A Tamási-színművek sorsa a háború után
A második világháború nyomasztó súlya alatt – nemzetek acsarkodását látva, valamint a személyét sértő, különböző kihívások miatt – Tamási Áron közérzete is egyre inkább romlik, kedélye gyakran változik.
Bosszantja őt, hogy számára nem mindig kívánatos feladatokra ösztökélik, s látványos politikai szerepléseket várnak tőle. Csak olyan dolgokat vállal el, amiket beláthatónak és feltétlenül hasznosnak ítél, különös tekintettel az ifjúság nevelésére és várható jövőjére. Mint ahogy 1944 tavaszán, kétségek és remények között hánykódva, alapos megfontolás után vállalja csak a március tizenötödiki beszédet, amely a dicső múltra vissza-visszatekintő, kolozsvári Mátyás Diákházban, az egyetemi fiatalság képviselői előtt hangzik majd el.
Ez utóbbi is sok szorongással, gyanúsításokkal jár: többfelől támadásokat zúdít reá – tudatosítván, hogy vészes időkben, mérhetetlen csapások, megpróbáltatások idején „megállni sorsunk és akaratunk”. A megváltás „csak belülről” jöhet, s „csak megújult lelkekből” alakulhat ki megbízható, új közösség, amely „a magyarságnak a nemzetek között méltó helyet biztosít” – hangsúlyozza. „Mindenkinek önmagát kell megváltania: egyénnek az egyént, családnak a családot, nemzetnek a nemzetet”, amikor „a színes és erkölcsös egyéniség helyébe a tömegember lépett”, akinek bódult igyekezete a társadalom és a nemzet fegyelmezetlenségét okozta.
„Az elveszett békével együtt az igazságot és a természetes rendet is újból meg kell szereznünk – írja –, mert érdemes élet máskülönben nincs. Az anyagi javak elosztásában – földrészek és nemzetek között éppen úgy, mint a társadalomban – az emberi eszmével összecsendülő nemzeti igazságban van megnyugtató és rendteremtő értelem, mely a kevesek helyett a sokakat jutalmazza és a kivételeket érték szerint válogatja meg.”
Tamási az 1944-es esztendő egyre kilátástalanabb, bizonytalanságokat növesztő nyarán politikai röpirat közzétételére készül, de eláll a tervtől, amikor a Népszavá-ban egyenesen felszólítja egy levelező, hogy álljon ki a fórumra és mutasson irányt. Joggal sértődik meg ezért ő, aki szükségből, nem önző számításból vagy „politikából elkötelezett” íróként dolgozott eddig is.
A zsidóellenes törvények végrehajtása során detektívek faggatják kolozsvári (Vasvári Pál utcai) lakásán. Második felesége, Magdó szüleit keresik, majd az „árja párja” iratait fürkészik, aki 1938-ban keresztelkedett katolikusnak. Felkészült már Tamási a közös üldöztetésükre is: 1944 júliusának utolsó napján papírra vetette végrendelkezését. A halál eshetőségével számolva gondoskodott a borzalmakat netán túlélő szeretteiről, de állhatatosan várva még Magdó mentesítését.
1944 augusztusában tagja lesz az Erdélyi Magyar Tanácsnak, amely a kormányzóhoz továbbított memorandumában a háborúból való kilépést szorgalmazza és a különbéke elérésének módját keresi. „Úgy hisszük – szól a felhívás Tamási Áron megfogalmazása szerint –, hogy Magyarország ügyét el kell választani Németország ügyétől. Minél gyorsabban meg kell találni a háborúból való kilépésnek azt a módját, mely nemzeti becsületünk megőrzése mellett hiánytalanul megóvja népünk érdekeit.”
Tamási – Balogh Edgárral és Jordáky Lajossal együtt – rábeszéli Bánffy Miklóst arra, hogy tárgyaljon Horthyval, s kérje a legfőbb hadúr intézkedését Kolozsvár békés feladására. S mint később kiderül, Horthy – Bánffy közvetítésével – utasítja is Dálnoki Veresst a kincses város harc nélküli elhagyására; csak a Szamos hídjait robbantják fel a visszavonuló csapatok. Mások viszont terhelő adatként róják fel Tamási tetteit egy majdani számonkéréshez – a nemzeti torzsalkodások, bosszúhadjáratok előszelét fújva.
Tamási Áron úgy gondolja: ha erőszakkal nem viszik el feleségével – a nagyváradi származású Salgó Magdolnával – együtt, Kolozsváron marad, vagy szülőföldjén húzódnak meg valahol. Bátorító üzenetére hivatkozva, az aradi vértanúk gyásznapjának előestéjén, a Magyar Út című lap még Farkaslakához fűző várakozását és „új világot teremtő” vágyait idézi, a szorongató helyzetben is meggyőző példaként. Lám, Tamásinak volna elég oka a futásra, mégsem ezt a megoldást választja. Néhány nap múlva azonban, amikor visszaállítják Székelyföldön a régi román, királyi közigazgatást, s elkezdődik a hajsza a magyar lakosság ellen, ártatlan embereket gyilkolnak le, Tamásinak sincs már maradása. Magdóval – Szerencs irányában – menekülni kényszerül, s miután feleségét, apósát és anyósát biztonságba helyezte Miskolc környékén, egy eldugott kis bányásztelepen, Recsken, ahol akkor sem csendőrség, sem posta nem működött, utazik tovább, a főváros felé. Kerekes Istvánné feljegyzése szerint egy katonai egészségügyi alakulat s dr. Merkel Keresztély parancsnok segítségével, végül egy magánsofőrrel jut
Budapestre. Itt Bókay János fogadja be, majd Bajor Gizi veszi pártfogásába sok menekülttel együtt.
A demokratikus átrendeződés során, eleinte úgy tűnik minden ajtó megnyílik előtte. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselőjeként kezelik, Kodály Zoltán társaságában tagja lesz a Magyar Művészeti Tanácsnak. A Nemzeti Parasztpárt kulturális miniszternek jelöli, de a koalíciós pártharcok meghiúsítják kinevezését; s apránként, lassan kiszorul az irodalmi élet sodrából. Lakást is nehezen kapott, amikor a romos fővárosban kisebb érdemekért is könnyűszerrel lehetett ahhoz hozzájutni. Kifogásolják új műveit, sőt alaptalan rágalmakkal illetik.
Tamási az irodalom és a művészetek feladatait mindig megkülönböztette a társadalmi szervezetek, politikai pártok célkitűzéseitől és módszereitől, napi politikájától is. Ezzel ugyancsak gyanút keltett azokban a körökben, amelyek az uniformizálást erőltették. Már az 1947 januárjában, a Nemzeti kamaraszínházában bemutatott darabját, a Hullámzó vőlegény-t némi huzavona előzte meg, főként a sajtó részéről. Tamási nem kitaposott úton járt, de meredek ösvényeken haladt előre, s a színházi szakemberek sokszor tanácstalanul nézték elakadásait. Azzal hozott ő újat, hogy az élet mindennapi eseményeit – sajátos szemlélete révén – erkölcsi példázatokká formálta át; a néprajzi kuriozitások ehhez csak alapanyagot szolgáltattak.
A Hullámzó vőlegény levegője és nyelvezete még jellegzetesen erdélyi; ez utóbbi semmiképp sem a szokványos társalgási stílus, ezért több figyelmet és odaadást kíván, mint az úgynevezett szalondrámák. Író és színház hatékony együttműködésére számít Tamási Áron; soha nem okvetetlenkedik, inkább elfogadja a színészek ötleteit. A rendezés dolgába, hangszerelésébe sem kíván beleszólni; csupán akkor tesz megjegyzést, ha írói szándékát eltorzítva látja, vagy azt tapasztalja, hogy az új magyar darabokat korántsem kíséri olyan figyelem és szeretet, mint a jó előre beharangozott külföldieket.
A Hullámzó vőlegény-t 1943-ban kezdte el írni, de csak 1946-ban fejezte be. Miként az Árgirus-história regényszerű feldolgozását többször abbahagyta s folytatta, a Hullámzó vőlegény felépítése is módosult az eredeti elképzeléshez képest. 1943 szeptemberében Illés Endrének küldött leveléből tudjuk, hogy az első felvonással hamar elkészült, bár jóval előbbre szeretett volna jutni. „Témám – írta – egy fiatal falusi iparos, ki minden eszközzel érvényesülni akar. Házasságot is ebből a célból akar kötni, de előtte mégis meg akarja kísérteni jövendő feleségét… játékosan ördögnek öltözik, de ebben a bőrben egyszerre felszabadul a társadalmi s emberi nyűgök alól: áldott rajongó lesz belőle, s valóságos költő.”
Újabb híradás szerint 1944 márciusában Tamási a második felvonás végére ér, de a befejezett mű is nagyrészt folytatása a Csalóka szivárvány-ban megtestesült igéinek. A saját bőrükből kivetkőzni igyekvők tragikomédiájának megfordítása ez oly módon, hogy ismét az erkölcsi felismerést, önmagunk emberségéhez való ragaszkodást szegezi a kordivattal, válogatás nélküli érvényesüléssel szembe. A művészi ambícióit melengető Bodrogi Antal, aki vásári portékát, cserépfazekakat gyárt a nagyobb kereset reményében, képtelen elviselni a megalkuvást, hogy „álmaiból sarat csinált”. A válságos pillanatban jobbik énjére hallgat: az ideát és a boldogító szerelmet választja az érdekházasság helyett. Azzal szerzi vissza önbecsülését, tekintélyét, hogy szellemiségével iparostársai fölé emelkedik.
Drámai cselekménynek kissé sovány történet ez, melyet a költői lelemény, az alakok színessége pótol, s így már mindvégig élvezhető a játék. Tamási – a rögtönzött játék mestere és a székely gondolkodás kiváló ismerője – el tudja hitetni, hogy egy bűvös szó varázsától felszabadul a lélek, s magasabb értelmet kap a leckéztetésnek szánt tréfa. A kiindulási alap nem új: az adósságaitól vagyonszerző házasság révén szabadulni akaró, jótéteményű hős már Szigligeti drámáiból ismert alak irodalmunkban. Tamási azonban a központi konfliktust sajátosan új társadalmi környezetben jeleníti meg. A vígjáték szokásos formájától is megkülönbözteti drámáját azzal, hogy színpadi játéknak nevezi. A második felvonás pedig – modern íróhoz illően – nem más, mint játék a játékban.
Az önfeledt vidámság dominál itt, melynek legfőbb eszköze a székely észjárás: egyszerű és bonyolult, ízes és körmönfont beszéd. A feszültséget többnyire a párbeszédek szikrázása, a móka és a meglepetés varázsa teremti. A jellemek ütköztetésére egyébként alig nyílik mód: Bodrogi éppen távol van, szekerest keres áruja szállításához, amikor hitelezői sorra fellépnek követelésükkel; s mire hazaér, segédje már lecsillapította az ellenfeleket. A háziúr engedékenysége, mely művészetpártoló szándékát bizonyítja, végképp más irányba fordítja a sanyargatókat; a céhbeli fazekasok sem lázadoznak már a szakma hitelrontója ellen, sőt szellemi vezérüknek fogadják el Bodrogit.
A dugójáték – mint szilveszteri népszokás – őszinte vallomásokat csikar ki az emberekből, mert az igazság bennük elrejtve szunnyad, az év háromszázhatvannégy napján le van dugaszolva, és csak egyetlenegy nap bolondos estéjén lehet kihúzni a dugót. Az álmodozás – a fantázia játéka – valóságos, felrázó élményt nyújt, sorsdöntő elhatározásra késztet, amikor mindenkiről meg lehet tudni mindent, de ezért senki sem haragudhat meg. A játék részesei – esendők és célratörők, kételkedők és lelkesedők – a maguk módján mind átélik a csodát, ami a természeti tulajdonságok, általános emberi tapasztalatok (míg a világ világ, örök kérdések) vetületében már nem is csoda.
A fontosabb szereplők közül szinte csak Czirmos (az öreg fazekaslegény) és Bogyó (a titkát őrző, angyali szellem) a következetes, erős karakter. Ők ketten mindig a helyükön vannak. Bogyó nemcsak naivan bájos, szókimondó, de sérelmét panaszló és ezt furfanggal megoldó okosságával is elragadó jelenség. Amit a fejébe vett, véghez is viszi. Mások jelleme úgy ingadozik, mint a nádszál, vagy úgy változik később, ahogy a bibliai Saulusból Paulus lett a csodás megvilágosodás által.
Czirmos – a maga állhatatosságával és szívderítő, bölcs mondásaival, vészhárító ötleteivel – természetesebb és élettelibb, mint Bodrogi, akinek gesztusait hol enyhe mosolyok, hol csípős megjegyzések kísérik, amint a várt haszon irányába hullámzik. Fellengzős gazdáját egyszer így pirongatja Czirmos: „Maga a világ egyik széliről a másikra ment. Mind a kettőről könnyen lehull az ember.” Ám Bodrogi sem kevésbé szellemes: „S aztán? A csillag lehull sziporkázva, de a tök nem. Mi akar lenni: tök vagy csillag?” „Ember!” – feleli az öreg székely, a legcsekélyebb pátosz nélkül.
Mindehhez tudni kell, hogy itt – mint minden Tamási-darabban – a tárgyak is jelképes jelentést hordoznak. A csillag az ideális törekvés, szépség, a tök a csúfos gazdagság szimbóluma. Bagiék tök módjára híznak, de a tök szétpukkad, amikor csúnya, sánta leányt ajánlanak házasságra. Bodrogi megtérése után viszont – a harmadik felvonásban – a rossz kályha is ontani kezdi a meleget; Kósa, a háziúr odaajándékozza házát, a hitelezők elengedik a kölcsönt – ahogy a mesében a jó elnyeri jutalmát.
Tamási a Hullámzó vőlegény-nyel a „tiszta lelkiismeret szavának” akart érvényt szerezni – a háború után létrejött társadalmi és gazdasági körülmények között azt bizonyítandó, hogy „szellemi erkölcs nélkül nincs békességes boldogulás, sőt semmiféle maradandó boldogulás nincs”. Minden érték, amit magunkban hordozunk, kötelez.
Ennek a színpadi játéknak – az előzetes bizalmatlanság ellenére – széles sajtóvisszhangja támadt. Tucatnyi kritikát írtak róla, s többnyire olyan tárgyilagos elemzéseket, mint amilyen Laczkó Géza, Keresztury Dezső, Szabó Zoltán, Máthé Klára bírálata volt. A kultúrpolitikai irányításban bekövetkezett megmerevedés miatt azonban nem lehetett a már ismert írói fogásoknak egyenes folytatása.
A hosszas kísérletezéssel kialakult színpadi stílus elfogadtatása után Tamásinak ismét műfajmódosítást kellett végeznie ahhoz, hogy önként vállalt feladatát kiteljesíthesse. A mesejáték időtlen alakjaiba, kosztümös szereplőinek jellemzésébe rejtette súlyos mondandóit, de akinek volt füle hozzá, kihallotta az emberi élet nagy távlatait felidéző cselekményeiből az aktuális politikai gondolatokat is.
1947 őszén Tamási Áron ötven éves. Huszonöt éves írói jubileumának megünneplésére érdemes, de erre sem kerül sor. Úgy hírlik, nem a felső kultúrpolitikai vezetés mellőzi őt, hanem azok a közbülső potentátok szorítják pályaszélre, akik kiselejteztetnék a közkönyvtárakból a világirodalom számos nagy klasszikusát is, Révai József tudomása és beleegyezése nélkül.
Akkor negligálják Tamásit, amikor a legtöbbet dolgozik. Rengeteg a megírásra váró témája, s minden érdekli, ami az országban történik. 1949-ben tíz új novelláját közli egymás után a Magyar Nemzet, de önéletrajzi ciklusának első része, a Bölcső és Bagoly, melyet ugyanez évben írt, nem kerülhet egyhamar nyomdába. Újabb regény, színdarab előkészületei tartják lázban; kacérkodik a filmmel is, amely a színházhoz hasonlóan kollektív munka, de más jellegű feladat.
Már 1943-ban, amikor a filmgyárban járt, barátai szerették volna rávenni arra, hogy a Vitéz lélek-ből közreműködésével film készüljön. Évekig tartó tájékozódás után megírta a Mezei próféta forgatókönyvét. A film külső felvételeinél is jelen volt, de a többit azokra bízta, akiknek a munkáját a saját elképzeléseinél is fontosabbnak tartotta. Tudta, hogy „a rendezőnek kell megadnia a film sebességét, a jelenetek ütemét” s mindazt, ami az összhatást biztosítja.
1948 februárjában óriás plakátok hirdetik, hogy hamarosan közönség elé kerül Tamási Áron filmje. A feltűnést keltő falragaszokról bokrétás-kalapos csacsi néz a járókelőkre, némelyik plakáton rigmus is díszeleg: „Jobb a zöld ág az ostornál, / okos szamár a motornál!” Hasztalan azonban a nagy felhajtás és a még nagyobb érdeklődés: a filmet a kitűzött napon nem mutatják be, de később sem. A mulasztás, melynek hátterét senki sem fedi fel, csak óvatos találgatásokat indít el.
A „legyőzendő erők” megosztása érdekében újabb ellentéteket szító Horváth Márton, aki 1949 nyarán a Válasz és más progresszív orgánumok megszüntetésében előretolt szerepet töltött be, egyik cikkében – a népiek és urbánusok együttes csoportosulását megbélyegezve – Tamásit (az erdélyi fasiszták manipulációit kipellengérező, harcos publicistát, a Vásárhelyi Találkozó eszmei alapozóját!) a „népies irányú fasizmus foltozott irhájú zsoldosának” nevezi, és mint ellenséges írót említi – Kodolányival, Sinkával, Németh Lászlóval, Bibó Istvánnal, Rába Györggyel együtt. Feltehetően az ő mondvacsinált kijelentésének a következménye, hogy az érintettek – és még mások – írói tevékenységét az 1949 és 1953 közötti években meglehetősen szűk körre korlátozzák.
A puszta tények fölsorolása is kellőképp érzékeltetheti a számára meghagyott, csekély lehetőségeket. Egész estét kitöltő színműveinek bemutatását vagy felújítását nem engedélyezték, mint ahogy miszticizmussal vádolt regényeinek, novelláinak közreadását sem. A fővárosi Bábszínpadon, Vidám Színpadon és alkalmi pódiumokon csak olyan mesejátékainak és tréfás-szomorú jeleneteinek előadását tűrik meg, amelyek átcsúsztak a cenzúrán, mint az 1951-es keletű Bor és víz: a földosztás utáni visszás körülményeket karikírozó szüreti játék.
A közönség egy része jól járt, mert Tamási egyaránt értette a gyermekek és a felnőttek, fiatalok és öregek nyelvét. Ha már elmerült a munkában, s kimondta, ami a szívét nyomta, egyszerre megkönnyebbült. A népregék, népmesék csodálatos világa volt számára az a terület, a Kánaán völgye és az Ígéret földje, ahol teljességgel kiélhette magát, s nem érezte már elviselhetetlennek sorsát.
Farkaslakán jelentékeny szőlőművelés nem folyt, ezért dunántúli környezetbe, a völgységi székely miliőbe helyezte Tamási a Bor és víz cselekményét. A Bukovinából Magyarországra áttelepített s a hányattatások után a Tolna megyei tájba beilleszkedett székelyekkel intenzív kapcsolatot tartott fenn. A közvetlen-új élmények is erre utalnak, amelyek a szüreti mulatságból, valamint a Bor és víz tőszomszédságában született, vele egy témakörben mozgó Eljegyzés-ből olvashatók ki.
1952-ben a hazafiságra nevelés tervét próbálta a maga módján segíteni, amikor a Kossuth nevében című toborzási jelenetet írta. A „forradalmi romantika” túlzásaitól mentes eszmények vezették, amelyek a nép csodaváró és tréfálkozó természetében, fokozatosan megnyíló elképzeléseiben élnek, és a falu híres alakjainak (fontoskodó, öntelt postásának, tekintélytartó bírájának és másoknak) tetteiben, egy merész özvegyasszony s egy fiatal legény naiv mátkájának szereplési vágyában, kiszáradt öreglegények utolsó felbuzdulásában elevenednek meg.
A sanyarú helyzetben élő író a Kossuth-díjas Lajtha László személyét tiszteli meg azzal, hogy a Kossuth-toborzóhoz tőle kér alkalmas zenét. Tőle, akinek alkotói gondjait, kilátástalannak tetsző heroikus küzdelmét az azonos sorsú jóbarát lelkületével, teljes mértékben átérzi. Lajtha (azzal együtt, hogy 1951-ben népzenekutatói munkásságáért állami elismerésben részesült) éppoly gyanús elemnek (s hivatali megbízatásaitól, vezetői állásától megfosztott embernek) számítódott, mint sokan mások, akik kételyeiknek adtak hangot. Kollégái körében viszont változatlanul tisztelt, nagyra hivatott személyiség volt, aki sok bajbajutotton segített. Berlász Melinda írt 1984-ben, A múlt magyar tudósai sorozatban arról, hogy Lajtha csak a barátai rábeszélésére fogadta el az állami kitüntetést, melynek jutalomösszegét a nála rosszabbul élő tudósok, művészek, írók között osztotta szét. A zeneszerzőt (némelyek szerint makacs vitamódszere miatt) könnyen kiszorították a pódiumról, de a nemzetközi hírű tudóst nem némíthatták el, s főként nem zárhatták ki fölöttébb értékes népzenei gyűjtéseinek rendszerezéséből és
közzétételéből.
Néhány évig Tamási Áron számára sem volt más menedék, mint hogy ismét a folklórhoz nyúljon, s a néphit erejére támaszkodva alkosson a politikai zavarban nyilvánosságravihetőt. A bujdosót megfoszthatják ingóságaitól, de szellemi tudását, lelki gazdagságát nem vehetik el tőle. Aki dalolni tud, azt nem lehet végképp elhallgattatni.
A megbántott író, zenetudós és színművész közös elhatározásából és összefogásából születik a Bujdosó lány című jelenet. Létrejöttéről – sok év múltán – így emlékezik majd Mezei Mária: „1952-ben, száműzve a nagy prózai színpadoktól, a Vidám Színpadon kínlódtam. Szóltam hát az akkor szintén mellőzött, szomorú és nélkülöző Tamási Áronnak, s kértem, álmodjon már nekem valami, az igazi kabaréhoz és hozzám méltó műsorszámot. Ő összeült Lajtha László Kossuth-díjas népdalgyűjtő zeneszerzőnkkel, s akkor született meg az én szép leányom, a Bujdosó lány.”
Az egyetlen monológban fel-felcsendülő dallamok Lajtha korábbi (1911–14. évi, illetve 1943. évi) gyűjtésének eredményei, ebben a változatban kerültek tehát Tamási művébe is. S bármily fájdalmas, ki kell mondani: a kabaré színpadára alig-alig illett a megkurtítások árán bemutatott, majd betiltott műsorszám. A Bujdosó lány tartalma tragikus história, amely „madéfalvi veszedelem” néven jutott be a történelemkönyvek lapjaira, és ezt a szomorú emléket – a székelység máig sajgó sérelmét – az utódok szemléletéből sem lehetett kitörölni.
A Bujdosó lány a Vidám Színpadon – Mezei Mária visszaemlékezése szerint – kilenc előadást ért meg, de ezért nem a színházi vezetőket kell hibáztatni, akik a művet jóhiszeműen (s talán titkolt célzattal?) színpadra juttatták. Más lehetőség nem nyílt a bemutatására, s a kilenc előadás is csak Mezei Mária bújtatott szerepeltetésének volt köszönhető. Teljesítménye, amit nyújtott, a meghökkentő áhítat légkörében zajlott, amint a „búfeledtető” vidámságok, bohócságok közé beékelődött (a kinti valóságra utaló figyelmeztetésként?) a keserűségét leplező, nagy színészegyéniség, s a régi krónika lapjait pergetve tudósított a történelem „itt és most” lesújtó eseményeiről. Az ő szavait idézve ismét: amikor „a premieren Alfonzó után” kopottas székely öltözékben, koszorúba font hajjal, szőttesbe csavart batyuval a vállán végre színre léphetett, úgy érezte magát, mint aki „Karinthy Cirkusz-ának hegedűjén, a szédítő magasban keresi a megfelelő húrokat”.
Az iskolázott néző azonban csakhamar rájött, hogy épp ez a belső zaklatottság, a lélek zavarainak elfojtása és a szélsőséges érzelmek megnyilvánulása, a megrendültség állapotát legyűrő folyamat hullámzása és elnyugvása tette felejthetetlenné a színészi játékot, Mezei Mária versmondó énekét – a rádió és később a televízió színpadán is. Tamási Áron aligha kívánhatott ennél többet, sejtelmesebben megkapóbbat. A csapongó, szaggatott vers és ének a lelki állapot változásainak tükre, egyszersmind a patinás dallamok és a krónika egymást kiegészítő, kölcsönös hatását emeli ki, a népdal éltető erejét tudatosítja a hallgatóban.
A régi stílusú balladákat, keserveseket – bujdosást, rabságot panaszló dalokat – az ötvenes években már a moldvai, gyimesi csángók körében is ritkán lehetett hallani. Az utolsó órában sikerült megmenteni és lejegyezni ezeket, s azóta újra élnek. Szályka Rózsa, aki 1957-ben Klézsén elénekelte Kallós Zoltánnak a Mikor Csíkból elindultam egyik eredeti dallamát, arra a kérdésre válaszolva, hogy az éneklés miként lett életének szerves tartozéka, fáradalmainak enyhítője alvás helyett is, ezeket mondotta: „Sze nem es hallgatok soha, met ha magamra vagyok, alhatnám. Örökké dörmögök valamit. Amég elalítom e bubát es, örökké mondok. Máccor iénekelni fogok, s büőgésre menen ki. S szeretem es iénekelni. Met ha nem tudniék iénekelni, nem es tudom, mi lenne velem.”
Tamási a népdal szövegét alkotó módon, a helyzetnek megfelelően alkalmazza. A jelenet színhelyét, az emlékkővel megjelölt Tatárhalmot egykor Vészhalomnak nevezték; közös sír volt ez, ahova a császári önkényuralom mártírjait és egy kemény tél áldozatait temette lopakodva a megfélemlített nép. Az 1764. évi Siculicidium tényeinek felidézése (a szabadságjogaiktól megfosztott s Madéfalván tiltakozásra összegyűlt székely határőrök tömeges lemészárlása családjukkal együtt, minek következtében elkezdődött a székelyek kivándorlása Moldvába) Tamási tollán szimbolikus jelentést hordoz: a szétszóródás körülményei között is helytálló, eljegyzett szerelmes leány erkölcsiségére, bizakodásának és bizalmas gondolatainak forrására derít fényt.
Szegények vezére – ördögök között
Az ötvenes évek elején nálunk a bábjátszás – tartalmi és technikai újítások bevezetésével, Obrazcov művészetének térhódítása nyomán – szinte új alapokra helyeződött. Sorozatban jelentek meg azok a szövegkönyvek, amelyek rendezői magyarázatokkal és bőséges tanácsokkal látták el a hivatásos és öntevékeny csoportokat. Jellemző, hogy – 1945 után is hosszú ideig – Paprika Jancsi avítt, öncélú humora volt a legismertebb magyar bábjáték stílusa. A folklórban rejlő lehetőségek kiaknázása, egyszersmind a gyermekek őszinteségére, igazságérzetére hivatkozás volt az a legfontosabb mozzanat, amely a fellendülést elindította és biztosította.
Tamásinak mindez a keze ügyére játszott, amikor a Búbos vitéz-t írta. Csillogó, bravúros nyelvi eszközeivel, félig ismeretlen alakjaival, és könnyen áttekinthető, mégis fordulatos meséjével nem sablonokat, hanem önálló értékűt nyújtott. A népmesék, népi misztériumok lényegi sajátosságait – nem utánzását, hanem a szociális érzékenység ábrázolásának sokféle módját – tanulta a néptől. Másrészt a népköltészet mindig alkalmas volt arra, hogy haladó eszmék szolgálatába álljon, mint ahogy a természet rendje is az ember életét, küzdelmeit segíti.
Búbos vitéz – a bátor pásztorlegény – az unatkozó kiskirály okozta sérelmet torolja meg, veri vissza a szó szoros értelmében. Ez a fiú természetesen a király leányába szerelmes (apja a királyi udvarban cseléd). Az igaz szerelmeseket a népmesében baj nem érheti, a gyermekek mégis izgulnak, vajon nem éri-e, mert a börtönbe zárt vitéz szöktetése nem sikerül. Amikor zsákba kötve kiteszik Búbost a rengeteg közepébe, az erdő manó fejedelme és serege (a medve, a róka, a mókus, a nyuszi és az őzházaspár) menti meg a pusztulástól. A király, Hujki jut arra a sorsra, amelyet a vakmerő legénynek szánt.
Az emberalakok jellemzése finomabb és összetettebb, mint a megszemélyesített állatok egy-egy fő tulajdonságának érzékeltetése – kivéve a rókát, aki azzal lopja be magát a gyermekek szívébe, hogy hősi halált hal, s fájlalva pusztulását, bizony meg is siratják. A király nemcsak hazug és gonosz, szúrós végű aranybotjával, a „serkentővel” hadonászó, de mulasztásáért, ostobaságáért is másokra (sáfárjára és a pandúrokra) hárítja a felelősséget. Élénkítő színfolt a második felvonásban, hogy az állatok sorra bemutatkoznak Búbosnak, egyébként tömeges felvonulásokat alkalmazni bábszínpadon képtelenség volna. Köpeczi Bócz István díszletei és a jelmezek, valamint Farkas Ferenc népdalmotívumokra támaszkodó zenéje csak növelték a hatást, ami a gyermek nézők felcsattanó kacajain és morajain volt lemérhető. S amíg nem ismételték sokszor, az olyan színészi fogások is beváltak, mint amikor Búbos vitéz hátra-hátracsapja s megigazítja szemébe hulló haját – hangsúlyos megnyilatkozásai előtt.
Az Ördögölő Józsiás-t 1952 őszén, az Ifjúsági Színházzal létrejött megállapodás szerint írta meg Tamási. Az elkészült mesejátékot nem fogadták el, erre az író – az újabb kívánalmakat is figyelembe véve – átdolgozta az egészet, de a bemutató mégis elmaradt. 1956 szeptemberében a marosvásárhelyi Igaz Szó közlésében volt olvasható a darab, az ottani írótalálkozó és vendégjárás előkészítéseként, előbb azonban – 1956 nyarán – a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg, Kakasok az Édenben címmel, az Énekes madár-ral együtt, amihez a vitathatatlanul legjobb Tamási-színmű budapesti felújítása adott ösztönzést. Az Ördögölő Józsiás azonban – a többszöri szerződés, szövegmódosítás, illetve az 1960. évi zenés változat elkészülése ellenére – az író életében nem jutott színpadra.
A politikai torzulások időszakában, a személyi kultusz légkörében, a nép és a hatalom „társadalmi egyezségének” megbomlása idején óhatatlanul olyan jelentés társult ehhez a drámához, amire írója nem gondolt. Kétségtelen, hogy a Tündöklő Jeromos-ra visszautaló problematika alapján allegóriának is fölfogható. Annyira általánosító mégis, hogy közvetlen politikai érdeket nem érint, nem sért. Később pedig már a darab színpadi eszközei kezdtek halványodni az új kísérletek mellett, s a bemutató ezért halasztódott.
Az Ördögölő Józsiás a pokoli és ideálisan jó, démoni és angyali erők örök küzdelmét jelképezi. Ebben az általánosításban a szenvedő, majd felszabaduló nép – akár a kórus szerepét tölti be, mint a görög tragédiákban, vagy cselekvően vesz részt az eseményekben – ugyancsak földöntúli arányok között mutatkozik meg. A rossz hatalom a népet csak eszköznek tekinti céljai eléréséhez, a jó hatalom a népért van. Magában a személyiségben is ellentétes tulajdonságok feszülnek, míg föl nem oldódnak a békesség jegyében. Az emberi lélekben – ha csak egy szikrája létezik is a tisztességnek – az eszményi jóra való hajlandóság szeretne érvényesülni – véli Tamási Áron.
Központi témája a szegény legény győzelme – nem csupán eszessége, de testi ereje, test és lélek egysége révén is – a Pokol urai felett. A cselekmény szigorúan a tündérmesék szabályai szerint alakul, kiegészülve persze Tamási világlátásával, mely harmonikusan illeszkedik a mesébe. Irodalmunkban aligha hasonlítható ez máshoz, mint Vörösmarty Csongor és Tündé-jéhez, a játékosság és a népi zsáner tekintetében egyaránt, de elődjénél tündéribb lebegésű, mosolyogtatóbb mű: filozófiája naivabb, a vaskos kiszólásokat mérsékletesen alkalmazó cselvetésekkel.
Nem a molière-i komikum vagy az angol rafinéria módszerével ható mű: a népi bölcsesség, panaszolkodás és öröm hullámzásában megnyilvánuló erkölcsi érzés a vezérfonala. A népmesei fordulatok és motívumok régről ismertek: a tündérhoni király leánya megfelelő férjet keres, a kérőket próbáknak vetik alá stb., de Tamási a tiszta lelkű Józsiás útját beárnyékolja azzal, hogy a második győztest, a Pokol hercegét választják új kancellárnak, s ez a kancellár – Bakszén – magának akarja megszerezni a hatalmat és Jázmina kezét. Mindenütt veszélyek ólálkodnak, alantas vágyak élednek föl, megannyi szín és csapongó tréfa, ármányság és önzetlenség.
Pontosan-jól megformált karakterek összeütközései elevenednek meg a színpadon – a megnyugtató befejezésig. A bab, gomba, fűszerek, boróka országából jött kérők mögött sötét alakok tűnnek föl. Az öreg király – Lámsza – nyugállományba vonulása után Jázmina udvarhölgyének, Dillónak az átállása (hogy a kancellár szeretője lesz) sejteti a valóság kétarcúságát, mely minden szép törekvést megronthat. Bakszén ördögökből verbuvált hivatalnokai elégetik a királynak küldött panaszleveleket, s felbérelt emberek a vezetőket dicsőítő iratokat, ámító beszámolókat küldözgetnek fel a nép nevében.
A pillanatnyi rokonszenv megnyilvánulásától a boldogságig ível Józsiás és Jázmina szerelme, az édenükbe tolakodók, az ország dolgát hátráltatók viszont – meghunyászkodó, vak szolgáikkal – lelepleződnek, halállal lakolnak vagy kiűzetnek az országból, mert ezt kívánja a nép: a tisztesség, fény, remény őrizője.
Józsiás királyként is a népet szolgálja, s megosztja az emberi jogokat azokkal, akik őt győzelemre segítették s az „ország szekerét” vigyázzák. Józsiás leveszi a királyi palota ajtajáról a láncot, hogy népe közelében tudja és jól érezze magát. Betartatja a törvényeket, amiket a Vének Tanácsa hozott. Nem engedi, hogy a szegények szavát csorbítsák, s hogy a „régi jó szokásokat nevetséggel rontsák”. „Nem börtönben vagyunk mi – úgymond –, hanem az ország homlokán. Ahonnét látni kell, ki a világba; s amit a világnak is látnia kell.” A népet nem lehet megsemmisíteni – mondatja ki hősével Tamási. Akik jelszavakkal kormányoznak, mint Bablónia királya és Bagaria örököse, nem érhetnek célba. Ahol pedig beláthatatlanul sok a törvény, már be sem tartják azokat.
E jól időzített szentenciák előtt azonban a népmesében helyénvaló, megszokott ismétlések a drámában nem mindig szerencsések. A hosszú udvari ceremóniák, Dilló és Idilló szerepének majdnem azonos vonásai lassítják az ütemet, elnyújtják a jellemek kibontását. A harmadik felvonás – a színlelt komédiával, ismételt leánykéréssel – nem kapcsolódik elég szervesen az előzményekhez. A szereplők túl népes gárdája is olykor zavarólag hat, szükségtelen fokozásokat eredményez.
Az Énekes madár felújításának sikere bátorította fel Tamási Áront felnőttekhez szóló drámáinak folytatására – 1956 után. Igyekezett a növekvő érdeklődésnek megfelelni, ugyanakkor számot kellett vetnie önmagával is. Mit mondhat még a világnak? Tud-e újat mondani? Önmagát ismételnie pedig fölösleges.
Visszanézve a múltra, színművei között olyan párhuzamokat fedez fel, melyeknek gondolati összefüggéseit nem merítette ki teljesen. Ezeken a szálakon tapogatódzva halad tovább – anélkül, hogy a maga szuverén világából egy pillanatra is kilépne. Megírta ő nemcsak a gazdag szegényeket és a szegény gazdagokat, de a szegénység groteszk ördögeit is.
A test és a lélek harmóniáját megteremtő hősei sem egyfélék. A Hegyi patak-ban ugyanúgy megveti a szerzetesrendből kilépett Ciprián túlontúl misztikus lélekmagyarázatait, mint Vikáros, a kóborló doktor testkultuszát. Egyik a vallás dogmáinak, másik az anyagelvűségnek a megszállottja (más szóval: vulgármaterialista), s velük szemben Gidró életszemléletét tartja gyümölcsözőnek. Az ő ideája valósul meg Gidró leányának, Ankának és Fülöpnek (Ciprián öccsének) boldog nászában.
A történet, ami a színpadon zajlik, aligha értelmezhető társadalmi szatíraként, mint ahogy némelyek fölfogni próbálták. Inkább komoly példázat ez, miként a Vitéz lélek és a Hullámzó vőlegény, amelyek hasonló gondolatkörben fogantak. Tamási eredetileg a Világi zsoltár címet adta neki, s keletkezése idején, 1957 őszén így körvonalazta a benne foglaltakat: „Szélsőséges szenvedélyek konfliktusa után egy olyan világ képét mutatja föl, amely világra ráillik ez a szó, hogy zsoltár.”
Gidró Benke – a szellemiségével is kiemelkedő, hegyi gazda és ezermester – védelme alatt bontakozik ki a fiatal szerelmespár élete, amely a hegyi patak útjához, rejtőzéseihez és kibuggyanásaihoz, nyílt folyásához és parttalan áradásához hasonlóan alakul; de az író több novellájában és esszéjében eljátszik a gondolattal. Csont és velő című elbeszélése arra a konfliktusra épül, hogy „amit a lélek hinni akar, azt folyton mardossa az ész”, s ha nem volna a remény a bizonytalanságban és a „rettentő vágyban”, összeomlanék a világ.
Egyik kései önvallomásában a maga életét, írói küzdelmeit is így jellemzi. A lélek szárnyakat ad az embernek, eszményi magasba emeli, míg testi vágyai lehúzzák, szinte a földhöz láncolnák. Minden nemes erőfeszítésben pedig kiegyenlítődnek, elsimulnak ezek az ellentétek.
A természet rendjéhez tapadt ember – több novellájának hőse – gyakran állatok képében alakoskodik. Egyik ugrándozó bárány szeretne lenni, a másik éles szemű sas, a harmadik valakinek az eszén túljáró róka, vagy olyan selymes, bársonyos neszt szeretne előidézni, amilyent a hajnali harmat pergése okoz. Boldog az az ember, aki furcsa álmából ébredve megtapogatja a testét, és jóleső érzéssel állapítja meg, hogy egészséges, nem nyomorék. A Test és lélek című novella narrátor hőse veszi a botot, megy a mezők felé, az országúton egy öregemberrel találkozik, aki ültében azon tépelődik, miféle rabok mehettek el előtte az úton. Bizonyosan kényszermunkára mentek – gondolja –, mert „két fegyveres testőrző volt velük, s azok is éppen olyan rongyosak valának, mint maguk a rabok.” Íme: a lélek mennyivel becsesebb, mint a test! – vonja le a következtetést az öreg. Az a két fegyveres, aki a rabokat kísérte, csak a testet vigyázza, s az a falusi plébános, aki csupán a lelkeket pásztorolja, s nem ismeri a test fiziológiáját és hívei nyomorát, ugyanúgy vak engedelmességre tanít.
Ilyetén állítja Tamási a színpadra az erdei munkások (fakitermelők és szénégetők) között Cipriánt is, aki mindenáron el akarja riasztani öccsét a házasságtól, s rátelepedne Gidró családjára is. Anka ellenállása és természetes nyíltsága kimozdítja Fülöpöt megalázott helyzetéből.
A történet időpontját Tamási a második világháborút megelőző évekre teszi, bár a hőseiben föltoluló emlékek a korábbi és későbbi korváltások drámai pillanatait, régi hitviták fojtogató légkörét idézik. A két világháború közötti időszak világnézeti küzdelmeiből eredezteti a jövő számára életképesnek vélt fejlődést. A megmerevedett dogmákkal a természet törvényeit állítja szembe. Vikáros az életével fizet megátalkodottságáért, Anka ikreket szül, fiút és leányt, akik majd helyrebillentik a világ megbomlott egyensúlyát egyberakják ismét, ami szétszakadozott.
Ebben a küzdelemben szinte mindegyik alak fontos szerepet tölt be és sajátos arculatát mutatja meg. A mellékfigurák között az „enyhe jehovista” Tiri Dorót és a szökött katona, Terge, a vadász-madarász Lázár, valamint Vikáros tévelygő felesége. Ezek a periferikus típusok azonban – szélsőséges és torz vonásaikkal – aligha jellemezhetik a tényleges történelmi erőket. Fölöttük áll ugyan – emberi tartásával és képzettségével – Gidró, aki megingathatatlanul hisz az igaz szándék győzelmében, a család összetartó erejében és az alkotó munkában, ám tehetségét pazarló és bámulatot keltő fafaragásaival, fenyőillatot árasztó gyertyáival különc ő is.
A megnyugvást kereső, öregedő író nézi így a nagy mindenséggel, éggel-földdel érintkező embereket, az erdélyi havasok és szülőföldje lakóit. S megnyugszik, ha úgy látja Gidró erdei lakában, ahova az erjedés híre is eljut, ha csak a társadalmon kívül rekedtek közvetítésével is, az „emberiség üdve” jó kezekben van, mert „a jó embernek jósággal fizetnek, s az igaznak igazsággal”. A madáchi fordulattal zárul a darab, ami ugyancsak Gidró ajkáról hangzik: „bétöltjük reménységgel a világot, amely minden percében a kezdet és a vég.”
Ha a Hegyi patak fiataljainak – Fülöpnek és Ankának – a kapcsolata más, mint az Énekes madár két célratörő szerelmeséé, a Boldog nyárfalevél asszonyhőséé és a hadifogságból hazatért férjéé az előbbiektől még inkább eltérő. Kicsi Magdó mennyei hűségére Kláris földközeli próbatétele – a kísértéseknek kitett, talpig nehéz hűsége – felel.
A sokszor és sokféleképp megírt történetben – a nem lankadó, mindig változatos és friss párbeszédekkel, zamatos replikákkal együtt – az az új, színpadra kívánkozó elem, hogy a féltékeny férj (Gellért) a háború erkölcsromboló hatását fölmérve, meg akarja kímélni magát a keserű meglepetésektől. Vándor barátnak öltözve tudakolja ki az igazat, s boldogító csalódásban lesz része, miután megbántott felesége és a község bizalmát is visszaszerezte.
Bizonyára összegezésnek szánta ezt a drámáját Tamási Áron – fentről nézve már mindent. A vidéki értelmiség – havadi jegyző, kántor, pap, bíró – habitusához illő, félig falusi, félig városi, de mindenképpen erdélyi környezetet választott, régi és új élményeit egyaránt hasznosítva.
Nem kopott még meg a humora sem, amelynek több forrása bugyog itt elő. Egyiket az álszerzetes meghökkentő, világias beállítottsága, másikat a bíró és mindenese közötti távolságtartás, harmadikat a kakastollas csendőrök hagyatékának megsemmisítésére tett s „politikai kérdéssé” nőtt javaslat körüli csetepaté, asszonyok ostroma táplálja.
Tamási mindezzel a kecskemétieknek akart kedvezni, akik pártfogásukba vették és bemutatták ezt a színművét az ide-oda hányódások után – visszagondolván a háború előtti és utáni ismerkedések, baráti kötődések bizalommal teli pillanataira, s megannyi írásos bizonylatára is.
*
Ha a Boldog nyárfalevél-lel le is zárul Tamási Áron drámaírói tevékenysége, az epika műfajában, a hatvanas évek elején még sok frissességgel, meglepetéssel szolgál. Azokban a kései, kisregényszerű elbeszélésekben, ahol az ábrázoló eszközök jobbára még költőiek, a történetnek van drámai magja is, amely magas hőfokon izzik: az elfojtott vágy és a kitörő pajkosság ellentétei között sistereg, olykor a tragédiával határos sérelmeket növeszt. E kitűnő írások közül nem egy művészi adaptációra alkalmas, s miként a Gyökér és vadvirág félelmetesen bűvös cselekménye, a filmre kívánkozik.
Z. Szalai Sándor