Magyar Szövetség^*

Magunk között eddig sem titkoltuk, de most már nyílt színen is bevallhatjuk, hogy a romániai magyarság húsz esztendőn keresztül nem tudta életformáját megtalálni. Ne kutassuk jelenleg, hogy milyen és hányféle oka volt ennek. Inkább örvendjünk a pezsdületnek és az önbizalomnak, mely az utóbbi hetekben magyar társadalmunkat elég bízóvá tette arra, hogy ezt a vallomást felemelt fővel mondhassuk ki.

Azok közé tartozom, akiknek érett ifjúsága és férfikorának legdolgosabb évei abban az örökös gondban teltek, hogy ezt az életformát meg lehessen találni. A vágy és a cselekvő szellem, mely közöttünk erjedett és erjesztett, végre alkalmat és lehetőséget talált az új kezdetre. Olyan államformáló erőkkel találkozott ugyanis össze, hogy ebből a találkozásból szükségszerűen kellett a lehetőségnek megszületnie.

A világ politikai életét, főleg az utolsó évtizedben, semmi sem jellemzi jobban, mint az a törekvés, hogy a közös művelődésű és egyazon nyelvet beszélő nemzetek népi egységet alkossanak. A román kormányzatnak új államformát rendező munkájában is ezt a politikai felfogást látjuk. Egészen természetes, hogy ez az uralkodó felfogás, mely a román népnek nemzetszemélyiség jellegét állítja előtérbe, a közös művelődésű és egyazon nyelvet beszélő kisebbségektől sem vitathatja el azt a jogot, hogy önmagukban népi közösséget alkossanak. Az építő jellegű együttélés eme jog megadása nélkül nem is lett volna elképzelhető; s megtartása és érvényesülése nélkül nem is lehetséges.

Bár számunkra sem közömbös az ország államformája, amelyben élünk: minket ez államformának kérdése, döntő módon mégiscsak abból a megítélésből kifolyólag érdekel, hogy népközösségi jogainkat megkapjuk-e és érvényesíthetjük-e.

Az egész romániai magyarság tiszta szívvel örvend annak, hogy népi személyiségünket a kormányzat elismerte; és ugyanakkor lehetőséget nyújtott arra, hogy a népközösség társadalmi megszervezését végbe is vihessük. Nem kétséges, hogy ezzel az elismert természetes jogunkkal, a szervezkedés súlyos és nagy munkájában, sikeresen csak két biztosíték mellett élhetünk. Egyiket magának a kormányzatnak kell megadnia és végig biztosítania; a másik biztosítékot pedig nekünk kell belül megteremtenünk.

Ha röviden is, ahogy egy ilyen írás keretében lehetséges, de mind a kettővel foglalkoznunk kell. S főleg rá kell mutatnunk azokra az alapelvekre, amelyeken biztosított jognak és szervezkedésnek állania kell. Különben csak eredménytelen vesződés és sikertelen kísérlet lenne az egész.

A mi helyzetünk pedig, romániai s kivált erdélyi magyaroké, még a kisebbségi népek nagy listáján is különleges. Nem tudok róla, hogy húsz esztendőn keresztül a magyarság vezetői közül valaki ország színe előtt rámutatott volna erre a különleges helyzetre, mely nemcsak természetes, hanem lelki és erkölcsi jogokat is kínál nekünk a küzdelemre. Ezelőtt két hónappal azonban az egyetlen országos jellegű katolikus lapunk kivonatosan egy érdekfeszítő előadás anyagát közölte. Ezt az előadást a román nemzet nagy történetírója, Iorga Miklós mondotta volt egy Párizsban, a Népszövetségi Liga ottani szervezete előtt, még kilencszázhuszonötben. Ebben az előadásban Iorga jogalkotó nemzetiségnek nevezte Romániában a magyart és a szászt. Sőt nem is nemzetiségnek, hanem nemzetnek nevezte. A továbbiakban pedig azt mondta: Ha valamely adott területen egy nemzet (nemzetiség) régi, akkor ez a nemzet történelmi azon a területen, ahol ott lakván részt vett annak a területnek termékennyé tételében és fejlődésében. Kétségtelenül az ilyen nemzetiségnek más jogai vannak az uralkodó többséggel szemben, mint amilyenek egy „tegnap” érkezett nemzetiségnek lehetnek.

Külön az erdélyi magyarokról beszélve következtetését ebben a mondatban foglalja össze: „A következmény az, hogy a magyaroknak megvan az igényük az olyan jogokra, amilyeneket a szerződések előírtak, sőt történelmi joguk is van, úgyszólván lelki joguk van”.

Mindez tökéletesen így van: senki kétségbe nem vonhatja, aki emberi és államerkölcsi alapon népet kormányoz és országot épít. Egy nemzet, mely ezer esztendőn keresztül művelte és védte ezt a földet, semmiféle csoportjában vagy utódjában nem hitványodhatik odáig, hogy honpolgári és nemzeti jogainak teljességéért minden időkben nyíltan ne küzdjön. S ilyenformán mi is levonjuk ebből a jogalkotó és történelmi helyzetünkből a következtetést, ami így szól: a megadott lehetőség után támogasson minket a kormányzat, hogy a megalakuló Magyar Népközösség a maga nyelvén művelődhessék mindenütt: gazdaságilag élvezhesse munkájának gyümölcsét, és társadalmilag a maga nemzeti érzéseiben forrhasson össze.

S most hadd beszéljünk a másik biztosítékról, amely a fentebbiek mellett lehetővé teszi, hogy a népközösség megalakítására vonatkozó természetes jogunkkal sikeresen élhessünk. Ezt a második biztosítékot már önmagunknak és önmagunkból kell megteremtenünk. Azzal merem biztatni magamat, hogy már elmúlt az a két hét, melyben nem lett volna tanácsos őszintén és kímélet nélkül beszélni. Nem lett volna célravezető, mert a tárgyalások és azok körülményei izgalomba hozták az újságolvasókat, majd pedig a teljes átrendezés lehetősége s kilátásai teremtettek olyan társadalmi légkört, melyet személyi indulatok jellemeztek. Ezek az indulatok kezdenek elülni lassan, s így, nagy vonásokban legalább, felvázolhatjuk az irányító elveket.

Elhatározó jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy ezeket az alapjellegű elveket meghatározzuk, már mielőtt a szervezkedésre az első lépés megtörténik. Hiszen a cselekvés minden mozdulatának ezekhez kell alkalmazkodnia, s azonkívül az egyetlen segítség arra nézve is, hogy ki hol találhatja meg a maga helyét a meginduló munkában. Természetesen hasznos volna arról is beszélni, hogy maga a szervezkedés miképpen történjék, de minden efféle okoskodás csak levegőben lógna addig, amíg nem tudjuk, hogy miért, milyen célra és kiket akarunk megszervezni.

Miért kell tehát a romániai magyarságot egy nemzeti népközösség formájában megszervezni? Nyilvánvalóbb módon és károsabban nálunknál jobban senki sem érezhette, hogy egyénileg prédának hullunk oda, s tömegeinkben egyre süllyedünk, ha társadalmunk a rendezetlenség állapotában van. Mindenekelőtt a megélhetés szempontjából szükséges, hogy valamiféle keret annyira összetartson minket, hogy ismerjük egymást és alkalomadtán segíthessünk egymáson. Egy az összesért van, s az összes az egyért. Parancsoló érdek az, amely elsősorban összefonódásra sürget. S ha ez az egymásra találás valamennyire is megvan, már egészen másképpen fordulunk kifelé. Emberiességen és erkölcsi érven túl bizonyos csak egy lehet: az erő segít. Erő pedig csak megszervezett és öntudatos közösségben van.

És mi az a cél, melynek jegyében meg kell teremteni a népi közösséget és amelynek szolgálatára őrködni kell felette? Kétségtelenül eszmei a cél, hiszen olyan egyéneket, sőt osztály jellegű rétegeket kell együtt tartania, akiknek anyagi érdekei s nemegyszer felfogásuk is különböző. Ez az eszme abból a sorsszerű közös meghatározóból ered, hogy mindnyájan magyarok vagyunk. Nem azt hangsúlyozzuk, ami néha és kisebb dolgokban elválaszt minket, hanem ami meg nem változtatható módon összeköt. S nemcsak minket köt össze, vagy fiatalt öreggel és férfival nőt, hanem összeköt őst, élőt és utódot. Így alakul ki a nemzeti öntudat, mely egyedül képes arra, hogy megvalósítsa az igazi egységet, melynek gerincében ott áll a nép.

Ma már nincs is egészségesen gondolkozó magyar ember, aki ne tartaná azt, hogy a nemzeti közösségnek központi ereje a nép: a falusi gazdanép. Ebből nyilvánvalóan adódik, hogy mit kell a legelső és legsúlyosabb feladatnak tekinteni, ha az a kérdés merül fel: kiket akarunk megszervezni? Meggyőződésem szerint, történelmi távlatban, csak ideig-óráig tartó fércmunka volna minden olyan szervezet, mely a falusi nép érdekeinek elhanyagolásával épülne. És a nép után jelentőségben mindjárt az ipari és munkástömegek következnek, mert bármilyen időket éljünk, az mindig igazság marad, hogy anyanyelvet, új emberanyagot és folytonosságot a szegények őriznek meg, adnak és biztosítanak a nemzetnek.

Egészséges népi közösségben a középosztály érdeke és sorsa teljesen a népéhez kapcsolódik. Nemzeti közösségi élet nélkül pedig elkallódik.

A legfelső, vezető rétegnek pedig a munka szerepe és a felelősség jut. Ha a munkát úgy végzi, ahogy azt népe megérdemli; és ha a felelősséget férfiakhoz illően átérzi, akkor megnyugtató alapokon jöhet létre és állani fog a romániai magyarok szövetsége.

 

 

A hivatkozás helye

Magyar Szövetség. Ellenzék 1939. febr. 5. 29. sz. 3. Keltezése: Kolozsvár, 1939. február 5. Újraközölve: Ellenzék 1940. 21-i sz. – Testvéri és nemzeti közösség címmel, a következő jegyzettel: „Egy esztendővel ezelőtt íródott az alábbi cikk, a Romániai Magyar Népközösség még meg sem alakult akkor, csak a megalakulás előkészületei folytak. Időszerűnek, sőt hangsúlyozottan kívánatosnak vélem, hogy az első esztendő fordulóján megállapításaimat ezen a helyen is felelevenítsem.” Újraközölve továbbá: Virrasztás (239–244) – Romániai Magyarok Szövetsége címmel; Tiszta beszéd (360–363) és Jégtörő gondolatok II. kötet (108–113) – ugyancsak Romániai Magyarok Szövetsége címmel.

1939. február 11-én hivatalosan is megalakult Romániában a Magyar Népközösség, gróf Bánffy Miklós elnökletével. Ebben a légkörben tett kísérletet Tamási egy romániai magyar nemzetiségi tömegszervezet programjának megfogalmazására.