Időszerű vallomás^*

Ennek a lapnak múlt vasárnapi számában Időszerű kérdések cím alatt egy nagy igényű cikk jelent meg, melynek a szerzője Szentimrei Jenő, e lap állandó közírója, az erdélyi szellemi és közéletnek régi harcosa. Formáját tekintve az írás nyílt levél, mely nevemre szól; tartalma szerint azonban időszerű és közérdekű kérdéseket vet fel. Sőt nemcsak időszerű és közérdekű kérdéseket, hanem életünk lényegét kérdezi.

Ez a körülmény egy nyomós okkal több, hogy a nyilvánosság előtt válaszoljak. S ha a levélre nem a levél formáját választottam, ez csupán azért van, hogy feleletemet megtisztítsam a személyes jellegtől. Sőt ezen túlmenőleg nehézzé kell tennem minden olyasféle magyarázatot is, mely megnyilatkozásomat valamely csoportosulás vagy gyakorlati intézmény érdekeivel hozná kapcsolatba. Sem a Népközösség intézményével, sem más közülettel nem állok gyakorlati vagy szolgálati viszonyban.

Egyedül vagyok, fejem és szívem hivatalában. Felelősségem az eszmére és az igazságra való törekvésre vonatkozik, s kényesen idegenkedem az olyan kitérőktől, melyeken népszerű lehet az ember, de elveszíti szellemi becsületét.

 

*

 

Az Időszerű kérdések előzménye az volt, hogy Marosvásárhelyen és Tordán, az ottani népközösségi tagozatok rendezésében előadást olvastam fel. Ezt az előadást a kolozsvári egyetemi ifjúságnak is elmondtam. Tartalmát rövidesen abban foglalhatnám össze, hogy az erdélyi magyarság vállalni kívánja szerepét, mit helyzete és a történelem számára kijelölt. Most az előkészület és az előkészítés idejét éli, hogy a kimért szerepet be is tölthesse jól. Mi ez a szerep? Aki erre a kérdésre most meg tudna felelni, az belelátna az Isten szándékaiba, és előre tudná a történelem fordulatait. Eme szereppel kapcsolatosan csak egy bizonyos: vágyain már túllépve együttes sorsát úgy kívánja rendezni, hogy ez a rendezés jogaiba helyezze. Ezek a jogok nemzeti jellegű elemi jogok és emberileg viselhető szociális állapot. Túlzottnak találom és valóban „kisebbségi lelkületet” tükröz az a felfogás, hogy külső erők határozzák meg sorsunkat. Gyakorlati emberek között forgolódva sokszor rájöttem, hogy megítélésben gyakorlatibb vagyok amazoknál. Mivel azonban ilyen vonatkozásban is igényesebbnek és vállalkozóbbnak mutatkoztam, az aprózók között emiatt lettem író, s nem a könyveim miatt. Ez az igényes és vállalkozó gyakorlati érzék nem becsüli le a külső erők alakító, sőt sodró erejét. Van áradás és van háromféle ember. Az egyik nem tud úszni, a másik tud, s a harmadik mer is. Én ezt a harmadikat szeretem, aki tud is úszni és mer is az árban. Ha kell, mentire: s ha úgy kell, a vízzel szemben.

Azt hiszem, az erdélyi magyar ember természeténél és képességeinél fogva alkalmas arra, hogy ilyen emberré váljék. Tanítás, nevelés és példamutatás teheti ilyenné. Erről a három dologról beszéltem az előadásban: természetesen nem kielégítő módon, hiszen egy előadás keretében, úgy gondolat, mint terjedelem szempontjából, még addig a határig sem mehet el az ember, ameddig a kerítéstől elmehetne. Tökéletesen indokolt tehát, hogy a szellemi ember hiányokat állapít meg, s az olvasó pedig választ szeretne sok mindenre, amelyen töpreng. A hiányokat pótolni kell, és a töprengőt legalább a kerítésig el kell vezetni.

Ez volna most az én feladatom.

 

*

 

Ha részletesen beszélhetnénk, egymás után vethetnők fel a kérdéseket, egész seregével. Így azonban vázlatszerű összefoglalásra kell törekednem. Három olyan kérdés van, melynek udvarába be szoktak állani a többiek is.

1. Mi a szellemi ember feladata az erdélyi magyarság mostani életében?

2. Miben legyünk egységesek?

3. Mire várjunk vagy mit tegyünk az egységben?

Nemcsak nehéznek, hanem szinte kínosnak érzem, hogy egy rövid cikk keretében próbáljak ilyen súlyos kérdésekre válaszolni. Amint írásom végén kiderül, nem kielégítő és lezáró igénye van válaszomnak, hanem kezdeményező célzata. Egyedül ez menti, sőt ez kívánja is a mozdulatot, mellyel látszólag sokat markolok és keveset fogok.

Nemrégen baráti körben órák hosszat beszéltünk arról, hogy mi a szellemi ember feladata az erdélyi magyarság mostani életében. Akadtak olyanok is a fiatalabbak között, akik panaszt emeltek az erdélyi magyar szellem ellen. Véleményük szerint egy idő óta ez a szellem nem teljesíti iránymutató hivatását. Meddő vita volna most arról értekezni, hogy igaz-e ez vagy nem.

Akik semmiféle irányt nem mutattak, hanem csupán az „alkotásnak” éltek, azok bizonyára visszautasítják ezt a vádat. Ez olyan természetes, mint maga az ember. Megvallom, engem nagyon érint és elgondolkoztat a dolog. Ha személy szerint nekem szólna a vád, bizony nehezen tudnék védekezni ellene, hiszen ha teljesíthettem volna ezen a téren hivatásomat, akkor az erdélyi magyar közélet minő más volna, mint amilyen!

De akár teljesítettem, akár nem, a helyét és a feladatát keresem ennek a szellemnek. Áradás van ma Európában. Elmélet szerint mi is Európában élünk, de hovatovább mások is csak elméletben fognak Európában élni. Két madár van, melynek a szellem ma könnyen megértheti a sorsát: az egyik madár, aki fogságban van, s a másik vadmadár. Mi egyikről még csak annyit tudunk, hogy különbnél különb galickák vannak; s a vadmadárról azt tartjuk, hogy fényűző élete van neki, amit mi nem engedhetünk meg magunknak.

Irodalmunk arra tanít, hogy a magyar szellem nem fényűzés volt, hanem minden időkben nemzeti szolgálat. Sajnos az erdélyi magyarság mostani élete tökéletes iskolapéldája az olyan nemzeti állapotnak, hol a szellem szolgálata nem önkéntes, hanem létezésének egyetlen magyarázata. Tehát nem azt kérdezem tőle, hogy szolgálta-e népét, hanem azt kérdezem: vétett-e léte ellen? A felelet, mely az egész erdélyi magyar szellemre kínálkozik, nem lesújtó. Ami külön-külön egyénekre adódik, az nem tartozik most ide; s különben is, aki léte ellen vét, azt egyénileg sajnálat illeti.

Azt írja Szentimrei e szolgálattal kapcsolatosan, hogy örökké csak mi vagyunk, akiktől a közélet megkívánja a teljes szolgálatot. Ez igaz. De ha mi volnánk az úgynevezett közélet, mi is ugyanazt kívánnók a szellem emberétől. A közéleti embernek ebbe van egyedül gyakorlati érzéke, mert attól kíván, aki adhat is. Azt is írja ő, hogy jutalom fejében mialatt mi szolgálunk s javítjuk a medret, ők mind kifogják a halat. Ez is igaz. De nem szabad elfelejteni, hogy hányszor s közülük milyen soknak a torkán akad a szálka! Innét van a fölénye és a „gőgje” a szellemi embernek, ki csak abban a kiadásban „bratyizik”, amelyiket a népszerűség bolhái csípnek.

A következtetést, amit a fentiekből levonhatok, a következő mondatban tudnám egybefoglalni:

Maradjunk a gyakorlati „közélet” fölött, de adjunk neki eszmei tartalmat, s gyakoroljunk szellemi ellenőrzést fölötte.

Ennek a munkának a céljából az erdélyi szellemi élet javát és legbátrabb embereit egy szellemi közösségbe kéne tömöríteni.

 

*

 

Ha valami hiányzik az erdélyi magyar szellemi életből, akkor annak a megállapítása és részletezése hiányzik, hogy miben legyünk egységesek. Ez a feladat a legnehezebbek közül való. Gyöngédség és félelem okozhatta, hogy ebben a kérdésben jelentős megnyilatkozások nem történtek. Gyöngédség a barátok és ismerősök iránt, kik a szellem területén tevékenykednek, s oly különböző felfogást vallanak arról, hogy miben legyünk egységesek. Félelem attól, hogy a kérdés bátor és nyílt tisztázása talán azt az imbolygó egységet is megbontja, mely a szellem területén legalább úgy-ahogy megvan. Kicsit idegenkedtünk magától a szótól is, hiszen szellem és egyéniség alkotott képzetünkben egy párt, míg szellem és egység összeférhetetlen szomszédok voltak. S valljuk be, hogy néha utáltuk is az „egység” szót. Erre az utálatra több okunk volt, mint amennyi amúgy is elegendő lett volna. Fussunk csak vissza gondolatban a huszonegy esztendőn s idézzük fel a darabosát annak, ami e szó jótékony árnyékában lapult. Érdekcsoportokat, üzleti és közéleti érvényesülést látunk, fejük felett ernyő helyett az „egység” jelszavával. Azt jelentette, hogy fújjad te is a tüzet, mely mellett a cinkosok melegednek.

Az idők azonban nemcsak teltek, hanem megsúlyosodtak. Erjedés van, melynek végbe kell mennie, hogy tisztulás legyen: ha pedig megdugják útját, robbanni fog. Ezt tudja ma minden valamirevaló magyar ember Erdélyben, s az érdekcsoportok is tudják. Ebben az egészséges folyamatban az „egység” szava is egyre tisztul. Ideje tehát, hogy a szellem olyan fényt adjon neki, melyben megfelelő vezetés alatt csakugyan mind együtt tehetnek, akik egyet akarnak. Első mozdulat gyanánt tehetünk-e egyebet, mint hogy megkérdezzük magunktól: helyénvaló-e, ha tovább is gyöngédséget tanúsítunk ebben a kérdésben? Helyénvaló-e, ha tovább is félünk a zándorodástól, melyet a kérdés tisztázása felidézhet? S helyénvaló-e a fintorgás, melybe lelkünk csavarodik, ha ezt a szót halljuk: „egység”?

A válasz mind a három esetben és gondolkozás nélkül nemleges.

Ha pedig az idő és a lelkiismeret idáig tolt maga előtt minket, próbáljuk megkeresni a fő jellemzőit annak az egységnek, amelyre nemzetünknek és nekünk egyaránt szükségünk van. Többször mondtam és leírtam, hogy ezt az egységet három eszményi jel alatt kell keresnünk: a keresztény erkölcs, a nemzeti gondolat és a szociális igazság ez a három. Mind olyan fogalmak, melyek eredeti lényükben diadalmaskodva minden emberi közösséget eszményivé tehetnek. S mind olyan fogalmak, melyek a célszerű használatban néha már azt a takarót juttatják az ember eszébe, mellyel az egyik fia betakarta Noét, mikor az szerfelett részeg volt. Egyik kérdés szüli a másikat: külön kéne megírni, hogy a szellem megítélése szerint mit jelent itt nekünk a keresztény erkölcs, a nemzeti gondolat és a szociális igazság. Mert az első bizonyára nem jelenti a sunyi rágalmazók füzérét; a nemzeti gondolat bizonyára nem jelenti a politika csapdáját, sem a szociális igazság az osztályuralmat.

Egy bizonyos: magyarnak születtünk, családban és iskolában annak nőttünk; majd végérvényesen döntöttünk abban, hogy hűségben halunk meg, ha már meg kell halni. Ez a magyarság bennünk nem jó és balsors függvénye. Egyetlen állapot. Nem világnézet vagy társadalmi rendszer szemszögéből fogalmazzuk meg viszonyunkat a nemzethez. Egyáltalában nem fogalmazzuk meg, mint ahogy a gyermek sem fogalmazza meg apját és anyját, hanem csupán megnevezi. S amikor kimondjuk a szót, hogy magyar, ugyanakkor kimondjuk azt is, hogy ezen a földön mi is teremtettünk emberi művelődést. Idő, munka és vér jogán mi is nemzet vagyunk itten, kik e föld védelmében apadtunk számbeli kisebbségre.

Ez a talpköve az egységnek, melyben lelkileg csakugyan szervezett közösséggé válhatik az erdélyi magyarság.

 

*

 

Természetesnek találom az ellenvetést, hogy mindez csak elmélet, mely az egyik fülön bemegy s a másikon kimegy. Az élet pedig, ami gyakorlati folyamat, marad a régiben. Erre azt mondom, hogy minden elméletből, ami bemegy valakinek a fülén, valami megmarad a fejben; s az élet pedig nemcsak gyakorlati folyamat, még az állatnál sem. Elmélet és gyakorlat között tehát természetes kapcsolat áll fenn, melyet megszüntetni nem lehet, de erősíteni igen.

Ennél a pontnál látom a szellem feladatát.

Mielőtt azonban idevágó elgondolásomat említeném, hadd idézzem a harmadik kérdést, mely így szól: Mire várjunk vagy mit tegyünk az egységben? Meg kell állapítanunk, hogy kihez szól tulajdonképpen a kérdés. Mert ha a közösséghez szól, melynek magyar voltunknál fogva vagyunk mindannyian a tagjai, akkor a felelet csak általános lehet. Az életre várunk, mely az egyén számára csak akkor érték, ha egészséges az egyén; s a tömeg számára akkor, ha lelkileg és gyakorlatilag rendezett társadalomban él. S az ilyen közösség mit tegyen az egységben? Gazdaságában és művelődésében fejlődjék, jogait szerezze meg és biztosítsa. Ezt válaszolja a magyar ember.

Az írónak azonban nemcsak népe helyett kell válaszolnia, hanem a szellem nevében is. Sőt elsősorban a szellem nevében, hiszen egyedül a szellem az, mely világosságot áraszthat a követendő útra és példát teremt. Tanulságos a megállapítás, melyet huszonegy év távlatából az erdélyi magyar szellemiséggel kapcsolatban tehetünk. Ez alkalommal csak három tünetre szeretnék rámutatni. Egyik, hogy e szellemiség mellől a transsylvanista jelző teljesen lehervadt; másik, hogy sikereiben nem Erdély földjén virágzott ki; s a harmadik, hogy az erdélyi magyarság társadalmi életét vajmi kevéssé befolyásolta alakulásában.

Fontos, hogy eme harmadik tünetnek az okát megkeressük.

Én azt hiszem, hogy ez az ok a szellemi emberek szervezetlenségében rejlik. Az a kevés, aki egyénileg tartotta végig a tüzet, olyan jelenség már, mint a sziget, melyet az áradó magyar közélet megkerült. Vannak, kik a habot adják az áradás tetejére; s vannak, kik egymagukban gyengék. De akárhogy van, új küszöbön áll az erdélyi magyar szellemiség. S bár csalódásokban elnyerhetném a pálmát, mégis első szeretnék lenni, ha bizalomról van szó.

Lépni kéne egyet, de merre?

Azt hiszem, a példaadás felé. A szellemi emberek java teremtse meg azt a kis szellemi közösséget, mely a forrás szerepét betölthetné. Mindenekelőtt írjon és adjon ki egy könyvet, mely kérdéseinket tisztázza egyrészt, másrészt pedig irányt mutat a jövő felé. S a könyv után őrködjék együttesen a tervek fölött, és hajtsa a gondolatokat a gyakorlati életbe, mint a pásztor a juhokat a jó legelőre.

 

 

A hivatkozás helye

Időszerű vallomás. Brassói Lapok 1940. ápr. 7. 80. sz. 9. Alcíme: Válasz Szentimrei Jenő közérdekű levelére. Keltezése: 1940. április. Újraközölve: Virrasztás (366–374) – alcím nélkül, Kolozsvár, 1940. március 31. keltezéssel; Tiszta beszéd (388–393) – kihagyásokkal; Jégtörő gondolatok II. kötet (153–159) – ugyancsak Kolozsvár, 1940. március 31. keltezéssel. Rövidítve megjelent a Hídban is (1940. október 11.), Időszerű vallomások címmel.

Tamási előző, Időszerű tanítás című cikkére Szentimrei Jenő a Brassói Lapok-ban (1940. ápr. 1. sz.) Időszerű kérdések című cikkében válaszolt. (Újraközölve: Levél Tamási Áronhoz címmel a Sablon helyett csillag című Szentimrei-kötetben; Bukarest, 1968)