József, a költő^*

Nem voltunk barátok.

Az idő, mely a két háború között megszabta sorsunkat, nem is adott alkalmat arra, hogy a barátság lehetőségét egymás között megkísértsük. Ő a pesti hamuban parázslott, én pedig Erdélyben éltem. Ha egyszer-máskor úgy adódott, hogy feljöhettem a fővárosba, írói dolgaim és emberi kapcsolataim akkor is ritkán szolgáltak azzal az örömmel, hogy találkozhassam vele.

Ha találkozásainkra gondolok, s ha felidézem nemcsak személyes alakját, hanem a hangját, a megnyilatkozásainak tartalmát és módját, akkor elszomorít az a kétely, hogy a sűrű együttlét sem tudott volna barátokká tenni minket. S érdekes, ennek az oka ama külsőségeken múlt, amelyek a személyes emberi érintkezésben mindig előtérbe tolakszanak. Vagyis nem lényegi volt, hanem formai. Ilyenkor, az emberi érintkezés alsó fokán, makacs módon s szinte kérkedve érvényesülnek azok az emberi tulajdonságok, melyeket a tudományos szóbeszéd a környezet hatásának tulajdonít. Attila a városi szegénység környezetében csírázott ki, s ebből a nyomorúságos televényből csillagzott fel az égre. Útja alatt minél jobban és magasabbról világolt, annál inkább emlékezett sorsának bölcsőjére. Nyugtalanul szikrázott, gyanakodott állandóan a világra, s még a barátból is szívesen gyártott ellenfelet.

Értelme és idegei az izgalom állandó állapotában voltak; s az én nyugalmas és szótalan természetem ennek az izgalmi állapotnak nem kedvezett. S bár az irodalom és a politika kérdéseiben lényegileg azonos módon gondolkoztunk, szellemi gépezetünk különbözősége mégis más-más módszert szabott reánk. Hűségből eredt mind a két módszer: hűségből a környezethez, amelyből szakadtunk; s hűségből a hagyományokhoz, melyeket szívünkbe gyűjtöttek az ősök.

A falu türelmesebb, mint a külváros.

Mert a falu baját enyhíti a föld és a természet; a külváros nyomorúságát pedig élezik a haladás vívmányai.

De bárhonnan induljon a költő, a szellem és a hűség szárnyán a nemzet égboltjára érkezik végül. Mint ő is, József Attila, aki ragyogva hallgat ott, a többi mellett.

 

 

A hivatkozás helye

József, a költő. Kézirat szerint. 1955-ben, József Attila születésének 50. évfordulójára készült szöveg. Közölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (299–300).