Kedves Márai Sándor!*

Te ama írók közé tartozol, akik nagyon jól tudják, hogy az irodalomnak is megvan a maga szellemi rendje. Ezen a renden sem népszerűség, sem mellőzés nem tud változtatni. Bizonyára ennek a szellemi „nehézkedési törvénynek” köszönhetem, hogy elhangzott versedre éppen én válaszolok.

Borongás, fájdalom és lemondás ül az írásodon. E vigasztalan szellem ellen belőlem melegítve parázslik a magyarság izzó sorsának parazsa. Ezt a melegítő tüzet jó és illendő volna nekem is a vers formájába szorítanom. Mivel azonban az irodalmi anyakönyv engemet egészen a kötetlen beszéd emberének ismer, abból az értékes figyelemből, amely rövid válaszomat kísérheti, semmit sem akarnék általengedni egy ilyen kísérlet számára.

Versed, miközben hallgattam, egyre jobban a hit és az egészség hullámait verte fel bennem, a Te nyomasztó igéid ellen. Aztán, midőn már csendesedtek ezek a hullámok, az értelem mérlegére tettem a nagy kérdést, melyet írásod megszaggatott. A nagy kérdést, mely nemcsak a miénk, akik ma magyarul bárhol élünk, hanem a nemzeté is, melynek lüktető csillaga a kortársak küzdelmén túlsugárzik. Te erre a kérdésre a hit roncsaival válaszoltál, és letörted a reménység szárnyait. Az értelem, mely emberi lelket és értékes barátot megérteni siet, a Te elborult zokszavaidra is igyekszik okot és megértést keresni. Sőt a szellemi bajtárs együttérzése fel is ment téged. De hát ez az ítélkezés már annyira elvont, hogy annak igazsága csak az angyalok között lehet igazság.

Mi pedig földi lények vagyunk.

Az értelmünk testhez van kötve, mely a vérén és idegrendszerén keresztül az élet ösztönének és nemes indulatoknak is ágya. Vérével családhoz tartozik, mint a víz cseppje a csermelyhez; s idegrendszerével egy hálózathoz, melynek nemzet a neve. Lehet egy cseppnek, bármilyen csillogó is, más természetes célja, mint a folyócskákon keresztül a tengerbe ömleni? És lehet az írói idegrendszer áramának más természetes útja, mint a nemzeten keresztül az emberiség?

Te ne tudnád, kedves barátom, hogy ilyen törvény alatt vagyunk?!

Ha pedig így van, akkor az értelem elvont igazsága s nemkülönben az író egyedülvalósága csak ábránd: olyan ábránd, melyet tetszelgő felfogás festett az irodalom egére szivárványnak. Bizony, nem egyedülvalók vagyunk, hanem valamiféle szerves egységhez tartozunk: versed szavai szerint egy családhoz, melynek a nyelvén szólunk. Ennek a családnak országföldje van, s ha most kevesebb is, mint nagy bűnök előtt, annál édesebb ez a föld. Történelme van, mely ha gyakran szerencsétlen volt is, de hősi volt és önzetlenségében költők tollára méltó. Irodalma van, mely nyelvi társtalanságában a mesék pazar színeiben lüktet. Halottai vannak, kiknek a neve nem „számadat”, hanem csillagok a föld alatti égen. Élő népe van, mely munkával és az erkölcsi érzék örökségével keresi a boldogulás útját; és álmai vannak, amelyek nem a „zsiványoké”, mint ahogy versedben írod, hanem a jövendőé.

Persze egyformán tudjuk ezt mind a ketten, de keserű és hangzatos szavakkal Te a versedben temetést tartasz mindezek fölött. Hatásos ugyan a szó, és megvesztegető az írói mód, de az itthoni földről felemeljük a fejünket, és elsirató igéid ellen szólunk. S mialatt „a nagyhatalmak csakugyan hosszú jegyzékeket cserélnek”, mi is idézgetjük a költő szavait: „az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat hiába sorvadozzanak”, de mikor Te azt mondod, hogy „lehet”, akkor az itthoni földről felemeljük a fejünket, és ellene szólunk sivár igédnek. Ellene szólunk, és azt mondjuk: Bárhol vagy, és bárhol vannak a többiek, akik a magyar nyelv családjába tartoztok: ne a gyász színeit lobogtassátok felénk, hanem teljetek el annak a reménységnek erejével, melyet erről a földről az egész nép az élet természetes vágyával küld a világba. Igen, mi ezt küldjük a világba, amelyről hisszük, hogy nagy vajúdások között megtisztulni és eggyé lenni törekszik.

 

 

A hivatkozás helye

Kedves Márai Sándor! Művelt Nép 1954. máj. 1. 5. évf. 8. sz. Keltezése: 1954. IV. 20. Újraközölve: Látóhatár (München) 1954. 4. sz., Jégtörő gondolatok II. kötet (187–189) és In memoriam Tamási Áron – Zeng a magosság. 202–203.

Válasz Márai Sándornak az emigrációban írt (először a Látóhatár 1951. szeptemberi számában közölt) Halotti beszéd című versére. A Művelt Nép szerkesztőségének jegyzete – A hazáról címmel – az itt újraközölt Márai-vers és Tamási szövege előtt: „Egy verset és a versre prózában írott választ hallottunk vasárnap a rádióban. Hallgattuk Márai Sándor temetőrögöket dobbantó sorait, az ádáz fájdalomban hányódó szavakat, és hallgattuk Tamási Áron Kossuth-díjas írónk válaszát. S a szavak nyomán lassanként egy kép bontakozott ki előttünk. Gyászból és ragyogó reménységből, feketéből és fehérből. Mint a legkeményebb, legférfiasabb képzőművészeti alkotásmód: a fametszet. Árnyból és fényből: a haza képe. – Haza, hazánk: szemérmes nagy szerelmünk. Titkon gondolt szép szavakkal, bensőséges, remegő örömmel vallunk olykor neki, jártunkban-keltünkben az ország útjain, a városunkban, a hídon a Duna felett… Előttünk áll most kemény, tiszta fametszet ábrázolásban, előttünk áll úgy, ahogyan csak az országhatáron érzi, messzi út előtt, az ember igazán: mi is a haza. – Haza, mely nélkül a világ sem volna kerek nagyvilág. Nemzet, amely nélkül emberek is aligha lehetnénk. Mint az országhatáron, úgy éled bennünk soha nem érzett elevenné a szó. Amint a levegő édes íze is megcsapja azt, aki fuldoklót lát alámerülni. – Mondhatja bárki: hazám a nagyvilág. De áltassa vele magát, ha tudja, mihelyt elhagyta egyszer azt a kicsinyt a nagyvilágban, az egyetlent, az igazit! – Közreadjuk a két szöveget, nem akarjuk kommentálni. Két magyar író beszél a hazáról, hozzátennivalónk itt nemigen akad. Két magyar író. Mert az is, aki halotti beszéddel temeti magát messzi idegenben – itthon nem „okmány”, „pecsét”, vagy „szám egy képletben”. Szava, amely az idegen világban csak kusza hangok, egyenetlen sorok, betűk halmaza – értelmet nyer a „család nyelvén”: költemény. Költemény: többet mond, mint maguk a szavak. Sokkal többet nekünk. És – különösképp – mást is, egészen mást, mint maguk a puszta szavak mondanának. A hazáról beszél, a hazáról tesz a tagadásban is hitet. – A fametszők tudják: semmivel sem lehet olyan élesen ábrázolni a fényt, mint feketével…”

A Látóhatár szerkesztőségi jegyzete: „Vita a hazáról. – A Látóhatár 1951. szeptemberi, akkor még kőnyomatos számában jelent meg először Márai Sándor Halotti beszéd című verse. A verset átvette és közölte az emigráció számos újságja. Irodalmi és történelmi dokumentum volt ez az írás; egy nagy magyar író megrázó vallomása a száműzetésben az elnyomott népről, az elveszett hazáról és a kietlen sorsról. Azóta esztendők múltak el és most, távoli visszhangként, megszólal az otthon szava. Tamási Áron válaszolt a budapesti rádióban és a Művelt Nép című hetilap május 1-jei számában a Halotti beszédre. A száműzött író pesszimizmusával szemben Tamási a reménységet hirdeti és erre szólítja fel a »magyar nyelv családjába« tartozó száműzött írókat is. – A Halotti beszéd szövege pontatlanná vált, sokszor más értelmet kapott az évek és a másodközlések során. A budapesti rádió és a Művelt Nép is teljesen »átírva« közölte. Ezért nyomtatjuk ki, az eredeti szöveg alapján, és közöljük Tamási Áron írását Márai Sándor viszontválaszával.”

Márai Sándor viszontválasza: „Válasz Tamási Áronnak. A budapesti Kossuth rádió egyik közelmúlt irodalmi műsorának keretei között Tamási Áron megjegyzéseket fűzött egy vershez. A vers címe: Halotti beszéd. Én írtam. Tamási prózában beszélt a versről. Prózában válaszolok. Azt mondotta Tamási, a külföldre szakadt magyar író (idézek) »ne a gyász színeit lobogtassa« hazafelé, hanem teljék el »a reménykedés erejével«. Egyetértünk. De meg kell vallanom valamit. Az irodalmat nem lehet különválasztani a naptártól, amelynek térfogatán belül az írói munka hangot ad. Ezt a verset, a Halotti beszéd című rímes írást 1949 tavaszán írtam, tehát öt év előtt. Esztendeje éltem akkor idegenben, az önként választott számkivetésben. Nem tudom, mit írt öt esztendő előtt, azon a viharos tavaszon Tamási Áron a nyilvánosság számára odahaza, mert abban az időben nem jutottak el hozzám a hazai irodalmi művek. Azt sem tudom, mit írt a fiókjának, ha ugyan írt egyáltalán. De bizonyosan tudom, hogy öt esztendő előtt nem élt magyar író, otthon sem, külföldön sem, aki derűlátó, reményt, hitet keltő sorokat vetett papírra. Úgy értem, nem élt ilyen magyar író sehol a világon, ha az író szerepét másképp fogjuk fel, mint a közönség és a pillanat mulatójának vagy a hatalom kikiáltójának szerepét. Tudom, Tamási is másképpen fogja fel az író hivatását, egész életműve ezt bizonyítja. Öt év előtt magyar író nem látott mást, otthon és a világban, csak nagy veszélyeket. Az ország egy idegen hatalom szuronyainak rabsága alá jutott. Az idegen hatalom politikai kiküldöttjei puccsszerűen átvették a hatalmat Magyarországon, az alkotmányos élet megszűnt, a társadalmi, gazdasági, szellemi élet teljessége egy türelmetlen, igazságtalan, kegyetlen rendszer ellenőrzése alá került. Ez a rendszer igazságtevést és új világrendet hirdetett, de a valóságban ártatlan áldozatok tízezreit küldötte a vesztőhelyre és a börtönökbe, az igazságtevés helyett megkísérelte kifosztani, koldusbotra juttatni, gyarmati sorba taszítani az országot. Akadtak tollforgatók odahaza, akik ezt a kísérletet prózában, versben helyeselték. Mások, az igazi írók, hallgattak. És ebben az időben dermedt lélekkel figyelt a nagyvilág is. Elhangzottak ünnepélyes tiltakozások, a »nagyhatalmak jegyzéket váltottak«, mint Tamási idézi, de a vasfüggöny mögött a szovjet zavartalanul emésztette a nagy prédát, hetvenmillió európai ember sorsát. Ebben a világhelyzetben, ebben a lelkiállapotban írtam a Halotti beszéd című verset. Otthonról nem érkezett más hír, csak az erőszak és a pusztulás hírei. A nagyvilágból nem érkezett más hír, mint a felháborodás hírei, amelyet nem követett cselekvő tiltakozás. A nagy veszélyek, amelyek a magyar nyelvet, a magyar irodalmat, otthon maradt írótársainkat fenyegették, aztán az emigrációs élet ridegsége, a hazátlanság gyötrő mindennapos problémái, az értetlenség, az idegen világ légköre, mindez együtt nem adott módot arra, hogy másféle verset is írjak abban az időben, mint amelynek címe Halotti beszéd. Amit addig csak értelemmel tudtam, azt abban az időben sorsszerűen megértettem: az anyanyelv térfogatán kívül az író nyomorék. A legjobb fordítás is mankó csak, amellyel az író biceg az idegenben. Az anyanyelv a legmélyebb sorsközösség. Megdöbbenve figyeltem, mint az egész külföldi magyarság, kik szólalnak meg odahaza a magyar irodalom nevében és mit mondanak? Iparkodtunk mentséget találni azok számára, akik az önkényuralom világában szólani kényszerültek. S a sokféle honvágy mellett, amellyel hazagondoltunk, nem utolsósorban honvággyal gondoltunk azokra az otthoni írótársainkra, akiket módjuk volt odahaza magyarul hallgatni. Erről a pillanatról beszél a Halotti beszéd. A vers az emigráció szócsövein át hangot kapott, itt és ott. Öt év telt el és úgy tetszik, most jutott el Tamási Áronhoz, aki visszautasítja a vers pesszimizmusát s íróját, a szabad földön élő magyar íróktól általánosan hitet keltő, reménykedést sugárzó írásokat követel. Bizonyos, ma nem írnám meg ezt a verset. A hamis derűlátás, üdvrivalgó ígérgetés igéit ma sem írhatom, de az elmúlt öt évben nagy változás következett be: a történelem lendítőkerekét már egy kozmikus energia, az atomerő hajtja. – A szabad világ felelős és cselekvőképes hatalmai felocsúdtak a szovjet imperialista merényleteinek első, bénító hatása alól és minden következménnyel »megállj«-t kiáltottak a támadónak, és kimondották, minden következménnyel, hogy ez a »megállj« soha nem lehet valamilyen erőszakosan megrajzolt érdekszféra határán. Kimondották, minden következménnyel, hogy addig nincs béke, sem egyezség, amíg a szovjet vissza nem adja a fogoly népek szabadságát, így hazánk szabadságát. Kimondották, hogy a felszabadult népek szabad választásokon döntik el, milyen alkotmányos alakzatban, milyen társadalmi formákban kívánnak élni. Kimondották, minden következménnyel, amikor zúgni kezdtek a berlini légihíd repülőgépei, kimondották, minden következménnyel, amikor »megállj«-t kiáltottak a szovjetnek Koreában, kimondják most, amíg beszélünk, a tárgyalásokon, amelyek Genfben minden következménnyel döntenek a világsorsot befolyásoló kérdésekről. Kimondották a közelmúltban a berlini konferencián, amikor elutasították a szovjet követeléseit és hitet tettek, hogy népek sorsa nem lehet többé százalékos osztozkodás, titkos megegyezések műsorszáma. Öt év alatt a támadás arcvonalával szemben felépült a világban a védekezés cselekvő arcvonala. Felépült a világban és felépült odahaza, ahol a fogoly népek, így a magyarság tiltakozása visszakozásra késztette sok kérdésben az erőszak ügynökeit. Ez és még sok minden más történt ez öt évben, s ezért, ha ma írnék verset, nem a Halotti beszéd című verset írnám. Ma van miben hinni. Öt év előtt volt mit siratni. Ennyit a versről, magunkról. De búcsúra még egy szót. Ez az aggodalom szava. Amíg az írók odahaza hallgattak vagy kényszeredetten mellébeszéltek, aggódtunk értük. De most, amikor az otthoni hatalom taktikája megparancsolja nekik, hogy a szabadság igéit hirdessék, aggodalmunk növekszik. Vannak országok, ahol a hóhér frakkot húz a kivégzéshez. De frakkban is hóhér. Mindaz, amit az elmúlt években a budapesti rádió hangszóróján át hallottunk, gyanakvásra késztet, akár ócsárlás, akár békülékeny közeledés ez a hang. Néha Jákobé a hang, néha Ároné, de a kéz, amely a mikrofont igazítja, mindig Ézsaué. Ezért aggódunk. És béke velünk; ha nem is békeharcos értelemben. – New York, 1954. IV. 25.”

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]