Szántó György emlékére^*

 

 

Kedves Gyurka!

 

Ezt a jelen levelet írtam Neked. Öt napig gondolkoztam levelem tartalmán. Ne csodálkozzál ezen, kedves barátom, mert eme öt nap alatt az érzések és a gondolatok bozótjában éreztem magam. Ha nem hinném, hogy férfi vagyok, akinek a zaklatottság hullámai között is uralkodnia kell magán; s ha nem gondolnám, hogy értelmes ember is vagyok, akinek az érzések és a gondolatok zűrzavarában is rendet kell teremtenie, hát akkor legszívesebben azt mondanám, hogy fekete zavargásaim között riadtan állok.

De bárhogyan is van, megírtam ezt a levelet.

Szeretném is elküldeni Neked, de nem ismerem azt a titokzatos helyet, ahová öt nappal ezelőtt költöztél. Megszoktam, hogy ha valamit akarok, azt emberi mértékkel mérve, biztosan tudjam; s hittem azt is, hogy eljutok mindig a szavammal oda, ahova szeretnék eljutni. Most azonban zavarban vagyok, mert korunk csodálatos műszaki fejlettségében sincs olyan megoldás, hogy ezt a levelet el tudnám Neked küldeni.

Az élő valóság hálózata közöttünk megszűnt.

Csupán halott jelkép, hogy itt fekszel. De mivel rabjai vagyunk a realitásnak, ezt a halott jelképet kell felhasználnom arra, hogy ennek az utolsó levelemnek a szavai ne maradjanak szintén holt jelképei a búcsúzásnak.

Ezért kell nekem magamnak és élőszóval elmondanom.

Harmincöt éve ismerjük egymást. Ennek az időnek nagy részét Erdély földjén éltük. Találkozásainknak legtöbbször a Maros folyó volt a tanúja: hol kölyökfolyó korában Marosvécsen, hol pedig öreg folyó korában Aradon. S nagy ritkán tanúja volt a Szamos is, Kolozsváron. Ami víz a szemünk előtt tovafolyt azon a két folyón, az már régen a tengerbe vegyült. De ami ének, román doina és magyar dal, lebbent és libegett a két folyó fölött, azok a dalok most is élnek, vagy csak most élnek igazán.

Mint az iramló víz, Te is a tengerbe jutottál már. De ami szellemed éneke volt, az most is él, vagy most él igazán.

Ha hallanád, amit szellemed énekéről mondok, bizonyára közelebb hajtanád hozzám a fejedet, s egy-két nevető szóval talán ámulnál is, hogy szokatlan módon mit beszélek. Mert ilyeneket mi nem szoktunk éltünkben beszélni. Nem szoktunk volt ilyeneket beszélni, mert a közöttünk való barátság nem írói természetű volt, hanem emberi. Az írás valójában csak cifra szolgája volt annak, amit emberinek mondok. Szinte titokban, de legalábbis szemérmesen csináltuk azt, hogy írtunk.

Talán így férfiasabb is volt.

Emberi barátokhoz illőbb.

Az emberi barátságnak eme illeme uralkodott rajtam akkor is, amikor halálod után egy órával fektedben megnéztelek Téged. Az arcod nyugalmas volt, de olyan kifejezés ült rajta, amit én nem ismertem. Valami olyan kifejezés, ami azt mondta nekem, hogy semmibe veszed a világot, s hogy a valóságot könnyedén meg is veted.

Könnyedén.

Vagyis nagy hatalomban láttalak.

A tudat, hogy minden köteléken felül láttalak Téged, engem még jobban a valóságra döbbentett. Arra, hogy anyag nélkül nincsen élet; s hogy az anyagtól való elszakadást szörnyen meg kell fizetni. Ennek a fizetségnek, külső fogalom szerint, halál a neve. Azt, hogy mi rejlik ennek a fogalomnak a méhében, nem tudja senki. Az értelem csődöt mond, amikor azon gondolkozom, hogy mi történik akkor, amidőn az életből átmegyünk a létbe. A titkot csak logikával vagy sejtelemmel tudjuk kutatni. A logika azonban az átkelés küszöbénél megbotlik. Így csak a megbízhatatlan sejtelem marad, amely azt mondja, hogy a legnagyobb dologról lehet szó, amikor azt az árat kell megfizetni, amit halálnak mondunk. De mi az a legnagyobb dolog? A halál előtti élet vagy a halál utáni lét?!

Az élet szép és csodálatos, de magában hordja azt a közönséges gyarlóságot, hogy véges. A lét emberi fogalmak szerint örök, de a tudat számára kegyetlen, mert elrejtőzik előlünk. S mégis, úgy sejtem, a lét miatt kell megfizetni a halált. Úgy sejtem, mert ha szabadságunkban állana, a születésünk előtt inkább a létet választanók, mint az életet. De ha már így történt, hogy előbb az élet jutott osztályrészül nekünk, akkor nem tehetünk mást, mint hogy becsülettel vállaljuk ezt az életet.

Ahogy Te is tetted, barátom.

Hát utolsó szavak gyanánt ezeket akartam, innét az életből, átüzenni Neked a létbe. Nemcsak a magam nevében, hanem az erdélyi barátaid nevében is.

Légy elégedett öröklétedben, s ha lehetséges, gyenge perceinkben segíts nekünk. S a többit tekintve, aztán lesz, ahogy lesz. Szervusz!

 

 

A hivatkozás helye

Szántó György emlékére. Búcsúbeszéd Szántó György temetésén, 1961. szeptember 16-án. Közölve: Utunk 1969. okt. 10. sz. és Jégtörő gondolatok II. kötet (365–367).