Hatvannégy elindul^*

Nagyon régi hónap a január. Több mint két és fél ezer éves. A rómaiak második királya alapította, Numa Pompilius, s szabinokat jellemző rendszeretettel. De akkor, s még sokáig, nem volt olyan jó dolga ennek a januáriusznak, mint a későbbi időkben. Ugyanis a hónapok között a tizenegyedik helyre osztotta a király, s csak idők teltével rukkolt az első helyre. A dicsőségét azonban meg kellett fizetnie, mert szegény januáriusznak levágták a farkát, s így lett belőle csak január.

Nevében az istenek atyját őrzi, Ianust. Ha valaki nagy cselekedetre határozta el magát, Ianushoz imádkozott. Öreg isten lévén bizonyára fárasztó volt neki, hogy erre-arra forgassa a fejét, s úgy vigyázza, hogy nem jön-e valamerről veszedelem. Ezért két arcot vett magára, s így kényelmesen őrködött.

A jelek szerint az őskeresztények nagyon kedvelték januáriuszt, mert a katakombák világa idején egy nápolyi származású hitvalló is az ő nevét vette fel. Ezt a leleményes őskeresztényt, kiben a későbbi Szent Ianuariust tiszteli az egyház, Diocletianus császár a vadállatok elé dobatta, de a vadállatok őt nem bántották. Eme csodás eset miatt úgy megijedt az illetékes császári kormányzó, hogy hamar lefejeztette. Maradványai, a feje s a megalvadt vére, a nápolyi Il tesoro-templomban vannak: s mondják, hogy alvadt vére, ha a fejéhez közelítik, mindig pezsegni kezd.

Mi, magyarok, kik a Mária-tiszteletben mindig elöl jártunk, Boldogasszony havának neveztük a januárt, mert a Szűz eljegyzési napja január huszonhárom.

A nap januárban a Vízöntő csillagzat jegyébe lép; mi pedig az új esztendő ismeretlen tengerébe lépünk, s szeretnénk azon épségben átevickélni. Csónakunk legyen mindennap a szerencse, erőnk a szorgalom legyen, s tápláló madarunk a remény.

Az esztendőnek ezt az első napját, a haladó hagyomány szellemében is, Kölcsey Ferenccel kezdtük. Az éjfél elröppenése után ugyanis felhangzott a rádióban a Himnusz, melyet mindig, de ilyenkor különösen, lelkileg is haptákban hallgat az ország.

A haladó hagyomány Árpád alakjában éjfél előtt is szerepelt a rádióban. Én csak az iskolai történelmi órák dagasztó hevületéből, némely történelmi munkából, az 1849-es Hármas kis tükörből ismerem a honszerzőt. Ismereteimre Vörösmarty és Illyés tette fel a koronát. Nem éreztem, hogy erről a koronáról még valami hiányzik. De nincs olyan zsák, amelybe ne férne belé még valami; s úgy látszik, korona sincs olyan, amelynek díszeit ne lehetne gazdagítani még egy kicsi hamiskás ékszerrel.

De hát szilveszterkor még a hiúzzal is lehet játszani. Ami, azt hiszem, nem helytelen hasonlítás, mert az Illyés költői látomása szerint hiúzszeme volt Árpádnak. Ha szem helyett vérrel és hálával is lehet látni, akkor szinte eleven valóságában látja az ember a Honszerzőt, ahogy az őszi nyirokban és a halálszagú lombok alatt a Kárpát-hegyi vápa tetején, ott ül alacsony és szőrös ménlován, s hiúzszemmel kémleli a sorsot. A háta mögött keselyűk és a rabság vigyora, előtte a szabadság ábrándja és a keveredés bizonyossága.

 

Ez furhatta, bár szóval kibeszélni nem tudta, ez gyötörte a vezért, míg meg nem lelte, amiért ha vért, ha lelket váltva is érdemes élni. Akárhogyan is – még most sem beszélt – szabadok leszünk…

 

Így mondta Illyés, s mily nagy dolog a szó! Nemcsak a térben, hanem az idő ezeréves rónáján is tovacsengett: fölvette Dózsa, fölvette Rákóczi, s majdan Kossuth; s végül fölvette maga a nép. S most már kicsi és nagy együtt szeretjük a hazát.

Egy ilyen kis hazát szeretni is kell, mert különben sírva fakad.

Hát ebben az évben ilyen ez a csütörtöki nap, január második napja. Ködpárában ül a reggel, s a szürke borulatból csak a fák zúzmarás ágai patyolatódnak elő. Napközben még gondolkozik a köd, hogy vajon menjen-e vagy maradjon, de estére sűrű mogorvasággal mellettünk dönt.

Hanem a fák, melyeknek ágain megaludt a pára, nagyon szépek. Kedveznek a képzeletnek. Engem is el-ellibbentenek a gyermekkoromba, amikor zúzmarás nagy erdőket is gyakorta láttam. S a lakodalmakban láttam kalácsból való zúzmarát is. Ezt úgy csinálták, hogy szereztek egy kicsi fát, afféle karácsonyfához hasonlót, de nem fenyőt. A kicsi fa ágai feketék voltak, azokat az ágakat zsinórrá nyújtott kalácstésztával körülcsavarták, hogy a törzságat s minden ágacskát fehér tészta burkolt. Forró kemencében úgy a tésztát megsütötték, majd a kicsi fát talapzatra tették, s odaállították a lakodalmas asztal közepére.

Termőfának nevezték.

A gyermekek aztán, a lakodalom után, napokig kopasztották az ágakat.

Ilyen „termőfát” nyilván Ábel is látott; de zúzmarába öltözött nagy erdőt fent a Hargitán, bizonyosan. Csípi a lelkiismeretemet, hogy ezt nem írtam meg róla. Most, hogy egy kicsit már megkülönböztünk, mert hiszen az olvasóközönség tette őt élő alakká, hát most illendő módon engedelmet kérek tőle.

Azt hiszem, jó időben teszem, mert a mai napon éppen neve napja van, a naptár szerint.

Mint figyelmes ember, hadd emlékezzem meg hát minden Ábelről, akiről hirtelenében tudok. Az első Ábel, természetesen, a bibliai. Tehát nem a Fülei Ádám fia, a lókereskedőé, mint ahogy Kutyavetyi felelte a szent históriából a Hazai tükör szerint. Ettől a bibliai Ábeltől tudom, hogy a neve „Lehelet”-et jelent; s a mohamedánoktól, hogy őt ebben a vallásban Hábilnak hívják. Eme bibliai jámbor és szerencsétlen Ábel későbben is hathatós személy volt, mert a régi keresztények között a neve alatt eretnekség is létesült. Úgy hívták őket, hogy ábeliták, s abban voltak eretnekek, hogy még a házasságban is tartózkodtak a szerelmi tettlegességtől, nehogy ismét módot adjanak arra, hogy szülessék egy Káin.

A következő Ábelhez, akit személy szerint ismertem, az ősrégi időkből csak úgy jutok el, ha oly nagyot ugrom, mint egy fényből való bolha. Ez az Ábel ugyanis egy korombéli fiú volt a gimnáziumban. De szintén juhnyájlegeltető mezei származék volt, s igen jámbor is, aki a későbbi időben jegyző lett egy olyan faluban, ahol Káin nevezetű ember nem lakott.

Ezeknek az Ábeleknek, vagyis elég vegyes nemzetségnek, lett aztán korcsos ivadéka az én Ábelem, aki ezelőtt harminchárom esztendővel erdőpásztor volt a Hargitán. Azóta, hogy a pásztorság után megjárta a világot is, néha vászonruhában jár az emberek között, amikor vászonba kötik a könyvet, amiben lakik, máskor pedig dupla bőrben járkál, ha ugyanis bőrbe kötik a könyvet.

Nyilván azért ruházzák, hogy ilyen zúzmarás hidegben ne fázzék.

Ma péntek van. Egészen olyan, mint a neve, tehát nem hazudik. Reggel a fogyatkozó félhold rongyosan menekül a nyugati látóhatár felé. Nyilván fázik is a csalóka derült égen, melyet keletről acélkék színű, zord felhők fenyegetnek. Hamarosan győznek is, s a szegény holdat lenyomják a horizont alá.

Egész nap este van egy kicsit, mert a levegőteret megszállja a hideg pára, mely a fák ágait ismét bevonja zúzmarával. Rossz érzés, hogy az ember nem látja a világűrt, hanem csupán a hidegét nyeri ajándékba. A tudást és a képzeletet azonban nem tudja befödözni a köd. Azt csak a végtelenség érzete sorvasztja el, egy távoli ponton. Két ilyen távoli pontot érzek: egyik bölcseleti, s a másik képzeletbeli. Mert nyilván bölcseleti kérdés, hogy a tér, mely betölti a világmindenséget, vajon miből származik. Ezen a bölcseleti ponton végül is elsorvad valóban a tudás, mert nem érzünk logikus villanást arra, hogy a világtér valamiből származhatnék. Könnyű azt mondani, hogy a tér őseredeti valami, tehát öröktől fogva van. Mondjuk-mondjuk, de ősi mindenségbe, ahol aztán egy végső ponton, mely mögött még mindig van tér, megadja magát, és elsorvad. De akkor sem járunk jobban, ha a meglevő világtérben előreszáguld a képzelet, hogy valahol a térnek a végére érjen. A tudás a naprendszeren túl újabb és újabb csillagrendszerekig segíti a képzeletet: már olyan messzire, ahonnét a fény hárommilliárd év alatt érkezik a földre. Itt azonban a képzelet, a tudomány mai állása szerint, ismét magára marad; s ha tovább és tovább szédeleg mégis, egy ponton elsorvad, mert a végtelenség elsorvasztja.

De hát mi is a végtelenség?

Talán az, ami van; vagy mindannak az ellentéte, ami van.

Ezen gondolkozzanak mások, mert én aludni szeretnék.

Ha már tücsköt-bogarat beleírok ebbe a kalendáriumba, hadd ejtsek szót olyan komoly dologról is, amely mindnyájunk életét érinti. Jobban mondva az emberiségnek azt a vágyát, hogy a lehetőség szerint békességben éljünk.

Feljegyzem hát egy-két gondolatomat, mely a szovjet kormány fejének békét szorgalmazó, politikai iratával kapcsolatos. Lapjaink ma tették közzé ezt a proklamációt, melyet a szovjet miniszterelnök, újév alkalmából, szétküldött a világba. Arról szól ez a gazdag kiáltvány, hogy a területi viták dolgában, vagyis a határkérdésekben, az államok és a kormányok ne alkalmazzanak erőszakot, hanem próbáljanak tárgyalások útján jutni eredményre.

Ez az okos beszéd mindenkire hatni fog a világon. Két ok is van arra, hogy mindenkire hasson. Először mert a világbéke egyik sarkalatos biztosítéka, hogy a területi kérdéseket ne háborúval próbálják megoldani. Másodszor pedig, hogy az országhatárok kérdését háborúval nem is lehetett soha kielégítő módon megoldani, mert a különböző fajú és nemzetiségű népek nagyon össze vannak keveredve.

Úgy gondolom, hogy ennek a felhívásnak nagy elvi és eszmei jelentősége van. Kár, hogy ez az eszme, a világ mai állása szerint, a gyakorlati úton nehezen fog elindulni, mert az érdekelt kormányok, amíg a dolog csak rájuk van bízva, nehezen mozdulnak meg ebből a célból. Először a világ helyzetét kellene olyan politikai nyugvópontra hozni, ahonnét az erkölcsi kisugárzás és a gyakorlati segítség fakadhat. Egy ilyen erkölcsi kisugárzás a vitázó feleket elvileg felkészítené arra, hogy tárgyaljanak; s főleg hogy más hatalmak jelenléte és igazságos részvétele mellett tárgyaljanak.

Ebben az esetben is olyan nehézségekkel kellene megküzdeni, amelyek a területi viták régifajta határhúzási módjai helyett új megoldási módot sugallnának. Nevezetesen azt a módot, hogy az országok határait inkább elmosni kell, mint arra törekedni, hogy valahol élesen meghúzzuk. Mert bárhol húznák meg a felek, vagy húzatnák meg a hatalmak, a határokon belül, igen sok helyen, akadnának olyan nemzetiségi törzsek vagy népcsoportok, amelyekre népi jellegüket és történelmi múltjukat illetőleg halálos ítélet lenne a végleges határ.

Ha másra nem, gondoljunk például a kurdokra, akik nemrégiben adták fegyveres harci jelét annak, hogy Irak határain belül is szeretnének kurdok maradni. Vagy ott vannak a hamita berberek, köznapibb néven a kabilok, akik Algéria határain belül, a közelmúltban, ugyanígy lázadoztak. Manapság, amikor Cipruson is nagy és mérges hangzavar van; s amikor kicsi létszámú színes népcsoportok szabadságtörekvéseinek is örülni tudunk, nem volna okos dolog olyan békét borítani a világra, mely békének földjébe nemzetiségi vagy faji népcsoportokat temetünk.

Ez a barátságtalan vasárnap Simon napja, akinek bizonyára iker névtestvére Simeon. Most hirtelen azonban nem tudom, hogy melyik Simon vagy Simeon lebeg ennek a napnak a hajlékában. Nem az apostol, annyi bizonyos, mert annak ősszel van a napja. A Bánk bán Simonjaira sem gondolhatok, mert azok a királyné megölésében segédkeztek, márpedig aki ezt csinálja, ágálhat ugyan egy jó tragédiában, de szent nem lehet. A cirénei Simon, aki segített Jézusnak a keresztfát vinni, már a kimaradásban kétséges; valamint a szíriai aszkéta Simeon is, aki egy magas oszlop tetejére száműzte magát, ott élt és halt meg, megalapítván az oszlopos szenteknek a rendjét, hogy az emberiség tarkabarka történetéből ez se hiányozzék.

Ha már ennyire nem tudok a Simonok között eligazodni, hadd nevezzem a holdrakéta napjának ezt a napot. Ugyanis ebben az idő tájban, talán január másodikán, öt évvel ezelőtt repült fel a Szovjetunióból az első holdrakéta, az első Lunyik. Volt már ötvenhét őszén is egy szputnyik, de a világűrbeli hadviselés valójában ezzel a Lunyikkal kezdődött. Ugyanis ez győzte le a világon elsőnek a föld vonzóerejét, s elszáguldván a hold mellett, ő lett a nap első mesterséges bolygója. Azóta, most immár hatodik éve, gyakran rakétázzák a szegény holdat. Néha úgy tűnik, mintha a tudomány rendőrségi kézre akarná keríteni, mint egy szökevényt, aki sok anyagot elvitt a földről. Lehetséges, valóban, hogy anyagát a föld anyagából szerezte, még abban az időben, amikor a föld a maga alakulásával igen el volt foglalva, minek folytán nem tudott mindenre kellőképpen vigyázni. De ha így történt volna is, az elszöktetett anyag nyilván már semmit sem ér, mert idővel a vasból is csak rozsda lesz, s az aranyból is csupán por.

Vagyis, az én vélekedésem szerint, a hold anyaga teljesen használhatatlan. Kövesült pala és hamupor, ami még műtrágyának sem való, mert hiszen nincs benne nitrogén. Honnét is lenne, ha nincs a holdnak levegőburka, ahonnan lophatott volna. Az a silány gázburok, ami körülveszi, nyilván csak a világűr őseleméből, a hidrogénből, tartalmaz valamit. Köbcentiméterenként néhány száz vagy néhány ezer molekulát, ami világméretű szegénység ahhoz a tíztrillió molekulához, amelyet a földi levegő, a tenger színe fölött köbcentiméterenként tartalmaz.

De ha önmagában haszontalan is a hold, így távolról nagyon hasznos nekünk; amíg a földön élünk. Isten őrizzen tehát, hogy valami baja essék vagy a földi ostrom folytán valahogy felrobbanjon. Mert akkor a földön nagy baj lenne a vizekkel, a költőkkel és a nőkkel.

A három közül pedig legalább kettőre nagy szükségünk van.

Vízkereszt van ezen a hétfői napon. Valószínűleg annak emlékére, hogy ezen a napon keresztelték meg Jézust. Ebben a dologban azonban egy kicsit zavarban vagyok, mert otthonról s gyermekkoromból olyan festményképekre emlékszem, amely képeken már a felnőtt Jézus áll a Jordán vizében, s mellette Keresztelő János, amint éppen kereszteli. Nem baj azonban, ha bizonytalankodom a keresztelővíz és a keresztelés időpontjának dolgában, mert a kánai menyegző emlékét is január hatodikához fűzik, s azon a menyegzőn pedig nem vízzel éltek, hanem borral.

Mindegy, no.

Így vagy úgy, afféle hitbéli homokszemek ezek is, melyek az időfolyónak a medrében lerakódtak, s közöttük, e homokszemek között, lerakódott aranypor is. Ettől az ősi egyvelegtől meg-megmozdul a költői szárny, de az emberi értelem csak a valóságon tud megnyugodni. Számomra pedig a valóság, vagyis a valóság emléke, ezen a vízkereszti napon, a Három Királyokhoz fűződik, akik elzarándokoltak a Kisded jászolához. Azt regélik, hogy az elvadult Édenkert környékéről indultak el, arannyal, mirhával és tömjénnel; s a Csillag útmutatása szerint először Jeruzsálembe mentek, vagyis eltévedtek, mert a mágia akkor sem volt hajszálra megbízható tudomány. Ha Heródes útba nem igazítja őket Betlehem felé, talán a nevük sem maradt volna fenn. S ez kár lett volna a papoknak, s nekem is. Ugyanis akkor a vízkereszti házszentelés kiesett volna az én gyerekkori élményeim közül, s az pedig lelkileg és anyagilag is nagy veszteség lett volna. Hála azonban a három napkeleti bölcsnek, elemista koromban mindig egyik ministránsa voltam a papnak, s egész nap együtt jártuk a házakat, hogy azokat, régi szokás szerint, megszenteljük. Két ilyen ministráns volt, vagyis „vidimus”, ahogy mi neveztük. Az egyik vitte a láncos tömjéntartót, s a másik templomi ezüst-rezes vödröcskében a szenteltvizet. Ha velünk volt a kántor, akkor a „GMB” betűket ő írta fel az ajtó szemöldökfájára, különben pedig a pap. A harangozó azonban sohasem hiányzott, mert ő hozta az átalvetőt, amibe a gazdák, a pap számára, dugdosták a vízkereszti ajándékot. Örültünk, ha valahol derék ajándékot adtak, mert az olyan háznál a mi számunkra is nem egy krajcárt, hanem egy piculát is eresztettek a szenteltvizes vödröcskébe. Azok a krajcárok pedig mind a két ministránsra néztek, s amikor estére kelve elosztottuk ketten a pénzt, bizony szép summát mondhattunk a magunkénak.

Mindig így léptünk a házba, hogy békességet kívántunk a háznak és a benne lakóknak. Aztán az a nap is az emlékek közé szállt, s a pénzt elköltöttük. S ebből pedig az a tanulság, hogy az idő elmúlik, és a pénz elfogy, de a békesség kívánalma örökké megmarad.

Ezen a hetedik napon, ami kedd, Attila napja van. Az Attilákról, kiket a kedvetlen és borongós idő is gyászol, egyet-mást szintén tudnék mondani. De mivel a hetedik napon az Úr is megpihent, illendő lesz talán, ha én is megpihenek.

 

 

A hivatkozás helye

Hatvannégy elindul. Élet és Irodalom 1964. máj. 23. sz. Újraközölve: Híd (Újvidék) 1964. 6. sz. 28. évf.; (730–731; részlet) és Jégtörő gondolatok II. kötet (410–419).