Kétszer Cocteau^*

Szent és rettenetes: ez a két jelző áll Jean Cocteau két színdarabjának címében. Elég gyors egymásutánban mind a kettőt előadták nálunk. A két jelző igen jellemző a két színdarabra s természetesen Cocteau-ra is. Ugyanígy a két egymásra következő két előadás is jellemző jelen színházi életünkre. A mohóság, mely főleg kezdetben nyújtotta Kelet felé nyakát, most ugyanolyan mohósággal kezd nyugati irányban keresgélni. Az olyan ember tulajdonsága ez, aki talaját vesztette. Vagy az olyan nemzeté. De van benne valami biztató: maga az életösztön. Aki az életösztönnek ilyen mohósággal adja bizonyosságát, minden reménység szerint hamar meggyógyul. S ahogy erősödik, testben és lélekben egyaránt, annál inkább kezdi becsülni önmagát is, nemkülönben azokat az értékeket, amelyek benne várakoznak.

Számomra, aki mind a két Cocteau-darabot megnéztem, ez a tanulság. Azt szeretném, hogy e tanulság révén okuljon és gyógyuljon az olvasó is, ráeszmélve arra a titokra, hogy csak az olyan érték válik épülésére, jöjjön Keletről vagy akár Nyugatról, amely jobb az övénél.

Ha udvariasak akarunk lenni, mint ahogy valóban akarunk, akkor a két Cocteau-darabnál nagy kérdés ez. A Rettenetes szülőknél még győzzük jó modorral, hiszen legalább érdekes a dráma, bár mellékesen a tartalomra is szeretünk súlyt vetni. S érdekes volt az előadás is, mert a dráma és eljátszása között jóban-rosszban megvolt a stílusbeli egység.

A Szent szörnyetegeknél még ennyire sem egyszerű az ügy, mint ahogy a rossz mű és a rossz előadás sohasem egyszerű. Amikor előadás után kijöttem a Nemzeti Kamarából, egy régi kolozsvári színházi este jutott eszembe. Kisebbségi sorban éltünk akkor is. Az életnek ilyen formái között különösképpen érzékeny a lélek: sokra becsüli a felemelő, nemes tartalmat és a füle gyöngéddé válik az anyanyelv iránt. Molnár Ferencnek Csoda a hegyek közt című szerzeményét adták akkor elő. Hamar észrevettem, hogy a szerző becsapott, de ennél az észrevételnél még jobban elszomorított az a tény, hogy se jót, se rosszat nem sikerült a szerzőnek írnia. Szóval semmit sem írt: s véle együtt mégis úgy kellett tennünk, mintha írt volna.

Ilyenformán jártam Cocteau-val is a Szent szörnyetegek főpróbáján. Pedig kétszeres jóindulattal mentem a színházba. Az egyik teljesen sértetlen volt s az Bajor Gizinek szólt: a másikat gondos ápolás után Cocteau-nak vittem. Most az egyik eltűnt, kárba veszítvén a gondos ápolást, amely a megbecsülés és a szeretet mellett új keretbe foglalta Bajor Gizit.

De hát, gondolom, a mai világban nem lehet olyan értelmes minden olvasó, hogy ilyen mondatokból is értsen. Ezért ha unalmas is, meg kell mondanom, hogy miről szól a darab. Van egy öregedő házaspár. Ennek a házaspárnak az egymás iránti szerelme olyan szép, ahogy az csak öregedő házaspárnál lehetséges. Az asszony nagy színésznő, a férfi még nagyobb színész. Azonban már felnőtt egy új nemzedék is, mely ugyancsak érvényesülni akar. Ennek az új nemzedéknek egyik színésznő tagja megjelenik a boldog és híres színésznő öltözőjében és rajongás formájában azt hazudja, hogy az asszony férjével, a híres színésszel viszonya van. Hamar kiderül, hogy a viszony nem igaz, de a hazugság felébresztette az ördögöt, aki igazzá teszi. Akkor azonban a rajongásról derül ki, hogy az sem igaz. Az ifjú lélek rossz épületéről mindjárt a darab elején lehull egy rom s ettől kezdve egyre hulladozó lelki romok között bukdácsol a néző, aki egy-egy nagyobb botlásnál könyörögve ragadja meg a Cocteau kezét, de ez a szellemi suhanc nem akar segíteni rajta, sőt fintorog, hívén, mintha egyenesen ilyen célból írta volna a darabot.

Ráday dicsekedve vállalta magára, hogy a Nemzetihez ő hozta magával a darabot, mintegy hozomány gyanánt. Nem tudta, milyen fölösleges hősiességre vállalkozott, de ha ezen most utólag el találna gondolkozni, két dolog jusson eszébe: az egyik az, hogy nem minden színdarab jó, amit színészekről írnak, a másik pedig az, hogy férfi ne vigyen hozományt, bárhova megy. Mindezek helyett inkább olyan szerepekben igyekezzék fellépni, amelyekben a néző természetesnek, sőt otthonosnak látja. Ilosvay Katalint is kérem, olvassa el ezt az előtte levő mondatot s ahhoz olvassa hozzá a következőket: Ha egy madár még gyenge s nem is egészen tollas, egy ideig aprókat repüljön. Ladomerszky Margit szerencsés volt, mert nem tartozott a darabhoz; Pártos Erzsi pedig azért volt szerencsés, mert Cocteau nem sokat törődött az ő szerepével.

Különleges és egyre megújuló érzést keltett bennem, amikor láttam, hogy Bajor Gizi föl-fölrepül a romok közül. De mindannyiszor vissza kellett ereszkedni a földre, mert Cocteau nem adott neki magasságot és a szereposztás repülő társakat. De legyen bölcs és hívő, majd rájön ismét ő maga és a színház is, hogy Bajor Gizi kötelez, mint az isteni adomány vagy az erkölcsi szabály.

A darabot Heltai Jenő fordította. Ennélfogva ő nálamnál jobban tudja, hogy milyen volt a fordítás.

 

 

A hivatkozás helye

Kétszer Cocteau. Színház 1945. okt. 10–15. Újraközölve: Aranyos tekergők (177–179).