Úti villanások*

 

1

Péntek volt, július hatodika.

Reggel ültünk vonatra, hét órakor. Moszkvába utaztunk, a vonat fölött Picasso galambja repült. Az ablakon át a mi szemünk is röpködött a nyári táj fölött. Inogni látszottak a mezők, hajlongtak a gyümölcsfák, s lustán hullámzottak az erdők. A fejünk fészkéből kiröppent egy-egy szó néha, majd az emlékezet fájáról szósereg szállt. És suhogva egy fácán, kiről repülés közben is megmondja a jó vadász, hogy fiú-e vagy lány.

Benkő Gyulától tudom ezt.

Sohasem gondoltam volna, hogy oly nagy vadász ez a kitűnő művész. Tavaly ősszel is, a Bakonyban, látta azt a két szarvasbikát, kiknek az agancsa, verekedés közben, valósággal összeforrt. Amikor kidőlt az egyik, fogva maradt akkor is a másik: az agancsa úgy összeforrt a halott bajtárs agancsával. S végül, amikor neki is meg kellett halnia, szép nagy szeme könnyben úszott, s szeme alatt a könny csatornát ásott, ahol csillogva megült.

Nyilván a kín csillogott benne vagy talán a só, mely a föld és a hold küzdelmében a tengerek vizét is átjárta már.

 

2

Vasárnap, július tizenötödike.

Búcsúznak Moszkvától az írók, holnap hazamegyünk. A szovjet írók vendégségbe hívtak, délután háromra, az írószövetség házába. Az asztalokon csillogtak a gyümölcsök színei, a borok összegyűltek, ízeik ígéretében hivalkodtak az étkek.

Hosszú, fiatal néger lép oda hozzám. Kérdi, hogy ki vagyok. Igaza is van, mert minket, fehéreket már nem lehet megkülönböztetni egymástól. Megnézem a ruházatát, s mondom neki, hogy ghánainak vélem. Igen, költő Ghánában, valami fejes az írók között. Jó költő lehet, látszik rajta. Megérzésemet nem is titkolom. De a szó, amivel dicsérem, Ghánában soványnak számít, úgy látszik. Emeljük is a dicsérő szót, közös erővel, fel egészen a csillagokig. S amikor ott megnyugszunk, megígérjük egymásnak, hogy írásainkat majd kicseréljük. Őt magyarra fordítjuk, én pedig, a hazai hírnevet megelőzve, nagy író leszek Ghánában.

A címemet gondosan leírtam, s átnyújtottam neki. Azóta várom a verseit, melyek azonban késnek. Megértem a késedelmet, mert hiszen Ghánában sem volt azóta zavartalan az élet. De már rendbe jött, úgy olvasom. Tehát érkezhetnének immár a versek, szótárral várom őket. S mi tagadás, várom azt is, hogy a magam hírneve is elinduljon.

De hát, istenem, messze van Ghána; az időt akkor sem lehet megállítani, ha a fehérek és a feketék, a mi példánk szerint, a jóban összefognak.

 

3

Hétfő, július tizenhatodika.

Délután három óra előtt ültünk fel a repülőgépre, s valamivel hat óra előtt már itthon voltunk Budapesten.

Figyelem és virág fogadott minket. Három óra alatt, s fent, nyolcezer méter magasban, már egy cseppecskét elszoktam attól, hogy a földön járjak. Bizony imbolygok egy kicsit, akár a leszállott galamb. Könnyedén bár, de ring a képzeletem is. A két szarvas jut eszembe, akik agancsaikat összeakasztották. S mint János a Jelenések könyvében, én is óriásra nagyítva látom a két szarvast. Az agancsok ágain egy-egy hidrogénbombát látok, s Isten lebeg a két szarvasbika fölött. Rémületemben szólok is az Istenhez, aki a Biblia szerint teremtette a földet; s megkérdezem tőle, hogy mit csinálna, ha a két szarvasbika összeakasztaná hidrogénbombás agancsait. S ő felel, mondván az én lelkemnek, hogy sírnék, fiam, s a szemem árkában összegyűlne a tenger, és az Ige elmerülne benne.

 

 

A hivatkozás helye

Úti villanások. Ország-Világ 1962. nov. 14-i sz. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (392–394).

1962. július 6–16-án Tamási a magyar küldöttség tagjaként jelen volt Moszkvában a béke-világkongresszuson; idevonatkozó élményeiről nyújt ízelítőt.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]