Tompa László*Székelyudvarhely mindig messze esett a divatos magyar világtól. Kevesen jártak ebben a városkában olyanok, akiket nem a szülőföld vagy az atyafiság csalogatott oda. Ha mégis voltak, akik csupán „világot látni” vetődtek el Udvarhelyre, az elmúlt harminc-negyven esztendőn keresztül, azok könnyen találkozhattak a városka sétaterén vagy utcáinak macskakövein egy szembetűnően magas, különös férfiúval. Az emberek között is magánosan járt mindig ez a szikár ember; inkább komolyan, mint ünnepélyesen; s ahogy mindegyre köszöntötték az utcán, abból látható volt, hogy nagy tiszteletnek örvend az anyavárosban. Ha önfeledten utánafordult az idegen, vagy hirtelen jött közvetlenséggel kérdést tett e szikár és érdemes ember kiléte felől, városiak és vidéki atyafiak egyformán meg tudták mondani neki, hogy Tompa Lászlónak hívják az urat. – Költő! – teszik is hozzá, mai napig. S ebben nem hazudnak, sőt nem is nagyítanak, sem a városiak, sem az atyafiak. Mert Tompa László valóban költő. Már régen s állandóan. Mint jogász alig végezte el az egyetemet, amikor a megyei Betfalván rászállott a családi birtok. De ő akkor sem birtokos volt, hanem költő. Később, amikor vármegyei főlevéltárosnak nevezték ki, akkor is költő volt egyedül. Vidéki lapszerkesztő korában is költő volt; s ma, amikor tisztség és hivatal helyett csupán a borongós égtájak veszik körül, ma is költő, ott messze, a székely anyavárosban. Verseskönyvei, mint az Erdély hegyei közt, az Éjszakai szél és a Ne félj! címűek Kolozsváron jelentek meg, de költeményeinek egy válogatott gyűjteményét Budapesten is kiadták. A megboldogult húsz év alatt, amikor az erdélyi magyarság úgynevezett kisebbségi sorsban élt, egyik-másik verse úgy hatott, mint hegytetőn fellobbant őrtűz, mely a nehéz földön messze világított és az égre mutatott. Ma hatvanéves elmúlt a költő. Kemény, sőt néha darabos, de mégis zengő és igéző sorokban mily sokszor írt a sorsról! Küzdött vele egy nehéz életen keresztül, az ádáz és konok sorssal, mint a pogánnyal küzdöttek a vitézek valamikor a végvárakon, vagy vívtak a végzettel más magyar költők a magyar szellemi siralomházakban… Hányszor intett neki a sors, hogy lebbentse szárnyát és repüljön a nagyvilágba messze! S hányszor volt úgy, hogy már éppen repült is volna a költő, maga előtt küldvén apródnak egy verset, amikor a végzet megragadta a lábát, és új kötelékkel kötötte oda a földhöz, amelyen népével együtt, égi és földi bajok között élnie kellett tovább. S ilyenkor újból és újból megadta magát sorsának a költő. Borongott, és sötét indulatokban szimatolt körül, mint a bekerített nemes vad. És jött ismét az új vers, friss hadüzenetül a sorsnak, kemény igékkel és a dac suhintó jelzőivel, konok zengzettel és megújult lázadással… Így vívta és vívja ma is Tompa László a harcot, kard helyett tollal és vér helyett verssel. S gondolom, harcai közben milyen megértő részvéttel bólogatnak feléje Katona és Madách, Kemény Zsigmond és Jósika. S más rokonai.
A hivatkozás helye Tompa László. Irodalmi Diáknaptár 1948-ra. Keltezése: 1947. december 2. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (277–278). |