Előszó*A Magyar Írók Szövetsége megkért, hogy a mai olvasómegbeszélés előtt, megnyitó gyanánt, mondjak bevezetőt. Bár megszoktam az utolsó esztendőkben, hogy csupán a szépirodalom nyelvén szóljak az olvasókhoz, a mai alkalmat mégis illendőnek tartom arra, hogy néhány gondolatomat közöljem. Örvendek annak, hogy a magyar írók és olvasók nevében szeretettel üdvözölhetem a román irodalom egyik kiváló bírálóját, vendég barátunkat: Silvian Iosifescu urat. És szívből örülök annak, hogy testvéri ölelésünket tolmácsolhatom íróbarátunknak, Asztalos Istvánnak. A megbecsülés várakozásával kívánjuk meghallgatni Asztalos István előadását, nemkülönben azokat a válaszokat, amelyeket az olvasók kérdéseire ők mind a ketten fognak itt nyilvánosan adni. Mielőtt azonban erre sor kerülne, szeretném elmondani, hogy Asztalos István a két háború között lett író, s már abban az időben megbecsült íróművésze volt annak az irodalomnak, amely erdélyi jelzővel szakadt belé a magyar irodalomba. Talán legegyénibb hangú írója volt az utánam következő korosztálynak, annak az Erdélyben élő írói nemzedéknek, melynek a sorai közül való itt nálunk Kolozsvári Grandpierre Emil és Jékely Zoltán. Asztalos népi író, sőt írói természete és irodalmi becsvágya szerint a nép írója. Írásai a falusi nép világát idézik, annak a világnak észjárását és szociális gondjait. Ez a tény, magában véve, csupán rokonszenves és hasznos; irodalmi értékké csak azok az írásai váltak és válnak, amelyekben élő emberi jellemek mozognak a népi humanizmus levegőjében. Nem tartozik ama népi írók közé, akiknek két háború közötti érdemeit a túlzó irodalompolitika lomtárba tette. Ez a körülmény igen alkalmassá tenné arra, hogy küzdeni tudjon ama igazságtalanságok ellen, amelyek Erdélyben is érték a két háború közötti magyar irodalmat és annak jó néhány kitűnő munkását. Természetesen egy percig sem gondolok és nem gondolunk arra, hogy az Erdélyben élő magyar írók, állami és társadalmi helyzetüktől függetlenül gondolkozhatnának az irodalom kérdéseiben. Nemcsak a valósággal ellenkeznék ez, elméletben és gyakorlatban egyaránt, hanem ennek folytán gyümölcstelen ábrándozás is lenne. Az Erdélyben lévő magyar irodalom nemcsak a tények alapján szerves része Románia irodalmának, hanem gyakorlati életét és virágzását tekintve, érdeke is, hogy szerves része legyen; s hogy pedig virágozni tudjon Erdélyben is a magyar írás, az a román államnak is olyan célja, amelyre különös figyelemmel visel gondot. Mondanom sem kell talán, hogy ez a felfogásunk nem jelenti azt, mintha mi az erdélyi magyar irodalom sorsának gondját letettük volna, vagy egyáltalában letehetnők. Magyar emberek magyar alkotása, bárhol szülessék, az egyetemes magyar szellemi életet is gazdagítja. Ez nem is lehet másképpen, mert a hagyományok, melynek folytatói, magyarok; nyelve és kifejező eszközei szintén magyarok. Örvendetesnek tartom, hogy ez a néhány gondolat, melyet helyesnek látszott érintenem, nemcsak az elvont fogalmak világában él, hanem a szocialista művelődési politika valóságos talaján virágzani is kezd. Ennek egyik bizonyítéka a mai olvasómegbeszélés is, mely nemcsak gondolataimnak adja meg a valóság ízét, hanem a két ország barátságának is feljegyzésre méltó gyakorlati jele. Ebben a jelben tisztelettel üdvözlöm a hallgatóságot, és az olvasómegbeszélést megnyitom.
A hivatkozás helye Előszó. Kézirat szerint. 1956. augusztus 24-én hangzott el Budapesten, az írószövetségben. Közölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (315–316). |