Cselekvő erdélyi ifjúság^*

Az erdélyi magyarság egysége teljesnek mondható. Városon ugyanazt láttam és éreztem, amit itt látok és érzek a faluban: mindnyájan egyek vagyunk a magunkra utaltságunkban. Semmiféle politikai, társadalmi vagy művelődési szervünk nincs, amely legalább egyetlen vezető gondolatával össze tudná fűzni a magyarság különböző rétegeit. Városaink elszakadva élnek a falvainktól, különböző társadalmi osztályaink, sőt rétegeink árván küszködő szigetet képeznek.

Szomorú és aggodalmas állapot. De minél többet töprengek a dolgon, s minél többet gondolkozom a folyamaton, melynek a medrében idáig jutottunk, annál inkább hajlamos vagyok arra az ítéletre, hogy ennek természetesen így kellett történnie. Szemrehányás és felelősségre vonás helyett, amely vezető rétegeinket illetné, inkább azt a gondolatomat dédelgetem, hogy a megpróbáltatások legvégső idején szokott elkövetkezni a fordulat. Mintha valami gyenge lengedezését e fordulat szelének érezném is néha.

Alkalmas emberek nélkül azonban üres marad a lehetőség.

Alkalmas emberek! Egy pillanatig sem hiszek abban, hogy az alkalmas embereket azok között keressem, akik alkalmatlanságukat különböző keretekben mai napig megszervezve tartják.

Egyedül a cselekvő ifjúságban hiszek.

Sokszor az agyam peremére tolult már a gondolat és a szándék, hogy ezt az ifjúságot, igazságos jóindulattal, az olvasó és a magam számára megvizsgáljam. Látni szeretném, mint bizonyára még nagyon sokan, hogy milyen tulajdonképpen ez a mi cselekvő ifjúságunk: mit beszél és mit cselekszik s legfőképpen, hogy milyen feladatok elvégzésére látszik alkalmasnak.

Nemcsak érdekes, hanem a teljes megértéshez feltétlenül szükséges, hogy mielőtt e cselekvő ifjúság mai állapotát tárgyalnám, először végigfussak az elmúlt tizenhét esztendő ifjúsági mozdulatain. Tanulságos és a jövőre nézve hasznos dolog meglátni, hogy erdélyi magyar ifjúságunk fejlődése és tagozódása, felfogása és szempontjai mennyire az európai eszmeáramlatok bukdácsolását tükrözik.

A tizenhét esztendőre mutató visszapillantást alig tudnám jellegzetesebb történettel kezdeni, mint a magaméval. Amikor visszajöttem a háborúból, melyről különben eddigelé egyetlen sort sem írtam, huszonegy éves fiatalember voltam. Amikor láttam, hogy elvesztettem a csatát, amelynek megnyerésére önként vállalkoztam, az volt az első dolgom, hogy a csukaszürke katonanadrágot megfestettem feketére. Elég jelképes dolog volt, s nemkülönben az is, hogy az első utam hazahozott ide a faluba. Itt aztán összetalálkoztam egy barátommal, aki a honvédeknél szolgált, s mi ketten bémentünk az egyik falusi kocsmába. A gyász jeléül egy fél óra alatt annyi rossz savanyú bort ittunk, hogy utána ketten háromfelé mentünk haza. Otthon szegény édesanyám sírva fakadt, mert se azelőtt, se azóta nem látott részegen, s azt gondolta, hogy az óráim meg vannak számlálva.

Az összeomlásra így válaszolt akkor az erdélyi ifjú, akinek szomorú sorsát az erdélyi föld jelképében az édesanya siratta.

Aztán felmentem Kolozsvárra és minden komolyabb szándék nélkül béiratkoztam az egyetemre. Szándékom és terveim hiánya miatt hamar megvigasztalódtam, mert ebből a szempontból a többi magyar ifjakat is testvéreimnek mondhattam. Hasztalan és terméketlen vitákban telt drága tanulónapokon az idő. Nem emlékszem, hogy az erdélyi magyarság sorsa különösképpen érdekelt volna. Egyedül azt éreztük, hogy kivetettek vagyunk valami szigetre, ahol tart még az élelem, s azonkívül bőviben van a szabadság, mely azonban gyümölcstelen volt és rosszindulatú.

Az első két-három esztendőben ilyen volt az erdélyi magyar ifjúság.

Eszményeink, melyekkel az iskola és a nevelés kecsegtetett, csúfondárosan cserbenhagytak minket. Feloldva éreztük magunkat jó és rossz alól, s az olyan szavaknak, mint igazság, hazafiság és vallás, nem volt irányító erejük. A fiatal lélek sivár volt, mialatt habzott végig az ország. De ami természete az ifjúságnak, mi is kezdettünk megszomjazni és erre-arra vizsgálódtunk, hogy mit tehetnénk a lelkünkbe, amely a gondosan elhelyezett eddigi táplálékot kidobta magából.

A harminc és negyven közötti generáció már talpon volt akkor. Kitűnő szellemi gárda sodródott össze az akkori Keleti Újságnál. Irodalmi folyóiratot is szerkesztettek, Napkelet címen. Erdélyieknek és emigránsoknak valami furcsa keveréke volt ez a szellemi tábor. A művészi érték az emberi jogoknak haladó felfogásával együtt jelentkezett. Nekünk új volt, izgató és megnyerő. Ahogy visszaemlékszem, a mi diákcsoportunkat sokkal jobban érdekelte, mint a vásárhelyiek szellemi mozgalma. Azok Osvát Kálmánnal az élükön, vidékies és elfogult Zord Idejükkel még túlságosan közel állottak ahhoz az eszmevilághoz, amely az összeomlás alól vigyorgott reánk.

A Napkelet felől tehát tavaszi szellők fújtak, s mi kezdettünk rügyeket hajtani. Egyelőre nagyon óvatosan. Lent a mélyben nagyon komolyan, de a lélek szomjas komolyságát tréfákkal vontuk be kifelé, hogy egy új és esetleges csőd esetén igazolni tudjuk magunkat.

Első novellámat is ilyen tréfa-ugratásból írtam.

Aztán egyre kevesebb lett a tréfa, új és új rügyek fakadtak, s a lélek mélyéből, mint a talajból tavasszal a termékeny erők, mindinkább feljebb nyomultak a vágyak, csinálni valamit, kifejezni valamit, más fiatalokkal találni testvéri kapcsolatot, leányokhoz szólani, mert az építés csak közös munka eredménye lehet.

Egy esztendő múlva már tizenegyen voltunk, és 1923 tavaszának a végén megjelent a Tizenegyek könyve. Tanulmányok, versek és elbeszélések voltak a könyvben, melyet az erdélyi magyar leányok segítségével háromezer példányban adtunk el. Közülünk senki sem találta ki, hogy felhívásunkkal mindenekelőtt a leányokhoz forduljunk. Nagyon természetesen adódott. Azon sem csodálkoztunk, hogy annyira mellénk állottak a leányok. S ez a példa mégis megmaradt magában, mert nem tudok arról, hogy későbbi ifjú irodalmi vagy másfajta mozgolódás hasonló kapcsolatot próbált volna az erdélyi magyar leányokkal.

Kár és mulasztás egyben.

Ha most felteszem magamnak a kérdést, majdnem tizenhárom esztendő távlatából, hogy milyennek találom a Tizenegyek könyvét, azt kell felelnem: jellegzetesnek. Kész értékeket semmiféle műfajban nem hozott, legkevésbé elbeszélésben. Akik a versírók közül leginkább uralkodtak a formán és a mondanivalón, azokról esztendők alatt kiderült, hogy könnyű is nekik uralkodni, mert sem tulajdon versformájuk, sem csak versbe kívánkozó tartós mondanivalójuk nem volt. Az értekezésben is egyedül Jancsó Béla keltette azt a hatást, mintha kizárólagos lelki alkata volna erre. Valami hiba azonban nála is lehetett, mert különben nem tudnám megérteni, hogy miért hagyta későbben abba az irodalmi kritikát, és miért adta a fejét ifjúsági mozgalom szervezésére. Ő maga úgy indokolja meg a dolgot, hogy a szervezést fontosabbnak tartotta, mint az irodalmi bírálatot. Első pillantásra úgy tűnik, hogy Balázs Ferenc is, a másik értekezője a könyvnek, hasonló utat tett meg. Ez az első pillantás azonban csalóka, mert amit Balázs Ferenc a népiséggel és az irodalommal kapcsolatban a mi könyvünkben kifejtett, az későbbi mondanivalóinak és cselekedeteinek is leglényegesebb tartalma lett.

S miért mondtam azt, hogy mai szemmel jellegzetesnek tartom a Tizenegyek könyvét? Elsősorban azért, mert úgy ahogy volt, első sorától az utolsóig, valóságos kis gyűjtőmedencéje volt minden irodalmi és szellemi törekvésnek, amit akkor Erdélyben felfedezni lehetett. A Napkelet magas színvonalú irodalmi és emberi célkitűzései éppen úgy izzottak a könyvben, mint a vásárhelyiek erdélyisége és a maguk javára való elfogultsága. S bár elég figyelmesen foglalkoztak nagyobb írók és bölcsek annak idején a könyvvel, ezt a jellegzetességet egyikük sem vette észre. Sem az ifjú csápok tájékozódása az emberi eszmények között, sem az az ösztönös megnyilatkozás és naivnak látszó öntudat, amely az erdélyi magyarság gerincét minden vonatkozásban a székelységben látta, nem talált kellő figyelemre. Ismertebb íróink kizárólag művészi mértékkel mértek egy fiatal és kollektív megmozdulást, melynek pedig a jelentősége egyáltalában nem művészi vonatkozású volt, hanem gondolati.

Észre nem vették ugyan egy ifjú csoportnak egy közös gondolatban való megmozdulását, de a hatás mégis mutatkozott. Eme hatás alatt gyorsan érett a dolog, s amikor már elég érett volt, egyetlen mozdulat kellett ahhoz, hogy a Tizenegyek forrásából két patak induljon az erdélyi világba. Mind a kettőt a Tizenegynek egy-egy tagja indította útnak.

Az egyik Kemény János volt, a másik Jancsó Béla.

Ha tudnám egészen kívülről nézni a Tizenegyek dolgát, könyvük megjelenése alkalmára azt mondhatnám, hogy ez a tizenegy erdélyi fiatalember egy szellemi lakomán vett részt, amelyről elégedetten eltávoztak. Különös is volt, bár akkor nem tűnt fel, hogy a könyv megjelenése után mind a tizenegyen annyira szétmentünk a világba, hogy még a tízéves fordulóra is csak nagyjából tudtunk összeverődni, s nagyjából is nehezen. Ezen az egy találkozáson kívül soha össze nem jöttünk, de az együvé tartozás gondolata ma is él közöttünk, mint a tűz után a meleg. Esztendők óta tudom, hogy az illúziónál alig több már, s azért magamba nemegyszer szemrehányást tettem a csoportnak. Ma jól látom, hogy ezt semmiféle úton-módon nem lehetett volna másképpen csinálni, hiszen a tizenegy fiatalember közül még egyik sem állott az életre készen.

Mi szétmentünk, de a forrás: maga a könyv és a könyv jelképében a mi erdélyi eszmevilágunk ott maradt. Külön-külön és egyenként jártunk e forráshoz vissza. Jelentős eredményekre tudnék rámutatni, amelyek ezeknek a visszajárásoknak a jegyeit mind magukon hordozzák, de írásom természete szerint most nem is eredményekről akarok jelentést tenni, hanem a Tizenegyek kollektív jelentkezésének további hullámzását kísérem figyelemmel.

Mindenekelőtt érdekes, hogy egyik felől az irodalom, a másik felől a társadalom minden rétegére hatni kívánó művelődési törekvések, amelyek a Tizenegyek könyvében együtt jelentkeztek, nemsokára különváltak egymástól. Az utat, melyet a mi kollektív csoportunk irodalma keresett magának, Kemény János ismerte fel és tette járhatóvá a különböző felfogású írók számára. Valószínűnek tartom, hogy tekintélyesebb íróink közül akadtak sugalmazók, a cselekvés azonban Kemény Jánosé volt. Az indulást lényegesen megkönnyítette, hogy a Napkelet szellemi munkásai közül hatan már megindítottak volt egy könyvkiadó vállalkozást, melyet a Helikon név alatt egybejött írók számára szívesen felajánlottak. Más oldalakról is kedvezett a szerencse, mintha mostoha sorsunk ez egyszer mosolyra fakadott volna. Bár Kemény János fiatal gyermekember volt még, egyénisége mégis az általános szeretet és tisztelet kedvességében állott. Az írók is szívesen jöttek egybe, mert a szabad írói közösség formája és az írói tehetségek szerencsés kiválogatása egyformán tetszett nekik.

Így indult el a maga határozott és külön útján az irodalom, míg ugyanakkor a Tizenegyeknek a művelődés más területeire vonatkozó törekvései is kezdettek formát ölteni.

Ilyenformán létrejött tehát a két elágazás: az irodalmi és a művelődési. Ami tartalmi lényegüket, törekvéseiket s különösen pedig későbbi életüket illeti, egyre apadott a rokonság közöttük, manapság pedig már érintkezési pontjuk sem igen van. Ez nem mesterségesen történt, hiszen már az elindulás körülményeiből is meg lehetett volna ezt jósolni, ha valaki történetesen foglalkozott volna ezzel a mesterséggel. Maga a Helikon az írókat egyedül a tehetség mértéke szerint válogatta össze: kor, világnézet, fajta és vallás nem játszott szerepet. A Tizenegyek közül, ha jól tudom, hárman kaptunk meghívást ebbe az írói közösségbe, míg a negyedik a házigazda volt. A többiek zöme a férfikor javában élt, s ezeknek valószínűleg ma is hiába magyaráznám, hogy a mi fiatal írói csoportunknak valami komoly köze volt a Helikon megszületéséhez.

Nem így áll a dolog azonban a másik megmozdulással, amit művelődésinek neveztem. Ez már felfogásában és céljainak a kitűzésében is egyenes folytatása annak a szellemnek, mit a Tizenegyek jelentettek. Nem lehet véletlen, hogy ennek a mozgalomnak a gondját elsősorban Jancsó Béla vette magára, aki legfiatalabb volt tizenegyünk között. Egyetemi hallgató volt még akkor: látta és tudta, hogy az életbe kilépő magyar fiúkat micsoda kérdések izgatják; hogy micsoda szükséges dolgokban tájékozatlanok, és hogy minő irányba hasznos fordítani az érdeklődésüket.

A belső „vezérkar” hamarosan együtt volt, s a fiatal munkatársakban Jancsó nagyon kiváló és munkás fiúkat talált, mint amilyen például László Dezső volt. A mozgalom Erdélyi Fiatalok cím alatt formába szökkent, s ugyanilyen címen egy lapot is alapítottak, amely eleinte havonként kétszer, későbben pedig hosszabb időközökben jelent meg, s néha ma is megjelenik. Bár a lap szerény köntösben látott mindig napvilágot, s a terjedelme is, nemkülönben a cikkeinek beosztása takarékosságra mutatott, mégis kimerítette a fiúk anyagi erőfeszítéseit. Gazdagabb pártfogójuk, aki önzetlenül és felfogásbeli ellenszolgáltatás nélkül magáévá tette volna az ügyet, nem volt. Talán ha hajlandók lettek volna arra, hogy egyik-másik elgondolásukban alkalmazkodjanak, mecénást találtak volna. Úgy gondolták azonban, hogy a függetlenség és a féltve őrzött eszmekör az anyagiaknál nagyobb érték. Ez határozottan úgy is van, különösen egy fiatal és irányításra törekvő mozgalomnál. A cselekedetük helyes volt, csakhogy nem számoltak kellő mértékben azzal, hogy a függetlenségük megőrzése micsoda anyagi és jellembeli küzdelembe kerül. Sem azzal, hogy amiatt ellenük hangolódik a különböző érdekek és felfogások szerint beszervezkedett magyar vezető réteg: politikai párt, egyházi csoportok, sőt a tanulóifjúságnak érdekek szerint kialakult osztagai is.

Idő telt azonban, amíg a fent említett ellenséges falakat, ha akarták az Erdélyi Fiatalok, ha nem, észre kellett venni. Mert az első időben, talán két-három évig is, éppen a harmincas esztendőkben, nagyon szépen virágzott, hatott és terjedt a mozgalom. Szükségképpen történt a virágzás, akár a természetben tavasszal, hiszen a mozgalom olyan célokat szolgált, amelyek valósággal kínálták magukat. A vezetők, a lap főmunkatársai és a szervezet tagjai az egyetem padjai között ültek még, vagy pedig friss diplomával folytattak nap nap után küzdelmet valami szerény megélhetésért. Ebből adódtak a legfőbb célkitűzések: megszervezni az egyetemi magyar diákságot, hogy a magyar társadalmi életben kivívja és elismertesse természetes jogait, és hogy az erdélyi magyar művelődés szolgálatára ismeretek megszerzése és öntudatos magatartás kialakítása folytán alkalmassá váljék.

Mindenekelőtt az a törekvésük ütközött nehézségekbe, hogy a társadalmi életben való jogaikat megszerezzék. Ott voltak a diáksegélyző akciók és a diákmenza kérdése. Eladdig mind a két ügy legjobb esetben a vallási hovatartozás szempontjait viselte tábláján, de ami még annál is károsabb és visszatetszőbb volt: apró érdekcsoportok éreztették mindenütt a befolyásukat. Az Erdélyi Fiatalok arra törekedtek, hogy a felekezeti és a világnézeti hovatartozás ne kapjon szerepet, amikor arról van szó, hogy egy szegény és érdemes diákot segélyhez vagy menzához kell juttatni. Harcok, áskálódások és visszatetsző csatározások verték fel a helyes törekvés útját. De az Erdélyi Fiatalok is elkövették azt a hibát, most először, hogy diplomáciával próbálták egyengetni a megoldást. Sőt mintha letettek volna már arról a gondolatról is, hogy ez a megoldás kielégítő módon sikerülhet. Véleményem szerint a gőzölgő mocsárba vezető taktika helyett a bátor és elszánt kiállás útját kellett volna választani. A nyílt kiállásét, hadd lássa az erdélyi magyar társadalom, hogy miképpen áll a magyar diákság ügye, és hogy micsoda befolyások érvényesülnek a diákpártfogás mezején.

A másik célkitűzés, hogy a diákságot az erdélyi magyar művelődés szolgálatára alkalmassá tegyék, már sokkal kedvezőbben indult. Előadások tervét dolgozták ki és valósították meg. Az irodalom, a tudomány, a népismeret és falukérdések: mind szőnyegre kerültek, és a különböző előadások után egészséges viták hangzottak el. Az előadások és a viták egyaránt nyilvánosak voltak. Jó darabig helytállónak látszott az a megállapítás, hogy a felvetett kérdések és az előadók megválasztása egyaránt szerencsés és a törekvésekhez méltó volt. Lassanként azonban itt is működni kezdett a taktika. Azt hitte Jancsó Béla, hogy a felekezeti és világnézeti különbségeket itt is éppen úgy át kell hidalni, mint a diáksegélyezés területén. Szándéka nemes és tiszteletre méltó volt, de nem számolt a következményekkel. Mert ha az Erdélyi Fiatalok egy unitárius vagy egy katolikus előadót csak azért kért fel, mert az illető unitárius vagy katolikus volt, s nem azért, mivel a kérdésnek legméltóbb előadója lehetett, az már éreztette hatását. Ez a taktika eredményezte, hogy egyik-másik előadás bizony egészen műkedvelői színvonalon állott. Az egység meg volt mentve, de a kitűzött cél csorbát kapott.

Ugyanez következett be a világnézeti oldalon is, mert azok, akik közel állottak vagy rokonszenveztek a materiális felfogással, lassanként azt tapasztalták, hogy nekik ott a többivel egyarányú szólásszabadságuk nincsen.

Mindez a körülmény további elágazáshoz vezetett, melyről azonban a következő cikkekben fogok beszélni.

Olyan népnél, amely kisebbségi sorsban él, könnyen el tudom képzelni a különböző világnézetek összefogását; s különösen el itt Erdélyben, hol a türelmességet és a szellemi működés tiszteletét hagyományként emlegetik.

S bár tizenhét esztendeje élünk kisebbségi sorsban és élvezhetjük az erdélyi hagyomány áldásait, a különböző világnézetek összefogásáról, sem gyakorlati, sem elvi értelmezésben, egyáltalában nem beszélhetünk. Irodalmunk az egyetlen terület, ahol ez, úgy-ahogy megvalósult, de hozzá kell fűznöm, hogy eszményi példának a Helikont sem tudnám odaállítani. Ez a szabad írói közösség csupán a szerencsével élt, amelyet az irodalom bármiféle csoportosulás számára felkínál: tudniillik az írói tehetség adottságát, amely a világnézeten innen és túl olyan összekötő kapcsolat gyanánt szerepelhet, amilyent másfajta szellemi tömörülésnél pótolni semmivel sem lehet. Gyakorlatilag azonban a helikoni kollektivitás is szembetűnően félszeg, hiszen sem a könyvkiadványai között, sem a folyóiratának írásai között nem találhatunk olyan irodalmi műveket, amelyekben a társadalmi és az emberi kérdéseket világnézetileg forradalmi módon próbálná az író fejtegetni.

De szellemi életünk más területein még ezt az elvi célkitűzést sem tapasztalhatjuk. A fogékony ifjúságnál is ez a helyzet: szervezkedésüknél nem a megközelítőleg hasznos példa hatott rájuk, hanem inkább az erdélyi magyar társadalom széthúzását és széttördeltségét tükrözik. Lehet, hogy ebben a mai világban, amikor három ember összejövetelét nem minden bolondság nélkül tekinthetjük pártnak, máshol is vannak hasonló tünetek, de én a kicsinyes marakodás és a külön ösvényeken járás haszontalan hiúságának a bűne alól mégsem tudom felmenteni az erdélyi magyar ifjúságot.

A bomlás, amit az Erdélyi Fiatalokkal kapcsolatban emlegettem, s ami legérezhetőbben a „világnézetesek” kiválása következtében állott be, az én megítélésem szerint nem volt ilyen kicsinyes, személyes természetű dolog. Itt valóban két világnézet képviselői állottak egymással szemben, akik elvi dühösségükben megfeledkeztek arról, hogy gyakorlatban sok mindent csinálhatnának együtt is. A gyakorlatra azonban nem került sor, mert az elvek hamarosan olyan messzire űzték egymástól őket, mintha nem is egyazon földrészen és egyazon kisebbségi sorsban élnének.

Az elvektől azonban még nagyon messze van a cselekedet. Úgy látszik, hogy annál messzebb, minél több és könyvszagúbb az elv. Legalábbis ezt bizonyítja azoknak a fiatalembereknek a kiválása és lenéző magatartása, akik minden erdélyiségtől mentesen, a szellemi és a társadalmi kérdések megoldására csak egyetlenegy kulcsot tartanak alkalmasnak: a nemzetközit. Egy ideig magukban duzzogtak, s láthatólag megvetették még azt a munkát is, amely például az Erdélyi Fiatalok kebelében vagy a helikoni irodalom területén folyt. Aztán néplap alapításával próbálkoztak: először egy olyan embernek az előtérbe állításával, akivel az elvi közösséget nem mindenben tételezték fel, de akinek neve és munkássága vonzó lehetett az erdélyi közönség felé. Amikor ez nem sikerült, a maguk jelzésével is megindították az illető néplapot, amelynek nem az volt a legnagyobb hibája, hogy az okosságot és a dialektikát nélkülözte, hanem az, hogy személyi és anyagi támogatás híján hamarosan megszűnt. Akkor ismét csend volt, majd az Ady Endre Társaság megalakítására vonatkozó törekvések következtek. Nem merném állítani, hogy az Erdélyi Fiatalok keretéből történt kiválásnak s az említett néplap életének egyenes folytatása lett volna az a terv, hogy a haladó gondolkozású fiatal írók irodalmi társaságba tömörüljenek. Hiszen a gárda tetemesen bővült, ami csak úgy volt lehetséges, ha az elvek engednek a merevségükből. A siker szempontjából ez csak biztató lehetett, de az irodalmi társaság mégsem tudott megvalósulni. Akadt olyan is, aki bár alapítónak volt meghíva, a terveken mégis olyanformán mosolygott, ahogy egy beérkezett író szokott az önképzőkörön. Némi igaza volt is ennek a költőnek, mert ha az összeverődött fiatal írók külön-külön értek is valamit, így kollektíve elég gyengén képviselték az irodalmat, mely tudvalevőleg a szándékon és a jelszavakon túl irodalmi alkotásokból áll.

A magam részéről sajnálom a kudarcot, mely eme irodalmi társaság megalapításának tervét érte. Mert a programot, melynek jegyében működtek volna, igen sok vonatkozásban egészségesnek tartom. Volt is meglehetős visszhangja, hiszen amikor, a kudarc után jó idővel, a Jancsó Elemér megfogalmazásában a Nyugat hasábjain megjelent, nagy és élénk vitát kavart maga körül. Kétségtelen, hogy a vita egyrészt a Nyugatnak szólt, másrészt pedig személyi sértődések fakasztották, de az irodalmi működés társadalmi szerepét hangsúlyozni és irodalmi műveket társadalmi hatás szempontjából értékelni: olyan hang és olyan szerep ez, melyet Erdélyben is kívánatosnak tartok.

Aztán a vita elmúlt, s véle együtt el, úgy látszik, ez a kívánatos irodalmi szerep is. Jancsó magára és magában maradt, a fiatal írók és kritikusok támogatása és védelme nélkül, ami valószínűleg nemcsak a kifejtett irodalmi elveknek szólott, hanem az ő vezérségre alkalmatlan természetének is, amely bizony sokszor aszerint válogatja meg a hangot és a mondanivalót, hogy hol és milyen körülmények között nyilvánítja azt.

Mint a világnézetnek valami erdélyi nomád csapata, az Ady Társaság fiatalemberei, ismét új erőkkel kibővülve, nem az irodalom területén, hanem szellemi közéletünk szövevényes problémáival a homlokukon jelentek meg. A múlt esztendő őszén ugyanis körlevelet szerkesztettek, s számos erdélyi szellemi működőnek elküldötték azt. Ennek a körlevélnek a célja egy szélesebb körű ankét megrendezése lett volna. A hozzászólók cikkekben vagy tanulmányokban felmérték volna erdélyi magyar közéletünk állapotát és legfontosabb kérdéseit, s ezek az írások könyvben jelentek volna meg, hogy a magyar társadalom széles rétegeit felrázzák és irányítsák.

Ennek az egészséges és szükséges megmozdulásnak néhány irodalommal és újságírással foglalkozó fiatalember volt a tervezője, és lett volna a végrehajtója is. Aki azonban leginkább tevékenykedett az ankét megrendezése körül, s aki a hozzáférhető hozzászólókat személyes rábeszéléssel is munkára serkentette: nem erdélyi volt, hanem Csehszlovákiából jött közénk. Nekem is ő küldötte el az ankétra szóló felhívást, nagyon okos és tanulságos levél kíséretében. Tekintettel arra, hogy fontos közügyről van szó, bizonyára el fogom nyerni utólagos engedélyét arra, hogy leveléből vagy két mondatot idézzek. Az egyik így szól: „Öt hónapi romániai tartózkodásom alatt sok népenergiát és az irodalomban és a publicisztikában sok szépséget és haladó szellemperspektívát találtam és szerettem meg, bár minden külön-erdélyiségnek, begubózkodásnak ellensége maradtam, nem adván fel Szlovenszkóról hozott kelet-európai kultúrbeállítottságomat.”

Az az érzésem, hogy az úgynevezett „baloldali” szellemi ifjak részéről diplomatikus lépés volt az, hogy ezt a tanulságos mondatot éppen egy olyan fiatalember intézte hozzám, aki a mi sorsunkba és életünkbe vendég gyanánt érkezett. A mondat első felében olyan elismerés van, melynek gőzében – bizonyára úgy gondolták – rögtön tanulmányt fogok írni az erdélyi sorskérdésekről. A második felében azonban az ő emelkedett személyében mindjárt példát is állít nekem a kiváló fiatalember: ebből a példából megérthetem, hogy velük együtt csak úgy oldhatom meg az erdélyi magyarság kérdéseit, ha ellensége leszek minden „külön-erdélyiségnek és begubózkodásnak”.

Sajnos a nemes példaadó nem mondotta meg, hogy mit ért külön-erdélyiség és begubózkodás alatt. Addig pedig nincsen más megoldás, minthogy ő megtartsa a Szlovenszkóról hozott kelet-európai „kultúrbeállítottságát”, s én is megtartsam azt a kelet-európai lázat és eszmét, amit a székelység mélyéből hoztam.

Arra a mondatára pedig, hogy a „székely demokraták (mármint mi) népi begyökerezettsége és demokratikus harci és népszervező velleitása és tájékozottsága nélkülözi az éltető, a felemelő, láttató világtávlatokat”, nem tudok egyebet tanácsolni, minthogy a székely demokraták menjenek fel valamelyik nagyobb szlovenszkói hegy tetejére, lehetőleg a talmuddal a kezükben.

Egyébként pedig az ankétot minden körülmények között jó volna megcsinálni. Természetesen nem Szlovenszkóról hozott „kultúrbeállítottsággal”, hanem egyszerű hazaival.

Makkai Sándor Táltoskirály című regényének van egy fejezete, amelyben a fiatal IV. Béla valamelyik erdélyi havason jár. Az ország súlyos gondjai miatt és a reá várakozó nehéz feladatokon töri a fejét. Tusakodás közben el is bolondul a havasi erdőben, de aztán olyan látványban részesül, amelynek szépsége és egy uralkodó számára szolgáló példázata sokat megér. Egy „mándruc”-ot lát ugyanis, amint nyílegyenesen és halálos biztonsággal áldozatának a nyakára ugrik és kiszívja annak a vérét.

Miután olvastam a regényt, és utána első ízben láttam a Makkai fiát, a nagyobbikat, minden sértő szándék nélkül és hirtelen azt mondtam neki: mándruc! Nem tudnám ma sem megmondani, hogy micsoda képzettársítás szülte ezt a gondolatomat. Talán onnét ugrott egyszerre elé, a természetem mély és titokzatos sűrűjéből, mint egy gondolatmándruc. Egy olyan természet sűrűjéből, amely az erdei mándruc királyi ragadozásában, ha az szépen van leírva, éppen úgy tud gyönyörködni, mint egy szellemi mándruc gyors villanásaiban, vagy értelmének biztos mozdulataiban, ahogy nyílegyenesen ráveti magát a tudományra és az égető nagy kérdésekre.

Úgy tudom, hogy több mint egy esztendővel ezelőtt, a Hitel című szemlét is első formájában Makkai László hozta létre. A lap anyagi és szellemi felruházásában a fő érdem mindenesetre az övé volt. Olvasója voltam ennek a Hitelnek, és örömmel láttam a fiatal mándrucok szomjúságát. Egy kicsit még zavarosak és ingadozók voltak, amit a biztosnak szánt fellépés és a tudományosnak látszó felkészültség sem tudott előttem leplezni. A lap egyes éretlen cikkein, amelyek fiatalos nagyképűséggel íródtak meg, ifjú szívet megillető buzgalommal bosszankodtam.

Azonban érdekes volt.

Az Erdélyi Fiatalok köréből is zúdult kárhoztatás és ellenvetés a Hitel ellen. Főképpen azt hangoztatták, hogy kár volt a Hitel megindításával megbontani a fiatal magyar értelmiség egységét, amely megelőző írásaim szerint is többször megbomlott már. Érthető módon ez az új megbomlás minden előzőnél jobban fájt az Erdélyi Fiataloknak. Nem is csodálom, hiszen az új törekvők nemcsak frissebb és követelőzőbb hangot pendítettek meg – ami mándruc módjára találja meg a mai világban a zsákmányt –, hanem ráadásul ugyanabban az erdélyi sűrűben kerestek kivezető utat, ahol az Erdélyi Fiatalok.

Amikor láttam az ellenségeskedést, mely a két tábor körül „sárga vihart” kavart, úgy éreztem magam, mint a jó anya, aki nem tudja, hogy melyik gyermekének adjon igazat. Természetesen csak jelképesen, kor és más jogcím nélkül mondom a szellemi anyaságot, hiszen sem az egyik, sem a másik csoport nem mindig úgy és nem mindig abban látta meg az erdélyi problémákat, ahogy és amiben én. Mégis úgy gondoltam, hogy az érdeklődésemnek nagyobbik fele a mándrucoké. Néhány szám után azonban hoppon maradtam az érdeklődésemmel, mert a Hitel megszűnt. A Makkai fia, tanulmányai érdekében, mind több időt töltött Budapesten, és úgy látszik, nem tudta kellően gondját viselni a Hitelnek, amely lap és pénz formájában egyaránt eldugult.

Legalább fél évi szünet következett, de amint legújabban kiderült, az Erdélyben maradt mándrucok nem pihentek. Úgy gondolták, hogy a Hitelt fel kell rázni tetszhalottaiból, s ez sikerült is nekik. Új köntösben, részben új munkatársakkal és szerkesztőkkel, nyolcvanoldalas komoly terjedelemben, két héttel ezelőtt megjelent.

Figyelmesen és a részt vevő lelkiismeret lehető tárgyilagosságával mérlegre tettem a hangot, a neveket, a látásmódot és a célkitűzéseket: s bizonyára nem fogok csalódni abban a véleményemben, hogy ennek a mostani Hitelnek a megjelenése a legfigyelemreméltóbb eredmény, amit a cselekvő erdélyi ifjúság az utóbbi években elért.

Számomra nemcsak a lap és a lapban megjelenő formát öltött írások jelentik az anyagot, amelyet bírálni vagy helyeselni akarok, hanem mindenekelőtt fontos a jelentkezés kollektív arculata és az a szellemi időjárás, amely a lap körül uralkodik. A hegyek és völgyek, a fák és a vizek, a falvak és a városok, melyeket általában mind a munkatársak egyénisége varázsol a szemem elé: vajon micsoda tájat rémlesztenek nekem? Erdélyit-e valóban, s abban olyant-e, amelyet magam is ismerek?

Egy kicsit nehezen fedezem fel, de ha sokáig nézem és kerülöm, egyre többször eszembe jut a gondolat, hogy itt alighanem mégis Erdélyben kell lennem. De a fák furcsák: német és pesti tudósok nyesték kultúrformára őket; a vizek tiszták, de nagy szárazság lehetett, mert szűkön csörgedeznek; a hegyeket halmoknak nevezi a szemem, és a völgyek félénken gondolkoznak a tudományos megművelés jelentkezése miatt.

De hát menjünk közelebb, sőt menjünk egészen közel ehhez a szellemi tájhoz, melynek a telekkönyvét Hitel címen tették elénk a „cselekvő fiatal magyarok”.

A csapat, ahogy így első jelentkezésre összeállt, szegény viszonyaink között is biztatónak mondható. Főképpen azt a törekvésüket találom szerencsésnek, hogy az erdélyi magyar szellem fiatalabb képviselőit lehetőleg tömörítsék. Tudja azonban mindenki, aki efféle mozgolódásban és lapalapításban részt vett, hogy a jelentkezés előkészületeiben és idején az égő tervektől és a Hitelben is megénekelt magyar szalmalángtól forró a légkör. Ilyen légkörben akaratlanul is esnek jelek, melyekből a felcsigázott érzék és a jóindulat örvendetes dolgokra következtet, mint ahogy például én következtetek a tömörülés komoly szándékaira. Akár találkozik az én észrevételem a Hitel ilyen irányú törekvésével, akár egyedül a magam vágyakozása fogja ezt rájuk: nem tudom eléggé kiemelni annak a fontosságát, hogy a lap tartalmánál is nagyobb jelentőségű a legszélesebb összefogás és a szellemi terület teljes felölelése. Ha a Hitel mostani gárdája hallgat az erdélyi magyar élet parancsaira, ha a feladatok égbe kiáltását két fülén keresztül ereszti az agyába, meg is fogja ezt cselekedni.

Érzékkel azonban és céltudatosan.

Most pedig hadd fordítsuk ki a telekkönyv tábláját.

Itt van mindjárt a szerkesztők rövid és vázlatos jelentése a célkitűzésekről. Mindenekelőtt önismeretre akarnak nevelni és tanítani: egyénileg, társadalmilag és nemzeti szempontból egyaránt. Albrecht Dezső, aki egyébként a lap felelős szerkesztője és kiadója, mindjárt vállalkozott is arra, hogy az önismeret fontos kérdését boncolgassa. Az Albrecht szorgalmáról és Kalotaszegen kifejtett művelődési tevékenységéről az utóbbi időben sok jót lehetett hallani. Ez az Építő Erdély című tanulmánya is arra mutat, hogy szorgalmának és komolyságának sok hasznát veheti az ifjú mozgalom. Bár látszólag tárgyilagosságra törekszik, s ebből a célból a tudományos nyelvet és a fogalmak modern meghatározásait próbálja kifejező eszköz gyanánt használni, mégsem tud a tudományosság meggyőző erejével hatni az értelemre. Az elfojtott keserűség és hevület, néhol pedig egy németesen érzelgős lélek lírája vetne lobbot a sorok alól: így valami idegenül ható stíluskeverék komolykodik huszonhat oldalon keresztül. A gondolati fonalat is, melyre az írását felépíti, mindegyre elszakítja vagy tétovázva bogot vet arra, hogy a végén egy tudományos ballada benyomását kapjuk. Ez mindenesetre műfajilag újat jelent, de szabadalmaztatni felesleges, mert még abban az esetben sem használható, ha a kívánatos „műveltségváltás” bekövetkezik.

Ami pedig a tanulmány tartalmi részét illeti, helyeslem és értékelem a gárda nevében tett fogadalmat, hogy hivatásuk magaslatán fognak élni, szemben Németh Lászlóékkal és a vegetariánusokkal; mint az irodalom és az írók barátja büszke vagyok arra, hogy Reményik helytállásra, Kós Erdély-szeretetre, Makkai hivatástudatra, Bethlen György pedig puritánságra tanította őket. (Ha valamire, úgy én írni szeretném megtanítani őket.) Értékelem a nemzeti önismeretre vonatkozó búvárkodását; sajnos azonban, Albrecht is többnyire úgy van ezzel, mint én az ő tanulmányával: inkább tudom felfedezni benne a fogyatkozásokat, mint az egyéni és közösségi értéket, pedig a szellemi megpezsdítés érdekében egy Bölcs Leó most is sokat érne. Igaz az is, hogy a Balkán és a germán között egyedül vagyunk, s nem rossz tanács az sem, hogy ebben az egyedüllétben a kövekre és a népre kell támaszkodnunk. De hát mindezek, ha hangoztatni nem is felesleges, a magyarországi közírásból és irodalomtudományos füzetekből nagyon ismeretesek. Ha a Hitel és általában az erdélyi magyar szellem nem innét belülről, az erdélyi földből és az erdélyi sorsból próbál magának új eszmevilágot teremteni, akkor bizonyára úgy lesz, hogy a magyar műveltség új formáit Magyarországon fogják kialakítani a mi számunkra is. Pedig bármilyen vakmerőnek látszik, az erdélyi magyar szellem hivatástudását én elsősorban abban látom, hogy a magyar műveltség új formáit Erdély alakítsa ki.

Igen – „merjünk nagyok lenni”!

Négy cikken keresztül foglalkoztam az erdélyi fiatal magyarokkal: aggódó és felelős lelkiismerettel, de törhetetlenül bízva az élet tavaszi megújhodásában, ott állottam a mi szellemi épületünk küszöbén belül és figyeltem, hogy ezen a küszöbön miképpen lép át a cselekvő ifjúság. Szándékait és akaratát lestem az arckifejezéséről, szájáról a frissen tervező szavakat, szeméből pedig aggodalmát a maga és a magyarság sorsa felett.

S most, amikor ebben az ötödik és utolsó írásomban szeretném levonni a tanulságokat s a tanulságokon túl szeretném, legalább egy pillanatra, biztató szemem fényével felvirrasztani a jövendő útját, legelőször olyan szellemi mozdulatok után keresgélek, amelyek jelképei lehetnek mondanivalómnak. Az első ilyen jelképes mozdulatokat ott találom meg tizenhárom esztendő távlatában. Ugyanis a Tizenegyek könyvének megjelenése után a tizenegy erdélyi fiatalember közül többen elindultak a világba, hogy ennek a világjárásnak a tapasztalatait majd itthon, az erdélyi magyar társadalmi és szellemi élet javára használják fel.

Maksay Albert, Szent-Iványi Sándor és én esztendőket töltöttünk Amerikában, majd valamivel későbben Kacsó Sándor Párizsba ment ki. De a legjellegzetesebb példát a Balázs Ferenc személyében állíthatom fel. Három esztendő alatt körüljárta a világot, valósággal a hitnek a pénzén. Utána önként vállalkozott arra, hogy kimenjen egy kicsi és elhagyott erdélyi magyar faluba, hogy ott népszervező elgondolásait valóra váltsa. Sok minden sikerült neki, de az eredményekkel egyenlő értékű lehet az a vallomása is, hogy az elmélet hol és milyen pontokon vallott kudarcot. Tizenhárom éven keresztül a törhetetlen céltudatosság, a hit és a munka jellemezte őt; most pedig ott fekszik a debreceni tüdőszanatóriumban, küszködve a maga elrontott testének és az épülő erdélyi szellemnek a lázával.

Élete nevelő példa két irányban is. Először megtanít arra, hogy a világ fejlődését figyelemmel kísérjük, s éles szemmel és helyes érzékkel ebből a fejlődésből a jót és a nekünk megfelelőt kiválasszuk, s azt a magunk javára felhasználjuk. Másodszor megmutatja a gyakorlati alkalmazás leghelyesebb módját s azt az egyéni magatartást, amellyel a vállalt munkát a közösség javára végeznünk kell, s amit legfőképpen ki akarok emelni: figyelmeztet arra, hogy a más nemzetektől átvett társadalmi és szellemi vívmányokat hasznunkra csak úgy fordíthatjuk, ha azokat társadalmi és szellemi életünk természetének megfelelően átalakítjuk.

A brassói ÁGISZ szövetkezet munkája s jórészt az Erdélyi Fiatalok ifjúsági szervezkedése azt mutatják, hogy a fejlődés útját mindenekelőtt ez a két irányelv határozza meg. Éppen azért önként kínálkozik az alkalom, hogy a megelőző négy cikkben tárgyalt ifjúsági mozdulatokról ennek a két irányelvnek az alkalmazásával próbáljam megcsinálni a mérleget.

Amint már az arra vonatkozó helyen jeleztem, a Tizenegyek könyvének fiatal írói jórészt még az iskolapadokban ültek, amikor a könyv megjelentetése céljából összeverődtek. Így természetes, hogy a könyv inkább egy ösztönös erdélyi életerőnek a bizonyítéka, s tudatosan nem tükrözi, különösen szépirodalmi részében, a más nemzetek irodalmával és szellemi mozgalmaival való kapcsolatot. Van azonban egy olyan kapcsolat is, amikor az idegrendszer felfogja azokat a titokzatos szellemsugarakat, amelyek egy időben mozgatják és alakítják a szellemi változásokat. Ennek a megérzésnek a nyomait ott találom a Balázs Ferenc és a Jancsó Béla értekezéseiben, de még inkább abban a türelmetlen és gomolygó népi szellemben, amely valósággal feszít és lüktet a könyvben, s amely azóta nemcsak nálunk, hanem más nemzetek szellemi világában is ellenállhatatlan erővel törekszik egy új szellemi világ kialakítására. Az Erdélyi Fiatalok a művelődés és a társadalmi szervezkedés terén tovább munkálták ezt a népi szellemet, de már egy kicsit megszelídítve, társadalmilag illendőbb formába dédelgetve. Csupán a romantikus vonatkozásait engedték gáttalanul előre s bizonyára ebben van a magyarázata annak, hogy a zászlójukon a Szabó Dezső neve ragyogott mindig, bár Szabó Dezső hamarább felfedezte a románsággal való családi kapcsolatát, mint azt a feladatot, hogy a magyar ifjúságnak adott ideológiáját az erdélyi hivatás megmutatásával tegye teljessé. Egyébként, más szellemi mozdulataikban is, igen erős szellemi kapcsolatot tartottak fenn a leghaladottabb magyarországi ifjú mozgalmakkal. Mindig hangoztatták annak a szükségességét, hogy a közép-európai államoknak szellemi és gazdasági együttműködésre kell törekedniük, sőt a halott magyar nagyságok közül ideálnak mindenekelőtt Kossuthot tekintették. Mindez határozottan mutatja, hogy az Erdélyi Fiatalok a népi demokrácia jegyében küzdenek. S ha jól meggondolom, a Hitel ifjú magyarjai is ezen az úton kívánnak haladni, ami első pillanatra nem indokolja meg a különszakadás tényét, sem azt a magatartást, mintha semmi közük nem lenne az elődhöz: az Erdélyi Fiatalokhoz.

Azonban a második pillanatra kiderül valami, ami a Hitel szellemi mozgalmára legalább annyira jellemző, mint a demokratikus felfogás. Sőt jellemzőbb is talán, mert új itt Erdélyben, s mert a tekintetük vonalában mindig ott érzem. Ez pedig nem egyéb, mint az a könyörtelen szigorúság és szárazon ható tárgyilagosság, amellyel a történelmünket, a jelenünket és jövendő szerepünket szemlélik. Ezt a szellemi magatartást ők azzal a kedvelt szavukkal jelölik meg, hogy „önvizsgálat”, és rá is mutatnak mindjárt, hogy az önvizsgálat első eredményét a Makkai Sándor Magunk revíziója teszi. A szigorúság a magyarság bűneivel szemben és a romantikamentes megállapítás az erényekkel kapcsolatban természetszerűleg Széchenyit idézte fel a zászlójukra eszménykép gyanánt. Széchenyi mellett a Szekfű nevét is sűrűn idézik, s magam is érzem, hogy van szellemi rokonság kettejük között, mármint Szekfű és a Hitel között, hiszen a magyar szellemi életben, különösen az utóbbi időben, Szekfű is azt szokta tenni, amit a Hitel fiatal magyarjai tesznek: felismeri a szellemi revízió gondolatát és az új népi áramlatok erejét, s felismeréséhez egy időben, de utólag bizonyára, elméletet alakít ki.

Mindebből nyilvánvaló, hogy a Hitel a világgal való kapcsolatait szinte kizárólag a magyarországi fiatal szellemi áramlatokkal tartott kapcsolatával helyettesíti. Ez szükséges tanúságtétele a magyar szellemi egységnek, de ahogyan ezt cselekszik, erdélyi öntudatomat nem elégíti ki. Én ugyanis megfordítva látom a szerepet: a Hitel tanuljon Szekfűtől és minden érdemes embertől a világon, de sohase maradjon máshol levő szellemi mozgalmak függvénye, hanem ellenkezőleg, ő legyen az a gócpont, amely egy erdélyi szellemben kialakított ideológiát sugároz széjjel, magyarokhoz és környező népekhez.

Az Erdélyi Fiatalok népi demokráciája és a Hitel „magunk revíziója” így egészítik ki egymást. S ha a „népvalóság” hirdetői nem adtak volna felfogásuknak hangot és újabban nem mozgolódnának egyre jobban, úgyis érezném, hogy az önmagunk és népünk újraértékelése és a kissé romantikus népi demokrácia mellé hiányzik valami, ami nemcsak a világ fejlődéséhez való igazodásunkat mutatja, hanem a mi új gazdasági és társadalmi szervezkedésünket is egészségessé tenné. Ez pedig a szocializmus, amely nem elégszik meg a népi demokrácia nagyon tágan értelmezhető eszmekörével, hanem valóban azt jelenti, amit a demokráciának jelentenie kéne: a dolgozó nép uralmát. Mint magyar, holtomig hordozom a sebet, amiért levágtak arról a testről, amelyen a felsőbb osztályok ma is igazságtalan uralmat gyakorolnak a nép felett, de mint a falu emberi szószólója, azt a kárpótlást és feladatot kaptam érte, hogy ebben a kisebbségi helyzetben a dolgozó magyarságot életünk gerincévé tehessem. Erdélyi megfogalmazásban valahogy így hangzik az a szocializmus, amelyet a népvalóság csoportja mint világáramlatot hirdet nekünk.

Az osztályharc megoldásában legelőször szerencsétlen állapotunk siet segítségünkre, hiszen arisztokráciánk csak kevés kiváló és alkalmazkodó egyedeiben jelent közösségi szerepet; a középosztályunk pedig, ha nem akar dicstelenül eltűnni a történelemben, a népnevelés szerepét kénytelen vállalni. Olyan értelemben tehát, ahogy uralkodó népeknél, nincsen nálunk osztálykérdés. Csupán görcsös maradványai vannak meg, és az a szellem, amely így is éppen elég sok akadályt gördít a belső szociális átalakulás elé. Különösen azáltal, hogy közéletünknek igen sok irányító helyére befészkelte magát és a hagyományra hivatkozva, nyíltan vagy hallgatólagosan a gyűlölködő támadó és rontó szerepét játssza mindannyiszor, amikor az új gazdasági, társadalmi és szellemi kialakulás útjait egyengetik, akár ifjú csoportok, akár magányos férfiak.

Végső következtetés gyanánt tehát nem tudok más utat ajánlani az épülő jövendő felé, mint az Erdélyi Fiatalok népi humanizmusának, a Hitelben hirdetett újraértékelésnek és a baloldaliak szocializmusának az összefogását. Kiderült, hogy a népmentő cél valamennyiüknél közös, és abban is megegyeznek, hogy Erdélyben a magyar műveltségváltásnak meg kell történnie.

Közös a harc is az öröklött és a ma is működő szellem ellen, amelyet immár nyíltan is meg kell vívni, betűk és cselekedetek útján. Közös a törhetetlen és céltudatos törekvés is, hogy az erdélyi magyar nép megmentésére kell sietni, és ezt a tömeget minél előbb gazdasági és szellemi életünk tengelyévé kell tenni.

Mindenkinek a felelőssége rajta, hogy miképpen cselekszik.