Tompa Lászlónál*

Bajban is telik az idő, s a költő hatvanéves lett.

Ha a szökőév játéka szerint „szökő költők” is volnának, ő bizonyára ilyen lett volna, hogy kiugorja ezt a nevezetes évszámot. Ebben az esetben talán még ma is kevesen tudnók, hogy az eltelt negyedszázad alatt milyen verseket írt a költő: s talán az sem lett volna nyilvánvaló, hogy a költő Udvarhelyen él, ahol egy új Kőmíves Kelemen gyanánt életét és „komor vágyait” versekbe falazta bé.

Hatvanéves lett, s e bűvös évszám őszi fényében versei megindulnak a nemzet szíve felé, csak éppen maga a költő marad tovább is Udvarhelyen. Gondolom, békétlen sors ez, de az igazi költőnek a sorsa is olyan, mint egy költemény: kegyetlenül szép. S hatalma van a vágyak fölött.

Néha már én is érzem ezt a hatalmat, mely a bölcsőből sarjad, s amely a keresztfát is a bölcsőhöz közel akarja valahol felütni. Ha nem kegyelmez, talán magam is hamarosan hazamegyek, hogy ott éljek, majdnem azon a rögön, ahol a költő. Mert valójában szomszédosak vagyunk mi ketten, mivel Farkaslaka, ahol születtem s nőttem, csak tizenkét kilométerre fekszik Udvarhely városától. Igaz, hogy ezt nem kelle vala megmondanom hatvanéves korom előtt, de hát hozzátartozik e rövid megemlékezéshez, melyben arra szeretnék valahogy rávillantani, hogy tulajdonképpen milyen is a valóságban a valóságos költő.

Otthon jártomban sokszor meglátogattam őt.

Lehetőleg mindig, amikor otthon jártam.

Ez nyáron volt, ez a látogatásom, amiről most beszélek. Immár napok óta otthon ültem a faluban. Már mindenkit láttam, akit akartam: meghallgattam a panaszokat, szemlét tartottam a családi gyermeksereg fölött, bejártam az emlékezőhelyeket, s gondolkoztam a régi fák alatt.

– No – mondtam magamban akkor –, holnap meglátogatom Udvarhelyen a költőt.

Falun sokat és komótosan készülődik mindenre az ember. Nagy búcsúzkodás kezdődött már este, s néztük a csillagokat s a hold udvarát, hogy lesz-e jó idő holnap. Isten valóban kedvezett, mert tiszta nyári napra ébredtem fel. Üdítő volt és harmatos; éppen arra való, hogy költőt látogasson az ember. A szerencse abban is megmutatkozott, hogy egy cigány hátára jegyet is kaptam az autóbuszban. De hát „ahogy lehet”, úgy szekereztünk abban az időben; s egy negyedóra ma is eltelik akárhogy.

Egy kicsit még korán volt látogatás dolgában, amikor Udvarhelyen, a régi Botos utcában földre szálltam. Mit csináljon az ember egy ilyen anyavárosban, ahol az a legnagyobb szerencséje, hogy senki sem ismeri? Megvásárol néhány újságot, de lehetőleg a rossz és unalmas lapok közül válogat, nehogy feltűnést keltsen. Aztán rágyújt egy szivarra, minek a füstjét mentiben megnézik a boltosok, s magát az inasok. Ha nem elég önmegtagadó, megiszik valahol egy feketekávét is, mely alighanem abból a kávéból készült, amelyik Szentkeresztbányán termik.

S múlik az idő, sokkal jobban, mint ahogy gondolná az ember. S egyszer azon veszi észre magát, hogy a katolikus templom tornyán öt perc híján tizenkettőt mutat az óra, s a református toronyban fél tizenkettőt.

Serényen menni kell, mert drága az idő!

Elszomorodnám, ha nem találnám otthon a költőt. Pedig megeshetik, hogy éppen nincs otthonában. Esetleg hivatalos dologban jár valahol, vagy ki tudja, merre. Minő kár, hogy erre gondoltam, mert a nagy tornácon olyan csend ül végig, amely a közelben nem sejtet senkit. Ahogy bényitok, a külső nagy szobában még szigorúbb a csend. De hatoljunk beljebb, hátha mégis! Kopogtatok az ajtón, mely a költő dolgozószobájába nyílik, s felderülve hallom a hangját, mely személytelen udvariassággal szól:

– Tessék.

– Eljöttem – mondom –, hogy lássalak. Ha már itt vagyok amúgy is a városban.

– No, ez kedves – mondja a költő. – Ülj le!

A kicsi kerek asztal mellett leereszkedem a nagy puha székbe, s ő odaáll a mályvaszínű kályha mellé. Kedvemet töltve nézem hosszú sovány alakját s kemény tar koponyáját, mely alatt gyöngéd mosolyban ül „üszök-barna” szeme.

– Hogy vagy, László? – kérdem.

– Köszönöm – feleli. – Úgy vagyok, mint tavaly, mint tavalyelőtt s mint azelőtt. Egyforma itt az élet.

– Hát a gyermekek?

– Ki itt, ki ott.

Egyforma lehet itt csakugyan az élet évről évre. Lám, a szobában is minden úgy van, ahogy volt azelőtt s ismét azelőtt. Az íróasztal mögött ott fekszik a rengeteg könyv, s magán az asztalon is megszállva ülnek körös-körül, mint kezes madarak. De né, tova a könyvek tetején sok újság hever, eleresztett vékony szárnyakkal.

– Ennyi sok újságot olvasol? – kérdem.

– Legfeljebb ha futva átforgatom – mondja László. – Nem olvasom őket.

– Hát akkor minek tartod? – kérdem.

– Csak éppen hogy legyenek.

– Pedig ha igazat írnának – mondom –, akkor sok mindent meg lehetne tudni belőlük.

Bólogat László, belé a sűrű csendbe; s hallgatok én is. A ház is hallgat végig. A szobában munkára késztető hűvös van, s künn, a ház előtt sem jár senki a nyári napon.

– Bezzeg itt lehetne verset írni, ebben a csendben! – szólok ismét.

– Ez a csend csak látszólagos – mondja a költő.

– Hogy értsem ezt?

– Tisztára véletlen, hogy most ilyen csend van – magyarázza. – Mert máskor vagy a házban van zakota, vagy künn zörögnek a szekerek, mintha menekülés volna folyton; vagy ügyes-bajos emberek jőnek ide hozzám, dolgaikban útbaigazítást kérni. Mindig ez folyik, de ha történetesen írni jőne kedvem, akkor mindez együttvéve jelentkezik…

– S akkor vége az írásnak – mondom.

– Meg se tudom kezdeni! – folytatja László. – Mert amikor éppen kezdeném, akkor rendesen kopogtat valaki az ajtón, s annak nem mondhatom, hogy én most verset írok.

Csakugyan nem mondhatja, ezt én is úgy vélem. De mégis lehetetlen, háborgok magamban, hogy éppen nála legyen ez így… Azoknak adódik csend és alkalom a versírásra, akiknek a versei az ő derekáig sem érnek!… De hát nem szólok semmit, mert nem akarom én is keseríteni őt.

– Ne sétáljunk egyet a városban? – kérdem.

Tetszik Lászlónak is a gondolat, s elindulunk. S hogy valami haszna is legyen a sétának, azt mondja László, hogy nézzünk bé a szerkesztőségbe, nincs-e valami fontosabb tennivaló. Hátramegyünk egy udvaron, s ott hátul, kedves kicsi házikóban, ott van a hetilap szerkesztősége. Alkalmatos, csendes kuckó, világos ablakkal az udvar felé. S oly magosan áll az ablak, hogy aki elmegy alatta, csak a feje látszik.

Elvonuló igazi csendes hely, melyben maga a költő írja és szerkeszti a lapot.

– Itt próbálj verset írni! – mondom neki.

– Itt is próbáltam, de nem lehet! – szól a költő, és legyint. – Csak annyi kell, hogy ideüljek az íróasztal mellé, s kezdjek gondolkozni; már mindjárt megjelenik valakinek a feje az ablakban, s integet nekem, hogy gyere egy kicsit.

S közben, amikor ezt mondja, leül az asztal mellé, mintha próbát tartana. S alig ül ott néhány percig, hát valóban megjelenik egy öreg fej az ablakban, s integetve kéri, hogy menjen egy kicsit.

– Bocsánat, egy pillanatra! – szól nekem a költő, s kimegy.

Tíz perc is eltelik, mire visszajön.

– Mit akartak? – kérdem.

– A nyomdába kellett menni – beszéli László –, hogy eldöntsünk valamit. Ugyanis ez a tanár egy cikket írt a lapba, s abban a cikkben egy svájci tudósnak a neve is szerepelt. Ő a tudós nevit egyszerű „i” betűvel írta, holott most azt állítja, hogy hosszú „í”-vel kell írni.

– S kijavítottátok?

– Ki.

– No, hála istennek! – mondom.

Beszélgetni kezdünk ismét. Az idő telik, s nem zavar senki. De amikor már éppen elbíznók magunkat, hát az öreg tanár feje ismét megjelenik az ablakban, s kérve integet. László bocsánatot kér, elmegy, és tíz perc múlva újból visszajön.

– Mégis visszacsináltuk a tudós nevit – mondja.

– Rövidre?

– Igen.

– Jobb is úgy – nyugszom belé magam is, majd arra kérem a költőt, hogy mielőtt még egyszer visszajönne a tanár, menjünk el ketten a sétatérre, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni, s a természetből is látunk valamit. El is indulunk, s egyre bizonyosabb, hogy ennél jobbat semmit sem tehettünk volna, mert egy lélek sincs a sétatéren, az út igen kellető a fák között; a levelek szinte rezzenet nélkül lebegnek a fákon, mintha tudnák, hogy költő jár alattok, ki „mételyes csúf korban” is mindig tiszta volt és „farkasok közt sohasem üvöltött”.

– No, látod! – mondom neki. – Ide gyere, amikor verset akarsz írni! Itt igazi jó csend van, s nem háborgat senki.

Elneveti magát László, s így szól:

– Ezt is próbáltam, barátom! Jöttem egyedül, szép lassan, csendesen, s a fejemben már forgott is a vers, hogy no, most jó lesz… S ahogy így megyek, hát egyszerre a fák háta mögül s utána a bokrokból kezdenek elébukkanni a nyugdíjasok! S mind jőnek felém, hogy ők éppen egy beszélőtársat keresnek…

A gát fölött leülünk egy padra, s nézzük a tornyokat s a csendben folydogáló Küküllőt. S miközben előttünk és mögöttünk a gond úgy „csüng alá, mint sűrű felleg”, egybeölel minket a föld is, mintha legalább ő jussot tartana ránk.

Ha föld volnék, én is jussot tartanék egy ilyen költőre, akinek nyugta nem lévén, sohasem ír verset, de akinek, legnagyobb ámulatunkra, mégis valóságos költeményei vannak, akár a fának gyümölcse vagy a földnek virágai.

 

 

A hivatkozás helye

Tompa Lászlónál. Erdélyi Helikon 1944. márc. 17. évf. 3. sz. 127–130. Alcíme: Egy röpke látogatás története. Újraközölve: Igaz Szó 1973. jún. 21. évf. 6. 791–794,– m. i. (Marosi Ildikó) következő bevezetőjével: „Az Erdélyi Helikon 1944. (3. sz. 127–130. o.) márciusi számában jelent meg először nyomtatásban Tamási Áron alábbi írása. Keletkezésének előzményei a következők: a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság a világháború utolsó felvonása közepette is külön ünnepi műsorral szándékozott köszönteni a hatvanadik életévét betöltő Tompa Lászlót. 1943 végén Sényi László levelezésbe kezd »egy nagyobb szabású és lehetőleg országosan jubiláris ünnepség céljából». A rendkívüli felolvasóülés akadémikus formában peregne le, Kemény János köszöntőjével, Jancsó Adrienne szavalatával, Tamási »mint székely a székelyről beszélne«, Molter végezné Tompa irodalomtörténeti méltatását, s a csúcsteljesítmény a Tompa fordította Don Carlos egyik felvonásának bemutatása lenne. Meglepetésként pedig Németh László szerepeltetését tervezi. »A róla szóló tanulmányod után különben nem is készíthetnék elő tiszteletére« – írja Sényi Németh Lászlónak, célozva a Hídban, 1940. 9. sz.-ban közölt, Tompa Lászlóról szóló tanulmányára. 1944. január 14-én kelt Németh László lemondó válaszlevele: »Ha lenne egyetlen ünnep, amelyen részt kívánnék venni, a Tompa Lászlóé lenne az. De én az irodalom aktív művelői közül kiváltam, s mint régi írásaim kiadója veszek részt a szellemi életben; kísértetek szerepeltetése pedig még egy Tompa-ünnepen sem stílszerű«. Tamási viszont elfogadja a meghívást, s 1944. január 30-án levélben közli Sényivel: »Természetes, hogy a Tompa László-estélyre elmegyek… Úgy gondolom, hogy egyik udvarhelyi látogatásomat Tompánál, azt fogom megírni és felolvasni. Közvetlenebb lenne, mintha értékelésbe kezdenék, melyet Molter különben is jobban elvégez. Felolvasásom címe ez lenne: Valóságos költő. (Alcím: Egy röpke látogatás Tompa Lászlónál.) Úgy 10–15 perces lenne a felolvasás«. S valóban ezzel a címmel és alcímmel olvasta fel az alábbi írást a KZST (Kemény Zsigmond Társaság) 1944. február 27-én megtartott ünnepélyes díszülésén. Az ünnepelt pedig a Régi út porában című versét olvasta fel, »amelyik versemet különben is a legsajátabb verseim közé sorolom, mint verset ma is vallom és vállalom…«” – Tamási írása újraközölve továbbá: Jégtörő gondolatok II. kötet (234–241).

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]