A jó magyar béke ügyében*

A mostani békekötés tekintetében sorsunk már olyan szomorú és a reménykedésünk már olyan átszellemült, hogy rögeszmés embernek tűnik, aki a jó magyar béke ügyében még szót emel. Sokan vagyunk – s éppen a magyarság java –, akik aggódva s néha bizony borzongással látjuk már régóta, hogy nemzetünk egyik szalmaszál után a másikba fogózkodik. Ezeknek a magyaroknak a rögeszmés, a kissé már tébolyult lelkiállapot nem új.

Nem új, csak éppen súlyosabb, mint eddig.

De hát minél rosszabb a rossz, annál természetesebb, hogy a jóról beszéljünk. Vagy a beteg ágya mellett nem az életről kell-e egyre megrögzöttebben szólni? Vagy ha a világ és a maguk bűnében született balsors úgy rendelné, a koporsó fekete gyászában vajon nem sütne-e át akkor is a feltámadás csillaga?!

Magyar író számára van-e megszokottabb, szebb és szomorúbb, mint a rosszban a jóról beszélni, a nemzet betegágya mellett az életről, vagy a nagy koporsó révületében, bomlott szívvel és aggyal is, a feltámadásról?!

Ilyen szép és szomorú az én írói szavam is. Az értelem, mely ezer körömmel kapaszkodik a valóságba, egyre arra ösztökél, hogy egy szerencsétlen nép szellemi koldusa gyanánt szóljak a világhoz, szóljak a szomszédokhoz és önmagunkhoz. De a lélek érzi a ködöt, mely megüli a világot s mely az értelem szavát elnyeli, mielőtt eljutna egy másik értelemhez. Igen, a lélek érzi ezt, de ugyanakkor valami örökízű melegséggel biztat, hogy szóljak mégis. Köd ellenére és reménytelenül is szóljak. Gondoljak az eszmére, mely makacsabb a ködnél. Csak az eszmére, mely állandóbb és nagyobb hatalom, mint bármilyen nagyhatalom. Gondoljak reá és mondjam el őszintén, amit igaz értelemmel és tiszta szívvel gondolok. Ne törődjek azzal, hogy lesz-e friss világi haszna a szónak, hanem tekintsek a jövőbe és higgyem azt, hogy a világ friss hasznai mulandók, de a felemelő emberi gondolat és az erkölcsi törvény jövendő gyümölcsök talaja.

Az őszinte szót, az erkölcsi hitel szempontjából is, csak azzal kezdhetem, hogy önmagunkról beszélek. Nem a bűnösökről, akiket történetesen magyaroknak hívnak, hanem a magyarokról, akik történetesen bűnösek is vagyunk. De akik egy idő óta nem mondanak és nem hallanak egyebet rólunk, csak a bűnt, azok idézzék eszükbe, hogy előbb-utóbb és valamiben más nemzetek is bűnösek. A győzelem nem mossa le a bűnt, csak eltakarja, valameddig. Valamint ha egy nép háborút veszített, nem süllyeszthető torkig a megdagasztott bűnbe, erényeivel, értékeivel, emberi és nemzeti jogaival együtt. Igen, mi is bűnösök vagyunk. De nem abban, amit akartunk, hanem abban, hogy jogos küzdelmünket nem azok mellett próbáltuk megküzdeni, akik – vallomásuk szerint – az egyetemes emberi jogokért állottak a harcba, hanem azok mellett próbáltunk küzdeni, akik elveikkel és eszközeikkel szégyent hoztak a világra. De a történelem számára és bárkivel szemben meg kell állapítani, hogy a magyarság nem azért állott a németek oldalára, mintha a magáénak akarta volna vállalni a hitlerizmus elveit és eszközeit. Tanúi vagyunk annak, hogy ezt a magyar nép sohasem akarta tenni, sőt ítélettel és undorral tekintett azokra, akik ezt önként vagy kényszerből cselekedték. A küzdelem célja, hogy a trianoni béke némely vaskos igazságtalansága helyrehozassék, odasodort minket ahhoz a rossz és megkísértő szellemhez, mely a magyar jóvátétel ábrándjával kábított. Nemcsak a fegyverek, hanem az erkölcs diadalát kellett látnom abban, hogy a német alá buktattak egy népet is – az enyémet –, mely ha bűntársnak látszott is, és tévesen küzdött is, de nem hatalomért és gazdagságért tette azt, hanem hárommillió testvéréért, akik idegen hatalmak alatt éltek.

Minden háború végén győzők és legyőzöttek maradnak a porondon. Egyszerű és fizikailag igaz is, hogy ezzel minden elvégeztetett. De mivel az emberi lét nemcsak fizikai létezés, a háború után békét szoktak kötni, hogy a fegyverek igazságához vagy igazságtalanságához hozzáadják az emberi méltányosságot: valami eszmét, melyből győző és legyőzött egyformán emberi életet élhet. Ebből a vágyból és vigasztaló akaratból születtek meg az elmúlt háború különböző elvi megegyezései és alapokmányai is. Egyszer boldog s máskor boldogtalan, aki hisz ezekben az emelkedett elvekben és megnyugtató alapokmányokban. Boldog, amikor azt hiszi, hogy most végre a bölcsesség csillaga alá fordul a világ; de boldogtalan akkor, amikor látja, hogy a csillag helyén csak homály gomolyog folyton, s a gomolygó homály alatt ott állanak győzők és legyőzöttek: ott állanak elmosódott okmányokkal, meghervadott elvekkel, a fizikai lét ősi, egyszerű és egyoldalú igazságával.

Mi, magyarok boldogtalanok vagyunk, de – ahogy mondtam – rögeszmés emberek is. Hinni akarjuk, bármilyen nehéz is, hogy erkölcsi alapelvek szerint kell rendezni a világot. Hinni akarjuk, hogy ennek a rendezésnek az eljövetelében a mi tiszta szándékunk és őszinte szavunk is számot tesz. Ezért nem tartjuk fölöslegesnek, sőt emberi és nemzeti kötelességünknek tartjuk, hogy nyílt szívvel szóljunk a szomszédokhoz és biztatással szóljunk önmagunkhoz. Azt hiszem, hogy életem és tapasztalataim teljes jogcímet adnak nekem arra, hogy elsősorban a románokhoz szóljak.

Erdélyben születtem és húsz esztendeig éltem román uralom alatt. Ismerem a hibákat és az erényeket mind a két oldalon. Tudják ők, hogy a húszéves kisebbségi életben mindig magyar öntudattal, de mindig nyíltan és tiszta szellemi eszközökkel küzdöttem az erdélyi magyarság emberi és nemzeti jogaiért. Ezt ők, ha nem is vették mindig szívesen tőlem, majdnem mindig megbecsülték bennem. S erről a helyről komoly szóval mondom meg nekik, hogy megbecsülésüket mindig boldogan adtam hozzá ahhoz a szeretethez, amellyel magára a román népre gondoltam. Az az erdélyi föld, amely nekik oly drága, nekem is legalább annyira szívem földje. S ha oly kedves az a föld a románnak és magyarnak egyaránt, akkor ne legyen szétválasztó közöttük, hanem összekötő. Nemcsak ennek a földnek a kölcsönös tisztelete kívánja ezt, hanem a politikai bölcsesség sem mond egyebet. Mindig nagy örömmel töltött el, ha olyan román megnyilatkozást hallottam, mely nem az erdélyi határ vonalára fekteti le a jövőt, hanem a két nép békességére. Ezen a helyen, ahol oly hosszú századok óta vagyunk, ők és mi egyaránt, egymásra vagyunk utalva. A békességből, mely a valóság követelménye, mind a kettőnknek haszna származik; de az üldözésből, melyet folytatnánk, csak közös kár következik.

S ha már itt vagyunk az erdélyi földön, mondani szeretnék valamit az erdélyi magyaroknak.

Két évvel ezelőtt eljöttem, mert úgy gondoltam, hogy itt többet tudok használni a magyarságnak. Figyeltem azt a küzdelmet is, amelyet közben az erdélyi magyarok folytattak. Hiányzott nekem, sőt néha fájt, hogy ebben a küzdelemben nem vehettem gyakorlati módon is részt. De ha részt vehettem volna, akkor is csak azt hirdettem volna, amit a múltban tettem s amit ma is vallok. Ez a hitvallásom röviden abból áll, hogy a politikai pártállás csupán becsületes küzdőtér lehet, amely fölött minden magyart egybeölel az egyetlen világnézet, amely így szól: mindnyájan magyarok vagyunk.

A magyarság egyes részeit szétválaszthatják valameddig a határok, de azokat először lélekben s majd talán egy és áldásos Duna menti föderációban gyakorlatilag is le lehet bontani. Addig is egyek vagyunk és egyek leszünk egy közös lelki impériumban, amelyet nem politikusok kormányoznak és katonák védenek, hanem az isteni törvények.

 

 

A hivatkozás helye

A jó magyar béke ügyében. Magyar Nemzet 1946. szept. 29. Újraközölve: Nyugati Magyarság 2000. márc. 18. évf. 3. sz. 7.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]