Katát virágok vallatják^*

Valahogy úgy indultam el, ahogy a nóta mondja.

Vettem három szál virágot, de nem tettem a kalapomra. Kezemben vittem őket, városi illedelemmel. Karom hintóján néha előre futottak a virágok és gyarapították vidámságomat. A madarak jutottak eszembe, melyeket oly sokszor láttam társtalanul repülni. S emlékezetemben fölébredt az is, hogy olyankor mindig szerettem volna valamit mondani. Most egyszerre nyelvemre szálltak a szavak, amelyeket nem tudtam fogni azelőtt soha.

– Hova repül a madár?

Úgy éreztem, nem tudom kedvemnek útját állni s megkérdezem valakitől, hogy hova repül a madár. Mindenki sietett. Lódulva ment az utcán az estére hajló őszi időben. Kitől kérdezzem meg? A lánytól, aki nadrágban siet a járdán? A bajlátott öreg hölgytől, aki a fal mellett állva koldul? A katonától, aki hiányzó fél lábával is úgy szalutál, hogy hallod összeütközött két bokájának a múltban elfutó koppanását?

– Hová repül a madár?

Az égre nézek, hátha az ég felel nekem. Szelíden reám mosolyog az égbolt. Kék színébe halványan fehér vegyül. Úgy látszik, alszik s tejről álmodik. Csak a nap él rajta pirosan, de már az is mindjárt átlép a föld küszöbén, az Erzsébet híd csonkjai fölött.

A virágok megállnak egy kapu előtt. Majdnem előre mennek, mint a gyerekek. Szól a csengő s Ilona kinyitja az ajtót. Olyan ez az Ilona, hogy az embernek egy legenda jut eszébe a gondviselésről, amely valamikor széjjeloszlott a földön.

– Itthon van a művésznő? – kérdem.

Szamár vagyok én is, hogy ilyent kérdezek, hiszen a szerkesztőség illendő módon bejelentett.

– Már a mester is volt a fényképezőgéppel.

– Serény ember – mondom.

Ilona hang nélkül nevet, miközben a szeme ott jár a virágon. Oda is adom neki s melléje így szólok:

– Aztán tíz perc múlva hozza be s mondja azt a művésznőnek, hogy egy különös ember hozta, aki ez ideig nem járt itt soha.

Látom, Ilona érti a játékot, de értik a virágok is. Bemegyünk a nagyszobába s egy székre ülök. Ilona tovább megy egy következő ajtóhoz, hogy a ház úrnőjének bejelentsen. Úgy is kell, gondolom magamban, dacoljunk a közönséges módival s tartsuk be az úri formákat. A zsebem felé nyúlok, s előveszem a legfrissebb demokratikus újságot, hogy valamicskét haladjak a világgal, amíg a formák időt engednek. Erős félhomály van a szobában. Nem baj, ha a félhomály mellé egy kicsit gondolkozom, pontosan kitalálom úgy is, hogy mi van az újságban. De a hirtelen találmánynak nem veszem hasznát, mert Karády kilép. Piros nadrág van rajta, s a fehér blúza majdnem világít. Az arcán, ahogy az eleven sejtelemben látom, a két szín haloványan és szeretettel simul egybe. A haja dús; a szemét nem tudom megfogni, akár a dúskáló fán röpködő pillangó testvéreket.

S milyen magas ez a Kata!

Vajon a bajban nőtt meg ennyire vagy a tapsok között?

– Jöjjön be!

– Köszönöm.

Bemegyünk a kisebbik szobába. Hát ilyen fészke van neki! Meleg van benne, majdnem puha fészek, mint egy állandó asszonyé s majdnem puritán mégis, mint egy jómódú költőé. A telefon ott ül a széles ágyheverő szélén, mint valami házi bagoly, mely ebben a pillanatban bizonyára az úrnő kedvét keresvén éppen fekete. A függöny megszűri a fényt, s ez nem lehet nehéz neki, mert odakünn, úgy hiszem, most nyugszik a nap.

– A tegnap vártam – mondja.

– Nem tudtam róla.

Csakugyan nem tudtam. Ha nem egyéb, az a huncut telefon a tegnapot kicserélte a mával. Az is meg van zavarodva szegény, egy ilyen ostrom után: s meg vagyok én is egy kicsit, egy ilyen haszontalan félreértés után. Mert lám, ahogy ott ül a művésznő, a nagy rádió alatt tisztes távolban tőlem, udvariasságán átszűrődik valami gyöngéd barátságtalanság. S ez elég baj nekem: nemcsak azért, mert mi lesz így az „interjú”-val, melyet a legjobb tanulónak szántunk a Színház írásnebulói közé.

A vereség szellője fuvintja meg arcomat. S a szellő nyomában jön mindjárt egy szelíd szemrehányás, hogy a minap egy kis kávéházban nem köszöntem neki.

– Igaz – mondom.

Bizonykodom, hogy nem ismertem meg. S ez úgy is van. Régen nem láttam őt, s régen is alig néhányszor csupán. Most haragszom magamra eme gyarlóság miatt, ámbár sokszor azzal a fogyatékossággal szereztem hölgyeknek örömet, hogy nem ismertem meg őket. De Karády Katalint még az is szeretné megismerni, aki nem ismeri! De hát, mit csináljak, ha oly nagyot változott, amióta utoljára láttam. Megnőtt például. Karcsúbb lett, mint valaha. S mintha a művésznőből hölggyé változott volna valahogy.

Komoly, amit mondok. S ami itt történik, percről percre határozottabban, az egyenesen vészes. Mert miképpen lesz ebből művészi arckép, ha azzal töltjük az időt, hogy én egyszer ártatlanul s máskor megérdemelten pironkodjam?! Így jár, lám, aki azt hiszi, hogy könnyű „interjú”-t csinálni; s a fiataloknak meg is akarja mutatni, hogy ezt a „műfajt” miképpen kéne megújítani.

Nagy szégyen lesz ebből.

– S hogy jutott eszébe, hogy ilyent csináljon? – kérdi Kata.

Érzem, s talán értem is, hogy a „műfajra” céloz. Ez nem szép tőle, ilyent mondani, mert a jó gazdának mégiscsak kötelessége, hogy gazdaságának értékeit szemügyre vegye s szorgalommal gondozza. Én pedig a Színháznál effélére is vállalkoztam.

– Úgy veszem észre – mondom –, hogy nagy a félreértés. Vagy azt gondolja talán, hogy én „interjú”-t akarok magával csinálni?

– Dehogy gondolom! – tiltakozik Kata.

Most kéne ide a virág. Most. Hadd segítenének nekem, amikor megcsillan végre az első biztató sugár. S íme, az ég és Ilona nem is hagyott el, mert a három szál virággal Ilona megjelenik. Elmondja hamarjában, hogy a virágot egy különös ember hozta, aki még nem járt itt soha, a mai napig.

– Tedd oda le! – mondja Kata.

S a virág már meg is bukott a különös emberrel együtt. Én összehúzom magam a székben, a három virágszál lesújtott apja; Ilona azonban nem tudja elviselni a kudarcot s reám mutat:

– Itt ül az az ember!

Abban a percben megfordul a nap, amely már jóformán lenyugodott volt. A virágok nemcsak önmaguknak, hanem Katának is egyszeriben szépek lesznek, sőt az arca is kiderül Katának s olyan lesz, mint a gyümölcs. A nadrágja ismét pirosan virít s alig állja a lábán, hogy ne kacagjon. Ragyog a fehér blúz is rajta s gömbölyű kedvvel megfeszül néha, mintha forró szél kapna belé, mint valami kicsike selyemvitorlába. A fogai is csillognak már Katának; a haj hullámzik, mint a hegyen a szélben a fű; a bokája fehéren nevet a piros nadrág kerek szélén és a szeme világít, mint egy kedvére lobbant nemes ragadozóé.

Vagy mindez csak képzelet?

A három szál virág előre nyújtja fejét, mintha szót várnának tőlem. Persze okosak ők és figyelmesek. Nem úgy, mint én, aki gyarló férfi létemre káprázatba estem, megfeledkezvén róluk, akik úgy lengenek ott, mint lelkembe igyekvő három üzenet; s aki elbizakodott író létemre elejtettem az egyezséget, melyet útközben egymással kötöttünk.

– Bocsánat! – mondom nekik hangtalan szóval. – Itt az ideje: kezdjétek!

És megszólal az első virág, ahogy egyeztünk volt:

– Művésznő, beszéljen a szívéről, mely érzelmekkel van tele.

És Kata beszél a szívéről.

Aztán megszólal a második virág:

– Művésznő, beszéljen az életéről, mely művészi gondokkal van tele.

És Kata arról beszél.

Aztán megszólal a harmadik virág:

– Művésznő, beszéljen a lelkéről, mely emberséggel van tele.

És Kata a lelkéről beszél.

Magam csak ültem és urasan hallgattam, hogy a virágok miképpen vallatják Karády Katalint. De bezzeg, gondolhatták titkon a virágok, ez a kényuraság is majd meghervad egy kicsit, amikor a szegény virágok basájának a művésznő vallomásait is írásba kell tennie.

 

 

A hivatkozás helye

Katát virágok vallatják. Színház 1945. okt. 10–15. 134. sz. Alcíme: Egy látogatás története Karády Katalinnál. Újraközölve: Népszava 1990. június 9. – ezzel a bevezető jegyzettel: „Tamási Áron publicisztikai írásait, színházi tárgyú cikkeit tartalmazó kötetben sem jelent meg az alábbi, Karády Katalinról szóló írása, amelyet Tamási Áronné jóvoltából adunk közre”. Újraközölve: Aranyos tekergők (181–185).