Színházi válság*A napokban azt írták az újságok, hogy egy Vadkerti nevű öreg urat megölt egy ószeres ember. Vadkerti, bizonyára nagy szükségben lévén, könyveket akart eladni az ószeresnek; aki nagyon ragaszkodott a könyvekhez, de ragaszkodott ahhoz is, hogy olcsón vehesse meg azokat. Vevő és eladó között nagy volt az ellentét. Gondolom, az öreg urat lélek is köthette a könyvekhez: a gondolatok, az öröm és a fájdalom, miket a könyvek rejtettek kebelükben, értékessé tették számára az eladó portékát. De a tetszetős kiállítás: a gondos nyomás, a szép papír és a jó kötés az ószeres tetszését is megnyerte; üzletet ígértek a mutatós könyvek. Ha csökönyös volt a kultúra öreg embere, még csökönyösebb volt a civilizáció ószerese. Harc kezdődött tehát, melyben az ószeres maradt felül. Olyan egyszerű volt a megoldás, mint egy „realista” színdarabban: az ószeres megölte az öreg urat. A harc eldőlt, a kérdés megoldódott és a függöny összement. Ez a valóság, de nem az igazság. Az olvasó, aki megszokta, hogy csak a betűket olvassa, de nem szokta meg, hogy csepp történetben megérezze magát a tengert: ámulva kérdezheti magában, hogy ennek az olcsó történetnek mi köze van a színházi válsághoz? Bár az ószeres, mint egy ijesztő fantom, ott ólálkodik színházi kultúránkban, mégsem mondom azt, hogy eme történet durva külsőségeit akarnám vonatkozásba hozni a színházi válsággal. Ami azonban több és vigasztalanabb: a színház is, mint ez a történet, egyre elszántabban és mindjobban eltévelyedve a valóságot akarja elénk állítani, és nem az igazságot. Az élet otromba és buta valóságait, és nem a költői igazságot, mely egyedül tudná az embert alkalmassá tenni arra, hogy a valóság méltatlan és szégyenteljes eseményeit elsorvassza és végső fokon megszüntesse. Amilyen mértékben kezdett megszűnni a színház, hogy a költői igazságot keresse és hirdesse, olyan mértékben közeledett a válság felé, mely napjainkban teljesnek mondható. Aki egyéni hivatását elárulja, büntetlenül az sem maradhat. Hát mennyivel inkább egy művészet, melyet az ember szellemi igénye azért teremtett, hogy őt az élet durvaságai között eligazítsa és megtisztítva lehetőleg azok fölé emelje. Maholnap nem kell újságot olvasnunk, mert a színházakban, hűségesen megelevenítve, megtaláljak az újságok vezércikkeit, rémriportjait vagy viccrovatát. Könnyen s már-már fennhéjázó igénnyel mondjuk erre, hogy ez a „realizmus”, holott egyszerűen az írói tehetség hiánya. Divatos bűvszó, melyet nem világnézet, hanem a képzelet hiánya szült s amely mögött meglapulhat minden szürke írástudó, mint a „költészet” leple alatt az önképzőköri fűzfapoéta. Azt hiszem néha, hogy az előttünk járó nemzedékben, amely a színes és néha romantikus riportot képviselte a magyar színpadon, csak egyetlen író volt, aki tudta és értette, hogy mi a színház. Ez az egy ember Molnár Ferenc volt. Ő is rájött arra, ami az íratlan törvényben foglaltatik: arra, hogy költészet kell a színpadra is. Sajnos, sok kísérlet után, ezen rajtavesztett, de a magyar drámairodalom tiszteletét mégsem a sikereivel biztosította magának, hanem a költői kudarcaival. De mit csinál a mi nemzedékünké? Egyszerűbb és illetékesebb, ha erre nem az énekesmadár felel, hanem a verebek. Sokan azt hiszik, hogy a színház szellemi válságába az „egzisztencializmus” fog beleszólni. Ez lesz a megújulás. Sartre fog kivezetni minket Egyiptomból, botrányaival és olyan szellemi felfogással, hogy szerinte tehetetlen bábok vagyunk a sors kezében. Az igét az antik istenek súgták neki, de nyilván a bal fülébe, mert ahogy ő az igét magyarázza, egyszerre felkapjuk a fejünket és azt kérdezzük, hogy miképpen lett ily közönséges mindabból, ami valaha oly fenséges volt?! Bizonyára nem Sartre fogalmazott így, hanem általa a kor, amelyben élünk.
A hivatkozás helye Színházi válság. Rómeó és Júlia 1947. ápr. 15. I. évf. 5. sz. |