Jelünk, a háromágú csillag^*

Huszonegy esztendőt merítettünk el abban az életben, melynek állandó és egyre nehezedő bélyege a „kisebbségi” jelző. Most a huszonkettedik küszöbén állunk és bélyeges fejünkön a jövőbe fürkész a két szem. Ködöt látunk, amely gomolyog néhol, ijesztő alakzatokat váltva; s máshol megüli súlyosan a földet, mely napfényről álmodott. Karámban vagyunk, melynek ködkerítését nem tudja áttörni a szem. De a lélek, ez a láthatatlanul illanó gép, melynek motorja az értelem s teste az ösztön: ez áttör az elkerített jövőbe és megkutatja számunkra az utat.

Azért állunk itt, az idők küszöbén, hogy megvizsgáljuk láthatatlan gépeinket, s ha szükséges: alkalmassá is tegyük magunkat arra, hogy lehetőleg tévedés nélkül ismerjük fel a célhoz vezető utat.

Nem vagyunk gyakorlat híján ebben a munkában. Hiszen a nemzedék, melynek sorából egyetlen hívó szóra oly számosan jelentkeztek, hosszú esztendők óta nyugtalan és nyugtalanító lelkiismerete az erdélyi magyarságnak. Ebben a súlyos órában, amikor újabb határkőhöz érkezett a nemzedék, szigorú tárgyilagossággal állapíthatjuk meg a következőket: amilyen ébresztő és el nem múló szerepet töltött be az előttünk járó nemzedék az irodalomban, olyan ébresztő és el nem múló szerepet kell betöltenie ennek a nemzedéknek a nemzeti közéletben. Ennek a kijelentésnek nincsen felhívásjellege, hiszen aki már jó ideje harcol, azt nem kell harcra szólítani: de ugyanúgy dicséret- vagy jutalomjellege sincs, mert annak csak a jól megvívott harc után van helye. Visszavonhatatlan kötelezettség van benne, melyet egy időben, mint virágot, szívére tűzött ez a nemzedék. A virág azóta elhányta szirmait, s most az őrködésnek és a féltésnek legmagasztosabb gondjával kell vigyázni az érő gyümölcsre, mely talán egy napon egyetlen tápláléka lesz közel kétmillió magyar léleknek.

Ezelőtt négy esztendővel cselekvő erdélyi magyar ifjúságról írtam. Tusakodó, okoskodó és kanyargó ifjúság jelentkezett a körülhordozott szavakra. Az utat kereste a nemzedék, néha megzavarva és néha meg is zavarodva, de sohasem lelkiismeretlenül. Ez a kutató lelkiismeret és a hithez való ragaszkodás volt a legnagyobb erénye a nemzedéknek, amikor népének gondjában a maga módján és a maga bátortalan mozdulataival jelentkezett. S hogy jöttek egymás után az állomások, egyre gyűlt a teher, de a teherrel gyűlt egyre az erény is. Az Erdélyi Fiatalok, a Hitel és más munkamezőkön keresztül megedződve a Vásárhelyi Találkozón már férfivá érett ez a nemzedék. Egységbe foglalta mindazt, amit azelőtt dolgozott és akkor megtisztulva gondolt; majd a Nemzedéki Vallomásban pótolta a vásárhelyi hibákat, és a nemzedéket elkötelezte a kereszténység legnagyobb jelével.

Így érkeztünk el ehhez az értekezlethez, mely valójában csak a magva annak, aminek a fejlődés rendje szerint történnie kellett volna. A különleges idők azonban nem engedték meg, hogy ez a férfivá érett nemzedék népének színe előtt ezres számban jelenjék meg. Csak kevesen vagyunk itt, de akik vagyunk, egytől egyig érezzük, hogy szemek vagyunk a sokból. Azt mondhatnám, hogy példaképnek vagyunk itt. De ha igaz, hogy nemcsak az egyénnek, hanem a nemzeti közösségnek is van lelke; akkor mi ebből a lélekből valók vagyunk s úgy szikrázunk vagy borulunk el, mint maga az örök valóság, a nemzet lelke.

Külön-külön és együtt mind jól érezzük az utat, amelyen idáig jöttünk. Ahogy ember szokta, egy pillantással fel is mértük, ami a hátunk mögött van. S ahogy ember szokta, csak most látjuk, mily nehéz és vészrejtő volt ez az út. S mégis eljöttünk rajta! Van-e hát okunk arra, hogy kétségekkel vagy éppen félelemmel teljünk el, amikor előre és határozottabb lépésekkel tovább kell mennünk? Hit és csoda vezeti, magyar barátaim, az embert. Emberi hit és isteni csoda. A hitet magunk szereztük meg vagy kell megszereznünk, hogy méltók lehessünk az isteni csodára. Nem tagadjuk: soha még nagyobb szükségünk nem volt a hitre és az isteni csodára, mint éppen ennek az esztendőnek a küszöbén. Mert ha nehéz volt eddig, amíg jóformán csak gondolatokat, vágyat és terveket adtunk, akkor százszorosan nehéz lesz mostantól fogva, amikor dolgozni és cselekedni akarunk.

A cselekvő ifjúság igéje mostantól kezdve határozottan testet akar ölteni. Most érkeztünk el a forráshoz, melyet megálmodott az ifjúság, de amelyből már csak akkor ihatik, amikor férfivá érett. A természet bölcs törvénye talán ez, esetleg a mi mulasztásunk. De az is lehet, hogy a Gondviselés rendezése. Mindenesetre így van. Nem volt forradalmi ez a nemzedék, mert túlságosan érezte, hogy „kisebbségi” sorsban mindenki egyformán viseli a bélyeget és a gondot; érezte, hogy az igaz és a bűnös között rendületlenül fennállott és fennáll az összekötő híd, mert mind a kettő magyar. Ezen a hídon nyílik az egységnek az a virága, mely uralkodó népnél soha meg nem teremhetik. A kereszténység és a legigazibb nemzeti közösség jele ez a virág; s bár néha átjárt a nemes indulat minket, mint a tűz, odáig mégsem jutottunk, hogy letapossuk ezt a virágot.

Ezért nem volt forradalmi ez a nemzedék.

S ha nem volt forradalmi, az egészséges fejlődés és a lelkiismeret vezette odáig, hogy jó néhány képviselője itt ül a Romániai Magyar Népközösség hivatalos falai között. Barátaim! Hevülékeny és türelmetlen ifjúság és teremtő fiatal férfikor ennél szebb áldozatot nem is hozhat népéért. A közösség érdekében, a „kisebbségi” magyar virág életéért, legyőztük önmagunkat és engedelmesen odaállottunk az ember mellé, aki látható feje az erdélyi magyarságnak. S odaállottunk volna, bárki legyen ez az ember, mert a viharfelhők alatt az egy test és egy lélek győzhetetlen eszméje ezt parancsolta nekünk.

Ha van elgondolásunk, amelyet a vezetésben még nem találtunk meg; ha van hivatalos magatartás, mely bántott vérünkkel nem egyezik meg; mindezt az egy akol keretein belül az egy pásztorral akarjuk megbeszélni. Ebben a keretben és őrajta keresztül akarjuk érvényesíteni. Eddig is bíztunk abban, hogy ez sikerül nekünk; s mostantól kezdve még erősebb ez a bizalmunk, hiszen a megértésnek és a méltánylásnak olyan jelét kaptuk most, amely a bizalomba joggal örömet vegyített. Igaz: nem is kértünk semmit, ami nemzedéki előny lehetne vagy fiataloknak szóló kiváltság. Egyedül munkát kértünk: azt a kiváltságot, hogy népünkért dolgozhassunk; és azt a terhet, hogy az irányító cselekedetekben felelősséget érezhessünk.

Nem titkoltuk soha, s most együttesen is, mint egy szív és egy lélek, vallomást teszünk jelünkről, melyet minden körülmények között hordozni kívánunk magunk előtt és magunkban. Ez a jel egy csillag, mely nem ötágúan gazdag, mint a boldog betlehemi pásztoroké, hanem három ágával szegény, de szigorú. Nem a megszületett Messiást jelzi, hanem csak a vágyat utána, ahogy Keresztelő Szent János látomásaiban jelenhetett meg egykoron, sáskahús erején, erdei kísértetek sürgés-forgása közben. Három ága van csupán ennek a mi „kisebbségi” csillagunknak, de ez a három legalább éles: vág, mint a kard; s ha kell, szikrázik is, mint a kard.

Egyik ágát Kereszténynek hívják, a másik ágát Nemzetinek hívják s a harmadikat Szociálisnak hívják.

Keresztény a szónak ősi értelmében, mely a hitet és a hitért a halált rejti magában. Nemzeti a fogalom emberi és dicső magyar értelmében, mely örök virágokat nyitott végvári katonák sírján. Szociális a Nemzet megszületéséért, melynek címere a nép.

Magyarok fiai! A keresztény eszmének hívei, a nemzeti gondolat jegyesei, a szociális meggyőződés lovagjai! Munkátok elé ezt a csillagot emelem. Legyetek hozzá hívek és alatta teremjetek olyan gyümölcsöket, melyeket idő jöttével megszaporíthat az isteni csoda, mint az öt árpakenyeret.

 

 

A hivatkozás helye

Jelünk, a háromágú csillag. Ellenzék 1940. jan. 14. 10. sz. 9. Újraközölve: Virrasztás (318–322) – Egy fiatalokból álló népközösségi értekezlet megnyitó beszéde alcímmel, Kolozsvár, 1940. január 14. keltezéssel.