Egy csevegés története*

Minden megemlékező írásnak, avagy beszédnek az a célja, hogy emberi közelségbe hozza, vagyis lehetőleg elevenné tegye azt a kiválasztott embert, akiről emlékezni akar. Ez a cél keresgéli bennem, hogy vajon mi volna Móricz Zsigmondról az a mondanivalóm, amely a lélekben tisztelgő utódokat segíthetné abban, hogy emberi elevenségében láthassák őt.

Úgy gondolom, erre a legalkalmasabb lesz egy kedves történet, mely a harmincas évek derekán esett meg kettőnk között. Ami akkor történt, oly természetesen és rejtőző kedvességgel jött elő és maradt meg bennem, hogy a szó talán nehezen is tudja a maga hímességében továbbadni.

De hátha!

Ezzel a reménykedő szólással ülhettem fel a vonatra is, egy nappal a történet előtt, a kolozsvári állomáson. Magányosan, mint egy-egy pásztor, s elég kopár legelőn őriztük akkor, odalent Erdélyben, a magyar szavakat. Néha vágyakoztunk arra, hogy beleröppenjünk a magyar irodalom pesti fényébe. Mint ahogy, gondolom, a buzgó szikra is néha szívesen belefut a csillagról a napba. Igen, hiába mondják neki a visszatérő fénysugarak, hogy távolról bizony szebb a nap, mert a szikra örök reménységgel felel:

– De hátha!

Hát ilyen szép reménységgel jöttem én is Budapestre akkor. S mintha a szerencsének az egyszer tetszett is volna, hogy örömet játsszék, már az első délelőtt szembe hozta velem Móricz Zsigmondot. A gyalogjárón jött botosan és egyedül, az ő komótos járásával, a New York épülete előtt. Én eléggé idejében észrevettem, hogy közeledik, és őszinte örömmel üdvözöltem is őt. Üdvözlésemet nemcsak kedvesen fogadta, hanem meg is állott velem, s azt mondta:

– Hát rég nem láttuk egymást.

– Rég – feleltem neki.

Erre egy cseppet elgondolkozott, mintha el akart volna magában valamit határozni. S úgy látszik, el is határozta amit akart, mert hamarosan így folytatta a szót:

– Jó volna, ha egy kicsit cseveghetnénk.

– Jó volna – mondtam neki.

Ismét gondolkozott egy cseppet, némi felhővel az arcán. Látszott, most számot vet minden lehetséges akadállyal, mely a mi csevegésünket netalán fenyegetné. Végre az árny elszállott az arcáról, s így szólt:

– Délután háromkor. Jó lesz?

– Jó lesz – mondtam.

– Itt fenn, az Otthon Körben.

– Igen, az Otthon Körben.

Nagy megnyugvással váltunk el, hogy délután három órakor az Otthon Körben találkozni fogunk s kedvünkre cseveghetünk. Igyekeztem, hogy valahogy el ne késsem, s ott is voltam idejében. Azelőtt nem jártam volt még soha az Otthonban, az íróknak és az újságíróknak ebbe a körébe. De így, az első látásra, barátságosnak tetszett a zsongó otthon, s igen alkalmasnak is arra, hogy benne kedvünkre cseveghessünk. Leültem hát egy nagyobbacska kerek asztal mellé, mely célszerűnek és illendőnek is látszott, mert hiszen megfelelő messze esett a többitől, azonban mégsem olyan messze, hogy másoktól nagyon elkülönültünk volna.

Hát jól van.

Kevés várakozás után odalépett udvariasan egy pincér, akitől ugyancsak udvariasan egy csésze feketekávét kértem. Amikor elhozta egy poharacskában a kávét, szokásom szerint elővettem egy szivart, s feltűnés nélkül rágyújtottam. Alig eresztettem azonban a néhány füstöt, hát Móricz Zsigmond is belépett az ajtón. Lassan előrejött az ő komótos járásával a terem közepéig, s onnét széjjeltekintett. Természetesen én rögtön felállottam a helyemről, hogy jobban a szemébe akadjak, s hogy ezen a módon segítségére is legyek a keresésben. Láttam, hogy nyomban észrevett engem, de meg akarván adni a módját, néhány pillanatig még úgy tett, mintha nagyon keresne. De aztán lassú mozdulatokkal, mint ahogy érkezék vala, odajött hozzám, s kissé meglepődve kérdezte:

– Hát itt vagy?

– Itt vagyok – mondtam.

S magamban mosolyogva vártam, hogy ez miképpen fog tovább kerekedni.

Móricz Zsigmond körültekintett ismét, nehogy elhamarkodjék valamit; majd elhatározta magát, s leült az asztal mellé. Hát erre én is visszaültem a helyemre, vele szemben. Aztán ránéztem, hogy a csevegést vajon miről kívánná elkezdeni velem. Ő is reám nézett valami halvány és távoli mosollyal, melyben alig-alig kedves ravaszság is volt, de csak annyicska, hogy avatatlan szem talán nem is vette volna észre. Az arcomat így megtekintvén, utána megnézte a pohárkát is, melyben a feketekávé még párállott előttem. Aztán intett a pincérnek, aki odasietvén, elmulasztott figyelmességét azzal igyekezett pótolni, hogy egészen közel hajlott Móricz Zsigmondhoz, aki halkan csak ennyit mondott neki:

– Egy feketét!

Amikor elhozták neki is a feketekávét, lassan a kockacukrot beléeresztette a pohárkába, majd egy kicsit tünedezve, kavargatni kezdte a kávét. Elnéztem, hogy milyen türelemmel kavargatja, de nem szóltam semmit, nehogy zavarjam elméjét, mely esetleg éppen a csevegés tárgyairól gondolkozik. Eme tisztelő várakozásban múlván egy kicsit az idő, egyszer abbahagyta a kavargatást, a kiskanalat letette, s keveset ivott a kávéból. S akkor ismét reám tekintett. No, gondoltam magamban, most kezdődik a csevegés. De hát szó helyett csak az a játszi ravaszság bújt előbbre a két szemében. Jól van, gondoltam, az én szemem sem fog könnyet ejteni, s a kedvem tavának tükre mosolyban csillogott. S közben láttam, hogy a hunyorgó szivaromat is meg-megnézi Móricz Zsigmond; de sőt, már intett is a pincérnek, aki ismét odabújt hozzá.

– Egy szivart! – mondta neki.

Hoztak neki egy szivart, s befelé mosolyogva rá is gyújtott mindjárt. Pöffentett egy füstöt, s valamivel élénkebb mozdulattal emelte reám a szemét. No most, gondoltam, most kezdi velem a csevegést, s egy kissé feléje is mozdítottam a fejemet. De hát szó helyett a pohár után nyúlt, s egy kortyot ivott. Erre én is a korábbi helyére visszavontam a fejemet, mert úgy gondoltam, hogy nem volna illendő, ha fiatal író létemre erőszakolnám a csevegést.

Inkább én is ittam a kávéból egy kortyot, s föltekintvén a poharacska mellől, hát Móricz Zsigmond éppen akkor szippantott egyet a szivarból.

No, én is szippantottam az enyémből egyet.

Majd újból egy korty következett, s a kortyra ismét egy szippantás.

Ő is, én is.

S néha egymásra néztünk, el-elsuhanó mosollyal a szemünkben.

Ő nem szólott semmit, s nem szóltam én sem.

Elfogyott a kávé.

Aztán elfogyott a szivar.

– Talán menjünk! – mondta akkor Móricz Zsigmond.

– Menjünk – feleltem neki.

Fizettünk, s szép lassan kifelé indultunk. Egymás mellett mentünk, meghitt egyetértésben, s néha még meg-meg is állva, mintha a csevegés egy-egy fordulata állított volna meg. Így haladtunk lefelé a lépcsőkön, a harmadik emeletről a földszintig, ebben a meg-megállító nagy csevegésben.

Aztán, künn a kapu előtt, megállott Móricz Zsigmond, s szembefordult velem. Kis barna szemében meleg derű látszott, mint aki fontos dolgokról végre kedve szerint cseveghetett.

– Hát a viszontlátásra! – mondta.

– A viszontlátásra! – feleltem neki.

Ahogy tovább mentem egyedül, az a jó érzés töltött el engem, hogy ennek a népnek igaz fiai megértik egymást. S mosolyogva ennek örömében, boldogan gondoltam arra, hogy mentében ő is most megnyugodva mosolyog.

 

 

A hivatkozás helye

Egy csevegés története. Alcíme: Emlékezés Móricz Zsigmondra. A több ízben közölt szöveg legteljesebb, 1955-ös változata: Jégtörő gondolatok II. kötet (305–309). Ezt megelőző közlés: A nagy csevegő címmel – Móricz Zsigmond ébresztése. Emlékkönyv (49–52). Szerk. Darvas József (Budapest, 1945. Sarló kiadása). További közlések: Népszabadság 1966. szept. 25. 24. évf. 227. sz. 9.; Móricz Zsigmond közöttünk (141–148). Válogatta és az előszót írta Kántor Lajos (Bukarest, 1979. Kriterion kiadása).

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]