Emlékezés^*

Az írónak lényegében minden írása számadás. Ez a könyv nemcsak lényegében nevezhető annak, hanem formája szerint is. Ugyanis nem csupán szépszámú novellát és elbeszélést ölel egybe az olvasó számára, hanem emlékszik és emlékeztet a bőséges időre is, melynek immár örökre elnyugodott ölében termettek ezek a lelki gyümölcsök. A könyv első és utolsó lapja között húsz esztendő hullámzik tova, beleszakadván az emlékezet tengerébe.

Ha kezedbe veszed ezt a könyvet, kedves Olvasó, s a csendben zizzentve forgatod annak lapjait: bizonyára hallani fogod, hogy jár és néha megszólal ez a könyv, mint egy virágos és titokzatos óra…

Mielőtt azonban elindulnál, hogy lassan tovalebegj a húsz esztendő hullámain, bejárván közben a székely szülőföld tájait is, elmondok neked egy igaz történetet. Húsz éve tartogatom ezt az egyszerű történetet, amely valójában arról szól, hogy én miképpen lettem író. Néha úgy érzem, hogy a sors komoly és játékos rejtelmeibe is fel-felvillanó sugarakat küldözget ez az egyszerű és igaz történet. Nem tudjuk soha, hogy gyanútlan ifjú napjainkban hol bukkan elő a csíra, melyből sorsunk virága vagy éppen termőfája kihajt.

Én is gyanútlan ifjú napokat éltem, amikor írói sorsom rügye váratlanul és természetesen kibújt. Gyanútlan napokat olyan értelemben, hogy belőlem ez élet folyamán, bármikor és bárhogy is, író lehessen. Mert írói becsvágy vagy gondolat még az udvarhelyi gimnáziumban sem környékezett meg, pedig csalóka volt az odavaló iskolai szellem, melynek hőseit költők és írók vezették. Csalóka és rózsaszínű volt. Mesének tűnt fel benne a költő élete, amit tanulni és tudni kellett. Különösnek is találtam akkor, hogy a mesébe nem szőhettük belé a mi székely életünknek és a magunk képzeletének megnyugtató fordulatait, hanem mindig egyformán kellett azt tudtul venni, szigorú számokkal és pontos adatokkal. S mivel különösnek találtam, nem is tudtam a legpontosabban alkalmazkodni a szabályhoz. Így nemcsak érthető, hanem igazságos is volt az ítélet, amikor az érettségi bizonyítványban elégségest nyertem a magyar nyelvből. Számomra csak a bánat halovány fuvallata volt ez az elégséges ahhoz az örömhöz képest, hogy a német nyelvből jelest nyertem.

Ha az ilyen igazságos ítéletek határoznák meg, hogy merre kanyarodjék a fiatal folyó, akkor legfeljebb német író lehetett volna belőlem, de magyar korántsem. Ilyen merész gondolat azonban miképpen támadhatott volna bennem, amikor még az ábránd sem jelent meg előttem, hogy beálljak magyar költőnek apród gyanánt a hősi csatasíkra! Pedig nem sokan voltunk, akiket szűzen hagyott ez az ábránd, hiszen a költőnek a könyvekből áradó hírneve mellett az önképzőkör és a magyardolgozatok is rejtegettek csábításokat, főleg a magyardolgozatok, melyeket elég nekibúsulással igyekeztem magam is megcsinálni. Néha olyan sikerrel tettem ezt, hogy váratlanul lepett meg engemet is az eredmény. Egy ízben például „Esztergom megvételéről” olyan dolgozatot róttam össze, hogy a tanár a pódiumról olvasatta fel velem az osztály előtt: s később is írtam A világháború és én címen olyant, hogy az igazgató véleménye szerint a szerzőségem kétségesnek látszott. Tetszett nekem, amikor a „mintát” felolvashattam a pódiumról, hiszen a tekintélyemnek valóságos áldás volt az: s még jobban tetszett az a dicséret, hogy olyan jót én nem is írhattam, mint amilyent írtam.

Mindez azonban csupán egy-egy csillogó harmatcsepp volt, amely hamarosan felszáradt, mihelyt a nap felsütött. A nap pedig akkor sütött fel, amikor az iskola falai közül ki lehetett ütni a szabad világba. Bajt vívtunk ott a református diákokkal, véres csatákat a csiszlikekkel: de az is megtörtént, hogy ellenfél hiányában ügyes-bajos felnőtt férfiakat támadtunk meg a temető fölött, a Budvár alatt vagy a Csicser ereszkedő lejtőin.

Ilyen csatákban dőlt el egymás között is a rangsor.

A szabadság és a vállalkozás: ez uralkodott a mi világunkban. Itt nem kapott sok esőt a tudományos vagy az irodalmi becsvágy. Ellenben természetes, sőt szinte törvényes dolog volt, hogy ebben a „világrendben” a legjobb tanulók is mi legyünk, akik a szabadságszeretetben és a hadjáratokban elöl jártunk. Így magyarázat sem kell ahhoz, hogy a háborúból sem akartunk kimaradni. Sietni kellett, mert az a „veszély” fenyegetett, hogy békét találnak kötni. Az érettségin már úgy jelentünk meg néhányan, mint katonák. Nagy volt a tekintély a diákok előtt, de a kedvezés sem kicsi, amiben a tanárok a vizsga alkalmával részesítettek minket. Akkor kaptam a magyar nyelvből az elégségest és a németből mint szövetséges a jelest. A mulatságot, hogy a gimnáziumban sikeresen megérleltek minket, egy szombatfalvi kocsmában ejtettük meg. A korcsmáros lánya, kinek a neve is kedvesen Zsuzsika volt, patyolatkötényben lisztet szitált, miközben poharainkkal és parázs bókjainkkal körülvettük őt. Szitálás közben puhán ingatta alakját, karján a pihékre és szemének pillájára lassan és észrevétlenül rászállott a liszt; s rá a mi szívünkre is a pajkos érzelem.

De még akkor sem jutott eszembe, hogy verset írjak.

Ami azonban oly távoli és idegen volt tőlem, szabad és egészséges természetemtől, annak a kísérlete néhány hónap múlva megjelent, nagy szükségemben. Az érettségi vizsga után ugyanis Gyulafehérvárra kerültem, a tiszti iskolába. Már az első héten megismerkedtem egy Júlia nevű szép és büszke lánnyal. Olyan volt, mint a szerencsésen nőtt virágszál, május végén. Elmúlt egy hét, s a virágot a jóféle szél még mindig nem hajlította felém. Akkor jutott eszembe, életemben először, az az elszánt gondolat, hogy verset írok Júliához. Maga a cselekedet azonban úgy megriasztott, hogy hamarosan letettem a szándékomról; s más cselhez folyamodtam. Úgy rendeztem ugyanis, hogy miatta elkéstem egyszer a kaszárnyából, mire kétnapi fogságot szenvedtem. A rabság, melyet érte viseltem el, többet ért, mintha ódát írtam volna hozzá. Kedvességét a harctérre is magammal vittem a szívemben, de mikor hazajöttem, legnagyobb és örök kedvesemet vesztettem el: Erdélyt…

Abban az időben csak szomorú éneket vagy siralmat írhattam volna, ha tűnődéseim közben megjelenik nekem a múzsa. De a múzsa is romok között bolyongott valahol. Közben múltak a nehéz hetek, most már nem a büszke virágszál városában, hanem a Gyulafehérvári határozatok helyén. Áron bácsival, aki nagyprépost volt akkor, és vendéglátó nagybátyám, együtt hallgattunk a süket és nehéz fordulat idején. Valamit azonban idővel mégis tenni kellett. De mit tehet egy magyar fiatalember, érettségi bizonyítvánnyal és nagyezüst vitézségi éremmel, Erdélyben, 1920-ban?! Abban egyetértettünk mind a ketten, hogy itt kell maradni: az erdélyi földön, a néppel együtt.

– Menj el Kolozsvárra – mondta Áron bácsi –, s legyél orvos.

– Mért lennék orvos? – kérdeztem.

– Gyógyítani kell, és egészséget teremteni.

Megértettem a gondolatot, de a képzeletemben rögtön megjelent a piavei csatatér: a vér és a halál. A harcot vállaltam és megküzdöttem, de a vértől riadtam. Meg is mondtam, hogy orvos nem leszek.

– Akkor légy, ami akarsz – mondta Áron bácsi.

Másnap azt a kérdést vetettem fel, hogy mit szólna, ha én is pap lennék? Meglepődve nézett Áron bácsi reám. Láttam, hogy nem ajánlja nekem a papi pályát. Gondoltam, egy nagyprépost éppen eléggé kútfő ilyen dologban: s hallgattam. Közben eszembe jutott, hogy talán ő is úgy riadhat a bűntől, mint én a vértől. Továbbléptem tehát a lélek harcmezejéről, ahol katonáskodni akarék vala; majd kellő megfontoltsággal azt mondtam, hogy immár nincsen más pálya hátra, csak a jogi.

– Ügyvéd akarsz lenni? – kérdezte lefelé pillantva a nagy pap.

– Nem, mert bíró – feleltem.

S úgy éreztem, lelkemben mélyen megremegve, hogy a reánk szakadt igazságtalanságban még az orvosnál is szebb hivatás bírónak lenni. Áron bácsi bólintott, hogy a szándékom helyes, s a bírói pályában meg is állapodtunk. Októberben fel is mentem Kolozsvárra s beiratkoztam jogásznak. Még akkor, 1920-ban, magyar tanárok magyarul tartottak előadásokat, de a következő esztendőben románra fordult a nyelv is az egyetemen. Rá kellett volna adnom a fejemet, hogy megtanuljak románul, de ebben a kérdésben szavakkal ki nem fejezhető furcsa idegenkedéssel küszködtem. Sok tusakodás után úgy határoztam magamban, hogy valami más úton leszek majd bíró, ha eljön az ideje: most azonban kivonulok a román nyelvű egyetemről, s beiratkozom a helybeli kereskedelmi akadémiára. Nagy aggodalmak és tornyos felhők alatt megírtam ezt Áron bácsinak, és nyugtalankodva vártam a választ. Néhány nap múlva megérkezett a döntés, amely így szólt:

– Ezt az egyet még nem bánom, de tovább ne hátrálj.

Nehezen is hátrálhattam volna tovább, hiszen abban a percben, amikor a kereskedelmi tudományokra adtam magam, már a sarok mélyén voltam, egészen a fal mellett. Sejtelmesen, mintha félhomályban lettem volna, borongásaim közben is éreztem ezt, de a valóságra csak akkor eszméltem igazán, amikor az akadémia épületében a folyosón szembejött velem egy úr. Az arca és a mozgása rettentően ismerős volt nekem. Úgy tetszett hirtelen, mintha hosszú-hosszú időn keresztül álmaimban ezzel az úrral viaskodtam volna, mindannyiszor verejtékbe borulva. Aztán a következő pillanatban rémülten fedeztem fel, hogy ez senki más, mint az a számtantanár, aki az udvarhelyi gimnáziumban hét évig tanított.

– Jó napot kívánok, tanár úr! – álltam meg előtte.

Megsajnáltam szegényt, mert rögtön megismert.

– Hát maga mit keres itt? – kérdezte.

– Beiratkoztam az akadémiára – mondtam.

Jóságosan elmosolyodott, és azt felelte:

– Folytatni fogjuk, ahol oly szívesen abbahagytuk.

És folytattuk csakugyan: én olyan kereskedelmi erőfeszítéssel, amilyen éppen lehetséges volt: ő pedig örökre lekötelező figyelemmel irántam. De a jót, amit felőle mondhatok, a legszívesebb emlékezéssel mondhatom a többi tanárokra is. A pályatársakra hasonló melegséggel gondolok vissza: különösképpen pedig azokra a barátokra, akikkel nemcsak az akadémián küzdöttem együtt a józan tudományért, hanem akikkel közös szobában is laktam. Emlékezetemben sok kedves emlék csillogó oszlopa tartja a szobát, mely a Szent József Finevelő épületében volt, s amelynek falai oly sok tervezgetést, eszmecserét és vitát hallottak, s láttak csínytevést! Heten laktunk abban a szobában, minek a száma nyolcas volt: Háromszékről ketten, Nagyenyedről ketten, Tordáról egy, Lugosról egy, s én udvarhelyszéki. Alig volt a hét között olyan, kit az Isten valóban az akadémiára teremtett, sőt a tordai és a lugosi egyenesen más szellemi tájak felé röpdösött az olajággal.

Ezen bimbózott az én sorsom, ezen az olajágon, mellyel az Ígéret földjét oly kitartóan kereste két barátom!

Mert „író” volt az, mind a kettő.

Egyik a tordai újságnak hangzatos tudósításokat írt, amelyek Tordán meg is jelentek. Ezek az újságok, a barátunk írására kiterítve, ott feküdtek a szoba asztalán, hogy a szerző számára őrizzék a tiszteletet és a tekintélyt. A másik fiú, a lugosi, nagyobb volt még a tordainál is, mert ő naponként az orrunk alá dugott egy kolozsvári krajcáros újságot, melyben az írásai kinyomtatva feszültek. Ő már nemcsak lopásokról, kémények kigyulladásáról és a Fellegvár megcsuszamlásáról írt az újságban, hanem „hírfejet” is szorított ki néha, sőt nagy ritkán a véleményét is kinyomtatták. Nagy dolog volt ez, hiszen mindnyájan tele voltunk tüzes véleménnyel, mit a négy fal között izzásig gomolygattunk, miközben lugosi barátunk a világba bocsáthatta a magáét.

Jó barátok s igen rendes emberek voltak ők mind a ketten, de a szellemi rangsor valahogy mégis úgy alakult ki közöttünk, mintha a tordai és a lugosi dicsőbb lett volna a többinél. Ha a szobába bejöttek vagy kimentek abból, már azon is látszott, hogy az ő írásaik a lapokban megjelennek. Valahogy másképpen fésülték még a hajukat is, s másképpen vettek könyvet a kezükbe. Ha valamiről eszmecsere vagy éppen vita fejlődött közöttünk, úgy viselkedtek, mintha ők ketten külön ülnének egy magasabb ágon, s ami leginkább igaztalan volt s már-már tűrhetetlen: mindig azon a címen döntötték saját javukra a vitát, hogy őket a közvélemény is elismerte már.

Szellemi zsarnokság alatt éltünk, az az igazság.

Néha úgy éreztem, hogy föl kellene lázadni. De hogy miképpen, arról halovány sejtelmem sem volt. Nem is gondolkoztam a módon, sőt még odáig sem jutottam, hogy „jobbágy” társaimmal erről beszéljek.

Eszembe sem jutott, hogy írással kéne ledönteni őket a trónról.

Múlt az idő: s mint a nép, húztam az igát.

Aztán az egyik napon, amikor már jól benne voltunk a tavaszban, váratlan dolog történt. Ebéd után ugyanis, mit a Finevelőben szoktunk volt elfogyasztani, a honos rend szerint mind a heten felvonultunk a szobába, hogy a délutáni tervéhez ki-ki felkészüljön. Ahogy ott vidáman kezdtünk volna tollászkodni a szép tavaszi napon, a lugosi fiú egyszerre azt mondta:

– Figyelem, népség-katonaság!

Lassan és hatást csigázva, mint egy mutatványos, valami újságot húzott elő a zsebéből: aztán az újságot kinyitotta az utolsó előtti oldalára, szép laposan letette az asztalra, majd a tenyerével ráütött, és így szólt:

– Ezt megpályázzuk és megnyerjük!

Mind odamentünk, hogy mi a csoda van abban az újságban, s hát valami novellapályázatot hirdettek benne. A lugosi barátunk fel is olvasta az egészet, s utána újból kijelentette:

– Megpályázom!

– Én is meg! – mondta a tordai.

Nagy csend következett utána. Ők ketten egymás mellett álltak az újság előtt, mely igen tekintélyes és színvonalas kolozsvári lap volt. Mi lassan elsomfordáltunk az asztal mellől, mintha a szent tűznél nem lett volna jogunk melegedni. Egyik a cipőjét kezdte törölni, másik a nyakkendőjét igazította, s a harmadik az állát simogatta. Én leültem az ágyam szélére, és onnét néztem, hogy a két zsarnok még mindig ott áll az újság előtt, és némán uralkodik a megbomlott táborban.

– Más senki?! – kérdezte a lugosi.

A tordai fodrosan nevetett, mintha hullámokkal akart volna minket elborítani.

Abban a percben, ahogy ott ültem az ágy szélén, felemeltem a fejemet, s azt találtam mondani:

– Én is írok egyet.

A lugosi felém tekintett:

– Te?!

– Én.

– Novellát?

– Azt.

Látták, hogy nem tréfa, amit mondok, mert az ágyról is felálltam, s még egyszer megnéztem a pályázatot, ami titkos volt. Én azonban hamarosan sajnálkozni kezdtem, hogy ilyen meggondolatlanságot ejtettem ki a számon. Mert attól a perctől kezdve nyugtom egy szikra sem volt. Égett bennem a szó, amivel hirtelen elköteleztem magamat: s néha nagyokat lobbant, úgy rémített. Ha már kimondtam, meghátrálni nem lehetett: de novellát írni is rettenetes gondolat volt! Álmomban sem vágytam soha arra, hogy effélét cselekedjem: s még egy árva gondolatom sem volt arra, hogy ezt miképpen kell cselekedni. Az órák alatt úgy merengtem az akadémián, mint egy reménytelen szerelmes. Az utcákon borongva jártam, álmaimból felriadtam, a magányos helyeket s különösen a temetőt megszerettem.

De miről írjak novellát, s hogyan?!

Kértem az Istent, hogy most az egyszer könyörüljön meg rajtam.

Elmentem az Egyetemi Könyvtárba, hátha ott, a csend és a szellem igézetében, valami megcsillanna előttem. Töprengve ültem a helyemen, s elgondoltam egész sorsomat. Láttam magam előtt a szülői házat, anyám szenvedő s mégis derűs arcát, az apám komoly és értelemben díszes arcát: a testvéreimet és a számos rokont, a szomszédokat s a falut.

Keserű sors!

El lehet ezt viselni?!

Írni kezdtem a novellát, másnap borítékba tettem, és elküldtem a pályázatra. De nem voltam már olyan vidám, mint azelőtt: sem olyan könnyű s gondtalan. Még egy héttel azelőtt az enyém volt az egész világ, korlát nélkül és szabadon. Most azonban, ahogy megkóstoltam az írást, furcsa és titokzatos rabságba estem. Remegő és fénylő fonalak kötöttek oda a sorshoz, mely a néppel közös volt.

Elvesztettem a szabadságomat, hogy megnyerjem azt.

Már természetesnek találtam, hogy néhány hét múlva az újságban megjelent a novellám, s hogy Szász Tamás, a pogány bennem is elpusztított egy régi világot. S természetesnek azt is, hogy a lugosi és a tordai fiú lemaradásával a nyolcas táborban most már én legyek a zsarnok.

Pontosan akkor, amikor magamnak szolgája lettem.

 

 

A hivatkozás helye

Emlékezés. Az 1942-ben megjelent Összes novellák előszava (Révai-kiadás, Budapest). Keltezése: Kolozsvárott, 1942. húsvét. Újraközölve: Híd 1942. május 12. 32. évf. 19. sz. 12–14; Irodalmi Újság 1954. június 12. 13. sz. 2. és Jégtörő gondolatok II. kötet (197–205) – ugyancsak Kolozsvárott, 1942. húsvét keltezéssel.