Igék a zászlón^*

A megnyugvás legkönnyebb módja a halál. A természet azonban állandóan tiltakozik a könnyű és egyszerű megoldások ellen. Tusakodunk hát, hogy milyen utat válasszunk, melyen lelkiismeretünk megnyugodhatik, és földi életünk értelme nyughatik. Abban az időben, amely körülvett minket, viharossá vált ez a tusakodás. Bennem is viharos volt. A legnagyobb veszély nem akkor fenyegetett, amikor az erőszak kerekei között kerestük az életet, és áhítottam az igazság fényét. Hanem akkor fenyegetett, amikor ingadozni kezdett bennem a törvény, mely megbünteti a rosszat, és jutalmazza a jót. Úgy éreztem, hogy nemzetemet érdemtelenül rongálja ennyire a halál, s hogy a magam szenvedése is nagyobb, mint bűneim halma. Amikor megvívtam a tusát, szomorú voltam ugyan, de már mosolyogtam. Rájöttem ugyanis, hogy egy a világ, s benne az emberi élet az igazságon nyugszik, melynek malma lassan őröl, de biztosan. Rájöttem arra is, hogy a nemzeti csapás forrásai mind megtalálhatók az ezer esztendő mezőin; s hogy az egyes emberek sorsa, s így az enyém is, a közösségben és a múltban rejti megfejtésének titkát.

Rejtelmes az igazság útja, de biztos.

Ennek az útnak egy porszeme van a homlokomon, amikor itt állok, hogy Szabó Dezsőről, halála után, a nyilvánosság előtt én mondjam az első szavakat. Valamikor, tizenhat esztendővel ezelőtt, azon a címen verte széjjel első regényem betűit, hogy ő ezt is megteheti velem, mert szellemi fia vagyok. Ha a fiúnak hallgatni kell a dorgálás után, és úgy dolgozni tovább, mintha a fenyítés nem is érte volna, akkor valóban a fia voltam. Igazságtalan apának engedetlen fia. Mert haragjában dúlhat-fúlhat az egyik, s a másik lehet akaratos, mint a csacsi: ők ketten mégis egyet akarnak, hiszen a természet rendje szerint és a szellemi napfény közös sugarai alatt nem is akarhatnak különbözőt.

Nyilvánvaló tehát, hogy az igazság útjáról reám szállott a porszem, hogy csillogása közben beszéljek róla. Ilyenformán nemcsak kötelességből beszélek, hanem jogos igénnyel is. De ez a beszéd, éppen ezért, nem öltözhetett a kegyelet szokványos ruhájába, hogy Szabó Dezsőt megindultan eltemessem; egyszerű irodalmi méltató sem kívánok lenni, hogy zuhogó nyelvezetét zuhogó szavakkal s képzelőerejét szárnyalva dicsérjem. Egy percre meghajtom a fejemet előtte, de nem azért, hogy üres búcsút mondjak és könnyes szemeket emeljek fel.

Zászlót emelek fel.

Más érzéssel és megszenvedett reménnyel, de ugyanazt a zászlót, amelyet utoljára Kolozsváron emeltem a felhős ég felé 1943. szeptember 12-én. A szégyen szele már meg-megfuvintotta akkor a zászló esdeklő leplét, melynek a rúdját a szellem nevében és a szótalanok helyett teli aggodalommal tartottam felemelt kezemben. Alatta mondtam akkor, másfél évvel ezelőtt, amikor még segíteni lehetett volna: „Meg kell szüntetni a politikai és a közéleti üres formaságot, amely a jellem és a tudás helyett a szolgalelkűséget is az érvényesülés alapjává tette. Elszántan küzdeni kell az ellen a szelleminek mondott módszer ellen, mely a gondolat helyett valamely divatos jelszóval érvel. Törvényes erővel kell felruházni a személyes felelősség elvét, hogy fontos munkahelyek ne szolgáljanak csupán díszül, s hogy aki felelőtlenül végzi a dolgát, az ne állhasson bűnhődés nélkül, sőt igen sokszor megjutalmazva tovább… A szellemnek pedig meg kell alkotnia az egységes és igazságos nemzeti társadalom tervét, melyben a sajátos magyar szellemiség a dolgozó tömegek természetes jogaival egyesül… Ha mindez nem történik meg, könnyen megeshetik, hogy az új magyar társadalmat forradalom fogja megteremteni. S őszintén meg kell mondanom – fejeztem be akkor a szót –, hogy a külső veszély elmúltával, a magyar megújulás dolgában, az én helyem nem a védekezők, hanem az erőszakos megújítók oldalán lesz…”

A zászlón hamissá tették azóta a piros színt, ártatlanok vérével mázolva át a szociális igazság kigyúlt arcát; bemocskolták a lelkiismeret fehér mezejét, és mérget fújtak a zöldre, mely reménység helyett nemzetet és társadalmat mérgezett meg.

De a zászló mégis megvan. Megvan, mert amikor eldübörögtek az ágyúk, hogy a hamisítók menekülő útját tűzbe vonják, egyszerre millió lesoványodott kéz nyúlt utána, hogy a romok között megkeresse és a mocsokból tisztára mossa.

Egy nemzet könnye kellett ahhoz, hogy tisztára lehessen mosni.

Sorsunk rajta, hogy mit írunk rá.

Szabó Dezső olyan ember volt, aki mindig szeretett a magyar zászlóra írni, s írt is rá. Mohón, egyszer könyörögve, máskor szidalmazva. Lelkének nyelvét valósággal kivetette, hogy az ő intelmei és tanítása legyen a zászlón. Ráírta Az elsodort falut, melyet zászlósurak és a zászlótartók kezében elsodort nemzetté nyomott széjjel a balsors. Ráírta a Csodálatos életet, melyet csak a bujdosók, a vértanúk és a becsületben megholtak tudtak megvalósítani ebben a honban. Ráírta a Segítség!-et és a Jajt, mely valósággá válva az író élete végén megette tarka és vidám szavainkat, mint a bagoly az énekesmadarakat. S ráírta Az egész látóhatárt, melyet bűneink elfödtek előlünk, hogy büntetésből vakon keressük egymást és sötétségben az ő sírját.

Sokat írt, s mind a zászlóra.

Ily rengeteget talán nem is szabad a zászlóra írni. Jobb tehát, ha fiú módjára, a kegyelet és a tisztelet érzésével bemegyek az ő dús virágoskertjébe, és a könnyekben tisztára mosott magyar zászló számára olyan igéket szakítok, melyekre ma különösen szüksége van a nemzetnek, s amelyek nem is hervadnak egyhamar. Hatalmas, buja és színekben is tobzódó ez a virágoskert. Nem könnyű virágigéket választani és szakítani innét. Ha nem volnék fia, talán meg is gondolnám, hogy illik-e kertjében önkényesen válogatnom; s ha nem volna oly nagy szükség éltető és boldogító igékre, fiú létemre is megfordulnék talán.

Így választanom kell.

Egy pirosat keresek, melynek láttára csillog a szem, és olyan fénye lesz, mint az örömnek és a tűznek. Ez a bátorság virága. Nálunk ritka virág, mert a szolgaság ragyája halomra pusztította; s ami megmaradt, azt a zsarnokság akarta letaposni, nem akarván pirosat tűrni, csak a vért.

Aztán egy fehéret keresek, mely a szellem tisztásán szokott nyílni, s mely a nemes szándékot messze sugározza, nem válogatva falut és várost, kedves hazai tájat és idegen földet. Ez az emberiesség virága. Arra tanít, hogy a küzdelemnek, mely a fehér és a fekete között folyik, csak úgy lehet valamikor vége, ha a fehér jut diadalra, megszaporítva eggyel a csillagok számát, melyek az emberiséget a békesség felé vezetik.

Harmadiknak egy zöldet keresek, mely mosolyba borítja a szemet, és kisimítja szenvedő arcunkon a ráncot. A megpróbáltatás hegyéről, amikor régi terveink tornya romokban hever, s amikor nyugalmunk a nyugtalanság vizévé vált, sikertelenül küldtük el galambjainkat érte. Ő a reménység virága. Szellő nélkül is folyton bólogat felénk, szelíden biztatva, hogy nem veszett el a haza; s talán kérkedve is azzal, hogy az élet szépsége akkor kezdődik, amikor nagy lelki ínség után ő lelkünkbe és megrongált hajlékunkba jön.

Bátorság, emberség és remény.

Ezt a három szót hoztam ki a kertből, melyet Szabó Dezső, mint rengeteg nemzeti vagyont, reánk hagyott. Azért ezt a hármat, mert bátorság nélkül nem volna érdemes tovább magyarnak lenni, oly hosszú és dicstelen gyávaság után, emberség nélkül nem is tudnánk tovább magyarok lenni, mert hírnevünket ronggyá rágták az embertelenek, akik magyarnak mondták magukat; reménység nélkül pedig nem tudunk fölkelni, hogy magyarok és emberek lehessünk.

Felemelem hát a zászlót, és ráírom a hagyaték három első szavát: bátorság, emberség, remény. S ahogy megilletődve ráírom, mintha Petőfi, Madách és Csokonai is itt lebegnének. Valóban csodálatos élet!

Csodálatos?

Igen. Csodálatos, hogy a nemzet betegágya mellett, hűséges virrasztásban a költőket mindig és mind megtalálod.

 

 

A hivatkozás helye

Igék a zászlón. Szabad Szó 1945. ápr. 22. 47. évf. 23. sz. 4–5. Az 1945. április 18-i, zeneakadémiai Szabó Dezső-emlékesten elhangzott ünnepi beszéd szövege. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (242–246).