Magyar sorskérdések^*

Az utóbbi esztendők alatt majdnem rendszeresen írtam cikkeket, melyek az erdélyi magyarság s elsősorban a székelység ügyes-bajos dolgait, sőt néha sorskérdéseit érintették. Erdélyben írtam s Erdélyben láttak napvilágot. Itt Magyarországon ritkán jutottam odáig, hogy olyan írásokat jelentessek meg, amelyek nem szépirodalmi természetűek. Ez érthető is, hiszen egyrészt ennek az országnak atyai vendégszeretetét élvezem s bizony nagyon elszomorítana, ha még a legnagyobb rosszindulat is azzal vádolna meg, hogy visszaéltem a vendégszeretettel. Másrészt pedig bizonyos fajta és férfiasnak érzett gátlással is küzdök: azt gondolom ugyanis, hogy a magyarság itteni útjairól és teendőiről rendszeresen csak abban az esetben írhatnék, ha ugyanakkor módomban állana, hogy véleményem érvényesítéséért minden erőmmel és tehetségemmel küzdhessek. Bevallom, hogy nagyon szeretném ezt cselekedni; s bevallom azt is, hogy bármiféle sorsot vállalnék ezért a nemes küzdelemért. A sors úgy rendelte azonban, hogy a magyarság egyik töredékének fia lettem; s a történelem úgy fordult, hogy ez a néptöredék más állam keretei közé került. A vér, a hűség és az erkölcsi érzék egyaránt azt parancsolják nekem, hogy ennek a töredéknek életéért és szellemi erejének fenntartásáért harcoljak.

Székely vagyok és ott van a helyem, ahol az övék.

Természetesen vallom és hirdetem s mindig hirdetni fogom, hogy az országhatárok felett van egy szellemi és erkölcsi közösség, amely a világon szétszórtan élő magyarokat egybekapcsolja és egy lelki impériumban egyesíti. Ez a felfogás nemcsak megengedi, hanem kötelességemmé is teszi, hogy nyílt és becsületes módon munkása és ápolója legyek ennek a szellemi közösségnek.

Amikor az Egyetemi Kör két rokonszenves fiatalember-vezetője arra kért engem, hogy mondjak előadást a magyar ifjúságnak, határozottan az volt az érzésem, hogy ennek a kérésnek eleget kell tennem. Ígéretet is tettem erre, de a politikai érdekek, melyeken én kívül és felül állok, néhány hét leforgása alatt nehézségeket támasztottak olyan irányban, hogy az Egyetemi Kör, illetőleg a Márciusi Front zászlója alatt előadásokat lehessen tartani. Végeredményben nekem nem a külső beállítás a fontos, hiszen legjobb meggyőződésem szerint a Márciusi Front zászlója éppen olyan, mint a Bartha Miklósé s a Bartha Miklósé olyan, mint az enyém.

Ami most előadásom anyagát illeti, arra vonatkozólag jelezni szeretném, hogy nem óhajtok történelmi tanulmányt vázolni. Ezt a feladatot bármelyik történettudós oknyomozóbban és jobban meg fogja oldani, mint én. Engemet is jobban feszít és érdekel – gondolom, hogy mást is –, ha arról beszélek, hogy egy erdélyi magyar író miképpen látja az itteni helyzetet; hogy miben látja a jót és a rosszat. Néhány kérdést jegyeztem fel magamnak: olyan kérdéseket, amelyek ennek az országnak nemzeti és társadalmi állapotát a legmélyebben érdeklik és befolyásolják. Azt óhajtom megkísérelni, hogy az én szemem, mely erdélyi tájakon tanult meg látni, miképpen méri fel ezeket a kérdéseket; s hogy szorongó szívem, melyben a székelység emberi természetét és örökös szabadságharcát hordom, mit és milyen ütemben dobog, ha a magyarság sorskérdéseiről van szó.

Mielőtt azonban közeledném az égő csipkebokorhoz, szóvá kell tennem valamit, ami Kínával kezdődik. Mondják ugyanis sokan, hogy Kínát, ezt a rengeteg birodalmat, igen gyakran költők kormányozták. A kínai költőtől, aki egy birodalmat kormányozott, nagy és kétségbeejtő út vezet a magyar költőig, aki nemcsak mostoha sorsban emészti magát népe és országa sorsa miatt, hanem akivel egyéb dolgok is történnek. Nemcsak arra gondolok most, hogy az egyiknek elkobozzák a könyvét, a másikat verse miatt bíróság elé állítják s a harmadikat szükséges szellemi magatartásáért meghurcolják. Keserű dolog ez is: senki nem helyeselheti, aki a szellem fegyvereit közhasznú ügyekben és hittel kezeli. De a kínai költő eszembe juttatja azt az igazságtalan bánásmódot, ahogy a nemzet bánik élő szellemeivel. Általában nem beszélek róla és nem írtam róla, de sokszor eszembe jut, hogy micsoda hitvány végzet az, mely egy nemzet legjobb szellemei közül olyan sokat anyagi és társadalmi útszéleken tart! A gondolat, mely erre a területre nyitja a szemet, forrón bujkál és sarokba húzódik szégyenében, mert nem tudja elviselni az igazságtalanságot; s nem tudja elviselni azt az igénytelen megadást sem, amellyel egy irodalom napirendre tér ez állapot felett és tudomásul veszi a kivert kutya szerepét, aki odakünn az anyagi és társadalmi útszélen sem tud egyebet csinálni, hanem csak védi a gazdaságot, az urat az állataival és a pénzével; és véd mindent, amiből mindig másoknak származik jólét és sohasem neki!

Ilyeneket súg nekem a kínai költő, aki birodalmat kormányoz; és titokban megígéri nekem, mongoloid társának, hogy majdan, ha szerencséje és alkalma lesz hozzá, Móricz Zsigmondot például az Erdély című regényért bárói rangra emeli és busás évjáradékot folyósít neki. Illyés Gyulának is ad egy pusztai uradalmat, melynek kis társadalmát az ő szociális szempontjai szerint rendezheti be.

De mit ad az erdélyi magyar írónak?

Neki a szólás szabadságát adja és hozzá azt a kötelességet, hogy most néhány fontos dologról őszintén beszéljen. Megértem őt és azt hiszem, nagyon helyesen cselekszem, ha nem vetem fel a szokásos kérdést: szabad-e az írónak politizálni vagy nem. Ha felvetném, még arra gyanakodhatna valaki, hogy előadásomba politikai vonatkozásokat vegyítek. Ez nincsen szándékomban, hiszen a politizáló írót éppen annyira nem szeretem, mint ahogy esendő véleményt ápolok arról a politikusról is, aki titokban múzsákkal társalog és ezt a társalgást gyöngéd formában meg is örökíti.

Arról viszont nem tehet az ember, hogy az író és a politikus manapság ugyanazokról a kérdésekről gondolkozik és beszél. Itt van például a magyar ifjúság nagy kérdése, amelyről az utóbbi esztendők alatt úgy telebeszélték az országot, hogy ennek a kérdésnek világos és tárgyilagos megítélése elé valóságos beszédakadályokat gördítettek.

Az igazság és félreértés elkerülése érdekében meg kell jegyeznem, hogy az ország munkás- és gazdaifjúságát jóformán nem ismerem s így egyedül az értelmi ifjúságról beszélek. Ennek az ifjúságnak azonban a mozdulatait évek óta figyelemmel kísértem, kívánságait és érdeklődéseit lestem és érvényesüléséért aggódtam. Sorozatosan azt kellett látnom, hogy ez az ifjúság a gyakorlati „vívmányok” reményében nagyon könnyen befolyásolható, és hogy kétes értékű s divatos szellemi s politikai áramlatoknak nem tud ellent állani. Valószínűleg azért van ez, mert egyrészt nincs szellemi és fizikai erejébe vetett öntudata, másrészt pedig nincs meg benne az a hit, amely képessé tenné arra, hogy a maga érdekein túl bátran és önzetlenül küzdjön olyan célokért, amelyek a nemzet összességének a céljai. Meggyőződésem szerint egyenesen nemzeti érdek, hogy azok a kis ifjúsági csoportok jussanak előtérbe és irányító szerephez, amelyek tudják és vallják, hogy a fiatal értelmiség legnagyobb kérdései csak a többi nagy fontosságú és országos kérdésekkel karöltve oldhatók meg.

Ilyen nagy kérdés elsősorban annak a rendszernek a kérdése, amely ebben az országban, gazdasági és társadalmi vonatkozásban fennáll. Aprólékos dolog volna, ha ezt a polgári-liberális-kapitalista rendszert próbálnám összehasonlítani másfajta rendszerekkel, vagy pedig a nyugat-európai demokráciákkal. Ez szakszerűség dolga is, mely gyengébb írót és nagyobb tudóst igényel, mint amilyen én vagyok. Annyit azonban határozottan meg lehet állapítani, hogy a magyar polgári-nagytőkés rendszer kezdeményező bátorságban a fasizmus, a bolsevizmus és a nemzetiszocializmus mögött marad; értékben pedig a nyugati demokráciákkal nem lehet egy napon emlegetni. Ezt a megjegyzésemet csak tárgyilagos megjegyzésnek szántam és nem állásfoglalásnak. Állást foglalni csak elfogultan tudok: hiszen azért lettem író is, hogy bizonyosfajta köz-, emberi és magyar igazságokat elfogódottsággal éreztem meg. Ezeket próbálom most is, mint irodalmi természetű írásaimban, szolgálni.

Amit tehát én kiütközőnek látok és figyelek a magyarországi gazdasági és társadalmi rendszerben, az elsősorban a különböző társadalmi osztályok szerepe. Vezető középosztályunk például, mely talán egész Európában legméltóbb arra, hogy a makacs állás- és tőkegyűjtőt László Fülöp megmintázza róla, az őt képviselő hatalom minden rokonszenves és elhitető eszközével igyekszik hangsúlyozni, hogy itt nem osztályuralomról van szó. Én néha mégis azt hiszem, hogy arról. Bizonyára úgy van, hogy ezek a világos pillanataim.

Ezt a liberális-kapitalista középosztály uralmat is csak megállapítom. S ha valaki nagyon megszorítana, hogy ebben a kérdésben foglaljak is állást, akkor azt mondanám: sajnálom, hogy ez a rendszer mégsem tisztán kristályosodott formája az osztályuralomnak, mert ha az volna, akkor nem védené olyan nagy elszánással a nagybirtokot és általában nem az uralkodó réteghez tartozók előjogait. Így azonban védi, mert a saját uralmi sorsát idők folyamán és egy felfelé kötött házassággal részben ehhez kötötte.

Így áll elé az a különös helyzet, hogy osztály alatt ebben az országban, ma már s mindjobban, nem is a munkásosztályt, hanem a parasztságot emlegetik. Ebben az emlegetésben nemcsak félelem van, hanem jóslat is. Ami félelem pedig van benne, ez idő szerint és komoly megfontoltság alapján az sem indokolt, hiszen a földnélküliek vagy a kisbirtokkal rendelkező mezőgazdák 3-4 milliós tömege semmi egyéb, csak tömeg. Igaz, hogy feszülő és elégedetlen tömeg, de komolyan vehető és építő szándékú politikai vagy társadalmi szervezettsége nincsen. Jóformán holt tőke volna még egy zseniális politikus számára is, aki arra adná a szívét és a fejét, hogy ezt az osztályt a nemzet gondjának közepébe állítsa.

Az eszmény azonban más, mint a józanul látott tényleges helyzet. Író létemre természetesnek azt érzem, hogy a tényleges helyzet felett gyötrődést érezzek és józanságomat mégis megőrizzem, de az eszmény láttára kigyúljon szemem, arcom és szívem. Törhetetlen a hitem, hogy a magyar nemzetnek ez a 3-4 milliós tömege, összefogva a magyar fajta minden építő erejével, egyszer mégis a nemzet- és országfenntartás tengelyébe kerül. Ez az eszmény, amit én magyar gyanánt és ember képében látok és szolgálok.

S most hadd kanyarodjak vissza az ifjúsághoz, amely a nép mellett az én második országos szerelmem. Gyöngéd szóval, a biztos meggyőződés erejével arra kérem ezt az ifjúságot, hogy tegye magáévá azt a szociális magyar küzdelmet, mely az időben és a szívekben egyaránt tavaszodik. Pillanatnyilag nem ígér neki ez a magyar harc politikai érdemeket, sem jó megélhető állásokat, de higgye el, hogy sorsa elsősorban ennek a küzdelemnek eredményéhez van kötve. S ha ezt nem hiszi, akkor érezze legalább, hogy a becsülete ehhez.

Természetesen távol van tőlem a szándék, hogy a magyar szellemi ifjúságot munkával és ideákkal túlterheljem. Nagyon hajlamos vagyok arra, hogy érdeklődését és érdeklődő erejét valami más területen szabadítsam fel, csakhogy a nép és a saját érdekeinek szolgálatára több jusson. Itt van mindjárt egy divatos terület, amely úgy használja és nyeli el a jobbra érdemes energiát, mint a cséplőgép a kávét. Jól sejti, aki azt gondolja, hogy a zsidókérdésről van szó, illetőleg az antiszemitizmusról.

Ne tévesszen meg senkit, hogy a Székelyföldön sohasem volt antiszemitizmus. Ennek ugyanis nagyon egyszerű oka van: az tudniillik, hogy a Székelyföldön nemigen volt és nemigen van zsidó. Olyan fajta ez, akit még a zsidók sem szeretnek. Ha ezt tudja az ember, már megértéssel és derűvel gondol arra a mellőzésre, amellyel Magyarország atyai gondoskodása is, különösen ’67 óta, elfordult a székelyektől.

De hát most nem erről van szó, hanem a zsidókérdésről.

Két síkban látom én ezt a kérdést. Az egyik gazdasági, a másik szellemi. A gazdasági síkra vonatkozólag azt vallom, hogy ennek a kérdésnek legnyomasztóbb része nemcsak megoldandó, hanem megoldható. Persze nem a legegyszerűbb módját gondolom a megoldásnak, vagyis nem azt, hogy „add ide és mehetsz”, hanem a nehezebbet. Vagyis munkálni kell az időt, hogy az minél hamarább érett legyen arra, hogy a nagytőkés gazdasági rendszert szűk mederbe lehessen szorítani. Nem hinném, hogy eme érett idő bekövetkezése esetén akadna magyar kormány és magyar közvélemény, amely kedvező kivételt próbálna csinálni a nagypénzű zsidókkal. Ha akad s én még élni fogok, első leszek, aki elmegyek a Vigadóba és visszavonhatatlanul antiszemitizmust hirdetek.

Most már vannak a gazdasági életben olyan zsidók is, akik még nem gazdagok, de akik szívesen használnak olyan módokat a gyarapodásra, amely nem törvénybe ütköző s mégsem tisztességes: ezekre nézve azt a megoldást alkalmaznám, hogy vonatra tenném, elküldeném a puszták népéhez, a kubikosokhoz és a mezőgazdasági munkásokhoz, hadd végezzék azt a munkát, amit 3 millió magyar végez, és hadd tudják meg, hogy mit jelent az, ha valakinek egyetlen sorsa van: az, hogy dolgozzék a földön, amely nem az övé ugyan, de mégis szent; s az, hogy ennek a földnek bűvös ereje türelmet ad, bölcsességet és sírt.

A másik síkja a zsidókérdésnek a szellemi terület. Közel fekszik hozzánk, sőt néha elgázolással fenyeget, mint a gyors és fondorlatos bicikli. Nem gondolok arra a kivételes szellemi vagy tisztességes értelmi működésre, melyet zsidó származású szellemi ember is néha kifejt. De kétségtelen, hogy irodalmunk, sajtónk s legfőképpen filmgyártásunk felett ott lebeg Dávidnak és Salamonnak mostoha és elrontott lelke. Ez nem tartós, konjunktúra jellege van. Nem félek tőle és életemnek egy perce sem volt, amikor szellemi, illetőleg írói működésemet emiatt veszélyeztetve láttam volna. Különben is hiszek a tehetség és az érték törvényében, mely a szellem országában mindig érvényesül. Sohasem volnék arra kapható, hogy egy közhasznú és tiszta szellemi működést elítéljek azért, mert zsidó. Aki ezt teszi, önmagában sem becsüli meg a szellemet. Ilyenformán érthető és természetes, hogy a zsidós és művészinek nevezett alantas szellemi működés mellett abban a percben meglátom azt a kereszténynek nevezett irodalmat és művészetet, amely külsőségeiben keresztény látszatot kelt ugyan, de a szellemnek éppen olyan megcsúfolása, mint a sekélyes és hitetlen zsidós betűtevékenység. Ha társadalmi hatás szempontjából teszem mérlegre ezt a két jelenséget, be kell vallanom, hogy a „keresztény” álnok és dilettáns betű- és szóhalmaz engemet jobban elszomorít. Érthető is, hiszen az én területemre hinti a burjánmagot és az én hitelem ellen dolgozik, hogy megélhessen és híveket szerezhessen.

Mindezekből nyilvánvaló, hogy van zsidókérdés, de nyilvánvaló az is, hogy igaz magyar és emberi eszközök kínálkoznak ennek megoldására.

Szabadságunkért és a népjogokért küzdöttünk mindig: törökkel, tatárral, némettel és kevély urakkal. Küzdj te is, hogy majdan felemelhesd szellemfejedet azokban, akik már a megújult magyar hazában fognak élni.

 

 

A hivatkozás helye

Magyar sorskérdések. Válasz 1937. 5. sz. 269–272. Alcíme: Egy erdélyi író gondolatai; lábjegyzetben: Előadás a Bartha Miklós Társaság 1937. április 21-i ülésén. Újraközölve: Brassói Lapok 1939. máj. 21. 114. sz. 14. (részletek az eredeti szövegből) – A magyar szellem harmadik rendje címmel, az alábbi bevezető jegyzettel: „A budapesti 38-as kör egyik nemrégiben tartott ülésén Tamási Áron a fenti cím alatt előadást tartott. Ennek az előadásnak adjuk a legjellemzőbb részeit, miután teljes terjedelmében meghaladná egy napilap szűk kereteit.” Újraközölve továbbá: Virrasztás (216–226) – Gondok és gondolatok címmel, Előadás a Bartha Miklós Társaságban alcímmel, Budapest, 1937 keltezéssel; Aranyos tekergők (126–131) – ugyancsak A magyar szellem harmadik rendje címmel (rövidített szövegváltozat).