Zöld ág*

 

1

Ami oly régen elkerült engem, az írás terhe és izgalma újból itt van. A teher nyomasztóbb, és az izgalom háborgatóbb, mint bármikor azelőtt. Ennek két oka is van, úgy gondolom. Az egyik az, hogy az írás szüksége soha nem volt még ily nyilvánvaló, s a véle járó felelősség sem ilyen szigorúan nagy. A másik oka az lehet, hogy nagy idő óta most vagyok először eleven író. Nagy idő óta, mert mire ez az írás emberek kezébe s – remélem – szívébe jut, már egy esztendeje bételik annak, hogy semmit sem írtam.

Mint az izzó szén, hallgattam; egy hosszú és sötét éven keresztül.

S velem együtt, s én velük, más magyar írók is hallgattak. Talán a legjava mind. Mi, akik azelőtt oly gyakran és oly változatos, néha nem is épületes módon vertük fel a csendet és egymást, egyszerre némultunk el, mintha fogadalmat töltöttünk volna be. Pedig fogadalomról közöttünk halvány szó sem esett, amit az egyöntetű elhallgatás és a hibátlan némaság eléggé bizonyít is. Azt kell mondanom, hogy írói viselkedésünkről úgyszólván nem magunk határoztunk, hanem egy fölöttünk álló, vigyázó és messzenéző szellem. Úgy tetszik, a nemzeti Géniusz nevét viseli ez a szellem. Ő intett hallgatásra minket láthatatlan fekete pálcájával, és az ő szigorú, hangtalan szava tört be a fülünkbe, böjtöt rendelve írói szónak és betűnek.

Csoda-e hát, hogy közönséges módon nem tudtam felelni arra a gyakori kérdésre, hogy miért hallgatnak az írók? De most, megvallván a nemzeti Géniusz egyetlen hatalmát, magányomban megkérdezem magamtól: miért is hallgattunk csakugyan? Miért nem izzott szét a szó, vagy lángolt fel tiltakozva a betű, amikor hazánkra és mindenünkre tört a német?! S később, az egyre nehezülő és vaduló hónapok alatt, akkor miért nem kezdett a veszedelem ellen szólni a szó, és szegesdrót módjára miért nem gyűlt a betű?!

Idegen és igazságtalan magyarázat volna, ha a bátorság hiányát emlegetné bárki. Negyedszázad alatt járt a mi tollunk veszélyek között eleget, hiszen egyik felől kitartóan ásták betűink a gödröt, melyet az „úri rend”-nek és politikájának szántunk; másfelől pedig soraink rámája között egyre épült az új és igazságos hazának a képe, címerében a néppel. S ahogy itthon, egy idejétmúlt rendszerrel szemben, üldözés és ügyész ellenére is tiszta homlokkal állhatott ez az irodalom, a határokon túl, az uralkodó hatalom elnyomása alatt is alku nélkül tudott küzdeni a kisebbségi magyar nép jogaiért és az örök emberi eszményekért.

Vagy kérdezzük azt, hogy a cenzúra s más erőszakos elnémítás leselkedése miatt amúgy is balga gondolat és hiábavaló munka lett volna írni? Rossz íze lenne egy ilyen írói megokolásnak, s amellett nem is helytálló, mert az igazi írónak minden körülmények között tudnia kell írni, alku és árulás nélkül. S tud is, ha értelmét és célját látja, hiszen azért művész is, hogy tudjon.

Miért hallgattunk hát?

Gondolom, nemcsak magam helyett felelek, hanem a többi elnémultak helyett is, hiszen az írói tehetség törvénye lényegében minden íróban azonos. Minden bizonnyal egyetértünk abban, hogy az ördög fekete. Nos, ahogy az ördög fekete, így volt tökéletes az erőszak, mely a tavalyi márciusban kezdődött. Csak így utólag lehet igazán ámulni azon, hogy bármilyen kereszt jegyében, Európa nevében és zöld színben lehetséges ilyen mesteri erőszakot kitalálni és gyakorolni. S ha ilyen volt, ily tökéletes, akkor az író is csak tökéletes módon felelhetett reá. Ez a mód nem is lehetett más, csak az eleven némaság, mint ahogy feketére fehérrel válaszol a szellem, vagy a halálra élettel a természet. Ezt a választ nemcsak megértették az emberek, s maga az erőszak világa is, hanem sikerült megmenteni az irodalom becsületét is, melyre a nemzetnek, a sok becstelenség közepette, életfontosságú szüksége volt. De hogy azt se hallgassam el, amit különben elhallgatni lehetne, a jó szimat észrevette, hogy az írói viselkedés dolgában itt-ott olyan vélemény is lappangott, mely mutatósabb választ várt az íróktól. Ez nem lett volna egyéb, mint a „fejjel a falnak menés” lángoló jelenete, melyben az író feláldozza magát, s aki ezt az áldozatot várta, az pedig sajnálkozik rajta. Nem vitatom el az efféle válasznak szépségét és intelmét, de helyesebbnek vélem, ha annál tovább él az író, minél értékesebb.

Ennek a hallgatásnak, mint néma tiltakozásnak, megvolt a történeti jelentősége, s meg is marad. Értelme azonban csak akkor válik élővé, ha kellő időben szó követi; értéke pedig attól függ, hogy milyen szavakban virágzik ki.

Amint az írás tényéből is nyilvánvaló, az írói megszólalásra én elérkezettnek látom az időt. De elsősorban nem azért, mert a német és a nyilaskeresztes erőszak tébolyult és örökre emlékezetes rombolással véget ért. Ez csak külső indoka lehet a megeredt szónak. Nagyobb dologról van itt szó, sajnos. Olyanról, melyet kimondani kín, de szükséges: a Sors alighanem a végső alkalmat hozta el arra, hogy megmenthessük az életet, mely még becsületesnek és magyarnak lesz mondható. A magyarság lelkéből felszakadt a történelmi segélykiáltás, mely esdeklő és egyben parancsoló. E kiáltásra mindenkinek sietnie kell, hogy a pusztulás szakadékából hidat verhessünk, melyen átalmenve, az életnek új fejezetét kezdhesse el a nemzet. Mindenkinek jönnie kell, megalázva bár és könnyes szemekkel, de teljes szellemi és fizikai erejével, értelmével és ösztönével, s legfőképpen a feltámadás hitével.

Mivel jöjjön az író?

Szenvedő arccal jön, bűneink miatt megbűnhődve, de szemében biztató fénnyel. Kezében zöld ágat tart, melyet arany helyett mentett ki a romokból. Így jön egy hosszú, viharos és sötét esztendő után; s múltat idézve és jövőt derengetve, igazságosan és hite szerint próbálja elmondani, amit el kell mondania.

 

2

Erdéllyel kell kezdenem, mint ahogy az életem is véle kezdődött. S bár igen tanulságos volna részletesen beszélni arról az időről, amelyet Erdély az utolsó négy esztendőben töltött, most csak néhány jellemző dolgot kívánnék felemlíteni.

Az Erdélyre vonatkozó bécsi döntést szerencsétlen és átmeneti megoldásnak tartottam. A természetes öröm mellett, hogy a román sovinizmus fojtogatása alól hazaszabadultunk, mégis történelmi alkalmat láttam arra, hogy az erdélyi megbékélés ügye feltámadjon. Ismertem a magyar politika formai és lényegbeli vakságát ilyen vonatkozásban is: így azt is tudtam, hogy a politikai út nem vezethet sikerrel a megbékélés felé. A Vásárhelyi Találkozó szellemét idézve magam elé, e találkozó ifjúságának néhány vezetőjével emlékiratot adtunk át Teleki Pálnak. Ebben az emlékiratban politikai párt helyett társadalmi szövetséget kívántunk, mert csupán egy ilyen erdélyi szövetségben láttunk lehetőséget arra, hogy a Találkozó népi demokratikus hitvallását valóra válthassuk. Mi sem természetesebb, Teleki Pál a politikai párt megalakítása mellett döntött. Indoklása az volt, hogy olyan időkben, amikor a járt úton is alig lehet haladni, új utat Erdélynek sem ajánl. Ilyenformán nemcsak az erdélyi szövetség terve esett el, hanem a Találkozó ifjúságának említett vezetői is elestek, egy-egy képviselői behívás formájában fedezvén fel hirtelen a közéleti munka lehetőségét.

Alig néhány hónap alatt nemcsak magamra maradtam, hanem felfogásommal és eszményeimmel együtt olyan korszerűtlen tünet lett belőlem, hogy az erdélyi magyar politika régi és új vezetői számára, nehéz munkájuk közepette, egyedül én lehettem derülésre alkalmas pont. Szemükben és a jelszavakba buzgón öltöző középosztály előtt egyszerre balga és elárvult író lettem, kinek közérdekű hasznossága csak annyi volt, hogy a furakodó és korszerű honmentők nemzeti érdemet szereztek rajtam, belém törölvén kapcájukat. Az írótárs kenetes boldogsággal világosította fel a közvéleményt, hogy húsz éven keresztül mily körmönfont módon dolgoztam, csakhogy a magyarságnak kárt tehessek; némelyek csúnya szeplőnek érezték múltjukon, hogy valaha értékeltek és tiszteltek; a katonatisztek pedig puszta létemet is foltnak érezték, mely a hazafiságon és a magyar–német testvériségen esett.

Panaszképpen említem ezeket? Korántsem. Egyedül az a célom, hogy szellemi és társadalmi ízelítőt adjak abból a nadrágos világból, melyben négy esztendőn keresztül szerencsétlenségem volt élni. Igen jól tudtam, hogy ez úrias világ alatt csalódások között sínylődve vár valamit a magyarság zöme: a magyar falu, a munkás, a kisiparos; s ugyanazt várta, a társadalmi útszélre kitaszigálva, egy kicsiny és megtépázott értelmiség. Ezeknek sorsa fölött virrasztottam, magamban egyre keseredve. E virrasztó éberségemre figyelmeztetve, szóban és írásban igyekeztem hangot adni helytelenítő és elítélő véleményemnek. Természetesen sikertelenül, hacsak sikernek nem nevezem a magamra hagyatottságot, mely minden szóval és minden betűvel teljesebb lett. Sokszor gondoltam arra, hogy talán módszert és fegyvert kéne ebben a küzdelemben változtatnom. Az egyik lehetőséget a változtatásra a politikai tevékenység kínálta: s bár tusakodva, de ezt mindig elvetettem, úgy állapodva meg újból és újból önmagammal, hogy az alkotómunka és a szellemi virrasztás az én hivatásszerű feladatom. Néha olyan indulat is lobbant fel bennem, hogy egyedül állva harcot és tüzet kell hirdetni minden ellen, ami a magyar politikát és társadalmi szemléletet jelentette. Nem magamat féltettem ettől a tűztől, hanem kétség gyötört, hogy vajon szabad-e tüzet szítani egy amúgy is szerencsétlen országban, melyet magunk felgyújtva, más a helyét is könnyen elveszi?!

Nagy kérdés volt ez, hiszen az életformánk valóban halált érdemelt; másfelől azonban egy forradalom, a háború közepén, a nemzet pusztulását rejthette magában. A vágy, mely oly szívesen szakad el a kínzó valóságtól, néha azt a vigaszt festette elém, hogy a háború végén a magunk rozoga házát majd magunk dönthetjük össze, kezünkben az új háznak tervével. Ahogy múltak a hónapok és az évek, már a csoda határát is mindjobban túlhaladta ez a gondolat. Már bizonyosnak látszott, hogy társadalmunk a viharban összedől, mint egy elkorhadt építmény, melyet régtől fogva szájas és lelkiismeretlen kontárok tataroznak. A magyar öntudat maradék fénye mellett akkor magunknak kellett volna munkába állani, hogy értékeinket kihordva az elkorhadt építményből, azt magunk döntsük össze. Csakhogy már késő volt, mint oly sokszor ebben a honban. Késő volt, mert céltudatos politikai és társadalmi előkészítés után, romboló eszközeikkel felszerelve, a németek hazánkban megjelentek. Egyszerre nyilvánvalóvá lett, hogy a németbarátság valójában nem volt egyéb, mint nemzeti megújhodásunk jussát áruló módon nekik adni. Rendszeresen és jól kidolgozott tervek alapján a rombolás meg is kezdődött, korhadt házunk helyett édes hazánkat pusztítva; s legnagyobb veszélyben a joggal, hogy a romlás helyén valaha magunk építhetünk magunknak való életformát.

Ezt láttam, és így tusakodtam Kolozsváron, a magyar sors felkiáltójelei mellett látva még külön Erdély kérdőjelét is. A kettő közül az egyik is sok volt ahhoz, hogy helyes és biztos megoldást lehessen találni, vagy megnyugtató módon tudjak feleletet adni. Mint erdélyi ember, az erdélyi népek együttes és békés életéért hevültem, melyben mindegyik fél számára virágoznak a nemzeti és emberi jogok. De a húszéves román uralom és a hivatalos magyar kisebbségi politika egyaránt meggyőzött arról, hogy Erdély békéje csak akkor következhetik el, ha Magyarország és Románia egyaránt megszenvedte bűneit. Azonban mint magyar író sohasem tudtam és nem akartam lemondani a vágyról, hogy a magyar nép minden jogos harcában részt vegyek, s hogy a nemzet jobb jövőjének munkás gondjában éljek. Értelmes ember előtt természetesnek tűnik az az igyekezetem, mellyel az erdélyi és a magyar kérdésnek összhangját kerestem. Egy olyan pontot kerestem, melyet sem a józan politika, sem az építő nemzeti érzés az egyik részéről sem veszélyeztet, s amellett alkalmas arra, hogy rajta állva, a magyar és az erdélyi ügyet együtt és egyszerre lehessen szolgálni.

Úgy véltem, hogy ez a pont nem lehet más, mint a magyar népi demokrácia megvalósítása. Ezt az eszmét érleltem azelőtt is, húsz éven keresztül, írásaimmal és szellemi viselkedésemmel egyaránt. De az álom, hogy meg is valósul, rohamosan közelíteni látszott. Minél jobban gőzölgött és részegített a németbarátság, annál inkább. Mert a természet rendje szerint minél ittasabb egy ember, annál hamarabb fordul fel. Márpedig a németbarátok szeme napról napra mindinkább keresztbe állott, rontva nyelvünket a részeg ember zavaros beszédével, és országossá téve a duhajkodást.

Ez már sokáig nem tarthatott.

S amikor vége lett, gondoltam magamban, akkor az összetört berendezést el kell takarítani, és a kárt följegyezve új életet kell kezdeni. Nem kell többé félrecsapott jelszó és borzos hazafiság, s kiöntünk minden részegítő világnézetet. Egyedül a józanság, a megfontolt igazság és a béke fog vezérelni minket. A mi körülményeink között mindez pedig csak úgy lehetséges, ha a megrongált és legázolt országban, a gondos takarítás után, mindent újra rendezünk gyökerestől.

Nem volt kétséges előttem, hogy ebben a munkában igen nagy feladat vár a szellemi emberre, s a magyar íróra különösen. Nemcsak azért, mert süket időkben is a nép és az emberiesség szószólója volt, s így szellemi becsülete a nemzet előtt is tiszta, hanem azért inkább, mert az országépítés szellemi tervrajzát nekik kell megcsinálni. Ez a szellemi tervrajz döntő fontosságú, mert eleven és fájdalmas még bennünk a tanulság, hogy helytelen elméletekből származik a valóságos baj és szenvedés.

Látva a lényeget: a népi demokrácia megvalósítását, s ebben a munkában az író szerepét, azon kellett gondolkoznom, hogy a magam számára olyan helyzetet teremtsek, melyet – akár személyi áldozatok árán is – a cél és a munka megkíván. Mindenekelőtt olyan helyet akartam választani, mely szellemi hálózatával a legjobban és a legkönnyebben bejárja a magyar életet, s ahol a gondolat terjesztésének eszközei leginkább megtalálhatók. Kolozsvár nem látszott ilyennek. A Helikon írói közösségét az óvatosság és a politika jóformán szétbomlasztotta, könyvkiadó vállalkozásunk szundikált, két napilapunk lehanyatlott, a fiatalokat irodalmi ítéletükben is a nemzedéki indulat fűtötte, s a szellemi baloldal rossz néven vette tőlem, hogy a magam üldöztetését szenvedtem, s nem az övét. Az Erdélyi Párt szerencsétlen politikája pedig négy esztendő alatt elsorvasztotta azt a reménységet, hogy Erdélyből jöhet megújhodás. Enmagam is úgy láttam, hogy a közeledő sorsfordulat Budapesten hozza világra a magyar demokráciát, melynek az erdélyi magyarság is részese lesz, s amely Erdély békés életét is, a maga részéről, megteremteni kész.

Gyenge javaimat, amilyen van egy magyar írónak, sorsára hagytam tehát, és elindultam Kolozsvárról, melyet csalódásaim között is mindig szerettem.

 

3

Ahogy huszonöt évvel ezelőtt írtam volna, sírt az őszi reggel, amikor kifelé jöttem a városból. Szitált a szerencsétlen köd, s az éjszaka maradványai foltokban sompolyogtak a házak falai mellett. Lehunyt szemmel láttam ezeket, szempillám meg-megmozduló sövényén keresztül, mintha belülről szomorkás szellő fuvintotta volna meg néha a szememet. Néptelen volt az út a sebesült városon keresztül, s künn a mezőkön is jóformán néptelen volt. Azt hittem, sem ember, sem föld számára nincs fájdalmasabb ennél a némaságnál. Nem volt igazam, mert a faluban, ahol még délelőtt vendégségbe szálltam, lassankint meglódult ember és állat, gép és szív. Ez sokkal szomorúbb volt. Az emberek csordái, ahogy a búsuló ég alatt német fegyverek között bandukoltak a sárban; az állatok serege, melyet jórészt foglyaik hajtottak, ordítva terelve a bőgő barmokat; a zakatoló gépkocsik, megrakva eleven és gonddal készített javainkkal; és a rettegő szívek, hogy megindult Erdélyben a föld.

De megindult máshol is. Mindig ott, ahol éppen jöttem. Egyszer Zsibónál, máskor Tasnádon, majd Nyíregyházán és Szerencsen; s úgy tetszett, hogy ez az egész hajszolt magyar világ Budapest öblébe siet, hátha ott kisüt a nap, vagy tengerünk fenekére merülve, ott meg lehet lapulni a németek elől.

Akkor már javában folyt a zöld erőszak. Nemcsak jelképesen, hanem valóságosan folyt, egyre több csatornán, hivatali és más gödreiből a házakba, rá a munkaszerszámra és az asztalra, fenyegetve kereste magyar öntudatodat, független hazádba vetett hitedet, s mindent, ami benned szépen magyar és krisztusi módon emberi.

Aztán keresett téged.

Ha nem talált meg, vagy kicsinyke szigetről még kisebb szigetre tudtál szorulni előle, Budapest esztelen védelmével akkor is leűzött a pincébe. Mert esztelen védelem volt ez. Örök fekete bélyeg, melynek felirata minden nemzedéket figyelmeztetni fog arra, hogy minő szégyen és romlás idegen zsoldban jövendődet és hazádat pusztítanod!

Sokszor kérdeztem magamtól, ma is kérdezem, és mindig kérdezni fogom, miképpen volt ez lehetséges?! Nem tudok egyebet felelni rá, mint hogy a bűnökért bűnhődni kell. Mint hívő ember, mondhatnám azt, hogy az én katolikus vallásom is ezt tanítja; vagy hivatkozhatnám arra, hogy a pogány vallásos hitnek és vad hiedelmeknek szintén nyílt vagy bujkáló tanítása ez. A bűn és bűnhődés gondolatát nem ezekkel fűzöm össze, hanem azzal a meggyőződésemmel, hogy az ember sorsa, földön és égben, valóban az igazságon nyugszik. Ha ez az igazság az emberi nem feje fölül égitest gyanánt egyszer lezuhanna, maga az emberi lét is megszűnnék. Meg kéne szűnnie, mert a bűn a büntetés és a bűnhődés félelme nélkül uralkodnék el a földön: az erőszak elnyelné a szellemet, majd így fék nélkül futva legázolná a gyengébb erőszakot, hogy végül magára maradva kihűljön, mint az anyag. Az egyéni életben a bűn és a bűnhődés törvénye rejtelmesnek tetszik: ártatlanokat látunk szenvedni és latrokat boldogulni. A köznép előtt, ki-ki csupán a születés és a halál között látja lefolyni az életet, ez megrendíti az igazságba vetett hitet. Ezért a vallás, az igazságnak védelmére, kinyitja a végtelenség kapuját, és az elmaradt jutalmat a jóért vagy a késlekedő büntetést a hitványságért a másvilágon ígéri. Ez nemcsak szép, hanem ital az ember szomjúságára, mellyel a földön túl is elkíséri az igazságot, csakhogy győzni lássa.

Szép ez, és igaz is, mint minden költői gondolat, mely az üdvösség vágyával messze szárnyal. Ha szent volnék vagy együgyű pária, teljes belenyugvással is venném a vallás vigaszát, Istennél tartva minden világosságot, mely az ember bűne és bűnhődése dolgában rejtelmesnek tetszik. Mivel azonban akaratos és gondolkodó ember vagyok, a rejtelemre ésszerű magyarázatot keresek; s ha pedig úgy hiszem, hogy ezt megtaláltam, akkor arra törekszem, hogy a jók megjutalmazása és a rosszak megbüntetése lehetőleg már e földi életben megtörténjék.

Aki önmagát vagy embertársát egymagában nézi, ítéleteiben tévelygő és szeszélyes lesz, mert az igazság viselkedését nem tudja megérteni. Azt hiszem ugyanis, hogy egyéni élet nincs, csak egyéni sors. Mert ha volna egyéni élet, akkor bűneink és erényeink velünk kezdődnének, s azokat magunkkal vinnők a sírba. Egyéni sorsunk, hogy nem kezdődnek velünk, és nem visszük a sírba. Szülőkhöz tartozunk, és gyermekek tartoznak hozzánk: sorsunk kelyhébe ömlik, amit amazoktól kapunk, és a gyermekek sorsát telíti meg, amit tőlünk kapnak. A természet ilyen távoli biztonságban tartja sorsunk kis patakját, mely az ősökön és a szülőkön keresztülfolyva, minduntalan erecskékkel bővül. Ezek az erecskék a környezet, az éghajlat, a hagyományok és a művelődés ízeit hordják sorsunk patakjába. Így az életünk, mely jótékony csalással egyéninek mutatja magát, valójában közös minden élővel; s közös azokkal is, akik valaha éltek, vagy valamikor élni fognak; az állatokkal is közös, a növényekkel és az elemekkel, s közös a nappal, a holddal és a csillagokkal.

Mert egy a világ.

S ennek a világnak ölén, mint a hagymában az egymást ölelő burkok, kicsi és egyre növekvő formázatban az emberi közösség rétegei így borulnak össze. Így az erény és a bűn egyaránt közös, s csupán térbeli és időbeli távolság kérdése, hogy valósággá váljék, amit az igazság tartogat: a jutalom vagy büntetés.

Nem értené meg szándékomat, ha mindezt, amit fentebb elmondtam, valaki öncélú bölcselkedésnek tartaná. Inkább gondoljon arra, hogy a fájdalom jajgatásra készteti az embert, az életösztön pedig küzdelemre, hogy a válságból kijusson. S utalna az értelem rögtön a baj gyökereit keresi, míg a szellem a gyógyítás módjait. Ha író valaki, a közösség szolgálata és a hivatása egyaránt kötelezi arra, hogy mindezt, lehetőleg szép és világos formában, a nyilvánosság előtt csinálja, hadd okuljanak és tanuljanak belőle embertársai.

Ilyen jajgatás és küzdelem, kutatás és fölfedezés, gyógyítás és tanítás ez az írás. Mert bizony az igazságba vetett hit bennem is ingadozott, amikor láttam, hogy a hitványok boldogulnak, és a jók jutalmazása elmarad. Úgy éreztem, hogy nemzetemet érdemtelenül rongálja ennyire a halál, s hogy a magam szenvedése is nagyobb bűneim halmánál. Aztán rájöttem, hogy a helyes ítélkezés alapja csak az lehet, hogy valóban egy a világ, s benne az emberi élet az igazságon nyugszik, melynek malma lassan őröl, de biztosan. Arra is rájöttem, hogy a nemzeti csapás forrásai, melyekből most előtört a bűnhődés, ezer esztendőnk mezőin megtalálhatók, s hogy az egyes emberek sorsa, mely az egyéni élet színében tetszelgett, a közösségben és a múltban rejti megfejtésének titkát. A múlt miatt bűnbánatot tartunk, és a közösség javára vezeklést vállalunk: egyetlen mód ez arra, hogy egyéni sorsunkon is, ami belőle még hátra van, könnyítsünk valamit. Az eljövendők egyéni sorsán pedig csak úgy tudunk javítani, ha az erények és az eszmék útján s a belőlük eredő cselekedetekkel a közösségi életet már most igazabbá és jobbá tesszük. Minél több eredménnyel tudjuk ezt cselekedni, nemzeti jövőnk annál biztosabbnak és virágzóbbnak ígérkezik, az egyének sorsában pedig a jutalom vagy a büntetés színtere annál inkább a földi élet lesz, s nem a másvilág.

Azt mondtam, hogy a múlt miatt bűnbánatot tartunk, s utána a közösség javára vezeklést vállalunk. Ez a vezeklés csak olyan munka lehet, mely az eddiginél több és önzetlenebb, a bűnbánat pedig legyen őszinte és tisztító erejű, hogy a több és önzetlenebb munkát valóban az új élet hitével tudjuk végezni.

De hát mit vétkeztünk?!

Ezt kérdezi velem együtt annyi sok magyar ember, aki mind lesújtva és megtépázva néz körül, magyarázatot keresve a sorscsapásra, mely őt és nemzetét érte. Tudja, hogy vétkeznünk kellett, mert különben a szenvedés kiderítette volna homlokát. De nem ezt tette, hanem inkább árnyékba vonta, hogy a szégyenkezés és a megaláztatás bélyege ott megbújhassék. Hallott s itt-ott olvasott is bűneinkről. De azt hitte, hogy csupán elégedetlen és örökké ellenzékieskedő fecsegők, akik annyit szájaskodnak és firkálnak a régi és az új vezetőség bűneiről, a középosztály romlottságáról, az értelmiség árulásáról, a nép tehetetlenségéről és a munkásosztály elzárkózásáról. Amikor a didergető szél fújni kezdett, s majd tombolni a veszély vihara, a szájaskodók és a firkászok kezdtek igazmondókká válni előtte; de ekkor viszont azt nem értette, hogy a büntetés ostora miért csattan éppen őrajta. Most ezt is megérti talán, amikor nem az egyes ember független életéről olvas, hanem az egyéni sorsról, mely az ősök és a nemzet bűnei miatt azon a legmélyebb és legutolsó ponton szorongott, amelyen a bűnhődésnek robbannia kellett.

Mit vétkeztünk tehát?

A szellem szabadságával megnyílik a magyar történetírás új útja, melyen a tudomány, aprótól nagyig, elénk fogja hordani az erények mellett bűneinket is. Ettől a munkától, céljában és igényében egyaránt, messze távol áll az én lelkiismeret-vizsgálatom, melyet az új élet kezdete előtt tartok: a magam nevében ugyan, de talán mindazok helyett is, akik velem együtt ugyancsak és valóban újra akarják kezdeni az életet.

 

4

Igaz, hogy a bűn önmagában véve mindig bűn marad. Embert ölni például elég nagy és nyilvánvaló bűn, de mégis szenvedélyesen ugrasztaná egymással szembe a véleményeket, ha azt kérdezném, hogy a haza vagy a hit védelmében szabad-e ölni? Csupán azért említem ezt, hogy természetesnek, sőt kötelességszerűnek tűnjék, amikor arra gondolok: vajon a magyarság küzdelme, melyet önvédelmében folytatott, nem tehet-e kérdésessé olyan bűnöket, mint a vagyoni és társadalmi kiváltság, a képmutatás vagy a gyűlölet. Úgy gondolom, hogy ilyen kérdések megítélésénél a szellemi ember csak az erkölcsi törvények alapján állhat, melyek a bűnök dolgában nem tűrnek megsemmisítő erejű magyarázatot. De éppen az erkölcs szolgálata és a fejlődés érdekében megkívánnak olyan vizsgálatot, mely a bűnre vezető alkalomra és a kényszerítő körülményekre enyhítő szándékkal mutasson reá. Ez a vizsgálat a gyakorlati élet számára akkor válik igazán jelentőssé, amikor megjelöli azt a pontot, ahol az erkölcsi törvények kizárólagos érvénnyel belépnek a gyakorlati életbe.

Itt kezdődnek a bűnök, melyeket nem ment és nem szépít semmi.

Bőven van alkalom minden nép számára, hogy önmaga és mások ellen súlyosan vétsen. Ezek az alkalmak néha kényszerítő körülmények formájában jelentkeznek. A magyarságról beszélve, gondoljunk mindenekelőtt a honfoglalásra és a megalapított Magyarország földrajzi helyzetére. Alkalom szülte a nyugati vad kalandozásokat, melyekkel önmaga és mások ellen is vétett a magyarság. S hazánk földrajzi helyzete sem a legszerencsésebb, ha a bűnre vezető alkalomról beszélünk. Sőt nemegyszer mintha a kényszerítő körülmény erejével lépett volna fel itt az alkalom. Hiszen sok hódítás és merész álom temetője volt e föld, különös varázzsal, mint a virágos temetők általában. Bódultak ide folyton a népek, s ezért az ittlévőnek őrködnie kellett szüntelenül, hogy vajon valamelyik égtáj felől nem jön-e mézére darázs vagy vetésére vad. Ebben a szüntelen őrködésben jól megtermett a gyanakvás, a gyanakvásban a számítás, a számításban pedig az álarc. Aki erővel nem bírja, ahogy a magyarok sem bírhatták volna itt sokáig, egy szép napon kitalálja az új fegyvert, amely így szól: „Többet ésszel, mint erővel.” Az erő azonban, bárha kicsi is, sohasem tűri a trónfosztást, hanem másfelé fordulva kérkedik. Egy történelmi fordulattal így lépett az erő helyébe az ész: a pogányság helyébe a kereszténység, és a nyílt beszéd helyébe a diplomácia. De az erő azon állt bosszút, aki megfosztotta trónjától: Nyugatról megfordulva először szétdúlta a „vérszerződést”, a magyar közösség jelképét, azután pedig, ezeréves bosszúállással, Keletre vicsorgott folyton, s csak édes álmaiban járt vissza Nyugatra hadakozni.

A magyarság életében itt van a gócpont, ahol a valóságos élet és az erkölcsi törvények elszántan találkoznak össze, hogy a jövendőt megbeszéljék. A törvény, mely időt és népet nem tekint, balra állítja a hűtlenség bűnét, melyet a magyarság vezetői által önmaga ellen máris elkövetett, s balra állítja a zsarnokságot, melyet egy új világnézet jegyében fiaival elkövetett. Jobbra csak az erényt magát helyezi, mely arra vár, hogy élettel töltse meg a nemzet. Tölti, ahogy s amikor tudja: alkudozik az élet, arra gondolva titokban, hogy a meglévő eredményhez is a hűtlenség és a zsarnokság juttatta, s nem az erény.

Nincs tehát alku és megegyezés.

Az ész előtt örökös harcnak látszik az élet, melynek eszközeit nem az erkölcs, hanem a cél válogatja meg. A hűtlenség a régi istenekhez és a keleti gondolathoz látszólag célszerűnek bizonyul; Vatha és Gyula vezérek s a táltosok vére nyomán is látszólag rend nő és fegyelem. De ha Kelet vad és rejtelmes, Nyugat falánk és álnok. Nemcsak a lélek kell neki, hanem a vér is, a gyümölcs és a föld; majd a keleti önérzetet veszi el, hogy Istennek tetsző szolgaságot kínáljon helyébe; s végül letöri, mint fánk utolsó virágát, nemzeti függetlenségünket is, hogy zavar nélkül léphessünk be az új Európába.

Néhány zokszó ez csak a magyarság németbarát politikájához, melyet az ész kínált, és az ösztön elutasított. Elég példa ez arra, hogy ösztön nélkül mily gyámoltalan tud lenni az ész. S néha még ez is megállt, ez a gyámoltalan ész. Mert csak így érthető meg, hogy a durva bántalmak és a szívélyes fojtogatás, melyet újból és újból s folyton megkaptunk a németektől, nem térített magunkhoz soha, csupán árva magyar tüzeket gyújtott, amiket a rend és a kultúra nevében magunk tapostunk szét. A rend és a kultúra az övék volt, s lábat is adtak vagy béreltek hozzá szívesen. Csak a széttaposott tűz maradt mindig a miénk, hogy annak hamvában titkolt ereklye gyanánt őrizhessük a lázadók csontjait.

Sokszor és nagy kárt tett bennünk ez a politika, legjobbjaink közül oly sokat, áldozván érte. De még nagyobb kárt tett akkor, amikor az „Isten hozott” kapu alatt baráti képpel jöttek és jöttek, hogy javainkat megszerezzék, művelődésünket megnyomorítsák s a nyelvünket megrontsák.

S végül szétdúlták egész hazánkat.

Ezer év után, egy új korszak fordulóján, így kaptuk meg ismét az egyik leckét, mely a hűség erélyére figyelmeztet minket, miközben gyászosan és rongyokban kormos gerendákon ülünk. Hűségre figyelmezteti a nemzetet, ki önmagához lett hűtlen: becsületes természetéhez, egyszerű és világos gondolkodásához; ösztönéhez, mely tudja a barátot és az ellenséget, önérzetéhez, mely nélkül nincs az életben ragyogás; és költői lelkületéhez, melyben ott ülnek most is a keleti virágok magvai.

Ezt a leckét kívülről kaptuk, újból a németektől, és újból Európa címkéje alatt. Gondosan előkészített, jól megérett romboló csapás volt. De mégsem olyan fájdalmas és keserű, mint a másik, amely belülről támadva meg a szervezetet, oly alattomosan pusztított. Ahogy mondtam az imént, a nemzeti erő trónfosztásával kezdődött ez a fájdalmas és keserű betegség. Ugyanis nagyon okosok akarván lenni a német veszedelemmel szemben, kezesnek mutattuk magunkat, holott a természetünk nem az. De mit értünk véle? A németek nem hitték el, hogy valóban kezesek vagyunk; a természetünket pedig megbántották. S ez a megbántott természet, melyet a szabadság, nyíltság és az önérzet jellemzett, megsértve fordult vissza felénk, hogy hálátlan gazdáin bosszút álljon. S így történt, hogy akinek másoktól kellett volna szabadságot szereznie nemzete számára, zsarnok lett népével szemben; aki természete szerint nyíltságra született, képmutató lett itthon; s aki az önérzetet hordhatta volna szívében, szolgává süllyedt.

Zsarnokság, képmutatás és szolgaság.

Ezt a három szót mondogatom magamban, miközben végigjárom a magyar történet kórtermeit. Néha kísért a kétség, hogy a nemzeti test belső betegségeit helyesen ítélem-e meg, hiszen az ember tudománya véges. De a sugalmazás oly biztos, és a gyógyítás akarata annyira erős, hogy a kétség elmúlik, és az élet a jövőbe pillant. Bizony, zsarnokság nyomorította a magyarságot, képmutatás rontotta meg becsületét, és szolgaság tette áldozattá.

Zsarnok volt a király, ki magyar vérrel keresztelt, bár a berendezett hon felmentette őt, és az eszme szentté avatta. Zsarnok volt, de hányszor, a koronás rokonság, mely századokon keresztül tollászkodva ült a nemzet gondterhes, avagy vérző fején. Zsarnok volt a főnemesség, magának tartván jogot és szót; az volt a „történelmi osztály”, melynek földjein bekerítve bujdokolt a nemzeti eszme; s az volt a vegyes „úri világ”, mely modorral nyomta el a munkát és címmel az értéket; s már nem is zsarnok, hanem berúgott zsandár volt a zöldvezető, ki ránk gyújtotta az elkorhadt házat, maga kiszökvén cimboráival együtt alóla.

S vajon ki volt, ki ott forgolódott a vezető réteg és a nép között? Gondoljunk az uborkafán ülőkre és a mezei nemesekre, akik bezárt szobában is csak suttogva mertek berzenkedni, s akik a nyúl képébe öltöztek, amikor a rang útján fölfelé mentek, de lefelé menet, hol a nép lakott, oroszlán gyanánt láttad mindig közeledni. Gondoljunk azokra, kik e rövid mulatságon, melyet földi életnek neveznek, rozmaring helyett előnevet vagy „y”-t viseltek a kalapjukban. Vagy egyszerűen gondoljunk a középosztályra: nem úgy tűnik-e nekünk, mintha szedett-vedett magvakkal sebtében bevetett földet látnánk, melyen legtöbb a napraforgó?

Bizony a képmutatás világa volt ez, mely apáról fiúra és magyarról jövevényre egyformán terjedt, mint valami mutatós betegség. S ahogy a zsarnok kezesen hajtott fejet a külső ellenség előtt, de alattvalóival annál könyörtelenebb volt, a képmutató is bókolt itthon a zsarnokok felé, hogy utána annál gőgösebben szorítson egyet a kisebbeken. Így aztán az erély és az erő, amely – akar jó szándékkal is – felülről elindult, megrontva és eltorzulva jutott a közönséges néphez, mindig szorítva rajta egyet, és alább nyomva sorsába. Keserű sors volt és érdemtelen. Néhányszor fölkelt ellene, mert úgy gondolta, hogy a haza nemcsak a munka és a nyomorúság, hanem a jog és a kötelesség együtt. De újból és újból visszanyomták, mintha ég és föld nem ígért volna más sorsot neki.

Hallgatni kezdett, és várt.

S most új hangokat hall. A föld megmozdult, hogy fáradt lába alá menjen. Ámulatában az égre tekint, hogy vajon igaz-e mindez.

Én is az égre tekintek, s azt gondolom magamban: a kötelesség mellé megjött végre a jog, de az új hangok kárba vesznek, és bosszút áll a föld, ha most a kötelesség szökik meg, és egyedül marad a jog.

 

5

Miközben így elmélkedem bűnről és bűnhődésről, az az érzés tölt el, hogy látni kezdem az igazságot. S mialatt ez igazságnak távoli fényében vizsgálom a lelkiismeretemet, valósággal testet ölt az ige, hogy az író a nemzet lelkiismerete. Más ez, mint a politikai lelkiismeret, mely tüzesen kel fel a megtorlásból. Igazságot akar mind a kettő, de az egyik önmagunkban is megkeresi a bűnt, hogy a büntetés erkölcsi alapon álljon, s így messze az időben is igazság maradjon; a másik pedig nyilvánvaló és közönséges bűnösöket keres, akik a bűnbak szerepére is méltóknak látszanak. Ilyen történelmi időben, amikor valami dicstelenül véget ér, és valami reménykedve újra kezdődik, mind a két bíróra szükség van. De új veszedelemnek lehetne a forrása, ha a szerepeket fölcserélnők, vagy ha az egyik bíró a másik jogát vitatná el.

Nem az író dolga tehát, hogy vért szomjúhozva járjon, közönséges és nyilvánvaló bűnösöket keresvén, kiket máglyára kell vetni. Az ő kötelessége a figyelmeztetés, hogy mindnyájan bűnösök vagyunk, tagjai lévén egy közösségnek, mely zsarnokság, képmutatás vagy szolgai gyávaság folytán vétkezett; hivatása bűnbánatra inteni a vétkezőket, reménnyel vonni be a bűnhődésben a szenvedéseket, és megbűvölni az igazságot, hogy még e földön eljöjjön mindenki számára érdem szerint; s végül pedig nemcsak kötelessége, hivatása, hanem joga is, hogy a szellem világában olyan rendet teremtsen, amelyből kívánatos nemzeti jövendő és vidám emberi élet sarjad.

Valójában ez az irodalom értelme, s ez minden írói tevékenységnek a célja. Az olyan író, aki életében nem téved el az útvesztőkön, s akit holta után nem fut el az idő rozsdája, itt különbözik meg az úgynevezett valóságirodalom híveivel, akik a költői szárny suhogásától mindig ingerülnek. De itt különbözik meg az elefántcsonttorony lakóitól is, akik a költői szárnyat szívesen levágnák a testről. Pedig kell a test, hogy aki át akar jutni a szellem világába, előbb az anyaggal meg tudjon küzdeni; s kell a költői szárny is, hogy e megvívott küzdelem után, a valóság érzékének biztonságával tudjon szállani a szavak erdejében és a fogalmak forrásai fölött.

A szavakat említem és a fogalmakat.

Mindig úgy láttam, hogy az iskolázott emberek szeszélyesen és könnyelműen bánnak a fogalmakkal és a szavakkal. De amit az utolsó esztendők alatt elkövettek velük, arra példa nincsen. Sárga és nemtelen indulatok mocsarába dobálták a szavakat, hiszen úgyis annyi sok van! Elrabolták otthonaikból a fogalmakat, és arra kényszerítenék, hogy cseléd gyanánt szolgáljanak nekik vagy szerető helyett mámorosítsák őket! Zavar keletkezett, melyben a fül és értelem egyre jobban csodálkozott; majd zsivajgó rendetlenség ütött ki, mert álruhában és titkos értelemmel a szavak összevissza kezdtek futkosni, a fogalmak pedig foltosan bűzhödtek, mint a zebrabőr.

S íme, ide jutottunk.

Amily természetes tehát, hogy az írónak mindenekfölött a szellemi világban kell rendet teremtenie, éppen olyan nyilvánvaló, hogy ez az írói tevékenység manapság sürgős. Sürgős azért, mert a történelem végzéséből mindent újból kell építenünk, ha élni akarunk; valósággal új hazát a régi földre, új nemzetet és új társadalmat. Erőszakosan és ezerszámra gyúródnak elénk a feladatok, amelyeket halasztás nélkül meg kell oldani, s jól. Nemzeti életünket és egyéni sorsunkat egyformán érinti, hogy késedelem nélkül és jól. De miképpen építsünk késedelem nélkül, ha nem értjük egymást, mert a múlt öröksége gyanánt az egyik magyar más jelentéssel használja a szót, mint a másik! S miképpen építsünk jól, ha a fundamentum nem időt álló: ha a fogalmak még mindig zavarosak, az elvek ingadozók és az eszmék korhadtak!

Ezért sürgős, hogy a sártól és a mocsarak szagától megszabadítsuk a szavakat, visszaadva nekik a csillogást és a hitelt: a tiszta arcot, melyből mindenki ugyanazt a kifejezést olvashatja ki. S ezért sürgős, hogy otthonaikba visszavigyük az elrabolt fogalmakat, levegyük róluk a szolgaság ruháját vagy megszabadítsuk a kendőzés hamisságaitól.

(Próbát tegyünk?) De lássunk egy példát:

Egy kicsivel ezelőtt, amikor mostani bajlátásunk okait kerestem, három szót írtam le: mind a három olyan, hogy romlásunk egy-egy fekete vizű forrását jelöli meg. Zsarnokság, képmutatás és szolgaság. Ez volt a három szó. S ahogy most leírom újból, ismét hallom a hangzavart, mely egyre fokozódva kísérte e három szót az időn keresztül; de a döbbenet is csapkod ismét előttem, látván a tartalmat és a tetteket, melyeket a szemem előtt loptak ki e szavakból vagy csempésztek beléjük.

Még közelebb lépve a kérdést is feltehetjük: vajon zsarnok volt-e a kiskirály vagy a koronás, aki vérrel hizlalta hatalmát? Képmutató volt-e a honatya, ki büszkén forgott a széllel? S szolga-e a népfia, ki a földnél alább alázva dolgozott, de a korcsmában egyedül kívánt uralkodni?! Bizony, zsarnok volt ama koronás király és kiskirály, képmutató a szélkakas honatya, és szolga a korcsmában vitézkedő népfia. De ha megkérdezzük ama királyok felől a történelmet, a rokonságot vagy az egykorú és későbbi híveket; a honatya felől a rendszert, a főnököt vagy a hírlapot; a népfia felől pedig a jegyzőt, a cimborát vagy a feleséget: akkor felelet gyanánt rengeteg változatban kapjuk a szavakat, melyek közül egyik sem hangzik úgy, hogy: zsarnok, képmutató vagy szolga. Az egyik enyhített rajta, a másik rokon szót tett a helyébe, s a harmadik már idegen jelentésű szóval váltotta fel. Végül pedig olyan hangzavar keletkezett, hogy a gyermek nem értette meg a szüleit, a jó barát a barátot, a város a falut s a magyar a magyart. De az utóbbi esztendők alatt még ennél is tovább fajult a dolog, mert kezdtek hivatásszerűen és módszeresen ellenkező értelmet lopni a szavakba, hogy ne csak a szellemi világot zavarják meg, hanem a népet egyenes úton vigyék a végső pusztulás felé. Ezen a gyászos úton vigyék a végső pusztulás felé. Ezen a gyászos úton írott és hivatalos táblák állottak már, melyeken a zsarnok védelmezőt jelentett, a képmutató őszintét, a szabad a szolgát: vagyis a fehér a feketét jelentette, a függetlenség a megkötözést, a hűség az árulást és a győzelem a vesztést.

Lehet-e így máshova jutni, mint ahova csakugyan jutottunk?

Ezért szükséges és sürgős tehát, hogy a magyar szónak visszaadjuk eredeti és igaz jelentését, s ebben a jelentésben erkölcsi súlyát, emberi hitelét és így építő erejét. Szellemi feladat ez, mert értelem az értelemhez e nélkül biztonsággal nem szólhat, de alapvető gyakorlati munka is, hiszen a népé lehet a föld és a népért a politika, igazi magyar hazát és egységes társadalmat nem tudunk építeni, ha ingadozó vagy hamis szavakkal egymást megcsaljuk.

De reánk, írókra vár az a feladat is, hogy a szavakon túl az elhurcolt fogalmakat is visszavigyük régi otthonaikba, hogy ott kendőzés nélkül élhessenek, szenvedélyeken és pártokon felül, egyedül a tiszta értelemnek és a változatlan eszményeknek szolgálva mindig.

 

6

Elsőnek és szinte minta gyanánt vajon milyen fogalmakat hozzunk otthonukba vissza? Mert, istenem, olyan sokan vannak, amelyek elárvult állapotban jóvátételre várakoznak; s oly sok van, amelyre égető volna a szükség. Nehéz tehát válogatni, mert az egyiket a tisztességérzet, a másikat a sajnálkozás, a harmadikat pedig a hasznosság hozná vissza. Itt van mindjárt az okosság fogalma, melyet haza kéne hozni, hogy a szellemi és az anyagi világ törvényei eszébe jussanak az oktalannak. Itt van a bölcsesség, hogy az elvadultak becsületben tarthassák az örök emberi eszményeket, melyek nélkül boldog emberi élet nincs. S akit oly nagyon várunk, bár jönne a jellem, mely az igazságot nem egyéni haszonra méri, és nem festi át mindig a divattal. Jöjjön a tisztesség is, mely nem a más munkájának eredményében sütkérezik a szólamok sátra előtt, hanem a maga dolgát igyekszik csendben elvégezni. S igazán jöjjön a bátorság, mely az erőssel szemben önérzetes, de a gyengét felemeli. És hadd érkezzék végre, akit annyira megtépett ember és idő, a „magyar” nevezet, melynek nem műveletlen vagy eladható birtoka az ország, hanem gyermeke.

Mind haza kéne hozni őket!

S haza a papnak a kereszténység tiszta fogalmát, mely gazdag lélekre és szegény papra szeretne mosolyogni. A katona is hazahozhatná a becsületet, mely Dózsa Györggyel, Rákóczival és Petőfivel oly messze bujdosott el. A politika az egység fogalmát, hogy ne legyen a magyar nép, mint a törött cserép. A tanult magyar a kötelességet hozza haza, a munkás a jogot, a puszták népe az önérzetet.

És mit hozzon az író?

(Olyan a kérdés, mint valami varázslatos szó, melyre a fogalmak mind idegyűlnek körém. Reménykedve nézi mindegyik a zöld ágat, mellyel ez írás kapuján beléptem; s reám is rebegő, sűrű pillantásokat vetnek. Sietnem kell, mert az élet vár, s az utamnak is gyorsabbnak kell lennie a gyorsnál.) Hamar kell választanom, s keveset is vihetek. Csak egyet-kettőt. No, legfeljebb hármat. Vinném az erkölcsöt, mely a tiszta emberi életnek alapja, de ha nem jók az emberek, miképpen lehetnek erkölcsösek? Vigyem tehát a jóságot? Szépség nélkül hideg és terméketlen.

Melyiket vigyem hát?

Meg kell gondolni, hogy betegről van szó, ki alig van felkelőben. Emiatt nem válogathatok úgy, hogy mi kedves nekem. Erősítőt kell vinnem, mely a beteget egészen magához téríti, hogy megtudhassa: kicsoda ő valójában, és merre van hazája. Tartós egészség is szükséges, hogy győzze a rossz utat és a munkát. Aztán szükséges a győzelem, mely az anyag urává teszi, és a napfényes, szabad világot kitárja előtte. Vajon melyik fogalom rejti magában az erősítőt, mely egészen magához térítheti a magyarságot, megtudván világosan, hogy valójában kicsoda ő, és merre van hazája. Nem lehet más, csak a hazaszeretet fogalma, a költői hazafiúság. Az egészség sem lehet más, mint a demokrácia; s ami az anyag urává teheti, és a napfényes szabad világ lakójává: az a győzelem az új életforma.

Hazafiúság, demokrácia és életforma.

Nem vitás tehát, hogy a kötelesség elsőnek ezeket hozza haza.

 

7

Az a fogalom, melyet a hazafiúság szavával akarok megközelíteni, igen rossz hírbe keveredett. Elzüllött a család a képmutatók és az árulók között. Fekélyes beteg is lett, és piszkos szegény. Odáig jutott, hogy még én is, akinek pedig édes rokonom, önkéntelenül nyúltam a „költői” jelző után, amikor hozzá akartam érni. De gondolom, mások is valahogy úgy jártak vele, mint egy ereklyével, melyet az őrzők gondatlansága folytán az idő porral s már rozsdával vont be. Egyre többet és virágosabban beszéltek róla, miközben ő maga valahol sarokba vetve pusztult. S végül, amikor a háború tüze végre tovafolyt a fejünk fölött, a szemétben találtuk meg, más kedves és becses dolgaink között.

Bizonyára vannak, akik otthagyják most is, és emberi hajlékukat nélküle rendezik újra. Én nem tartozom ezek közé, mert a szép jövőnek a jó hagyomány a gyökere, s mert az áldozat is kötelez, melyet érte oly sokat hoztak legjobbjaink.

Fölemelem hát, hogy megtisztítsam és mindenkinek gondjába ajánljam.

Olyan messze van a múlt, még a közeli múlt is, hogy nem lehet a naptárnak hinni. Még az emlékezetemben is elhalóban van a hang, mely magyar és magyar között oly leleményesen s mesteri csalással tett különbséget. Mindennap, minden beszédben és minden újságban, szüntelenül voltak „jó magyarok” és „rossz magyarok”, voltak „igazi magyarok” és „eltévedt magyarok”. Nem sok, csupán alkalmas hit kellett ahhoz, hogy ilyenek valóban vannak. Inkább az volt különös, hogy ezek minden igaz ok nélkül és sűrűn cserélgették egymásnak a helyét. Aki reggel rossz magyar volt, estére már könnyen lehetett jó magyar: csupán az egyik párt helyiségéből átment a másikéba vagy kimondott egy divatos szóvirágot, avagy egy „korszerűtlen” gondolatot, esetleg csak egy alkalmas szót, amilyen például a „zsidó”, a „faj”, a „szabadkőműves”, a „béke”, a „szabadság”. Külön egyesületből gyűltek a jó magyarok, másikba a jobbak, s ismét másikba a legjobb magyarok. S ahogy azokat nézted, akik a jó magyarság lépcsőjén fölfelé haladtak, egyre ritkábban láttál magyart, mert vagy elmaradoztak restelkedve, vagy visszarugdosták őket, amit meg is érdemeltek. Ugyanakkor az igaz magyarok hadat üzentek, kerékbe törték a magyarság keleti ösztönét, és elhazudták történelmi szabadságharcát. Az életben és az újságban külön megbélyegző rovatot kaptak a „rossz” magyarok, a „kártékony és eltévedt magyarokat” pedig országszerte rendőrök és csendőrök gyűjtötték össze.

Innét kezdve már gyors ütemben kezdett csitulni a zavar, mely a belső és a mindennapi használat terén a hazafiúság fogalmát annyira körülvette. Sőt hamarosan valóságos „rend”. alakult ki, melyben a magyarhoz tett jelző mindig az ellensége helyére telepedett, mintha többé nem is akarna elmozdulni onnét. A fogalom tiszta jelentése szerint a jón már mindig rosszat kellett érteni, a jobbon rosszabbat, és a legjobbon a legrosszabbat. Valami gonosz káprázat vagy megnyomorító lidércnyomás folytán valóság gyanánt jelent meg a fogalom délibábja, míg magának a fogalomnak tiszta jelentését és helyes gyakorlati ábráját csak az értelem tiszta tavában láthattuk.

Belső politikai és társadalmi életünkben így töredezett darabokra s majd mállott porrá az a fogalom, melyet hazafiúságnak szerettünk nevezni. Az első felvonásban még egymást dobálták a darabokkal a szereplők, a másodikban már a fertőző port az egész magyarság szemébe hintették, hogy végül betegen és megcsalatva, romokon ülve, Jób módjára takargassuk sebeinket.

Nincs abban megállás, amikor egy romlott és beteg társadalom meghamisít valamely alapvető fogalmat. Először önmagát tévelyíti és rontja meg, de aztán az ő hamis képére festi az állam építményét és a nemzet eszmei arcát. Az állam kormányzása dolgában ez a hamisítás akkor jelentkezett legkirívóbb módon, amikor a Szent István-i gondolatból kisebbségi politika lett. Nemzeti vonatkozásban pedig akkor, amikor a magyar öntudat helyébe a nacionalizmus lépett, a nemzetet pedig egy olyan nacionalizmus mérgével itatta, mely itthon éppen a vér szerinti magyarságot pusztította legjobban, künn a nagyvilágban pedig idegenkedést, sőt néha már megvetést szerzett ennek a megnyomorított magyarságnak. Józan és értelmes ember számára nyilvánvaló, hogy a vizet és a tüzet nem lehet egy fazékban tartani: vagyis a Szent István-i gondolatot és a nacionalizmust nem lehet egy országba együvé kényszeríteni. Nem lehet, mert a Szent István-i gondolat, a maga egyszerű és tiszta értelmében, más nyelvű honpolgárok önkéntes részvételével akar államot fenntartani, a nacionalizmus pedig ezt az önkéntes részvételt utasítja vissza, illetőleg teszi lehetetlenné. Mit csináljon tehát, aki mégis együtt akarja tartani a tüzet és a vizet, mert annyira önző, elbizakodott és kényelmes, hogy egy fazékból akarja használni őket? Vagy azt csinálhatja, hogy oktalanságából észre tér, véget vetvén a természetellenes kísérletnek; vagy pedig tüzet és vizet egyformán meghamisít.

Ezt csináltuk, a hamisítást.

 

 

A hivatkozás helye

Zöld ág. Kézirat szerint. Feltehetően nem egészében, hanem főbb részeiben jelent meg először, mégpedig így: Zöld ág – Szabad Szó 1945. ápr. 12. (1. rész), Bűn és bűnhődés – Demokrácia 1945. máj. 6. (4. rész), Emlékezés a tavalyi őszre – Színház 1945. okt.–nov. 6. (3. rész) – Kolozsvártól Budapestig – Igazság 1946. márc. 21. (2. rész). Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (249–273).

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]