Magasztos ügy^*

Az igazi íróknak, kik a korban és a népben élnek, bármilyen műfajban fejezzék is ki magukat: közös jegyük az, hogy költők. S ha a költők szívét az anyaföldhöz merném hasonlítani, akkor azt mondanám, hogy: amiképpen a földet veszi körül az éltető levegő, a költő szívét úgy tartja meleg burkában a béke.

Sorsom adománya, hogy ezt szüntelenül érezni tudom. S ha már ily szerencsés vagyok abban az érzésben, amely mindnyájunkat több-kevesebb oxigénnel eltölt, akkor kötelességem is talán néhány gondolatot szólnom.

Személyi vonatkozásban is ismerem a veszélyeket, melyek a békét félelemmé és szomorúsággá dúlják. Az első világháború végén, húszéves koromban, részt vettem egy nyolcnapos csatában, melyből nemcsak a jó sorsom hozott a tenyerén vissza, hanem magam is hoztam egy nagyezüst vitézségi érmet. Később vitézzé is óhajtottak avatni, de én az óhajtásra azt válaszoltam, hogy nem voltam vitéz, csak nagyon meg voltam ijedve. Ennek fele igaz is volt, a másik fele azonban politikai magatartás. A második világháborúban is voltam háttérben lévő katona. Ugyanis egy elkobzóosztagnak voltam a parancsnoka, aki azonban elkobzás helyett a Nyárád menti gazdák magtárait védtem; sőt nemzeti szolgálat gyanánt a marosvásárhelyi főrabbi gabonáját és baromfiállományát is megvédtem. Igaz, utána le is szereltek mint haszontalan humanistát.

Ismerem hát a zajos hadakozás világát, melynek egyik-másik fordulatában én is elmondhattam volna, amit egyszer az otthoni asszonyoktól hallottam. Ezeket az asszonyokat egy veszélyes napon egybeverte a bombázás. Igen meg voltak ijedve szegények; úgyannyira, hogy az egyik így szólt: „Jaj, most meghalunk, mondjuk el hamar a Miatyánkot”; mire a másik így felelt: „Csak azt ne, a Miatyánkot ne, mert abban benne van, hogy legyen meg a Te akaratod.”

Úgy hiszem, nem volt helytelen az a filozófia, amellyel az élet és a halál kérdését az asszony nem akarta a sorsra bízni. S ha akkor, a kész veszedelemben, még akkor sem akarta a vak sorsra bízni magát az ember, akkor mit szóljunk most, amikor a veszély még csak a levegőben lóg?! A kérdés olyan, mint a szívdobbanás: minden másodpercben dobban ez is, amaz is. S közben, mialatt az élet parancsa szerint együtt dobognak, felvillan bennünk az öröm is, hogy íme: mégis okosabbak vagyunk, mint a múlt emberei, mert az értelem és a remény már a kész veszedelem előtt egybegyűjtött minket. Egybejöttünk, mint a világ számtalan helyén mások is, mert az élet és a halál kérdését nem akarjuk a vak sorsra bízni. Azt hisszük ugyanis, hogy okultunk a múlton; azt hisszük, hogy többet tudunk, mint az elődeink; s azt hisszük tehát, hogy a sors helyett magunk dönthetünk.

Okos dolog, hogy így vélekedünk; s igen helyes, hogy ennek a vélekedésnek a jegyében, mint az ország népének értelmes jelképei, egybejövünk. Okos és helyes, mert elindultunk, hogy tegyünk is valamit. Kérdés azonban, hogy mit.

Erre a kérdésre amikor válaszolok, akkor a kezdeti lényeget mondom. Vagyis mit mondok? Azt mondom, hogy mindenekelőtt nézzünk magunkba; s a legnagyobb feladat előtt, mely valaha állott az emberiség kapujában, beszéljünk őszintén.

Tehát a politikai alapról helyezkedjünk erkölcsi alapra. Nem azért, hogy számításainkból kimarasszuk a politikát, hanem éppen ellenkezőleg: azért, hogy ezen az úton emberibb értelemmel és tisztultabb lélekkel közelíthessük meg.

Ami akadály, legyen az hiúság vagy hatalmi természetű, vagy akár igaztalan sérelem és indokolt fájdalom: mindazt győzzük le magunkban, hogy aztán a politikai gyakorlat területén is győzhessünk.

Állítsam követendő példának magamat?

Igen, mert az ügy, melyért küzdünk, magasztos és halálosan komoly. El kell mondanom tehát, hogy engemet, mint írót, érzékenyen érint az, hogy népem ügyében kevesebbet ér a szavam, mint amennyit valóban érhetne. Mint embert bánt a bizalmatlanság, mely az én bensőséges és örök szocialista meggyőződésemet háttérbe állítja a szocialista formalizmussal szemben. Szívemet, mint magyar ember szívét, fájdalommal tölti el, amikor hallom, hogy nálunk az írói műből ki kell gyomlálni azt, hogy a székelyek is magyarok.

Van tehát, ez és az, ami bánt.

De azt mondom: bánt ugyan, de békét akarok, hogy abban a békében, emberhez méltó értelemmel, mindent megbeszélhessünk és rendbe tehessünk. Mert ha nem lesz béke, hanem lenne háború, akkor elveszítenőnk minden alkalmat arra, hogy dolgainkat rendbe tegyük. S az alkalommal együtt talán elveszítenőnk magunkat is; s akik ha megmaradnának, a világ romjain kezdhetnék elölről a küzdelmet, mely akkor már nemcsak a békéért folynék, hanem az emberi létért, melynek ma mégis birtokában vagyunk.

Tehát békét a földnek és a naprendszernek!

Vagy hadd szóljak azzal az emberrel, aki szomszédja volt azoknak az otthoni asszonyoknak, akiket szavaim elején említettem. Okos ember volt, bár egy kicsit szegény, s valamicskét hanyag. Így aztán a közterhekből mulasztott valamit. Emiatt be is idézték a tanácsházára, másokkal együtt, s azt mondták neki, hogy legközelebb elküldik a nagy csatornához, kényszermunkára. Mire az ember odafordult a többi emberekhez, s megindultan így szólt: „Emberek, ragadjunk valahányan csákányt és lapátot, s menjünk el, s csináljuk meg azt a csatornát, hogy többet ne fenyegessenek véle!”

Hát mi is, azt hiszem, a világ minden részén ragadjunk szívet és értelmet, s valahogy csináljuk meg a békét, hogy többé ne is foglalkozzunk vele.

 

 

A hivatkozás helye

Magasztos ügy. Élet és Irodalom 1962. júl. 7-i sz. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (386–388).

Elhangzott az országos békekonferencián, 1962. június 30-án.