Gondolatok hazatérés idején*Sok tusakodás után a bölcs ember abban állapodik meg, hogy az életnek végső fokon csak két nagy eseménye van: a születés és a halál. Mi, erdélyiek hajlamosak vagyunk arra, hogy az életről bölcsen gondolkozzunk; de éppen most, erdélyi történetünk fordulása idején, nem tudunk bölcsen gondolkozni róla. Hetek múltán is, még mindig piros indulatok hátán ülünk; s ezeket a piros indulatokat tűznek érezzük néha s máskor örömnek. Nem egészen földi állapot ez, hiszen a bizonyosság talajára még nem tudtunk leszállani. Csak egy bizonyos. Ez az egy pedig az, hogy mi mindnyájan magyarok, akik ismét az ősi és szabad erdélyi földön élünk, a születés és a halál mellé új eseményt iktattunk életünkbe. Egy kicsi halál és egy kicsi születés van ebben az eseményben. Ami meghalt, a számkivetés érlelő ideje, az számomra Kolozsváron halt meg; s mi megszületett, erdélyi szárnya Hazámnak, számomra az is Kolozsváron született meg. Tegnapelőtt már egy hónapja múlt ennek. Hajnali négy óra volt, szeptember tizenegyedikén, amikor a Szent Mihály-templom tornyában megkondult a harang. Hangja úgy omlott bé a remegő ablakon, mintha régen torlódó áradat előtt gát kezdett volna kettőbe szakadozni. A szorongva töltött éjszaka ormán az első kondulásra felriadtam az ágyból; s már abban a pillantásban tudtam: négy óra van, most vonulnak ki az utolsó román csapatok Kolozsvárról! Ezért zengett a harang. Mint az ítélet, úgy szólt valahogy. Toronyból ilyen zengzetet még sohasem hallottam, pedig úgy nőttem fel, hogy a harangszót és az égi dörgést ezer változatban ismerem. Vajon mi volt a magyarázata, hogy akkor, reggel, négy órakor, így szólott a harang? Ki tudhatná! Akkor a kondulások alatt azt gondoltam, hogy az Ószövetség Istenének a hangja ez, a huszonkét esztendős számkivetés végén. De gondoltam arra is, hogy egyetlen torokkal az ősök szólanak, együtt mind, akik az erdélyi földben, mint a nemzeti hagyomány gyöngyszemei, ezeresztendős hosszú-hosszú füzérben pihennek. Ma egyszerűen úgy gondolom, hogy magyar ember húzta a harangot. Akár úgy volt, akár így van, csodatevő harangszó volt az: valósággal bibliai erejű és emlékezetű, melytől hatvanezer kolozsvári magyar gyógyult meg egyszerre, kelt fel és járt. Én is fölkeltem és kifelé indultam. Amikor kiérkeztem az ég alá, éppen azokban a percekben hasadt meg a hajnal. Nemsokára már csak egyetlen csillag ragyogott, valahol Enyed fölött. Ahogy néztem ezt a nagy csillagot, hirtelen Bethlen Gábor jutott eszembe. Mintha az ő egyik szeme lett volna ez a csillag… De hát hol van a másik, ezt kutattam! Nem találtam a másikat, s akkor így szóltam magamban: – Igen, a homlokánál kettőbe vágták Erdélyt… Istenem, micsoda szívfájdalom ez neki is, Bethlen Gábornak, aki velünk együtt a teljes ünnepre készülődött. Bizony, a teljes ünnepre készülődött, határozottan és láthatóan, hiszen a felhők, amelyek fél szeme körül az égen pihentek, azok tökéletesen olyanok voltak, mint kiterített nagy bársonyszövetek, ünneplőruhákra valók, a nagyságos fejedelemnek és a kényes főrendeknek… Az egyiknek színe fodros hamuszín volt, a másiké galambszínre világosítva: s volt ott acélszínű felhőbársony és a keleti szélen pirosba hajló végek is. Szemmel jártam rajtuk, oly puhák voltak; s puha volt a derülő lég is előttem, honnét váratlanul denevér keletkezett, hogy elsurranjon a fülem mellett. Alig suhant el, visszajött ismét, hogy a másik fülemre is csapjon egy kicsi szelet. Ujjongó denevér volt, ki aztán a ház orma felé csapott fel s ott cikcakkosan repülte körül a helyet: azt a helyet, ahol nemsokára, huszonkét esztendős várakozás után, kibomlott a magyar zászló… Ahogy mondám, tegnapelőtt már egy hónapja múlt ennek. Elég idő arra, hogy az öröm édes mustja kezdjen tisztává forrni; s talán elég idő arra is, hogy az erdélyi ember végigszalassza szemét az elmúlt huszonkét esztendőn s hogy előretekintve is kimondhassa néhány gondolatát… Amit én mondhatok, ebben az első hazatérő szólásomban, az formája és lényege szerint egyaránt csak vallomás lehet a személytelen hazának. Olyan egyszerű és meghitt találkozás, amilyen csak gyermek és anya vagy férfi és örök eszméje között lehetséges. Huszonegy esztendős voltam, amikor elvesztettük a háborút. Most így mondom, hogy elvesztettük, bár a mai napig sem tudom, hogy miért és hogyan. Akkor azonban, tizennyolc őszén, a töretlen hit megtörtségében úgy éreztem, hogy személy szerint én magam vesztettem el a csatát, melyet tizenhatban tudatosan és önként vállaltam. Történelmi áradatban és romokon keresztül érkeztem haza a farkaslaki szülői házba, melynek életére új sors árnyéka vetődött. Apám szótlan volt és komor, mint maga a befejezett őszi idő; s a testvéreim riadtan figyeltek. Egyedül anyám volt erős és változatlan, mint a lényeg. Mellettem, ki a világháború vesztes katonája voltam, ő az örök székelysors változatlan katonája volt, aminthogy ma is az. Nehéz és keserű esztendő következett akkor. Kemény falusi munka és örökös vívódás a megásott sírok között, amelyek vágyaimat várták. Rettenve, s majd lázadva néztem ezeket a sírokat, s csak hitem lámpáján múlt, hogy ki tudtam vergődni közülük. Mint az ígéret földjére, egy esztendő múlva úgy menekültem a kolozsvári egyetemre, majd onnét a kereskedelmi akadémiára, ahol még magyarul lehetett tanulni. Akkor történt velem, a második akadémiai esztendőben, hogy megírtam az első elbeszélést. Nem irodalmi becsvágy fűtött engem, hogy tollat ragadjak, hiszen addigelé egy perce sem volt életemnek, amelyben ifjú és titkos epedéssel író szerettem volna lenni. Egyszerűen beugrattak a diák barátaim, hogy elbeszélést írjak, s én virtusból beugrottam nekik. Tengerbe ugrottam. Csoda, hogy nem merültem el; s ebben a csodában nekem semmi részem nincsen. Egyedül az őseimnek és az Istennek köszönhetem. Az őseimnek, akik már születésem előtt megtanítottak úszni; és az Istennek, aki láthatatlan kezeivel derekamra kötözte az övet. Azóta tengeren élek, az érzések és a gondolatok hullámai között. Az eszmék dagálya idején vagy a borúlátás apályában, mindig és mindenkor egy hajót kerestem, amely fedélzetére fölvegyen. Egy hajót, melynek a zászlója piros-fehér-zöld… Köszönöm, személytelen Hazám, hogy hajódra fölvettél! Magyar sorsomban, amelyet „kisebbséginek” mondtak, megbecsültem és használtam az ősök tudományát, amellyel ők is ezer évig úsztak hősiesen a magyar élet tengerén; s amennyire tudtam, vigyáztam az Isten segítő adományára is, melyet emberi mivoltomban nyertem tőle. Hosszú és nehéz esztendők voltak, s bár másokkal egyetemben a fennmaradó magyar becsület volt nekem is a legfőbb gondom, mégsem vagyok egészen hibátlan. Sokszor lázadtam kiszolgáltatott sorsom ellen, amelyet bizonyára nem érdemeltem meg. Amíg józan eszemmel uralkodni tudtam magamon, addig úgy segítettem a küzdelemben, hogy csatornát építettem, amelyben lefolyhasson a meggyűlt keserűség. De a csatorna már egyre sűrűbben dugódott el, s ilyenkor az elhomályosuló értelem fölött, mint a ragadozó madár, megjelent a szenvedély, mely vijjogva hasított belé a türelem csendjébe: – Elég volt! Sokan voltunk, akik már láttuk és hallottuk a szenvedély madarát. S megvallom, hogy a forró összetartozás emlékével gondolok ma is ezekre a magyarokra, akiket szeretek felidézni még ma is, a magyar hajó fedélzetén, a nyugalom küszöbén. Főleg őt nem felejthetem, a karácsonyi székelyt, aki az öröm születésének napján, ezelőtt tíz hónappal, tűzzel töltötte meg a szobát s abban a tűzben ököllel verte az asztalt s úgy mondta nekünk: – Már huszonegy esztendeje vagyunk rabságban! De még most sem jön a testvér, hogy kiváltsa másik testvérét a börtönből! S ha nem jő, mit érdemel ő, aki szabad?! Csendesítettem őt s mint éhezés idején a morzsát, úgy gyűjtöttem számára a reményt. De úgy gyűjtöttem egyszer az udvarhelyi csendőrségen is egy tizenkét esztendős székely legényke számára, kivel két napot töltöttem ott testvéri sorsban együtt. Engem csak az eszme fegyelmezett, melynek szivárványa alatt valahányszor sóvárogva néztem oda, a Haza szenvedő arcát láttam. S reményt csak a hit fáján találtam, mely azt hirdette, hogy az erkölcs törvénye él, uralkodik és egyszer beteljesül. Beteljesül. Talán ez a legnagyobb szó ebben a földi életben, melynek apró szavain és kusza mondatain keresztül oly fontoskodva haladunk a sír felé. Lábunk alatt egy pont és a fejünk felett egy pont: a mélység és a magasság pontja. Erőből, hitből és munkából fonódik az aranyfonal, mely az emberi élet legteljesebb órájában a mélység pontját összeköti a magasság pontjával. Akkor mondjuk, hogy beteljesül. Nemzet és egyén egyaránt arra törekszik, hogy az emberi életnek ezt a legteljesebb óráját elérje. Ó, hazám: mennyire megérdemled, hogy végre kimondhassad ezt a szót! S mennyire vágyom én is, hogy egyszer kimondhassam. Most szerettem volna kimondani, ebben az első hazatérő szólásomban, de vajon mondhatom-e, hogy erkölcs, igazság és érdem dolgában nemzetem számára beteljesült a törvény? Hallgatnom kell. S ebben a hallgatásban bűneink jutnak eszembe és a sebeink sajognak elevenen. Túl a határon testvérek sírnak, s vesztenek vagyont, vért és életet; s mint a kenyérből, az ősi földből is hiányzik még egy darab, melynek ereje nélkül az aranyfonalat nem tudjuk elég hosszúra fonni. Szerte az országban zaklatott a lélek és az ideg, s a magyar íróé különösképpen zaklatott. Mit tegyünk mi? Munka közben felpillantva nézzük a holdat, mely tegnap még felére csonka volt, és várjuk a napokat, amelyek egyre gömbölyítik?! Lehet, hogy olyan a sors is, mint a hold. Isten lakik mind a kettőben. A földön azonban mi lakunk, magyarok s a magyar földön. Kinek képét viseljük, egyetlen parancsot kapunk tőle: azt, hogy hasonlatosak legyünk hozzá. Máskülönben szabadságot nyertünk és felelősséget vállaltunk, hogy nemzetet, társadalmat és művelődést formáljunk a földnek ezen a darabján. Rajtunk múlik, hogy magyar legyen a nemzet és erős; a társadalom testvéri és gazdag; s a művelődés pedig vidám és általános, mint a csillagos ég. Rajtunk, erdélyi magyarokon is. Megvallom, nekünk a kezdet szerfölött nehéz. A nemzeti fegyelem, a lelkiismeret és a felelősség összhangjából kell tartalmat és formát alakítanunk, hogy új feladatunkat jól kezdhessük s még jobban betölthessük. Egy kicsit meggondolt és nehézkes emberek vagyunk, mert egy dologban lehetőleg csak egyszer szeretünk határozni. S bizony a sok szeretet közben, mely szóból és írásból felénk árad, egyszer-kétszer megérdemelnők a „makacs” jelzőt is, hiszen nap nap után mondunk le olyan gyönyörű képekről, amelyeket lelkesedve festenek rólunk. Nem a kedvezőt, hanem az igazat szeretjük. S mi az igaz? Igaz például az, hogy létezik egy úgynevezett erdélyi magyar szellemiség, melynek utánzatai rendkívül népszerűek. Mi azonban magát a valódit inkább ajánljuk, mert abban az erkölcs formáló és célravezető erejét törvényszerűnek tartjuk; s egyben úgy gondoljuk, hogy ez a hitünk nagy nemzeti erő lehet ma, amikor egy megújítandó Európában megújult magyarságot kell teremteni. Erős tulajdonsága még ennek a szellemiségnek a szociális igazságteremtő ereje is; nemkülönben küzdelme a rendszerért, melyben egyfelől a világ s másfelől a nemzet egységben jelenik meg. Igazság például, hogy huszonkét esztendőn keresztül két hőse volt a küzdelemnek, amely arra irányult, hogy az erdélyi magyar szellemiség becsületben megmaradjon, öntudatot fenntartson és nemzeti művelődést gyarapítson. Egyik hőse szellemi ember, ki a sorsot nemcsak megosztotta népével, hanem kellő időben a szükséges Igét megtalálta és kimondta. Mégis ő volt a kisebbik hős. A nagyobbik maga a nép volt, a falusi magyar nép, a szórvány népe, a kalotaszegi büszke tatárok és a magyarság keleti bokrétája: a székelyek… Igazság az is, hogy az együttes küzdelemben itt, nálunk megkorhadtak a falak, amelyek azelőtt oly célszerűen elválasztották egymástól a magyar társadalom különböző osztályait. Az erdélyi mágnás gondot és munkát vállalt; az értelmiség elfeledte a „parasztot”, akit népszínműből ismert meg egykor, de helyette fölfedezte magát az eleven népet, ki okos volt és józan, nyelvében és hitében tiszta s áldozatokban példamutató. S amikor végre a munkásban is kitisztult a magyar öntudat, az egységes magyar társadalom lényegében már megvolt, csupán a forma hiányzott, melyben erejét mutathatta volna. S végül igazság az, hogy az erdélyi magyar szellemiség, ennek a szellemiségnek a hősei s a lelkileg megújult egységes magyar társadalom: ez mind nemzeti érték. Ország dolga most már, hogy mi történik véle. De mivel az ország mi vagyunk, együttvéve valahányan, a mi dolgunk tehát. Az enyém talán inkább, mint a legtöbb magyaré, hiszen azt az utat választottam, hogy a magamé fölött a közös gondokon törjem a fejemet s értelmes, igaz és magyari mondatokban tanítsak. Tanítsam az időszerűt és az időtlent, de egységben a kettőt, mint ahogy példázza azt minden eszme és a nemzet, melynek fél arca időszerű s a másik időtlen, de egy és oszthatatlan a kettő örökre… Íróban alkusz, aki csak az időszerűt tanítja; s ártatlan álmodozó, aki csupán az időtlent. Foglalkozást űznek ezek: az alkusz jövedelmezőt s az álmodozó kilátástalant. Mennyire más az igazi szellem, ki a hivatás ritka ruhájában küszködik, hogy valamiképpen egységbe foglalhassa az időszerű felismerést és az időtlen eszmét! Az ő sorsa nehéz és veszedelmes. Minden időkben nehéz volt és veszedelmes; s hát még manapság, amikor az is megzavarodik és megzavartatik, aki nem csinál semmit! Amikor a felelőtlenség helyébe új viszony szövődik egyén és közösség között, új fejezet a nemzet és a történelem között, s nem utolsósorban ölelkezés az értelem és az ösztön között. Amikor a jelszó növényzete benövi a szót, az újságot és a könyvet; s buján tenyészik a virágok fölött! Pedig hiába, mert a virágnak így is élnie kell, mivel a földet elképzelni nem lehet virágok nélkül… Különösen azt a földet, amelyet nagyon szeretünk. Egy hónap óta tart az ünnep, úgy szereti a nemzet ezt az erdélyi földet. Huszonkét esztendeig kötelesség volt itt maradni ezen a földön; s most már egy kissé kiváltság talán, hogy itt maradhatunk. Kötelesség vagy kiváltság: a magyar történelem tanúsága szerint a szellem és a kard mindig azonos érzéssel mozdult meg, ha hallotta ezt a két szót. Én is azonos érzéssel tettem meg a mozdulatot, hogy tovább is Erdélyben maradjak s másokkal egy időben elfoglaljam a magam őrhelyét. Ha szokás ilyenkor, az őrhelyre felállás idején, valamit kérni, akkor én az öntudatos munka lehetőségét kérem, szabadságot a szellemi munkának és helyet az építő magyar gondolatoknak! S a magam számára csak annyi könnyítést kérek, hogy mint eddigelé, ezután is divatos jelző nélkül lehessek magyar és keresztény. Mint ahogy bennem is jelző nélkül lobog a vallomás, hogy aki idegen hatalom előtt nem tudott alázatos lenni soha, az más előtt sem leszen, egyedül csak Teelőtted: független Hazám!
A hivatkozás helye Gondolatok hazatérés idején. Erdélyi Helikon 1940. nov.–dec. Újraközölve: Virrasztás (388–397) – Kolozsvár, 1940. október 13. keltezéssel; Aranyos tekergők (154–163). |