Boldog ünnep^*

Valamikor, a bölcső helyén, számomra május elseje csak tiszta örömet jelentett. Nem is jól mondom, hogy tiszta örömet, mert a létezés vidámságát talán. Nem volt tartalma, mint ahogy a szivárványnak sincs. Nem fűződött hozzá munka és harc, sem emberi szándék. Még gondolat sem. Önzetlenebb ünneplő voltam akkor, mint a lepke vagy a dongó, mert azok a virágok tápláló asztalára jártak, én pedig csak annak örültem, hogy május mindenkinek jó.

Falusi voltam s gyermek.

Senkit és semmit nem ünnepeltem akkor még, hanem mindenkit és mindent. Igen, mert még nem fedeztem volt fel, hogy rendetlen a világ, melyben rendet kell teremteni. Ahogy azonban múltak az esztendők, kezdtem én is megtanulni, hogy a virágot sok helyen ki kell szántani, mert az értelem és a cél így rendeli. Rájöttem, hogy szép ugyan a zengő darázs, de idővel egyszer csak megszúrja az embert, kárt tesz a gyümölcsösben vagy esetleg lábatlankodik az ebédnél, amikor éppen legsürgősebb a munka. A lepke is alakoskodva pusztít, a gyümölcsfán bakvirágok nyílnak, az eső áldás és a villám tisztítja levegőt.

A szépet hasznosítani lehet.

Ez nagy fordulat volt bennem, ez a felfedezés. Mert azt jelentette, hogy az emberi természet a szépet is a maga érdekeinek körébe vonja. Nem tűr hasznavehetetlen értelmet és emberileg céltalan célt. Ez a rend. A virágból gyümölcsnek kell lennie mindenképpen. Ha a fán marad, minden remény megvan arra, hogy ott őszre gyümölcs lesz. De ha letörve, májusi szokás szerint, a lányok kapujába kerül, akkor is megvan minden remény, hogy a szívben s majd a szív alatt gyümölcs fakad lehullott szirmai után.

Akkor már kezdtem legény lenni.

S ennél tovább, otthon a faluban, már nem is jutottunk mi ketten: május és én. Nem jutottunk, mert akkor én kiléptem a legbelső körből, ahol a gyermeket a létezés vidámságával töltötte tele május s ahol a kamasz fiút kábítva tanította arra, hogy a szépet is hasznosítani lehet. Kiléptem ebből az egyszerű és jókedvű körből, ahol az illat és a szag barátságban éltek s ahol a verejték oly pontosan váltotta fel mindig a harmatot. Így aztán a falusi férfiú májusi ünnepét már nem tölthettem bele sorsom kútjába, csupán a külső körből figyelhettem meg. Ha jól láttam, ezen az ünnepen úgy hordozták magukat a férfiak, mintha még a télen megegyeztek volna a fákkal, hogy azok május elsejére virágot fognak hajtani; mintha megegyeztek volna a földdel is, hogy füvet serkent a bárányoknak; s meg a felhőkkel, hogy esőt hordozva langyosan fognak borongani; s a nappal, hogy munkás kezük alá nevelő módon odasüt.

Aztán már csak vendég lettem ebben a külső körben is, mert a nyugtalanság addig harapta a sarkomat, amíg elindultam a betű világa felé. Amikor eljöttem, virulásban és örömben hagytam ott május elsejét, hogy a városban egészen másképpen találjam meg. Naptár nélkül talán nem is ismertem volna rá. Kopott volt szegény és árva, mint egy égő szemű suszterinas. Az emberek különösebb figyelem nélkül vettek tudomást róla. Az urak előtt semmi volt a tekintélye. Akik tartották benne a lelket, azok sem mertek teljes örömet csordítani a szívükből, nehogy a pénz és a társadalmi rend rögtön megverje május elsejét. Gondosabb ruhában és illedelmesen kísérték a városból kifelé, valahova a szabad ég alá, a biztató zöldbe.

Akkor megsajnáltam szegény szép ünnepet és sorsát a szívembe fogadtam. S úgy láttam, hogy barátságomat nemcsak szívesen veszi, hanem azt szeretné, ha én is a legbizalmasabb hívei közé állanék. Oda is álltam, de ez már idegen földön történt, ahol éveket töltöttünk együtt, igazán testvéri módon. Neki jobb sorsa volt ott, mint itthon; nekem rosszabb. Akkor sokat emlegette, hogy mostoha magyar sorsában megértettem őt s hogy bizakodását, a jövőt illetőleg, nem vettem kicsibe. A jót jóval vissza is fizette, mert amikor fárasztott a gyárban a munka vagy a szolgálat a változatos helyeken, olyankor mindig tört nekem a hitéből egyet, hogy azzal tápláljam magamban a közös jobb jövendőt.

Megható emlék ez.

Aztán hazajöttem. De mintha el sem mentem volna, itthon május elseje még mindig szegény és árva suszterinas volt, kinek a felszabadulásáról hallani sem akartak a tehetősek. Sőt egyre új és újabb törvényeket hoztak, melyek az ő mostoha sorsát szilárdítani parancsolták. Ha gyermekkoromban vidámságom volt ő, majd később hasznomra forduló szépség; ha a városban megejtő, elárvult inas és az idegenben bizalmas jó barátom, akkor most együttműködő bajtársává szegődtem, tollal a kezemben.

Egyebet nem is tehettem.

Hogyan is tehettem volna, amikor benne most már egybegyűlve láttam mindent, ami a földi életet emberi életté teszi: az örömet, a szépséget, a munka becsületét és az igazság mosolyát. Együtt küzdöttünk tehát és együtt bíztunk elejétől fogva.

S győztünk!

De ne feledd el, május, hogy ellenségeid is boldogok voltak valamikor. Mihelyt azonban megsértették a munka becsületét és vétkeztek az igazság ellen, már a várakozó boldogtalanság útjára léptek. Te mindig és mindenkivel szemben védd meg a szellemi és a testi munka tisztességét s őrködj az igazság fölött. Én emlékezni fogok az örömre és megtartom a szépségét, melyet tőled kaptam. S mivel ez nem is lehet másképpen, most vidáman felemelem írófegyveremet, hogy győzelmed napján tisztelegjek előtted.

 

 

A hivatkozás helye

Boldog ünnep. Szabad Szó 1945. máj. 1. 47. évf. 30. sz. 4–5. Későbbi szövegváltozatok: Köszöntő ágacska; Virágos ágacska.