A tűz világossága*

A kereszténység jelképes tanítása szerint a pünkösdi tűz nem égetett, hanem világított. Bizonyára úgy kell értenünk ezt a tanítást, hogy az apostolok szívében már gomolyogva forrt a hit, csupán a teljes világosság hiányzott a lélekből és az értelemből. A hit pedig egymagában nem elég a tanításhoz: látni kell az eszme tiszta arcát is, valamint az út határozott vonalát.

A pünkösdi tűz világosságánál ezt látták meg az apostolok.

Örök életű az ünnep, amely arra emlékezteti a világot, hogy a tűz nem pusztításra van, hanem világításra. Örök életű, de a súlya és szükséges volta hullámzik az időben. A világ mindig küszködik ugyan a sötétséggel, de vannak az emberiség történetének olyan fordulatai, amikor a tűz világossága és az apostolok megvilágosodása nélkül mindent pusztulás fenyeget. Akikben gomolyogva forr a krisztusi tanítások hite s áhítoznak a tűz világossága után, azok mind rettegve látják, hogy az emberiség történetének ilyen fordulatában élnek. A tűz ma éget és pusztít, pedig világossága után vágyakozunk. Forrón kavarog bennünk a hit egy olyan világ után, melyben ismét Isten arcához lehet hasonlatos az ember arca. Az eszme azonban forró ködben vajúdik még, s az út vonala mindegyre elszökik a szemünk elől.

Szétszóródva rettegnek az apostolok.

De eljön az idő, amikor a léleknek egyazon hajlékába összegyülekeznek, hogy felkészülve fogadhassák a tűz világosságát. Akkor látni fogják az eljövendő kornak tiszta arcát, amelynek homlokán csak a kereszténység tiszta eszméje ragyoghat ismét, szemében a szociális igazság meleg fénye s mosolyában a megszépült nemzeti gondolat. A lábak előtt az út is tisztán fog látszani a tűz világosságánál, s azon az úton megindulhatnak akkor az új apostolok, hogy egyazon nyelven tanítsanak.

A jó cselekedetek nyelvén.

Addig azonban, amíg az apostolok gyülekezése megtörténik, ebben a nyomasztó szétszóródásban külön-külön tusakodunk. Számot adunk önmagunknak mindarról, amit eddig láttunk, éreztünk és gondoltunk. A megtisztulás által előkészülünk arra, hogy a tűz világosságának örvendeni tudjunk. S örvendeni pedig csak az tud, akinek a hite mellett építő eszméi is vannak, amelyek alkalmasak arra, hogy a világosság isteni áldásában egységbe tudjanak formálódni. A csecsemő arcán is rajta van minden, amiből megvalósul a kor, az ifjúságtól az öregség sírjáig. Az új emberi világ csecsemőarcát is úgy kell megformálni, eszmékből és gondolatokból, hogy azon rajta legyen minden, amiből megvalósulhat az új történelmi korszak, ifjúságától öregsége sírjáig.

Próféták dolga megjövendölni az új világot; s a próféták, nagytól a kicsiig, már meg is jövendölték. Az idő új arcát azonban az apostolok alkotják meg, olyan eszmékből és gondolatokból, amelyek az értelem, a szépség és az arányosság törvényében egyesülnek. A tűz pusztítása közben is elemében lehet a próféta, sőt szükséges neki a romlás és rontás színpada; az apostolok azonban csak akkor indulhatnak tanításaikkal útnak, amikor a tűz pusztítással jóllakott már s csak világossága uralkodik.

Természeti erők dobják a prófétát a világra, az apostolt azonban csak a szellem szülheti és egyedül ő kormányozhatja.

Pünkösd a szellem ünnepe.

Erdélyben éppen úgy, mint a világ bármelyik táján, ezen az ünnepen magába száll a szellem embere. Végiggondolja újból, amit látott és tapasztalt a próféták dörgedelmei alatt; és a lelkében fölkészül arra az időre, amikor a tűz világossága mellett egybeverődhetik majd a többiekkel, hogy aztán elinduljon velük, tanítván az embereket.

Kérdéseket teszünk fel magunknak s aki legjobban ellenőrizheti a feleletek igaz voltát: annak felelünk.

Önmagunknak.

Mit taníthatok én, aki Erdélyben születtem s az életem legszebb huszonegy esztendejét román uralom alatt töltöttem? Aki vérség és sors szerint a magyarsághoz tartozom, s aki hivatásomnál fogva író vagyok?

Bizonyára nem kell tanítanom, ami természetes, mint a táplálék; és igaz, mint az emberi létezés: azt, hogy emberi művelődés és az ősök ezeréves véráldozata árán örök magyar föld Erdély; azt, hogy idegen uralom alatt élni az ember meggyalázásának egyik neme; azt, hogy a magyarság sorsa az én földi sorsom; s azt, hogy a szellem becsülete az én becsületem.

Mindez tanítás nélkül is igazság gyanánt él magyarban és emberben egyaránt. Ami elveszett vagy ami homályban lappang: azt az igazságot kell megkeresni vagy a homályból kiragadni. És tanítani! Azt az igazságot kerestem, ami alapja a többinek: az új történelmi korhoz magát a puszta arcot, melyen a „fölszerelés” már a részletigazságokból történik. És a keresésben olyan eredményre jutottam, hogy az emberek az ő egyéni és közösségi életükben letértek arról az útról, amelyet a természet törvénye Isten kezével számukra kijelölt. Nem vitás, hogy az ember a földi létezés legelső és tudatos fokán ugyan, de éppen olyan szerves része a világnak, mint a növény vagy az állat. Harmonikus földi létét három tényező együttesen biztosítja: az Istenhez való viszonya, a természetben való elhelyezkedése és a társadalmi együttélés szüksége. Az Istenhez, a természethez és a társadalomhoz való kapcsolatát mindenkinek rendeznie kell, ha azt akarja, hogy aránylagos nyugalom és összhang uralkodjék az életében. Ha végigtekintünk az emberiség történetén, könnyen ellenőrizhetjük ennek az igazságnak uralkodó erejét. Az ember már kezdetben megszemélyesítette a titkos erőket s annak a sejtelemnek kényszere alatt, hogy nem a születésnél kezdődik az élet s nem a halállal ér véget: viszonzásul ő is megteremtette magának az Istent, aki őt teremtette. Ugyanakkor a természetben megkereste helyét és szerepét, majd más emberekkel közösségbe szervezkedett. Az emberi fejlődés különböző fordulatait mindig az jellemezte, hogy a három tényező közül valamelyik uralkodóvá vált s így az összhang megbomlott.

A mi korunkat mindennél jobban jellemzi, hogy az emberiség csak társadalomban él. Megfeledkezett a természetről és az Istenhez való viszonyát nem élmény alapján rendezte, hanem annak elrendezését gépiesen a papokra bízta vagy azokra sem. Az emberek milliói ma nem ismerik a természetet, csak néha kirándulnak belé; az állatokkal öleb alakjában ismerkednek és a menyasszony kap néha növényt, amikor virágzik. Nagyvárosokba zárkózik s tömegesen falak közé. S miközben Isten és a természet fölött is uralkodóvá tette a társadalmat, lassan megölte a közösségi lelki otthont benne, mert az együttélés marakodássá vagy hazugsággá lett. Azzá kellett válnia, mert Isten és a természet mellőzésével az összhang megbomlott, az emberek milliószámra meghasonlottak, az élet számukra teherré változott és céltalanná.

S most az történik, aminek történnie kell: megbomlik az elrontott társadalom s a közösségi életnek új formáit keressük.

Sok igaz apostol és a pünkösdi tűz világossága szükséges ahhoz, hogy a pusztulásból méltó és szerencsés megújhodásba lehessen átmenteni az embereket.

 

 

A hivatkozás helye

A tűz világossága. Magyar Főváros 1941. jún. 12. 4. évf. 22. sz. 1–2. Alcíme: Pünkösdi gondolatok. Újraközölve: Virrasztás (403–407) – Budapest, 1941. pünkösd keltezéssel. Változata: Tamási Áron krónikája, Híd 1941. jún. 24. 2. évf. 27. sz. 4. Újraközölve: Aranyos tekergők (133–136).

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]