Piros betűk a hazatérés napján*Ezerkilencszáznegyven, szeptember tizenegy. Szerda. Eljött hát végre a nap, amikor Kolozsvár hazatér! Mint a királyfi, kit gonosz hatalmak egyszer elraboltak és eladtak, ez a város is a mai napon úgy érkezik vissza az ő várakozó édesanyjához, Magyarországhoz. Hajnali négy óra van. Szent Mihály, ki ura ennek a hónapnak és gazdája a kolozsvári székesegyháznak, ebben a percben mosolyogva int a derengésből, hogy kondítsák meg a harangot. És az ő templomában megszólal a harang. Mint az elítélt, úgy szól. Isten zengte talán a város fölött. Vagy egyetlen torokkal a magyar ősök szólaltak meg. Mind együtt az ősök, akik ennek a városnak a temetőjében s ebben az erdélyi földben, mint a nemzeti hagyomány gyöngyszemei, ezeresztendős hosszú füzérben úgy pihennek… Éppen hasad a hajnal. Már csak egyetlen csillag ragyog a bárányfelhők fátyola között. Itt ragyog a város fölött. Ahogy nézem ezt a csillagot, egyszerre Bethlen Gábor jut eszembe, Erdély híres fejedelme a sok fejedelem közül. Mintha az ő egyik szeme volna ez a csillag! De hát hol van a másik szeme, azt kutatom. Egy kicsit délebbre keresem, valahol Nagyenyed fölött, amelyből ő csinált valaha a tudománynak fészket, miközben Erdélyből tündérkertet varázsolt.
De a másik szem sötétben van, mint maga Nagyenyed városa. Mind a kettő túl fekszik a vonalon, mely a fejedelmet és Erdélyt a homlokán kettőbe vágta. Ujjongó denevér suhan el a fejem mellett s egyenesen a ház orma felé csap. Körülrepüli a helyet, ahol éppen most bomlik ki a magyar zászló. A város szíve felől puskalövések hallatszanak. Most vonul ki az utolsó román csapat is a városból.
Mint a csónak, mit idegen és viharos tengerre dobott a sors, huszonkét esztendeig olyan volt Kolozsvár. Véle együtt én is tengerbe estem. Oly hosszú időn keresztül az érzések és a gondolatok hullámai között kormányoztuk magunkat. Az eszmék dagálya idején vagy a borúlátások apályában mindig és mindenkor a magyar hajót kerestük, amely fedélzetére fölvegyen. Most a felkelő nappal együtt közeledik a magyar hajó. Köszönöm, Hazám, hogy hajódra fölveszel! Sorsomban, amit idegen hatalom alatt töltöttem, mindig megbecsültem és használtam az ősök tudományát, amellyel ők is, oly sok veszély között, ezer esztendőn keresztül védték és művelték a földet. Nehéz volt az ő életük is, de legalább szabad. Annál nehezebbek és hosszabbak voltak az én esztendeim. Sokszor lázadtam a sorsom ellen, amelyet bizonyára nem is érdemeltem meg. Sokszor, mint ragadozó madár, a szenvedély is megjelent már. Ilyenkor csak az eszme fegyelmezett, amelynek szivárványa alatt a Magyar Haza sóvárgó arcát láttam. Ez az arc azt hirdette nekem, hogy az erkölcs törvénye él, uralkodik és egyszer beteljesül. Beteljesül! Talán ez a legnagyobb szó ebben a földi életben, melynek apró szavain és kusza mondatain keresztül haladunk a sír felé. A lábunk alatt egy pont és a fejünk fölött egy pont: a mélység és a magasság pontja. Erőből, hitből és munkából fonódik az az aranyfonal, amely az emberi élet legteljesebb órájában a mélység pontját összeköti a magasság pontjával. Akkor mondjuk, hogy beteljesül. Nemzet és egyén egyaránt arra törekszik, hogy az életnek ezt a legteljesebb óráját elérje. Oh, Hazám! Mennyire megérdemelnéd, hogy végre kimondhassad ezt a szót! S mennyire vágyok én is, hogy kimondhassam. Most szerettem volna kimondani, ezen a hajnalon, amikor a királyfi-város édesanyjához hazatér. De vajon mondhatom-e, hogy erkölcs, igazság és érdem dolgában nemzetem számára a két pontot összekötötte az aranyfonal? Hallgatnom kell. Túl a határon testvérek sírnak s vesztenek vagyont, vért és életet; s mint kenyérből, az ősi földből is hiányzik még egy darab, melynek ereje nélkül az aranyfonalat nem tudjuk elég hosszúra fonni. Mit tegyek? Jó lesz talán, ha tekintem a holdat, amely tegnap még felére csonka volt, de amely idejére kerekre beteljesül! Mert lehet, hogy olyan a sors is, mint a hold. Isten lakik mind a kettőben. A harang még szól. Lassanként megvirrad egészen. Aztán feljön a nap. És végre Kolozsvár is felkel a magyar égen, mint a mi külön kicsi napunk, amelyet egy hosszú-hosszú éjszakán keresztül mindnyájan virrasztva vártunk. Imádkozzunk!
A hivatkozás helye Piros betűk a hazatérés napján. Kolozsvár, 1940. Szerk. Makkai László. Újraközölve: Aranyos tekergők (142–143). |