Magyar könyv*

Nemrégiben igen nagy kedvvel vállalkoztam arra, hogy a székely népköltési gyűjtemény elé valami érdemes írást írjak a székelyekről. Többnapi vitéz készülődés után azonban be kellett látnom, hogy a székelyekről nem tudok írni. Nincs meg a kellő tudásom és távlatom hozzá. Most attól tartok, hogy ezzel az írással is hasonlóképpen járok, hiszen a Magyar Könyv ügyét éppen olyan személyes és szemérmes ügynek érzem, mint a székelység kedvét s bánatát.

Jobb lesz hát, ha csupán magamnak írok azokról az érzelmekről és gondolatokról, amelyek a Magyar Könyv eleven ünnepén eltöltenek. Ha az ember nemcsak sokat dolgozik, hanem gondolkodik is sokat, még idejében arra az eredményre jut, hogy az élet csak az egyszerűség formájában viselhető el. Aki sokat tanul, végül visszamegy az egyszerű tényekhez; aki az emberiséget akarta valaha megváltani, idővel már csak nemzetét szeretné, hogy végül önmaga sorsába törődjék bele az élete. A „kard és könyv” régi magyar jelszava nagy és örök állomása annak az útnak, amelyet a világmegváltástól visszafelé mindig megteszünk, mi magyarok.

Úgy hiszem, ezen az állomáson van most az egész nemzet. Nemcsak a zuhogó élet hozott ide minket, hanem a bölcsesség is, mely az értelem és az ösztön összhangjából születik. A világ szenvedélyének hevéből a kard valósággal izzik és érik, hiszen a nemzeti testet veszedelem fenyegeti; ágaskodnak és tobzódnak azonban a könyvek is, mert a lélekre is veszélyek leselkednek.

Test és lélek egyformán védelmet parancsolnak tehát.

Ha a lélek védelme egyenrangú a test védelmével, s bizonyára egyenrangú, akkor nemzeti létünk mai harcában a könyv szerepe sem kisebb, mint a kardé. Ez a megállapítás különleges gondolatokat és szigorú igényt támaszt bennem a könyvek ünnepén. A különleges gondolatok a magyar könyv természetére vonatkoznak, a szigorú igény pedig az általános szellemi mozgósítást sürgeti.

Gondolataimat, melyek a magyar könyv természetére vonatkoznak, azért nevezem különleges gondolatoknak, mert az általános irodalmi felfogást sértik. Sértik azt a helyénvaló irodalmi nézetet, mely szerint az irodalmi mű megítélésében egyedül a művészi forma a döntő. Furcsa nyugtalanság él bennem, ha arra gondolok, hogy a művészi forma kizárólagos törvényét magamra nézve is elismerjem. Kissé felelőtlennek és némileg haszontalannak is érezném magam. Annál különösebb ez, mert az írásért folytatott küzdelmeim nagy részben éppen a művészi formáért folytak; s tudom azt is, hogy a soha át nem hidalható különbséget igazi író és kontár között éppen a művészi forma jelenti. S mégis egyre és makacsul azt mondja bennem egy hang: a tartalom! Nevelni kell és tanítani. Eszméket adni, melyekért érdemes élni s amelyeket itt hagyni e földön szívfájdalom. Feltámasztani a hitet, hogy csak emberségesnek és igazságszeretőnek érdemes lenni. És elhitetni: magyar légy kibúvó nélkül, mert ha kibújsz, a végén idegen dombon fogod sebeidet vakargatni.

Ezekről a gondolatokról véltem, hogy különlegesek. De most, ahogy készületlen szavakban kimondtam, egyszerre oly természetessé váltak, mint kétség után a bizodalom vagy háború után a béke. Talán így járok a szigorú igénnyel is, mely az általános szellemi mozgósítást hirdeti.

Valamikor talán.

A test és a lélek egyenlő fontosságát emlegetem, hiszen a nemzet is a kettőből áll; s így mondhatunk-e mást, mint hogy a kard és a könyv szerepe valóban egyenrangú? Megalkuvás nélkül nem vallhatunk más véleményt. De most, a helyes elméletből lépjünk a valóságba, ott nézzünk széjjel és kezdjünk gondolkozni. Úr és szolga, városi és falusi ember egyaránt fegyvert fog, amikor a nemzeti testet kell védelmezni. Ez nemcsak helyes, hanem természetes is. De vajon a lélek védelmére is megszerveztük az általános haderőt, mely könyvvel a kezében vívjon diadalt? Itt minden írni-olvasni tudó magyar ember hadköteles! De hol vagyunk még a nevelésben és a szervezésben ettől? Bár hősies, de csekély a szellemi fegyverforgatók száma. Mulasztások terhelnek mindnyájunkat ezen a téren; s különösen a szellemi kormányzatot, mely a lelki védelem és a biztonság érdekében nem toborzott néphadsereget, felszerelve őt a könyv fegyverével. Majdnem egyedül a szegény értelmiség viseli ennek a hadakozásnak terhét, míg a munkásság jó része és a falusi tömegek kimaradnak az egyetlen háborúból, melyből kincseket is vihetnének haza.

Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a magyar irodalomnak ez a legnagyobb kérdése: mindnyájan a nemzethez szeretnénk könyveinkkel szólni, de a hangunk jóformán csak az értelmiséghez jut el. De mivel nemzet nincs falu nélkül és munkásság nélkül, a mi erőfeszítésünk eredménye is csonka marad. Ez nemcsak fájdalmas nekünk, hanem sorsunkat is hasonlóvá teszi azoknak a sorsához, akik a nemzet szívében élve érzik a számkivetést.

Külön-külön, de sokan vívódunk azon, hogy mit tegyünk.

Úgy tetszik, egyelőre nem cselekedhetünk mást, mint amit Gábor Áron tett. Ő maga is gyártotta a fegyvereket, melyeknek tüze mellett, kicsi seregének élén, becsületesen elesett.

 

 

A hivatkozás helye

Magyar Könyv. Film-Színház-Irodalom 1943. jún. 4.–jún. 10. 6. évf. 23. sz. 1. Alcíme: A magyar könyv ünnepére, háború idején. Újraközölve: Aranyos tekergők (169–172).

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]