Igény és hűség^*

Kedves Barátom! – Még a vándorral is megtörténik néha, hogy valahol megmelegszik. Így melegedtem meg én is a nehéz időkben Kolozsvárott. Ha nem tudnám, el sem hinném, hogy már tizenhat esztendeje lakom ebben a városban. Kétségtelen, hogy míves és lelkes város ez; s benne a lélek és a test összhangzatos. Gondolom, mégsem ezért estem kedves rabságba, hanem inkább a közös sors kötött össze véle a román uralom idején. Nekem, mint a figyelő póknak, e közös sors alatt két fonalam volt, mely Kolozsvárból kivezetett. Az egyik aranyszál volt, amelyen hazajárogattam kelet felé; a másik pedig a nemzeti sors el nem szakítható fonala, amelyen néha elmehettem nyugat felé:  a pókok legfőbb szállására, Budapestre.

Ez a legfőbb szállás a változás óta már nem vonz annyira, mint azelőtt. Ha jól meggondolja az ember, ez természetes is, hiszen Kolozsvár és Budapest között, hála istennek, már nincsen olyan nagy különbség, mint a megelőző két évtized alatt. A szellem ugyan, holmi csekély és kedves indulata jeléül, még pezsegve gyöngyözik, ha összeér a Királyhágó táján, de a társadalmi magatartás még nem üti egymást. Anyanyelvünket és a nézeteinket is hangoztathatjuk már annyira, hogy ahogy a pestiek teszik.

Így történt, hogy egy fél évig nem jártam Pesten.

A júniusi könyvnapok alkalmával azonban mégis rászántam magamat. A város gyönyörű volt; s az emberek komolyabbak és fegyelmezettebbek, mint máskor. De a legnagyobb ajándékot mégis abban az érzésben kaptam, hogy a szellem, mely igényt és magyart kíván, s amely ezelőtt tíz-tizenöt esztendővel még majdnem gúny tárgya volt Budapesten: ma komolyan vett újulás, sőt erő! Ennek az érzésnek a rózsabokrában ott találtam a magyar irodalmat. A vidék előretört; a magyar tájak szellemvizei kezdenek egybeömleni, hogy egységet, igényt és megújulást hirdessenek.

A nemzet felé ez volt a könyvnapok igazi intelme.

Szerettem volna közelről látni, hogy ebben az intelemben miképpen rezegnek a fülek és a szívek. De nem maradhattam, mert Kolozsvárott olyan irodalmi esemény készült, amelyen ott akartam lenni. Az illendőség és a bajtársi érzés egyaránt ezt kívánta tőlem; s a kívánalmat érdekessé tette az a gondolat, hogy talán Kolozsvárott is felhangzik valami olyan intelem, mely fület és szívet rezzenteni tud.

 

Az irodalmi estélyt, amelyről beszélek, az Országos Művészeti és Irodalmi Tanács is eseménynek szánta, hiszen a kolozsvári Művészi Heteket ezzel az irodalmi estéllyel óhajtotta színesen és igényesen bezárni. A várakozás tehát, mellyel a helyemre ültem, színeiben és vonalában hasonlított a szivárványhoz: egyik végével a hivatalos kútfőre borult, a másikkal pedig a szereplők és az elhangzó művek háta mögé ereszkedett le. Így ölelte egybe mindazt, ami a vélemény és az emlékezet számára lényegesnek tetszett.

Változatosabb időjárást, mint ami e szivárvány alatt volt, ritkán lehetett látni. Ha néhány szóval emlékezem most erre az időjárásra, annak nem a sajnálkozás vagy a dicséret a célja, hanem egyszerűen törekvés arra, hogy a meglévő eredmények megbecsülésben részesüljenek, s hogy a forma dolgában is igényt támasszunk. Ilyen szellemi indulattal emlékeztetem a hivatalos kútfőt és az írókat arra a figyelmeztetésre, amely a Bánffy Miklós bevezetőjének lényege volt: egy idő óta azt a természeti jelenséget tapasztaljuk, hogy a termékeny esők a nép fölött borongó felhőkből szoktak jönni. Ez után a kalendáriumi megállapítás után, mely közvetlen tapasztalatokon nyugszik, hirtelen változással szokványos bárányfelhők jelentek meg a szivárvány alatt. A régi és joviális irodalomszemlélet fodrozta oda nekünk ezeket a bárányfelhőket, a rövid szélcsend alatt, amelyből olyan sok van még az irodalom hivatalos helyein. S ami már ily változatosan kezdődött, a szeszély játékával folyt tovább. Énekszó és zene alatt emlékeinken andalogtunk; s amikor láttuk, hogy a szavalók jó része könyvből olvassa a verset, a biztonság érzése fogott el minket is. A költő is könyvből, de legalább kedvesen játszott a fiával; a művész mesterséges fénnyel biztatta az olvasót; a kedvelt és szellemes író egyedül ugrott be a kis magyar kalandba; az európait szorongó szeretettel néztük, mialatt katonás arcával Dél-Erdély felé fordult; s amikor dohogott és mintának néhányat villámlott is a puszták szelleme, akkor már viharra gondolva meghúzódtunk; a vihar elmaradt ugyan, de már nem értük utol a népszerű írónőt, aki egyedül volt kénytelen a tiszai áradással valahogy megküzdeni.

Az időjárással, mit természeti erők kormányoznak, nem dacol a gyakorlati ember, hanem alkalmazkodik hozzá. A tapasztalat erre tanította, és okosan ezt cselekszi. Nemcsak a földnek, hanem a szellemnek is van ege, melyen csillagok ragyognak, s amely alatt változatos élet folyik. Ezt a változatos életet is olyan erők táplálják és irányítják, amelyeket a szellem világában szintén természeti erőknek kell neveznünk. Itt azonban, a szellemi időjárás világában, a gyakorlati emberek nem alkalmazkodnak, hanem dacolnak. Hivatalt és hivatást összerázva néha már a természeti erők szerepét játsszák, és kedvelik a költőt s írót, akiből nekik sikerül gyakorlati és alkalmazkodó embert nevelni.

Ezt gondoltam magamban, amikor az estély után eltűnt a szivárvány.

Az okos és figyelmes véletlen úgy rendezte, hogy az éjszaka óráiban együtt lehettem az írókkal. Majdnem kimerítő számban ott voltak, akik az estélyen szerepeltek. Mintha az ördög kerített volna össze minket, hogy talán dicsérjük, ami a rendezésben és a műsorban rossz volt; és szidjuk, ami jó. De mielőtt az ördög szívünket meggyőzhette volna, és használhatta volna a szánkat, az együttlét oly tisztává és bizalmassá vált, hogy akiket az ördög kerített egybe, azokat már néhány óráig az angyal tartotta össze. Békés angyal volt ez, de nem fegyvertelen. Lelkünk színházában ő húzta félre a függönyt, hogy lássuk tisztán és együtt a színt, amelyre gondolataink és érzéseink éppen fellépni készültek. A nemzet otthona volt ez a szín, életünk és örök álmunk hajléka, melynek berendezése bizony nem volt mindenben megnyugtató, s amelyben a képek sem voltak érdemük szerint elhelyezve.

E felejthetetlen együttlét alatt kevesebbet beszéltem, mint amennyit szerettem volna; de talán többet megéreztem, semhogy hallgathatnék róla. Bajtársak és szövetségesek voltunk valahányan, akár egy műnek változatos szereplői, akiket azonban végzetesen együtt tart forma és tartalom egyaránt. Ilyenkor csak villanások a szavak: nem a lényeget fejezik ki, hanem a beszélgetést villanó fényekkel szórják tele, amelyeken keresztül a lélek egy-egy pillanatra a lényeg felé tekinthet. Mi lehetett volna és mi lehet más a lényeg, mint a magyarság sorsa! Amit ebből a sorsból egy-egy villanás alatt a jövőben nyílni láttunk, az bizakodással töltött el és felelősségre intett. Hagyomány, történelmi erő és nemzeti szellem: mindez szebb jövőt és nagy szerepet ígér a nemzetnek. De kard és toll, ez a kettő végzetes hibát e sorsfordulón nem követhet el!

A toll számára mi hát a helyes út, mely egyben parancs is?

Ez volt a nagy kérdés, melyet keresett a szó, az aggodalom és az idegszál. Mennyit takarhat el a tollból a nemzeti fegyelem, hogy az író ne legyen hűtlen? Ezt politika vagy külső erő nem szabhatja meg; s ha megszabná mégis, akkor elrothad a toll letakart része. Igazi író magában hordozza a szellemet és a hazát; csak ez a kettő parancsolhat, a belső szentélyéből.

Azoknak kell tehát egy táborba gyűlniök, akik a szellemet és a hazát magukban hordozzák.

Készüljünk erre, és gondolkozzunk rajta.

 

Mintha nem a nyilvánosságnak, hanem magamnak írnám; olyan vigyázattal és helyesen szeretném összefoglalni mindazt, amit a megelőzőkhöz hozzáfűzni szeretnék. Írásom első szakaszában azt mondtam, hogy az idéni könyvnapok országos intelme szerint a magyar irodalomban a vidék előretört. A vidék most nem jelző, ebben a használatban; nem az a szerencsétlen fogalom, melyet a főváros, helyzeti és formai előnyében, már oly nagyon megszokott; nem is a központosító politika hallgatag gyarmata. Hanem táj, mely szellemében és öntudatában fölkelt, hogy a többi tájakkal együtt országot alkosson. Nemcsak színt, beszédet és vasárnapi embereket hoztak ezek a tájak a mai magyar irodalomba, mint a népiesség lakodalmi világában, hanem hozták a jóvátételre szóló figyelmeztetést és a nemzetépítés új követelményeit.

Az elgondolás és a rendezés, mely az említett irodalmi estély dolgában megmutatkozott, világosan beszélt arról, hogy a „hivatal” szellemről és irodalomról miképpen vélekedik. Ez a vélekedés nem fér össze azoknak a véleményével, akik a mai magyar irodalmat tartalomban és színvonalban jelentik. Szokták emlegetni, mint állítólag örök jelenséget, hogy akik az eszményt hordozzák, azok megértés nélkül messze elöl járnak; s hogy akik gyakorlatba ültetik a szellemet, azok szabályszerűen óvakodnak mindentől, ami forró. Ez inkább bölcsnek tűnik, mint igaznak. S ha a mai magyar irodalommal hozzuk kapcsolatba, akkor még bölcsnek sem tűnik, hanem az író részéről ábrándos vigasztalódásnak hangzik, a hivatal részéről pedig szellemi kényelmet sejtet. A magyar irodalom ma nem izzik forradalmi tűzben, hanem tárgyilagosan és fegyelmezetten a szellemi nemzetet építi. Akik csinálják, nem lobognak olyan messze elöl, hogy a hivatalokból ne lehetne őket megérteni. Egy olyan magyar világot hordtunk betűkből össze, amely a korban és a lelkekben már él. Újnak csak azért tűnik, mert a társadalomban még nem vált szervezetté, s így a nemzet megújult képe nem nőhetett föléje.

Nem az írók járnak messze elöl, hanem a nemzetnek egy kicsiny rétege, hivatali szobákban, megszokott előjogokban és címekben ülve: az maradt el messzire hátul. Igaz, hogy rendszert jelent még ez a kicsiny réteg, de a nemzet szellemében és a társadalom testében a döntés már megtörtént.

A magyar irodalomnak, mely a szellemet és a hazát csakugyan magában hordozza, nem lehet dolga az, hogy az elmaradott réteget megértse és támogassa. A nemzeti fegyelem, a magyarság és Európa mai harcában befelé türelmet és építő munkát kíván mindenkitől, kifelé pedig öntudatos egységet és a hivatás hősiességét. A szellemnek, mely az új magyar irodalmat megteremtette, ezenfelül még őrködnie is kell a kép fölött, melyet nemzetről és társadalomról magának festett. Ez a kép az évezredes szolgálat után végre a jutalomban is a magyar népet állítja a nemzet középpontjába. Eszmében és gyakorlatban ugyanaz tehát a parancs: hűség a néphez.

 

 

A hivatkozás helye

Igény és hűség. Magyar Csillag 1942. aug. 8. 2. évf. 61–64. – Levél Erdélyből címmel. Újraközölve: Virrasztás (432–438) – Kolozsvár 1942. július 15. keltezéssel; Jégtörő gondolatok II. kötet (210–215) – ugyancsak Kolozsvár, 1942. július 15. keltezéssel.