Incselkedés a novellával*Ebből az esztendőből, a hatvanhármasból, már nem sok van hátra. Így aztán, mi, írók is, csinálhatjuk az évi mérleget. Az én termelésem mérlege, sajnos, nem áll valami jól. S ahogy ilyenkor szokás, az emberi természet külső körülményeket keresgél, melyekre ráaggatja a lemaradás okait. Van ebben némi igazság, az én esetemben is; ámbár vállalnom kell, hogy a legnyomósabb körülmény magam vagyok. A termeléshez például lett volna irodalmi műtrágya elegendő; s maga a felvevőpiac sem látszott olyannak, hogy pangástól kellett volna félnem. Az is igaz másfelől, hogy a váltakozó szelek miatt egy kissé aszályos volt az esztendő; s az egészségem ágai is gyakran voltak a szomorúfűz ágai. Mégis, elég szorgalmasan, járogattam vidéken; s néha alanya s néha tárgya is voltam író-olvasó találkozóknak. Írtam ilyen-olyan cikkeket, írtam egy fél színpadi művet, s jó néhány novellát. Most is, eme elröppenő írás helyett, inkább novellát kellett volna írnom, de kegyelmet s némi haladékot kértem a szerkesztőségtől, mert az elbeszélést, mellyel a magam igényét is próbára akarom tenni, s amelyet a fejemben már régen írok, most a papíron nem szeretném elsietni. Ez a jelen írás tehát, mely remélhetőleg nem unalmas és nem is haszontalan, valójában követ az írandó elbeszélés előtt. S ha efféle követ, miről szólhatna egyébről, mint arról az incselkedésről, melyet sóvárgásomban a jó novella után már régen és kitartóan űzök. És szorgalmasan is, mert hiszen nemigen van élő magyar író, aki több novellát írt volna, mint én. Sajnos minőség dolgában ezt nem mondhatom el, sőt ha hajlandóságom volna rá, örömömben el is tudnék csüggedni, amikor látom, hogy az irodalmi kritika szekerén miképpen előznek s rohannak a minőség torkába a jobbak. Pedig nagyon nehéz jó novellát írni, majdnem lehetetlen. Persze a „nehéz” és a „lehetetlen” reám vonatkozik. S ahogy mondani szokás: „én pedig tudom”, mert ez áll a tartós és hosszas incselkedés mögött, mellyel a jó novella után már-már lejárom a lelki lábamat. Lejárom, mert régóta járok utána, nyílt szándékkal és cselvetésekkel, s bizony zegzugos utakon is. Gyónás és tanulság gyanánt hadd említsem meg ennek a hosszú útnak egyik-másik tájékát vagy kanyarodóját. Kezdetnek azt az eseményt, amelynek a tanulsága egybeesik annak a szólásmondásnak az igazságával, hogy nem szabad a tűzzel játszani. Én ugyanis, egyetemi hallgató koromban, hetyke tréfából írtam meg az első novellát. Ha valami verekedés vagy – isten őrizzen! – leányszöktetés lett volna a versengés tétele, bizonyára arra is vállalkoztam volna. A leányt nyilván el is vettem volna feleségül, mint ahogy a novella megírása után, lelki indulataimban, az írással esküvőre vágyakoztam. A vágy tehát megvolt, de a menyasszony meghódítása nem ment. Hanem csak döcögött keservesen. Nem tudtam ugyanis, hogy mit lehet novellának megírni. Rengető nagy eseményeket keresgéltem vagy ilyeneket akartam kitalálni. Ebből aztán nagy bajok lettek, mert hol a hunokkal akartam viaskodni, hol pedig a „földnek száját” akartam megnyitni, mint egy nekihevült geológus. Még szerencse, hogy éppen akkor elmentem Amerikába, mert onnét a kis hazai örömök is nagy ügynek látszottak. Így aztán kezdtem rájönni, hogy az egészséges kicsi magból lesz a zöldellő cserje, vagyis a novella. De ezek az én cserjéim egy kicsit különcködve álltak, valami elzárt tisztásokon. Hiányzott belőlük a közösségi együttlét öröme és baja. Ezzel a felismeréssel jöttem haza Amerikából, s a nagy út után a novella útján is jó nagyot léptem, balfelé. Akkor nyerettem meg Dudiccsal, a munka nélküli munkással, a negyedmilliót, melyen aztán vett egy autót, s az első útján elgázolta Wéber szocdem képviselőt, aki éppen a gyáriparosok díszvacsorájára tartott. Akkor ütötte le a festőművész az ügynököt, akiről, nyomorúságos fektében, remekművet festett. Az időben írtam a „pohártörő” munkásokat s egy Bomba című munkástüntető novellát, mely a Korunkban jelent meg, s amely olyan rossz volt, hogy szégyenében elbujdosván azóta sem láttam soha. De ebből a buzdulásból született egy kedvemre való novella is, a külvárosi szegénység Szeder és Butykája, akikről Hábetler János csinálhatott volna filmet is. Erről a tájról aztán, a harmincas évek közepén, visszatértem a „népi” világba, melynek a tájait és szellemi fordulóit mégis jobban ismertem. Úgy éreztem, hogy visszatértemben gazdagodtam is valamit. Egyikfelől ugyanis magammal hoztam a városi szegénység emberi jogait, s másfelől pedig szimatolni kezdtem a népi világ jelképeit. Vagyis rájöttem, hogy nem a szövegben, hanem a szöveg mögött van a mondanivaló legizgalmasabb része. Nyilván ezért szökdöstem át néha a mesék birodalmába, ahol a mesék fáját igyekeztem beoltani a való élet ágaival; s a való élet történeteibe bizonyára ezért építettem bele a mesék jelképeit. Ezt az ötvözetet próbálom most is. De hát, be kell látnom, mire az ember jól megtanulná ezt a huncut írást, búcsút kell venni az élettől.
A hivatkozás helye Incselkedés a novellával. Új Írás 1964. jan. 1. sz. Keltezése: Budapest, 1963. december. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (398–402). |