Levél Erdélyből*Drága barátom! – Leveled olyan volt számomra, mint a harangszó, mely örök dolgokra figyelmezteti az embert. Örvendetes jelenségnek tartod, hogy mostanában oly sokan és oly sokat beszélnek s írnak az erdélyi szellemről; de annál különösebb, hogy az erdélyi írók hallgatnak. Szeretnéd, ha szólnék valamit azoknak, akik várják. Újból elolvasom okos leveledet, aztán szemem az őszi ég alatt messzire indul. Egyszerre vadmadarakat látok, amint felriadnak valami dörrenésre. Mintha sors és lélek szerint hozzám tartoznának, úgy nézem őket. Majd hirtelen az jut eszembe, hogy Isten fegyelmezi ezeket a madarakat, különben szétverődnének a világ négy égtája felé. Milyen megnyugtató, hogy együtt maradnak! A biztatásban, melyet felém vernek szárnyaikkal, arra gondolok, hogy a képzelet haszontalanul nem szül ilyen vadmadaras képeket. Jó volna megkeresni a magyarázatot. Elismétlem hát magamban, hangos szóval: dörrenés, vadmadarak, felriadnak… Valahogy úgy lesz bizonyosan, hogy az én lelkemben is dörrent valami, hogy nemes indulataim felriadjanak. Igen, ez a két szó dörrent: „erdélyi szellem”. Erre riadtak fel nemes indulataim, miket szintén Isten fegyelmez. Barátom! Vadmadaraknak, nemes indulatoknak és küzdő barátoknak együtt kell maradniok! Úgy beszélek Hozzád, mintha magamhoz beszélnék. Fejemmel a lábamhoz, a szívemmel a fejemhez. Tudnod kell, hogy bennem a léleknek és a vérnek a mámora tart még. Három hónap óta folyton. De már érzem: nagyon közelít az idő, amikor hivatás és közös cél szellemi tartalommá s tiszta küzdelemmé sűríti a felszabadulás mámorát. Ha pedig közelít már ez az idő, akkor haladéktalanul meg kell tisztítani az utat, amelyen a vasárnap átmegy a dolgos művesnapokba. Ugye nem kezdhetem másképpen ezt a munkát, csak úgy, ha rövid számadást csinálok magamnak? Engem az összeomlás, tizennyolc végén, otthon talált a székely falumban. Huszonegy éves szabadságos katona voltam, a Piave nyolc napjával az idegeimben. Ettől az időtől kezdve magyar gondok között erdélyi földön éltem. Csupán három esztendőm volt, mely nem erdélyi földön múlt el, hanem Amerikában. De ez alatt a három amerikai esztendő alatt láttam meg igazán hivatásom csillagát és ismertem meg azt az alapvető igazságot, hogy a magyar sem alábbvalóbb, mint más. Egyéneiben és népében egyaránt. Ennél többet azért nem akarok mondani, mert az igazi öntudat nem dicsekszik, legfeljebb egyenrangúságot állapít meg. Főleg a magyar nép és a magyar szellem az, melyben az egyenrangúságot más népekkel és más nemzetek szellemével már akkor megállapítottam. Ezzel a meggyőződéssel érkeztem meg Kolozsvárra, huszonhatban. Ennyit gyűjtöttem Amerikában. Tartós vagyon volt, hiszen a „kisebbségi” sors hosszú évei alatt napról napra ebből éltem. S különös vagyon is volt, hiszen ahogy számba veszem most, a jóra fordulás idején, nem látok benne semmi apadást. Ha ilyen értelemben veszem a gazdagságot, akkor „külső” Magyarországon igen sok szegény ember van, a gazdagok és a tehetősek között. Szeretném az elhihető szót megtalálni s úgy mondani meg, hogy nép és szellem dolgában, mely mind a kettő mostoha magyar honban, bátran bankot nyithatunk Európában. Nép alatt a falut értem: azt az alsó és változatlan történelmi osztályt, mely egyedül ígér megmaradást és kínál idegen forma helyett magyar életformát az egész számára. S szellem alatt azoknak szellemét gondolom, akik úgy éltek, ahogy haltak: gondban és tűzben. A huszonkét esztendő tanulságai alapján népről és szellemről sokat beszélhetnénk mi is, erdélyiek. S bizonyára fogunk is beszélni. Lehetőleg akkor, amikor szükségszerűen kell. Meglepő mondat! Ahogy leírom, hirtelen egész fejemmel felpillantok s úgy kérdem: – Hát most nem kell?! A szó fontos; a kimondott szó is, hát még a leírt szó! Fontos, mert a nemzetnevelés legdöntőbb szakaszában vagyunk, amikor a magyar szónak vissza kell adni hitelét és erejét. Nem mondhatom tehát, hogy ma vagy holnap megadom „a programot”. Aki nem a hatalomnak, hanem nemzetének felelős, nem siet a szóval, mert semmi jutalomról nem marad le. Egyedül azon tusakodik, hogy az út jó és tiszta legyen. Járható követ rak oda, ahol nincs; s a botlasztó tárgyakat félreveti. A szóvirágok s a hamis hang ugyancsak botlasztó dolgok. S ilyent már dobáltak eleget az útra, három hónap alatt, s jórészt az „erdélyi szellem” nevében. Van-e valaki, aki a szófogadás igényével beszélhet az erdélyi szellemről? Minden amellett szól, hogy kell lennie. Igen: azok a halottak, akik élnek; s azok az élők, akik halottaikban is élni fognak: az ilyenek igénnyel beszélhetnek. Döntse el ki-ki magában a szólás jogát és kötelességét. Én úgy döntöttem, kedves barátom, hogy mindenekelőtt magamhoz kell szólanom, mert amíg magamat méltóvá nem teszem valamire, addig mástól sem kívánhatom, hogy kövessen engem. Kérdjem hát meg: mi az erdélyi szellem? Ismét képet látok magam előtt; egy dombot, melyen magyar lélek áll, aki kinyújtott sovány nyakkal az emberi szellemet fürkészi. Ebben a képben benne van, amit én általánosságban az erdélyi szellemről gondolok. Mi, erdélyi magyarok szeretjük ezt a dombot. A románok gyorsan elmentek mellette, mert ők igen gyors mozgású nép. A szászok csak néha szeretik, árvíz idején. Rossz időben is, mint az elmúlt huszonkét esztendő, ott állottam a bajtársaimmal együtt ezen a dombon. Láttam, ahogy a határt a nemzet színpadán elvonták helyéről és máshova tették: jelezvén, hogy a színjátéknak még nincsen vége. De a huszonkét éves felvonás engem eléggé meggyőzött arról, hogy az erdélyi három nép közös célért egymással szövetkezni és ebben a szövetségben együtt élni, ezekben az időkben, nem tud. Nagy idő és nagy változás szükséges ahhoz, hogy a transsylvanizmus gyakorlati életforma lehessen. Emberi becsület alapján remélem, hogyha nem volnék magyar, akkor is belátnám: Erdélyben a magyarságé a lelki és az állami impérium. De mivel magyar vagyok, a tény után a jövőre kell gondolnom s kimondom: Erdély fölött a magyar impérium azon múlik, hogy magunkkal törődünk s nem másokat szorongatunk. Nekünk kell minőségben odáig nőni és mennyiségben odáig szaporodni, hogy a történelmi pernek egyszer és örökre vége legyen. Ez az erdélyi magyar szellem gyakorlati tanítása. Eszme dolgában mit mondjak röviden? Mondjam, hogy zászlónkon írva vagyon a nemzeti gondolat, a keresztény erkölcs és a szociális igazság? Sok ez, és igen kevés. Sok a hatalomnak és kevés a kortes politikusnak. Mondjam azt, hogy az erdélyi szellem eszméje az alkotó emberiség medrében az egyenrangú örök magyarság? A sok apró zajban, melyet személyiséget játszó személyek ütnek, elvész az eszme. Életünk rajta, hogy mégse vesszen el. Ebben a fogadalomban Isten velünk s mindenki ellenünk, barátom!
A hivatkozás helye Levél Erdélyből. Közölve: Virrasztás (398–402). Keltezése: 1940. november 29. Újraközölve: Nyugati Magyarság 2000. jan.–febr. 18. évf. 1–2. sz. 10. – Nagy Pál bevezetőjével. |