Virágos bokor*A virágos bokrokat szívesen tartja meg emlékei között az ember. S még szívesebben emlékszik az olyan virágos bokorra, amelynek a virágai beszélnek is. Hadd kezdjek emlékezni tehát. – Milyen messze van? – kérdeztem. A gépkocsi vezetője csak odaejtette nekem a szót, hogy a kérdezett falu egy órányira sincs. Az ilyen kicsi távolság, gondolhatta magában, nem is érdemel több figyelmet. Elindultunk. Péntek volt, már javában alkonyodott. Sőt mire elgondoltam volna, hogy ilyenkor ősszel mily hamar tud alkonyodni, már este is lett. Hát hiába, októberben szorgalmas az éj! Azonban mi is szorgalmasak voltunk, mert útközben még felvettünk a kocsiba egy gyenge csontú barna nőt. Lánynak látszott, és olyan törékenynek, hogy egy hivatalos személyhez, mert az volt, szinte már nem is illendő. Aztán egy tanárnőt is felvettünk, aki valamicskét már inkább lehetett volna hivatalos személy, pedig ő csak szellemi szorgalomból jött velünk. Nagy fukarsággal indult a szó. De aztán, a városon kívül, kezdett a két nő megbarátkozni. Fényképek kerültek elő, amelyek gyermekekről készültek. A törékeny nőnek három gyermeke volt, a tanárnőnek hét vagy nyolc. Már tudtam, hogy sohasem fogják elfelejteni egymást. Megérkeztünk. Az esti derengésben kedves, megnyerő falunak látszott a helység. Sok fa volt benne, a házak figyelmes távolságban állottak egymástól; s a sejtelmes táj kiesnek tetszett, vagy még inkább könnyűnek, mint egy dal. A művelődés házacskája előtt megállott a kocsi. Egy nagydarab derűs ember bevezetett minket a kicsi irodába, ahol a kabátjainkat, az ismerkedés kedvességében, letettük. Egy magas szekrény polcairól a falusi könyvtár nevetett reánk. Én is visszamosolyogtam, ami nem is volt feltűnő, mert hiszen azon a napon s abban a faluban éppen a könyv ünnepe volt. Bent a teremben már ültek és zsongtak is az egybegyűltek; majd mi is megindultunk a terem felé. Engem édes-szomorkás izgalom fogott el, mert a falum jutott eszembe, amely térben oly messze volt tőlem. Ebben az emlékeztető izgalomban észre sem vettem, hogy a tanítónő, a karvezető falusi mester és a könyvtárosnő illedelmesen egyengetik nekem az utat. Az agyam fészkéből csak akkor röppent a valóságra a szemem, amikor beléptem a terembe. Az egybegyűlt emberek mind felálltak. Az arcukon öröm és megilletődés látszott. Olyan öröm, mintha tanúi lennének annak, amikor elevenre kel a mese. Mintha kiléptem volna valami könyvből, s hát íme, nemcsak szóbeszéd az Ábel és a Madár Vince története, s nemcsak lebegő lelki szellő az irodalom! Királyfi szerettem volna lenni, pompás öltözetben, melynek a zsebei mind tele vannak aranypénzzel. Bezzeg, jó lett volna ez mindnyájunknak, de különösen azoknak a csöpp kis leánykáknak, akik ott állottak színes ruhácskákban, mint egy-egy bokrocska virág. Úgy állottak ott, szinte beleültetve a földbe, végig a bejáró ösvényke szélén, mely az ajtótól a kis színpadig vezetett. Gyönyörködve mentem mellettük előre. Szinte szedegetve mindegyikről a meleg kedvességet, de tiszta vágyakozással is, hogy bár nekem is lenne egy ilyen virágocskám. Úgyannyira megkívántam ezt, hogy a vágyakozásom kezdett is betelni, mert hiszen amikor a kis színpadig értem, elém állt egy ilyen virágocskalány, s mintha diót és mogyorót vegyesen csörgetett volna, köszöntőverset mondott. S amikor elfogyott a szavak dió-mogyorója, egy csokor virágot nyújtott felém a magasba. Hát annak három aranypénzt is adtam volna, ha királyfi lettem volna. De azért van abban is valami jó, hogy nem voltam királyfi. Mert mit csináltam volna később, amikor elkezdődött a műsor, s amikor látnom kellett, hogy minő szép és nagy leányok énekelnek a falusi karban; s mily természetes kellemmel táncolják a helyben termett táncokat?! Nyilván akkor választanom is kellett volna a lányok közül. A választás pedig, ugye, nem könnyű dolog, amikor szebbnél szebb valahány? Így segít a valóság az embernek, mert egy királyfi, bármily szerencsés választás után, ugyan mit beszélhetett volna a várakozóknak az irodalomról! Bizonyára elszakadt volna az élettől, s eszébe sem jutott volna elmondani, amit így elmondottam nekik. Azt ugyanis, hogy a test és a lélek mily csodás azonosságban vannak; s hogy epedve hallgatnak egymásra, minélfogva a szép és igazságos könyv, a lélekben felébresztett nemes buzduláson keresztül, magát a testet is kedvre és igaz útra segíti. S ezt hallgatván, hittek nekem az emberek. S mivel egyet hittünk és egyet gondoltunk, a műsor befejezése után már nem is a történetből kilépett mesebeli vendég voltam, sőt nem is az emberektől elkülönbözött író, hanem egy testvéri ember, aki közülük való. Meg is kérdeztem az egyik fiút, hogy nem kívánna-e író lenni. – Hát az milyen? – nézett reám. – Olyan, mint én. – Akkor igen! – felelte szívesen. Egy barna szemű leányocska is folyton a környéken nevetgélt. Még ki az útra is utánunk gyöngyözött, indulás alatt. Azt akarta nyilván, hogy a huncutkás jókedvét végre észrevegyem, pedig én már régen észrevettem. Oda is szóltam neki: – Vigyázzon, mert egy év múlva visszajövök! Jólesett neki ez a jövőbe vesző fenyegetés, de nekem is jólesett a gondolat, hogy az eljövendő könyvhéten is csakugyan visszamegyek abba a virágos bokorba. De igazán visszamegyek, mondogattam magamban, miközben a kocsi jókedvűen suhant hazafelé az úton, s miközben a két nő is kipirult lélekkel örvendezett a hátam mögött a kocsiban. Az emlékeiket kötögették. A gyenge-puha fényben én is megnéztem a színes kis terítőt, amit az egyik falusi asszony örvendezve ajándékozott nekem. Az is olyan volt, mint a tavaszi mezőnek egy csepp darabja; vagy röpke üzenete a virágos bokornak, melynek kedves lombjai között szívesen lettem volna… Vajon mi? Talán egy madaracska.
A hivatkozás helye Virágos bokor. Kézirat szerint. Elhangzott 1954. október 8-án Csömörön, egy író-olvasó találkozón. Közölve: Nők Lapja 1966. szept. 29. és Jégtörő gondolatok II. kötet (290–293). |