Gábor Áron rézágyúi^*

Műfajilag korfestő regénynek gondolom ezt a regényt. Korfestő lenne természetesen, de nem abban a szokványos értelemben, hogy az 1814-től 1849-ig terjedő korszak eseményeit, szokásait és szereplőit hiteles módon költsem életre; s nem is abban az értelemben, hogy a Gábor Áron élete folyását elbeszéljem. Mindez arra szolgálna csupán, hogy a történelmi hűséget így megteremtsem, az elbeszélésnek hiteles levegőt adjak és a mondanivaló lényegének keretet. Mi lenne ez a lényeg?

A lényeg a regénynek az a vezető gondolata, eszmei áramlása lenne, hogy a nép szabadsága a legfőbb jó, melyet az adott helyzeteknek legmegfelelőbb, hatékony módon kell védelmezni. Ennek az eszmei áramlásnak át kell fűtenie az egész regényt, ami sem fejtegető, sem magyarázó szöveggel nem történhetik sikeresen, hanem csak az elbeszélésnek olyan művészi eszközeivel, melyek az értelemhez, az érzelmekhez és a képzelethez egyaránt szólnak. Ez a cél, természetesen, megkívánja a regénynek célszerű felépítését is. Ennek tekintetében elsősorban a történelmileg hű események célszerű csoportosítására gondolok, mely események fényét-árnyékát, vagyis a hatását a főhős hordozza. De még az események célszerű csoportosítása sem hiánytalanul hatékony, ha az események közötti arányokat meg nem szabom.

A nyelv művészi használatára nézve nem fogadkozom, mert ez nem elhatározás, hanem képesség dolga. Az események célszerű csoportosítását és azoknak egymáshoz való arányosítását azonban változatosan szeretném érzékeltetni. Ennek érdekében, így gondolatban, három olyan szakaszra osztom a regényt, melynek mindegyike egy-egy vezető gondolatban tart össze: olyan módon azonban, hogy a három szakasz három vezető gondolata egymásutánjában fejlődést mutasson s ugyanakkor azonos eszmei mondanivalót hordozzon.

Az első szakasz időben magában foglalná az 1814-től az 1832-ig tartó esztendőket, vagyis a főhős életének azokat az eseményeit, melyek születésétől kezdve katonai bevonulásáig terjednek. Ennek a szakasznak a vezető gondolata az osztályhelyzetből adódó vívódás, melyet a néppel való azonosulás old meg. Tudnivaló ugyanis, hogy az akkori helyi (berecki) viszonyok szerint Gábor Áron úgynevezett „úri” környezetben nőtt fel, hiszen nemes székely családból származott és az atyja, a tanácsos, a kisvárosnak főjegyzője volt. Természetének jellemvonásait, az egyszerűséget, a „valami újat csinálni” vágyakozását, az idegbeli érzékenységet állandóan támadták-izzították környezetének napjai. Az otthon falusias, de úri környezete után nap nap után már az elemi iskolában éreznie kellett a különbséget, hiszen itt, az elemi iskolában, majdnem kizárólag szegény falusi gyermekek között tanult. Bizonyára összehasonlítást is tett az ő élete és azoknak élete között, s gyermeklelkében már melegséggel fészkelődött az az érzés, hogy ő szegény sorsú gyermekek közé kíván tartozni. Ez az érzése nyilván tovább erősödött akkor, amidőn a hat elemi elvégzése után nem valamelyik nevezetes kollégiumba került, hanem a csíksomlyói algimnáziumba, ahol jórészt a környékbeli s csak kicsi móddal bíró fiúk gyűltek egybe, hogy valami tudományos veretet mégis szerezzenek. Tanulmányai közben itt álmodozhatott olyan műszaki magasabb iskoláról, ahol örülni tudna az ő bontakozó tehetsége, mely újítások után keresgélt. Mivel érdeklődését ilyen gondolatok és efféle gyermeki próbálkozás kötötte le, tanulmányainak egyéb részét el is hanyagolta. Ezt a szülők nem látták szívesen, mert „urat” szerettek volna nevelni belőle: úr pedig csak úgy lehetett volna, ha a státusi vagy a megyei (ott széki és városi) közigazgatás felé evickél. Folyton barkácsoló és újító szenvedélye miatt kezdték keményebbre fogni a fiút, akinek konok természete lévén, mindjobban elvadult a családi környezettől. Szinte szerencsésnek látszott tehát, hogy ezt a helyzetet a katonai (határőr) kormányzat egyszerre megoldja. Ugyanis a fennálló, de a törvényességében vitás katonai kormányzat a harmadik algimnáziumi osztály elvégzése után, tehát már tizenhét éves korában, katonai „numerus” alá vette. Vagyis elvitték a közeli Kézdivásárhelyre határőr katonának.

A regény második szakasza időben 1832-től 1848 őszéig tartana. Ennek a szakasznak a vezető gondolata az lenne, hogy a nép szabadsága más népek szabadságával szorosan összefügg, s hogy ennek a szabadságnak a védelmében hatékony, reális eszközöket kell használni. A vezető gondolatnak ez a két eleme együtt érik benne és egymással párhuzamosan fut mindaddig, míg 1848 őszén az ágyúöntésben egyesül. A katonaságnál ugyanis újító és konstruáló tehetsége egyszerre a tüzérség felé hajtja. Szeretné a tüzérségnek minden tudományát megtanulni s ennek a tudománynak a birtokában szeretne végső fokon maga konstruálni ágyút. Minden eszközt igénybe vesz, hogy tüzér lehessen. Sikerül is neki annyi, hogy egy kis katonai csoporttal elküldik Gyulafehérvárra, ahol rövid ideig tartó tüzérségi tanfolyamon vesz részt. A tüzérség tudománya után itt még jobban fellobban benne a vágy. Annyira, hogy ennek az ereje, a fegyvergyakorlatok szünetében, elhajtja Pestre s onnét Bécsbe. A vándorúton gépjavító és asztaloskodó mesterséggel tartja fenn magát. Bécsben megszerzi az ágyúöntés mesterségére vonatkozó könyveket, melyeket élete végéig úgy őriz, mint legnagyobb kincsét. Egészen megszállottja lesz a tüzérségi tudománynak, s mivel érvényesülésének útját a katonaság elzárja, keserűséggel telik meg és vadul háborog. Idegrendszerét annyira megviseli a mellőzés, mely üldözésig fajul, hogy végre négy esztendő után „eszelősség” ürügyén jubilálják, vagyis a katonaságtól elbocsátják. Ettől az időtől kezdve nyugtalanságban és idegbeli zaklatottságban él. Ide vándorol, majd oda vándorol, közben hasznos újításokon töri a fejét. Vándorlásai során elvetődik a közeli román Dunai fejedelemségbe, ahol aztán többször is megfordul. Itt, Moldvában is látván az elnyomott nép sorsát, eleven valósággá válik előtte a népek szabadságának egysége, melyet egy különös és sírig tartó érzés is megpecsétel. Ugyanis egy ilyen moldvai útja alkalmával találkozik össze Jusztinával, egy igénytelen külsejű román lánnyal, aki többé soha el nem szakad tőle. Együtt kóborolnak és együtt szövik a terveket. Együtt vannak benn Moldvában akkor is, amikor a magyar szabadságharc kezdetének híre érkezik.

Erre a hírre, mely láng gyanánt lobog fel előtte, hazasiet háromszéki szülőföldjére, hogy hazája földjén állva s mint tüzér védje a szabadságot. Éppen a végső órában áll hitével és tervével a nép elé és dönti el a nagy kérdést, hogy az egyedül maradó Háromszék is megadja-e magát, vagy tovább harcoljon.

A regény harmadik szakasza 1848 őszén kezdődnék Gábor Áron sorsfordító jelentkezésével és tartana az ő halála napjáig, 1849. július 2-ig, amikor Kökös mellett, az ágyúharc irányítása közben, hősi halált hal. Ennek a szakasznak a vezető gondolata a megelőző két vezető gondolat egybeolvadása lenne: vagyis a néppel együtt a szabadságért a leghatékonyabb eszközökkel harcolni. A történet azzal a nagy eseménnyel folytatódnék, hogy megszületett az első magyar tüzér: a nép tüzére, ki mostoha sorsában szerzett tudományával maga készít ágyút. A nép hite és az ő teljesült vágya egybeforrnak szívében. Így vonul a nép szemének biztató fényében és a cselekvés boldog lázában az erdőfülei vashámorba, ahol két hét alatt elkészíti az első három ágyút, melyekkel Szentgyörgy fölött, a legizzóbb várakozásban, pompásan célba talál. Erre az egész Háromszék népe, mely szívében feléje fordulva várta két hét elmúlását, most cselekedetekben is vele fordul, hogy folytassák együtt a harcot. A nagy lelkesedésben mindenütt megnyílik az áldozatkészség, s már napok alatt egybegyűl minden, ami az ágyúk gyártásához szükséges. Egyszerre kitűnő mesteremberek is akadnak, akikkel együtt Gábor Áron felállítja Kézdivásárhelyen az „ágyúgyárat”, melyben néhány hónap leforgása alatt hetvenkét ágyút gyárt. Ő maga valósággal ég a cselekvés tüzében, mert hol az ágyúgyárban őrzi ellen a munkát, hol a tüzérek kiképzésével és a tüzérütegek felállításával foglalkozik, hol pedig künn a csatában hadakozik a hazai ágyúkkal. Híre egész Erdélyben serkent és eljut mindenüvé, ahol harcait vívja a szabadság. Tavaszra már katonai rangjában is a székely tüzérség főparancsnoka lesz, mely időtől kezdve jóformán a csaták zajában él, míg aztán a kökösi csatában elesik.

Megjegyzés: A regény, terjedelmében, kb. húszíves lenne. Kedvező körülmények esetén, ha ugyanis az egészségem bajt nem szenved és szerény megélhetésem biztosítva lesz, a kész kéziratot 1954. március 1-jén tudnám a kiadónak adni.

 

 

A hivatkozás helye

Gábor Áron rézágyúi. Keltezése: 1953. április 10. Közölve: Új Tükör 1977. szept. 18. 38. sz. Alcíme: Vázlatos terv egy Gábor Áronról készülő regényről.

A szerkesztőség bevezető jegyzete: „Tamási Áron hagyatékából került elő az itt közölt tervezet, Gábor Áronról, a szabadságharc legendás székely ágyúöntőjéről szándékozott ugyanis regényt írni. Ez a vázlat már elővillantja az író teremtőkedvét, hegyi patak módjára futamodó meseszövését, de még jól ismert, szivárványosan játszó stílusát is. A regény, sajnálatos módon, nem készült el. Epizódjait, figuráit és fordulatait azonban más írásaiban megtaláljuk, így a Hazai Tükörben. A most közreadott írással nagy írónk 80. születésnapjára emlékezünk egyúttal.”