Tévedező nyájak, gondatlan pásztorok*

A próféta kemény Igéi, melyeket szívében hordoz a mai Vasárnapi Szó, nem kímélik a rossz pásztorokat, de az Úristen vigasztalását nyújtják a tévedező nyájaknak. Van-e ma időszerűbb és igazabb beszéd e megrendítő isteni szavaknál? Csak a próféta hiányzik időnkből, ki az Úr mai vezényszavait ilyen szédítő magasságból tolmácsolja. De ha volna, új Ezékiel gyanánt bátran önthetné dörgő beszédét Európa nyakába.

Ez idő szerint nem is érdemelne mást.

Mert Európa hegyein és völgyein ma egyformán tévedeznek a nyájak. A pásztorok pedig önmagukat legeltetik, letapossák a nyájnak való kövér füveket és megzavarják a tiszta források vizét, miután ittak azokból. Hol van és mit szól mindezekhez a szellem, mely annyira szeretett csattogó madárként e vén földrész virágos fájára szállni s ott felfújt beggyel kérkedően énekelni, amíg verőfényes volt az idő!

Bizony, odúkban van az európai szellem nemesebb madárcsapata, s a verebei pedig a politikai világnézet sivár ágairól adják a legmodernebb hangversenyt, mely ezer és ezer jelszó halandzsája. Pedig nem ennek kellett volna történnie. Mert jól van: érthető módon elriadtak e szellem fülemüléi és barázdabillegetői, de a sirályokat legalább látni szerettük volna. Különösen látni szerettük volna mi, akik sohasem tudtunk oly könnyedén felszállani a virágos fára, mert vaskosak voltunk, és az áldott s egyben áldatlan föld vonzóerejét is jobban éreztük. Hol vannak hát a röppenők és a határtalanok?

Igen: én kérdezem ezt és a hozzám hasonlók kérdik, akiknek fejéhez oly sokszor verték „Európát”. Nem az igazit, hanem a mostani változatát, amely maszkot hordva szédítette a könnyűvérűeket. Hallgattunk minden festett szónál, s népünk bibliai sorsa miatt meggyötört ábrázattal ültünk, mialatt a nagyszerű „műveltség” tarka gyíkjai vidáman futkorásztak köröttünk ide-oda csapkodó farokkal. Azonban nem ülünk többé, bármennyire meggyötörtettünk is. Hanem felállunk a szellem elcsendesült mezején, s népünk és az isteni ember szolgálatában Európát mi vesszük a szánkra. Talán azért, mert az odúkba bújók helyét nem nézhetjük üresen hagyva; vagy talán azért, mert magyarázkodás nélkül eljött ennek az ideje. Sohasem hittük, hogy Európát az úri rend jelenti, de hittük azt, hogy az örök Európa megőrzésére a polgárság jelentkezett. Az okos és világfias szó- és betűáradatban s a művek sivalkodó rengetegében néha még azt is hittük, hogy fejlesztésére vállalkozott. Bizonyára nem kell mondanunk, hogy öröm helyett sajnálkozás és csalódás jutott nekünk. Most már nem bűn talán, sőt nem is fölösleges, ha az úri rend ijedt zavarában s néha már árulása közben felütjük a fejünket és a félbehagyott harc folytatására jelentkezünk. Megvan az okunk rá, hogy ezt megtegyük, hiszen számunkra mindig európai kultúra volt az is, melyet a felső réteg alatt a nép őrzött és tartogatott arra az időre, amikor megcsuszamlik a kéreg. Ha úgy tetszik, mély kultúra ez; vagy ha úgy tetszik, csupán kultúra, mely nem vibrál ugyan mozivásznakon s nem szolgál szellemi eledelül nagyvárosoknak; de van és él rendületlenül. S kész arra, hogy idők változtával, mint áldás, elöntse Európa földjét.

Idők változtával?

Hallják a szót a fülek, és megrándulnak tőle az idegek: de mi lesz addig?! A munkánál és a reménynél más feleletet adhatunk-e mi, akik nem űzzük a politikai jóslás tetszetős, de haszontalan műfaját? Nem jósolunk és nem találgatunk, hanem ahelyett felmérjük helyzetünket és megállapítjuk tennivalóinkat.

Közel kétmillió számban itt élünk a régi, áldott és áldatlan anyaföldön. Ez a hely szinte kétszeresen európai ma, hiszen ami ezelőtt is Balkán volt benne, az változás nélkül lett európai; s ami pedig valódi Európa volt, azt dugva őrizzük és csiszolgatjuk, mint valami kincset. S ha ilyen a keret és a jelleg, amelyben s ahogyan élünk: nem első teendőnk-e magunk fölé emelni minden Ezékielt, aki a tévedező nyájakról és a gondatlan pásztorokról kimondja az igazat! Mivel jót és igazat szeretnénk cselekedni mi is, bizony oda emeljük a prófétát szemeink elé, hogy igazságának mámorában megfeledkezhessünk az apró veszedelmekről, amelyek mindenkinek a nyomában vannak ma, aki igazság nélkül nem akar élni. S ha már meg tudunk egy kissé feledkezni a leselkedő veszedelmekről, rögtön azt nézzük, hogy hol vannak a magunk kicsike és mai Ezékiel prófétái. Ezekre van múlhatatlanul szükségünk, mert a nyájak ezen a földön is riadtan tévedeznek s a legjobb pásztorokban is számtalan hiba találtatik. Jöjjenek hát, akik az Isten vagy a nép sugalmazása alatt kemény, de gyógyító igéiket hallatják, hogy azoknak esője alatt megrothadjon bennünk a rossz és kivirágozzék, ami jó.

A nagy próféta árnyékában, íme, már ott állanak fiaink közül is ketten-hárman s a Vasárnapi Szó szerény nyilvánossága előtt a nyájakról és a pásztorokról beszélnek. Az időnek, mely vigasztalan ugyan, de még nem tragikus, ahhoz mérten vannak prófétái. A remény szivárványán áll még az egyik lábuk, s csak a másik türelmetlen, hogy rálépjék a meztelen igazság útjára. De meg kell állapítanunk, hogy az eddigi leselkedés és suttogások után ez is nagy eredmény. Ragadjunk oda hát szemeinkkel beborult egünknek eme kicsi kék foltjára; s aki ahogy tudja, űzze tovább a felhőket.

A társadalmi egészség, a népi boldogulás és a nemzeti erőgyarapítás érdekében minden szabad annak, aki felelősséggel cselekszik és nyilvánvalóan jobbat tud a meglevőnél. Azt hisszük, hogy akik mai számunkban éltek ezzel a terhes szabadsággal, mind ilyen emberek. Bár mostani helyzetünkben minden szót kétszer is meg kell fontolnunk, mielőtt kimondanók azt; mégis úgy döntöttünk, hogy bajainkat nem takargatni kell, hanem a nyilvánosság napfényén gyógyítani.

Ha valaki lélek és vér szerint gondot és felelősséget hordozhat ma, akkor mi azok között ott vagyunk. Szemünk egyformán megtelik fájdalommal: akár a gyergyói segítségkérő szavakat olvassuk, akár a temesvári munkásvezető panaszait. Tudjuk, hogy jobbról és balról egyaránt segíteni kell. Falunak és munkásságnak kölcsönösen biztosítani kell a nemzeti keretek között a megillető helyet. Ha van valami, amit szüntelenül óhajtunk és munkálunk, akkor ez az. De tudjuk és tudnunk kell, hogy ott áll előttünk a régi „magyar rend”, mely munkást szívesen kirekeszt, és népet még szívesebben utasít belé a népszínművekbe. S ott áll a hátunk mögött a munkásvezetők egy részének nemzetközisége, mely egyre őrzi az akadályokat köztünk és a munkástömegek között.

Elöl víz, s hátul tűz.

Ez a mi helyzetünk ma.

De itt közbül, a nemzeti érzés és az emberi jogok földjén, elszántan állunk. Nem bókolunk előre és nem rúgunk hátra, hanem karjaink széttárulnak, hogy egybeöleljük mindazt, ami jó és erős. Ez a mi szerepünk, amelynek betöltésére vállalkoztunk. Kicsiben és magunk között ugyanaz a szerep, melyet ezer esztendeje hordoz a magyarság, Kelet és Nyugat ütközőpontján.

 

 

A hivatkozás helye

Tévedező nyájak, gondatlan pásztorok. Ellenzék 1939. nov. 5. 256. sz. 9. Újraközölve: Virrasztás (340–344) – Kolozsvár, 1939. november 5. keltezéssel; Tiszta beszéd (370–373) és Jégtörő gondolatok II. kötet (123–126) – ugyancsak Kolozsvár, 1939. november 5. keltezéssel.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]