Erdélyi költők*Kedves rádióhallgatók!
Ebben a félórában, mely ezekkel az elöljáró szavakkal kezdődik, erdélyi költők verseit fogják hallani, két kitűnő művész előadásában. A magyar rádióban szoktak megszólalni költők is, s gyakran hangzanak el versek. Ez a félóra mégis, úgy hiszem, amikor Erdély borongós ege alól szólal meg a magyar költő, a nemes szórakozáson túl egy röpke lelki ünnepet is jelent. Amikor a verseket, amelyek el fognak itt hangzani, újból és együtt végighallgattam, az én lelkemet is ellepte az ünnep tiszta íze. S amikor utána megpróbáltam, hogy ennek az ünnepi érzésnek az okát magamban megkeressem, elsőnek az a hang szólalt meg bennem, amely földtől és személytől függetlenül azt mondta: szépek a versek! Különös, hogy a sorsnak annyi fordulata után és az eliramló időben hogy megnőttek ezek a versek. Tudom, hogy a jó vers, ha bajban és földi gondokban születik is, idővel fölszáll a földről, és egünk egyik csillaga lesz. De mégis különös és meglepő, amikor a költő szavának eme útját, melyet az elmélet jósol meg számára, a gyakorlatban is oly közelről és oly világosan láthatja valaki, ahogy én láttam ebben az esetben. Ugyanis a mindennapi életben együtt éltem azokkal a költőkkel, akik fölszállott verseikkel most megszólalnak. Közös sorsban, azonegy erdélyi földön éltem velük. Közösek voltak a gondjaink, közös a vívódás; és közös a hit, hogy magyarnak és embernek egyaránt meg kell maradni! S most látnom kell, hogy a gondoknak és a vívódásoknak verejtékcsöppjei gyöngyökké váltak az időben, s valóban hirdetik, amit közös hitben oly tisztán akartunk: hirdetik, hogy valóban megmaradtunk magyarnak és embernek egyaránt. Azok közül, akik betöltötték ezt a hitet, most négy költő fog megszólalni. Elsőnek Áprily Lajos, aki itt él elvonultan és hallgatagon valahol magyar földön. Áprily klasszikus példája az erdélyi embernek: a hegyeknek és a városnak, az égnek és a földnek, az európai műveltségnek és a népnek egyaránt kifejező költője. Az ő megjelölése a „zümmögő zene”, s ennél találóbbat nem is tudnék mondani a verseire, melyekből néhányat most hallani fognak.
Reményik Sándor, aki most Áprily Lajos után megszólal, az eszme költője volt. Hite, emberi bátorsága és aszketizmusa már életében valósággal eszménnyé tették őt az erdélyi magyarság előtt. A szenvedések között, amikor ő még külön töviskoszorút is hordozott, valóban a „fájdalom fejedelme” volt ő, ahogy Jézusra mondja az egyik versében. Az erkölcsi bátorság példaképe volt, aki egy valóságos jobb világ eljövetelét hirdette.
Dsida Jenő fiatal, törékeny alakja tűnik most fel előttem. Szinte látom hunyorgó és gyenge kék szemében, hogy a tegnap este, még éjfél után is, Szent Ágoston vallomásait olvasta. A bűnös föld és a mennyei fényesség között repdesett folyton. Pünkösdi galambbá szeretett volna válni. Ebben az örökös és eszményi harcában a Múzsa volt az egyetlen, aki szerelmesen és makacsul mindig kitartott mellette. Az örök költő csalhatatlan érzéke és valami édes illat árad a verseiből. Ezek kísérték a sírba is, fiatalon, még a háború előtt. Ha rá gondolok, bizonyosra veszem, hogy ott is költő, a síron túl.
Tompa László fejezi be ezt a meghitt erdélyi félórát. Ott keleten, az európai végeken, szilárd és különös jelkép Tompa László, aki ma is magányosan él a székely anyavárosban. Ő a szikla a magyarság egének keleti nyúlványa alatt, melyről ő úgy emlékezik meg, hogy ott áll, mint egy szellemi őr, a „csillagtalan ég alatt”. Verse és ő maga komorságot, erőt és helytállást hirdet. Talán ő az új idők Julianus barátja, ki nemcsak folyton izzó magyar lélekkel ajándékozott meg minket, hanem olyan versekkel is, amelyek sohasem fognak lehullani a magyar sors és a magyar költészet mennyezetéről.
A hivatkozás helye Erdélyi költők. Kézirat szerint. Elhangzott a magyar rádióban 1947. március 29-én. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (247–276). |