Följegyzés az I. Írókongresszus alkalmából^*

Aki sokat él valamely tájon s benne a természetben is, annak az érzékeit meghódítja lassan a táj. Észrevétlenül fordítja maga felé, majd idővel ki is hegyezi finomra, hogy érzékeny legyen minden iránt, ami azon a területen sajátossága az életnek. Egy szóejtésből már sejti, hogy mi lappang abban, aki ejti a szót; s ha így borul vagy úgy csillan a fény, vagy csak fuvint is gyengén a szellő: már szinte tudja, hogy mit ígérnek az eljövendő órák s nagyjából a holnapi nap.

Jelképnek használtam, amit most mondék.

Ezzel a jelképpel akartam a szellemnek arra a tájára érkezni, amit irodalomnak nevezünk. Mi, jó néhányan, s ezek között én is, már régen élünk ezen a tájon.

Mit szól hát most az érzék, melyet huszonöt év tapasztalata próbált megtanítani arra, hogy helyesen ítéljen?

Erről szeretnék két percig beszélni.

Első szavam a nyugtalanító örömnek a szava. Nyugtalanul örülök annak, hogy megtörtént ez az írói seregszemle. Úgy kell nyilván lennie, hogy irodalmunk fejlődése csak most tette szükségessé, hogy ezt a három napot komolyan megülhessük. Sajnálom, hogy ezt a fejlődést nem nógatták jobban azok, akiknek módjában állott. Mert ha így történik vala, bizonyára nekem sem kell éveket várnom arra, hogy régi-kedves pennámra támaszkodva, ne csak el-elnézzem az ég alját, hanem szóljak is valamit. De mi vagyok én, ki szólani akarok; mi vagyok ezen a tájon? Pásztor talán, kinek a bárányait sínylődésre ítélte a dúlt mező?! Egy kicsit ez is vagyok. Vagy esetleg egy keményfejű kos, aki nem követte a pásztort?! Ha ez volnék, úgy kell nekem; de úgy kell a pásztornak is, aki nem tudta, hogy egyrészt a kos mily lényeges a pásztorkodásban, s nem tudta másrészt, hogy minden eredményes nyájban a kosok hordják a kolompot.

De hát a jó gazdaságban minden rendbe jön, csak idő kell hozzá.

Minden rendbe jön, mert a tájnak, bármilyen művelésre fogják, megvannak a maga törvényei. Annak a szellemi tájnak is, amit irodalomnak nevezünk.

Mik ezek a türelmes törvényei az irodalomnak?

A népek az irodalmon keresztül sóhajtanak vagy álmodnak új harcokat. És a népek egyformák abban, hogy mind sóhajtanak és koronként új harcokat álmodnak valahányan. Akinek művet sikerül írnia, az minden nép számára írta a művét, mert mindig és bármi történik, a népek el nem szakítható testvérségben élnek. Együtt sóhajtanak és vágynak arra, hogy közösen vívják meg azt a harcot, mely a világ arculatát a jobb egészségnek: az igazságnak és a szépségnek pírjába vonja.

Ilyen harc dúlja ma is a világot.

És nem kétséges, sőt kétely nélkül bizonyos, hogy mi ebben a hősi harcban a népekkel tartunk, akár a tengerrel a tajték.

De hadd térjek ezen a tengeren haza. Esztendők óta a szemünk előtt, égető és égő szándékunkban, a nép munkájában, sok elme jó és hibás tetteiben – s az én parázsló lelki viharaimban is – egy új magyar élet ereje feszül. Ebben a vajúdásban, egyéb életbe vágó dolgok mellett, irodalmat is akartunk és akarunk teremteni. A politikai hatalom és maguk az írók egyaránt akarják, hogy elérkezzék a kikelete ennek az irodalomnak. Az én érzékem, melynek fogékonyra csiszolt szálai az agyamban és a szívemben egyaránt jeleket gyűjtöttek; ez az érzékem határozottan úgy szól, hogy a gyakorlati irányítás erős szándéka és maga az irodalom géniusza eddig csak keresték egymást. Pedig mind a ketten egyet akartak: a népnek üdvét ugyanis. Hol volt hát a hiba? Azt hiszem, az aránytalan egyenlőtlenségben. A terv tudta, hogy mit akar: tehát határozott volt. Maga az irodalom azt szerette volna tudni, hogy ő mit akar, de az nem olyan könnyű, mert az irodalom értelmi és érzelmi közlekedési edényei nem olyan egyszerűek, mint ahogy azt mi írók is szeretnők. A kétféle tájszólás ezen az írói seregszemlén talált rá először olyan fontos szavakra, amelyeket egyik is, a másik is elültethet magának.

A szerepeket nem tanácsos felcserélni: vagyis az irodalom írói módon gondolkozzék, maga a gyakorlati politika pedig késlekedjék helyettünk írói módon gondolkozni. Úgy hiszem, ez a két kívánság csak üdvös eredményt szülhet, hiszen a cél nemcsak egy és azonos, hanem nem is lehet más. Vagyis egy anyagi és szellemi jobb haza megteremtése, melynek uralkodója maga a dolgozó nép.

Kérdem, milyen nép kell ahhoz, hogy zavaró vagy éppen tragikus botlások nélkül uralkodhassék a haza fölött? Azt hiszem, hogy történelmi mértékkel is nagy dolog, ha gazdasági és politikai jogaiban benne ül a nép. De hogy okosan és méltó módon ülhessen ezekben a jogokban, ahhoz olyan dolgok is kellenek, mint a múltjának helyes ismerete, biztos tájékozódás nemzeti sajátságaiban; s nem utolsósorban az erkölcsi biztonság; nemkülönben az igazságnak, a jónak és a szépségnek hívségei.

Ezek a kenyerek pedig az irodalom kemencéjében sülnek.

Igazi írónak nincs boldogabb álma, mint az, hogy ilyen kenyereket süthessen a népnek, amellyel vágyaiban és munkájában egynek érzi magát; s amelynek jó és rossz sorsában egyaránt osztozik.

Nem is tehet mást.

S mivel egyetlen, amit tehet, jól akarja tenni.

 

 

A hivatkozás helye

Följegyzések az I. Írókongresszus alkalmából. Kézirat szerint. (1951. április 27–29.) Felszólalásra készített beszéd szövege, ami azonban felkérés hiányában nem hangzott el. Közölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (284–286).