Gyökerek^*

Mostanában, az irodalmi élet iránti előzékenységből, néha kezdő írónak érzem magam. S mint efféle kezdő író, szívesen gondolok vissza ifjabb éveimre, amikor gyakran szerepeltem irodalmi esteken. Az egyik ilyen estélyen, nagy közönség előtt, ugyancsak próbáltuk kivágni a rezet. Úgy vettük észre, mintha lett is volna némi sikerünk. Ezt a sikeremléket nem is a magam szereplése tartotta fenn, hanem az egyik nagyra becsült barátomé. Ez a barátom ugyanis, előadása közben, mindig leintette a hallgatóságot, valahányszor tapsolni kezdtek neki. Akkor nem értettem ezt a tiltakozó gesztust, mert úgy gondoltam, hogy az író azért mondja el a gondolatait, hogy a hallgatót meggyőzze a maga igazáról; s az a szegény hallgató azért tapsol, mert az író mondanivalóját helyénvalónak találja.

Most azonban egy kicsit megértem.

Nyilván tudta ez az író, hogy a közönség tetszése elmúlik, de neki, a maga igazáért, még sokat kell tennie. S valóban, hol van már az a közönség a maga tetszésével együtt! Csak az író van meg a maga vélt igazával, amely elmúlt és megújult, s megint elmúlt és újból megújult közönség fülén folydogált keresztül huszonöt esztendő rengeteg ideje alatt.

De hát így száll meg az arany, ha van.

S ha pedig nincs a szócsobogás vizében arany, mint ebben az én hegyi patakocskámban, akkor van benne valami más. Talán pisztráng, talán mosolyra derítő fényjátszadozás; vagy még inkább afféle csobogó mondikálás, amely a patak eredetéről mesél valamit.

Most nem is akarok mást.

Nem is használnék tehát olyan veretes szót, mint a vallomás. S ha mégis használnék, akkor meghámozom előbb. Vagyis az ünnepélyességet lefejtem róla, hogy ezt a néhány percet ne prédikációval töltsük el, hanem olyanformán, mintha író és olvasó között, a tehetség dolgában is, a különbség valóban megszűnt volna. Ha ebben megegyeztünk, s remélem, akkor az én szófodrozásaim íróságom gyökereiről mondikálnának valamit.

Az első csobbanás valami affélét mond, hogy lassanként, ahogy telt s múlik az idő, egyre inkább azt gondolom, hogy életem gyökérzetének három olyan ága van, amely írói természetemet, annak gondolati és művészi jellegét, valójában kialakította.

Az első, úgy hiszem, a társadalmi környezet. Olyan szülőktől származtam és olyan emberek között nőttem fel, akik valahányan szegény gazdálkodók voltak. Vagyis a falu afféle családokból állott, akiknek kilencvennyolc százaléka úgynevezett törpebirtokon gazdálkodott. Látszatra nagyon játékos volt a község határa, mert a lapály hamar váltakozott a dombbal és a heggyel. A gazdák számára azonban nem játékos volt, hanem igen verejtékes. Sokat dolgoztak, de nem éltek nyomorúságban, ha nyomorúság alatt a legelemibb szükségletek hiányát értjük. A gondolkodásuk és a viselkedésük módja arra vallott, hogy jobbágyörökségük nem volt. S valóban: az őseik is mind szegény, de úgynevezett szabad emberek voltak; már tudniillik a bőrük alatt, mert a szegénységben hova legyen máshová a szabadság.

Hát ilyen emberek között érkeztem a világra, s nőttem is fel. Ilyen emberek meséi és dalai mellett gyűjtöttem a napokat, hirtelen szóvillanások között és bizony eléggé kötötten a hagyományos viselkedési s közösségi formákhoz.

Egyszer, például, asztal mellett ülvén vacsoráztunk. S éppen akkor betoppant hozzánk a tanító. Én elemista lévén mindjárt felálltam az asztal mellől, hogy iskolai módon megtiszteljem a tanítót. De abban a pillantásban atyám rám szólt, mondván: „Aki eszik, nem áll fel. Ülj le!”

Hanem a családi igazságszolgáltatás sem ismert elfogultságot, ahogy a következő példácska is mutatja. Vagyis történt az egyik alkalommal, hogy a gazda meg akarta fenyíteni a legényke fiát. A fiú édesanyja azonban, mármint a gazda felesége, gyorsan és védelmül odaugrott a gyermek elé, s így a legyintés bizony az asszonyt találta. A gazda azonban nem esett zavarba, hanem így szólott rögtön: „Ott is jó helyt van.”

S néha nemcsak a szavak villadoztak, hanem maga a tartalom is, amire ugyancsak említek egy példát.

Lakott a szomszédunkban egy Szinte Pál nevű ember, akinek igen nyelves felesége volt. Hát az egyik napon bélükken hozzánk az egyik keresztanyám, s nagy sóhajjal azt mondja: „No, Szinte Pál agyonüté a feleségit.” S erre szól édesanyám minden megrendülés nélkül: „Hát akkor többet az sem nyelvel.” „Dehogynem – folytatja keresztanyám –: a nyelvit nem tudta agyonütni.”

Vagyis a Szinte Pál családjában a mindennapi bajnál nagyobb esemény nem történt, csak éppen az unatkozó közvélemény képletesen megbüntette a veszekedős asszonyt.

Hát eme forgácsokkal csupán megzizzenteni akartam a társadalmi környezetet. S a zizzenés után hadd mondjak valamit a természeti környezetről is, amely írói gyökérzetemnek a második ágát táplálta, úgy-ahogy. A falu, ahol születtem, magasan feküdt: nyolcszáz méteren a tenger színe fölött. Így aztán a színek erősek voltak azon a földön, s a föld felett erős a fény, és könnyen változó. A tél hava szikrázva tündökölt, s a nyár pedig telivér volt, és eléggé végletes, mert az egyik órában még ragyogott a fény, de a másikban már olyan vihar termett könnyen elő, amely valósággal a földre szállt.

Emlékezem egy zengzetes napra például, amikor atyám magával vitt a határba mint zsenge elemistát, hogy szántás közben járjak a barmok előtt. S miközben vidáman szántottunk, fejünk fölött a pacsirtaszóval, egyszer csak meglebbent a lég, s hamarosan egy olyan vihar száguldott elő, amely valósággal a földre zuhanva törtetett felénk ijesztő sötéten. Apám, aki pedig nagyon komoly ember volt, mindjárt lebújt a barázdába. S látván a példát, én is hamar úgy tettem. Hanem a mi tettünk még hagyján, de a két barom is térdre ereszkedett a szántásban, s úgy bújt közelebb az anyaföldhöz, amelyet meg kellett szántania.

A természetről azonban nemcsak ilyen zordon emlékeim vannak, hanem tündöklő élmények is jutnak eszembe.

Egyszer például, úgy június elején lehetett az idő, atyám ismét elvitt magával, hogy felmenjünk a hegybe, ahol a meddőcsordában két tinónkat őrizte a pásztor. Hát elindultunk a fényes időben, s amikor, messze a falu fölött, egy hatalmas fennsíkra érkeztünk, én egyszerre s nagy ámulattal megálltam, mert végig az egész hegyi fennsík, ameddig csak ellátott a szem, hát az mind patyolatfehérbe volt borulva. Nárciszvirág virított milliószámra, vagy ahogy a ballada mondja: kápolnavirág. Ebben a nárciszözönben mentünk egy fél órán keresztül, s bizony kicsi Krisztusnak kellett volna lennem, hogy a virágok tetején tudjak járni, ahogy szerettem volna. Így azonban gázolva haladtam a tündöklő mezőben, de az a patyolatszín még most is lebeg előttem, s mint a fohász, áhítozik bennem az illat.

S ezen a virágos mezőn túl hadd mondjak valamit a gyökérzetem harmadik ágáról is, ami valójában nem más, mint az örökség. Apám és anyám olyan sorsban kezdte s majd vitte végig az életet, amilyen sorsban kezdte s vitte ott a falunak nagy része. Vagyis törpebirtokon gazdálkodtak. Úgy élnek a szívem emlékezetében, mint akik állandó munkában voltak és gondokban villadoztak, akár a természet borúban és fényben. Így temettek el hat gyermeket, s neveltek fel ötöt. Maga a családi kör nem volt egyhangú tehát; de máskülönben sem lett volna egyhangú, mert atyám igen hallgatag és a sorsa miatt magában emésztődő ember volt, s anyám pedig pillangós természetű, aki a legnagyobb gondot is rá tudta tenni egy fűszál tetejére.

A család, mármint a mi családunk, mely ott a faluban rokonsággal elég népes volt, egy dologban mégis különbözött a többi családoktól. Abban ugyanis, hogy a mi elődeink között, minden nemzedékben, akadtak olyanok, akik a földről elszálltak a világba, tanulván nagyobb iskolákban is, mint a falusi. De az elszállásuk bizony gyakran csak olyan eredménnyel járt, hogy a zabolátlan természet időnap előtt sírba vitte őket. Csak néha maradt meg egy pap, egy törvénytudó, egy színész, s efféle vegyes elme. Mert különben, mondom, a buborékos természet és a nagyfokú érzékenység hamar felszárította őket, mint a felhők mögül ki-kibukkanó nap a harmatot. Ennek pedig nyilván az a magyarázata, hogy a család úgynevezett belterjes tenyészet volt. Vagyis más vérrel nem keveredett, ami bizonyára sajnálatos; s ha az időt nézem, a nem keveredés idejét, ami mától visszafelé négyszáz esztendő, akkor bizony a családnak a maga magyarságában egy kicsit műemlékjellege van, de a hatósági gondozás haszna nélkül.

Hát ilyen társadalmi, természeti és örökségi poggyásszal mentem én a gimnáziumba. Vagyis indultam el azon az úton, amelyen az írói sors, gyakorlati formában is, leselkedett reám. A kétes eseményt, hogy ez mikor és miképpen történt meg velem, valahol máshol már elmondottam. Egy beszédes történetet azonban, mely idevág, szeretnék megemlíteni.

Egyszer, úgy a harmincas években, egy ifjú újságíró arra kért, hogy írói módszeremről nyilatkozzam neki. Én azonban nem akartam nyilatkozni, mert hiszen efféle módszerem nem is volt. Az ifjú ember tovább állt a lábán, s egyszer csak azt mondja nekem: „No, hiszen kollégák vagyunk!” „Igen – mondom én is neki –, csak éppen nem egyformán tesszük a szavakat egymás mellé.”

Hát igen, az irodalomban minden azon az egyszerű dolgon múlik, hogy a szavakat miképpen tesszük egymás mellé. Megvallom, ez a komolytalan babramunka nekem sok gondot okoz, mert komolyan csinálom. Vigasztalásul, s végezetül is, hadd mondjam el magamnak azt a csepp történetet, amely így szól:

Egyszer egy gazdaember az udvaron hagyta este a lószekeret, melynek a rúdja, tudvalévőleg, mereven előreáll. S aztán a gazda lefeküdt, s megfelejtette a szekeret. Éjjel azonban, a koromsötétben, kiment az udvarra. S ahogy ment, egyszer csak átalesett a szekér rúdján. De nagy bölcsen feltápászkodott, s megnyugodva így szólt: „No, hála legyen az Istennek, ezen is keresztülestünk.”

Gondolom, így jártam most én is, keresztülesvén saját magamon.

 

 

A hivatkozás helye

Gyökerek. Új Írás 1962. jan. 1. sz. 2. évf. 20–22. Újraközölve: Nők Lapja 1966. okt. 1. sz. és Jégtörő gondolatok II. kötet (368–373).

Elhangzott Nyíregyházán, az Új Írás irodalmi estjén. Rövidített változatát – Az íróság gyökerei címmel – Tamási 1963. április 7-én Békéscsabán, az akkor 100 éves helyi kórház emlékünnepségei alkalmával rendezett irodalmi esten olvasta fel.