Kokó és Szokratész^*

Fiatal íróink, miközben térképpel a kezükben poroszkálnak apáik és mostohaapáik után, gyakran vetik fel a műbírálat kérdését. Néha azt panaszolják, hogy nincsen emelkedett és tárgyilagos ítélkezés, mely irodalmunkban és közéletünkben helyreállítaná a szellemi világrendet. Máskor az ítélkezőre gyűlnek rá, mert úgy veszik észre, hogy az irodalom világának hegy- és vízrajza nem az ő gusztusuk szerint vonódik a térképre.

Ez a jelenség nem az irodalomé, amelyhez méltatlan volna; hanem az életé, amelyhez nagyon is méltó. Ki és miért keresné hát itt az igazságot, amely amúgy is az időre tartozik! Valami egyebet, kevesebbnek látszót kellene tennünk. De vajon mi lehetne ez a csekély dolog? Bizonyára az, hogy a szó és írás ügyében önmagunkat még nagyobb felelősségre szoktatjuk; s másokat szintén ránevelünk legalább a kezdeti felelősségre. Egyedül ez az út ígér nekünk rendet, mely ott kezdődik, hogy ne csak eligazodni tudjunk a kimondott szavakon vagy a leírt mondatokon, hanem hinni is tudjunk azokban.

Gondolom, ezek után eléggé nyilvánvaló, hogy miért vállalkoztam arra, amit oly ritkán teszek: arra ugyanis, hogy elmondjam véleményemet egy könyvről, mely írójának fejlődésében rendkívül figyelemreméltó, az erdélyi irodalom számára lényeges megjegyzéseket kínál.

 

*

 

Régóta tudjuk, hogy Kemény János a neve mellé olyan megjelölést örökölt, mely a főúri osztály tagjai közé utalja őt. Nem kétséges, hogy a fennálló társadalmi rendet elbűvöli ez a megjelölés; s az sem kétséges, hogy a szellem rendjében hatástalan, sőt néha gyanút virágzik. Egy ilyen embernek az irodalmi működése nem olyan egyszerű, mint azé, akinek csupán két szóból álló neve van. Könnyen el tudom képzelni, hogy egy tehetséges grófot az ő grófsága tart vissza az írástól; s el azt is, hogy egy tehetségtelen főherceget az ő főhercegsége szabadít rá az irodalomra.

Ha igaz, hogy az irodalom a tehetségen kívül más ürügyet tartósan nem tűr, akkor csak egyet tehetünk: rövid időre, amíg könyvét olvassuk, a bárót megfosztjuk báróságától; sőt ugyanannyi időre odaadjuk egy falukutató írónak, ki rossz könyvet talál írni.

Azok közé tartozom, akik Kemény János irodalmi működését kezdettől fogva egészen közelről figyelhették. Együtt indultunk a Tizenegyek gyűjteményében. Verseket írt akkor, melyek egy nemesen érző diákember szelíd versei voltak. Botrányt nem idéztek fel, hírt se nagyon vertek szerzőjüknek. De a kötetben voltak, szépszerével, gyengébb versek is, mint a Kemény Jánosé. Akkor egy időre szétváltak útjaink, majd három esztendő múlva hívására összeült a Helikon, melynek tagjai közé beszerkesztettek engemet is, mint annak idején a Kemény János versét a Tizenegyek gyűjteményébe.

Innét kezdve soha nem vesztettük szem elől egymást.

Nem tudom, mi lehet az oka, de a bő termés nem jellemzi Kemény Jánost. Tíz esztendő alatt két sugár regénye jelent meg, egy novelláskönyve, s most ezen a dél-tengeri történetek Kokó és Szokratész cím alatt. Nem lehetetlen, hogy irodalmi szerepét néha teljesen a Helikon ápolásában látta; s nem lehetetlen az sem, hogy a toll és a vadászfegyver sokszor és sokat versengtek az elsőbbségért. Amilyen figyelmes és tapintatos úr, néha olyanfélét is érezhetett, hogy a Helikon gazdájának írni is illik, nehogy az írók, kényszerű helyzetbe jutva, csak a jó barátot és a bárót tekintsék benne.

Ha eddigi könyveit nézem, úgy találom akkor is, hogy inkább a nemes magyar szolgálat jellemzi őt, mintsem a művészi hivatás égő és nyugtalanító hite. Ezt a szolgálatot két dolog teszi kiemelkedővé: az emberi magatartás a tarka és zavaros világban és az együvé tartozás a föld magyar népével, kinek örömét és baját lelkében mindig hordja. Egy embernél, ki ifjúságának egy részét külföldön töltötte, s ki most is oly szívesen bolyong a nagyvilágban, természetes volna a világiasság valamely neme. S mégis: két regényében és egy novelláskönyvében még csak a vágy vagy az indulat sem jelentkezik a világiasságra. Egyik könyvében sem távozik el az erdélyi földnek arról a zugáról, melyben gazda gyanánt él, vadász gyanánt örvendezik és földi gondviselő gyanánt botorkál. Hőseit is innét válogatta össze, emberekben és állatokban egyaránt. Ha tekintjük és vizsgáljuk e hősöket, kénytelenség űz oda, hogy állatpártiak legyünk. Kéznél van az indok, mellyel a pogány szerzőt s önmagunkat mentsük: olyan a táj, hogy az inkább vadregényes, mint emberregényes. De az indokon túljutva egyszerre mégis azt érezzük, hogy az igény az íróval szemben nem akar elhallgatni. Ha joga van dürrögni a fajdkakasnak s eper helyett leányt szedni a havasi legénynek, akkor az igényt sem szoríthatjuk némaságra. Talán az irodalmi „új realizmus” ismer olyan törvényt, amely szerint olyan hősöket kell megírni, amilyenek vannak. Bár ez is csak pletyka lehet. De a pletykával szemben ott áll az alkotás örök természete: az élet csupán ürügy és segítség arra, hogy a képzelet világot és belé hősöket teremtsen!

Ez bizony hiányzott.

Az ösztönbeli és szellemi vitamin azonban nem ad nyugtot a szerencsétlen írónak. Kanyargós utakra vagy messzire űzi inkább, mintsem ott maradjon a próbálkozásoknak a tetején, mint egy leplezett Jób.

Így járt Kemény János is.

 

*

 

Ez a furcsa vitamin ösztökélhette odáig, hogy egy szép napon „átdobhassa magát az otthoni gondok kerítésén” és „szép felelőtlenséggel” nekilóduljon a világnak. Nő és író nem tudja, hogy mikor árulja el önmagát; s ez nagy szerencse, mert ha tudná, akkor „sarki démon” lenne az egyikből, mint A kapitány bosszúja című novellában, s a másikból selyemfiú Karló, kinek „nincs kedve kegyes szavakkal viszonozni az európai hölgyek bámulatát”. Kissé mulatságos, majdnem felér egy spiritiszta vallomásával, hogy én nyomra akadtam. A tehetség is természeti törvény alatt áll, mint a test. Nő és feszíti burkát mind a kettő. S egyszer bekövetkezik, hogy a kis felelősséget le kell tenni egy nagyobb felelősségért.

A kis felelősséget három könyv hordozza, melyekről már beszéltem. Kicsi súlynak nem kell erős alapzat, de a nagyobb felelősségnél a medve is jobban kiereszti körmeit, nehogy könnyű dolga legyen a vadásznak, aki puskával ítélkezik felette. A Kokó és Szokratész kötetében már kieresztett, éles körmöket látunk. A nyolc történet, mint nyolc darab zsákmány, úgy fekszik a könyvben. A tehetség ragadozását mindegyikben meg lehet figyelni jól. Szinte esetről esetre ismétlődik, hogy oldalakon keresztül kapdos az író a zsákmány felé. A küzdelem bizonytalan fogásokkal indul, de a végén vagy sebesülve, vagy végleg leterítve fekszik valahány.

Ennek a jelképes beszédnek nemcsak azért van helye itt, hogy éreztetni tudjam a küzdelmet, mit az író a témákkal folytatott. Helye van azért is, mert a könyv vadakról és vadászokról sokat beszél, s illő, hogy egy író hajnalán úgy feleljünk egymásnak, mint Marosvécsen egyik kakas a másiknak, vagy a görög hegyi faluban egyik szamár a másiknak. És főleg helye van azért, mert a Kokó és Szokratész könyve véglegesen elhitette velem, hogy vadászni nemcsak vadakra, hanem emberekre is lehet. Természetes azonban, hogy e kétféle vadászatot csupán a szenvedély állítja párhuzamba, mert különben s éppen Kemény Jánosnál föld az egyik, s ég a másik. Ott vadszagra megy a vadász, itt pedig lélekszag után szimatol s keresgél folyton az író. Ahogy „Tirolban zergét, a Kárpátokban szarvasbikát, Somogyban őzbakot, Skóciában grauszt, Angliában fácánt, Görögországban veres lábú foglyot, Kis-Ázsiában sakált és vadkant s Szmirna fölött leopárdot” szeretett vadászni az özvegy ezredesné: éppen olyan változatos és ínyenc emberekben is a Kemény János szenvedélye. Amelyik mindennapinak tetszik, mint állatban a varjú például, az az ember az ő tollát nem érdekli. Még az sem elég, ha egy nő közönséges; vagy egy férfi gyilkos: azon innét és azon túl furcsának, eredetinek vagy különcnek kell lennie.

Görögországban sokan vannak ilyenek.

Vannak itt is, de nálunk a vadásztilalom útjába áll az írónak.

Erdélyben most meglepő volna az a meleg, szétáradó emberség is, mely a „hatalmas öklű attikai csillagok” alatt oly természetesen vegyül bele a fűszeres illatokba. Egyedül a líra kelne el talán, mely a nyolc történetet közreveszi, mint rügyekből font szelíd kerítés. Nagy kérdés azonban, hogy a bécsi kereskedő helyett, Brown-Smith kapitány helyett, a cipőtisztító Szokratész helyett és a kicsi kedves Claudette helyett az idevalók közül kiket tennénk a kerítésbe?!

Bizony jó volna, ha Kemény János egy új könyvben felelne erre.

 

 

A hivatkozás helye

Kokó és Szokratész. Erdélyi Helikon 1940. 3. sz. 137–140. A cím alatt: Kemény János déltengeri történetei. Erdélyi Szépmíves Céh 1940. Újraközölve: Tiszta beszéd (384–387) és Jégtörő gondolatok II. kötet (148–152) – ez utóbbi helyen „Kokó és Szókratész” címmel, Kemény János déltengeri történetei alcímmel.