Bujdosó lány*

Krónika 1764-ből
1952

 

Szín: nagy füves halom. Tetejében emlékkő, melyre rá van vésve: Tatár Halom. A halom aljában fenyőbors bokrok, másfelől nyírfa. Háttérben hegyes táj.

Idő: nyár.

 

 
Mint megállnak futó vizek és suhanva szálló madarak,
 
Egynéhány percre állj meg te is, oh szíves emlékezet.
 
Szállj meg velem e régmultak halmánál pihegni,
 
S együtt dobogván bujdosó szívemmel, mely, íme, hazatér:
 
Írd belé, oh emlékezet, a maradó időbe,
 
Hogy mily nagy vész találta ismét a népet,
 
Midőn éltünk vala ezerhétszáz után
 
A hatvannegyedik esztendőben.
 
 
Mert jött vala akkor, a hatalmas császárnő
 
Parancsa szerint,
 
Egy hóhér generális, kinek neve vala Bukkóv,
 
Hogy megrontsa nálunk a szabad törvényt.
 
El is kezdé állítani szabad földünkön
 
A rabság kitalált katonarendjét,
 
Fegyverbe akarván húzni szabad atyáinkat
 
S kedveseinket szívünk mellől.
 
De ők nem hajlottak a széjjelhordott parancsra,
 
Minek mögötte császárnő állott
 
És hóhér generális,
 
De nem állott mögötte törvény.
 
 
Ennek okán ágyús és puskás németjeit
 
Híres Madéfalvára reá küldötte
 
Gyilkos generális,
 
S télnek hideg hajnalán népünk seregét
 
S közöttük nemzetünknek egybegyűlt jeleseit
 
Halomra kezdette öletni.
 
 
Oh, emlékezet, vésd a szüntelen folyó időbe,
 
Ami csak történt ama nap hajnalán!
 
Kínhalálát gyermeknek és jeles fiaknak,
 
S futását a megrettent csíki népnek,
 
Minek árjában magam is, éjjel és nappal,
 
Nyugodalom nélkül menekedém,
 
Nem is pihenhetvén,
 
Csak jegyes mátkám busongó szárnyán,
 
Ki vala Kászoni Pál.
 
 
„Mikor Csíkból elindultam, jaj,
 
Színem se vót, úgy búsultam, jaj…
 
Kezem fejemre kapcsoltam,
 
Szegény Csíkot úgy sirattam, jaj…
 
 
Mikor a falu végire kiérkeztünk, jaj,
 
Nagy szomorán visszanéztünk, jaj…
 
Láttuk sok kémény füstölgését,
 
Felfele lengedezését, jaj…
 
 
Mikor Sepsiszentgyörgyre megérkeztünk, jaj,
 
Egy fogadóba mind bémentünk, jaj…
 
Elévettük a tarisnyát,
 
Azt a csíki tarkabarkát, jaj…
 
De én még enni sem tudtam,
 
Szegény Csíkot úgy sirattam, jaj!”
 
 
Oh, mátkás jegyesem, Kászoni Pál:
 
Beh nagy vigasz valál a bujdosásban
 
Te nekem…
 
De rettegvén szívem, jobban szivednél,
 
Hogy bujdosott helyünkön keresők megfognak:
 
Hányszor mondám, könyörögve neked,
 
Hogy menj rejtő hegyekbe;
 
S jaj, te elmentél, Kászoni Pál!
 
 
„Elment az én rózsám, elhagya engemet,
 
Elvitte magával minden jókedvemet.
 
Gyere vissza, rózsám, ne hagyj el engemet,
 
Ne vidd el magaddal minden jókedvemet.
 
 
Csináltatok néked búból köpönyeget,
 
Meg is béleltetem sóhajtásaimmal,
 
Megsinóroztatom hosszú utaimmal,
 
Meg is gomboztatom sűrű könnyeimmel…”
 
 
Hallod énekemet,
 
Őrizd rejtekedet,
 
Szívem jegyesem!
 
Köszönöm szárnyas hírhozódat,
 
Megbízott szíves madaradat,
 
Kiről meghallod most
 
Énekemet.
 
 
„Egy gyenge kis madár hozzám kezde járni,
 
Virágos kertemben,
 
Virágos kertemben
 
Fészket kezde rakni.
 
Azt a sok irigyim észbe kezdék fogni,
 
Madárka a fészkét abba kezdé hagyni.
 
 
Csiriplő madárka, bánatim hordója,
 
Pendítsd meg nyelvedet,
 
Pendítsd meg nyelvedet
 
Gyönyörű nótára!
 
Hagyd sűrű bánatim felpanaszolását,
 
Dalold el lelkemnek az felvidulását…”
 
 
Oh, földnek virágai,
 
Oh, egeknek harmatai,
 
Kik megáldottátok lelkemnek vigalmát,
 
És vigasztalást adtatok szememnek,
 
Mely látja kedvesét
 
Szabad úton mendegélni,
 
Haza Csík felé,
 
Haza Csík felé…
 
 
„Feljött már az esthajnali csillag,
 
Az én rózsám hazafelé ballag…
 
Eresszen ki, édesanyám, sej, hozzája,
 
Gyenge a szivem, majd meghasad utána…
 
 
Jaj, de szépen ragyognak a csillagok;
 
Sötét van és mégis az utcán járok…
 
Takarj el, este, sej, fekete takaróval,
 
Meg ne lássanak a babám karjában.”

 

 

A hivatkozás helye
Jegyzet

A népdalbetétek a Kossuth-díjas Lajtha László gyűjtéséből valók.

 

Mezei Mária Vallomástöredékek című könyvében (kiadta a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1981.) emlékezik a krónikás ének születésének körülményeire. Egy évet téved, mert az 1953-as esztendő őszére helyezi a rövid életű – mert betiltott – színpadi monológ vidám színpadi előadását. A Siculicidium idejét, az 1764-es tragikus madéfalvi veszedelmet s annak korát megidéző lírai krónikát – úgymond – kilencszer adhatta elő. A színháztörténeti adattár fel sem tünteti az előadás tényét. A mű további sorsát megvilágítja az a levél, amelyet Gál Péter, a Vidám Színpad igazgatója írt Tamási Áronnak:

 

„Kedves Tamási elvtárs!

Kötelességemnek tartom, hogy azonnal értesítselek arról a megbeszélésről, amelyet tegnap este Mezei Máriával és a minisztérium egyik magas rangú illetékesével folytattam.

Mint minden szükséges szép és új kísérlet kultúrforradalmunkban, a ti művetek bemutatása is megmozgatta és vitába szólította azokat, akik hivataluknál, szakértelmüknél fogva szívükön viselik a színház műsorpolitikájának ügyét. E viták kezdetének magad is tanúja voltál, azt azonban talán nem tudod, hogy mióta műveteket műsoron tartjuk, a vélemények még nem szűrődtek le. Tegnapelőtt Mária ment fel a Népművelési Minisztérium Színházi Főosztályára, valószínűleg az ő kérésére történt az, hogy a minisztérium részéről tegnap megjelentek a Bujdosó lány meghallgatására.

A műsorszám megtekintését követő megbeszélésen úgy döntöttünk, hogy miután művetek bebizonyította ennek a műfajnak létjogosultságát, azt a jövőben – ígéretetek szerint segítségetekkel – folytatni kell. Mostani formájában azonban a változtatásokkal sem sikerült kiküszöbölni azokat a politikai-hangulati elemeket, amelyek akadályát képezték az első változat bemutatásának. A Bujdosó lány kultúrpolitikai értékének elismerését húzza alá az a döntés, hogy abban az esetben, ha az a fáradozásunk sikerrel jár, hogy Révai elvtársat rábírjuk, hogy áldozzon időt arra, hogy műsorunkat megnézze, az ő jelenlétében ismét műsorra tűzzük műveteket.

Biztos vagyok benne, hogy sem te, sem Lajtha tanár úr nem nehezteltek azért, mert mind a színház, mind felettes hatóságai ilyen szigorú felelősségérzettel fáradoznak azon, hogy a magyar népdalt színházunk közönségével úgy szerettessék meg, hogy annak sikerét semmi ne zavarja.

Gazdasági tekintetben a Magyar Népköztársaság Irodalmi Alapja biztosítja a szerzők számára, hogy a már műsorra tűzött művek levétele esetén a szerzők megfelelő kártérítésben részesüljenek. A Ti és színházunk kapcsolata szempontjából pedig biztosan számítunk arra, hogy – amint megígértétek – a közeljövőben már megbeszélhetjük következő műveteknek bemutatását, amelyhez már előzetesen ismerni fogjuk felettes hatóságaink szempontjait is, ami biztosítani fogja, hogy annak műsorra tűzését ne kísérjék a mostanihoz hasonló zavaró jelenségek.

 

Budapest, 1952. november 10.

 

Szeretettel üdvözöl:

(Gál Péter)

igazgató”

 

A monológot az Újvidéki Rádió 1969. december 15-én rögzítette Mezei Mária előadóestje keretében, ez a felvétel rövidítve az 1980-ban megjelent lemezen is hallható. Tudomásunk szerint egy kései, hatvanas évekbeli felvételen a televízió archívuma is őrzi Mezei Mária monológját.

 

Lajtha László népdalgyűjtéseinek helye és ideje: 1.) Mikor Csíkból elindultam: Szentgerice, Maros–Torda megye, 1943; megjelent zongorakísérettel a Kilenc magyar népdal című kiadványban, Zeneműkiadó, 1962, No. 1. – 2.) Elment az én rózsám: Öcsény, Tolna megye, 1913; megjelent Kodály Zoltán: A magyar népzene című kiadványban, a Példatárt szerkesztette Vargyas Lajos, Zeneműkiadó, 1952, No. 328. – 3.) Egy gyenge kis madár: Csíkverebes, Csík megye, 1911; megjelent ugyanott, No. 155. – 4.) Feljött már az esthajnali csillag: Diósad, Szilágy megye, 1914; megjelent ugyanott, No. 401.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]