Időszerű tanítás^*

Különálló erdélyi életünkben, melynek különállását nem mi választottuk, gyakran megtörtént, hogy az erdélyi magyar írók – egyenként vagy csoportosan – közönségük elé állottak. Ritka esetben a faluig is eljutottak élőszavukkal. Az írók személyes igehirdetése a harmincas esztendő körül vált a legsűrűbbé. De innét kezdve a dobogón egyre ritkább jelenség lett az író. Helyébe lassan felereszkedett a politika és társadalmi szivárvány, melynek színei közül, agitációra, választani kellett, s a kiválasztott színnel verni és veretni a többit.

A magyar író nem egyszínű, hanem magyar.

Éppen ezért ebben az agitációban sem jobbról, sem balról nemigen vettek részt az írók. Másrészt olvasták a székely mesét is, melyben a huszár és a szolgáló összekapnak, s hajlékostól tönkreteszik egymást az emberek, mivel nem tudnak megegyezni abban a nagy kérdésben, hogy azt a bizonyos víziállatot miképpen hívják: „Rák”-e vagy „Mász”?

Olvasták, s úgy gondolták, hogy meg kéne várni, amíg eldől ez a kérdés. Ebben a várakozásban tanúi vagyunk a történelmi veszekedésnek, mely a különös és hasznos víziállatnak a neve körül forog ismét.

De a mesének, a név körül, egyszer vége lesz. Sok baj és szorongás után a barna huszár oda teszi majd az egyik nevet, ahova a piros szolgáló a másikat. S ezzel a történelmi fordulattal majd a név helyett a lényeg mered elénk: maga a kétollós valódi rák, a csemege, a zsákmány.

Ez a tény, amit tudomásul kell vennünk.

Az erdélyi magyarság közvéleménye minden vonatkozásban arra tanít, hogy tudomásul vette a tényeket, melyek Európában, távol és közel, manapság történnek. Sőt ezen túlmenőleg lépten-nyomon tanújelét adja, hogy amit tudomásul vett, annak a reá eső feladatait és következményeit vállalni akarja. A közvélemény feszült figyelme és várakozása azt jelenti, hogy minden érzékével keresi az utat, melyen polgári kötelességeit össze tudja egyeztetni nemzeti és emberi sorsával; másrészt pedig türelmetlen vágyat jelent a vezetői felé, kiket felemelkedésre és bölcs bátorságra szeretne ösztönözni.

Az író társadalmi fogalma általában úgy él a művelt köztudatban, mint a közvélemény megérzője s ennek a közvéleménynek szellemi kifejezője. Ebben a fogalomban a legnagyobb igény rejlik, amit közösség támaszt valamely tagjával szemben. Ennél nagyobb igényt csak azzal a fiával szemben állít fel, akinek cselekedetté s így valóságos életté kell váltania a kifejezett közvéleményt. Egészséges népeknél, kik szellemi és fizikai erőikben tényleg jövendőt hordoznak, ez az igény nagyon határozott formában szokott megjelenni. Szinte törvény lesz belőle, mely az időtlen erkölcsöt az idő szükségei szerint alkalmazza.

Ha mi, írók s általában szellemi foglalkozást űző magyar emberek esztendők óta csak elvétve léptünk személyesen a nyilvánosság elé, ennek indokát általánosságban fentebb érintettem. Úgy érzem azonban, hogy a szemlélődésnek és a hallgatásnak az ideje lejárt. Bárhova megyünk és bárkivel beszélünk, mindenütt érezzük a ki nem mondott parancsot, hogy a maga helyén és a maga eszközeivel ki-ki álljon a közösség szolgálatába, mely szolgálat lelki és szociális természetű. A kornak a nyelvére lefordítva ez szervezést jelent, de nem a pártnak, sőt nem is a napi politikának értelmében, hanem szervezést az életre, amelyben megfelelő vezetés alatt tényleg együtt vannak azok, akik egyet akarnak. Ennek az eszményi szervezésnek a lelki feladata: a műveltség terjesztése minden helyen és minden eszközzel, nemkülönben az öntudat felébresztése és gondozása. Szociális feladata pedig az, hogy a műveltség és az öntudat úgy a közösségnek, mint az egyénnek egyaránt hasznára válhassék.

A szellemi ember, ki az utolsó időkben egymagában rágódott a kérdések felett, itt és máshol élőszóval tesz vallomást és igyekszik tanítani. Ez a tény pedig azt jelenti, hogy a szellemi ember teljesíti a ki nem mondott parancsot, amelyet mindenütt érzünk. A magyar közönség eljön, hogy meghallgassa a szót, melyből tájékozódni, tanulni és nevelődni szeretne. Ez a tény is azt jelenti, hogy az elzárkózás vagy a könnyű szórakozás helyett a magyar közönség is felismeri súlyát és erejét, mely nélkül a szellemi ember szava gyümölcstelen és a vezető akarata haszontalan kincs. A kettő együttesen pedig azt jelenti, hogy gyors ütemben itt is, ott is, az országnak minden magyarlakta területén termékenyítően felszakad az együvé tartozás érzése, melyből egységes közszellem születik, az egységes közszellemből a kötelesség és hivatás tudata, s ebből pedig az erő.

Amikor magamban mérlegeltem, majd leírtam ezeket a szavakat, úgy tetszett nekem, hogy helyesen ismertem fel az erdélyi magyarság mostani érzelmi világát, lelki és idegbeli állapotát. Nemkülönben a türelmetlen és formátlan vágyakozását sorsának gyökeres javítását illetőleg. Ha helyes ez a felismerés, akkor ne csak hirdessük, hanem vonjuk le belőle a következtetést. Akárhogy okoskodunk, arra az eredményre jutunk, hogy a következmény nem lehet egyéb, csak a munka. A szellemi ember számára az erősebb és összetettebb szellemi munka; az iparos számára a kitartás a versenyben való győzelemig; a kétkezi munkás számára a lelki és anyagi erőgyűjtés sorsának javítására; és a földműves számára bölcs türelmének további ápolása, hogy nehéz sorsát viselhesse és kötelességét teljesíthesse.

S együtt az összesnek a magyar lét parancsa szól, mely higgadt várakozást rendel, s a várakozás ideje alatt az egymásért való munkára és kötelességeink teljesítésére utal.

Tehát itt van az ideje, hogy egyenként is feltegyük önmagunknak a kérdést: mi az a többlet, amelyet saját magunknak, a családnak, magyar testvéreinknek s ezáltal az erdélyi magyarságnak adhatunk?

Valamit mindenkinek vállalnia kell!

S bizonyos, hogy ha ezzel a gondolattal adjuk meg önmagunknak a választ, egyszerre elevenebb és biztatóbb lesz az egész erdélyi magyar élet. Mert a jó példa nyomán új példák fakadnak, a testvéri cselekedet tovább virágzik, egy jó magyar tízből csinálhat még jobbat, és egyetlen bátor ember messze sugározhatja a fényt…

Kétségtelen: olyan az emberi természet, hogy mindenkinek könnyebben és kevesebb felelősséggel felelünk, mint önmagunknak. Nehéz életkörülmények között, mint a miénk is, gyengül a jellem, és olcsóbbá válik a léleknek az a tulajdonsága, melyet felelősség érzetének nevezünk. Mindjárt kiderül ez, mihelyt önmagunk felé fordulunk, s a kérdést a néma száj teszi fel a felébresztett lelkiismeretnek. Egyszerre kiderül, hogy a szokástól eltérően mily alapos meggondolást kíván most a válasz és az ítélet, mellyel magunkat önmagunk előtt elkötelezzük. Ez természetes is, hiszen önmagától senki meg nem szabadulhat, s így a felelősség törvénye alól ki nem bújhatik. De ez nem baj, sőt ellenkezőleg: az ilyen időkben az egyetlen biztos módszer arra, hogy egyéni életünket nemesebbé s ezen keresztül a magyarság életét legalább belsőleg biztossá tehessük.

Amikor én megkérdeztem magamat, hogy mi az a többlet, amelyet magamnak s ezen keresztül magyar közösségemnek adhatok: azt feleltem, amit szellemi ember felelhet:

Erősebb és önzetlenebb szellemi munkát.

Lényegében tehát itt van a magyarázata annak, hogy az utóbbi esztendőben sokszor írói hivatásom érzékeny kárára olyan természetű munkát is vállaltam és vittem, mely nyugalmasabb időkben nem az alkotó író dolga. Ez a szerep is, hogy testvéri hívásra eljöttem ide, és gondolataimat nem irodalmi formában közlöm: ennek az időszerű munkának egy kis részlete. Be kellett látnom, hogy az irodalmi mű mellett, mely ugyan értékesebb és időtállóbb, szükség van a köznyelven történő időszerű tanításra, írásban és élőszóval. A jelek azt mutatják, hogy mások is megérezték ennek a szükségét, hiszen itt és ott egyre sűrűbben jelennek meg írók, tudósok és gondolkozók, hogy a maguk eszközeivel tanítsanak, buzdítsanak.

Hogy a magyarság lelki szervezésében részt vegyenek.

Ennek a lelki szervezésnek a folyamán mindenki megtalálja a maga szerepét, ha a kérdést, melyről az imént szólottam, becsületesen felteszi magának. Én is így jutottam arra a feleletre, hogy előadásaim során sem tehetek mást, mint hogy hirdessem azt a szellemet és szorgalmazzam azt a szellemi magatartást, melyet a nemzeti érzés, a keresztény erkölcs és a szociális felfogás jellemez. Ez az a légkör, vagy ha úgy teszik: fény, mely körülveszi a tárgyakat és a föld nedveivel együtt élteti azokat. A tárgyak pedig maguk a kérdések, melyekről ebben a megvilágításban beszélni kell. Részben egyéni meggyőződés dolga, részben a szükségletek parancsa, hogy a tárgyak, illetőleg a kérdések között milyen sorrendet és jelentőségbeli különbséget állapítunk meg.

Eddig inkább arról a fényről (illetőleg még derengésről) beszéltem, melyben egyrészt feltűnnek a tárgyak körvonalai, másrészt pedig amely reménnyel tölt el a teljes világosság dolgában. Én már a derengésben kiválasztottam a többi közül egy fát, amely ősréginek tetszik. A föld, melybe ültették valamikor, az a megpróbált öreg föld, melynek szülőföld a neve. Amelyen és amelyért őseink vére folyt és apáink verejtéke folyt. Amelyen ringott a bölcsőnk, amelynek hátán meghallottuk az édes anyanyelv első szavát, s amelyen játszottuk, hogy: „Bújj, bújj, zöld ág, zöld a levelecske…” Ezen a földön mentünk-jöttünk könyvekkel a táskában vagy a tarisznyában; öröm és gond között ezen botladoztunk oda és vissza, körbe vagy előre; a nagy változás idején ezt a földet néztük csüggetegen, ki erőt és biztatást nyújtott akkor is nekünk. Hűségesek voltunk hozzá, ehhez a földhöz, mely bánatban is anyaföld, mint ahogy az volt örömben; s amely mégis az egyetlen, aki pusztán, egymagában és gazda nélkül jelenti nekünk a szót: Haza!

Igen, itt áll és ebben gyökerezik, az ősrégi fa, a Magyar Fa. Sok féreg rágta gyökerét, de valahogy kiheverte mindig a férgeket a gyökér. S valahogy ma is táplálja a törzset, mely kenyérszínben áll, történelmi viharoknak beforrott jegyeivel és a rágások nyílt sebeivel. Az időknek és a csüggedőknek baljóslatai közben szinte egyetlen menedék ez a törzs, amelynek megszabdalt kérge alatt az egészség nedvei keringenek. Odvaiban mesék és balladák tanyáznak, miket tudós kutatók fürkésznek elő. Rengeteg ágai szeszélyesen hajladoznak; csupa egyéniség kicsi és nagy. Szellő idején ezer változatban szólnak a világról s néha a törzsről, de a viharban könnyen tördösnek, mint általában az ágak.

Természet törvénye, hogy a fa mindig vessen rügyeket, amíg jó a gyökér, erős a törzs és hűségesek az ágak. De amit a természet nyújt, embernek kell azt gondoznia, ha akarjuk az éltető gyümölcsöt.

Vajon kérdezhetem, hogy akarjuk-e?

Azt hiszem, hogy ezt a végső kérdést, ezen a nyelven, nem szabad feltenni, hanem a kérdés helyett inkább a madár fiait kell tolmácsolnunk, akik az ősrégi fa lombozata között nyugosznak fészkeikben. Mit mondanak ők, akik régi és hosszas tanítás után egyszerűen, szabadon és igazán szólnak?

Azt mondják, hogy amiről beszéltem, a föld: az az erdélyi föld; s azt mondják, hogy a gyökér, amelyről szólottam: az a történelem. S a törzs, melyet magyaráztam: az a magyar nép; az ágazat pedig a törzs fölött maga az őrködő, tanult értelmiség; s az ifjúság a rügy.

Együtt a nemzet.

Szeretjük a földet, mely védi és élteti a gyökeret. Erőt és védelmet kérünk a törzstől; őrködést és fényt a lombozattól; s gyümölcsöt a rügytől.

Sáfárkodjunk úgy, ahogy isteni és földi törvények szerint elő van írva. Mert akkor elnyerjük Istentől, ami tőle való; s elnyerjük a földi világtól, ami a földön szükséges.

 

 

A hivatkozás helye

Időszerű tanítás. Brassói Lapok 1940. márc. 24. Újraközölve: Virrasztás (359–365) – Marosvásárhely, 1940. február 5. keltezéssel; Jégtörő gondolatok II. kötet (141–147) – ugyancsak Marosvásárhely, 1940. február 5. keltezéssel.