Az én oldalam^*

Velem csak meghitt társaságban és nagyon ritkán szokott megtörténni, hogy magamról és az életemről beszéljek valamit. A kolozsvári Művészeti Hetek első napjaiban sok kedves ismerőssel találkoztam, akikkel órákat tölthettem bensőséges együttlétben. Lelkileg így vált nemcsak lehetővé, hanem természetessé is, hogy a közvetlenség igényével néhány kis képecskét az életemből megrajzoljak.

Olyan családból származom, melynek a sorsa a székelység sorsával mindig azonos volt. A szálláshelyünk örökké Udvarhelyszék volt, ott lakott a törzs, melynek tagjai gazdálkodtak. Szokás volt azonban a családban, hogy időről időre egy-egy fiút magosabb iskolába küldtek. Ezek a tanult fiak általában Isten és a művészetek felé vonzódtak. Volt egy, aki színész lett, még a magyar színészet hőskorában. Róla mesélték diákkoromban otthon, bizonyára elrettentő példa gyanánt, hogy a fiatal színésszel micsoda dolgot vitt végbe az édesapja. Történt ugyanis, hogy a kóbor fiú meg akarta látogatni a szüleit és a szülői házat, s ezt a szándékát meg is írta haza. Péter bácsi, aki tekintélyes gazda volt, hallani sem akart arról, hogy a fia „komédiás” gyanánt otthon megjelenjék. Addig könyörögtek mégis az öregnek, amíg valahogy beleegyezett. De amikor boldogan megérkezett a fiú s az udvarra belépett otthon, különös meglepetés várta. A ház és a csűr között ugyanis óriási kötél volt a magosba kifeszítve: Péter bácsi pedig felszólította a fiút, hogy mielőtt belépne a szülői házba, azon a kötélen menjen végig.

Ha jelképesen vesszük a dolgot, igaza volt neki, mert a művész útja ég és föld között vezet, egyenes úton.

Az én apám nemcsak vérben, hanem lelkileg is rokona volt a Péter bácsinak. Kék szemű, hallgatag férfi volt; magában forrongó és a sorsával elégedetlen. A derű és a képzelet az anyám kincse volt, kinek tatáros barna arca ma is a legnagyobb áldás a számtalan unoka között. Tizenegy gyermeke született, kik között én a harmadik voltam. Az övé volt a vágy és a gondolat, hogy én „magasabb” iskolába kerüljek. Amikor eljött az idő, nagy ünnepélyességgel bé is vittek az udvarhelyi gimnáziumba. Boldog voltam, mint a madár, hiszen a gimnázium azt jelentette nekem, hogy az erős falusi munkának vége van. Úgy gondoltam, hogy tanulni sem kell, csak járni az iskolába, mint otthon az elemibe, ahol a könyv csak ürügyül szolgált. Egy fél esztendő múlva a veszedelem azonban a fejemre gyűlt, mert a számtanból megróttak. A nagy szégyen mellett apám az én számomra is kifeszítette ég és föld között a kötelet: vagy végigmegyek rajta, vagy otthon maradok a sikertelen esztendő után. Tudtam, hogy mit jelentene az otthon maradás: nehéz munkát és azt a békétlen sorsot, amellyel apám egy életen át küszködött. Inkább a mutatványt választottam tehát s kegyetlen tanulással úgy bégyakoroltam ebben magamat, hogy a negyedik gimnáziumi esztendőben már béhunyt szemmel is tudtam járni ég és föld között.

Húszéves voltam, amikor a harctérre kerültem. Egy nyári hajnalon ott álltunk a Piave partján, szemben a Montellóval. Álltunk? Miképpen állhattunk volna abban a pokoli tűzben! Lapultunk a sziklák oldalában és bokrok alatt s arra gondoltunk, hogy vajon holnap megvirrad-e a nap. Félig álom és félig halál volt az óra, amelyben átkeltünk a folyón. Aztán fölmásztunk a hegyen és előreindultunk a bokros földön, hogy derékig ért legtöbb helyen a fű. A zápor is megeredt, a füvet befelé fordították a gránátok s a hátunk mögött megáradt a víz. Úgy tetszett, mintha az isten tenyeréből átestünk volna az ördög tenyerébe. De abban legalább lyukat fúrtunk magunknak s egy hétig sorsunkat ott táplálta a Gondviselés. A századból csak tizenheten éltünk meg ezen a táplálékon. Hol és miben rejlett az ítélet, hogy emez megmaradjon s amaz eltűnjék a halálban örökre!

A legnagyobb egyenlőség abban rejlik, hogy ezt nem tudja senki.

Másfél esztendő sem telt el, amikor ott ültem egy falusi kocsmában, otthon a szülőfalumban. Velem szemben egy búzaszínű fiatalember ült, akivel együtt jártam a gimnáziumba. Rég nem találkoztunk. Én a közösöknél voltam katona, ő a honvédeknél. Sorsunk, amely kettőbe tört és a szülőföld, amely zuhanóban volt éppen: ezen az őszi napon ismét összehozott. A kocsmáros rokona volt a barátomnak: ünnepi és csendes szobát adott nekünk, melyben búsulni háborítás nélkül lehet. Ültünk egymással szemben, megtámasztott fejjel és a szemünkben tömött volt a szomorúság. Előttünk két pohár az asztalon s egy üveg bor, mely rettenetesen savanyú volt. Egyre-másra megingott a fejünk, mintha siralomházban lettünk volna. S utána mindig lehajtottunk ecet helyett egy pohár bort. Egy óra múlva asztalra borulva sírtunk mind a ketten. A nap akkor volt éppen nyugovóban s bésütött az ablakon. Ahogy fejünket még jobban az asztalra nyomta, nekem az jutott eszembe, hogy mily nyomorultak vagyunk mi, emberek! Mert íme, az őszi levelek színesek most is, a levegő langyos és zamatos, és a nap változatlan.

Majdnem megértettem akkor, hogy az Isten tényleg örökkévaló.

Nemcsak örökkévaló, hanem az ő játéka, amit velünk játszik, szerfölött titokzatos. Ilyen titokzatos játék volt talán az is, ami négy esztendő múlva Kolozsváron történt velem. Szegényes és egyszerű volt a színpad, amilyen egy főiskolai internátus szobája lehet. A szerep azonban, melyet nekem valami rejtélyes parancsból játszanom kellett, valósággal sorsomat nyitotta ki, mint ahogy hirtelen lebbenő szél elfújja csillag elől a gyanútlan felhőt.

Heten laktunk a szobában, mind az egyetemet kínoztuk. A hét közül kettő írással is foglalkozott. Afféle büszke és kezdő írók voltak, akik néha színesítik s néha rontják a lapokat. Nagyobbnál nagyobb babérokra vágyakoztak ők ketten: így csalta őket a becsvágy abba a veszedelembe, hogy egy novellapályázatra novellát írjanak. Ezt a hősi elhatározást nemcsak bejelentették nekünk, annak a többi ötnek, hanem kérkedtek is előttünk, hogy bezzeg mi nem tudunk novellát írni! Úgy felbosszankodtam ezen, hogy azt találtam mondani: írok én is! Szavamat álltam, mert „legénykedésből” csakugyan megírtam az első novellát, amely az újságban meg is jelent.

Így lettem író, bár soha nem vágyakoztam azzá lenni.

Szótartó embernek nem ajánlom, hogy indulat közben beszéljen vagy legénykedésből mondjon valamit. Tanuljon az én esetemből, ki a szellemeket egyetlen indulatos szóval magamra szabadítottam, hogy aztán húsz esztendőn keresztül írassanak velem. Ha azonban mindenkinek sorsa, hogy az életben valamit szolgáljon és valakinek engedelmeskedjék: akkor talán mégis emberibb a szellem igája alatt élni, mint más kötelékben. Igaz, hogy nehezebb is. Kevesen bírják hosszú ideig, s halálig csak az igaziak.

De azután már könnyű az ilyeneknek.