Pillangózás hazai tájon^*

Délelőtt tizenegyet mutat az óra. A repülőgépre a jegy itt van a zsebemben, az ajándékok a csomagban kuksolnak. Emberi számítás szerint mindent elvégeztem, hogy nyugodt lélekkel indulhassak haza, édesanyámhoz és a testvéreimhez, a Székelyföld közepébe. Mégsem vagyok lélekben nyugodt. Mint a bokrok között a szél, az izgalom is úgy jár agyam és lelkem bozótjaiban. Különösnek találom a dolgot, s nem szeretem. Panaszkodik a gond és az erő, amellyel életem folyamán fegyelemre neveltem magamat. Utaztam is elég sokat a világban, de hasonló nyugtalanságra nemigen emlékszem.

– Adj magyarázatot! – mondom magamnak.

Elindul a szemem, és sorra járja a kolozsvári szobának minden zugát és darabját. Minden zug és minden darab emlékiraton dolgozik ebben a percben. Vívódásra és reményre emlékeznek. Vívódásra a sorsunk fölött, melyet román uralom alatt töltenünk kellett; s reményre, mely az igazságba kapaszkodva kecsegtetett. S most ebből a szobából először indulok útnak a forrás felé, honnét velem együtt vívódás és remény valaha felbuzgott.

Először az örömkönnyes hazatérés óta.

Meghajlanak a gyümölcsfa ágai is, amikor az idő megérleli azokon a gyümölcsöt. Talán ilyen gyümölcsfa vagyok ebben a percben én is; s a gyümölcsöket nagy gonddal haza kell vinni a házba, amelyben születtem. Anyám és a testvéreken kívül minden bizonnyal ott lakik a Teremtő is, kinek nagy fordulatok idején ember és fa egyaránt számadással tartozik.

– Indulunk! – mondja Magdó.

Éppen jókor talált szólani, mert néhány pillanattal később már könnyeket látott volna a szememben, s akkor kezdhettem volna elölről a magyarázatot.

– Viszünk-e mindent? – kérdeztem hirtelen.

– Igen.

– A babákat is a gyermekeknek?

– Igen.

– Nehogy kitörjék valamelyiknek keze-lába, úgy tetted-e?

– A két csizma szárába bújtattam őket – mondja Magdó.

Mosolyognom kell, olyan kedvesnek találom, hogy a tarka bubákat Magdó a csizma szárába bújtatta. Együtt van hát itt is anyám az unokákkal, mert a csizma az anyámé, s a sok tarka baba az unokáké, már a leányka unokáké. Mert a legénykéknek órát viszünk, mely szerint meghalni nem lehet, mert nem jár; s van egy, amelyiknek könyvet, mégpedig Toldi Miklóst a hegyek közé, hadd mondja el huszonkét esztendő után szépletiben a maga alföldi történetét.

Hull a hó, s a hideg nem riasztó. Csak a szelet találom túlzásnak, mely arcunkba tolakszik, s az ártatlanul szálldosó hópelyheket is apró pártokba tömöríti.

– Hátha nem indul a repülőgép! – mondja Magdó.

– Attól te ne félj! – biztatom.

Úgy veszem észre, hogy nem törődöm olyan sokat a repülőgéppel, mint ahogy elvárhatná tőlem a gép. Idáig még sohasem ültem rajta, de természetesnek tartom, hogy most felülök. A seprűnyélre is lelki akadály nélkül felülnék, hogy végig magyar földön hazajuthassak ismét. Szárnyakon megyünk, legalább Marosvásárhelyig: ez tetszik legjobban nekem. De a szárnyak a havazásban késnek. Hiába lessük Szamosfalván idejében a zajt. Pálinkát iszunk, s az ablakon keresztül a nagy havas mezőt nézzük, melyről a havat egy-egy lendülettel ingyen takarítja a szél.

– Jön! – azt mondja egyszer Magdó.

– Akkor menjünk mi is – felelem.

A csendőr nem enged a mezőbe ki, a kőtornácról nézeti velünk a leszállást. Feltűnik a gép, vizsgálja erősen leszállóhelyét, majd kanyarogva odaereszkedik, ahova szokása neki. Benzinautóból megitatja egy katona, egy másik ember a szárnyakat ügyelgeti. Semmi hó nincs a szárnyakon, ezt csodálom a legjobban. S a farkát is csodálom, mert az egészhez mérve csenevész, mintha a nagy farkú madarakat egyenesen meg akarták volna sérteni. Ez okozza talán, hogy inkább állatot idéz előttem, mint madarat.

Érdekes, de így ötven lépés távolságból nem szeretem.

Majd közelről… – gondolom magamban, s már jelzik is, hogy indulhatunk feléje. Kedvező vagy kedvezőtlen indulat nélkül nézem. Tárgyilagosan, mint a pénzt. Gondolatom sincs semmi meglepő, egyedül talán annyi, hogy jobban szeretném vezetni, mint tétlenül ülni benne. Igen: az jobb volna, emberibb és férfiasabb. Uralkodni rajta, röpíteni és megfékezni: éreztetni vele, hogy szeret-e, akit én szeretek; hogy véremet adnám a földért, mely fölött kormányozom őt; hogy harcra vezetem-e vagy a bölcsőmet keresem.

– Tessék vigyázni a fejre! – mondja az ember.

Csakugyan, majdnem beleütöttem a fejemet, ahogy a szűk ajtón befelé a helyemre törekszem. S milyen igaza van a hivatalos embernek: itt nem szabad megsebesülni, itt csak meghalni lehet! A gyorsaságon kívül ebben van előnye a gépnek.

Szigorú és tárgyilagos, nem úgy, mint a lélek és a test, amely mégis uralkodik fölötte…

– Jól ülsz? – kérdi Magdó.

– Kitűnően – mondom.

Valóban igen jól ülök ebben a piros bőrülésben. Urasan nézegetem az ablakon keresztül a két fekete szárnyat, majd egy kicsi ajtót pillantok meg, amelyre rá van írva: „Vészkijárat”.

Magdó balról ül, velem egy vonalban.

– Mért nem megy?! – türelmetlenkedik.

– Lehet, hogy megy, csak mi nem érezzük – mondom.

Az utasok nevetnek, hogy nincs úgy, ahogy ők szeretnék. De akkor morogni kezd a motor, s mindenki csendben figyel. Ahogy a szemeket és az arcokat látom, az utasok magukba tömörülnek, egyéniséggé jegecesedik valahány. A gép megmozdul, aprókat rugaszkodik, majd úszni kezd a levegőben. Simán emelkedik, de búg egész tüdejéből. Két fülemben megtorlódik a zaj, és feszíti a dobhártyámat. A föld árván marad alattunk, játékká válnak a komoly házak, s az erdők mesébe futnak.

Bent terjed a gépszagú meleg, s a zaj kitartóan nyomja a fülemet. Egyedül ennyi, amit nem szeretek. A fülem kedvéért kedvező fordulatot keresek a fejemmel, de nincsen kedvező fordulat. Bele kell nyugodnom, hogy a zaj nyomja a fülemet. Pedig nem szeretek belenyugodni abba, ami nem jó. Újságot veszek elő, hogy a szememmel becsapjam a fülemet, de sikertelen a csel. Bosszant a dolog. Egy kissé az agyamon is érzem, hogy a fülemet nyomja a zaj. Mintha zúgásból kerítés fonódnék az agyam köré, afféle mozgó kerítés, amely úgy szeretne megállapodni, hogy minél kisebbre szoríthassa fejemet. Ez is bosszant, sőt már haragot csikar belőlem. Nem a gépre haragszom, mely ugyan néha süpped és utána akaratosan kapaszkodik s nem is magamra haragszom. Elvi harag az enyém, tárgyilagos és szenvedélytől mentes. Az agyam haragszik, nem a lelkem. Úgy látszik, így kell ennek lennie, mert nincs változás. Állapot ez, melyet egyszerűen tudomásul kell venni.

Tudomásul veszem, és viselem.

Megfontoltan összehajtom az újságot, s visszaeresztem a zsebembe. A percek feje fölött előrenézek, s érzem, hogy szigorú folytonosságban mozdulatlan az arcom.

– Mindjárt ott leszünk! – mondja Magdó.

Nem felelek neki, mert nem akarom megrezzenteni mozdulatlan és szigorú állapotomat, amelyről úgy érzem, estig is rezdület nélkül tartana, mint egy szabály vagy véglegesen megfogalmazott parancs. Így telik egyik perc a másik után, majd egyszerre oldalt fordul a gép. Magdó meginog felém, s megragadja a karomat.

– Ez nem volt rendes dolog! – mondja a gépre.

– Minden rendes – felelem mozdulatlanul.

A fordulat után ereszkedik a gép, majd a repülők háza előtt a föld ölére bújik. Az utasok szó nélkül felállnak, s indulnak kifelé.

– Gyere! – mondja Magdó.

– A végin – felelem.

Ketten vagyunk az utolsók, akik kiszállunk a gépből.

– No, milyen volt? – kérdi.

– Haragudtam – mondom.

– Mért haragudtál?

– Csak úgy.

Furcsán néz rám, de én szó helyett intek neki, hogy menjen előre, s lásson a csomagok után. Ahogy hátul maradva odaérek a gép szárnya mellé, gondolkodás nélkül megállok, s a jobb kezem két ujjával megérintem a szárnyat. Csillogónak és tisztának látszott a hidegben; s köszönni is akartam neki, aki figyelmeztetett arra, hogy nemcsak a gépet kell kormányozni, hanem önmagunkat is.

Az érintés után két kicsi fekete pont marad a két ujjamon. Nézem a bélyeget, s úgy haladok előre. Aztán leengedem a kezemet, s a két ujjamat félretartom, nehogy a jegyeket bántódás érje. Beszállunk egy autóba, hogy a városba menjünk. Ott letesszük a csomagot, s megtudakoljuk, hogy miképpen indulhatunk Udvarhely felé tovább.

Autóbusz van, hivatalos járat.

Fél óra múlva indul.

– Mért vagy olyan szótlan? – kérdi Magdó.

– Nem vagyok gép, hogy folyton beszéljek – felelem neki.

Észreveszem, hogy ok nélkül nyersen feleltem, átölelem a vállát, s azt mondom neki:

– Gyere, megiszunk egy feketekávét!

Sokan vannak a vásárhelyi kávéházban. Egyenként és látszólag nem csinálnak semmit. Se nem isznak, sem újságot nem olvasnak. S együtt mégis egy nagy zsibongás telik ki tőlük.

Minden amellett szól, hogy lassan igyuk a feketét. Mire végzünk véle, már mehetünk is, hogy le ne késsünk a hivatalos járatról. De messze vagyunk attól, hogy le tudjunk késni, mert az autóbusz vonatot vár, ami valahol időzik. Sok a nép a hivatalos helyiségben, hova behordták az emberek a havat, s most tócsában járnak. Kinn is sokan őgyelegnek. S a kettő között az ajtóban egy székely leány sír keservesen.

– Kérdezd meg, mi baja van – mondom Magdónak.

– Elveszett a kosara – jön vissza Magdó.

Abbiza nagy baj egy ilyen szegény lánynak, ha elveszti a kosarát. Minden ruhája benne volt, s azonfelül még ajándékok is, miket magával együtt Budapestre indított. Végérvényesen temeti a kosarat, úgy sír szegény. Megszokta itt huszonegy esztendő alatt, hogy biztosra lehet veszíteni, csak az bizonytalan, ami megvan. Sír, s nem mozdul. Mi csak bánkódunk miatta, de mi sem mozdulunk. Végre megérkezik valahonnét egy autóbusz, s néhány perc múlva, ahogy megáll, örömujjongást hallunk.

– Megkerült a kosár! – mondom.

Csakugyan eltaláltam, mert a leány boldogan ugrándozik a hóban, s úgy tesz a kosarával, mint a kutya a gazdájával. A csendőrök kutatták fel a kosarat, s most elküldték utána. Mindenki örül a lánnyal együtt, s dicséri a csendőröket, akik a kosárral s a hírnevükkel ilyen jót cselekedtek. Az öröm csendes jóindulattá ereszkedik, mire felülünk a kocsiba, s elfoglaljuk a helyünket. A kalauz számba vesz mindnyájunkat, aztán elindul a kocsi.

Már este van, a lámpák égnek.

Puhán szaladnak a nagy gumikerekek, csak a városon kívül kezdenek halkan muzsikálni a megfagyott hóban. Mint egy nagy család, úgy ül negyven ember együtt. Látja a kalauz a nagy békességet, s mintha bóbiskolásra ösztökélne, eloltja a kocsiban a fényt, mire hosszan és kétoldalt a székely földek fehéren felmerülnek.

Úgy tetszik nekem, hogy mosolyog a föld, ahogy a gyöngyös fákat az ablakon keresztül szaporán mutogatja.

Különös bolondságokat gondol néha az ember, s azok általában szépek. Lám, most is, ahogy itt ülök az autóbusz derengő hajójában, s kívülről bevilágít a hóban patyolat anyaföld, az jut eszembe, hogy nemcsak olajjal és villanyos módon lehet világítani, hanem hóval is. Mert meglepő módon tud világítani a hó! Ahol lassít a gép, a kóbor állatok nyomát is megismerem a tetején. S úgy dolgozik millió mákszem csillogással, hogy bent is, az eloltott lámpák alatt tisztán láthatjuk egymásnak az arcát. Előttem egy jó arcú református pap ül, s mellette a felesége. Viszik a családot is, egy kétéves gyermeket. Mélyen hallgatnak gyermekestől, de ahogy ülnek, abból nagyon látszik, hogy a régi gond megkeményedett burkát még nem sikerült áttörniük.

Katona is van kettő-három a kocsiban, s finánc pontosan kettő. A többi civilgyűjtemény, az életnek különböző mezőiről. S együtt az egész olyanforma, mintha Noé táborába mennénk, hogy idejében elfoglalhassuk a nagy bárkában a helyünket.

– Mit gondolsz? – kérdi Magdó.

– Otthonos gondolataim vannak – felelem.

Erre nem felel semmit, hanem a fákat lesi az ablakon keresztül. Jönnek a fák, rejtelmesen benéznek az ablakon, és elfutnak hátrafelé. Egyik nem olyan, mint a másik; és sohasem lehet kitalálni, hogy milyen lesz, amelyik legközelebb megérkezik.

Ezen mulatunk egy darabig.

Aztán faluba érünk, lassít a kocsi, s megáll.

– „Kakasfalva!” – mondja a kalauz.

Odabújok az ablakhoz, s úgy nézem az ákosfalvi házakat. Az elmúlt időkben innét írt nekem, valamelyik házból, többször is a fiatal református pap. Hívő és dolgos ember volt, a lelkiismerete és a fajtája mindig égve tartotta, mint a lámpát.

– Mi lett vele? – kérdi Magdó.

– Képviselő lett – mondom.

– Azóta nem írt?

– Nem.

– Nem is láttad?

– Egyszer igen, a vonaton.

– Látszott-e rajta, hogy képviselő?

– Látszott – mondom. – Komolyan veszi a dolgot.

Messze ülünk a vezetőtől, de mégis úgy tetszik nekem, hogy meghallotta a szót. Meghallotta, s azt gondolhatta magában, hogy minket, utasokat most ő képvisel, s abban a pillantásban megindította a kocsit. A házak elmaradnak, s a hópelyhek szállingózni kezdenek az ablakok előtt. Nőnek is a pelyhek, nagy után még nagyobb pilinkézik lefelé. Aztán szellő támad, és játszani kezd. Megnő lassanként a szellő is, egyre izmosodik, s már nézete van.

– Képviselő lesz ebből is – mondom.

– Miből?

– Ebből a szélből.

Magdó a pillantásával furcsállja, hogy minden előzmény nélkül ilyen politikai fordulatot vettem. Azonban a szél mégis egyre izmosodik, majd a felfogásán változtatni kezd, sőt önmagával is ellenkezésbe kerül. Összevissza hajlik, nagyokat süvít, rázza az ártatlan gyöngyös fákat, és beletúr porozva a mezőkbe is.

– Ilyen az élet – mondom.

A kocsi is havas, mire megállunk az erdőszentgyörgyi patika előtt. A patikus ott áll az ajtóban; úgy látszik, többre becsül minket, mint a hideget. Humánus ember, gondolom magamban; s ahogy gyönyörködve nézem őt, hát egyszerre mintha Magdót látnám mellette. Bemennek ketten a patikába, s éppen akkor helyére ül a vezető. Az ablakhoz lapulok, s úgy nézem a céget a patika fölött, hadd tudjam, milyen címre írhatok Magdónak, ha nála nélkül mégis elindulnánk. Fürge azonban Magdó, s a motorberregésre úgy szalad, mint a nyúl. Mire leülhet, már javában megyünk is.

– Nem láttál még patikust az életben? – mondom.

Egy kicsi üveget kidug, s odatartja az orrom alá. Abban a pillanatban eszembe jut az egész udvarhelyi kórház, ahol gyermekkoromban tíz hétig időztem. Látom a kutat az udvaron, s a fajzott fenyőt, érzem a sok hideg hőmérőt, s felrémlik az operációs teremben a mennyezet is, mely kellő időben forogni szokott.

S már tudom, milyen lehet, amikor a kutya macskaszagot érez. Elhárítom tehát az üveget az orrom alól, s megkérdezem:

– Ammi?

– Hoffman-cseppek – mondja Magdó.

– Nem kéne pazarolni – folytatom.

– Hogyhogy? Olcsó vót!

– Egy csepp is elég lett volna.

Most már jól érti, hogy a Hoffman-cseppekkel nem aratott sikert. De a sikertelenségbe belétörődni nem tud. Önmagánál keresi hát az igazolást, nekihelyezkedik, s az üveg kicsi száján keresztül szipogatja az orvosság erejét. Aztán elfordul, bedugja az üveget, s azt mondja:

– Ami neked nem jó, nekem sem jó. A csoda vitte volna el! Kinn a szél egyre jobban haragszik, s kóvályog a hó. Bolond téli háborodás van végig az út mellett, s itt bent mi tartogatjuk a Hoffman-cseppeket, bár az útmutatás szerint háborgás ellen való. Szerencsére jó erős a kocsi, ügyes ember a vezető, s elöl a lámpa átvilágítja a téli táncot. Valahogy van, nem is bánom a vad kavargást. Szinte tartozunk véle mind, gép s ember és természet, hogy Makfalván így menjünk keresztül. Egyszer támadt innét még vihar, nagyobb is: s annak a viharnak emlékét miért ne idézné itt a szél?!

– Dózsa György innét való – mondom.

Nézi a házakat Magdó, s csak sokára szól:

– Igen.

– Igen – mondom –, s te Hoffman-cseppeket akartál adni nekem.

Erősen elkomolyodik Magdó, s Kibédig nem is szól semmit. Ott rögtön feláll, ahogy lassít a kocsi, azt mondja nekem, hogy eresszem ki, mert meg akarja nézni a „szürke berbécset”. Hamarjában nem fogom fel, hogy mit jelentsen a beszéde, de aztán nevetni kezdek, mert eszembe jutott. Lakott nálunk egy szép és kitűnő székely menyecske, az idevaló volt, kibédi. Volt az asszonynak egy négyesztendős fia, kit egyszer elhozott Kolozsvárra. Ez a legényke nevezte úgy a nagyapját, hogy „szürke berbécs”. A rádiót is megmutattuk a gyermeknek, s fülelt egy darabig. Aztán rámutatott a hangra, ami a gépből jött kifelé, s azt kérdezte: „Hát ezt hol vadásszák?”

Kedvesen emlékszünk a legénykére, itt a hóvihar közepében, melyről én is kérdezhetném, hogy hol vadásszák! Mert ilyent ritkán hajt fel a természet, ilyen bőgő és ordító szélvadat. Már a gép is nehezen vágja benne az utat, átal Szovátán s keresztül Parajdon. De Parajd fölött a tetőn egyszerre megáll. Egy helyben forognak a kerekek, fartat a kocsi, s vészesen röfög az irdatlan hóban.

A vezető leszáll, megvizsgálja a helyzetet, aztán bédugja a fejét a kocsiba, s egyszerűen így szól:

– Megrekedtünk.

A kalauz is leszáll melléje, lapátot vesznek elé, s nézik a havat. A fülük úgy mozog a szélben, mint a zsebkendő csücske. A papné ölében sírni kezd a gyermek, s a kocsiban tanácstalan az emberiség.

– Szálljunk le! – mondom.

Ahogy lelépek, belé a hótengerbe, úgy érzem, mindjárt elviszen a szél. A többiek is jönnek utánam, s őket is emelgeti a szél. Csak a papné marad bent a gyermekkel, s egy pislogó úriember.

– Szálljon le maga is! – szól bé neki az egyik katona.

– Adja ide a bakancsát! – feleli az vissza.

– Nem idevaló – mondja a finánc.

Többet nem hívja senki az urat, aki csomósan ül az ablak mellett, s a szemével megnyugvás nélkül dolgozik. Úgy kísér a pillantásával minden lapát havat, s úgy emel ki mindenkit a hóból, aki beléroggyant oda. Hátra azonban nem tud látni, s így magunkra vagyunk egészen hagyatva, amikor nekifeszülünk a kocsinak.

Tíz métert megyünk is.

Minden negyedórában tízet.

Két órával mind idősebbek vagyunk, amikor a fuvatagból kivergődünk végre, s valahogy a faluig juthatunk. Nagyon örülünk most a falunak, mert a tetőn nem lett volna jó reggelig elmélkedni. A vezető nemcsak örül, hanem gondolkozik is erősen. Így teszi, majd úgy teszi a sapkáját, majd azt a végzést hozza, hogy nem viszen tovább minket. Háljunk itt a faluban, ahol tudunk; s aki nem akar itt hálni, ő visszaviszi Parajdra.

Senki sem akart visszafelé menni.

– Te ügyes vagy – mondom Magdónak. – Eredj hamar, s keressél nekünk szállást.

Csakugyan ügyes, mert öt perc múlva már jön egy kacagó emberrel. Értelmes arcú férfiú, tömött és gyors mozgású. Az ilyenről olvassa az újságban az ember, hogy felpattant a népgyűlésen.

Hamari kézfogás alatt csak annyit hallok, hogy tanító. Öltözete után inkább falusi mesterembernek néztem volna, de most nincs idő ilyeneken elmélkedni, mert kikapja a kezemből a kicsi bőröndöt, s azt mondja:

– Tessék utánam jőni!

– Hát a többiek? – kérdem.

– Majd a korcsmában meghálnak – mondja.

Megyünk a fürge és kedves tanító után, ki egy közeli háznak a kapuján béfordul. A hó világánál csak annyit látok, hogy takaros falusi ház, óriási tornáca van neki, s bent ég már a lámpa. Ahogy belépünk az ajtón, egy hölgy fogad, kedvesen és egyszerűen. Jólesik, hogy ilyen természetes jó szívvel pártoltak fel minket a közlekedés viszontagságai között; s csak állok én is a szobában, s mosolygok otthonosan.

A tanító gyúrni kezdi a tüzet, hogy ne fázzunk; a hölgy a konyhába megyen intézkedni. Hamarosan jó meleg van, s ott ülünk az asztal mellett. Kávé előttünk, gyönyörű méz s jó kenyér.

Már otthonosan vagyunk, s úgy beszélgetünk. Csak most tudom meg a tanító mellé, hogy a hölgy is a gyermekek tanításával töltötte eddigi életét. Kicsi fizetéséből szerezte a házat, amelyben jó meleg van s ízes eledel. Csak a tanítót sajnálom, mert most derül ki, hogy állástalan. Elég meglepő, hisz az ilyen magyar embereket, ha nem volnának, drága pénzen kéne megvenni. S micsoda erővel tartotta a maga frontján a tüzet a románok ellen! Még a méhesbe is, mint egy lövészárokba, bévette volt magát a változás előtti időkben. Titkon tartották napokig élelemmel, mint aki eltűnt a világból.

– Elég baj, hogy nincs állása – mondom.

– Majd lesz! – feleli nevetve. – Az a fontos, hogy a románok lementek a nyakunkról.

Ízes történeteket mond a román világból, s a háziasszony is villant melléje egy-egy fekete képet. Ilyen emberekből s ilyen történetekből áll a huszonkét esztendő, amely csakugyan lement végre a nyakunkról.

– Bizony… – bólogatunk a múlt hullámainak tetején.

Aztán ágyat vet a háziasszony, s mi nekifohászkodunk, hogy lefeküdjünk. Körül a padló s az ablakok tája mind teli van virágos cserepekkel. Egyik-másik száron bimbó is van, s itt-ott egy sóhajtásnyi virág. A cserepek mellett, állványokon és székeken, rengeteg meggyűlt újság és meggyűjtött könyvek. Címeikkel s állapotukkal törhetetlen romantikát jeleznek: egy munkás élet fölött olyan eget, mely inkább bárányfelhőkkel volt mindig teli, s nem viharokkal.

Így aludtunk mi is, a szelíd felhők alatt.

S reggel már javában asztalnál ülünk, amikor dudájával kiált a gép. Mégis visszajött Parajdról, s most a vezető, mintha bőgő elefánt hátán ülne, úgy tereli össze a széteresztett népét.

A fürge tanító ismét hozza a kicsi bőröndöt; s ugyanúgy nevet, mint az éjjel. Amikor már fent vagyok a kocsiban, s integetünk egymásnak, az jut eszembe, hogy mily szomorúság mindig elválni azoktól, akikkel jó volna együtt lenni! De az egyiktől mindig el kell válni, hogy a másikhoz mehessünk… Így andalodom magamban, miközben fut a kocsi, s téli verőfényben kerülgeti a nagy fehér halmokat.

Baj nélkül vágunk át a korondi erdőn, majd a fennsíkra érünk, amely már falumbéli birtok. Ebben a percben a bogár jut eszembe, amely addig vergődik az ágak és füvek között, amíg helyére érkezik valahogy. Mi is vergődtünk eleget, utas és hivatalos ember egyformán, s most a baj után a sikerben is egyek vagyunk.

Változatosak s mégis egyek és magyarok, mint végre a föld!

Örül az ember, s nemsokára külön a szemünk is örül, mert a tetőről előnkbe tűnik a falu, melyben születtem. Olyan tetszetősen fekszik a verőfényben, hogy egy-két szóval még az idegenek is megdicsérik.

Kérésemre egy kicsi hídnál megállítja a vezető az autóbuszt. Innét már nagyon közel van hazai szállásunk, a sógor és Ágnes húgom hajléka, ahol efféle rövid látogatások alkalmával jó és szíves otthonunk van. Sietve bonyolódunk kifelé a kocsiból, hogy az utasok ne várakozzanak miattunk sokáig. Meghitt búcsút veszünk a vezetőtől és a kalauztól, akik igazán hősiesen küzdötték végig az utat. Aztán felragadjuk ketten a két kicsi bőröndöt, s megindulunk a lejtős mezei úton béfelé. Sokat jártam én itt gyermekkoromban, de nem utazótáskával, hanem munkaszerszámokkal. Korán reggel és késő este, pacsirták között és csókák alatt, zabolátlan erővel és sok képzelettel.

Itt nőttem fel.

Itt vesztettem el a hazámat, s most itt nyerem vissza ismét. Egy mély kútba sem férne több belé, nemhogy egy emberi életbe. Hallgatagon s így teli kehellyel közeledem a házak felé, amikor férfiakat látok, nagy lapátokkal a vállaikon. Egy kiválik a férfiak közül, s gyorsan igyekszik felénk.

– Ez sógor! – mondom.

Nagy az öröm, látom.

– A tegnap este vártuk, sokáig – jegyzi meg a sógor.

– Megrekedtünk volt.

– Gondoltuk.

Elragadja tőlünk a csomagot, s viszi. Már megyünk egy darabig, amikor megkérdem tőle, hogy hova indult a lapáttal s az emberekkel együtt. Azt mondja, megmozdultak, hogy az utat megtakarítsák a hótól. Csakugyan megmozdultak, mert egyre jőnek a lapátos férfiak. Erősek és jókedvűek. Csendőrt azonban nem látok, úgy mennek maguktól az országút felé.

– Kiparancsolták? – kérdem sógortól.

– Nemigen – mondja.

– Hát?

– Miénk az út, s nekünk hoznak rajta, ami szükséges. Úgy talál, hogy gondozzuk is.

Nem tudja, milyen nagy dolog, amit mond. Neki s a többiek számára, úgy látszik, természetes és magától jövő, aminek megteremtésére országszerte oly sok erő pazarlódik manapság. A nemzeti fegyelem és a közösségi érzés. Szóban és betűben ezt tanítjuk, s ezt hirdeti a nemzet java fia. Ezzel vesződik az úri rend és a középosztály, s íme, itt tanítás nélkül is megtalálom, úgyszólván ezzel köszönnek nekem a faluban.

– Igaza van – mondom. – Most már egészen a miénk az út.

– Azon jöttek a magyar katonák – pecsételi meg sógor.

Bemegyünk a házba, s Ágnessel is megejtjük a találkozást. Sógor leteszi a csomagot, s elmegy az útra, amelyen visszajöttek a magyar katonák. Rendezkedünk a jó meleg szobában, s közben az út viszontagságait meséljük Ágnesnek. Az éjjeli szabadságharcot a parajdi tetőn, s a tanítóknál való baráti világot.

Anyám is megérkezik, ami sírás nélkül nem szokott megtörténni. Mint a melegen elfutó nyári zápor, olyan ez a találkozás mindig: utána kövéren marad a természet, s az élet megáradt patakja lassanként megszelídül.

– No, milyen a magyar világ? – kérdem.

– Nekünk való – feleli.

Nevet, s a szeme is vidáman csillog, úgy örül a magyar világnak s nekünk. Ágnes tréfásan még támogatja is az örömét, mert így szól hozzá:

– Ne féljen, most már nem viszik el a más adója miatt a csizmáját.

Igaz, elvitték volt egyszer. Valami fekete román suhanc rémítette akkor itt a népet, végrehajtó minőségben. Szeszélyes és indulatos közeg volt, magam is láttam őt egy ízben, valamelyik itthoni időzésem alkalmával. Csak bérontott a házba, összekapkodta, ami volt, s eltűnt. Így vitte el az anyám csizmáját is egyszer, az öcsém adója miatt.

– Visszaadta… – mentegeti anyám.

– Könnyen-e? – kérdem.

– Pénzért könnyen.

– S maga nem haragudt rá?

– Olyan volt, ahogy tanították – mondja anyám.

Ritka az ilyen ember, mint édesanyám, aki még a román adószedőre sem haragszik. Igazán megérdemli a jutalmat, ember gyanánt is. A jó meleg s puha csizmát, amit Kolozsváron vettünk neki, s ami ott várakozik a csomagban, tarka babákkal a két szárában.

Intek Magdónak, hogy vegye elő.

Sorra megcsókol mind a kettőnket, mire az egyik baba kiesik. Nagy álmélkodás van a babák fölött, kiket sorjába rak Ágnes a padra, s kettőnek elejébe teszi a játék órát.

– Pont délben szóljatok! – mondja.

Így telik az idő, s ebéd után megjön az öcsém is, Gáspár. Utána a rokonok közül többen, s egy öreg ember a szomszédból. Népes a szoba, vidám és terhes egyben. Figyelem őket, és lesem a szót, mert kicsi jelekből és elejtett szavakból szeretném megtudni, amit kérdésekkel hiába űznék úgyis. Kanyarognak a gondolatok, s keresik medrüket, melyben kedvükre folyhatnak s olyan tájakon, melyek a falu szívéhez legközelebb esnek. Egyre kevesebbet szólok tehát, majd lassanként egészen a beszéd partjára állok.

Úgy látom, még most is teli vannak a román világgal, mert legnagyobb bőséggel arról emlékeznek. Már csillogva ugyan a keserűség fölött, de az arcok néha még most is elkomorulnak. Öcsém a katonai munkaszolgálat idejéből idéz egy-egy emléket, és fest egy-egy állapotot. Négyszer járta meg Besszarábiát és Bukovinát, s véleménye szerint annyi hasznos munkát nem végeztettek velük, ami két napszámot megért volna. Főleg egyik helyről a másikra vándoroltak, éhesen és megviselt ruhákban. Jeget vágtak az utakon, főleg olyankor, amikor egy-két nap múlva már megjött az olvadás. Pénz hiányában csak sok furfanggal lehetett könnyíteni a sorson.

– Mire emlékszel a legjobban? – kérdem.

– Én arra, hogy az utolsó parancsra nem mentünk vissza.

– Hát?

– Elmentünk hazulról, de az irány rossz vót.

– S nem értetek oda?

– Nem.

Nevetnek azon, hogy mennyire el tud tévedni az ember.

Az öreg szomszéd legfőképpen elismeri, hogy okos ember így cselekedett a románokkal. Mert azok olyanok voltak, hogy mindig büntették az embert, ha látták; ha pedig nem látták, lehetett békességet is tölteni tőlük. Erre egy őrmester tanította volt őt. Úgy járt azzal az őrmesterrel, hogy az egyik faluban megállította a szekerét, amelyen szenet vitt nagy zsákokban. Először ráfogott valami törvénytelenséget, s azután azt mondta, hogy a szénből vigyen bé egy zsákkal a házába. Ő bé is vitte az egyik zsákot, kiöntötte belőle a szenet, s utána visszament a szekeréhez. De akkor mégis azt gondolta, hogy visszamegy az őrmesterhez, hátha pénzt is adna.

– Mi kell? – kérdezte az őrmester

– Az ára – mondta.

Erre olyant kapott kettőt a két arcára, hogy tántorogva ment a szekérhez vissza.

– Sírtam, uram! – mondja az ember keserűen.

– Sírt?

– Igen.

– Úgy fájt?

– Nem. A szégyen miatt.

Hatvanesztendős az öreg, jó gazda, az öccse kiváló tanult ember.

– Ha most meglátná, mit csinálna? – kérdem.

– Ne lássam meg! – feleli rögtön. – Mert a látása volt rossz, nem az arcul ütés.

– Pedig azt terjesztik ismét – jegyzi meg valaki –, hogy vissza akarnak jőni.

– Avval baj van – mondja az öreg –, mert nyolcvanig fel mind megyünk!

Egyöntetű és eltökélt a szándék, hogy szükség esetén nyolcvanig fel mind mennek. A fiatalja már meg is indult, olyan egyöntetűen és eltökélten, amire példa még nem volt. A sorozás alkalmával még a tizenhét esztendősök is jelentkeztek. Példát is ragadnak ki, az egyik rokon fiút, aki anyámmal együtt ment a sorozóbizottság elé, hogy legyen, aki pártját fogja.

A csendőrséghez és a repülőkhöz vágyódnak leginkább. A repülőknek nagy hírük van; különösen azoknak, akik nagy magasságból „lefelé repülnek”. A csendőrségnek pedig a mintáját elevenen látják itt, a faluban. Dicsérik is őket, hogy micsoda katonák s urak. Az őrslaktanyára pedig azt mondják, hogy éppen olyan, mint a kórház, csak beteg nincs benne.

– S hát a változás miképpen történt? – kérdem.

– Addig vártuk, amíg eljöttek – mondja a szomszéd.

– S nem történt semmi baj a bevonulás előtt?

– Nem.

– Nem bántottak senkit a román csendőrök?

Összenéznek, a szemük pajkosan csillog, majd megereszkedve jóságosan mosolyognak. Hirtelen nem tudhatom, mi rejlik a jóság és a mosoly között, csak amikor kérdést teszek fel, akkor mondják el, hogy mit takargatnak. Úgy történt bizony, hogy a bécsi ítélet napjától kezdve magukra maradtak a helybéli román csendőrök. Élelmet sem küldöttek nekik, s a pénzük is hamar elfogyott. Pedig még tizenkét nap volt a magyar katonák megérkezéséig. Az ötödik-hatodik napon bizony már éhezni kezdtek a szegény román csendőrök. Éjjelenként pityókát kerestek a földeken, s amit meg lehetett enni. Ezt észrevették a falusiak, megsajnálták őket, s táplálni kezdték.

Így töltötték az utolsó napokat.

Egyszerre így érzem, hogy szemem felé tolul a meghatottság. Mégis jó fajta ez: harcban harcos, békében munkás; magyarnak példásan magyar és embernek példamutató.

Az a veszély fenyeget, hogy meghatódásomat észreveszik.

– Van-e itt jó bor? – kérdem hirtelen az öcsémtől.

– Van – azt mondja.

Kicsi idő múlva már ott állanak a borosüvegek s a poharak az asztalon. Szótalanul és elgondolkozva töltöm teli a poharakat. S akkor megkérdezem az öreg szomszédtól, aki az arculütéseket kapta volt:

– No, mire igyunk?

Kicsit gondolkozik az öreg, s a többiek erősen nézik, hogy mit fog mondani. Mintha messzire nézne a szeme, úgy áll egy-két pillanatig. Aztán így szól:

– Igyunk a többire.

Mind értjük a szót, s utolsó cseppig ürítjük a poharat. Aztán ki-ki visszaül a helyére megint, s a szavak, különböző irányból jövet, ismét közös medret keresnek. Ágnes meggyújtja a lámpát, s nemsokára megszólal estére a harang is.

 

 

A hivatkozás helye

Pillangózás hazai földön. Híd 1941. jan. 17., 28. és febr. 4. sz. – Hazai tudósítás címmel. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (163–182).