Az ostya^*

Két héttel ezelőtt, a napnak éppen ebben a tájában nyílott meg ez a kiállítás. Néha, amikor különleges és ritka tüneményű dolgot látok, furcsa gondolat verődik ki a lelkem egére. Ez a kiállítás elég különleges volt és elég ritka. Ilyenformán magam nem csodálkoztam azon, de önök természetesen csodálkozhatnak, hogy amikor ma két hete feljöttem ebbe a terembe, az a gondolat lepett el engem, hogy itt egy menyasszony állította ki a maga kelengyéjét. Nálunkfelé, hol még egy embernek az emberi nagy állomásai az Isten közelébe épültek, ott még szűzi és megrendítő dolog a menyasszonyi állapot. Ha elkövetkezik a lakodalom napja, és már előírás szerint is ott áll a nagy és kívánatos rabló-vőlegény, megindító szózattal és nyugtalanító sírással búcsúztatják a menyasszonyt.

Hát itt van a lakodalom napja. Két hétig látni lehetett a menyasszony kelengyéjét. Aki megnézte, gondolhatta és tudhatja, hogy nem akármilyen menyasszonyról van szó. De akármilyen különleges is, eljött a lakodalom napja, s itt áll a kívánatos rabló-vőlegény: a magyar Géniusz. Vigye el hát Nagy Imrét: ez az ő választása volt, s nekünk nem lehet más szerepünk, minthogy illendőképpen elbúcsúztassuk.

Nem panaszkodhatik a nagyra becsült vőlegény, mert az ő menyasszonyát egy olyan hölgy búcsúztatja, aki valóban gyöngyszeme lehet egy ilyen lakodalomnak. Számtalan nemzet Géniusza látta őt már és hallotta búcsúztatóját és kiáltott fel: oh, be csodálatos ez a Gyenge Anna.

És nekem egy ilyen hölgy mellett nem lehet jelentős szerepem. De nem lett volna tisztességes dolog, ha nem jövök el a lakodalomra, hiszen a menyasszonynak és a vőlegénynek egyaránt rokona vagyok: nevezetesen Nagy Imrének szellemi testvére, a magyar Géniusznak pedig késői unokája.

S mint jó rokon, mit tehetnék mást tehát, mint hogy néhány szóval megemlítsem, hogy ez a mostani vőlegény és menyasszony miképpen ismerkedett össze. Lehet annak 25 esztendeje. Legényke voltam, ki a tündéri földön élt, melyre gyakran jöttek nagy viharok. Egy szombati napon, úgy estefelé, rettentő fekete felhők indultak meg a nyugati tájról, szép nyári időben, amikor a gabonavetés javában érett. Szerettem már akkor is menteni a hont és a szépet, s futottam akkor is a templom felé, hogy segítsek a harangozónak harangozni a vihar ellen. S hát odafutott egy másik legényke is, valamivel évesebb mint én: szótalan, komor és buksi fejű legényecske volt. Húztuk ketten legalább egy óráig a két nagyobbik harangot s akkor azt mondta a harangozó, hogy: hagyjátok annyiba a nyavalyába, úgy is megmentettük a határnak felét! Mi abbahagytuk, s amikor leérkeztünk a toronyból a templom hajójába, megint azt mondta a harangozó: várjatok egy kicsit, egyet se mozduljatok! Azzal bément a sekrestyébe s két patyolat ostyával tért vissza; gyönyörűk, nagy kerek ostyák voltak, csodálatos glóriás kép volt mind a kettőnek a közepébe sütve. Az egyiket nekem adta, a másikat a társamnak. Fogtuk a hüvelyk- és mutatóujjunk közé az ostyát, hogy gyönyörködhessünk benne s hogy láthassuk rajta a csodálatos glóriás képet is.

Fogtuk és kiléptünk a templomajtón.

Alig haladtam néhány lépést, a vihar utolsó szele letörte az én ostyámat, mint egy patyolatfehér pillangót. Akkor éreztem, hogy megnyílt a szívem, és odarepült belé a kép, ami az ostyán volt azelőtt. A következő pillanatban ránéztem a barátomra, akinek a két ujja között még mindig épen és dicsőségesen állott az ostyán a kép. Úgy vitte haza, s amíg ment az úton, felszívódott ujjaiba a kép, és elfeküdt örökre a két szemébe, mint valami nyoszolyán. S amikor hazaért, otthon már várta a vőlegény, a magyar Géniusz.

Nagy Imre volt ez, az én barátom.

 

 

A hivatkozás helye

Az ostya. Budapesti Hírlap 1937. febr. 9. 31. sz. 5. A szerkesztőség bevezető sorai: „Az Erdélyi Helikon magyarországi barátai vasárnap ünnepelték Nagy Imre székely festőművészt a Vigadóban rendezett kiállítása alkalmával. A bensőséges ünneplésen közreműködött Gyenge Anna, a világhírű opera-énekesnő, a festőművész falubelije. A programot Tamási Áron vezette be ragyogó írásművészete és költészete itt következő gyöngyszemének felolvasásával.” Újraközölve: Csíki Lapok 1937. 9. Az írást itt a következő jegyzet vezeti be: „A tárlatzárás alkalmával Gyenge Anna, Tauber Mária és Móricz Lili közreműködésével rögtönzött ünnepélyen az alábbiakat mondta el Tamási Áron:” Újraközölve továbbá: Tiszta beszéd (324–326) és Jégtörő gondolatok II. kötet (39–41).