Kalotaszegi ballada^*

Urak, munkások és parasztok együtt harcoltak a háborúban. Szenvedések között és a halál közelségében jobban megismerik az emberek egymást. Ez a megismerés csak kedvező lehetett a népre vonatkozólag. Nemcsak emberileg nemes egyéni erények virágzottak ki a munkásból és a falusi férfiúból, hanem kikerülhetetlen bizonyossággal látszott, hogy a dolgozó tömegekkel akkor is számolni kell, ha majd egyszer vége szakad a háborúnak.

Ha nem volna annyira tragikus, rossz tréfát lehetne abból csinálni, hogy éppen a legpéldásabb katonaanyag jutott a háború után a legkevesebb reális jutalomhoz. (Mert a jog, ha népet illet az, „úri” fogalmazásban, ma is jutalom.)

Ez a magyar volt.

Más országokban nemcsak a komoly politikai figyelem fordult a tömegek felé, hanem az idejében jelentkezett történelmi érzék azt is tudomásul vette, hogy a dolgozó tömeg, a munkás és gazda, a legerősebb társadalmi erő. Ezzel ellentétben a magyar felfogás politikai téren ma is jórészt csak szavazókat lát ebben az alaprétegben, amelyet időnként hódítani és időnként kecsegtetni szükséges.

Az irodalom és a művészet területén valamivel jobban állunk.

Bár a mi népi irodalmunknak erős és versenyképes hagyománya van, mégis meglepő az a dús virágzás, amely a magyar népi fán szüntelenül bomlik. Túl Magyarországon és itt, Erdélyben egyaránt. Népi vonatkozású irodalmi alkotásokon kívül a különböző népi tájak művészetének komoly tudománya van; új népmesegyűjtemények jelennek meg; a tájnyelvek duzzasztják és színesítik a vérszegény polgári szótárt; a zene külön országot fedezett fel, és ünnepségeken és itt-ott már a színpadon is kollektív formában jelenik meg a nép.

Néhány évvel ezelőtt Nyirő József próbálkozott székely balladát játszatni a néppel. Nemrégiben Szentimrei Jenő a kecseti székelyek táncaival és dalaival idézett elő rajongást a magyar fővárosban. Most ismét történt valami, ami érzésem szerint teljesebb és művészibb minden eddigi efféle próbálkozásnál.

Két emberünk van, ki egyrészt a maga s másrészt a köz javára és örömére meghonosodott Kalotaszegen. Kós Károly és Szentimrei Jenő. Kós irodalmilag is megteremtette Kalotaszeget: sokszor olyan hittel és elfogultsággal, hogy ha véletlenül a székelyekkel cselekszi vala ugyanazt, akkor a Székelyföld ma elméletben világbirodalom volna. Szentimrei inkább a megmutatható kalotaszegi művészetre fente a fogát. Hosszú és kitartó munkával gyűjtötte össze minden kalotaszegi szépnek a javát, majd a Csáki bíró lánya című balladába belérendezte és a kolozsvári Magyar Színház színpadán a városnak bémutatta.

A ballada, amelyet csak így férjhez adva ismerek, egy Csáki nevű bírónak Kata nevű leányáról szól. A leányt templomozás előtt egy festő ördög felfedezi a faluban, és úgy lefesti, hogy a Kati vőlegénye mással megy esküvőre. A szerencsétlen és elhagyott menyasszony mégis megjelenik a lakodalomban, de vesztére, mert házasság helyett halálra táncoltatja a hűtlen és irgalmatlan kedves. Az utolsó képben intézkedés történik a temetésről, és az élet megy tovább.

Amint látszik, drámailag kitűnő és színpadi hatás szempontjából nagyon alkalmas ballada ez. Aki ilyen jól tud magot választani, annak az érzéke csalhatatlan, és a legjobb drámagazdák közé tartozik. A kiválasztás után azonban tovább is kell menni. Két út van: vagy meghagyni a balladát eredeti szövegében, és a mutatványos előadás alatt helyes érzékkel hol ide, hol oda beléültetni az eredeti szöveget, vagy pedig elfogadni magnak, és a megírandó dráma szövegében feloldani. Szentimrei ezt az utóbbi módot választotta. Talán nagyon helyesen, magam is bizonyára így cselekedtem volna. De a választás helyessége ismét csak az érzéket dicséri, mert végérvényesen csak az író bizonyíthat. Ez az egyik pontja a kalotaszegi balladának, ahol a kritika rögtön és erőszak nélkül jelentkezik. Nem tudom, hogy tulajdonképpen mi az oka, de az író ebben a drámában kezdetlegesen a rendező mögött marad. Lehetséges, hogy a szövegnek nem tulajdonított a dalokkal és a táncokkal egyértékű jelentőséget; lehet, hogy az írói kifejezőerő nagyothall Szentimreiben. De a szöveg, így ahogy van, a dráma súlyához képest erőtlen, és a népi ének a ruházathoz képest sivár. Nagy szerencse, hogy a drámát biztosan tartják a népművészet megelevenedett értékei, melyekből a pompás rendezés semmit nem enged elsikkadni.

Mintának a darab második jelenetét lehet odaállítani. Három asszony fonóban van a bírónénál, és eredeti citeraszó mellett Zöld Marciról énekelnek, olyan szépen és szakasztott hűségesen, hogy az árva menyasszony kesergőjével együtt ez a jelenet egy klasszikus népi drámának lehetne a gyöngyszeme.

Az eredeti énekek, a táncok és a kalotaszegi női öltözködés ragyogó művészete mind lezárt érték, és így, ahogy Szentimrei kitűnő ízléssel és arányérzékkel megmutatta: nemcsak maradandó élmény, hanem a legszebb ékszer a magyar tájművészetek között. Természetesen nem olyan mély és általános emberi, mint a székely, de biztosabb ízlésű, mint a gyöngyösbokrétásoké.

A dráma szereplői közül Sz. Ferenczi Zsizsi, Kós Dodó és Szabó Anna játékban túl vannak a műkedvelői színvonalon, de a dráma egész játékára nézve mégis az a véleményem, hogy a színjátszás a tehetségen túl elsősorban mesteri tudomány, amely csak hivatás és állandó gyakorlat eredménye lehet.

Kós Károly díszlete egy igazi ballada tökéletes ruhája.

 

 

A hivatkozás helye

Kalotaszegi ballada. Bukaresti Lapok 1936. jan. 13. 10. sz. 5. Keltezése: 1936. január. Újraközölve: Tiszta beszéd (298–300), Jégtörő gondolatok II. kötet (7–9).