Függelék

Énekes madár

Édes Géza barátom,

ennél jobb befejezést a másik helyett nem tudtam találni. Így elég poétikus és elég magyarázó is, azt hiszem. Ha már így áll a dolog, kérlek, hogy a csendőrt úgy a szereplő személyek közül, mint a második felvonásból húzd ki, úgyszintén a legelső oldalról a dobossal kapcsolatban a következő mondatokat: (Valaki: Hát az emberi varjakkal micsináljunk? Dobos: Azt dobolja ki nektek a pap.) Egyébként pedig arra is felhívom szíves figyelmedet, hogy a kézirat gépelés után nem volt helyesírási és ékezeti szempontból átjavítva.

Rendkívül örvendek, hogy így sikerült tető alá hozni a dolgot. Ebben a megoldásban és ilyen kiadásban jobban is tetszik nekem a dolog, mint ha Lantos közöltette volna le valamelyik lapban, amit akart, saját kiadása előtt. Talán feljön még a napja is valamikor ennek a darabnak.

Ami a 350 pengős honoráriumot illeti, abból sajnos nem tudok engedni, hiszen egy 150 oldalas könyv első kiadásáért a Géniusznál 700 pengőnél többet szoktam kapni. Módját fogom azonban ejteni, hogy a Magyar Írás-nak a jövőben is szolgálatára lehessek. Kérlek is, hogy a honoráriumot a számomra vedd fel, s én rövidesen egy címet fogok adni Neked, ahova lefizesd a pénzt. Most már csakugyan sietni kéne a megjelenéssel, hogy a könyvnapra, sőt az előtt meglegyen. Ha készen lehetek a regénnyel, én is felmegyek akkor.

Nagyon hálás vagyok, hogy az otthoni dolgokról s harcaidról néha írsz valamit. Egy-egy cikket is belétehetnél néha a levélbe, ami engem különösképpen érdekel. Kérlek, add át Szentiványinak tiszteletteljes és meleg üdvözletemet.

Szeretettel ölellek:

1. Amikor a vénlegények mint kísértetek megjelennek a puskákkal az ablakban, végleges „kísértetharcot” és „állást” vesznek, s mozdulatlanul úgy maradnak mindaddig, amíg végleg távoznak.

2. Eszter dudorászva érkezik haza, elmegy a virágcsokorral az asztalig, s amikor a kancsóba akarja tenni a virágot, csak akkor veszi észre a két kísértetet. Felsikolt, és kifut. A vénlegényeknek nagy élvezet, hogy sikerült a játék; legyen idejük, hogy csendes örvendezéssel elsompolyogjanak.

3. Ahogy a vénleányok visszajönnek, a fojtott ijedelem után ámuldozásba esnek, még az ablak talpát is megtapogatják: megnyugszanak, hogy nincs kísértet. A játék lecsendesedve indul tovább.

4. Mint mindennap szokott, úgy folyik a játék: egymást figyelve, de a vénlányok részéről titkolt izgalommal, hogy vajon Lukács miért van oly ünnepélyesen felöltözve.

5. Lukács nem durva, hanem inkább gunyorosan kedves; az Eszter szerelmi közeledését is nem fizikai viszolygással utasítja vissza, hanem fortélyos kedvességgel. Amikor például az Eszter csókja miatt borzongással elárulja magát, akkor is magyarázkodni kezd, vagyis „téreng” a szóval. Amikor Eszter az ölébe ül, akkor is inkább lecsúsztatja, de mielőtt leesnék a lány a földre, inkább megfogja, s úgy teszi le a földre.

6. Eszter és Regina állandóan türtőztetik magukat, mert férjhez akarnak menni. Fogcsikorgató, mézesmázos játékot játszanak, csak nagy néha csap ki belőlük a gőz, de akkor is rögtön a kedvességbe húzódnak vissza.

7. A Magdó megjelenése nagy esemény. Már az éneke is olyan, hogy „még az ökör is elécsapja a fülit, amikor hallja”. Jobb lesz, ha a körte csuszikáját, a Magdó iránti figyelmességből, maga Lukács veszi fel.

8. A tojásjelenetnek mindenkit lefegyverző, drámai jelenetnek kell lennie. Ennek a hangját kell Mókának megadnia, amikor meghallja a Magdó énekét: nagy örömteli kiáltással, hogy szinte beugrik örömében az ablakon, mint a vadmacska.

9. Jobb lenne talán, ha az eltörött tojást a két öreg legény, odahajolva föléje, ámuldozó döbbenettel vizsgálná, s úgy mondanák azt a pár mondatot.

10. Magdó a tojás lenyelése után már kivirulva, önérzetesen és bátran jelenjék meg. Bízzék magában, és a végső jelenetnél, mint a fellobbanó tűz, úgy hirdesse meg a maga szabadságát.

11. A második felvonás kezdetekor ne a boszorkányok suttogása legyen a vénlányok hangjában, hanem a holdvilágos éjszaka suttogása. Móka a fiatalság hetyke erejével jöjjön ki. A vénleányok közeledésében sóvárgás legyen inkább, mint fizikai felkínálás. Szó sem lehet arról, hogy Eszter letérdepeljen, mert a női szemérmet még az epekedésben is meg kell őrizni. Móka pedig a közeledések elől úgy térjen ki, mint a vadmacska; majd süssön az elszánt bátorság belőle, amikor kiderül, hogy a vénlegények az ő vesztére visszajönnek.

12. Magdó, amikor elküldi Mókát, csak az ajtót húzza be, de ne tartsa erőszakkal, mert a vénleányok, hogy Móka előtt kedvező színben tűnjenek, durván nem akarnak erőszakoskodni Mókával. Amikor Móka eltűnik, akkor farkasszemet nézzenek; s meggyőződvén, hogy Móka csakugyan elment, csak akkor lökjék be Magdót a házba.

13. Amikor kidobják Magdót az ablakon, akkor nemcsak üldözött, hanem női szépségében boldog is a holdvilágos szabadságban, mert feszíti a szerelem. Ebből a női virágzásból fakad az áhítat, amikor fohászkodik. Úgy legyen öltözve, a párnája és pokróca is színes legyen, hogy a kinyílt nőiességével fizikailag is játszani tudjon; ha távolabb van Mókától, süssön és csábítson; ha Móka közeledik hozzá, szemérmességbe bújjon.

14. Ha lehetséges, Móka inkább csak a tornác fájáig jöjjön le; tegye magát huncutul, hogy le akar esni, mire Magdó segítségére ugrik. Így ér össze a kezük (s ami legtöbb), a fejét is cirógatásra eléri Móka. Ez a szerelmi érintkezés olyan, mintha Móka magához akarná emelni a magasba.

15. Lukács, amikor szerelmi vallomásra jön, ne vigye túlzásba a settenkedést. Jobb, ha a rózsát is a kezében hozza, mint a kabátja alatt, hiszen nem tolvaj módra jön, hanem elszánta magát arra, amire a szíve küldte. Ne legyen szerencsétlen, esett ember, hanem kitisztult szívű férfi. Ne menjen a tornácra, hanem alulról valljon szerelmet; fizikai közeledés helyett inkább féltérdre ereszkedjék, fogja fel a kezét, s úgy valljon szerelmet. A keserűsége és a dühe akkor jön ki, amikor Máté közeledik, de akkor is Máté felé.

16. Máté szerelmi vallomása esetlenebb, de ő is csak medvésen törleszkedik és csámcsog, de nem erőszakoskodik a lánnyal, aki mindig csak felülről, szerelmének diadalában válaszolgat nekik.

17. A végső drámai jelenetnek, amikor Mókát megfogják, inkább fojtott és fogcsikorgató jellege van, mint kiabáló hangossága, hiszen csendes éjszaka van, s amit csinálnak, titkon akarják csinálni.

18. Móka összefüggő módon ne énekeljen a kútban, csak egy-egy dallamfoszlány hallatszik onnét, mert hiszen nagy erőfeszítéssel kapaszkodik. Amikor kiemelkedik a kútból, rázza meg diadallal a vizes fejét, s úgy mondja boldogan, hogy „íme, egy halott”.

19. A harmadik felvonás uralkodó jellege az, hogy Móka és Magdó nagyon szeretik egymást. Erre kell épülnie annak az összejátszásnak, hogy mindenkinek túljárnak az eszén; egymás megértésének és szerelmüknek minden olyan pillanatban ki kell derülnie, amikor a mások háta mögött szót vagy pillantást válthatnak.

20. Magdó, miután és elég hamar megtudja, hogy Móka csak játssza a beteget, legyen a Móka számára szerelmileg ingerlő. De a szerelmi fizikai jeladás nem a szájon való csókolás, hanem inkább az összeborulás.

21. Móka merészen váltogassa a betegséget és a rendelkező egészséges állapotot. Amikor Lukács írja a végrendeletet, neki háttal, mutasson Lukács felé szamárfület. De ne a fenekén írja alá az írást, hanem térdepeltesse le háttal maga felé, és a hátán írja alá. (Általában naturalista játékot ne csináljanak, például Máténak tilos köpködni a színpadon.)

22. A legvégső jelenetnél, amikor a madarak kirepültek, a lányok ámulatukban essenek térdre.

A Jókai Színház műsorába iktatta Tamási Áron Énekes madár című székely népi játékát. A darab próbái már öt hete folynak, s most tizenharmadikán, pénteken lesz a bemutató előadása. Ebből az alkalomból megkérjük a szerzőt, hogy a rádió hallgatóságának mondjon valamit az Énekes madár-ról és a készülő előadásról.

– Nagyon szívesen. Tessék kérdezni.

– Szeretnők tudni, hogy mikor írta ezt a népi játékot, s milyen körülmények között.

– Még 1933-ban írtam, ősszel. Úgynevezett fiatal író voltam. A művészi kifejezés formáival viaskodtam; s igen sokat foglalkoztam a társadalmi helyzet bírálatával, amiről tanúskodik az Ábel az országban című könyvem is, melyet éppen akkor fejeztem be. Gondoltam hát, viaskodás és bírálat közben megpihenek egy kicsit. S mivel gyönyörű ősz volt abban az esztendőben, kifeküdtem a napra. Néztem abban az arany fényzuhatagban a megszelídült eget és a madarakat. Így született az Énekes madár.

– Miről szól a darab?

– Egy fiatal pár tiszta szerelméről. Ők az „énekes madarak”, akiket a természet és az ég is megsegít a bajban.

– Úgy tudjuk, már régebben is játszották ezt a népi játékot.

– Igen: 1935-ben adták első ízben elő, Pünkösti Andor rendezésében és Tolnay Klárival a fiatal leány szerepében. Aztán előadták Kolozsváron, majd a Nemzeti Színházban is.

– Ha ezekre a régi előadásokra gondol, a mostani bemutatót milyennek ítéli?

– A régebbi előadások is szeretettel keresték azt az előadási formát, amely a darab lényegét legjobban ki tudná fejezni. Most a Jókai Színháznak ebben a keresésében talán még nagyobb szerencséje lesz, mert hiszen közben az idő is közelebb került a darabhoz. Azonkívül pedig úgy művészi, mint műszaki vonatkozásban mindenki mindent megtett az előadás sikere érdekében.

– Bízunk is a sikerben, amit szívből kívánunk.

– Írónak a siker olyan, mint gazdának a szivárvány. De ha mégis lenne sikere a darabnak, én azt a sikert a közönség és a színészek között széjjelosztanám; s magamnak csak egy kicsi tollacskát tartanék meg az Énekes madár szárnyából. Ilyen értelemben köszönöm szépen a jó kívánságot.

1. A színdarabot rendezés és előadás szempontjából nem mesejátéknak kell tekinteni, hanem reális játéknak. A mindennapi, valóságos élet eseményei történnek a színpadon. Az akarat és az érzelem heve azonban, néhány ponton, kiszélesíti a valóság kereteit. Ezek a pontok: a fal elmozdítása, a fa emelkedése és a szerelmesek eltűnése. A valóság felfogása alapján a színészek játéka és maszkírozása is nem meseszerű, hanem valóságos.

2. Az előadás nyelvi részében, vagyis a színpadi beszédben, egyedüli út, hogy a színészek ne beszéljenek tájszólásban. Ha a tájszólás útjára mennének a színészek, akkor beszédbeli zűrzavar keletkeznék, mert hiszen, természetes módon, senki sem ismeri a „székely” beszédet. Amiben egyek lehetnek, az csupán az ízes és tiszta magyar beszéd. Tehát beszéljenek így a színjátékban.

3. Mivel a való élet alapját kell játszani, helytelen volna az a felfogás, hogy a mesebeli jók és gonoszak állanak egymással szemben. Ami rossz van az „öregekben”, az csupán az életük körülményeiből és a helyzetükből adódik; s ugyancsak így van a fiataloknál is. Érzelmi és érdek alapon küzdelem az élet: ebből adódik a darabban is minden konfliktus. Így tehát, mint az életben is, árnyaltan beszéljenek és játszanak a színészek: vagyis csak akkor harsányan, ha a valóságos indulat ezt megköveteli. Senki ne akarjon önmagáért való „humort” játszani, mert igazán derülni csak akkor lehet, ha a visszás helyzetekben is komolyan játszik a színész.

4. Ebben a jelben mindenkinek köszönet a munkáért, és baráti üdvözlet.

Tisztelt Hallgatóim!

Akik az Énekés madar-at (a rádió hullámain) most elröpítik a közönséghez, hát azok a figyelmes emberek azt mondják nekem, hogy a madár éneke előtt szóljak valamit. Szerintük érdekes, sőt hasznos is, ha a színdarab megszületésének a körülményeit felidézem, s apai módon jellemzem is eme írásomat.

Amikor ezt a kívánságot hallottam, magam is szinte azt hittem, hogy semmire sem emlékszem, ami a színjáték születésével kapcsolatos. Ami nem is volna csoda, mert az Énekes madar-at egészen fiatal koromban írtam. De amikor azt kezdtem volna hinni, hogy semmire sem emlékszem, már virradni kezdett bennem az emlékezet.

Villáncsol bennem a múlt, s a meg-megvillanó fénynél azt az utat is látom, amelyen elérkeztem a darab megírásáig. Látom magamat mint nagyocska diákot, aki a karácsonyi és húsvéti szünidő alatt, s nemkülönben nyáron is, otthon a faluban, legénykedni kezdettem. Nem volt ez valódi legénykedés, hanem inkább csak kukorékolni tanultam. Vagyis szombat és vasárnap este elmerészkedtem egyik-másik kislányhoz vizitába. Ott a nagyobb legények között egy kicsit vegyültem és üldögéltem. Tartottam a házigazdától, hogy nem véli-e még korainak az én berzenkedésemet; s igyekeztem egy cseppet melegre csiholni a háziasszony pillantásait. Közben nagyokat nevettem a legények tréfáin, melyekkel egymást szőrmentiben csipkedték; s figyeltem a kislányt, hogy kinek szurkol a kelleténél jobban. S amikor távoztomban az ereszbe vagy a tornácba kikísért a kislány, akkor ejtettem néhány szót a holdvilágról, s majd későbben arról is, hogy a csillagok mire biztatják az érző szívet.

Aztán múltak az évek. Egyetemre kerültem, majd Amerikába mentem. Itt írtam, Amerikában, a Mihályka, szippants! című novellát, melynek hímpora a falusi vizitákat idézte. S majd hazajövet, Kolozsváron megírtam A legényfa kivirágzik című elbeszélést, amelyben Móka és a diófa már szerepel. S innét már egyenes volt az út az Énekes madár-ig, melyet a harmincas évek közepe táján írtam meg. A színpad hagyományos formáival nem sokat törődtem akkor, ami kár is, nem is. Kár azért, mert sehol nem akarták előadni a színdarabot, mondván nagyon helyesen, hogy se nem valóság, se nem mese. Kétségtelen, hogy elődje nem volt, mert a népszínművek után, s majd a naturalizmussal kevert népi darabok után úgy lebegett szegény, mint egy váratlan irodalmi rügyecske. Aztán 1935-ben egy alkalmi művészegyüttes mégis előadta Budapesten. A kritikusok azt mondták, hogy ez nem színdarab, de mégis valami. S mint efféle valamit aztán eljátszották a Nemzeti Színházban, s még itt-amott.

(Ez a mostani rádiószöveg, amit hallani fognak, a darab formájából és eredeti szelleméből semmit sem vesztett. Csupán tömörebb lett a szöveg, amit a rádió meg is kívánt. Úgy hiszem, hogy a történet erősebb zártsága javított a darabon, aminek egy írásmű mindig örül. S ha csakugyan jobb lett, azért köszönet elsősorban a dramaturgnak és a rendezőnek jár, s a játszó művészeknek; s nekem csak annyiban, hogy a csökönyösség helyett a művészi érzelmekre hallgattam.) Örvendenék, ha most egy kedves időt tudnánk szerezni mindazoknak, akiknek idejük és kedvük van meghallgatni ezt a székely madáréneket, s akik e tavaszi énekszó mellett csillogni érzik magukban a szív tisztaságát.

Tündöklő Jeromos

Két tényező teszi irodalmivá az író munkáját: a művészi színvonal és a nemes tartalom. Ezekben az időkben, amikor a világnézetek és a különféle eszmék kavargása az irodalmat is elemi erővel csapkodja, különösképpen szükséges ezt a felfogást hangoztatni és szolgálni. Azelőtt, régebben csak a művészi színvonal volt a fontos, s ez volt az oka annak, hogy az irodalom erkölcsi tekintélyét és nevelő hatását sokszor elvesztette. Napjainkban viszont sokszor az ellenkező véglet hibájába esik az író és az irodalom: a „nemes” tartalmat hangsúlyozza és követeli, nem törődve a művészi színvonallal. Míg az első felfogás egyénieskedő, és sekélyessé tette az irodalmat, ez a második műkedvelővé teszi. Én azok közé tartozom, akik minden írásukban és megnyilatkozásukban szigorúan követték és szolgálták a művészi színvonal és a nemes tartalom együttes irodalmi törvényét.

Ennek a törekvésemnek legnyilvánvalóbb erőpróbája s egyben példája a Tündöklő Jeromos című népi játék. Ez természetes is, hiszen darabom annyira mai, s mondhatnám, politikai vonatkozású, hogy megírásakor csak a legszigorúbb, legművészibb írói eszközök használata biztosított arról, hogy a Tündöklő Jeromos-ból nem lesz időszerű szatíra, hanem erkölcsileg és művészileg megoldandó mai kérdés, amely voltaképp mindig kérdés volt, amióta társadalmi életet él az ember.

Tulajdonképpen három dologról van szó. Először egy régi, de ma elburjánzott „politikai” típusról. Különböző pártok és világnézetek ebben a típusban közösek. Az ilyen „politikus” velejében demagóg, eszközeiben nem válogatós, csak kettőt akar és ismer: pénzt és hatalmat. Természetes, hogy ennek a típusnak egy vidéki változatáról van szó, hiszen darabom egy székely faluban játszódik le. Másodszor: milyen az az ember és az a magatartás, amelyet a demagógiával és a „hathatós” politikai eszközökkel szembe lehet és szembe kell állítani? Az író úgy felel erre, hogy ez az ember csak erkölcsi személyiség lehet, aki emellett mély kapcsolatban van a tömeggel, s akinek eszközeit ez a felfogás jellemzi: „Tiszta és nagy célokhoz csak tiszta és egyenes úton lehet eljutni.” Harmadszor pedig arról van szó, hogy maga a nép két ilyen ellentétes egyéniség munkája között miképpen viselkedik, hogyan vajúdik, keresvén az egyedül helyes utat. Ez már a kollektívum kérdése, mely annyira döntő, hogy a darab jellege is magyar, népi és emberi közösségi lett.

Az elmúlt esztendők során gyakran szóbeszéd tárgya volt, hogy az erdélyi irodalom a közönség részéről nemcsak megbecsülésnek örvend, hanem gyöngédségnek is. Ez érthető. A szóbeszéd is, a gyöngédség is. Az írás, ha jószándék és nemes tartalom van benne, nevelő hatású és öntudatot táplál. Erre pedig mindenütt szükség van, kisebbségi sorsban különösen. Károsnak tartom azonban, ha műkedvelők és mesterkedők védett területté akarják tenni az „erdélyi” és főleg „székely” jelzőt, hogy az irodalmi igény és erkölcsi felelősség elől oda meneküljenek. Éppen a Tündöklő Jeromos bemutatójával kapcsolatban kell ezt mondanom. Szeretném, ha a kritika és a közönség nem az említett gyanús gyöngédséggel mérne engem és darabomat, hanem az erjesztő szeretet szigorúságával és irodalmi igényességgel. Író számára ugyanis ez a legnagyobb megbecsülés. Nem beszélek azokról a magyarországi törekvésekről, amelyek újra vissza akarják adni a színpadi szónak a súlyát és a színpadi cselekmények erkölcsi hitelét. Ezt elvégzik bizonyára mások. Ebben a néhány sorban csupán arra akarom felhívni a figyelmet, hogy mi Erdélyben a legtudatosabban törekszünk erre. De ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a szónak a súlya és a cselekmény erkölcsi hitele csak szigorúan művészi formában térhet vissza. Enélkül irodalom nincs, sem könyvben, sem színpadon. Elbeszélésben és regényben már hoztunk Erdélyből épkézláb írásokat, s szeretnénk hozni a színpadi irodalomba is. Nehéz feladat, hiszen a színpadi mű, belső és külső szigorú törvényeivel, nemcsak az írásművészet teteje, hanem a megírástól az előadásig szerencsével is kell járnia. Mert kétségtelen, hogy a legremekebb drámai mű is félben marad, ha a szerző nem találja meg a művészi segítőtársakat, az arravaló színházat és mindezeken keresztül a közönséget.

A magyar szellemi életben, s a színházművészet világában is erjedés folyik mostanában. Hozhat ez az erjedés jóféle változásokat, de esetleg a művészi sekélyesség virágzását is hozhatja. Én a jóféle változásokban hiszek inkább. Teremtő íróra, bátor és műértő igazgatóra s igazi színészre soha nagyobb szükség nem volt, mint a mostani s az elkövetkező időkben. Szerencse és nagy lehetőség, hogy ezekben nem szűkölködik a magyar fajta. De a meglevő értékeknek napi politikán felül össze kell fogniok. Egyrészt a fenyegető sekélyesség ellen, mely különböző jelszavak alatt meghúzódik; s ugyanakkor az alkotó munkára, mely létünket csillogóvá teszi és vezető szerepünket biztosítja itt a Duna mentén.

Vitéz lélek

Balla Péter harmincéves székely fiú az, akiben a „vitéz lélek” él, és aki a test háborúja, vagyis a világháború után meghirdeti a lélek háborúját a falujában: hogy amit a gépekkel és a testtel leromboltak, hajlékot, falut, életet, azt a lélek háborújával kell újra felépíteni… A lélek háborújának fegyverei az alázat, a hit s az akarat, ezekkel kell hozzáfogni az építéshez, hogy újra felépüljön a hajlék, a falu és a nemzet. Ebben az építésben a lelki erőn van a hangsúly, az alázatosságon és a szerénységen. Balla Péter a maga kicsi helyén indítja meg a léleknek ezt a háborúját, mégpedig úgy, hogy vásárol egy szamarat, ami itt nemcsak a szegénység szimbóluma, de az igénytelenségé is. Ezen a szimbólumon keresztül akar új szellemet vinni a kicsi székely faluba azzal, hogy az építést a legszerényebb eszközökkel és legalulról kezdi… (Film Színház Irodalom, 1941. január 17–23., 3. sz.)

Csalóka szivárvány

„A jó írás mindig az, amikor nem tudjuk elmondani, hogy mit olvastunk” – mondja Tamási Áron, aki Kolozsvárott szerette volna a Csalóka szivárvány ősbemutatóját, de hát…

Elkomolyodik. Valószínűleg fájó pontot érintettem, mert sokáig hallgat. Ebből arra következtetek, hogy még mindig tart az ellentét az erdélyi írók és a kolozsvári Nemzeti Színház között. Ez mindjárt ki is derül.

– Igen szép lett volna először Kolozsvárott látni a Csalóka szivárvány-t. De hát, ha nem lehetett…

(Úgy veszem ki, hogy komolyan bántja ez.)

– A színház szellemi vezetése, nem tagadhatjuk, sokkal kedvezőbb az erdélyi írók számára, mint amilyen az első időkben volt. Tulajdonképpen nincs is ellentét közöttünk. Hogy így áll a dolog, abban sem az írók, sem a színház vezetősége nem hibás. Inkább a szellem körül van baj, mellyel a közönség is megelégszik. Sőt, nem is kíván jobbat és magasabbrendűt. Miért ágáljunk akkor mi? Csendben maradunk, ez a legokosabb, amit tehetünk, mert tudjuk, hogy jönnek még más idők, amikor a közönség is megunja majd ezeket a könnyű, émelygős, operettszerű darabokat.

– Akkor nem értem, hogy az igazgatók miért panaszkodnak, hogy nincsen jó darab? Nem tudom elképzelni, ha a színház igazgatója darabot kérne az erdélyi íróktól, hogy azok ezt a kérést megtagadnák. Így van? – erősködöm.

Kitérő választ ad.

– Megrendelésre nem lehet írni.

Napjainkban a darabok általában túl rosszak a közönségnek s a kritikának egyaránt. Ezért különösképpen furcsa, hogy akad egy darab, mely, mint alább kiderül, túl jó volt a mai közönségnek. Persze ezt hangsúlyozni kell, hogy a mai közönségnek, mert ez s általában az irodalmi művek közönsége nem teljesen azonos.

A közönség megszokta, hogy hízelegnek neki, koronként más és más hízelgéssel. Pillanatnyilag éppen azzal, hogy elmondják róla, milyen művelt, okos, elmélyülő. Hogy mennyire érdeklődik a sorskérdések iránt. Közönségsiker minden, ami komolykodó. Ez azt eredményezte, hogy irodalomban, színpadon, regényben ma kizárólag vezércikkeket írnak, programszerűen, világosan propagandacélzattal. A közönség így rászokott, hogy csak az a komoly és jó irodalom, amelyiknek a szájból úgy lóg ki a tanulság, mint a primitív figurák szájából a papírra írt párbeszéd. De jön egy igazi irodalmi alkotás, mely nem ilyen közvetlenül, hanem jellemeken, cselekményen át mutatja meg magát, azt egész egyszerűen nem értik. Ez történt Tamási Áron új darabjával is.

Az önmagunktól menekülés divatos irodalmi játék volt mindig. Régi, groteszk vágyakozása az emberi léleknek. S amíg játék marad, szeszélyes, furcsa játék, nincs is baj. Néha azonban járvánnyá fajul, tragikus hangsúlyt kap. A könnyebbik utat jelenti, melyen magunkból, sorsunkból elmenekülhetünk, hogy ne saját magunknak kelljen kifaragnunk, kivajúdnunk létünk formáit, hanem egy kész, mások által kialakított alakban élhessünk tovább. Mikor ez a játék intézményessé lesz, egyszerre veszedelemmé dagad. Csak a saját sorsunkat vállalhatjuk, s a saját sorsunkat vállalnunk kell. Ha vétkezünk ez ellen az igazság ellen, el kell buknunk. Ez a darab rövid summája, melyet persze nem szavalnak el nyíltan s a mai irodalmi divatok módjára…

*

A Csalóka szivárvány bemutatóján hullámzó tömeg között, a Nemzeti Színház foyer-jában a Film Színház Irodalom szerkesztője mellé sodródtam, s együtt figyeltük a hatást, amit a darab tett a közönségre. Azt hiszem, egy ilyen szemlélődés többet mondhatna a szerzőknek, mint a premiert követő reggelen a fővárosi sajtó kritikáinak olvasgatása. Ahogy az arcokat figyeltük, arra a megállapodásra jutottunk, hogy a közönség – furcsállja a darabot.

Budapest nem érti a Csalóka szivárvány-t.

Van, aki bevallja, van, aki tagadja, van, aki elméleteket gyárt róla, rejtett és kézenfekvő értelmét magyarázgatja a körülállóknak, nagyban-egészben azonban a közönségen valami tanácstalan töprengést figyelhettünk meg. A büfé mellett az úr beleharapott a sonkás szendvicsbe, és röviden összefoglalta a véleményét

– Tudod, fiacskám, ezt te nem érted, ez egy énhasadási probléma. De a végére rendbe jön. Ismerem már én az ilyesmiket.

Egy fanyar szkeptikus az orrából sipogva kísérőjének:

– Tudod, mi ez? Irodalmi nihilizmus. A darab egyik figurája a falhoz állítja az egész falut néhány hangzatos szólammal. Ugyanez történik a közönséggel. Senki nem érti a darabot, tehát tisztelettel és szájtátva hallgatják. A darab értelmetlen, de sznobság mindent belemagyarázni…

Ahogy ott állunk a szünet és a publikum közepén, hát csak elönti az agyamat a világosság:

– El kellene menni Tamásihoz, és megkérdezni, a pesti közönség nevében, mit akart a darabbal? A szerző üljön le öt percre, s magyarázza el bevallott és tagadott gyöngébbeknek a darabját.

Azt mondja erre a szerkesztőm:

– Megállj! Tovább megyek! Annyira becsüljük és szeretjük Áront, hogy még egy bené-t kell adnunk neki. Tudod, mit? Írja meg ő a kritikáját a saját darabjáról.

És a premier reggelén beszélgettünk Tamási Áronnal a darabról, amit nem ért Budapest.

– Nem tehetek róla, ha nem értik – kezdi –, s hiába magyaráznám meg jobban, mint ahogy megírtam. Vagy az a helyzet, hogy nekem van igazam, vagy az, hogy a közönségnek, ezen nem lehet segíteni. Ha neki van igaza, homályos és nem sikerült a mű, ha az írónak, akkor a közönség nézzen meg olyan darabokat, melyeket megért.

– Mennyire voltak személyesek a mondanivalói? Van valami kapcsolata a darabnak személyes élményeivel?

– Annyiban, hogy élek a világban, és gondolkodom.

– Nem volt a mondanivalóban valami kiábrándultság a műveltségből, a városi életből? Valami visszatérés az élet egyszerű és igaz forrásaihoz?

– A darab – ilyen vonatkozásban – nem a műveltségről szól, hanem a félműveltségről. A magunk életéből való menekülés mindig problémája volt az irodalomnak, de ma különösen lényegbevágó probléma. Mindenki irigyli a másik könnyebb sorsát, s ezt a puszta és meztelen irigységet maga előtt azzal takargatja, hogy azon a helyen, ahol most egy másik áll, ő sokkal több hasznot tudna hajtani a társadalomnak. Minél kevesebb munkával elérni a célt, ez a „feladat”. Hát nem bújtunk mi egy más bőrbe? Nézzen körül. A politika színházat akar csinálni, az író kereskedelmi vállalatnál helyezkedik el. Mindenki másra vágyik. A boltos, hogy írjon; az írót csábítják, hogy boltos legyen. S abban, hogy ez van, s hogy az emberek nagy része ebbe a hibába esik, nem a félműveltség a bűnös? Nem mennyiségileg értem a műveltséget. Az a művelt ember, akinek a műveltsége biztos alapokon nyugszik.

A komplett reggeli feketéje mellé szívott szivar parázsát figyeli. A szürke hamu alól előparázslik a tűz. Mint az író szavai mögül a keserűség.

– A magyar író abban a törekvésében, hogy a kérdéseket szintézisben mutassa meg és a kifejezésre formát teremtsen, lassan egyedül marad, mintha egy furcsa, idegen szigetre vetődött volna. Mint valami egzotikus állat, egy egzotikus szigeten. Egyedül. Csak az úgynevezett lelki természettudósok ismerik, értik, tartják számon. Meg az országban szétszórtan élő, főként a fiatalabb értelmiséghez tartozó szellemi emberek tudják, miről van szó.

A hamu megnő a parázs fölött.

– Az idő telik… remélem, nekünk lesz igazunk lassanként.

– Az új szintézist említette, szerkesztő úr. S a fiatal szíveket. Ebben talán valami új drámai hitvallást kell értenem? A polgári, társalgódráma felszámolását?

– Nemcsak az irodalomról van szó. Új életforma forr itt. Ennek csak egy része az irodalmi produktum. Nem lehet az irodalmat különválasztani az élet többi jelenségeitől… A darab azonban abban az értelemben, amit említ, csakugyan kísérlet.

A szivart beledöfi a hamutartóba, s a hamu alól élesen, határozottan csillog elő a parázs. Témánál vagyunk.

– Az a formalizmus, ami a magyar irodalomban él, furcsa fajtája annak a félműveltségnek, amelyről szóltam. Nézze végig az irodalmat, avult formalizmus vonul végig. Alig van valaki, aki arra a következtetésre jut, hogy új dolgok vívódnak körülöttünk, s az új jelenségeket legalább saját magának megmagyarázná. Nem panaszkodom. Az irodalmi és művészi kritikát, általában szólva, nem tartom lényeges tényezőnek mindabban, ami kialakult a magyar irodalomban és művészetben; s még kevésbé lényeges tényező abban, ami ki fog alakulni. Ez tapasztalat útján leszűrt véleményem. A kritika a maga nemében kitűnően teljesíti hivatását. Ha valaki az elfogadott formákban dolgozik, s a régi szabályokat űzi formában és tartalomban, alkotótársaival kapcsolatban a kritika remekül működik. Mert formalista, mint az író. Ha hagyományos formára akad, író és kritikus megtalálja egymást. A kialakult szemléletmódot mindketten eltanulták, és sajátjukká tették. Valaki azt panaszolta nekem a főpróba után, hogy egy baja van a darabnak. Nincs happy endje! Eszébe se jut, hogy aki vétkezik, annak bűnhődnie kell?

Fanyaran elmosolyodik.

– Volt nyolc év, hogy a legszükségesebbekre se tellett. Nem is régen. De vállaltam, mert vállalni kell. Előre kell menni. És ezt fogom csinálni mindig. A magam dolgát.

– Ennek a színházi művelődésnek ügye olyan kezekben volt, amelyek a művészi magyar feladatok elől kitérve, az öncélú vagy mutatványos színházi teljesítményekben látták a színház feladatát. Milyen közönség nevelődhetik ilyen színházi kultúra mellett? Pontosan olyan, amilyen színházba járó közönségünknek legnagyobb része. Azonban igazságtalanság lenne, ha ennek az „eredménynek” ódiumát egészen a színházi vezetőkre és közönségre hárítanók. Még az egyének életét sem lehet önmagukban helyesen megítélni, annál kevésbé a nemzeti életnek olyan fontos tevékenységét, mint a színház. Ilyen összefüggésekben szemlélve az ügyet, kétségtelennek tűnik, hogy maga a politikai hatalom se óhajtott más színházi művelődést, sőt, éppen ilyent óhajtott. A mai olcsó és igénytelen szórakozásra törekvő színház nem látszik mostoha gyermeknek a hatalom előtt. Joggal fel lehet tenni a kérdést, hogy helyes ez? Az én véleményem szerint nem szolgálja a nemzeti társadalom erőfeszítését az olyan törekvés, hogy inkább nevettessünk és nevessünk, mint hogy szembenézzünk a kérdésekkel. A bódítás helyett igen ajánlatos volna az önvizsgálat és megtisztulás – mondotta Tamási Áron.

Majd drámaírói munkásságára utalva így szólt:

– Gyakran jóindulatú tiltakozással találkozom, amikor nyugodtan megmondom, hogy darabjaim nem arattak sikert. Nem is fognak aratni mindaddig, amíg el nem következik mindaz, amit fentebb a színházi művelődésről mondottam. Mert számomra a sikert ez jelentené. Ha könnyebbik végével foghatnám meg a dolgot, ha csupán szórakoztatni akarnék: bizonyára megcsíphetném a „sikert”. Nevetésre és könnyekre menni a „góbéságok” sajnálatosan népszerű világában: ez igen hálás volna, és adná a babért, mely olcsó lett manapság. Én azonban nem tettem, mert becsülnöm kell önmagamat és az irodalmat.

Először a kritikáról beszél:

– A bírálatokról – mondja – nem kívánok szólni. Én megalkottam a művet, színpadra vittem, s ezzel mintegy kiszolgáltattam mások érzésének, mások véleményének. Az én szerepem ebben az ügyben véget ér… Azzal, hogy amit egyszer már megírtam, úgy vagyok, mint apa a férjhez adott leányával: útjára engedi, éljen, ahogy tud.

Majd kudarcaira utal:

– Az én „leányaim” a legtöbb esetben rosszul mentek férjhez… De hát lesz még nekem olyan leányom – akarom mondani, darabom, amely öreg koromra eltart s támogat …

Aztán így folytatja:

– A színészek részéről a Vitéz lélek-nél s ennél a darabomnál is jóindulattal s tisztelni való erőfeszítéssel találkoztam. Ők mindig megértették, hogy az ilyen tárgyú, az ilyen levegőjű játékban mást kell csinálniuk, mint ami megszokott és ami esetleg bevált. Igyekvéssel keresték a formát, hogy maradék nélkül „kihozhassák” a darab szellemét.

– Az előadóművészek közül – beszéli Tamási Áron – többen székelynek születtek. Ezek, mert vérükben van, könnyen érzik a feladatot. Mások tehetségüknél fogva tudják, hogy mit kell tenniök… Ami azonban nagy általánosságban nem színházi siker, csak jóindulatú tapogatózás, annak a magyarázata, hogy színésznevelésünk módszereiből hiányzik a magyarságismeret. A magyar tájak gondolkodás-, beszéd- és mozgásmódját színészeink alig sejtik. Legtöbbjük olyan környezetből való, amely a népi magyar sajátság tömegeit – a falusit, a parasztot – egyáltalán nem ismeri, mert vele soha nem volt semmiféle érintkezése. Az én elképzelésem szerint helyes lenne, ha a színésznevelés a különféle oktatás mellett arra is súlyt helyezne, hogy neveltjei megismerjék és gyakorlatban ismerjék meg a magyar vidék szellemét.

– A közönségnek az a része – véli Tamási Áron -, amelyik születése, tanulmányai folytán a törzsmagyarsághoz tartozik, szívvel és helyesen érzi minden magyar táj szavát … A közönségnek az a másik része, amelyik művészi szempontból érzékeny és művelt, szintén megérti a mű szellemét. A közönségnek az a bizonyos harmadik része, amelyre nincs más megjelölés, mint: a színházban szórakozó tömeg – nos, ez a közönség úgyis idegenkedik minden olyan dologtól, ami új nézőpont elé állítja. Közömbös vagy ingerülten visszautasító.

Tamási vélekedése:

– Nem. A színház egymagában képtelen az egység létrehozására. A színház csak segíthet az olyan törekvésnek, ami ezt az egységet létre akarja hozni.

– A költő – válaszol Tamási Áron – formát keres mondanivalójának. Ehhez jó, ha a színpadi technikát ismeri. Sőt jó, ha a bevált, úgynevezett színpadi fogásokat ismeri. Csak ezeket a „fogásokat” nem lehet minden költői műnél alkalmazni.

Csupa ilyen bevált színpadi fogásból egész színdarabot lehetne összefércelni. Ha én valami varázslat folytán olyan helyzetbe kerülnék, hogy többé nem lennének költői eszményeim, úgy érzem, kitűnő ilyesfélét csinálnék. Az emberek nyakamba ugranának, s azt mondanák: már régen ezt kellett volna csinálnod! S én borzasztóan szégyellném magam…

– Mi van a kolozsvári színházzal?

– A színháznál az a baj, hogy nincs egyenes szellemi vonala. Ami még mindig jobb – mosolyog –, mint ha rossz meggyőződése lenne…

– Milyennek kellene lennie?

– Azt gondolom, olyan magyar vonalat kellene szolgálnia, melyet örök magyar vonalnak lehetne nevezni. Ebbe a vonalba nagyszerűen bele lehetne illeszteni az erdélyi színt, például a háború utáni erdélyi magyar irodalmat. Természetesen ez távolról sem jelenti azt, hogy nem lehetne idehozni más írók termését, sőt.

– Nálunk is volt a kisebbségi időben. Akkor az sokat, többet jelentett, mint ami a nevében van, mert jelentette a magyar szót, és jelentette a művészi formában való tüntetést! Most azonban nem kell a magyarságot erre összefogni, hiszen mindenki szabadon lehet magyar. Az ilyen színpártoló egyesület talán még hátrányokat is jelentene, mert valószínűleg beleszólna művészi problémákba is. Nincs rá szükség…

– A közönyt megtörni …

– Ahhoz más út vezet. Elsősorban tartani kellene azt a bizonyos erdélyi vonalat, ami megalapozná a színház tekintélyét, és művészi előadásokat kell produkálni. Ez a kettő az, ami elég lenne a közöny megtöréséhez.

– Az erdélyi irodalomról…

Nagy felhőt fúj szivarjából.

– Amíg idegen uralom alatt éltünk, addig kényszerű, de hasznos volt magyar szempontból, ha azt mondhattuk, hogy van erdélyi irodalom. Most utólag tárgyilagos megfogalmazásban ezt úgy kell mondanunk, hogy „a múltban Erdélyben létrejött magyar irodalom”. A változás óta csak az Erdélyben élő magyar írókról lehet beszélni. És ezeknek a munkáin keresztül beszélhetünk erdélyi színről, úgy gondolat, mint fogalmazás és forma szempontjából, de ez magyar irodalom, amelyben elvegyülnek az erdélyi színek. És minden eszközzel támogatni kellene, hogy ezek a színek igenis megmaradjanak.

Hosszú lépésekkel megy a kávésmasinához, ami a szoba távolabb eső asztalkáján áll a rádió mellett. Újabb feketés csészével jön vissza.

– Mikor mutatják be Kolozsváron a Csalóka szivárvány-t?

– Január második felében, és Kiss Ferenc fogja játszani benne a főszerepet. Remélem, a rendezés is olyan lesz, ami szükségtelenné teszi, hogy nekem bele kelljen szólnom. Sajnos, Pesten sokat nem értettek meg, s amit igen, azt (újabb füstfelhő) félreértették. Belátom, hogy a Csalóka szivárvány előadása nem könnyű feladat, már ami a játékstílust és rendezést illeti, mert nem szokványos a darab. Én magam is keresem még azt a színpadi formát, amelyben ki tudom fejezni magam, azonban, ha még nem is találtam meg véglegesen, az az érzésem, hogy mégis sokkal előbbre vagyok, mint az a játékrendezés és stílus, amelyben darabjaim eddig színre kerültek.

– …darabjaimnál – mondja mosolyogva – ugyanaz a helyzet, mint a novelláimnál. Mikor egyet vagy néhányat bíráltak, azt mondták rájuk, hogy nincs szerkezetük. Mikor együtt jelentek meg, egyszerre megváltozott a vélemény, s még a legszigorúbb kritikus is elismerőleg nyilatkozott. Nem kételkedem abban, hogy igenis el fogok jutni a nagyközönséghez, ezt a negyedik darabomnál láttam, s hamarabb fogom tudni megnyerni a közönséget, mint a szakértőket.

1943. július 3-án Kolozsvárott, a városháza dísztermében színházi emberek és írók értekezletet tartottak. A tanácskozáson Bánffy Miklós mondott bevezetőt, s felszólalt Féja Géza, Zilahy Lajos, Kemény János és Tamási Áron is.

Tamási hozzászólása összegezése annak, amit a korábbi években baráti beszélgetésekben elmondott. Elmefuttatásának több részletét idézi ifjú Molitorisz Pál a Színházi Magazin 1943. évi 29. számában közreadott tudósításában. (A felszólalás szövege teljes terjedelmében a Forrás 1943. évi, augusztusi, 8. számában jelent meg.)

Tamási Áron gondolatmenetéhez kapcsolódóan Vasmacska–Kovácsy Szvetoszláv magyar újságíró aláírással jelent meg cikk, ugyancsak a Színházi Magazin 29. számában: Különvélemény a kolozsvári konzíliumról. Szerzője vitatta a „színházfenntartó réteg” minéműségét, illetve Tamási érveit.

Tudjuk, hogy az összejövetel kevés szellemi hozománnyal járt. Illés Endrének 1943. július 15-én kelt levelében Tamási utal is erre: „Itt úgy-ahogy megrendezték a színházi értekezletet, sok értelme nem volt, s nem lesz.”(A só íze, Magvető, 1976)

Színházi kérdésekről persze később is kérdezgették Tamásit. Tokaji György például: Tamási Áron a kortársakról című interjújában.

Székely karácsony

Boldizsár, kántáló sereg vezére – Apáthy Imre

Gáspár, kántáló sereg vezére – Bihary József

Menyhért, lemaradt vezér – Márky Géza

Elek, klarinétos fiú – Naszódy Sándor

I. és II. legény – Puskás Tibor és Priusz István

Bíróné, Boldizsár anyja – Berky Lili

Márta, Boldizsár húga – Olty Magda

Lázár, nemes házigazda – Abonyi Géza

Ágnes, Lázár leánya – Szeleczky Zita

Hullámzó vőlegény

A bemutató előtt Halász Péter interjút készített Tamásival. A beszélgetés h. p. monogrammal jelezve, a Színház 1947. január 29-i (5.) számban jelent meg.

Hogy az író mit nyilatkozik darabjának bemutatója után, az bizonyos fokig: érdektelen. Az első gongütéstől a harmadik felvonás függönyéig minden este bőségesen van ideje arra, hogy elmondja mondanivalóját – a többi a közönség és a kritikusok ügye. Érdekesebb és tanulságosabb, hogy milyen gondokkal és problémákkal küszködik az író közvetlenül új színdarabjának bemutatója előtt. Tamási Áron Hullámzó vőlegény-e a legközelebbi napokban lép a közönség elé, igazi díszbemutatónak ígérkezik, az író hosszú idő után szólal meg ismét színpadon, új „színpadi játékával”, ahogyan a színlap jelzi. Budai lakásán beszélgetünk, az íróasztalon nagy halom újság – Tamási a lapokat böngészte. Ez is a bemutató előtt álló író egyik jellegzetessége: aggodalmasan és fürkészőn kutatja a hangokat, amelyek megelőzik darabjának érkezését. Félretolja az újságokat:

– Ha már afféle bemutató előtti beszélgetést folytatunk – kezdi –, akkor le kell szögeznem, hogy sajnos, a Hullámzó vőlegény néma csöndben indul el, a lapokban legalábbis alig fedezhető fel némi érdeklődés. Pillanatig se higgye, hogy valamiféle sértődöttség van bennem, csak éppen úgy érzem, hogy egy magyar író, aki csakugyan hosszú hallgatás és megpróbáltatásos esztendők után színre lép, legalább annyi sajtóérdeklődést érdemelne meg, mint egy külföldi nagyság, aki „leereszkedik” a pesti színpadokhoz. Ezen az én szomorúságomon keresztül azonban elérkezünk egy szélesebb és átfogóbb problémához: az író ezen a vonalon ismét pártszempontokba ütközik, vagyis meg kell állapítani azt, hogy a pártokon felül álló magyar író ügye nem szívügy. Persze ezzel nem mondom azt, hogy az olyan író, aki valamilyen párthoz tartozik, sokkal kedvezőbb helyzetben volna – őt ugyanis saját pártjának lapja agyontömjénezi és agyonérdeklődi, a többi lapok viszont „méla csöndben” hallgatnak felőle. Be kell látni végre azt, hogy ezzel saját kultúránk sírját ássuk meg. Nem lehet úgynevezett kulturális gyarmatpolitikát folytatni. Pártszempontok helyett legalábbis ahhoz joga van az írónak, hogy szigorú tárgyilagosságot követeljen, mert ha ehhez nincs joga, akkor ne nehezményezze senki, hogy nem ír, és ne énekeljenek gyászdalokat az írók halottas ágya fölött. Az író, sajnos, minden vonalon azt érzi, hogy egyfajta idegenségbe ütközik. Például annak ellenére, hogy az együttes, mely a darabomat játssza, szívvel-lélekkel a célért dolgozik, mégis sokkal nehezebben küzd meg az anyaggal, mint például valamilyen külföldi szerző darabjával. A magyar darabbal szemben tanácstalanok. Hiányzanak a kitaposott utak, amelyeken biztonságosabban indulnak el. Lehet, hogy a Hullámzó vőlegény-nél hatványozottan nehezebb a színészek dolga, mert a darab levegője és nyelvezete jellegzetesen erdélyi, tehát nem könnyed, úgynevezett társalgó színmű. Mégis úgy érzem, hogy a színésznevelés körül furcsa hiányosságok mutatkoznak, nem egészséges állapot az, hogy magyar színészhez közelebb álljon Priestley, Huxley vagy akár Shakespeare is, mint az az író, aki tulajdon anyanyelvén ír. Meghatón kínlódnak és küszködnek, de minthogy erősebb bennük az akarat, mint ezek a nehézségek – végül is győznek. Körülbelül ez az, amit a Hullámzó vőlegény bemutatója elé elmondhatok, és úgy érzem, el is kell mondani. Vagyis még egyszer konkréten összefoglalva: nem panaszkodom, és nem érzem magam csalódottnak, mindenki megtette a kötelességét. Én megírtam a darabot, és minthogy elfogadhatónak sikerült, Major Tamás elfogadta, kitűzte a próbákat, majd a bemutató napját, szűkszavú hivatalos kommünikék megjelentek, csak éppen mondom, úgy érzem, mindez nem szívügy.

– Az elmúlt hetekben határozott formában jelent meg az a hír, hogy kultuszminiszter lesz. Ebben az esetben visszavette volna a darabot a Nemzeti Színháztól? Vagy összeegyeztethetőnek találta volna, hogy mint kultuszminiszternek darabja fusson?

– Semmi esetre sem vettem volna vissza a darabot, hiszen mint miniszter is író maradtam volna legelsősorban. Azonban én a magam részéről pillanatig sem hittem komolyan abban, hogy kultuszminiszter leszek. Olyan feltételeket szabtam magamban a miniszteri állás elfogadásához, amelyekről eleve tudtam, hogy úgysem teljesítik. Szabad kezet kértem volna munkatársaim megválasztásában, és a mai körülmények között már ez a legelső és tulajdonképpeni legelemibb feltétel is merev ellenállásba ütköznék. De mondom, ha történetesen miniszter is lettem volna, író számára az élet igazi tartalmát csak az írás adhatja meg.

– Úgy hallom, szorgalmasan látogatja a próbákat. Milyen következtetéseket vont le a Hullámzó vőlegény próbái alatt? Elérhető álom az, hogy a színen csakugyan olyannak valósuljon meg a darab, amilyennek az író megálmodta?

Egy pillanatra maga elé tűnődik.

– Azt, hogy ez az álom elérhetetlen, már sokkal korábban és sokkal régebben felismertem. Író, rendező és színészek találkozhatnak ideális harmóniában, de az, hogy az író minden elképzelése hiánytalanul szublimálódjon egy előadásban – lehetetlen. A kettő között a különbség körülbelül az, mint amikor a madár kitárt szárnyakkal és diadalmasan repül valahol a végtelenségben, és azután a földre száll. Ugyanaz a madár, ugyanazokkal a színekkel, ugyanazokkal a mozdulatokkal, csak az egyik az égben, a másik a földön. Ilyesmi fölött persze gyerekes dolog volna keseregni, a színháznak vannak törvényszerűségei, amelyekbe az írónak bele kell nyugodnia. Én különösképpen „könnyen kezelhető” író vagyok, annak ellenére, hogy a darab próbáin jelen voltam, a rendezés menetébe egyáltalán nem szóltam bele. Nemcsak azért, mert úgy láttam, hogy Both Béla nagy gonddal és lelkiismeretességgel eleveníti meg a darabot, hanem azért is, mert aki szét akarja törni azt a színházi hármas egységet, amit író, rendező és színész jelent, egy ponton okvetlenül elbukik. Az író megírja a darabját, és rosszul teszi, ha tiltakozik az ellen, hogy ezt a darabot a rendező a saját elképzelései szerint hangszerelje és a színház a saját hangján játssza. Én tehát csak mint csöndes vendég üldögéltem a nézőtér homályában, inkább érdeklődve, mintsem azzal az éber fölénnyel, amely minduntalan arra csábítaná az embert, hogy okvetetlenkedjék. Nem is tudom tehát, hogy egyáltalában megszólaltam-e a próbák alatt.

Rágyújt egy cigarettára, végigsimít a homlokán.

– Végül azt szeretném még csak mondani, hogy jó volna, ha ebben az országban mindenki rádöbbenne arra az igazságra, hogy csak az szervesen a miénk, és csak az építi ennek az országnak a kultúráját, amit mi magunk alkottunk. Én úgy hiszem, hogy minden új magyar darab biztató jelenség a jövőre, tehát ajánlatos, hogy szigorúan tárgyilagos kritika fogadja, de ugyanakkor bizonyos szeretet is, legalább akkora szeretet és lelkesség, mint a külföldi szerzőt, akit a hazai társadalmi és politikai sznobizmus csak azért, mert külföldi, tárt karokkal ölel kebelére.

Már az ötödik színpadi munkám ez a Hullámzó vőlegény. A megelőző négy a Nemzeti Színház nagy színpadán került a közönség elé, illetőleg ott is előadták őket. Az elsőt, az Énekes madar-at csak évekkel a színdarab megírása után. Ennek oka az volt, hogy a színigazgatók kezdetben nem tartották előadható darabnak az Énekes madar-at. Abban az időben Márkus László Új Thália néven, lelkes fiatal művészekből, színtársulatot szervezett: ez adta elő, Pünkösti Andor rendezésében, első színdarabomat.

Színpadi munkáim sikere vagy sikertelensége egyaránt vitatható. A nyilvánvaló színpadi siker sohasem tartozott a céljaim közé, de örültem volna annak, hiszen az író szeretne mondanivalójával minél több ember szívéhez és értelméhez eljutni. Azonban úgy szerettem volna és szeretnék eljutni, hogy sem mondanivalóban, sem formában ne alkudjam meg magammal. Ez nemcsak művészi becsvágy kérdése nálam, hanem lelki alkat dolga is. Az ilyen írónak tudomásul kell vennie, hogy az ő útja a közönséghez nehezebb, mint azoké a szerzőké, akik tudják a „mesterséget”. Én nemcsak a „mesterséget” akartam tudni, hanem színpadi formát akartam teremteni. Olyan formát, mely írói világomból épül s amely mondanivalómnak saját bölcsője.

Amit négy színpadi munkám előadásaiból okultam és tanultam, az mind javára vált, remélem, a Hullámzó vőlegény-nek, különösen a művészi formát tekintve. Ami pedig ennek az új színpadi munkámnak eszmei tartalmát illeti, arról szerettem volna újból vallomást tenni, hogy minden érték, amit magunkban hordozunk, kötelez! A tiszta lelkiismeret szavának akartam szabadságot adni, és meg akartam mondani azt, hogy szellemi erkölcs nélkül nincs békességes boldogulás, sőt semmiféle maradandó boldogulás nincs.

Aki megnézi és meghallgatja a Hullámzó vőlegény-t a mosolyért és a nevetésért, amiben remélhetőleg része lesz, tegyen meg annyit, hogy népszerűsítse ezt az eszmei tartalmat.

Természetesen csak akkor, ha Ő is igaznak és jónak tartja azt.

MAJOROS ISTVÁN. Kedves hallgatóink! A Nemzeti Kamara Színház a múlt héten mutatta be Tamási Áron új darabját, a Hullámzó vőlegény-t. Ha irodalmunk egyik élő legnagyobbja megszólal a színpadon, bármikor jelentős eseménye lenne művészi életünknek, de különös jelentőséget kap most, irodalmunk aléltságának idején. Tamási írói világa annyira jellegzetes, újszerű, színes világ a magyar irodalomban, hogy fogas probléma elé állítja a kritikust, ha szokványos szabályok szerint akar hozzá közeledni. Tamási új darabja a dramaturgia és a színpad törvényszerűségei szempontjából nem mondható tökéletes műalkotásnak, de az az érzésem, hogy szándékosan mond le a színpadi szakszerűségről és hanyagolja el még a drámai szerkezetet is. De Tamási tündöklő mondatai, friss zamatú írói ötletei akkor is élettel töltik meg a színpadot, akkor is elbűvölik a hallgatót, ha a cselekmény itt-ott botladozik, ha a helyzetek nem egészen szervesen a karakterekből fejlődnek egymásba. Élet és varázslat nyűgözi le a nézőt, amíg a költő játékos kedve sajátos székely mesevilágának megelevenítésével ezt így akarja. De úgy hiszem, szándékosan megtörik a varázs, amikor az író nemcsak megeleveníteni, hanem hirdetni is akar, amikor a játék hőse felrúgja a játékszabályokat, s többször is hangosan kihirdeti a darab mondanivalóját: a művész maradjon hű a művészetéhez, álljon ellen a pénz csábításainak, mert az életét árulja el, az életét teszi tönkre, ha a művészetét elárulja. Mintha ez a szép és költői mondanivaló olyan lírai erővel kívánkozott volna ki Tamásiból, hogy széttörte az anyagot, amelyet dokumentálására hívott életre. E játék minden szereplője eleven, szerves alakja annak a költői világnak, amelyből szervesen nőtt ki és amelyet megelevenít, csak a főhős figurája van nem önmagáért, azaz világáért, hanem a mondanivaló hirdetéséért megkonstruálva. Úgy hiszem, ezzel a mondanivaló is veszít erejéből.

Kedves hallgatóink, először történik Magyarországon, hogy az író nagy nyilvánosság előtt válaszol a kritikusnak. Kérem hallgassák meg szeretettel Tamási Áront, én örülnék a legjobban, ha meggyőzné önöket arról, hogy nem helyesen ítéltem.

TAMÁSI ÁRON. Mindenekelőtt köszönetet mondok a most elhangzott, emelkedett szellemű kritikai hangért. Csakugyan nem tartozik az író dolgai közé, hogy a kritikára, mellyel őt vagy a művét illetik, válaszoljon. De ha már ennek a komoly beszélgetésnek itt a mikrofon előtt az a célja, hogy az író is mukkanjon egyet, akkor megpróbálom ezt hasznosan tenni. Első szavam általános és a kritikusokhoz szól, akikhez azzal a bajtársi kéréssel szeretnék fordulni, hogy tartsanak az alkotókkal abban a törekvésben, amellyel a magyar művészet és a magyar írás eszmei és művészi hitelét ismét szeretnék a közönség előtt megteremteni.

Személyes vonatkozásban s általában egy alapvető megjegyzést kívánok tenni a kritika számára. Azt gondolom ugyanis, hogy én azok közé az írók közé tartozom, akik a kritika meglévő skatulyái közül egyikben sem helyezhetők el. Ilyen esetben nem vezet célhoz egyéb, csak az, hogy új skatulyát csinál a kritikus, más szóval, ha ő is alkotóvá válik.

Ami a Hullámzó vőlegény kritikai megítélését illeti, előrelátható volt, hogy alapos kifogások merülnek fel vele szemben. Több és erősebb kifogásokra is el voltam készülve. Ahogy most hallottam, a dramaturgia és a színpad törvényszerűségei nem jutnak érvényre a Hullámzó vőlegény-ben. Ha általános drámai szabályokról beszélünk, akkor ez a kifogás igaz lehet. Azonban itt nem szabályos drámai műről van szó, hanem színpadi játékról. Azt hiszem, hogy az epigonok és a színpadi mesterek, akik a színpadszerűségre mindig nagy súlyt helyeznek, zsákutcába vitték a magyar színpadi irodalmat. Megújulást kell tehát hirdetnünk. Én ezt a megújulást úgy vélem szolgálni, ha a színháznak a játék jellegét próbálom előtérbe állítani. A színpadi játéknak pedig olyan természete van, mely nem mindenben tűri a szabályos dráma törvényeit.

A másik lényeges kifogás, amely most elhangzott, a Hullámzó vőlegény főalakjára vonatkozik. A kritika szerint ez a főalak inkább romantikus és lírai figura, aki az előadás művészi hatását megzavarja. Őszintén szólva itt egy kissé tanácstalan vagyok, mert nem tudom, hogy a kifogás dolgában mi esik az író rovására, és mi az, amit az előadásnak kell vállalnia. Hálás lennék, ha Both Béla, az előadás rendezője szíves lenne hozzászólni ehhez a kérdéshez.

BOTH BÉLA. Kétségtelen, hogy a Hullámzó vőlegény főalakja valamelyest elüt a játék többi szereplőitől. Ez azonban – úgy vélem – az író szándéka szerint való. Ő állította Bodrogi Antalt, a művészt, olyan környezetbe és helyzetbe, amellyel előbb-utóbb erőszakosan szakítania kell. Ez az erőszakos szakítás felszabadult, lávaszerűen előtörő mondatok kíséretében történik meg a második felvonás végén.

Természetesen, ha más színész játszaná a szerepet, más volna az elhangzó szöveg akusztikája is. Talán kevésbé – hogy úgy mondjam – arisztokratikus magatartású színész szájából kevésbé hatna kijelentésszerűen, programszerűen az inkriminált írói megnyilatkozás. Ez azonban eldőlt már a szereposztás pillanatában, mert bizonyos határokon túl egy színész sem formálható, még önmaga által sem.

A rendezés legfőbb célja az volt, hogy Tamásit Tamási-szerűen játsszuk. Magam is azon a nézeten vagyok, hogy az ő egyéni alkotása olyan nyeresége a magyar színpadi irodalomnak, ami megérdemli, hogy úgynevezett dramaturgiai hibák keresése helyett lelkesen adjuk át magunkat speciális szépségeinek és építő optimizmusának.

BÉKÉS ISTVÁN. Kedves hallgatóim! Másodszor közvetíti most a Magyar Rádió Tamási Áron színpadi játékát, a Hullámzó vőlegény-t, és így az ötvenedik előadás körül most már nemcsak magát a művet, hanem sikerének és hatásának eredőit is megvitathatjuk. Tamási Áron kétségtelenül külön ízt és rangot jelent a magyar irodalomban, és a kérdés, ami a Hullámzó vőlegény előadásával kapcsolatban felmerül, elsősorban az, hogy mennyiben sikerült Tamási Áronnak írói sajátosságait színpadra vinni, tett-e engedményeket a színműírás mesterségének kényszere alatt, önmagát törte-é meghirdetett dramaturgiai szabályok béklyóiba, vagy maga alá tudta gyűrni a szabályokat, és hangja, gesztusai kötetlen szabadsággal szólalnak-é meg a színpadon?

Márkus Lászlótól kérdezzük meg először, hogy milyen élményt jelentett a Hullámzó vőlegény előadása, mennyire érezte színpadi valóságnak ezt a mesével és realitással tarkázott székely szőttest?

MÁRKUS. A színpadon csupa egészséges, tiszta, hiteles valóságkép váltja egymást, és aki eltelt ennek a székely világnak szénaszagú, friss, alpesi levegőjével, csak vonakodva egyezik bele, hogy amit kapott, az tündérmese, a népi fantázia játékaival és látomásaival azonos minőségű költői látomás.

BÉKÉS. Arra volnánk kíváncsiak, Igazgató uram, hogy nem érzed-e mesterkéltnek a valóságnak és valóságfölöttiségnek ezt az átmenet nélküli egybeolvasztását?

MÁRKUS. A székely lélek mitikus közvetlenséggel kapcsolódik a léten túli dolgokhoz, olyan intuíciókban, amelyet nem homályosít el és nem szűkít fogalmakká a kritizáló értelem. Ha visszagondolunk arra, ami most a színpadon történt, így felszabadultan az illúzió varázsából, egyre-másra bontakoznak ki az élmény együtteséből a mese ellenőrizhetetlen és mégis meggyőző alakzatai, csudák, amelyeket úgy vettünk tudomásul, mint a természeti élet okadatolt jelenségeit.

BÉKÉS. Nem éreztél ellenkezést a csodákkal és furcsa bűvöletekkel szemben?

MÁRKUS. Egyáltalán nem. Ellenkezés nélkül fogadtuk el, hogy például az a fikciós dugójáték csakugyan vallomást bűvöl ki a lelkekből, és nemcsak játékos ötlet, hanem valóságos tény, hogy Szilveszterkor a ledugaszolt igazságot éppen úgy ki lehet szabadítani, mint az ezeregyéjszakai szellemet a ledugaszolt agyagkoporsóból. Nem csodálkoztunk, hogy a sorssal vívódó művész műhelyében tündérlány rejtőzködik, hogy Bogyó vérbeli tündér, aki feloldja a gonosz varázslatot, és éppen ilyen tündérvilág-bölcs öreg, titoklátó, sorsfordító hegyi szellemnek rokona az a vén Czirmos, aki a fazekaslegény alakját vette magára. Tündérek ők valamennyien, akik itt megjavítják vagy megrontják az embereket, és mert azok, azért tudnak meggyőzni, hogy van a létezés lehetőségei között egy emberségesebb világ, amely elkövetkezik, és abban valóságként éljük meg azt a szépséget, amit most fájdalmas és gonosz tapasztalások homályosítanak, és amit a költő biztatása nélkül csak álomképekként próbálunk valahogy átélni.

BÉKÉS. Most arra kérlek még meg, fogalmazd meg nekünk néhány szóban, hogy milyen igazság hirdetését hallod te Tamási Áron darabjában?

MÁRKUS. A mesében tisztább emberség valósul meg, ha költő mondja a mesét, és ő építi fel az eljövendő, emberségesebb létezés világát. A szellem fog győzni éppen úgy, mint most még csak a mesében, ezt ígéri a káprázatos költői játék, a tiszta művészet, mert a játék, a mese és a teremtő átélés teszik együtt a művészet csodáját.

BÉKÉS. Fel kell tennem még egy kérdést… Miért olyan elhihető és kétségtelen, amit a költő mesél, miért érezzük magunkat olyan otthonosan ebben az imaginárius világban, ahol értelmünk idegenül tapasztal érthetetlen csodákat?

MÁRKUS. Mert a költő ihlete erősebb az okszerű logikánál, és amit az ihlet felépít, az a csodás és tündéries székely élet valóságképeiből áll össze.

BÉKÉS. Azt mondod: a csodás és tündéries székely élet valóságképei… Hogyan lehet valóságos kép az, ami csoda és tündérrege?

MÁRKUS. A székely nép életében mindennapos élmény a csuda, és ezt a mesébe illő életet idézi a költő, elsősorban valószínűleg a székely beszéd varázslatával. Különös nyelv ez, mely a tréfa fordulataiban szikrázik és mélyen búgó szavakat harangoz, mikor az ember az örök dolgok jelenlétére eszmél. Mint a hegyekből leszálló szél a virágok jó szagát, úgy hozza ez a beszéd az észjárásnak azt a fűszeres aromáját, melytől feltüzesedik a hideg értelem, hogy hevületében higgye és átélje a csodákat. A székely beszéd csupa játékos fordulat, nagyon sokszor a shakespeare-i szópárbajok villanásaira ismertem harisnyás góbék évődő társalgásában. A székely a csiszolt formák és furfangos csattanók olyan sziporkázását produkálja, mint mikor Mercutio Tybalttal akaszkodik össze a Romeo és Júliá-ban.

BÉKÉS. Megköszönjük Márkus igazgató úrnak, hogy ilyen szép szivárványszínekre bontotta nekünk a Hullámzó vőlegény szövedékének tarkaságát, és most Bóka Lászlóhoz fordulunk, hogy mondja el, miként vélekedik a Hullámzó vőlegény-ről?

BÓKA. Nem követhetem Márkus Lászlót abba az eszményi régióba, ahol akkor tartózkodott, amikor Tamási Áron darabját nézte. Személyi gátlásom akadályoz ebben. Én a darab szerzőjétől nehezen tudom elvonatkoztatni a darabot.

BÉKÉS. Ez mit jelent, kérlek… Talán személyi ellentét…?

BÓKA. Ellenkezőleg! Tamási Áron, az ember, emberem nekem: minden találkozásunk alkalmával újfent meghódít, minden hibáját a szeretet dühös nagyítójával nézem, minden erényét a szemérmes ember ezerszeres kicsinyítője alá helyezem, s csak ha ott látszik, akkor ismerem el erénynek.

BÉKÉS. Nos, és a szeretet nagyítója és a szemérmes ember kicsinyítője milyen erényeket és hibákat mutat?

BÓKA. Novelláiban nagynak, olykor óriásnak látom Tamásit, regényeit csak homályos foltoknak látom, s a színműíró Tamásiból alig dereng valami számomra.

BÉKÉS. És mi a helyzet az adott esetben? A Hullámzó vőlegény esetében?

BÓKA. Ezen az abszolút igény diktálta helyzeten ez a darab sem változtat. Nagyobb íróm s kedvesebb emberem nekem Tamási Áron annál, hogy ezt a darabot elfogadhatnám teljes értékű műalkotásnak. Ez a darab csak nyelvében, csak helyi ízeiben, csak hangulatában jelenti számomra Tamásit. De a dráma nem nyelv, nem ízes étel s nem hangulat, hanem kompozíció és cselekmény, aktív vízió a társadalomról a dráma technikáján túl is, a dráma költészete ehhez az aktív vízióhoz van kötve.

BÉKÉS. Ezt mutatja a kicsinyítő… És mit mutat a nagyító?

BÓKA. Ebben a darabban költőiek a novellisztikus fordulatok, költői a líra, költő gondolta ki a mellékszereplőket, de a dráma hőse csak amolyan „hullámzó hős”, úrnak túl jó, munkásnak pedig nem elég hiteles. Hős, kit az epizodisták terelgetnek a célja felé, hős, ki kiesik a dráma dikciójának nyelvi egységéből, táji ízéből, ez a hős nem hős.

BÉKÉS. Kíséreljük meg talán tételbe foglalni a kifogásaidat, úgy áttekinthetőbb lesz.

BÓKA. Mondjuk így: Tamási ebben a darabban kétszer téved. Először abban, hogy azt hiszi: elhatározás dolga, hogy valaki művész lesz-e vagy pénzkereső állat. Elfeledkezik az újságíró robotban is mindig remeket alkotó Kosztolányiról, a lapzártára ihlő Adyról és azokról a szántszándékú tehetségtelenekről, kiknek nevét szabadjon elhallgatnom.

BÉKÉS. Hát erre az elsőre még visszatérünk… És a második?

BÓKA. Másodszor pedig ott téved, hogy darabja tételét nem tudja önmagára alkalmazni: ez a darab akkor lenne meggyőző, ha tételét maga a darab igazolná, de ez sajnos nem történt meg: kellemes estét töltöttünk a színházban, de nem éreztük a nagy drámák – ne tessék Shakespeare-re gondolni, gondoljanak Molière-re! – feszültségét. Ha nem éreztük, akkor Tamási is a fazekasiparba tévedt, s elvétette a csillagok sugarát, mikor a drámáját írta.

BÉKÉS. Ennél a pontnál Tamási Áront kell megszólaltatnunk, aki végighallgatta itt a mikrofon előtt Márkus László és Bóka László kritikáját. Kérlek, légy szíves néhány szóban reflektálni az elhangzottakra!

TAMÁSI. Ebben a percben, mikor a tudós kritikusok fényt vetnek a Hullámzó vőlegény-re, vagy árnyékba borítják azt, a szerző úgy érzi, hogy a hallgató véleménye is hullámzik a darabról. Éppen ezért a kíváncsiságon túl is várná talán, hogy mit szól a kritikusok szavához maga a szerző.

BÉKÉS. Egész biztosan nagy érdeklődéssel várják, hogy mit szólsz hozzá.

TAMÁSI. Mit szólhatnék? Ha az egyik kritikus dicséri a darabot, attól a darab nem lesz jobb, sajnos; s ha a másik kritikus szidja, attól sem lesz rosszabb, hála Istennek. Márkus László olyan szavakkal és lelkülettel nyilatkozik a darabról, hogy megnyilatkozása nagyobb költőre vall, mint amilyen maga a szerző. A Bóka László kritikusi modora rendkívül érdekes; s mindaz, amit ő a darabomról mond, számomra nagyon mulatságos.

BÉKÉS. És ezenfelül nincsen más mondanivalód itt a nyitott mikrofon előtt, amely elvezet ahhoz a nagy közönséghez, amely ma este a Hullámzó vőlegény-t hallgatta?

TAMÁSI. Ha már ilyen kedvező alkalmat nyitottak nekem arra, hogy egy-két percig sok emberhez szólhatok, talán arról a hazai világról kellene szólnom, amelyből ez a Hullámzó vőlegény is kisarjadt. Ez a világ, nevezetesen ez az erdélyi székely világ, nagyon különös világ. A föld tele van hegyekkel, hajlatokkal; a levegőég illanó és játszi fényekkel s változatos borúval. A falvak völgyekbe bújnak és leselkednek egymásra, mintha játszani akarnának. Az emberek szegények, de ez a szegénység – borzasztó kimondani! – valahogy csinos. A lelkek vesződnek a bajlátásban, de a szemeken és szavakon keresztül egy kicsit mindig kihajlanak a testből, mint virágos ág a kerítés tetején.

BÉKÉS. És a valódi élet?

TAMÁSI. Ez nálunk a való élet.

Én sohasem akartam egyebet megírni, csak ezt a való életet. Nem tehetek róla, ha néha ez az élet nem hat valóságosan. Mondják, hogy tündérek vannak benne. Én sohasem láttam tündért. Mondják, hogy egyik-másik figurámat költő találta ki és írta meg. Isten látja a lelkemet, én nem találok ki semmit. Tudtommal rendes ember is vagyok, s minden szándékos érdem nélkül keveredtem költői hírbe. Csak éppen, ha már írok, mert egy rendes embernek ezt is tudni kell, akkor szeretnék mindent úgy megírni, ahogy van.

BÉKÉS. Te megírod – megírod, úgy, ahogy van, és akkor szembeszegzik veled a műforma kérdését.

TAMÁSI. Persze, azt én tudom, hogy nagy kérdés a műforma. De ebben a kérdésben különösképpen nem szeretném, ha megzavarhatnának azok a kritikusok, akiknek megvan ugyan a rajzuk a cipőről, de a lábuk fázik.

BÉKÉS. Miután sikerült apróra boncolgatnunk a darabot, szerzőt és kritikusokat, most térjünk rá az előadásra. A rendezésről – ezúttal Both Béla munkája – kellene először beszélnünk. Kérlek, kedves Márkus igazgató úr, mondd el nekünk, mi a véleményed a Both Béla rendezéséről?

MÁRKUS. Both Béla nyugodt, mesteri biztonsággal és a mesés valószerűség titokzatos és tiszta stílusában építi fel a költő reális tündérvilágát, és ebben a világban olyan otthonosan élnek ihletett színészei, mint akik idegenből hazatértek, és most anyanyelvükön beszélhetnek.

BÉKÉS. Kedves Bóka László, van valami ellenvéleményed?

BÓKA. Tulajdonképpen nincs. A rendező, Both Béla, és bár a rádió hallgatói ezt nem érzékelhetik, mégis meg kell említenem a díszlettervezőt, Varga Mátyást is, csak dicséretet érdemel. De azért, mert ők nem Tamási szándékához, hanem a darab valóságos erényeihez alkalmazkodtak.

BÉKÉS. Ellentétet érzel talán a meseszerűség és a színpadi keret között?

BÓKA. Igen, a rendező és a díszlettervező a részletszépségekhez, a sajátos ízekhez, a helyi hangulathoz alkalmazkodott. A színpadi keret ezért nem meseszerű, hanem a füstölgő kályhától a fiókos asztalig elhitető és részletező, s a rendezés ezért realisztikus, csattanókat kihegyező, hangsúlyokra ügyelő, aprólékos gesztusok csipkéjét sokkoló, minden célzást célba vezető. Tamási haragudhatna a rendezőre s díszlettervezőre, mert ők nem törődtek azzal, amit Tamási akart, s ami neki nem sikerült. De a közönség bizony ünnepelje őket, mert ezt, ami Tamásinak hibátlanul sikerült: a nyelvnek muzsikatréfája, tájnak hangulata, annak a különös léleknek ábrázolása, mely Erdély hegyei közt sugárzik, azt hiánytalanul átadja a Fölséges Közönségnek: egy nevetést és egyetlen őszinte könnyet nem spórolnak meg rajtunk. Ők ketten azt adták a közönségnek, amit Tamási darabjának témája s hőse nem tudott adni: társadalmi problémát s az együttélők feszült viszonyát. Azt, ami közös bennük, s azt, ami egymásnak feszíti őket, sajátosságukat s örök emberi arcukat.

BÉKÉS. Nos, kedves Both Béla, mit szólsz ehhez a különös dicsérethez?

BOTH. Bóka László dicséretet mond a rendezésnek a beállítás és a színészi játék reális volta miatt. Kérdés: ugyanezt vallja az író is? Ha az ő részéről esetleg olyan vád hangoznék el, hogy éppen a Tamási-féle valóságfölöttiség, a cselekmény és az alakok meseszerűsége ellentétben van ezzel a realizmussal, azt kellene felelnem, hogy itt nem véletlenről vagy tévedésről van szó a rendezés részéről, hanem határozott tudatosságról.

TAMÁSI. Csakhogy az író – ellentétben Bóka feltételezésével – egyáltalán nem haragszik, nem is haragudhat a rendezőre. Sőt azt hiszem, hogy az a reális rendezési mód, ahogy a Hullámzó vőlegény színre került, helyénvaló. Valami különcködő, stilizált rendezési és előadási módtól idegenkedném. Ha valami, akkor az embereknek egy-egy váratlanabb gesztusa vagy a természet incselkedése hiányzik. Az ilyenek is csak azért, hogy a rendezés annál valóságosabb legyen. Mert hiába: nemcsak a repülőgép valódi, hanem a madár is; s bármennyire reális egy tó, azért a villanva futó hegyi patak sem a képzelet szüleménye.

BOTH. Akkor viszont nyugodtan elmondom, hogy Tamási előbbi darabjainak színpadra vitelekor zavart, sőt bosszantott engem, hogy az előadás a díszletekben, a ruhákban és a szereplők mozgásában akarta kifejezni az író stilizáló hajlamát. Zavart és bosszantott, mert ezzel a rendezés éppen arról vonta el a figyelmet, amit érvényre kellett volna juttatnia, és éppen azzal vonta el a figyelmet, hogy illetéktelenül ilyen külsőségekkel akarta érvényre juttatni.

BÉKÉS. Kérlek, konkretizáld ezt a rendezői kifogásodat, esetleg egy példával… Jó?…

BOTH. Például az Énekes madár valószínűtlen fényben csillogó fájának ágain elkalandozott a szemem; figyelmemet magához vonta a tényleges színhely körül felépített napfényes vidék – s eközben úgy hangzottak el a szereplők száján Tamási mondatai, hogy teljes figyelmem nem fordult feléjük. Azt tartom: minél költőibb egy írói alkotás, annál zártabb, redukáltabb s valószerűbb (tehát nem tolakodó) keretre van szüksége, hogy abban – az ellentét elve folytán – érvényesüljön.

BÉKÉS. Ez ellen az érv ellen fel lehet hozni a Szentivánéji álom margitszigeti „csodáját”…

BOTH. De ez a példa nem jó. A Szigeten a Szentivánéji álom-ból elsősorban mégis csak a látvány ragadta meg a közönséget: a színek, ruhák, mozgások és a tánc látványa. A szavak, a mondatok szépsége a zárt színházban sokkal inkább érvényesül. Meg aztán Tamásinál sem Puck, sem tündérek nincsenek. Az ő irrealitása a valóságos alakok beszédén és cselekedetein keresztül hat. Éppen ezért az a véleményem, hogy Tamási valóban speciális színdarabjainak, melyekben líra, mese, tréfa szinte egyenlő arányban van jelen a drámai elem mellett, a legmegfelelőbb keret: a leegyszerűsített valóságot ábrázoló színpad; a legmegfelelőbb játékstílus pedig: a leegyszerűsített valóságot tükröző játékmód. A Hullámzó vőlegény esetében erre törekedtünk, s azt hiszem, ezt sikerült is valamelyest megközelítenünk – ha nem is mindenben s nem is egyforma eredménnyel – színészeknek és rendezőnek.

BÉKÉS. Ha már Both Béla a színészekre kerítette a szót, hadd tudjuk meg róluk is a kritika véleményét. Talán ezúttal beszéljen mindegyik kritikus azokról az alakításokról, amelyeket legkedvesebbeknek tartott. Márkus igazgató úr, tessék!

MÁRKUS. Röviden így foglalnám össze: Bihary József, az öreg, székely fazekaslegény mókásan bölcs, játékosan szent, ősi, szikrázó, mesés; Uray Tivadar a művész tévelygésében és megfényesedő színeváltozásában egyszerre naiv és tudatos, kedves és tragikusan hősies; Vizvári Mariska kemény, ízes, humoros székely asszony; Bartos Gyula fölényesen okos, vén góbé; Olty Magda a játék víg koboldja a székely rengetegben; Gózon Gyula megtérő bűnös ember, megvilágosodott tanítvány, és a többi kitűnő művész – akit, tudom, a szűkre szabott idő nem enged végigjellemezni –, csupa mesésen színezett, meggyőző valóság. És valóságos mesealak Sitkey Irén is, és már majdnem az Szőke Éva, aki nyilvánvalóan friss és üde jelenség, édesen fiatal, de még csak idővel lesz elég dallamos, elég tündéri Bogyó.

BÓKA. A színészekről amit mondandó vagyok, az is igazolja, hogy őszintén szóltam eddig. Dicsérnem kell Bihary Józsefet: alakítása nemcsak hiteles, hanem költői, a néprajzi jellegen túl azt is tudja, amit csak kivételes költők és a novellaíró Tamási Áron tud a székelyekről, a góbéság jó ízén túl a nép tündérlelkét. Olty Magda ifiasszonyáról, helyes-hamis, kerítő-csúfoló fifikájáról, Vizvári Mariska lányos anya, házsártos feleség alakjáról reggelig szólanék, ha közben el nem zárnák a mikrofont. Ahogy Olty Magda szeme villan, az örök női villódzás, ahogy Vizvári Mariska megigazítja bice-bóca lánya hajfonatát a kérő érkezésekor, az szoborba kívánkozó mozdulat. Bartos Gyulát, Gózon Gyulát szószaporítás lenne dicsérni: ők már kor és stílusok felett játszanak az örök magyar Nemzeti Játékszínben. De Balázs Samu népi linkje, Tompa Sándor székely buffója s Pethes Sándor reális szemmel látott s költészetbe kavart adóhivatalnoka a legjobb Tamási-novellákba illő voltuk okán érdemlik meg a szót.

BÉKÉS. Én pedig most arra kérem meg azokat a művészeket, akik még nem hagyták el a színházat, és hallgatják a mi vitánkat, hogy gyűljenek ide egy kicsit a mikrofon elé, mert plagizálni szeretnék.

OLTY. Plagizálni…? Kitől akar plagizálni?

BÉKÉS. Tulajdonképpen magától, kedves Olty Magda, vagy pontosabban Tamási Árontól.

TAMÁSI. Tőlem…? Mit akarsz tőlem elplagizálni?

BÉKÉS. A dugójátékot! Ez a dugójáték nagyon tetszett nekem. Játsszuk el ezt most a Hullámzó vőlegény jelenlévő szereplőivel. Úgy képzelem, hogy akit kidugunk, az őszintén elmondja színészi és emberi élményét a darabban játszott szerepéről. Beleegyeznek?

HANGOK. Igen… Tessék…

BÉKÉS. Akkor átveszem az Olty Magda szerepét, és én leszek a dugómester, és mindjárt rajta is kezdem el. Olty Magda! Kidugtam! Mit mond a Hullámzó vőlegény dugómestere a dugójátékról?

OLTY. Hát elárulom, hogy én ezt a szerepet tovább játszom az életben. A dugójátékot vittem a Kamaraszínház színpadáról, én voltam az első plagizátor. Ahol csak járok, megfordulok, mindjárt azt ajánlom, hogy játsszunk dugójátékot. Mondhatom, hogy művészek, közéleti emberek között és polgári társaságban egyforma sikere van. Fantasztikus dolgok derülnek ki, mikor az emberek – hacsak játékból is – egy kicsit őszinték. Ajánlom mindenkinek, próbálja meg.

BÉKÉS. Látja, már próbáljuk is. Uray Tivadart dugom ki egy-két őszinte szóra. Tessék!

URAY. Én a Bóka László egyik kijelentésére térek vissza. Azt mondta Bóka László, Tamási Áron először abban téved, hogy azt hiszi: elhatározás dolga hogy valaki művész lesz-e vagy pénzkereső állat. Én azt hiszem, hogy inkább Bóka László téved, amikor Tamásinak tulajdonítja ezt a tévedést. Hiszen arról a Bodrogiról, akit én játszom, éppen az derül ki, hogy egyáltalán nem elhatározás dolga: művész lesz-e valaki, vagy pénzkereső. Bodrogi nagyon is elhatározza, hogy pénzkeresésre adja a fejét, de éppen a belső parancs, a művész belső parancsa tiltja el, hogy végigjárja az elhatározásával megjelölt utat. Éppen a kitervelt elhatározás és a lelki alkat imperativusa közt robban ki a konfliktus Bodrogiban, mikor a dugójáték végén hitet tesz legvalódibb énje mellett.

BÉKÉS. Most Bihary Józsefet dugjuk ki, hogy meghalljuk tőle: miből, honnan szakadt ki ez a csodálatos Czirmos bácsi-alakítás?

BIHARY. A lelki összetételemből származhatik… Székely vagyok… Az én őseim is átmentek ilyen lelki élményeken, ilyen komédiákon, és azt a játékos kedvet, azt a humort, amit ez a darab magában hordoz, sokat tapasztaltam, sokat láttam, hallottam és éreztem a népi életben, az én elmúlt gyermekkoromban, ott a Székelyföld havasai és tisztásai között.

BÉKÉS. És mit ereszt ki a dugó vajon Gózon Gyulából? Kidugtuk, kedves Gózon Gyula…!

GÓZON. Hát én elmondom az őszinte véleményem erről a megtérő, vén bűnösről, akit játszom. Sok nehéz szerepet eljátszottam már az életemben, ez is közéjük számít: higgyék el, ez volt a legnehezebb. Két felvonáson át éreztem folyvást, hogy a közönség a figurát, amit alakítok, rosszindulatúan szemléli. Nem mondom – joggal! Az is előfordult egy este, hogy mikor a második felvonás végén a dugójátéknál azt kérdem Bodrogitól: Gazember vagyok én? – valaki felszólt a nézőtérről, hogy: Igen! Most erre bejövök a harmadik felvonásban, és nyílt színpadon megtörök, jóvá teszek mindent – hát kérem, minden alkalommal a torkomban dobog a szívem az izgalomtól. Vajon elfogadja-e ezt a közönség? Elhiszi nekem ezt a fordulatot? És minden este boldog vagyok, mikor viharos taps nyugtatja a megtérésemet. Ezt a harmadik felvonásbeli nagy monológot hangversenydobogón szeretném egyszer elmondani. Olyan szép.

BÉKÉS. Most pedig Vizvári Mariskát dugaszoljuk ki… Vajon mi mondanivalója van erről a kemény, ízes, humoros székely asszonyról, ahogy alakítását Márkus László jellemezte?

VIZVÁRI. Nem vagyok éppen kezdő színésznő, azt tudják, ugye, rólam – ötvenegy éve nyüvöm ezeket a világot jelentő deszkákat, és ez az életem első magyar parasztszerepe. Nekem már ezért is öröm a dicséret, és külön azért, mert azt látom belőle, hogy sikerült kiformálnom azt az édesanyát, akinek a bicegő-dadogó lánya az egyetlen szenvedélyes anyai szerelme, és aki, ha sárkánykodik is a férjével, mégis megszeppen, megtorpan, mikor a csendes-mókás ura komolyan rámordul.

BÉKÉS. Sorban most – a bice-bóca leányzóból, Sitkey Irénből húzzuk ki a dugót. Milyen kedvvel sántikált, kedves Sitkey Irén, ebben a figurában?

SITKEY. Én jókedvvel, bevallom őszintén. Kétsíkúnak éreztem az alakot: az egyik a reális képe, a testi hibás vénlány, akiből csak úgy epekedik ki a szerelemre való vágyakozás, és a másik az a mesebeli csúnyaság, aki valahogyan a vasorrú bába egész hordó arannyal felmért leányához hasonlít. Ezzel a kettősséggel kínálkoztam, kívánkoztam és bicegtem végig a darabot.

BÉKÉS. És itt van még a fiatal Szőke Éva, a Bogyó tündér, hadd eresszük belőle is ki a dugót. Nos, kis Szőke Éva, tündér-e ez a Bogyó, vagy nem tündér?

SZŐKE. Hogy is mondja rám Czirmos bácsi a darabban: „Ennél valódibbat lányban még nem láttam!” – Hát aki valódi lány, a legvalódibb, az jogosan hiheti magát tündérnek, földi, eleven tündérnek. Én ilyen tündérnek hittem Bogyót. Hogy ebből a hitemből mit sikerült elhitetnem, azt nem mindig érzem egyforma biztonsággal. De hát én még nemrégen kezdtem el a tündérséget, és nem könnyű dolog tündérnek lenni.

BÉKÉS. Nem bizony, kedves Szőke Éva, de higgye meg, a földi és színpadi tündéreknek is csak megnő a szárnyuk, és akkor aztán magasra repülnek. Ahogy most itt körülnézek, látom, hogy elfogyott a művészgárda. Zsebre tehetem a dugót, vége a játéknak. Vagy játsszunk még búcsújátszmát? Bóka László amúgy is – mint hallottuk – igen hajlamos az őszinteségre, dugjuk ki befejezésül, és kérdezzük meg tőle, hogy – miután az ötvenedik jubiláris előadás küszöbén áll a Hullámzó vőlegény – jól tette-e a Kamaraszínház, hogy előadta Tamási Áron darabját?

BÓKA. Azért, hogy nekem nem tetszik Tamási darabja, nem tisztelem kevésbé a színházat és a direkciót. Mert Tamási van akkora író, hogy minden darabja megérdemli a színpadot. S a magyar dráma válságát mégiscsak a magyar színpadi szerzők fogják megoldani s nem a kitűnő külföldi példák. Azokra is szükség van (mértékegységre is szükség van!), de elsősorban arra van szükség, hogy a magyar színpadon szakadatlanul kísérletezzenek a magyar szerzők.

BÉKÉS. Vagyis inkább a színházak kísérletezzenek szakadatlanul a magyar szerzőkkel! Viszont erre vonatkozólag is felállíthatunk bizonyos tapasztalati tételeket. A magyar színpadokon a felszabadulás óta eltelt két esztendőben bemutatott magyar szerzők lényegében három csoportba sorolhatók. Az első csoportba tartoznak a polgári „kisirodalom” kaptafára kapatott mesteremberei, akiknek szabványművei régebben az édesszájú közönség előtt komoly sikereket zsebelhettek be, de most sorra és vitathatatlanul megbuknak. Nem kellenek. Ezzel le kell számolni. Következik a második csoport: akik korszerű mondanivalót igyekeznek színpadi figuráik szájába adni, de az úgy fityeg ki a papirosalakok száján, „mint régi szentek szájából írt szalag kilóg”. Valóságos problémák, de nem valóságos emberek, és amit eljátszatnak velük, az nem színpadi valóság. A közönség érzékenyebb, mint sokan gondolnák. Ezek a szerzők és az ilyen darabok is sorra fagynak be a közöny zord levegőjében. És végül marad a harmadik csoport: az írók, akik akarnak is, és tudnak is szólani a mához és az örök emberhez, és akik, néha-néha csetlenek és botlanak is a színpad deszkáin, siker és taps köszönti azt, amit a jelennek és a jövőnek mondanak.

Vitában

A napokban azt írták az újságok, hogy egy Vadkerti nevű öreg urat megölt egy ószeres ember. Vadkerti, bizonyára nagy szükségben lévén, könyveket akart eladni az ószeresnek, aki nagyon ragaszkodott a könyvekhez, de ragaszkodott ahhoz is, hogy olcsón vehesse meg azokat. Vevő és eladó között nagy volt az ellentét. Gondolom, az öreg urat lélek is köthette a könyvekhez: a gondolatok, az öröm és a fájdalom, miket a könyvek rejtettek kebelükben, értékessé tették számára az eladó portékát. De a tetszetős kiállítás – a gondos nyomás, a szép papír és a jó kötés – az ószeres tetszését is megnyerte: üzletet ígértek a mutatós könyvek. Ha csökönyös volt a kultúra öreg embere, még csökönyösebb volt a civilizáció ószerese. Harc kezdődött tehát, melyben az ószeres maradt felül. Olyan egyszerű volt a megoldás, mint egy „realista” színdarabban: az ószeres megölte az öreg urat. A harc eldőlt, a kérdés megoldódott, és a függöny összement.

Ez a valóság, de nem ez az igazság.

Az olvasó, aki megszokta, hogy csak a betűket olvassa, de nem szokta meg, hogy egy csepp történetben megérezze magát a tengert: ámulva kérdezheti magában, hogy ennek az olcsó történetnek mi köze van a színházi válsághoz.

Bár az ószeres, mint egy ijesztő fantom, ott ólálkodik színházi kultúránkban, mégsem mondom azt, hogy eme történet durva külsőségeit akarnám vonatkozásba hozni a színházi válsággal. Ami azonban több és vigasztalanabb: a színház is, mint ez a történet, egyre elszántabban és mindjobban eltévelyedve, a valóságot akarja elénk állítani, és nem az igazságot. Az élet otromba és buta valóságait, és nem a költői igazságot, mely egyedül tudná az embert alkalmassá tenni arra, hogy a valóság méltatlan és szégyenteljes eseményeit elsorvassza és végső fokon megszüntesse.

Amilyen mértékben kezdett megszűnni a színház, hogy a költői igazságot keresse és hirdesse, olyan mértékben közeledett a válság felé, mely napjainkban teljesnek mondható. Aki egyéni hivatását elárulja, büntetlenül az sem maradhat. Hát mennyivel inkább egy művészet, melyet az ember szellemi igénye azért teremtett, hogy őt az élet durvaságai között eligazítsa és megtisztítva, lehetőleg azok fölé emelje.

Maholnap nem kell újságot olvasnunk, mert a színházakban, hűségesen megelevenítve, megtaláljuk az újságok vezércikkeit, rémriportjait vagy viccrovatát. Könnyen s már-már fennhéjázó irodalmi igénnyel mondják erre, hogy ez a „realizmus”, holott egyszerűen az írói tehetség hiánya. Divatos bűvszó, melyet nem világnézet, hanem a képzelet hiánya szült, s amely mögött meglapulhat minden szürke írástudó, mint a „költészet” leple alatt az önképzőköri fűzfapoéta.

Azt hiszem néha, hogy az előttünk járó nemzedékben, mely a színes és néha romantikus riportot képviselte a magyar színpadon, csak egyetlen író volt, aki tudta és érezte, hogy mi, a színház. Ez az egy ember Molnár Ferenc volt. Ő is rájött arra, ami az íratlan törvényben foglaltatik: arra, hogy költő kell a színpadra is. Sajnos, sok kísérlet után ezen rajtavesztett, de a magyar drámairodalom tiszteletét mégsem a sikereivel biztosította magának, hanem költői kudarcaival. De mit csinál a mi nemzedékünk? Egyszerűbb és illetékesebb, ha erre nem az énekes madár felel, hanem a verebek.

Sokan azt hiszik, hogy a színház szellemi válságába az „egzisztencializmus” fog beleszólni. Ez lesz a megújulás. Sartre fog bennünket kivezetni Egyiptomból, botrányaival és olyan szellemi felfogással, mely szerint tehetetlen bábok vagyunk a Sors kezében. Az igét az antik istenek súgták neki, de nyilván a bal fülébe, mert ahogy ő az igét magyarázza, egyszerre felkapjuk a fejünket, és azt kérdezzük, hogy miképpen lett ily közönséges mindabból, ami valaha oly fenséges volt?!

Bizonyára nem Sartre fogalmazott így, hanem általa a kor, amelyben élünk.

Ennek a lapnak március 25-i számában Színházi válság címen egy írásom jelent meg. A köznapi cím alatt a magyar színházi kultúra mai állapotára nézve tettem néhány jellemző megjegyzést. Így például azt írtam, hogy „a színház egyre elszántabban és mindjobban eltévelyedve, a valóságot akarja elénk állítani, s nem az igazságot. Az élet otromba és buta valóságait, s nem az igazságot… Amilyen mértékben kezdett megszűnni a színház, hogy a költői igazságot keresse és hirdesse, olyan mértékben közeledett a válság felé, mely napjainkban teljesnek mondható… Maholnap nem kell újságot olvasnunk, mert a színházakban, hűségesen megelevenítve, megtaláljuk az újságok vezércikkeit, rémriportjait vagy viccrovatát. Könnyen s már-már fénnhéjázó irodalmi igénnyel mondják erre, hogy ez a »realizmus«, holott egyszerűen az írói tehetség hiánya. Divatos bűvszó, mely mögött meglapulhat minden szürke írástudó, mint a »költészet« leple alatt az önképzőköri fűzfapoéta”.

Ebből a rövid idézetből is kiérezheti az olvasó, hogy nem a szokványos „színházi válságról” van szó, melyről igen gyakran hallunk és amelyből ritkán épülünk. Sokkal többről van szó! A szellem mai arculatának lényeges vonásaira esik egy-egy éles pillantás, amint éppen ez a szellemi arculat színházi világunk fényében villan elénk. A kérdésnek ilyen komoly és minden érdektől mentes megidézése indokolttá tette, hogy a Romeo és Júlia néhány komoly és szakértő ember véleményét is megkérdezze, vajon miképpen látják ők ezt az ügyet. Ilyen megkérdezésre szólt hozzá a kérdéshez ebben a lapban Kárpáti Aurél, Major Tamás, Illés Endre, Török Sándor és Apáthi Imre. Ezek a hozzászólások általában higgadt és emelkedett szellemben történtek; egyedül a Major Tamás véleménye volt olyan, hogy annak rokonszenves heve nemcsak jótékony fényt, hanem elhomályosító gőzt is árasztott. Azt hiszem, eredmény gyanánt megállapíthatom, hogy a hozzászólók véleménye a fölvetett kérdésben lényegében azonos. Először azonos a színház éltető elemére, a színpadi irodalomra vonatkozólag. Azonos és lesújtó, vagy amint Kárpáti mondja: „a drámának van válsága”, Apáthi szerint „a magyar dráma vajúdásban van”, s Török Sándor is találóan beszél erről, amikor így szól: „A színpadot vissza kell adni a tiszta szónak, az Igének.” Egyöntetűek a vélemények a kívánatos írói egyéniségre nézve s a színpadi művekre vonatkozólag, melyektől én megnyitó írásomban azt kívántam, s most a többiekkel együtt is azt kívánom, hogy ne „az élet otromba és buta valóságait állítsák elénk, hanem a költői igazságot”. Bizonyára jól mondja tehát Illés Endre, hogy „csak az írónak higgyünk”, s igazságot hirdet Török Sándor is azzal, hogy „végső fokon mindig az írónak van igaza”. S milyen tiszta és világos a szó, melyet Kárpáti mondott: „Költészet nélkül a valóság közönséges fotográfiává laposodik”, amiből nyilvánvaló, hogy drámai témának csak azt mondhatjuk, „ami a költői igazságot megkülönbözteti az élet valóságától”. Mily gyakran látjuk, hogy nálunk színpadi művekben ez egyáltalában nem történik meg! Ennek jellemzésére tettem én idézőjelbe a realizmus szavát, de idézőjel nélkül parlagi realizmust is mondhatnék, ahogy Illés Endre teszi, akivel együtt magam is mindig védelmére kelek a valódi reálizmusnak, mint ahogy a fűzfapoétákkal szemben is mindig védtük és védjük a költészet ábrázoló és megtisztító erejét. S mindezeken túl van még a fölvetett kérdésnek egy pontja, melyre nézve ugyancsak helyénvalónak látszik idézni a nyilatkozókat. Arról van szó ennél a pontnál, hogy a nyers mondanivalónak s különösen a mai idők anyagának formátlan eluralkodása szerencsés-e a mai színpadi művekben. Illés Endre szerint a dráma mai vajúdásában „fenyeget az anyag istenítése”; Török Sándor pedig azt mondja, hogy „az időket naiv buzgalommal túlkiszolgáló színház, ez költészettelen, s csak némelyek hiszik, hogy az új”. De még Apáthi Imre is, akit a legtöbb meggondoltság és óvatosság jellemez, még ő is felteszi a kérdést: „A mai (s tegnapi) anyag vajon magában hordja-e az örök életnek (az irodalomnak) a leheletét?”

Úgy gondolom, a fentiek után eléggé egyöntetűnek és egységesnek érezhető a kép, mely a színház szellemi válságának kérdésében most már előttünk áll. Ezt az egységes képet látszólag megzavarja a Major Tamás nyilatkozata, de ha szavainak nem indulatát érzem, hanem letisztított értelmét nézem, ő is majdnem teljesen egyetért velünk. Én sem mondtam mást, mint azt, hogy a „drámának absztrakciókra kell törekednie”, vagyis nem az otromba valóságot, hanem az abból levont, az abból kiáradó költői igazságot kell hirdetni. Ha köznapi szóval színházi válságról is beszéltem, ezt a válságot én sem tartom temetőnek, de nem tartom bölcsőnek sem, mert az a bölcső, amit Major Tamás csak most vél látni, megvolt mindig, lebegve minden válság felett. Tiszteletreméltó, sőt megható, hogy ezt a válságot azzal avatja Major bölcsővé, hogy a munkás gyermekét ülteti bele. Ám én nem elégszem meg ennyivel, mert az Igazság gyermekét szeretném ebben a bölcsőben látni. Ha egyebek mellett ezért volnék, más népi írókkal együtt, korszerűtlenül arisztokratikus, akkor az is maradok, mert az én igazságomat nem egy osztály hordozza, hanem egy nép; s nem a nemzetköziség, hanem az egyetemesség.

Ajánlatok az ötvenes évekből

Tamási jegyzete és vázlata először az Alföld 1987. szeptemberi (9.) számában jelent meg.

Először az Alföld 1987. szeptemberi (9.) számában jelent meg.

Először a Film Színház Muzsika 1986. 21. számában (május 24.) jelent meg.

Boldog nyárfalevél

Ezt a színpadi játékot két évvel ezelőtt írtam. Azóta ide-oda fújta a szél, ami nyilván nem a színdarab mondanivalója miatt történt, hanem a címében levő „nyárfalevél” miatt, mellyel a szél, amint tudjuk, játszani szokott. Már pedig, nem lehet tagadni, egy idő óta, s mostanság is, eléggé szeles a világ.

Bolydult volt a légkör akkor különösen, 1946-ban, amikor színpadi munkám eseményei történtek vagy történhettek. Sőt akkor volt igazán megbolydulva! S mint ilyen időkben, amikor új szelek űzik a régit, általában történni szokott: hát akkor is kavarogtak a szabályok, amelyek az emberi együttélés rendjét általában szabályozták. A régi rend, mely bajokat szült, összeomlott. Az omlás elemi ereje nemcsak a régi és igazságtalan társadalmi rendet zúzta széjjel, hanem megingatta az emberi együttélés erkölcsi szabályait is. Ha azt nézem, hogy ezekkel az erkölcsi szabályokkal visszaélt a régi rend, akkor ez is természetes. Csakhogy: az emberi együttélésnek vannak olyan erkölcsi szabályai, amelyek állandó jellegűek. Vagyis: semmiféle társadalmi rendben nem lehet nélkülözni őket. Ha tehát ezek a szabályok kárt szenvednek, akkor nem a bennük rejlő erkölcsi tartalom a hibás, hanem hibásak azok, akik visszaéltek vele.

A bizalom egyike azoknak az erkölcsi szabályoknak, amelyeket az emberi együttélésben nem lehet nélkülözni. Most azért említem egyedül a bizalmat, mert a Boldog nyárfalevél lényegében ezt kívánja, művészi formában, ábrázolni. Úgy látszik, hogy aránylag korán tettem, két évvel ezelőtt. Aránylag, vagyis színpadi formában. Mert a politikai közélet irányító gondolatai között már akkor helyet talált a bizalom kérdése. Persze, amíg az én „nyárfalevelemet” ide-oda fújta a szél, azalatt már irodalmi formában is többször beszéltek erről a kérdésről. Ami nemcsak helyénvaló, hanem örvendetes is.

Ennek az örvendezésnek a folyamatában látom a Boldog nyárfalevél bemutatását. Ami annál nagyobb öröm a számomra, mert egyben elégtétel is. A színház, ahol darabom színre kerül, a Katona József nevét viseli, keserű életének színhelyén. Ha ő küszködött, a sok engesztelés után talán magam is vihetek neki egy virágszálat: a bizalomnak egy vidám virágát. S hogy ezt elvihetem, köszönet a segítő társaknak: a színháznak és a játszó művészeknek; s akik a szellemi gondosságban ápolják őket: a város és megye vezetőinek.

Reményemet és írói kedvemet gyarapítanák, ha nem csalódnának a munkámban, melynek szép és tisztes hajlékukban helyet adtak.