Barátkozás a románokkal*

A világ ma a szükségszerű barátkozás jegyében áll. Mi, magyarok különösképpen sokat beszélünk a barátkozásról. Őszintén tesszük ezt, de nem titkoljuk azt sem, hogy szükségünk van reá. Azt mondhatnám, talán túlzás nélkül, hogy a magyar nép testi és lelki szükségnek tartja a világgal való kibékülést, de különösképpen az önmagával és a szomszédos népekkel való megbékélést.

Helyesen kibékülni és megbékülni, megnyugtató és gyümölcsöző módon, éppen olyan nehéz, mint úgy viselni háborút, hogy annak erkölcsileg is indokolható győzelem legyen a vége. A béke nemes hadjáratában is vannak, akik felelőtlenül uszítanak a „békére”; és vannak defetisták, akiknek annál rosszabb valami, minél kívánatosabb volna.

Minden sikeres békének az az alapja, hogy önmagunkat soha ne áruljuk el. Erről a nagy és időszerű kérdésről sokat kéne gondolkoznunk. A magam gondolatait ebben a kérdésben talán egy közeli alkalommal meg is próbálom szavakba foglalni. Most inkább arra ösztökél a meleg alkalom, hogy a magyar–román barátkozás dolgában tegyek néhány olyan megjegyzést, melyet szükségesnek és a nagy ügy érdekében hasznosnak tartok.

A románok az elmúlt héten módot adtak arra, hogy Bukarestben egy román–magyar kulturális találkozó jöhessen létre. Groza Péter, Románia miniszterelnöke, különvonatot küldött Budapestre, hogy a meghívott magyar vendégek biztonságos módon és kényelmesen utazhassanak a találkozóra. Magam is a meghívottak között voltam, amit nekik melegen köszönök. Annál jobban sajnálom, hogy némely oknál fogva, s főleg betegségem miatt, nem mehettem el. Ha el tudtam volna menni, ennek a mondanivalómnak ott a találkozó helyén és elevenen adtam volna hangot. S erre, ahogy a tudósításokat s azokban a magyar részről elhangzott beszédeket olvasom, talán szükség is lett volna. A kitüntető figyelem, melyet a románok oly hiánytalanul megadtak a magyar vendégeknek, alkalmassá – s hogy úgy mondjam – teherbíróvá tették az együttlét légkörét arra, hogy a társalgási illendőségen túl komolyan és őszintén lehessen beszélni. Azt tartom ugyanis, hogy aki komolyan akar barátkozni, annak vállalkoznia kell a komoly és őszinte szavakra. S ez különösen kötelező, amikor nemcsak az írók és a művészek barátkozásáról van szó, hanem a két nép békéjéről.

A mostani helyzetben sem a románoknak, sem nekünk magyaroknak nem könnyű megtalálni és kimondani a célra vezető elvi és gyakorlati megoldást. Nekik azért nehéz, mert velünk szemben helyzeti előnyt élveznek s ebből a helyzeti előnyből a közös béke javára sok mindent feláldozni: nem népszerű dolog. Nekünk pedig azért bajos a dolgunk, mert jelenlegi kedvezőtlen népi és területi állapotunkat semmiféle magyar politika nem állandósíthatja olyan erkölcsi veszély nélkül, amely erre a politikára lemoshatatlanul hárulna, és olyan nemzeti károsodás nélkül, melyet a magyarság kiheverni sohasem tudna. Szomjasan vágyunk valamelyes becsületes megoldásra. Ennek a szomjúságnak enyhülés az a költői elgondolás is, melyet Groza miniszterelnök úr hirdet: a határ „légneműsítése” és a vámunió. Azt hiszem, hogy ez a gondolat nem fog virág és gyümölcs nélkül elmúlni. De annak érdekében, hogy valóban ne múljék el, előzőleg tenni kell valamit. Főleg el kell tökélnünk, hogy ennek a két népnek a békéjét meg fogjuk teremteni. Ha ehhez az eltökéléshez külső kényszerítő erők nélkül tudnánk eljutni, mind a két nép nagy erkölcsi erőt nyerne ahhoz, hogy a közöttünk való tartós és hasznos békét valóban megteremtse.

Tudja a világ, de legjobban mi tudjuk, románok és magyarok, hogy békességünk ára az, hogy az erdélyi magyarság sorsa, emberi és nemzeti szempontból egyaránt, megnyugtató módon rendeződjék. Ebben a kérdésben a kizárólagosság, bármelyik fél részéről, éppen úgy akadálya a megnyugtató és tartós békességnek, mint az emberi és a nemzeti jogok feláldozása. Az említett kizárólagosság vad lován ülve, gondoljuk el azt a képtelenséget, hogy a románok ki akarnák és ki tudnák Erdélyből irtani a magyarságot: vajon célhoz vezetne ez, legalább az ő részükről? Ha van bizonyos dolog a világon, akkor az bizonyos, hogy nem vezetne célhoz. Hiszen a két országnak úgyis és akkor is egymás mellett kéne élni. És élhetne akkor békében?

Csak az őrült vagy a nyomorult gondolhatja, hogy igen.

Sok költői gondolatban, emberi és nemzeti eszményben találtam vigaszt és jutalmat. De a legnagyobb vigaszt és jutalmat abban találná életem, ha a román és a magyar nép között megnyugtató módon lehetne őszinte békességet teremteni.

Emberek csinálják a békét. Legyünk tehát emberek, hogy utána magyarok és románok maradhassunk.

 

 

A hivatkozás helye

Barátkozás a románokkal. Színház 1946. márc. 29., ápr. 5. 2. évf. 11. sz. 1.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]