A Czímeresek útlevele^*

Olyan szerencsés vagyok, hogy ezen az ünnepi könyvhéten én is találkozhatom az olvasóval. Ez a találkozás nemcsak személyes természetű, hanem a szellemi ismerkedésre újabb alkalom is. Ugyanis, gondos és szép kiadásban, egy olyan korábbi könyvem jelent meg ismét, amelyet olvasóim közül is kevesen ismernek. Ez a könyv a Czímeresek című regényes korrajz. Nem valami országos vásárról szól a Czímeresek, ámbár egy országos vásár is igen kitűnő tárgya lehetne egy regénynek. A kérdést, amelyre egy aránylag terjedelmes könyvvel akartam válaszolni, közvetlenül az első háború után adta fel a történelem: miért történt az a nemzeti és társadalmi összeomlás, ami 1918 őszén és telén történt?!

Nagy kérdés.

Természetesen vitatható, s magam is vitatom önmagammal, hogy vajon helyesen válaszoltam-e a kérdésre; s ha nem feleltem mindenben helyesen, akkor miben nem. A személyes töprengésen túl a kritikus és az olvasó joga s kötelessége, hogy művészi és politikai vonatkozásban az én válaszomról véleményt mondjon.

Ha igaz, amit gondolok, akkor a könyvemről való ítélkezést megkönnyítem azzal, hogy a könyv megírásának és az időben történt kiadásának romantikus körülményeiről valamit szólok. S a megkönnyítés mellett talán ama kor rajzának egy-egy vonását és színét is sikerül felidéznem.

Előzmény gyanánt hadd említsem meg, mert hiszen lelkileg ott kezdődött a regény, hogy az első világháborúnak a végén magam is katona voltam. Nem kellett volna ugyan katonának elmennem, de a hetedik gimnázium elvégzése után mégis elmentem. Elhatározásom két forrásból táplálkozott: egyrészt az iskolai nevelésnek erős hazafias jellege volt, másrészt pedig otthon a faluban is az volt a közvélemény, hogy a haza ügyét, ha keserves is, de szolgálni kell. S én, mint a közösségnek egyik ifjú tagja, elmentem tehát katonának. Mundérban tettem le az érettségit, s utána elvégeztem a tiszti iskolát. De már lankadva kalimpált az elhajított tragédia, s gyanakodni kezdtem, hogy kimaradok a háborúból. A háborút azonban sokkal könnyebb elkezdeni, mint befejezni. Így aztán nekem is sikerült harctérre jutnom s részt vennem a legádázabb offenzívában, a Piave folyó mellett. Ama kevesek közé tartoztam, akik szerencsésen áteveztek a folyón, s ama még kevesebbek közé, akik az előnyomulás folyamán ijedtségből el is fogtak tizenegy szemben álló katonát. Ezt a cselekedetemet példaadásnak szántam, s annak tekintem ma is, mert ha közülünk mindenki elfogott volna tizenegy katonát, akkor vége lett volna még azon a napon, az egész háborúnak.

De nem úgy lett.

A következmények keserűek voltak. A zűrzavarban, mely a háborút követte, abban ugyancsak igyekeztem azok közé tartozni, akik a nép és az emberséges gondolkozás ügyében mulasztást nem követnek el. Az én igyekezetem, fiatal ember lévén, nem nyugodott megállapodott erkölcsi és politikai szabályokon, hanem inkább a becsületérzés és a hazafiság vezette. Lassan így növekedett bennem, a szaporodó tapasztalatok alapján, az a szellemi jog, hogy a magyarság szenvedéseinek okairól egy regényes korrajzban beszéljek.

Harminckét éves voltam, amikor megírtam a könyvet. Akkor már volt némi kóstolóm az írás nehézségeiből, nemkülönben a kínos igényességből is, hogy lehetőleg igazat kell az írásban mondani. Hogyne, hiszen novelláim már jelentek meg, s megjelent volt már az első regényem is, a Szűzmáriás királyfi. Az írás nehézségeit bizonyos romantikus önérzettel ijesztettem, az igazmondásra való igényességet pedig, vajmi gyakran, eltúlozta az ifjú hevület, mely tudvalévőleg több meghökkentő merészséget hordoz magában, mint időt álló bölcsességet.

Hát a Czímeresek ilyen jegyben született meg.

Amikor készen voltam az írással, nagy kő esett le a szívemről, mert hiszen eladdig nyomasztó teherként viseltem magamban a leszámolás írói kötelességét. Az Ábel a rengetegben című könyvem, melyet utána írtam, tanúsítja is eléggé, hogy mennyire megkönnyebbültem. Ahogy mondani szokás, a legkínosabb teher alól felszabadultam, s a nyelvi kifejezés és a humor felé könnyebbek lettek a szárnyaim, ha ugyan szárnyaknak lehet nevezni a boldog nyughatatlanság szellőjét, mely az időben és az eredményekben előre lebegteti valahogy az írót.

Politikai és szellemi ártatlanságomra jellemző, hogy a Czímeresek kéziratával kapcsolatban, a kiadást illetőleg, semmi aggodalmam nem volt. Pedig lehetett volna, mert hiszen a politikai élet vezetése Erdélyben is jórészt azoknak a kezében volt, akikről s akiknek szellemi elődjeiről ítélettel szólt a könyv. Hamar észre kellett azonban vennem, hogy a könyvkiadók is a közéleti szellem őrhelyei voltak, s bár ha meg is engedtek egy-egy frissítő füttyszót és éneket, temetési sirámot mégsem.

S az én könyvem ilyen sirám volt.

Így tehát nem akadt olyan kiadó, amelyik elfogadta volna a kéziratot, s kiadta volna a könyvet. Nagy bajban voltam, már akkor is vagyontalan lévén, s a vagyontalanság mellé még türelmetlen is. Nem tudtam hát belényugodni abba a gondolatba, hogy a kéziratot a fiókomba tegyem, s aztán lássa az utókor. Azon járt inkább az eszem, hogy miképpen tudnék a könyvvel mégis megjelenni. Azt mondták a jogászok, hogy a törvény módot ad nekem arra, hogy a saját kiadásomban s a magam költségére megjelentessem a könyvet, ha ugyan akad nyomda, amelyik ilyen bizonytalan üzletre, de nem bizonytalan politikai kockázatra vállalkozik. S mit ad Isten, találtam is egy Uránia nevű kicsi nyomdát, melynek a tulajdonosa hajlandó vállalni a politikai kockázatot, úgy gondolkozván bizonyára, hogy a megbotránkozás révén, melyet a könyv ki fog váltani, az ő nyomdája is nevet szerez majd magának. A nyomtatás költségét azonban, azt kereken megmondta, nem tudja nekem hitelezni, mert vagy a könyvet elkobozzák vagy elegendő példányban nem tudom eladni, vagy nem fogok fizetni akkor sem, ha üzletileg beváltja a könyv a reményt.

Szerezzek egy jó kezest, azt ajánlotta.

Nagyon meglepődött, amikor elvittem neki a váltót, rajta olyan kezessel, akinél jobbat egész Kolozsváron nem is lehetett volna találni. Mert ugyanis, egyrészt gazdag volt abban a tőkés demokráciában; másrészt pedig román is volt abban a román uralomban.

Boldog volt a nyomdász, s boldog voltam én is.

S mind a két oldalon elkezdődött a munka: a nyomdában szedték a könyvet, én pedig címeket gyűjtöttem, s azokra a címekre előfizetési íveket küldözgettem, mégpedig olyan nagy számban, hogy a postai forgalomnak tetemes részét én szolgáltattam. Mire elkészült a könyv, már volt is úgy négyszázra menő előfizetője, aki vállalta, hogy utánvét mellett átveszi a könyvet. Postázóhivatallá vált valósággal a szobám, mert pénzre is szükségem volt, hogy a váltót fizetni tudjam; s másfelől arra is gondolnom kellett, hogy a gyors szétküldéssel talán az esetleges elkobzást is meg tudom előzni. Hát ezt meg is előztem, sőt utólag sem következett be, gondolván bizonyára, hogy úgyis csak szenteltvíz lenne immár. A pénz is csepegett valahogy, mert akinek elment utánvéttel a könyv, azok nagy résziben ki is váltották mind; akadt természetesen olyan is, aki visszaküldte, mert közben vagy meggondolta a dolgot, vagy váratlan kiadás emésztette fel a pénzét, vagy pedig elcsapták a csörgedező állásából is. S miközben sajnálkoztam ezeken, új címeket szereztem, s küldözgettem folyamatosan a könyveket. A dolog természete szerint apadtak egyre a vásárlók, ami elég nagy baj volt, mert a könyvek árából magamnak is éldegélnem kellett, minek folytán a nyomdai költség harmadrésze még pénz után sóhajtott. S a baj mellé kezdtek már szellemi gondok is gyülekezni, mert akadtak, akik a kifizetett könyvet megbotránkozva visszaküldték, természetesen illő sorok kíséretében, mely sorok a megbotránkozó lelkiállapotát keresetlenül fejezték ki. Szóbeszédben, sőt már a hírlapokban is kezdtek a vélemények megjelenni, ami hamarosan odáig fajult, hogy az én hátamon a vélekedők kezdtek egymással csatázni.

A naptár 1931-et mutatott akkor.

Én az esztendő végére már meg is szoktam a zajongást, s szerettem volna megszokni azt is, hogy a váltó negyedrésze függőben maradjon. A nyomdász szegény, látván bennem a jóindulatot, nem is nagyon zaklatott. Inkább elment a Hitelbankhoz, ahol látván a nagyszerű kezest, leszámítolták neki a váltót. Ettől az időtől kezdve, nyolc éven keresztül, én igen szoros üzleti kapcsolatban állottam a bankkal, mert hol az óvatolási költséget, hol a kamatot kellett fizetnem abból a pénzből, amit a tartozás törlesztésére gyűjtögettem. Végül azonban eloszlott az is, mint a köd.

S megmaradt a könyv.

Öröm és elégtétel számomra, hogy most nagyon szép formában és véglegesen érvényes szöveggel ismét megjelent. Valamikor, az első kiadásnál, az előszóban kedves könyvemnek neveztem ezt a Czímeresek című könyvet. Lehet, hogy a mostoha körülmények miatt, amelyek a megjelenését körülvették. Vagy talán azért, mert a biztatásra és az elnéző szavakra, akár a rakoncátlan gyermek esetében, szüksége van ennek a könyvnek.

 

 

A hivatkozás helye

A Czímeresek útlevele. Magyar Nemzet 1959. jún. 2. 4. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (345–349).