Visszapillantás*

Úgy tudom, hogy a Tisza folyón kívül csak a Nyikót nevezi szőkének a magyar. Farkaslaka, ahol én születtem s felnőttem, ott fekszik a Nyikó fejében. A Hargita nyugati oldalán ered ez a szőke patak-folyó s falut addig nem lát, amíg Farkaslakát nem látja. El tudom képzelni, hogy a faluval való találkozás micsoda nagy élmény lehet az ő számára, hiszen az én számomra is nagy csoda volt ez a falu! Igaz viszont, hogy én messzebbről is eredtem, mint a Nyikó. A Tamási család 1602 óta itt lakik ebben a faluban, s azelőtt is Udvarhely megyében lakott. Minden tagja székely volt és katolikus, világi nyelven: küszködő és hívő. Apám kisbirtokos volt az anyakönyv szerint, de a valóságban kék szemű uralkodó. Mivel a birodalma igen kicsi volt, annál jobban éreztük hatalmát. Engem már nyolcesztendős koromban annyira kitüntetett hatalmával, hogy a felnőttek munkáját is reám bízta. Éjjel és egyedül gyakran el kellett mennem a havasra, hogy sót vigyek a növendék marháknak. Szép kaszálókon és titokzatos erdőkön keresztül vezetett az út. Úgy féltem, hogy a fülem is kihegyesedett belé. De nem történt soha semmi bajom; hajnalban mindig visszajöttem; s minden járás után nagyobb lett egy fokkal az önbizalom bennem. S már kezdtem apámhoz hasonlítani: a munkába nehezen törődtem belé, de a legénykék között építettem már az uralmat. Sok vér elfolyt ebben az uralmi törekvésben. Ma is, ha ellátogatok a faluba, egy-egy gazda sebhellyel áll elém mint közös emlékkel.

Ilyen volt tizenkét éves koromig az élet.

Akkor apám titokzatos levelet írt Gyulafehérvárra, ahol nagyprépost volt a nagyapám testvére. Majd a válasz után azt mondta apám, hogy „ősszel béteszünk az udvarhelyi nagy iskolába, próbálunk egyet veled”. Új ruhát csináltattak nekem, szép szoros székely harisnyát; s Csép Gergelynél egy gyönyörű csizmát is. Szeptember első napjaiban, szőttesekkel letakart szekérülésen, ünnepélyesen vonultunk be az anyavárosba. Apám komoly és szótalan volt, mint egy angol; anyám áhítatos örömmel ült mellettem a szekéren; én pedig boldog voltam, hogy megszabadulok az örökös és nehéz falusi munkától. Nem tudtam azonban, hogy a gimnáziumban tanulni is kell, hiszen otthon, az elemiben évről évre jobb bizonyítványt kaptam, pedig csak a tanító úr gazdaságát kormányoztuk: mi, a jobbak. A tanároknak azonban nemigen volt gazdaságuk. S nem volt különösen a számtantanárnak, aki év közben meg is buktatott. S akkor egyszerre nagy riadalom lett. Én elbujdostam a karácsonyi vakáció alatt, mert ezzel a szégyennel nem akartam hazamenni a barátaim közé, akiket azelőtt már uralmam alá hajtottam volt. Inkább azon gondolkoztam, hogy valahonnét puskát szerzek s beállok rablónak, hogy igazságot vehessek minden emberen, akit tanárnak lehet nézni. Anyám sírt otthon, s apám ismét írta a titokzatos levelet Gyulafehérvárra. Szerencsére úgy döntött a káptalan feje, hogy azt az első esztendőt már csináljam végig. Egyszerre úgy éreztem, hogy a fegyvert csakugyan megkaptam s most már jöhet a küzdelem. Az esztendő végére kivágtam magam a tudományban; s a negyedik gimnáziumi osztályban már vastag betűkkel írták ki a nevemet az értesítőben.

Mindenki elégedett volt; s kitört a háború.

Féltem, hogy nekem nem jut a háborúból, de még jutott. A hetedik osztályt elvégeztem s utána bevonultam katonának, akarattal. A diák tisztiiskolát végzett s a katona érettségizett. Teli voltam kedvvel és erővel: győzni akartam! S főleg látni, hogy mi a háború. Így kerültem a Piavéhoz tizennyolcban, június 15-én. Pokoli hajnal volt az a tizenötödiki hajnal, de gyönyörű! Amikor otthon reggeli mellé ültek az urak, mi akkor keltünk át a megáradt Piavén. A fegyverem a vízben maradt, sokan maguk is. Három kézigránáttal érkeztem át a Montello lábához, s délelőtt tíz órakor egy ellenséges géppuskásosztagot elfogtam. Már csak egy kézigránátom volt akkor. De boldog voltam, hogy sikeresen tudtam tiltakozni a halál ellen; s boldog azért is, hogy az olasz osztagban végzetes kárt nem tettem, mivel egyetlen sebesülés történt csupán, az sem akarattal. Alföldi parancsnokom volt, jó katona s jó magyar, csak a székelyeket nem ismerte s nem szerette. De most, amikor hátrakísértette a foglyokat, mosolyogva tekintett reám, a testvériség egyszerre megszületett s ez nagyobb öröm volt számomra, mint a vesztett piavéi csata után a nagyezüst.

Aztán vége lett a háborúnak.

Hazamentem Farkaslakára s szótlanul ültem a romokon. Huszonegy esztendős voltam: mindent megtettem becsülettel s mindent elvesztettem. Azt hittem, hogy igazságot osztani: csak az lehet már a hivatása egy magyar fiatalembernek. Bíró akartam lenni, törvénybíró. Beiratkoztam a kolozsvári egyetem jogi karára. Egy esztendő múlva román nyelvre fordult az egyetem, de én románul nem akartam bíró lenni. De Erdélyt sem akartam elhagyni. Hazám volt ez a föld s egy őrhelyet vállaltam rajta. S hogy valamit főiskolában mégis végezzek, a kereskedelmi akadémián szereztem oklevelet. Ezzel az oklevéllel s egy tízkoronás arannyal elindultam, hogy lássam és tanulmányozzam egy kicsit a világot, mielőtt valamihez hozzáfognék itthon. Messzire vágytam, hogy az értelmemet helyes ítéletre s a szememet éles látásra szoktassam.

Amerikába mentem.

Amikor három esztendő múlva hazatértem Kolozsvárra, már tudtam, hogy miképpen lehetnék bíró. Gondolatokon keresztül, könyvek által. Bensőmben már eldöntött dolog volt, hogy az isteni és az emberi törvényeket így fogom magyarázni és alkalmazni. Amennyire egy ember arra képes, Amerikából tisztábban láttam Erdélyt és helyesebben a magyarság sorsát, mintha innét szemléltem volna. Az író azonban olyan bíró, aki nem a világi hatalom képében osztja az igazságot. Természetesen „okos” írók is vannak, akik divat szerint bölcsek. Ezek úgy ítélnek, mintha a hatalomtól kapták volna a hatalmat. Népszerű tévedés ez, mert a szellem hatalma belülről vagyon s a törvényei nem változnak a divatok szerint.

Óvakodjunk tehát, hogy a szó közönséges értelmében írónak nevezzük magunkat. Ha válogatás nélkül ezt tesszük, minduntalan félreértenek minket. Ne úgy kedveskedjünk az igazi írónak, mintha a társaság és a társadalom szórakoztatója volna.

Hanem vegyük komolyan.

Lám, én is komolyan vettem, mert ahogy most visszapillantok, úgy találom, hogy irodalmi szempontból is erdőn mentem átal, mint nyolcéves koromban. Nem cukrot, hanem sót vittem az olvasónak; s bár ebben az erdőben is kihegyesedtek a füleim, mégsem történt semmi bajom.

Bizonyára egyedül az Isten akarta így.

 

 

A hivatkozás helye

Visszapillantás. Ifjú Erdély 1941. dec. 12. sz. 20. évf. 173–174. A szerkesztőség bevezető jegyzete: „Az ifjúságnak küldi ezt a pár sort Tamási Áron s mi boldogan köszöntjük Őt. Szavaiból élő hit sugárzik, ez pedig a katolikusoknak, reformátusoknak egyaránt Isten legnagyobb kegyelme”. Újraközölve: Virrasztás (5–9) – Aki virrasztott címmel a kötet bevezetőjeként (1943. Bp., Révai-kiadás).

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]