1943–1966*
A Tamási-színművek sorsa a háború utánA második világháború nyomasztó súlya alatt – nemzetek acsarkodását látva, valamint a személyét sértő, különböző kihívások miatt – Tamási Áron közérzete is egyre inkább romlik, kedélye gyakran változik. Bosszantja őt, hogy számára nem mindig kívánatos feladatokra ösztökélik, s látványos politikai szerepléseket várnak tőle. Csak olyan dolgokat vállal el, amiket beláthatónak és feltétlenül hasznosnak ítél, különös tekintettel az ifjúság nevelésére és várható jövőjére. Mint ahogy 1944 tavaszán, kétségek és remények között hánykódva, alapos megfontolás után vállalja csak a március tizenötödiki beszédet, amely a dicső múltra vissza-visszatekintő, kolozsvári Mátyás Diákházban, az egyetemi fiatalság képviselői előtt hangzik majd el. Ez utóbbi is sok szorongással, gyanúsításokkal jár: többfelől támadásokat zúdít reá – tudatosítván, hogy vészes időkben, mérhetetlen csapások, megpróbáltatások idején „megállni sorsunk és akaratunk”. A megváltás „csak belülről” jöhet, s „csak megújult lelkekből” alakulhat ki megbízható, új közösség, amely „a magyarságnak a nemzetek között méltó helyet biztosít” – hangsúlyozza. „Mindenkinek önmagát kell megváltania: egyénnek az egyént, családnak a családot, nemzetnek a nemzetet”, amikor „a színes és erkölcsös egyéniség helyébe a tömegember lépett”, akinek bódult igyekezete a társadalom és a nemzet fegyelmezetlenségét okozta. „Az elveszett békével együtt az igazságot és a természetes rendet is újból meg kell szereznünk – írja –, mert érdemes élet máskülönben nincs. Az anyagi javak elosztásában – földrészek és nemzetek között éppen úgy, mint a társadalomban – az emberi eszmével összecsendülő nemzeti igazságban van megnyugtató és rendteremtő értelem, mely a kevesek helyett a sokakat jutalmazza és a kivételeket érték szerint válogatja meg.” Tamási az 1944-es esztendő egyre kilátástalanabb, bizonytalanságokat növesztő nyarán politikai röpirat közzétételére készül, de eláll a tervtől, amikor a Népszavá-ban egyenesen felszólítja egy levelező, hogy álljon ki a fórumra és mutasson irányt. Joggal sértődik meg ezért ő, aki szükségből, nem önző számításból vagy „politikából elkötelezett” íróként dolgozott eddig is. A zsidóellenes törvények végrehajtása során detektívek faggatják kolozsvári (Vasvári Pál utcai) lakásán. Második felesége, Magdó szüleit keresik, majd az „árja párja” iratait fürkészik, aki 1938-ban keresztelkedett katolikusnak. Felkészült már Tamási a közös üldöztetésükre is: 1944 júliusának utolsó napján papírra vetette végrendelkezését. A halál eshetőségével számolva gondoskodott a borzalmakat netán túlélő szeretteiről, de állhatatosan várva még Magdó mentesítését. 1944 augusztusában tagja lesz az Erdélyi Magyar Tanácsnak, amely a kormányzóhoz továbbított memorandumában a háborúból való kilépést szorgalmazza és a különbéke elérésének módját keresi. „Úgy hisszük – szól a felhívás Tamási Áron megfogalmazása szerint –, hogy Magyarország ügyét el kell választani Németország ügyétől. Minél gyorsabban meg kell találni a háborúból való kilépésnek azt a módját, mely nemzeti becsületünk megőrzése mellett hiánytalanul megóvja népünk érdekeit.” Tamási – Balogh Edgárral és Jordáky Lajossal együtt – rábeszéli Bánffy Miklóst arra, hogy tárgyaljon Horthyval, s kérje a legfőbb hadúr intézkedését Kolozsvár békés feladására. S mint később kiderül, Horthy – Bánffy közvetítésével – utasítja is Dálnoki Veresst a kincses város harc nélküli elhagyására; csak a Szamos hídjait robbantják fel a visszavonuló csapatok. Mások viszont terhelő adatként róják fel Tamási tetteit egy majdani számonkéréshez – a nemzeti torzsalkodások, bosszúhadjáratok előszelét fújva. Tamási Áron úgy gondolja: ha erőszakkal nem viszik el feleségével – a nagyváradi származású Salgó Magdolnával – együtt, Kolozsváron marad, vagy szülőföldjén húzódnak meg valahol. Bátorító üzenetére hivatkozva, az aradi vértanúk gyásznapjának előestéjén, a Magyar Út című lap még Farkaslakához fűző várakozását és „új világot teremtő” vágyait idézi, a szorongató helyzetben is meggyőző példaként. Lám, Tamásinak volna elég oka a futásra, mégsem ezt a megoldást választja. Néhány nap múlva azonban, amikor visszaállítják Székelyföldön a régi román, királyi közigazgatást, s elkezdődik a hajsza a magyar lakosság ellen, ártatlan embereket gyilkolnak le, Tamásinak sincs már maradása. Magdóval – Szerencs irányában – menekülni kényszerül, s miután feleségét, apósát és anyósát biztonságba helyezte Miskolc környékén, egy eldugott kis bányásztelepen, Recsken, ahol akkor sem csendőrség, sem posta nem működött, utazik tovább, a főváros felé. Kerekes Istvánné feljegyzése szerint egy katonai egészségügyi alakulat s dr. Merkel Keresztély parancsnok segítségével, végül egy magánsofőrrel jut Budapestre. Itt Bókay János fogadja be, majd Bajor Gizi veszi pártfogásába sok menekülttel együtt. A demokratikus átrendeződés során, eleinte úgy tűnik minden ajtó megnyílik előtte. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselőjeként kezelik, Kodály Zoltán társaságában tagja lesz a Magyar Művészeti Tanácsnak. A Nemzeti Parasztpárt kulturális miniszternek jelöli, de a koalíciós pártharcok meghiúsítják kinevezését; s apránként, lassan kiszorul az irodalmi élet sodrából. Lakást is nehezen kapott, amikor a romos fővárosban kisebb érdemekért is könnyűszerrel lehetett ahhoz hozzájutni. Kifogásolják új műveit, sőt alaptalan rágalmakkal illetik. Tamási az irodalom és a művészetek feladatait mindig megkülönböztette a társadalmi szervezetek, politikai pártok célkitűzéseitől és módszereitől, napi politikájától is. Ezzel ugyancsak gyanút keltett azokban a körökben, amelyek az uniformizálást erőltették. Már az 1947 januárjában, a Nemzeti kamaraszínházában bemutatott darabját, a Hullámzó vőlegény-t némi huzavona előzte meg, főként a sajtó részéről. Tamási nem kitaposott úton járt, de meredek ösvényeken haladt előre, s a színházi szakemberek sokszor tanácstalanul nézték elakadásait. Azzal hozott ő újat, hogy az élet mindennapi eseményeit – sajátos szemlélete révén – erkölcsi példázatokká formálta át; a néprajzi kuriozitások ehhez csak alapanyagot szolgáltattak. A Hullámzó vőlegény levegője és nyelvezete még jellegzetesen erdélyi; ez utóbbi semmiképp sem a szokványos társalgási stílus, ezért több figyelmet és odaadást kíván, mint az úgynevezett szalondrámák. Író és színház hatékony együttműködésére számít Tamási Áron; soha nem okvetetlenkedik, inkább elfogadja a színészek ötleteit. A rendezés dolgába, hangszerelésébe sem kíván beleszólni; csupán akkor tesz megjegyzést, ha írói szándékát eltorzítva látja, vagy azt tapasztalja, hogy az új magyar darabokat korántsem kíséri olyan figyelem és szeretet, mint a jó előre beharangozott külföldieket. A Hullámzó vőlegény-t 1943-ban kezdte el írni, de csak 1946-ban fejezte be. Miként az Árgirus-história regényszerű feldolgozását többször abbahagyta s folytatta, a Hullámzó vőlegény felépítése is módosult az eredeti elképzeléshez képest. 1943 szeptemberében Illés Endrének küldött leveléből tudjuk, hogy az első felvonással hamar elkészült, bár jóval előbbre szeretett volna jutni. „Témám – írta – egy fiatal falusi iparos, ki minden eszközzel érvényesülni akar. Házasságot is ebből a célból akar kötni, de előtte mégis meg akarja kísérteni jövendő feleségét… játékosan ördögnek öltözik, de ebben a bőrben egyszerre felszabadul a társadalmi s emberi nyűgök alól: áldott rajongó lesz belőle, s valóságos költő.” Újabb híradás szerint 1944 márciusában Tamási a második felvonás végére ér, de a befejezett mű is nagyrészt folytatása a Csalóka szivárvány-ban megtestesült igéinek. A saját bőrükből kivetkőzni igyekvők tragikomédiájának megfordítása ez oly módon, hogy ismét az erkölcsi felismerést, önmagunk emberségéhez való ragaszkodást szegezi a kordivattal, válogatás nélküli érvényesüléssel szembe. A művészi ambícióit melengető Bodrogi Antal, aki vásári portékát, cserépfazekakat gyárt a nagyobb kereset reményében, képtelen elviselni a megalkuvást, hogy „álmaiból sarat csinált”. A válságos pillanatban jobbik énjére hallgat: az ideát és a boldogító szerelmet választja az érdekházasság helyett. Azzal szerzi vissza önbecsülését, tekintélyét, hogy szellemiségével iparostársai fölé emelkedik. Drámai cselekménynek kissé sovány történet ez, melyet a költői lelemény, az alakok színessége pótol, s így már mindvégig élvezhető a játék. Tamási – a rögtönzött játék mestere és a székely gondolkodás kiváló ismerője – el tudja hitetni, hogy egy bűvös szó varázsától felszabadul a lélek, s magasabb értelmet kap a leckéztetésnek szánt tréfa. A kiindulási alap nem új: az adósságaitól vagyonszerző házasság révén szabadulni akaró, jótéteményű hős már Szigligeti drámáiból ismert alak irodalmunkban. Tamási azonban a központi konfliktust sajátosan új társadalmi környezetben jeleníti meg. A vígjáték szokásos formájától is megkülönbözteti drámáját azzal, hogy színpadi játéknak nevezi. A második felvonás pedig – modern íróhoz illően – nem más, mint játék a játékban. Az önfeledt vidámság dominál itt, melynek legfőbb eszköze a székely észjárás: egyszerű és bonyolult, ízes és körmönfont beszéd. A feszültséget többnyire a párbeszédek szikrázása, a móka és a meglepetés varázsa teremti. A jellemek ütköztetésére egyébként alig nyílik mód: Bodrogi éppen távol van, szekerest keres áruja szállításához, amikor hitelezői sorra fellépnek követelésükkel; s mire hazaér, segédje már lecsillapította az ellenfeleket. A háziúr engedékenysége, mely művészetpártoló szándékát bizonyítja, végképp más irányba fordítja a sanyargatókat; a céhbeli fazekasok sem lázadoznak már a szakma hitelrontója ellen, sőt szellemi vezérüknek fogadják el Bodrogit. A dugójáték – mint szilveszteri népszokás – őszinte vallomásokat csikar ki az emberekből, mert az igazság bennük elrejtve szunnyad, az év háromszázhatvannégy napján le van dugaszolva, és csak egyetlenegy nap bolondos estéjén lehet kihúzni a dugót. Az álmodozás – a fantázia játéka – valóságos, felrázó élményt nyújt, sorsdöntő elhatározásra késztet, amikor mindenkiről meg lehet tudni mindent, de ezért senki sem haragudhat meg. A játék részesei – esendők és célratörők, kételkedők és lelkesedők – a maguk módján mind átélik a csodát, ami a természeti tulajdonságok, általános emberi tapasztalatok (míg a világ világ, örök kérdések) vetületében már nem is csoda. A fontosabb szereplők közül szinte csak Czirmos (az öreg fazekaslegény) és Bogyó (a titkát őrző, angyali szellem) a következetes, erős karakter. Ők ketten mindig a helyükön vannak. Bogyó nemcsak naivan bájos, szókimondó, de sérelmét panaszló és ezt furfanggal megoldó okosságával is elragadó jelenség. Amit a fejébe vett, véghez is viszi. Mások jelleme úgy ingadozik, mint a nádszál, vagy úgy változik később, ahogy a bibliai Saulusból Paulus lett a csodás megvilágosodás által. Czirmos – a maga állhatatosságával és szívderítő, bölcs mondásaival, vészhárító ötleteivel – természetesebb és élettelibb, mint Bodrogi, akinek gesztusait hol enyhe mosolyok, hol csípős megjegyzések kísérik, amint a várt haszon irányába hullámzik. Fellengzős gazdáját egyszer így pirongatja Czirmos: „Maga a világ egyik széliről a másikra ment. Mind a kettőről könnyen lehull az ember.” Ám Bodrogi sem kevésbé szellemes: „S aztán? A csillag lehull sziporkázva, de a tök nem. Mi akar lenni: tök vagy csillag?” „Ember!” – feleli az öreg székely, a legcsekélyebb pátosz nélkül. Mindehhez tudni kell, hogy itt – mint minden Tamási-darabban – a tárgyak is jelképes jelentést hordoznak. A csillag az ideális törekvés, szépség, a tök a csúfos gazdagság szimbóluma. Bagiék tök módjára híznak, de a tök szétpukkad, amikor csúnya, sánta leányt ajánlanak házasságra. Bodrogi megtérése után viszont – a harmadik felvonásban – a rossz kályha is ontani kezdi a meleget; Kósa, a háziúr odaajándékozza házát, a hitelezők elengedik a kölcsönt – ahogy a mesében a jó elnyeri jutalmát. Tamási a Hullámzó vőlegény-nyel a „tiszta lelkiismeret szavának” akart érvényt szerezni – a háború után létrejött társadalmi és gazdasági körülmények között azt bizonyítandó, hogy „szellemi erkölcs nélkül nincs békességes boldogulás, sőt semmiféle maradandó boldogulás nincs”. Minden érték, amit magunkban hordozunk, kötelez. Ennek a színpadi játéknak – az előzetes bizalmatlanság ellenére – széles sajtóvisszhangja támadt. Tucatnyi kritikát írtak róla, s többnyire olyan tárgyilagos elemzéseket, mint amilyen Laczkó Géza, Keresztury Dezső, Szabó Zoltán, Máthé Klára bírálata volt. A kultúrpolitikai irányításban bekövetkezett megmerevedés miatt azonban nem lehetett a már ismert írói fogásoknak egyenes folytatása. A hosszas kísérletezéssel kialakult színpadi stílus elfogadtatása után Tamásinak ismét műfajmódosítást kellett végeznie ahhoz, hogy önként vállalt feladatát kiteljesíthesse. A mesejáték időtlen alakjaiba, kosztümös szereplőinek jellemzésébe rejtette súlyos mondandóit, de akinek volt füle hozzá, kihallotta az emberi élet nagy távlatait felidéző cselekményeiből az aktuális politikai gondolatokat is. Ahogy lehet…1947 őszén Tamási Áron ötven éves. Huszonöt éves írói jubileumának megünneplésére érdemes, de erre sem kerül sor. Úgy hírlik, nem a felső kultúrpolitikai vezetés mellőzi őt, hanem azok a közbülső potentátok szorítják pályaszélre, akik kiselejteztetnék a közkönyvtárakból a világirodalom számos nagy klasszikusát is, Révai József tudomása és beleegyezése nélkül. Akkor negligálják Tamásit, amikor a legtöbbet dolgozik. Rengeteg a megírásra váró témája, s minden érdekli, ami az országban történik. 1949-ben tíz új novelláját közli egymás után a Magyar Nemzet, de önéletrajzi ciklusának első része, a Bölcső és Bagoly, melyet ugyanez évben írt, nem kerülhet egyhamar nyomdába. Újabb regény, színdarab előkészületei tartják lázban; kacérkodik a filmmel is, amely a színházhoz hasonlóan kollektív munka, de más jellegű feladat. Már 1943-ban, amikor a filmgyárban járt, barátai szerették volna rávenni arra, hogy a Vitéz lélek-ből közreműködésével film készüljön. Évekig tartó tájékozódás után megírta a Mezei próféta forgatókönyvét. A film külső felvételeinél is jelen volt, de a többit azokra bízta, akiknek a munkáját a saját elképzeléseinél is fontosabbnak tartotta. Tudta, hogy „a rendezőnek kell megadnia a film sebességét, a jelenetek ütemét” s mindazt, ami az összhatást biztosítja. 1948 februárjában óriás plakátok hirdetik, hogy hamarosan közönség elé kerül Tamási Áron filmje. A feltűnést keltő falragaszokról bokrétás-kalapos csacsi néz a járókelőkre, némelyik plakáton rigmus is díszeleg: „Jobb a zöld ág az ostornál, / okos szamár a motornál!” Hasztalan azonban a nagy felhajtás és a még nagyobb érdeklődés: a filmet a kitűzött napon nem mutatják be, de később sem. A mulasztás, melynek hátterét senki sem fedi fel, csak óvatos találgatásokat indít el. A „legyőzendő erők” megosztása érdekében újabb ellentéteket szító Horváth Márton, aki 1949 nyarán a Válasz és más progresszív orgánumok megszüntetésében előretolt szerepet töltött be, egyik cikkében – a népiek és urbánusok együttes csoportosulását megbélyegezve – Tamásit (az erdélyi fasiszták manipulációit kipellengérező, harcos publicistát, a Vásárhelyi Találkozó eszmei alapozóját!) a „népies irányú fasizmus foltozott irhájú zsoldosának” nevezi, és mint ellenséges írót említi – Kodolányival, Sinkával, Németh Lászlóval, Bibó Istvánnal, Rába Györggyel együtt. Feltehetően az ő mondvacsinált kijelentésének a következménye, hogy az érintettek – és még mások – írói tevékenységét az 1949 és 1953 közötti években meglehetősen szűk körre korlátozzák. A puszta tények fölsorolása is kellőképp érzékeltetheti a számára meghagyott, csekély lehetőségeket. Egész estét kitöltő színműveinek bemutatását vagy felújítását nem engedélyezték, mint ahogy miszticizmussal vádolt regényeinek, novelláinak közreadását sem. A fővárosi Bábszínpadon, Vidám Színpadon és alkalmi pódiumokon csak olyan mesejátékainak és tréfás-szomorú jeleneteinek előadását tűrik meg, amelyek átcsúsztak a cenzúrán, mint az 1951-es keletű Bor és víz: a földosztás utáni visszás körülményeket karikírozó szüreti játék. A közönség egy része jól járt, mert Tamási egyaránt értette a gyermekek és a felnőttek, fiatalok és öregek nyelvét. Ha már elmerült a munkában, s kimondta, ami a szívét nyomta, egyszerre megkönnyebbült. A népregék, népmesék csodálatos világa volt számára az a terület, a Kánaán völgye és az Ígéret földje, ahol teljességgel kiélhette magát, s nem érezte már elviselhetetlennek sorsát. Farkaslakán jelentékeny szőlőművelés nem folyt, ezért dunántúli környezetbe, a völgységi székely miliőbe helyezte Tamási a Bor és víz cselekményét. A Bukovinából Magyarországra áttelepített s a hányattatások után a Tolna megyei tájba beilleszkedett székelyekkel intenzív kapcsolatot tartott fenn. A közvetlen-új élmények is erre utalnak, amelyek a szüreti mulatságból, valamint a Bor és víz tőszomszédságában született, vele egy témakörben mozgó Eljegyzés-ből olvashatók ki. 1952-ben a hazafiságra nevelés tervét próbálta a maga módján segíteni, amikor a Kossuth nevében című toborzási jelenetet írta. A „forradalmi romantika” túlzásaitól mentes eszmények vezették, amelyek a nép csodaváró és tréfálkozó természetében, fokozatosan megnyíló elképzeléseiben élnek, és a falu híres alakjainak (fontoskodó, öntelt postásának, tekintélytartó bírájának és másoknak) tetteiben, egy merész özvegyasszony s egy fiatal legény naiv mátkájának szereplési vágyában, kiszáradt öreglegények utolsó felbuzdulásában elevenednek meg. A sanyarú helyzetben élő író a Kossuth-díjas Lajtha László személyét tiszteli meg azzal, hogy a Kossuth-toborzóhoz tőle kér alkalmas zenét. Tőle, akinek alkotói gondjait, kilátástalannak tetsző heroikus küzdelmét az azonos sorsú jóbarát lelkületével, teljes mértékben átérzi. Lajtha (azzal együtt, hogy 1951-ben népzenekutatói munkásságáért állami elismerésben részesült) éppoly gyanús elemnek (s hivatali megbízatásaitól, vezetői állásától megfosztott embernek) számítódott, mint sokan mások, akik kételyeiknek adtak hangot. Kollégái körében viszont változatlanul tisztelt, nagyra hivatott személyiség volt, aki sok bajbajutotton segített. Berlász Melinda írt 1984-ben, A múlt magyar tudósai sorozatban arról, hogy Lajtha csak a barátai rábeszélésére fogadta el az állami kitüntetést, melynek jutalomösszegét a nála rosszabbul élő tudósok, művészek, írók között osztotta szét. A zeneszerzőt (némelyek szerint makacs vitamódszere miatt) könnyen kiszorították a pódiumról, de a nemzetközi hírű tudóst nem némíthatták el, s főként nem zárhatták ki fölöttébb értékes népzenei gyűjtéseinek rendszerezéséből és közzétételéből. Néhány évig Tamási Áron számára sem volt más menedék, mint hogy ismét a folklórhoz nyúljon, s a néphit erejére támaszkodva alkosson a politikai zavarban nyilvánosságravihetőt. A bujdosót megfoszthatják ingóságaitól, de szellemi tudását, lelki gazdagságát nem vehetik el tőle. Aki dalolni tud, azt nem lehet végképp elhallgattatni. A megbántott író, zenetudós és színművész közös elhatározásából és összefogásából születik a Bujdosó lány című jelenet. Létrejöttéről – sok év múltán – így emlékezik majd Mezei Mária: „1952-ben, száműzve a nagy prózai színpadoktól, a Vidám Színpadon kínlódtam. Szóltam hát az akkor szintén mellőzött, szomorú és nélkülöző Tamási Áronnak, s kértem, álmodjon már nekem valami, az igazi kabaréhoz és hozzám méltó műsorszámot. Ő összeült Lajtha László Kossuth-díjas népdalgyűjtő zeneszerzőnkkel, s akkor született meg az én szép leányom, a Bujdosó lány.” Az egyetlen monológban fel-felcsendülő dallamok Lajtha korábbi (1911–14. évi, illetve 1943. évi) gyűjtésének eredményei, ebben a változatban kerültek tehát Tamási művébe is. S bármily fájdalmas, ki kell mondani: a kabaré színpadára alig-alig illett a megkurtítások árán bemutatott, majd betiltott műsorszám. A Bujdosó lány tartalma tragikus história, amely „madéfalvi veszedelem” néven jutott be a történelemkönyvek lapjaira, és ezt a szomorú emléket – a székelység máig sajgó sérelmét – az utódok szemléletéből sem lehetett kitörölni. A Bujdosó lány a Vidám Színpadon – Mezei Mária visszaemlékezése szerint – kilenc előadást ért meg, de ezért nem a színházi vezetőket kell hibáztatni, akik a művet jóhiszeműen (s talán titkolt célzattal?) színpadra juttatták. Más lehetőség nem nyílt a bemutatására, s a kilenc előadás is csak Mezei Mária bújtatott szerepeltetésének volt köszönhető. Teljesítménye, amit nyújtott, a meghökkentő áhítat légkörében zajlott, amint a „búfeledtető” vidámságok, bohócságok közé beékelődött (a kinti valóságra utaló figyelmeztetésként?) a keserűségét leplező, nagy színészegyéniség, s a régi krónika lapjait pergetve tudósított a történelem „itt és most” lesújtó eseményeiről. Az ő szavait idézve ismét: amikor „a premieren Alfonzó után” kopottas székely öltözékben, koszorúba font hajjal, szőttesbe csavart batyuval a vállán végre színre léphetett, úgy érezte magát, mint aki „Karinthy Cirkusz-ának hegedűjén, a szédítő magasban keresi a megfelelő húrokat”. Az iskolázott néző azonban csakhamar rájött, hogy épp ez a belső zaklatottság, a lélek zavarainak elfojtása és a szélsőséges érzelmek megnyilvánulása, a megrendültség állapotát legyűrő folyamat hullámzása és elnyugvása tette felejthetetlenné a színészi játékot, Mezei Mária versmondó énekét – a rádió és később a televízió színpadán is. Tamási Áron aligha kívánhatott ennél többet, sejtelmesebben megkapóbbat. A csapongó, szaggatott vers és ének a lelki állapot változásainak tükre, egyszersmind a patinás dallamok és a krónika egymást kiegészítő, kölcsönös hatását emeli ki, a népdal éltető erejét tudatosítja a hallgatóban. A régi stílusú balladákat, keserveseket – bujdosást, rabságot panaszló dalokat – az ötvenes években már a moldvai, gyimesi csángók körében is ritkán lehetett hallani. Az utolsó órában sikerült megmenteni és lejegyezni ezeket, s azóta újra élnek. Szályka Rózsa, aki 1957-ben Klézsén elénekelte Kallós Zoltánnak a Mikor Csíkból elindultam egyik eredeti dallamát, arra a kérdésre válaszolva, hogy az éneklés miként lett életének szerves tartozéka, fáradalmainak enyhítője alvás helyett is, ezeket mondotta: „Sze nem es hallgatok soha, met ha magamra vagyok, alhatnám. Örökké dörmögök valamit. Amég elalítom e bubát es, örökké mondok. Máccor iénekelni fogok, s büőgésre menen ki. S szeretem es iénekelni. Met ha nem tudniék iénekelni, nem es tudom, mi lenne velem.” Tamási a népdal szövegét alkotó módon, a helyzetnek megfelelően alkalmazza. A jelenet színhelyét, az emlékkővel megjelölt Tatárhalmot egykor Vészhalomnak nevezték; közös sír volt ez, ahova a császári önkényuralom mártírjait és egy kemény tél áldozatait temette lopakodva a megfélemlített nép. Az 1764. évi Siculicidium tényeinek felidézése (a szabadságjogaiktól megfosztott s Madéfalván tiltakozásra összegyűlt székely határőrök tömeges lemészárlása családjukkal együtt, minek következtében elkezdődött a székelyek kivándorlása Moldvába) Tamási tollán szimbolikus jelentést hordoz: a szétszóródás körülményei között is helytálló, eljegyzett szerelmes leány erkölcsiségére, bizakodásának és bizalmas gondolatainak forrására derít fényt. Szegények vezére – ördögök közöttAz ötvenes évek elején nálunk a bábjátszás – tartalmi és technikai újítások bevezetésével, Obrazcov művészetének térhódítása nyomán – szinte új alapokra helyeződött. Sorozatban jelentek meg azok a szövegkönyvek, amelyek rendezői magyarázatokkal és bőséges tanácsokkal látták el a hivatásos és öntevékeny csoportokat. Jellemző, hogy – 1945 után is hosszú ideig – Paprika Jancsi avítt, öncélú humora volt a legismertebb magyar bábjáték stílusa. A folklórban rejlő lehetőségek kiaknázása, egyszersmind a gyermekek őszinteségére, igazságérzetére hivatkozás volt az a legfontosabb mozzanat, amely a fellendülést elindította és biztosította. Tamásinak mindez a keze ügyére játszott, amikor a Búbos vitéz-t írta. Csillogó, bravúros nyelvi eszközeivel, félig ismeretlen alakjaival, és könnyen áttekinthető, mégis fordulatos meséjével nem sablonokat, hanem önálló értékűt nyújtott. A népmesék, népi misztériumok lényegi sajátosságait – nem utánzását, hanem a szociális érzékenység ábrázolásának sokféle módját – tanulta a néptől. Másrészt a népköltészet mindig alkalmas volt arra, hogy haladó eszmék szolgálatába álljon, mint ahogy a természet rendje is az ember életét, küzdelmeit segíti. Búbos vitéz – a bátor pásztorlegény – az unatkozó kiskirály okozta sérelmet torolja meg, veri vissza a szó szoros értelmében. Ez a fiú természetesen a király leányába szerelmes (apja a királyi udvarban cseléd). Az igaz szerelmeseket a népmesében baj nem érheti, a gyermekek mégis izgulnak, vajon nem éri-e, mert a börtönbe zárt vitéz szöktetése nem sikerül. Amikor zsákba kötve kiteszik Búbost a rengeteg közepébe, az erdő manó fejedelme és serege (a medve, a róka, a mókus, a nyuszi és az őzházaspár) menti meg a pusztulástól. A király, Hujki jut arra a sorsra, amelyet a vakmerő legénynek szánt. Az emberalakok jellemzése finomabb és összetettebb, mint a megszemélyesített állatok egy-egy fő tulajdonságának érzékeltetése – kivéve a rókát, aki azzal lopja be magát a gyermekek szívébe, hogy hősi halált hal, s fájlalva pusztulását, bizony meg is siratják. A király nemcsak hazug és gonosz, szúrós végű aranybotjával, a „serkentővel” hadonászó, de mulasztásáért, ostobaságáért is másokra (sáfárjára és a pandúrokra) hárítja a felelősséget. Élénkítő színfolt a második felvonásban, hogy az állatok sorra bemutatkoznak Búbosnak, egyébként tömeges felvonulásokat alkalmazni bábszínpadon képtelenség volna. Köpeczi Bócz István díszletei és a jelmezek, valamint Farkas Ferenc népdalmotívumokra támaszkodó zenéje csak növelték a hatást, ami a gyermek nézők felcsattanó kacajain és morajain volt lemérhető. S amíg nem ismételték sokszor, az olyan színészi fogások is beváltak, mint amikor Búbos vitéz hátra-hátracsapja s megigazítja szemébe hulló haját – hangsúlyos megnyilatkozásai előtt. Az Ördögölő Józsiás-t 1952 őszén, az Ifjúsági Színházzal létrejött megállapodás szerint írta meg Tamási. Az elkészült mesejátékot nem fogadták el, erre az író – az újabb kívánalmakat is figyelembe véve – átdolgozta az egészet, de a bemutató mégis elmaradt. 1956 szeptemberében a marosvásárhelyi Igaz Szó közlésében volt olvasható a darab, az ottani írótalálkozó és vendégjárás előkészítéseként, előbb azonban – 1956 nyarán – a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg, Kakasok az Édenben címmel, az Énekes madár-ral együtt, amihez a vitathatatlanul legjobb Tamási-színmű budapesti felújítása adott ösztönzést. Az Ördögölő Józsiás azonban – a többszöri szerződés, szövegmódosítás, illetve az 1960. évi zenés változat elkészülése ellenére – az író életében nem jutott színpadra. A politikai torzulások időszakában, a személyi kultusz légkörében, a nép és a hatalom „társadalmi egyezségének” megbomlása idején óhatatlanul olyan jelentés társult ehhez a drámához, amire írója nem gondolt. Kétségtelen, hogy a Tündöklő Jeromos-ra visszautaló problematika alapján allegóriának is fölfogható. Annyira általánosító mégis, hogy közvetlen politikai érdeket nem érint, nem sért. Később pedig már a darab színpadi eszközei kezdtek halványodni az új kísérletek mellett, s a bemutató ezért halasztódott. Az Ördögölő Józsiás a pokoli és ideálisan jó, démoni és angyali erők örök küzdelmét jelképezi. Ebben az általánosításban a szenvedő, majd felszabaduló nép – akár a kórus szerepét tölti be, mint a görög tragédiákban, vagy cselekvően vesz részt az eseményekben – ugyancsak földöntúli arányok között mutatkozik meg. A rossz hatalom a népet csak eszköznek tekinti céljai eléréséhez, a jó hatalom a népért van. Magában a személyiségben is ellentétes tulajdonságok feszülnek, míg föl nem oldódnak a békesség jegyében. Az emberi lélekben – ha csak egy szikrája létezik is a tisztességnek – az eszményi jóra való hajlandóság szeretne érvényesülni – véli Tamási Áron. Központi témája a szegény legény győzelme – nem csupán eszessége, de testi ereje, test és lélek egysége révén is – a Pokol urai felett. A cselekmény szigorúan a tündérmesék szabályai szerint alakul, kiegészülve persze Tamási világlátásával, mely harmonikusan illeszkedik a mesébe. Irodalmunkban aligha hasonlítható ez máshoz, mint Vörösmarty Csongor és Tündé-jéhez, a játékosság és a népi zsáner tekintetében egyaránt, de elődjénél tündéribb lebegésű, mosolyogtatóbb mű: filozófiája naivabb, a vaskos kiszólásokat mérsékletesen alkalmazó cselvetésekkel. Nem a molière-i komikum vagy az angol rafinéria módszerével ható mű: a népi bölcsesség, panaszolkodás és öröm hullámzásában megnyilvánuló erkölcsi érzés a vezérfonala. A népmesei fordulatok és motívumok régről ismertek: a tündérhoni király leánya megfelelő férjet keres, a kérőket próbáknak vetik alá stb., de Tamási a tiszta lelkű Józsiás útját beárnyékolja azzal, hogy a második győztest, a Pokol hercegét választják új kancellárnak, s ez a kancellár – Bakszén – magának akarja megszerezni a hatalmat és Jázmina kezét. Mindenütt veszélyek ólálkodnak, alantas vágyak élednek föl, megannyi szín és csapongó tréfa, ármányság és önzetlenség. Pontosan-jól megformált karakterek összeütközései elevenednek meg a színpadon – a megnyugtató befejezésig. A bab, gomba, fűszerek, boróka országából jött kérők mögött sötét alakok tűnnek föl. Az öreg király – Lámsza – nyugállományba vonulása után Jázmina udvarhölgyének, Dillónak az átállása (hogy a kancellár szeretője lesz) sejteti a valóság kétarcúságát, mely minden szép törekvést megronthat. Bakszén ördögökből verbuvált hivatalnokai elégetik a királynak küldött panaszleveleket, s felbérelt emberek a vezetőket dicsőítő iratokat, ámító beszámolókat küldözgetnek fel a nép nevében. A pillanatnyi rokonszenv megnyilvánulásától a boldogságig ível Józsiás és Jázmina szerelme, az édenükbe tolakodók, az ország dolgát hátráltatók viszont – meghunyászkodó, vak szolgáikkal – lelepleződnek, halállal lakolnak vagy kiűzetnek az országból, mert ezt kívánja a nép: a tisztesség, fény, remény őrizője. Józsiás királyként is a népet szolgálja, s megosztja az emberi jogokat azokkal, akik őt győzelemre segítették s az „ország szekerét” vigyázzák. Józsiás leveszi a királyi palota ajtajáról a láncot, hogy népe közelében tudja és jól érezze magát. Betartatja a törvényeket, amiket a Vének Tanácsa hozott. Nem engedi, hogy a szegények szavát csorbítsák, s hogy a „régi jó szokásokat nevetséggel rontsák”. „Nem börtönben vagyunk mi – úgymond –, hanem az ország homlokán. Ahonnét látni kell, ki a világba; s amit a világnak is látnia kell.” A népet nem lehet megsemmisíteni – mondatja ki hősével Tamási. Akik jelszavakkal kormányoznak, mint Bablónia királya és Bagaria örököse, nem érhetnek célba. Ahol pedig beláthatatlanul sok a törvény, már be sem tartják azokat. E jól időzített szentenciák előtt azonban a népmesében helyénvaló, megszokott ismétlések a drámában nem mindig szerencsések. A hosszú udvari ceremóniák, Dilló és Idilló szerepének majdnem azonos vonásai lassítják az ütemet, elnyújtják a jellemek kibontását. A harmadik felvonás – a színlelt komédiával, ismételt leánykéréssel – nem kapcsolódik elég szervesen az előzményekhez. A szereplők túl népes gárdája is olykor zavarólag hat, szükségtelen fokozásokat eredményez. A „test és lélek” drámáiAz Énekes madár felújításának sikere bátorította fel Tamási Áront felnőttekhez szóló drámáinak folytatására – 1956 után. Igyekezett a növekvő érdeklődésnek megfelelni, ugyanakkor számot kellett vetnie önmagával is. Mit mondhat még a világnak? Tud-e újat mondani? Önmagát ismételnie pedig fölösleges. Visszanézve a múltra, színművei között olyan párhuzamokat fedez fel, melyeknek gondolati összefüggéseit nem merítette ki teljesen. Ezeken a szálakon tapogatódzva halad tovább – anélkül, hogy a maga szuverén világából egy pillanatra is kilépne. Megírta ő nemcsak a gazdag szegényeket és a szegény gazdagokat, de a szegénység groteszk ördögeit is. A test és a lélek harmóniáját megteremtő hősei sem egyfélék. A Hegyi patak-ban ugyanúgy megveti a szerzetesrendből kilépett Ciprián túlontúl misztikus lélekmagyarázatait, mint Vikáros, a kóborló doktor testkultuszát. Egyik a vallás dogmáinak, másik az anyagelvűségnek a megszállottja (más szóval: vulgármaterialista), s velük szemben Gidró életszemléletét tartja gyümölcsözőnek. Az ő ideája valósul meg Gidró leányának, Ankának és Fülöpnek (Ciprián öccsének) boldog nászában. A történet, ami a színpadon zajlik, aligha értelmezhető társadalmi szatíraként, mint ahogy némelyek fölfogni próbálták. Inkább komoly példázat ez, miként a Vitéz lélek és a Hullámzó vőlegény, amelyek hasonló gondolatkörben fogantak. Tamási eredetileg a Világi zsoltár címet adta neki, s keletkezése idején, 1957 őszén így körvonalazta a benne foglaltakat: „Szélsőséges szenvedélyek konfliktusa után egy olyan világ képét mutatja föl, amely világra ráillik ez a szó, hogy zsoltár.” Gidró Benke – a szellemiségével is kiemelkedő, hegyi gazda és ezermester – védelme alatt bontakozik ki a fiatal szerelmespár élete, amely a hegyi patak útjához, rejtőzéseihez és kibuggyanásaihoz, nyílt folyásához és parttalan áradásához hasonlóan alakul; de az író több novellájában és esszéjében eljátszik a gondolattal. Csont és velő című elbeszélése arra a konfliktusra épül, hogy „amit a lélek hinni akar, azt folyton mardossa az ész”, s ha nem volna a remény a bizonytalanságban és a „rettentő vágyban”, összeomlanék a világ. Egyik kései önvallomásában a maga életét, írói küzdelmeit is így jellemzi. A lélek szárnyakat ad az embernek, eszményi magasba emeli, míg testi vágyai lehúzzák, szinte a földhöz láncolnák. Minden nemes erőfeszítésben pedig kiegyenlítődnek, elsimulnak ezek az ellentétek. A természet rendjéhez tapadt ember – több novellájának hőse – gyakran állatok képében alakoskodik. Egyik ugrándozó bárány szeretne lenni, a másik éles szemű sas, a harmadik valakinek az eszén túljáró róka, vagy olyan selymes, bársonyos neszt szeretne előidézni, amilyent a hajnali harmat pergése okoz. Boldog az az ember, aki furcsa álmából ébredve megtapogatja a testét, és jóleső érzéssel állapítja meg, hogy egészséges, nem nyomorék. A Test és lélek című novella narrátor hőse veszi a botot, megy a mezők felé, az országúton egy öregemberrel találkozik, aki ültében azon tépelődik, miféle rabok mehettek el előtte az úton. Bizonyosan kényszermunkára mentek – gondolja –, mert „két fegyveres testőrző volt velük, s azok is éppen olyan rongyosak valának, mint maguk a rabok.” Íme: a lélek mennyivel becsesebb, mint a test! – vonja le a következtetést az öreg. Az a két fegyveres, aki a rabokat kísérte, csak a testet vigyázza, s az a falusi plébános, aki csupán a lelkeket pásztorolja, s nem ismeri a test fiziológiáját és hívei nyomorát, ugyanúgy vak engedelmességre tanít. Ilyetén állítja Tamási a színpadra az erdei munkások (fakitermelők és szénégetők) között Cipriánt is, aki mindenáron el akarja riasztani öccsét a házasságtól, s rátelepedne Gidró családjára is. Anka ellenállása és természetes nyíltsága kimozdítja Fülöpöt megalázott helyzetéből. A történet időpontját Tamási a második világháborút megelőző évekre teszi, bár a hőseiben föltoluló emlékek a korábbi és későbbi korváltások drámai pillanatait, régi hitviták fojtogató légkörét idézik. A két világháború közötti időszak világnézeti küzdelmeiből eredezteti a jövő számára életképesnek vélt fejlődést. A megmerevedett dogmákkal a természet törvényeit állítja szembe. Vikáros az életével fizet megátalkodottságáért, Anka ikreket szül, fiút és leányt, akik majd helyrebillentik a világ megbomlott egyensúlyát egyberakják ismét, ami szétszakadozott. Ebben a küzdelemben szinte mindegyik alak fontos szerepet tölt be és sajátos arculatát mutatja meg. A mellékfigurák között az „enyhe jehovista” Tiri Dorót és a szökött katona, Terge, a vadász-madarász Lázár, valamint Vikáros tévelygő felesége. Ezek a periferikus típusok azonban – szélsőséges és torz vonásaikkal – aligha jellemezhetik a tényleges történelmi erőket. Fölöttük áll ugyan – emberi tartásával és képzettségével – Gidró, aki megingathatatlanul hisz az igaz szándék győzelmében, a család összetartó erejében és az alkotó munkában, ám tehetségét pazarló és bámulatot keltő fafaragásaival, fenyőillatot árasztó gyertyáival különc ő is. A megnyugvást kereső, öregedő író nézi így a nagy mindenséggel, éggel-földdel érintkező embereket, az erdélyi havasok és szülőföldje lakóit. S megnyugszik, ha úgy látja Gidró erdei lakában, ahova az erjedés híre is eljut, ha csak a társadalmon kívül rekedtek közvetítésével is, az „emberiség üdve” jó kezekben van, mert „a jó embernek jósággal fizetnek, s az igaznak igazsággal”. A madáchi fordulattal zárul a darab, ami ugyancsak Gidró ajkáról hangzik: „bétöltjük reménységgel a világot, amely minden percében a kezdet és a vég.” Végső szavakkalHa a Hegyi patak fiataljainak – Fülöpnek és Ankának – a kapcsolata más, mint az Énekes madár két célratörő szerelmeséé, a Boldog nyárfalevél asszonyhőséé és a hadifogságból hazatért férjéé az előbbiektől még inkább eltérő. Kicsi Magdó mennyei hűségére Kláris földközeli próbatétele – a kísértéseknek kitett, talpig nehéz hűsége – felel. A sokszor és sokféleképp megírt történetben – a nem lankadó, mindig változatos és friss párbeszédekkel, zamatos replikákkal együtt – az az új, színpadra kívánkozó elem, hogy a féltékeny férj (Gellért) a háború erkölcsromboló hatását fölmérve, meg akarja kímélni magát a keserű meglepetésektől. Vándor barátnak öltözve tudakolja ki az igazat, s boldogító csalódásban lesz része, miután megbántott felesége és a község bizalmát is visszaszerezte. Bizonyára összegezésnek szánta ezt a drámáját Tamási Áron – fentről nézve már mindent. A vidéki értelmiség – havadi jegyző, kántor, pap, bíró – habitusához illő, félig falusi, félig városi, de mindenképpen erdélyi környezetet választott, régi és új élményeit egyaránt hasznosítva. Nem kopott még meg a humora sem, amelynek több forrása bugyog itt elő. Egyiket az álszerzetes meghökkentő, világias beállítottsága, másikat a bíró és mindenese közötti távolságtartás, harmadikat a kakastollas csendőrök hagyatékának megsemmisítésére tett s „politikai kérdéssé” nőtt javaslat körüli csetepaté, asszonyok ostroma táplálja. Tamási mindezzel a kecskemétieknek akart kedvezni, akik pártfogásukba vették és bemutatták ezt a színművét az ide-oda hányódások után – visszagondolván a háború előtti és utáni ismerkedések, baráti kötődések bizalommal teli pillanataira, s megannyi írásos bizonylatára is.
*
Ha a Boldog nyárfalevél-lel le is zárul Tamási Áron drámaírói tevékenysége, az epika műfajában, a hatvanas évek elején még sok frissességgel, meglepetéssel szolgál. Azokban a kései, kisregényszerű elbeszélésekben, ahol az ábrázoló eszközök jobbára még költőiek, a történetnek van drámai magja is, amely magas hőfokon izzik: az elfojtott vágy és a kitörő pajkosság ellentétei között sistereg, olykor a tragédiával határos sérelmeket növeszt. E kitűnő írások közül nem egy művészi adaptációra alkalmas, s miként a Gyökér és vadvirág félelmetesen bűvös cselekménye, a filmre kívánkozik.
Z. Szalai Sándor
Hullámzó vőlegény*
|
| Én az óhajtásnak, ím, eleget tettem: |
| Öreg hajadonnak ifjú párt szereztem! |
| De aki így akar boldog s okos lenni: |
| Annak a fejemen szalmát hoztam enni. |
Függöny
Második felvonás
Színhely: szoba a Bagi házában, ki Bodrogival szomszédos községben lakik. Legalább ötvenéves, fából épített jómódú házban van ez a szoba. Barnára edződött gerendázata van, de a padlója a gondos és a gyakori mosás folytán világosabb. Az ajtók, az ablakfák, a székek és a karos pad színe szürkésbe hajló kék szín, amely nem egyenletesen már halványra kopott.
A szemben lévő hátsó falon két függönyös ablak van. A két ablak között, pontosan a fal közepén, ott áll egy karos pad, melynek nagy hasa és olyan széles fedele van, hogy rajta kényelmesen elfér egy fekvő ember. A karos padtól balra, majdnem a fal végén, ajtó nyílik, melyen a kívülről való bejárás történik. A padtól jobbra, a hátsó és a jobb fal sarkát keresztbe állított almáriom foglalja el. Halványkék színű festésén látszik, hogy a többi bútoroknál későbbi szerzemény. Az almáriom tetején egy sor birsalma áll, s a birsalmasor mögött régi korsóban hatalmas nárciszok, mint jól sikerült művirág.
A bal oldali fal mellett, kissé túl a középen, négylábú nagy zománcozott kályha áll, melynek két sütője is van. A kályha csöve, úgy egy méter magasságban, átmegy a falon a másik szobába. Innét a kályhán, majdnem egészen a fal elején, ajtó nyílik, mely átvezet a szomszéd szobába.
A szoba közepén régi, négyszögletű és nagyocska asztal áll, mely most le van terítve varrottas abrosszal. Az asztalon egy literes metszett üvegben aranyló bor s mellette poharak. Az asztal mellett négy régi szék, támlás és faragott székek. Az asztal fölött díszes és láncos lámpa.
Négy kicsi szék is van a szobában, melyek a nagy székek fiai. Ezekből kettő a kályha oldalán áll, kettő pedig a karos pad két végénél.
Olcsó levonatban, de mutatós rámában egy Szűz Mária-kép függ a karos pad fölött, fent a két ablak között.
Idő: szilveszter este. Hideg tél van és nagy hó.
Amikor a függöny felmegy, a lámpa ég a szobában, és a csend nyomasztó. A színen lévők helyzete is a hosszú és a hiábavaló várakozást mutatja. Nevezetesen Zelma a karos padon alszik, egy tarka párnán, arccal kifelé fordulva. Piroska a Zelma lábánál a padon üldögél, és mellére ejtegetett fejjel szundikál. A cigány pedig a kályha mellett bóbiskol a kicsi széken, kezében a klánétával.
PETKE
Ül az asztal mellett, tenyerébe támasztott fejjel, s mozdulatlanul bámul belé a csendbe, ki tudja, mióta. Kicsi idő múlva fölmerül magából, s akkor egyenként és sorjában megnézi az alvókat. Utána bort tölt a poharába, és iszik. Majd ismét tüzetesen megnézi az alvókat. S akkor, hirtelen elhatározással, lassan feláll, és óvatosan kihúzza az alvó cigány kezéből a klánétát. Aztán megtörli a klánéta száját és a magáét, a szájába illeszti a klánétát, a két arca felfújódik, s a szerszám egyszerre nagyot visít. Gyorsan már vissza is adja a felriadt cigánynak a szerszámot, s úgy viselkedik, mintha semmit sem tett volna.
A visításra úgy ugranak fel az alvók, mint a veszedelem. Piroskát hátulról térdre is lendíti Zelma, ahogy felugrik. Bagi is beüti magát a másik szobából.
ZELMA
A szeme összevissza ugrál. Megjött?… Megjött?!…
PIROSKA
Hol van?… Hol van?!
ZELMA
Megérkezett?
PETKE
Kicsoda?
ZELMA
Hát ki? Bodrogi!
PETKE
Ide még nem.
ZELMA
Hát akkor ki rikoltott akkorát?!
CIGÁNY
Ez a klánéta, kérem szépen, asszonság.
ZELMA
Bosszús indulattal. Az a klánéta?… Te nyavalyás!
CIGÁNY
Én bizonisten nem fújtam… No hát!
ZELMA
Hát akkor miképpen visított akkorát?!
BAGI
Bizonyosan valaki a farkára lépett.
ZELMA
A cigányhoz. Te nyavalyás! Takarodj ki ebből a házból! S fuvints másoknak olyan hegyeset! Akik a sírban feküsznek, azoknak!… Egy-kettő! Kifelé!
PIROSKA
Vidd az irhádot!
PETKE
Én fújtam azt a hegyeset. No!
PIROSKA
Petkéhez. Akkor te is elmehetsz. Úgy sincs ott szerencse, ahol egyszer jelen vagy.
PETKE
Feláll, s a cigányhoz. Gyere velem! Csinálunk mi Bodrogi nélkül is olyan szilvesztert, ketten a kocsmában, hogy még a csillagok is keresztbe állnak… Gyere! Petke és a cigány kimennek.
ZELMA
Bagihoz. S hát maga, vénember? Hol volt idáig?
BAGI
Üldögéltem benn a másik szobában, Terézzel együtt. Ő sírt, s én nem.
ZELMA
Teréz ne sírjon! Nem Bodrogiból áll a világ… S maga ne üldögéljen, hanem csináljon valamit!
BAGI
Mit csináljak?
ZELMA
Nézze meg az óráját.
BAGI
Órát vesz ki a zsebéből, s megnézi. Kilenc.
ZELMA
Piroskához. Hányra mondták volt Bodrogiék, hogy idejőnek?
PIROSKA
Ötre, délután.
ZELMA
Eleget vártunk… Öttől kilencig… Nem messiás Bodrogi!… Többet nem várunk… Fekszünk le! Vénember, zárja bé az ajtót!
BAGI
Én ötkor is bézártam volna szívesen.
PIROSKA
Várjunk még egy kicsit, mert lehetetlen, hogy ne jöjjenek. Ha egyszer olyan biztosra mondták, valahányan. Bodrogi is, Kósa úr is. Egyik sem hazudós. Kósa úr különösen.
ZELMA
Látod, hogy hazudtak!
PIROSKA
Valami történhetett.
ZELMA
Mi történhetett? Meghótak? Egyszerre mind?! Csak az lehet! Mert ha élnének s igazmondók volnának, akkor a szavuknak álltak volna, ha fene fenét eszik is! S itt lettek volna délután öt órakor… Ahogy mondták… De ötkor nem jöttek el… Sem hatkor… Sem kilenckor… Isten nyugtassa őket, s menjenek a pokolba!… Bagihoz. Vénember, zárja bé az ajtót!
PIROSKA
De hátha mégis eljőnek, Zelma néni!
ZELMA
Künn elég tágas, akkor is. A kezit töröm le, aki béereszti a házba!
BAGI
Ne ítélj, amíg nem tudod az okát. Leül az asztal mellé, a Petke helyére, s iszik egy pohár bort.
ZELMA
Minek az okát?
BAGI
A késedelemnek.
ZELMA
Maga azt késedelemnek nevezi, amikor a kérő nem jön el a leányos házhoz?… Jaj, hogy megvert engem az Isten!
BAGI
Még nem a vejed. Csak azután verhet meg véle.
ZELMA
Nem Bodrogival vert meg!
BAGI
Hát?
ZELMA
Magával!
BAGI
Az már más.
ZELMA
Rámutat Bagira, s Piroskának magyarázza. Nézd meg! Ilyen férjfiút adott nekem a balvégzet! Egy ilyen dibdáb embert, aki bort élvez most is, amikor az a sárba vájó, tekergő Bodrogi megcsúfolta a házunkat!
BAGI
Hát mit csináljak egyebet?
ZELMA
Ne kérdezze tőlem, hanem ragadjon fejszét, s ott vágja össze azt a tekergőt, ahol megkapja!
BAGI
Könnyű volna összevágni. De akkor engem felakasztanak, s te özvegyen maradsz!
ZELMA
No hát! Legalább meghal becsületben, s tőlem is megszabadul!
BAGI
Mégsem vágom össze.
PIROSKA
Fülel. Ha! Mintha jőne valaki!
ZELMA
Szoborrá merevedve, a nagy csendben pillanatokig fülel. Én nem hallom senki jövésit.
BAGI
Az eszed jövésit sem?
PIROSKA
Elkacagja magát.
ZELMA
Megütközve Piroskán, most már Baginak magyarázza. Nézzen ide! Ez még kacag is! Még ő kacag… Nem elég, hogy ilyen vőlegényt szerzett nekünk, hanem még a csúfság is fogja, amikor őmiatta szégyenbe kerültünk!
PIROSKA
No, halljunk oda!
ZELMA
Hát nem te kerítettél össze minket Bodrogival?
PIROSKA
Hát ki istenkedett, hogy csináljak valamit?
BAGI
Ne veszekedjetek!
ZELMA
Ha ilyen vőlegényt szerzett, ne kacagjon rajtam! Hanem kacagjon magán!
PIROSKA
Nem apostoli királyné maga sem, hogy a színe előtt ne lehessen egy kicsit nevetni… Mit csináljak?… Boruljak gyászba, hogy megkésett Bodrogi?!
ZELMA
Megnézhetted volna, hogy micsoda ember!
PIROSKA
Nem bújhattam belé, mint az ördög!
BAGI
Jót akart, no…
PIROSKA
Elérzékenyedve. Lejártam a lábamot, hízelegtem Kósa úrnak… Még settenkedtem is, mint a macska, csakhogy meg tudjuk valahogy Bodrogit fogni… S most ez a köszönet!
GUMICS
Kopogtat az ajtón, s dideregve belép.
PIROSKA
Jelentősen, a haragot felejtve, Zelmára néz.
ZELMA
Nagy szívességgel. Isten hozta, lelkem, Bodrogi úr!
Bagi feláll, Teréz boldog sietséggel belép a másik szobából.
GUMICS
Közben előrejött, s a nyakig behúzott sapkáját valahogy leveszi. Gumics vagyok.
Bagi leül, Teréz sírva visszamegy a másik szobába.
PIROSKA
Gumicsra mutat. A Bodrogi úr barátja.
GUMICS
Nagyon megfáztam.
PIROSKA
Bodrogi hol van, Gumics úr?
GUMICS
Az állát a kezével le s fel mozgatja, hogy a beszédhez nyitogatni tudja a száját. Az állkapcsom is úgy megdermedt, hogy alig tudok beszélni.
PIROSKA
Dörzsölni kezdi Gumicsnak az arcát és a nyakát, s veregeti a hátát. Mindjárt jobb lesz… Mindjárt…
GUMICS
Köszönöm.
PIROSKA
Hol ütött így magába az istenhidege?
GUMICS
Az árokban.
PIROSKA
S Bodrogi úr hol van?
GUMICS
Az árokban.
ZELMA
Szent Isten! Bodrogi úr az árokban!…
BAGI
Nem vőlegénynek való hely.
PIROSKA
S oda hogy került, az árokba?
GUMICS
Mind együtt indultunk el, délután négy órakor… Czimer, Kósa úr, Czirmos bácsi, Bodrogi… Mind együtt, egy nagy szánnal… S két sárga csikóval… Nagy énekszóval… S a csikók riadoztak… De azért jöttünk, baj nélkül, egészen a tetőig, amelyik itt van a falu felett… Itt a tetőn azonban a csikók valamitől megijedtek, egyet rántottak a szánon, s mi már benne voltunk az árokban… Mind benne voltunk: a szán, a két csikó s az egész társaság… Benne mélyen a hóban… A lovak prüszköltek, mi kapálóztunk, s a hold nézte…
BAGI
Ilyen a hold.
ZELMA
Jaj, micsoda szerencsétlenség!…
PIROSKA
S Bodrogi úr még benne van?
GUMICS
Eddig kijött. Leült a kályha elé a kicsi székre.
PIROSKA
S akkor hol maradt?
GUMICS
Amikor nagy későre s valahogy kiástuk magunkat s egymást, akkor ezt mondta nekem Bodrogi: „Gumics, te mint a legjobb barátom, menj előre szépen. Jelentsd a késedelem okát, s nevemben kérj szíves elnézést.” Közben kinyitotta az egyik sütő ajtaját, s oda dugdossa be a kezét, hogy melegítse.
PIROSKA
Mindig úriember volt Bodrogi… Ugye, Zelma néni?
ZELMA
Tudtam én azt.
GUMICS
Hűséges, okos ember; s jó fazekas!… Lehúzza az egyik cipőjét, s a lábát dugja a sütőbe.
BAGI
S öcsémuram micsoda?
GUMICS
Mondtam, hogy Gumics vagyok.
BAGI
A foglalkozása gumics?
GUMICS
Nem. A nevem Gumics.
CZIMER
Kopogtat az ajtón, s magába gömbölyödve, dideregve belép. Jó estét kívánok!
ZELMA
Megörvend Czimernek. Ó, szegény lelkem, Bodrogi!
Bagi feláll, Teréz bejön.
CZIMER
Miközben előrejön, kihúzza a sapkát a fejéből, s megáll. Czimer vagyok. Sorjában mindenkinek meghajlik.
Bagi leül, Teréz sírva visszamegy.
PIROSKA
Czimerre mutatva. A Bodrogi úr barátja.
GUMICS
A többiek is megjöttek, Czimer?
CZIMER
Zavartan néz körül, nem felel.
BAGI
Nem látjátok, hogy a szó is megfagyott benne?! Ne vallassátok hát, hanem gyógyítsátok!
Zelma és Piroska dörzsölni kezdik Czimert.
CZIMER
Megjöttek… Megjöttek…
Künn a lovakon szólnak a csengők, az ajtó előtt zakota.
PIROSKA
Itt vannak!
ZELMA
Mindent a helyire! Vénember, álljon fel!
GUMICS
Czimerhez, akit egyszerre otthagyott a két nő. Gyere ide, Czimer! S melegedjél!
CZIMER
Odamegy Gumics mellé a másik székre, s majd ő is hasonlóképpen melegíti a lábát.
Nagy hanggal kopogtatnak az ajtón.
ZELMA
Szabad, kérem szépen!… Ott áll Bagival együtt, az ajtó felé.
Elöl Kósa s utána Bodrogi belép.
KÓSA
Adjon az Isten szerencsés jó estét!
ZELMA
Adjon az Isten kedves vendégeinknek is.
Nagy csendben s várakozás közepette Kósa előrejön, s mindegyre hátrapislant, hogy vajon Bodrogi jön-e utána; aztán Bagiék előtt egymás mellett megállnak.
KÓSA
Ünnepélyesen. Van szerencsém tisztelettel bemutatni Bodrogi Antal urat, úgy is, mint főszemélyét a mai estének!
BAGI
Kezet fog Bodrogival. Isten hozta öcsémuramot.
ZELMA
Kezet fog Bodrogival. Örvendünk a szerencsének.
BODROGI
Hasonlóképpen.
KÓSA
Valamelyes balesetben volt részünk a tetőn. Azért késtünk egy kicsit.
BODROGI
Engedelmet kérünk érte.
ZELMA
Mondtam is az én kedves jó uramnak, hogy valami hirtelen baj okozhatja a késedelmet.
BAGI
Mondtad, mondtad.
KÓSA
De hát megvagyunk épségben s egészségben.
PIROSKA
Semmi sem hiányzik magukból.
KÓSA
Kedélyeskedve. Sem belőlünk, sem rólunk… Bagihoz. Hogy van, András gazda? Milyen rég nem láttam!
BAGI
Taszigáljuk a napokat, Kósa úr… Tessék levetni azt a téli felsőt, s üljenek le nálunk!… Hallom, bőven részesültek a tél örömeiben.
ZELMA
Tessék, tessék… Bodrogi úr!
Négyen: Kósa, Bodrogi, Gumics és Czimer egyszerre kezdik levetni télikabátjukat.
KÓSA
Kabátlevetés közben. Bizony, ezelőtt még egy órával azt gondoltuk, hogy a kabátjainkat az örökösök fogják lehúzni rólunk… Ugye, Bodrogi úr?
BODROGI
Maga még akkor is gondolkozott?
KÓSA
Mit tudjon egyebet csinálni egy olyan férfiú, aki elmulasztotta volt, hogy megházasodjék?… Ugye, Piroska?
PIROSKA
Közben elvette Bodrogitól és Kósától a télikabátot. Azt hiszi, Kósa úr, hogy a házasságban nem kell gondolkozni?
KÓSA
Ott, fiam, nem is lehet, mert a szeretetből kifolyólag az egyik nem engedi a másiknak, hogy gondolkozzék.
BAGI
Azért olyan tartós!
ZELMA
A kabátokat a másik szobába, Piroska!
PIROSKA
Kifelé indul a kabátokkal.
Gumics és Czimer a kályha mellől, ülőhelyükből Piroska felé nyújtják a levetett kabátot.
PIROSKA
Csak ránéz Gumicsra és Czimerre, s kimegy.
Gumics és Czimer, a kabáttal a kezükben, félmezítláb kibüllögnek Piroska után.
Közben a férfiak asztalhoz ülnek: Bagi és Kósa bütüben, egymással szemben; Bodrogi pedig az asztal hosszabbik felénél, ahol mellette egy szék üresen marad.
KÓSA
Nehezen kezdi. Hát… Idáig elérkeztünk…
BAGI
El, idáig.
KÓSA
Már nézegetett körül. S Teréz hol van?
BAGI
Az ajtó felé kiált. Teréz fiam!
ZELMA
Gyere, lányom! Gyere!
TERÉZ
Belép; egyenesen Bodrogi felé tart.
BODROGI
Felállva fogadja. Jó estét kívánok.
TERÉZ
Kezet fog Bodrogival. Isten hozta, Isten!
Teréz és Bodrogi egymás mellé leülnek.
KÓSA
Jól mondja Teréz húgom, hogy „Isten hozott, Isten”, mert valóban két isten hozott minket. Az egyik a tetőig, s a másik a tetőtől idáig. De hát ha két embert egymásnak szánt a kegyes sors, azok minden akadályon keresztül találkoznak.
BAGI
Közben bort töltött a poharakba, s a maga poharát felemeli. No, az Isten hozta kedves vendégeinket!
BODROGI
Elköhinti magát.
KÓSA
Halljuk, halljuk! Bodrogi öcsémuram mondani akart valamit!
BODROGI
Zavartan. Nem volt szándékomban.
Kis szünet.
BAGI
No, akkor Isten hozta!
Kihajtják poharukat.
KÓSA
Egy kicsit szemérmetes ember ez az én Bodrogi barátom. De hát azt nem lehet csodálni, mivel ez ideig leánykérőben, ilyen tettlegesen, nem volt… Lévén azonban okos ember, s jó családból való is, időteltivel megtalálja a kellő szavakot… Ugye, Bodrogi úr?
BODROGI
Remélem.
BAGI
Okosan mondja.
KÓSA
Okosan s bölcsen, mert bármit szándékozunk ez életben létrehozni, ahhoz elsősorban reménység szükségeltetik.
BAGI
Úgy van.
KÓSA
Azonban a reménység útját ki kell kövezni, józan értelemmel! Nehogy később valami hiba következzék… Ugye, Teréz?
TERÉZ
De mennyire! De mennyire!
KÓSA
Mivel Teréz ezzel az okos felelettel a maga kövit lerakta, nem bánom, ha most egy kicsit visszahúzódik a másik szobába.
TERÉZ
Ámul.
BAGI
Terézhez. Eredj!
TERÉZ
Feláll, nem szívesen, és sánta büllögéssel a másik szobába megy.
Mindenki Terézt nézi, a sánta járását. Csak sorjában fordulnak fejükkel vissza, Bodrogi azonban nem.
KÓSA
Megkopogtatja az asztalt. No, Bodrogi úr!
BODROGI
Visszakapja a fejét. Tessék?
KÓSA
Mondjon valamit!
BODROGI
Tél van.
KÓSA
No, még valamit!
BODROGI
S nagy hó.
KÓSA
A jövetelünk céljáról!
BODROGI
Azt mindenki tudni véli.
BAGI
Okosan mondja.
KÓSA
Okosan s bölcsen. Mert amíg a hozomány dolgában meg nem egyeztünk, egyebet nem is mondhat. Ugye, Bagi uram?
BAGI
Úgy van.
KÓSA
Hát akkor essünk túl ezen is. Mivel azonban, úgy gondolom, Bodrogi úr szemérmetes ember, s érző szívét is bánthatná az anyagi rész, egy kicsit hagyjon magunkra.
BODROGI
Feláll, és kedvvel indul a kijáróajtó felé.
KÓSA
Utána szól Bodroginak. Nem arra, nem! Arra az ajtóra mutat, amely a másik szobába vezet. Hanem oda! Szív a szívhez!
BODROGI
Kedvetlenül bemegy a másik szobába.
ZELMA
Mialatt Bodrogi bemegy a másik szobába, leül az asztal mellé, a szék csücskére.
KÓSA
No, mit szólnak? Ugye, jó, ügyes fiatalember?
ZELMA
Annak mutatkozik.
BAGI
Én mégis jobbnak látnám, ha Teréz nem menne férjhez. Testi hibája van, s immár nem is fiatal. Az ilyennek jobb a szülői háznál, mint egy idegen férfiú mellé béfogatni magát.
ZELMA
Maga úgy beszél, mintha szekeret akarna húzatni vélők!
BAGI
Elég nagy szekér az élet.
ZELMA
De azt ésszel húzzák, Bagi ember!
KÓSA
Bocsánat, de talán lebegjen előttünk a természet rendje.
ZELMA
Jól mondja, jól.
BAGI
Hát nálam nélkül lebegjen.
KÓSA
Akkor maguk megveszik tőlem a házat, amiben most Bodrogi lakik. Megveszik, s odaadják hozomány gyanánt a fiataloknak.
ZELMA
Mondtuk.
KÓSA
Továbbá kifizetik a Bodrogi adósságait. Vesznek egy teherautót is, ami a fiatal pár ipari vállalkozásához szükséges. És tőkepénzt adnak nekik, mely a vállalkozáshoz ugyancsak szükséges.
BAGI
Megadjuk.
ZELMA
Honnét?
BAGI
A semmiből.
ZELMA
Maga bolond?!
BAGI
Ha lesz házasság, akkor igen.
KÓSA
Beszéljünk ápertén, Bagi uram: maga csakugyan nem akarja ezt a házasságot?
BAGI
Mondtam, hogy nem javallom.
KÓSA
S maga, Baginé asszony?
ZELMA
Én igen!
KÓSA
Kiált. Teréz! Amíg Teréz jön. Hát akkor szavazunk. Baginé asszony: egy.
TERÉZ
Bejött a szobából, s ott áll készségesen az asztal mellett.
KÓSA
Teréz! Szereti-e Bodrogit?
TERÉZ
Szemérmesen és hülyén kuncog.
KÓSA
Elmegy-e hozzá feleségül?
TERÉZ
Még jobban kuncog.
KÓSA
Nagy „igen”-nel szavazott. Vagyis: kettő. El is mehet, vissza.
TERÉZ
Az ajtó előtt még megáll és visszafordul, a tenyerét szemérmesen a szeme elé teszi. Hozzámegyek!… Gyorsan kimegy.
KÓSA
Ez három! Kiált. Bodrogi úr!
ZELMA
Kósa úr: maga négy!
BODROGI
Bejön.
KÓSA
Üljön le, Bodrogi úr.
BAGI
Ha megkérdezi, mindjárt leül.
KÓSA
Bodrogi úr, maga meg akar-e házasodni?
BODROGI
Leül. Köszönöm.
KÓSA
Mit köszön?
BODROGI
Maga azt mondta: „üljön le”; s én azt mondtam: „köszönöm”.
KÓSA
De kérdeztem valamit!
BODROGI
Nem jó kakas, amelyik szól hajnal előtt.
BAGI
A tyúk este is szólhat.
KÓSA
Hát akkor egyebet kérdezek magától, Bodrogi úr! Álmodott-e valaha arról, hogy gazdag s megbecsült első ember lesz? Szóval, hogy boldog lesz.
BODROGI
Igen, álmodoztam erről.
KÓSA
Hát akkor most valóra válik az álmodozása, kérem. Mert először: megkapja tulajdonul a házat, amelyben lakik. Másodszor: az adósságai kifizetést nyernek. Harmadszor: pénztőkét kap, hogy a mesterségiben nagyobb vállalkozásba foghasson. Negyedszer: lesz egy teherautója! No, ugye, össze sem tudja fogni a száját a boldogságtól? Mi?!
BODROGI
Örömmel. Maga nem tréfál, Kósa úr?
KÓSA
Nem tréfálok, nem.
BODROGI
A kezesem lesz?
KÓSA
Nem a kezese, hanem a tanúja.
BODROGI
Milyen tanúm?
KÓSA
A házassági tanúja!
BODROGI
Feláll. Bocsánat egy percre. Kifelé tesz két lépést.
KÓSA
Maga hová megy?
BODROGI
Hova megy a szél? Vagy a felhő…
KÓSA
A szél fákat és virágot keres, hogy azokat maga alá hajlítsa… A felhő pedig egy másik felhővel ölelkezni akar!
BAGI
Elszundikált volt, most hirtelen felüti a fejét. Ki akar ölelkezni?
ZELMA
A felhő!
BAGI
Az én házamban?
Mind nevetnek.
BODROGI
Elfordulva küzd a nevetéssel.
KÓSA
Bagit, majd Zelmát megböki, és Bodrogira mutat; csendesen. Látják, hogy milyen szemérmes?! Azért nem mer szólni! Hangosan. Bodrogi úr! Int Bodroginak, hogy jöjjön közelebb.
BODROGI
A szóra megfordult; közelebb lép Kósához. Tessék.
KÓSA
Legyen bátrabb egy kicsit! Nem szégyen az érzelem.
BODROGI
De ha így születtem!
KÓSA
Teréz is így született, de én mégis kivettem már belőle, hogy szereti magát… Magából is kiveszem.
BAGI
Jajh, be irgalmatlan!
ZELMA
Maga ne szóljon bele! Nem látja, hogy a szemérmességin akar segíteni?
KÓSA
Hevesen, hevületében fel is emelkedik. Úgy van pontosan! Meg kell tenni, amit a régi jó szokás megkíván! Ne késlekedjünk hát, hanem jöjjön mindenki ide. S akkor ünnepélyesen, ahogy eleink is szokták, Bodrogi úr is, illő szavakkal, kérje meg a hajadon kezét!
Mindenki Bodrogit nézi, aki rémülten áll.
CZIRMOS
Kopogtat az ajtón, s rögtön belép. Jó estét kívánok.
BODROGI
Szót halmozva, lelkendezve, hogy a legjobb időben belépett Czirmos. Czirmos bácsi! Öreg angyal! Elgondozta, ugye, a lovakat? S mindent elvégzett, ugye, angyalom?!
CZIRMOS
Bodrogival sem törődik, hanem ide-oda lépve, nagyon kutat a szemével, miközben kérdő szemekkel nézik őt.
KÓSA
Általában meredten nézte Czirmost. Mit keres, vén kolumbácsi?
CZIRMOS
Megnézi Kósát, de nem felel, hanem tovább vigyázkodik.
BODROGI
Kósához, Czirmost védve. Milyen Kolum bácsi?
KÓSA
Hát amelyik a marhát megcsípi.
CZIRMOS
Ha kolumbácsi volnék, magát mindjárt megcsípném.
KÓSA
Majdnem ráripakodva Czirmosra. Mit kutat még mindig, eme tisztes házban?
CZIRMOS
A leánka hol van? Kis szünet után, mert senki sem felel neki. Bogyót kérdém, a leánkát! Hogy hol van?!
KÓSA
A háziakra néz, kérdő szemekkel, s lassan leül.
CZIRMOS
Bodrogihoz. Maga sem tudja?
BODROGI
Nem.
CZIRMOS
Nem hát! Mert ami szép volt, s érdemes, avval maga sohasem törődött… Kifelé indul a másik szobába.
BODROGI
Czirmos bácsi!
CZIRMOS
Visszafordul.
BODROGI
Hova megy?
CZIRMOS
Jöjjön, s megtudja.
BODROGI
Pardon, egy kicsit.
Elöl Czirmos s utána Bodrogi kimegy a másik szobába. Akik bent maradtak, kérdőleg néznek egymásra.
ZELMA
Hirtelen felugrik, Bagira villog a szeme, s kitör. Muuú-u-ú! Mamlasz férfiú!… Csak ül, s nem segít semmit Kósa úrnak!… Egy szava sincs, amikor vonakodnak a lányától!
KÓSA
Az ajtóra mutatva, csendre inti Zelmát. Pszt!…
ZELMA
Csillapodás nélkül folytatja. Sőt még aluszik!… Ahelyett, hogy fejszét ragadna, s összevágná!
BAGI
Egyre zordult; most a szeme félelmesen Zelmára mered, a felső ajkát felhúzza, a bajusza felkunkorodik, s lassan, félig felállva mutatja Zelmának a széket; s félelmes, de nem erős hangon. Most ide ülj le!
ZELMA
Megszeppenve leül.
BAGI
Úgy. Ő is leül.
ZELMA
Szepegve. Nincs igazam, Kósa úr?
KÓSA
Nincs.
ZELMA
Meglepődve, de örömmel. Nincs?!
KÓSA
Nincs, mert Kósa János még csatát nem vesztett… S azonkívül Bodrogi a kezemben van! Muszáj neki azt csinálni, amit én mondok! Én pedig azt mondom neki, hogy ezt a leányt el kell venni! S úgy lesz!
ZELMA
Csak ne lenne olyan szemérmetes.
KÓSA
No, látja, az a baj. Hogy olyan bátortalan és szemérmes, mint egy szűz leány. Hirtelen eszébe jut. Hopp, szűz leány! Még van egy baj. Az ugyanis, hogy Bogyó nincs itthon.
ZELMA
S az mért baj?
KÓSA
Azért, mert nagy hasznát vennők most. János-napkor is, amikor elmentünk volt Bodrogihoz, ő hajtotta a malmunkra a vizet. De aztán ügyesen! Mint üldözött személy, bélopakodott a Bodrogi lakásába, s ott a vén Czirmossal megbarátkozván, Teréznek jó hírét költötte. S a végin, mint angyali szellem, a javunkra játszott mindent.
BAGI
S mindezt a maga fejitől tette?
KÓSA
Piroska oktatta, s Teréz küldte.
ZELMA
Kiált. Piroska!
PIROSKA
A másik szobából belép. Tessék.
ZELMA
Bogyót nem kellett volna szolgálatba tenni.
PIROSKA
Ámulva néz. Hallj oda! Hát nem maga toszogatott folyton, hogy takarítsuk el a leánkát a háztól?! Háromszor jártam meg a várost, amíg az „Arkangyal” patikusnál helyet szereztem neki!
ZELMA
Csúfondárosan, nyersen. Ha, azt mondom, hogy vágd le a füledet, akkor levágod?!
PIROSKA
Elérzékenyedve. Háládatlan…
KÓSA
Odamegy Piroskához, és kedveskedve vigasztalja. Jól van, no… Harc közben nem szabad sírni… A legnagyobb bajban, amikor csak maga segíthet!
PIROSKA
Eleven érdeklődéssel, mintha nem is sírt volna. Mi a baj?
KÓSA
Bodrogi úr nem akarja kimondani a végső szót.
PIROSKA
Nem akarja? Mért nem akarja?
KÓSA
Bátortalan és szemérmetes.
PIROSKA
Pedig muszáj neki kimondani! Ha már idáig elhoztuk!
BAGI
Meg kell nyomni a hasát, mint a vásári bubának!
ZELMA
Maga hallgasson! Ne rontsa el ezt is.
BAGI
Hát még mit rontottam el?
ZELMA
A mi házasságunkat.
BAGI
Igen, mert én is hevenyészve kértelek meg.
PIROSKA
Közben nagyon gondolkozott, még a fejét is fogta; most hirtelen jó gondolata támadt. Várjon! Elkábítjuk a két barátját, s aztán ráeresztjük! Azok kinyomják belőle a szót! Már indul a másik szoba ajtaja felé.
KÓSA
Hó, várjon!
PIROSKA
Megáll.
KÓSA
S ha azzal sem érünk célt?
PIROSKA
Gondolkozik. Hát akkor… Akkor…
KÓSA
Valami cselfogást kéne kitalálni!… Szilveszterit! A vidámság leple alatt.
PIROSKA
Felkapja a fejét. Már tudom, mit!
KÓSA
No!?
PIROSKA
Játékot rendezünk!
KÓSA
Milyen játékot?
PIROSKA
Dugó-játékot!
Kérdőleg mind egymásra néznek.
ZELMA
Bagi, maga tudja azt a „dugó-játékot”?
BAGI
Én már öreg vagyok.
PIROSKA
Közben odalépett az ajtóhoz, kinyitotta, és behajolva integetett.
Gumics és Czimer belépnek. Látszik, hogy odakünn ittak.
KÓSA
Ugye, maguk jó barátai Bodrogi úrnak?
GUMICS
Azok vagyunk! Ugye, Czimer?
CZIMER
Esküszöm!
KÓSA
No, most többek lesznek, mint jó barátai. Ha rám hallgatnak.
Gumics és Czimer nagy figyelő arcot vágnak.
KÓSA
Bodrogi úr házat kap, pénzt és teherautót. Ha a kiszemelt házi hajadont elveszi. Nagy vállalkozást alapíthat, melyben maguk társak lehetnek.
GUMICS
Mikor lesz az esküvő?
KÓSA
Bodrogi úr olyan szemérmetes és gyámoltalan, hogy megkérni sem meri a jelöltet.
GUMICS
Odaszól Czimernek. Hívd bé!
CZIMER
Csak hátrafordítja a fejét, s kiált. Bodrogi!
PIROSKA
Kinyitja Bodrogi előtt az ajtót, utána félig húzza be.
BODROGI
Belép; aggodalmasan jön.
GUMICS
Gyere csak, gyere!
BODROGI
Nem látod, hogy itt vagyok? Húzódozva, kicsit a háttérben áll.
GUMICS
Te mióta vagy ilyen gyámoltalan?
BODROGI
Milyen?
GUMICS
Olyan, hogy nem mered megkérni a leányt.
BODROGI
Neked ahhoz mi közöd?
CZIMER
Én is úgy tudom, hogy leánykérőbe jöttünk.
BODROGI
Én pedig úgy tudom, hogy eddig ti gondolkoztatok az én eszemmel, s nem én a tiétekkel! Most egyszerre miért akarjátok, hogy megfordítva legyen? Vagy a gyámjaim vagytok talán?!
GUMICS
Ne szikrázzál! Vendégségben vagyunk!
BODROGI
Tudom, hol vagyok, mert én hoztalak ide titeket.
GUMICS
Te kértél, hogy jöjjünk.
BODROGI
Azt hittem, hogy barátokat hozok magammal, s nem cselszövőket!
GUMICS
Egészen támadólag. Ki a cselszövő?!
CZIMER
Gumicshoz. Meghibbant. Hadd el!
GUMICS
Követelem: kivel és ki ellen szőttünk mi cselt?
BODROGI
Kósa úrral, s ellenem.
Zelma feláll; Kósa lép egyet, mintha szólni akarna.
GUMICS
Int Kósának; s szigorúan szembe Bodrogival. Miben szőttünk mi cselt ellened?
BODROGI
Zavarban van. Abban, hogy szóra bírjatok.
GUMICS
Hogy szóra bírjunk téged? Kacsint Kósa felé, hogy most kihúzza belőle. Micsoda szóra?
BODROGI
Odavetve, hogy Gumics ne alakoskodjék tovább. Menj a fenébe, hülye!… A háziak felé. Bocsánat az illetlen kifejezésért. Kósa felé. Kósa úr, mi a szándékunk tovább? Megyünk vagy maradunk?
KÓSA
Maradunk, s a vidám oldalunkra fordulunk. Int Piroskának, hogy szóljon.
ZELMA
Sietve rászól Piroskára. Piroska! A „dugót”
BAGI
Nálam van.
Mindenki Bagira néz. Zavart csend.
KÓSA
Halljuk Piroskát!
PIROSKA
Mindenki itt van?
CZIRMOS
Belép a másik szobából. Most már itt.
TERÉZ
Szintén belépett. Jelen.
CZIRMOS
Terézre néz. Inkább a múlt.
KÓSA
Csend legyen! Halljuk Piroskát! Mindenki jól figyeljen!
PIROSKA
Tisztelt vendégkoszorú, s én! Ennek a mai estének, egészen mostanig, a menyasszony és a vőlegény vala két fényes csillaga. De ebben a mivoltukban mostan eltöröljük őket, s ami belőlük megmarad, azt kedves szóval meghívjuk ezennel, hogy jöjjenek velünk Szilveszter szakállának játszókertjébe, ahol kedvünket s időnket vidáman szeretnők tölteni. De mind és hamar siessünk, mert a karácsonyi maradék angyalok itt jártak már az előbb, s kinyitották a játszókert ajtaját. Vidáman kinyitották, s reánk azt a játékot osztották, aminek dugó-játék a neve.
CZIRMOS
Micsoda játék az?
PIROSKA
Amilyen az oroszlán az állatok világában, a dugó-játék is olyan a virágok seregiben. Vagyis kezdetben teremté Isten az embert szép és tiszta edénynek. Igazsággal és fényességgel töltötte meg. Aztán beléhelyezte a Paradicsomba, és nem dugta bé a száját, hogy az igazság és a fény szabadon jöhessen belőle. De a bűn az emberi edényben hamar zavarossá tette az igazság vizét, s Isten büntetésből még egy dugót is küldött, amivel a haragos arkangyal, mint első dugómester, bédugott minket. Attól kezdve egész esztendőben bédugva élünk, s csak szilveszter este engedtetik meg, hogy ebben a „dugó-játék”-ban dugatlan szólhassunk.
CZIMER
Rajta! Gyerünk!
PIROSKA
Kósa úr lesz a dugómester.
Több éljen hangzik.
GUMICS
S akit kidugnak, mi lesz azzal?
PIROSKA
Akit Kósa úr kidug, abból a fény és az igazság mind kijöhet.
CZIRMOS
Ha van benne!
PIROSKA
A szemérmetes idétlensége dugó nélkül megszűnik. A szerelmes bátran megvallja szerelmét, s eljegyzi választottját. Senki sem fél, aki dugatlan, s nem hazudik, hanem igaz gondolatát és valódi érzelmeit kimondja.
BAGI
S aztán harag nem lesz belőle?
PIROSKA
Haragudni nem szabad!
CZIRMOS
Akkor jó.
PIROSKA
Figyelem! Amikor azt mondom, hogy „Hipp!”, akkor mindenki leül gyorsan a helyére! S amikor Kósa úr azt mondja, hogy „Hopp!”, akkor kezdődik a játék. Figyelem! „Hipp!”
Mindenki gyorsan a helyére ül: Kósa, Bagi, Piroska és Zelma az asztal mellé; Gumics és Czimer a kályha mellé, egy-egy kicsi székre; Bodrogi a karos pad egyik szögletébe, Teréz a másikba; Czirmos pedig a pad közepére.
KÓSA
Egy hatalmas parafadugót vett ki az asztal fiókjából, s az előtte fekszik. Dugómesteri hangon kiáltja. Hopp!… Hopp!
PIROSKA
Egy „hopp” elég lett volna!
KÓSA
Most már mindegy. Körülnéz, majd Czimeren áll meg a szeme. Czimer úr! Elsőnek magát dugom ki!
CZIMER
Meg is játssza. Pukk!
KÓSA
Mondja meg nekem, hogy bédugva jobb-e magának, vagy így dugó nélkül?
CZIMER
Bédugva jobb, mert akkor én is nagyokat hazudok mindenkinek s magamnak is, mint más emberek. Jobb lesz hát, ha hamar visszateszi a dugómat, mert szembe találom köpni a társaságot, s magamat is.
Tetsző nevetés.
KÓSA
Gyorsan bedugja Czimert: mutatja a nagy dugóval. Aztán ismét körülnéz, majd Bagin áll meg a szeme. Bagi uram, mi a véleménye a vendégeiről?
BAGI
Bédugva hívtam meg őket, s most már dugatlanul is elszenvedem.
ZELMA
Nem igaz! Szívesen vannak látva.
BAGI
Kósához. Dugja ki a feleségemet!
KÓSA
A háziasszonyt kidugom!
ZELMA
Felugrik. Ha idejöttek ilyen nagy csődülettel, álljanak szavuknak! Az én lányom sem akárki lánya!
Kiabálni kezdenek: „Dugja bé! Dugja bé!”
KÓSA
Bédugom! Üljön le!
ZELMA
Békétlen izgalommal leül.
BAGI
Kósához. Nincs egy tartalék dugója?
ZELMA
Az magának minek kell?
BAGI
Hát ha kilövöd a valódit, akkor legyen.
Mind nevetnek.
KÓSA
Csendet kopogtat a nagy dugóval. Gumics úr! Ki van dugva. Mondja meg nekünk, hogy: ha egy fiatalember talál egy tisztességes, jóravaló, gazdag hajadont, akkor jól teszi-e, ha feleségül veszi?
GUMICS
Ha más veszi, jól teszi.
KÓSA
Gyorsan bedugja Gumicsot. Piroska! Maga mit gondol: Teréz szereti-e Bodrogi urat?
PIROSKA
Ha már ki kell mondani az igazat, akkor kimondom, hogy nem szereti!
Mindenki ámul.
TERÉZ
Nem igaz!
KÓSA
Terézt kidugom: mondja meg ő maga.
TERÉZ
Csak amikor bennem volt a dugó, akkor mondtam, hogy nem szeretem. Mérgemben hazudtam! De így dugó nélkül nagyon szeretem!
KÓSA
Jól van. Bédugja Terézt. No, Czirmos bácsi, kidugtam magát is: mondja meg, mit gondol magában?
CZIRMOS
Én azt gondolom magamban, hogy maga kenetes gazember.
Döbbent csend.
CZIRMOS
Folytatja. Olyan nagy gazember, hogy az örökmécs elalszik, ha maga bémegy a templomba.
KÓSA
Először elképed, aztán mérgesen feláll. Mit mondott, maga vén farizeus?!
Hangok hallatszanak: „Nem szabad! Haragudni nem szabad! Dugja bé inkább! Dugja bé”
KÓSA
A hangokra magára eszmél, s kemény mozdulattal bédugja Czirmost. A sírig legyen bédugva!… Leül, összeszedi magát. No, Bodrogi úr, igazmondásra kidugom magát: gazember vagyok én?
BODROGI
Nem gazember.
KÓSA
Felderülve, kérkedve. Hát?! Mivel Bodrogi nem szól. No, mondja meg!
BODROGI
Nehezen indul, aztán egyre jobban belejön. Nem gazember… Csupán, mint az… öreg róka… fondorlattal dolgozik. Ki akarja belőlem szorítani a kétévi házbért, és el akarja adni a házát, amiben lakom… Ha én most megházasodnám, ki tudnám fizetni magának a házbért, s a házat is el tudná adni nekünk… Ezt gondolja magában, a hája alatt, amit reggelenként szenteltvízzel keneget.
KÓSA
Itt mindenki jól ismer engem. Bízza hát azt másra, s reám, hogy én mit gondolok magamban. Inkább azt mondja meg ezek után, hogy önmagáról mi a véleménye?
BODROGI
Önmagamról sem jó, kedves Kósa úr. Sőt rosszabb, mint magáról. Mert maga, amikor ájtatos és számító fondorlatokban él, nem tagadja meg semmiféle jó tulajdonságát. Nem árul el semmiféle szépet és jót. Mert ilyenek nincsenek magában. Én azonban, kedves Kósa úr, nem arra születtem, hogy vásári fazekakat gyártsak! Hogy a véleményemet és a lelkemet eldugjam! S hogy az álmaimból is sarat csináljak! Hanem arra születtem… Keserű izgalmában feláll, s Kósa felé tesz néhány lépést. Tudja, mire?! Arra, hogy művész legyek, aki a sárba lelket lehel!… Teremtő lelket!… Arra születtem, hogy a véleményemet, a tiszta hitet és a nemes küzdelmet hirdessem!… S arra, hogy az álmaimat valósággá váltsam… Hogy ne szégyelljem magam, amikor süt a nap, vagy ott állok a csillagos ég alatt!
KÓSA
Hát akkor mért nem tette azt?!
BODROGI
Azért, mert nem az egekre hallgattam, mely az igazságot és a fényt töltötte edényembe, hanem a világra, amely aranynak hazudott dugójával bedugott engem… Azért, mert a buta eszemmel először pénzt akartam, s a pénzzel tekintélyt… Azért, mert hasonlítani akartam az olyan emberekhez, amilyen maga; s mert hitvány barátokat tartottam!
GUMICS
Dugja bé!
CZIMER
De rögtön!
BODROGI
Kósához. Azért, mert bálványimádó lettem… Mint maga!
KÓSA
Felugrik. Bálványimádó?! Pogány vagyok én?!
Gumics, Czimer, Piroska és Zelma is megbotránkozva felállnak.
BODROGI
Kósához. Nem tetszik? Maga kérdezett!
KÓSA
Bédugom!
BODROGI
Ha tud!
Örömizgalmában Czirmos is feláll.
KÓSA
Nem hallja, hogy bédugom?!
BODROGI
Nincs magának többé olyan dugója, Kósa úr. A forrás kibuggyant!… Megízleltem, hogy milyen boldogító kimondani nyíltan a szót…
KÓSA
Akkor mondja ki végre a szót! Amiért idejöttünk!
BODROGI
A vendéglátást köszönöm. A hajadonnak tiszteletem.
KÓSA
Nem kéri meg?
BODROGI
Nem.
Teréz sírni kezd.
KÓSA
Kezemben van a nyaka! Hogy mer így beszélni?
BODROGI
A hópelyhek is mernek fehérek lenni és hullani. S a hold is milyen bátran világít!
Kívülről klarinétszó hallatszik.
KÓSA
Tehetetlenül, összeroskadva leül. Ilyen még nem volt… Nem… Nem is tudom, mit csináljak…
BODROGI
Felszabadult vidámsággal Kósa felé nyújtja a két karját. Jöjjön velem táncolni! Néhány táncmozdulattal egyet fordul, s ismét nyújtja Kósa felé a két karját. No, jöjjön!
A táncfordulat alatt Bogyó belép az ajtón, vasárnapi ruhában s átalvetővel a vállán; s Bogyó mögött ittasan Petke, ahogy öleli a muzsikáló cigányt.
CZIRMOS
Ahogy Bogyó belép, örömében felkiált. Bodrogi úr! Né, megjött Bogyó, az angyali szellem!
PETKE
Egy részeg mozdulattal kinyomja a cigány szájából a klarinétot.
BODROGI
Bogyó felé fordul, s boldog komolysággal. Isten hozta!
BOGYÓ
Leteszi az átalvetőt a padra. Jó estét kívánok, mindenkinek!
ZELMA
Bogyóhoz. Te honnét kerülsz ide?
BOGYÓ
Az „Arkangyal” patikustól… Az éjjeli úton végig egyedül jöttem… Éhes farkast is láttam…
ZELMA
S onnét mért jöttél el, a patikustól?… Az éjjeli úton.
BOGYÓ
A tisztesség mondta, hogy eljöjjek. De rögtön!
ZELMA
Nem értem!
BOGYÓ
A patikus úrnak van egy fia. Úgy hívják, Elemér. Ő ma este, amikor csak ketten voltunk otthon, tajtékozva le akart engem szakítani… Azt mondta nekem, hogy: most válassz, mert vagy meghalunk most mind a ketten, vagy pedig… Restelli kimondani. Tetszik tudni!
ZELMA
Azt akarta, hogy a kedvese légy?
BOGYÓ
Azt.
ZELMA
S te nem akartál?
BOGYÓ
Nem. Mert senki sem kívánhatja tőlem, hogy aztán szégyelljem magam, amikor süt a nap, vagy amikor ott állok a csillagos ég alatt.
CZIRMOS
Ez a beszéd! Hallja, Bodrogi?
BODROGI
Hallom.
PIROSKA
Rákiált Czirmosra. Maga ne ordítson a más házában! Vén here!
Az izgalom kigyúl.
PETKE
Piroskára kiált. Te hallgass!
ZELMA
Piroskának van igaza!
BAGI
Vészesen feláll, s Zelma felé. Nem dugod bé?!
Petke Piroskához, Bagi Zelmához lép: mind a két férfi félelmes haraggal nézi a feleségét. A két asszony lassan térdre ereszkedik a férje előtt, miközben Teréz zokogni kezd, Kósa pedig megdermedve, leesett állal áll.
CZIRMOS
Riasztó hangon. Menjünk innét, Bodrogi úr! A cigányhoz. Cigány, előre! S fújjad!
A cigány kiugrik az ajtón, amit nyitva hagy. Gumics és Czimer a másik szoba ajtaján gyorsan kimennek.
CZIRMOS
Megragadja az átalvetőt.
BOGYÓ
Az az enyim, Czirmos bácsi!
CZIRMOS
Maga is jön velünk!… Inas lesz, fazakasinas!
BOGYÓ
Kérdezze meg, elengednek-e?!
Künn a cigány fújni kezdi a Rákóczi-indulót.
CZIRMOS
Most nem lehet zavarni őket! Leereszti az átalvetőt a földre, derékon ragadja Bogyót, s kiviszi az ajtón.
BODROGI
A vállára veszi az átalvetőt, és meghajlik a bentlévők felé. Jó estét kívánok! Kimegy.
Függöny
Harmadik felvonás
Színhely: a Bodrogi lakószobája s egyben műhelye, mint az első felvonásban. Ha akkor, az első felvonásban, a Bodrogi nyomorúságos állapotát és kedvetlenségét mutatta a lakás, most azt kell mutatnia, hogy ebből az állapotból, gazdájával együtt, kimozdult a lakás. Rend van és tisztaság most a szobában. A bútorok és az agyagedények is rendezetten állnak. Az asztal le van terítve valami vidám papirossal. Nagyon világos és derűt árasztó most a szoba: a külső havas és napsütő világ is beárad az ablakon.
Idő: újév napján, ebédidő után.
BODROGI
Ül az asztal mellett, s nagy papirosra, ami rajztáblára van rászegezve, odaadással rajzol és fest. Rendesen és tisztán van öltözve: szépen takarított cipőben és kivasalt nadrágban; felül csak ing van rajta, színes és kockás, amilyent a festők szoktak viselni. Inge a nyakán nincs begombolva. Az asztalon festék és ecsetek.
CZIRMOS
A kályha mellett ül, amiben vadul ég a tűz, még piros is a kályha egyik oldala; az öreg elhúzódik a kályhától, minek a szelelőajtaját becsukja. Eladlak! A pokolba!
BODROGI
Oda sem néz. Mi az, vén rózsabokor?
CZIRMOS
Úgy süt ez a kályha, mintha a pokolba kívánkoznék. A múlt esztendőben sohasem akart működni, s ma reggeltől kezdve nem lehet mellette megmaradni.
BODROGI
Újév napján ő is új életet kezdett. Jöjjön, nézze ezt meg.
CZIRMOS
Feláll, Bodrogi felé indul. Abból mi lesz?
BODROGI
Látá Isten Ádámot, hogy nagyon egyedül van; akkor megsajnálá őt, s teremtette neki Évát.
CZIRMOS
Rápillant a rajzra. Értem, társat csinálunk ennek a nagy árva kancsónak.
BODROGI
Úgy van.
CZIRMOS
No csak.
BODROGI
S azt gondoltam, hogy legyen ez az új kancsó a Paradicsom fájának a törzse. Májusban nagy-nagy virágzó almafaágakat rakunk majd bele. Nem olyan lesz akkor, mintha valóban a Paradicsom almafája virágoznék?
CZIRMOS
Mindenkinek megmagyarázzuk: nehogy azt gondolja valaki, hogy egy óriás kancsó, amibe mi raktunk almafaágakat.
BODROGI
Maga szamár! Hát én a kancsóra ráfestem Ádámot és Évát. Az egyik oldalára Ádámot, s a másikra Évát. Ahogy átölelik a fa törzsét, s fogják egymásnak a kezét! Mutatja a rajzot. Látja? Ez lesz az egyik oldala a kancsónak: ezen van Éva! Látja?!
CZIRMOS
Még jobban megnézi a rajzot. Látom. Kedvesen ravaszkodva elmosolyodik. A másik oldalát is látom.
BODROGI
Azt még nem csináltam meg.
CZIRMOS
De én már látom!
BODROGI
Hogyhogy?!
CZIRMOS
Maga lesz rajta, Ádám gyanánt. A maga képe. Igaz-e?
BODROGI
Igaz. Ámul. S maga azt honnét tudja?
CZIRMOS
Onnét, hogy ezen az oldalon, amit már megfestett, ezen Éva gyanánt a leánka van: Bogyó!
BODROGI
Csillogó szemmel. Megismerte?
CZIRMOS
Kedvesen csinált meghatottsággal. Meg.
KÖTELES
Kopogtat és belép; vidám, nagyon mozgékony, ünnepre ki van öltözve. Jó napot kívánok.
BODROGI
A rajzzal lefelé fordítja a rajztáblát. Jó napot, Köteles úr. Feláll. Minek köszönhetem kedves látogatását?
CZIRMOS
Olvasott egy mesét.
KÖTELES
Eltalálta! Olvastam, olvastam.
BODROGI
Tessék leülni. Leül.
KÖTELES
Leül az asztal mellé. Szerepelt abban a mesében, kérem szépen, egy szegény adóhivatalnok. Annak volt egy eszes, tehetséges jó barátja: egy művész! Történt, kérem szépen, hogy ez a jó barátja gazdag menyasszonyt szerzett, hogy véle megházasodjék. A szegény hivatalnok nem tudta, hogy mit kell tenni ilyen alkalommal. Éppen ezért elment a bölcs kádihoz, hogy tőle tanácsot kérjen. A bölcs kádi pedig azt felelte neki: menj el, és látogasd meg és tiszteld a te jó barátodat, akinek immár két esze vagyon. Nevezetesen az egyik, ami eddig is volt neki, a másik pedig a gazdag feleség. Nevet.
BODROGI
Hasonló hangnemben folytatja. S akkor elment az adóhivatalnok az ő művész barátjához, akinek elmondta, amire a bölcs kádi őt tanította. A művész pedig így válaszolt az ő barátjának: „Aranyból való és dicső barátom! Mivelhogy énnekem amúgy is van egy eszem, neked adom az én gazdag menyasszonyomat, hogy legalább egy eszed neked is legyen.”
KÖTELES
Gyorsan feláll. Boldog új évet kívánok! Kifelé megy, majd visszafordul. Három nap!
BODROGI
Micsoda három nap?
KÖTELES
Árverezünk! Csak három nap! Kimegy.
BODROGI
Nevetve Czirmoshoz. No, mit szól ehhez?
CZIRMOS
Többet, amíg él, mesét nem fog olvasni.
BODROGI
A hülye majom!… Azt hiszi, hogy dugába dőlünk a három napja miatt… Feláll. Hát árverezzenek!… Az edények felé fordul. Itt van mind! Az egész szemét!… Vigyék el! Legalább nem fogom látni… Fölvesz egy fazekat, s undorral nézi. Pocsék portéka… Ki csinálta ezeket, Czirmos bácsi?
CZIRMOS
Bodrogi Antal!
BODROGI
Akarattal leejti a fazekat, ami összetörik a földön.
CZIRMOS
Bodrogi felé lép egyet, s kérdőleg néz reá.
BODROGI
Ezt én csináltam.
CZIRMOS
Nem tudja, hogy a fazakak listára vadnak írva? Nem a miénk immár, hanem az államé! Ha a földre eregeti őket, minket bézárnak!
BODROGI
Kedves csodálkozással. Maga mióta lett ilyen nyúlszívű?
CZIRMOS
A bölcs kádi azt mondta volt, hogy az okos ember az államnak adja üres fazakát, hogy majd akkor ehessék belőle, amikor az állam már megtöltötte hússal.
BODROGI
Hallja! Most maga spekulál, amikor én abbahagytam?! Amikor felrepültem a szemétdombról, amelyiken ilyen edényeket gyárt a művész?! Megfogja Czirmosnak a vállát, s gyöngéden megrázza. Ember!… Öreg arkangyal! Lefagytak az éjjel a szárnyai, s a tüzes kardot a hóba dobta?! Elfelejtette, hogy az este, a telihold alatt, a csillagokkal kötöttünk szövetséget s nem az államokkal?!
CZIRMOS
Maga a világ egyik széliről a másikra ment. Mind a kettőről könnyen lehull az ember.
BODROGI
S aztán?! A csillag lehull sziporkázva, de a tök nem. Mi akar lenni: tök vagy csillag?
CZIRMOS
Ember!
BODROGI
Megöleli Czirmost. Szépen felelt, öreg honfoglaló. Elengedi. Emberek leszünk… Szókimondó, meg nem alkuvó emberek… Az edényekre mutat. De ezeket, itt, ne lássam. Leül. Mert úgy hallom, valahányszor odanézek, mintha nyávognának. Nem énekelnek, érti? Hanem nyávognak!
CZIRMOS
Ne nézzen oda.
BOGYÓ
Frissen, ünnepi ruhában belép; vidám és kedvesen titokzatos: hárászkendőben csombolygatva valamit hoz. Egyenesen az asztal elé megy, megáll Bodrogival szemben, s miközben mosolygó szemekkel nézi őt, egy cserép muskátlivirágot bont ki a kendőből. A virágot Bodrogi elé teszi az asztalra, aztán megáll, és kedveskedő ünnepélyességgel mondja. Jólesik szívünknek, s a lelkünket is öröm tölti el, hogy boldog reménységben érhettük meg újesztendő napját. Adja a Mindenható, hogy ennek az ígéretes új esztendőnek minden egyes napját jó egészségben, hasznos munkában és tiszta szeretetben tölthessük mindnyájan, de különösen a főnök úr, akinek az összes alkalmazottak nevében ezennel boldog új évet kívánok! Meghajtja magát.
CZIRMOS
A köszöntő alatt Bogyó mellé állott, s most ő is meghajtja magát.
BODROGI
Meghatva feláll; Bogyó felé megy, és már mozdul a karja, hogy magához ölelje Bogyót, de akkor gyorsan meggondolja magát, s odaszól Czirmosnak. Csókolja meg! Helyettem!
CZIRMOS
Gyorsan megcsókolja a Bogyó arcát.
BODROGI
A kezébe veszi a virágot, s hol a virágra s hol Bogyóra tekint. Czirmos bácsi! Mióta nem volt virág ebben a szobában?
CZIRMOS
A világ teremtése óta.
BODROGI
Amióta itt lakunk, nem volt… Nem emlékszem.
CZIRMOS
Nem volt, nem.
BODROGI
Köszönöm, Bogyó. Leteszi az asztalra a virágot.
BOGYÓ
Szívesen.
BODROGI
Hát igen… A főnök úr már kapott virágot, de hát Bodrogi Antal mikor kap Bogyótól?
CZIRMOS
Kedvesen oktatva Bodrogit. No, halljunk oda! Most magán van a sor!… Hát így elszokott a rendes leányoktól?! S már elfelejtette az úri szokást?!
BODROGI
Maga hosszabb ideig volt legény, mint én.
BOGYÓ
Most is az!
CZIRMOS
Az hát! Ezt a leánkát is ki csókolta meg az előbb? Én! Mert maga csak szaval: „Bátor! Szókimondó! Meg nem alkuvó! Csillag! Tök.”
Mind nevetnek.
BODROGI
Nevetés alatt visszalép az asztalhoz. Tök!… Felveszi a rajztáblát, önkéntelenül; s ránéz a rajzra.
CZIRMOS
Mutassa meg a leánykának!
BODROGI
Szemrehányással néz Czirmosra, rosszallva csóválja a fejét; közben a rajztáblát, a rajzzal lefelé fordítva, leteszi az asztalra; s leül.
BOGYÓ
Tessék megmutatni nekem! Czirmoshoz. Mi van azon, Czirmos bácsi?
CZIRMOS
Isten megtiltotta, hogy együnk a jó és gonosz tudás fájáról.
BODROGI
Meg, meg… A rajzot az asztal fiókjába teszi.
MIHÁLY
Kopogtat és belép. Jó napot kívánok.
CZIRMOS
Jó napot, Mihály.
MIHÁLY
Kezet fog Czirmossal. Bodrogi úrhoz jöttem.
BODROGI
Feláll. Tessék.
MIHÁLY
Kezet fog Bodrogival. Boldog új esztendőt kívánok. Bogyóval is kezet fog. Szép húgomban kit tisztelhetek?
CZIRMOS
A jövőt.
BODROGI
Üljön le, Mihály.
Mihály és Bodrogi leülnek az asztal mellé.
CZIRMOS
Bodrogiék felé. Aztán, ha bajban vannak, kiáltsanak.
Magával viszi Bogyót is: hátra a kályha felé, ahol a sarokban a földön limlomok vannak.
MIHÁLY
Czirmoshoz. Itt baj nem lesz… Bodrogihoz. Sőt ellenkezőleg: azért jövék Bodrogi úrhoz, hogy a húsz forintot, amivel tartozott nekem, köszönettel megkaptam.
BODROGI
Értetlenül nézi Mihályt.
Czirmos a limlomok között válogat, s közben ilyen szavai hallatszanak, ahogy Bogyónak mondja: „Nem tudja nézni őket”… „Nyávognak”…
MIHÁLY
Bodroginak a fülébe rágva. A húsz forintot megkaptam!
BODROGI
Amivel én tartoztam magának?
MIHÁLY
Azt. Mind a húszat. Megkaptam.
BODROGI
Körülnéz, mintha álomból ébredne. Majd Czirmoshoz, aki felfülelt az utolsó szavakra, s aki már az asztal felé tart, egy nagy lepellel, amely egyik oldalán piros, s a másikon fekete, s amelyet Bogyóval együtt hoz. Ketten a két szélinél tartva a kibontott leplet. Hallja, Czirmos bácsi? Mihály a húsz forintot megkapta! Amivel tartoztunk neki
CZIRMOS
Mindig becsületes emberek vótunk. Ott áll Bogyóval együtt, ahogy tartják a kibontott leplet.
BODROGI
Czirmoshoz. Tud maga erről?
CZIRMOS
Hogyne tudnék! Tartoztunk neki.
BODROGI
Tudom, hogy tartoztunk, de hogy megadtuk: tud maga arról?!
CZIRMOS
Ki mondja, hogy megadtuk?
BODROGI
Itt Mihály, ő maga.
MIHÁLY
Én nem azt mondtam, hogy megadták. Én azt mondtam, hogy megkaptam.
CZIRMOS
Bodrogihoz. No, látja!
BODROGI
Czirmoshoz. Hát az magának nem mindegy?!
CZIRMOS
Hát hogy vóna?
BODROGI
Feláll. Itt valaki más nyelven beszél!
BOGYÓ
Aki a húsz forintot megadta.
BODROGI
De ki adta meg?! Kérdőleg nézi Mihályt.
MIHÁLY
Mosolyogva feláll. Így szép a világ, Bodrogi úr. Kezet fog Bodrogival. Aztán, ha szekeres kell, én megvagyok máskor is. Köszön, és kimegy.
BODROGI
Önkéntelenül lép kettőt Mihály után, aztán visszafordul, és ide-oda néz és mozdul. Aztán egyszerre úgy néz Czirmosra és Bogyóra, mintha csak most venné észre, hogy azok tartják a leplet. Mi az?
CZIRMOS
Gyászlepel.
BODROGI
Ki halt meg?
CZIRMOS
A fazakak. Megindul egyedül a fazekak felé, s majd a lepellel leborítja azokat.
BODROGI
Nevetve. No, Bogyó! Maga nem bolondul meg itt, Czirmos bácsi mellett?
BOGYÓ
Óh, mi találunk ketten: Czirmos bácsi s én. Mert én is bolondos vagyok, s ő is. Huncutkodva. De van egy óriási nagy szerencsénk nekünk: mégpedig az, hogy itt van mellettünk egy igazi meggondolt, bölcs ember… Akinek az esze nem jár soha az ágak hegyin… Akinek a fazakai nem nyávognak… Aki nem mással csókoltatja meg, hanem maga csókolja meg a kedvesét!
BODROGI
Meglepődve, de önkéntelen és mohó örömmel. A kedvesét?!
BOGYÓ
Visszahúzódva. Én bolondos vagyok…
CZIRMOS
Már odajött volt. Ne ijesztgesse azt a leánkát!
BODROGI
Odamegy az asztali helyére. Maga ne ólálkodjék a Paradicsom kapujában. Leül. Hanem azt mondja meg: honnét fizette meg azt a húsz forintot?
CZIRMOS
Pokolba jussak, ha én fizettem meg!
BODROGI
Bogyó?!
BOGYÓ
Bizonisten nem tudom.
BODROGI
Mi történhetett?… Gondolkozik. Tréfa lenne?… Elszántan. Mert akkor itt s a környéken baj lesz!…
CZIRMOS
Láttak még ilyent?! Most emiatt eszi magát!
BODROGI
Kitörve. Velem ne űzzön tréfát senki!
CZIRMOS
Bodrogi úr! Ne lásson rémet ebben is!… Hagyja most mentire… Majd kitudódik, hogy mi történt.
BODROGI
Majd?! Nem majd, hanem most!… Induljon rögtön, s derítse ki!
CZIRMOS
Jó… Dirdurral gyorsan kimegy.
BOGYÓ
Gyöngéden, szeretettel közeledik Bodrogihoz. Ne búsuljon, mert tréfa nem eshetett… Sem más olyan dolog, ami rossz… Én észrevettem volna… Mert a szemem járt, a fülem üsmeri a szót… Ami történt, tisztességből történhetett… Ezt látni lehetett… S tudja, mit mondott Mihály bácsi? Azt mondta, hogy „Így szép a világ, Bodrogi úr”… S ha ezt mondta, akkor így szép: ha ilyen dolgok történnek, ami történt.
BODROGI
A beszéd vége felé fölnézett Bogyóra, s most meleg elismeréssel nézi. Maga okos gyermek.
BOGYÓ
A virágra mutat. Ez a virág okos?
BODROGI
Megnézi, s gyöngéden megérinti a virágot. Ezt maga mért kérdezte?
BOGYÓ
Azért, mert együtt jártunk iskolába.
BODROGI
Elneveti magát. Üljön le ide!
BOGYÓ
Leül az asztal mellé.
BODROGI
Bogyó, emlékszik arra, amikor először találkoztunk, János napján?
BOGYÓ
Hát hogyne! Amikor maga azt mondta Czirmos bácsinak: „Hát menedékhely az én lakásom?!…” „Takarítsa ki innét ezt a leányt!”…
BODROGI
Nevet, nem akar emlékezni. Én mondtam ilyent?!
BOGYÓ
Nem jut eszibe?
BODROGI
Nem… Akárhogy töröm a fejemet… Látja, milyen buta vagyok!
BOGYÓ
Hála Istennek.
BODROGI
Hogy buta vagyok?
BOGYÓ
Hogy nem emlékszik!
BODROGI
Kedvesen, de egyre komolyabban. De arra emlékszem, hogy maga előtt egyszerre kinyílott bennem a szó, s vallottam magának… Pedig akkor láttam először… S mégis elmondtam titkos panaszomat… S milyen jólesett nekem, hogy a maga mostoha sorsa mellé odatehettem az én keserű bánatomat!… S tiszta szíve előtt milyen jólesett megvallani, hogy én vásári ember lettem, s hogy kiraboltam saját magamat, mint a tolvaj!…
BOGYÓ
Elszomorodott, majdnem sír.
BODROGI
Részvéttel, vigasztalva. Mi az, nagyleány?… Hát mért szomorodott így el?…
BOGYÓ
Akkor szerettem volna segíteni magán, s nem tudtam…
BODROGI
Hát segített!… Tudja, milyen nagyot segített?! Amikor reám nézett tiszta szemekkel, s azt mondta nekem „Egyszer még eljöhet a csoda”… S azt is milyen angyali biztatással mondta, hogy kezdjem újra az életemet. Feláll. Hát újra kezdtem! S maga most is itt van!… S itt is marad!
BOGYÓ
Tudom. Inas vagyok,
Egymásra nevetnek.
BODROGI
Hát mi akar lenni?
BOGYÓ
Kicsit pajkosan. Legalább segéd.
CZIRMOS
Nagy szuszogva belép.
BODROGI
Czirmoshoz. No?!
CZIRMOS
Nyomon vagyok.
BODROGI
Mi az eredmény?
CZIRMOS
Mintha új dolgot mondana. Valaki a húsz forintot kifizette!
BODROGI
De ki?!
CZIRMOS
Azt még nem tudom.
BODROGI
Bogyóhoz; szeretettel Czirmos iránt. Látja?… Ha elmegy, így jön haza… Ha itthon van, így megy el… Pillangót fogunk egész nap… Ezzel töltöm az életemet.
CZIRMOS
Ne ezzel töltse, hanem tessék elmenni a gyűlésbe!
BODROGI
Miféle gyűlésbe?
CZIRMOS
Az újévi gyűlésbe. Hát azt is elfelejtette? A szakszerű fazekasok gyűlésire!… Most mennek a többiek is, nagy iromba szakszerűséggel s nagy romlandó lélekkel… Magának is menni kell!
BODROGI
Hát szakszerű fazekas vagyok én?!
CZIRMOS
Eddig az vót; Belélépett az egyesületükbe, s fizettük nekik a tagdíjat. Ők itthon nyomtak minket, s mi a városban védtük őket…
BODROGI
Úgy beszél, mintha nem tudná, hogy mi történt a tegnap este. Mintha nem tudná, hogy a mai nappal ez is megváltozott.
CZIRMOS
Ha megváltozott, mondja meg nekik! Ott a helyszínen, a szemükbe! Legyen „meg nem alkuvó”, „szókimondó”! Hiszen nagy boldogság „kimondani nyíltan a szót”!…
BODROGI
Igaza van… Kiskabátot vesz és kalapot. Meg kell mondani nekik. Úgy, ahogy van.
CZIRMOS
Okosan.
BODROGI
Jókedvvel. Nem adná ide a fejét! Magának úgysem kell.
CZIRMOS
Ikreket akar? Előbb házasodjék meg!
BODROGI
Nevetve kimegy.
CZIRMOS
Bogyóhoz. Muszáj így beszélni véle, egy kicsit apásan… De hát ha nem szeretném, nem csinálnám.
BOGYÓ
Mért szereti?
CZIRMOS
Azért, mert ő… Hát maga mért szereti?
BOGYÓ
Elgondolkozva, kicsit érzelmesen néz a levegőbe; aztán Czirmosra emeli a szemét.
CZIRMOS
No, nem felelt. Leül ő is az asztal mellé.
BOGYÓ
Az enyim más. Angyali az arca, de egyre felhősebb: folyton arra gondol, ami bántja, s amit ki akarna mondani.
CZIRMOS
Más, más… De szereti!?
BOGYÓ
S ő, engem?… Mit gondol?
CZIRMOS
Nem szólott semmit magának?
BOGYÓ
Erről nem.
CZIRMOS
Hát miről?
BOGYÓ
Hogy emlékszem-e, amikor először találkoztunk. Karácsony harmadnapján… Amikor beszélt nekem az ő keserű bánatáról, hogy vásári ember lett… Hogy én akkor milyen nagyot segítettem rajta, mert ránéztem tiszta szemekkel, s azt mondtam neki… tiszta szemekkel… Nem bírja tovább, egyszerre zokogni kezd.
CZIRMOS
Kicsit megijed; gyöngéden babusgatja és vigasztalja Bogyót. No… Mi baj?… Nem szabad sírni!… Egy ilyen nagylánynak!… Akit úgy szeretnek… No, hamar! Ki kell húzni a töviset! Ki kell mondani nyíltan a szót!
BOGYÓ
Még szepegve, de már abbahagyja a sírást. Éppen az a baj, hogy nem mondtam ki, ami igaz vót… Hanem megalkudtam, hogy meg tudjak élni… S számításból hamisat szóltam, s úgy is cselekedtem!
CZIRMOS
Megkönnyebbülve. Ennyi az egész?
BOGYÓ
Hát ez magának nem elég?
CZIRMOS
Nekem elég, de egy leánytól semmi.
BOGYÓ
Egyszerre megvidámul, ártatlanul; majd lassanként még kedves dicsekvéssé is válik, amit mond. Akkor nem vagyok rossz?
CZIRMOS
Nem akarom megbántani, de úgy tűnik nekem, hogy nem… De hát valójában mit csinált?
BOGYÓ
Kémkedtem! És hamis szószóló is voltam. S ez akkor történt, azon a János-napon, amikor én béjöttem ide a szobába, s azt mondtam magának, hogy dugjon el hamar, mert engem üldöznek. Pedig engem akkor nem üldöztek, hanem számításból jöttem, hogy kémleljek ki mindent. S főleg, hogy Teréz nénémet dicsérjem, s hogy Bodrogi urat feléje fordítsam…
CZIRMOS
Ez a dolog mégis meglepte, izgalomba is hozta egy kicsit. Érdekes…
BOGYÓ
Nekem is tetszett, amíg Bodrogi urat meg nem láttam. De amikor őt megláttam, akkor egy kicsit megzavarodtam. Mert ugyanis akkor már nem azt akartam volna, hogy Teréz nénémet vegye el.
CZIRMOS
Hát?!
BOGYÓ
A mosolya azt mondja, hogy őt Bogyót, de aztán kivágja. Hanem akit megszeret!
CZIRMOS
S maga mégis azt hirdette ki, mint angyali szellem, hogy Bodrogi úr kérje meg Teréznek a kezét!
BOGYÓ
Igen, mert amibe beléfogtam, azt végig akartam csinálni, becsületesen!
CZIRMOS
Mondom, hogy maga nem rossz!
BOGYÓ
S azt is gondoltam, hogy ha Bodrogi úr eljön szilveszter este Terézhez, akkor én is látni fogom őt, legalább!
CZIRMOS
De azok az irigy asszonyok a maga eszén is túljártak.
BOGYÓ
Nem jártak túl!
CZIRMOS
Hát hogyne! Elküldték szolgálni, a városba.
BOGYÓ
Igen, de én a szükséges időben hazajöttem!
CZIRMOS
Hirtelen csodálkozással. Hát a patikus fia sem volt igaz?
BOGYÓ
Kicsit megszeppenve, de szívesen. Csak Bodrogi urat vágyakoztam látni…
CZIRMOS
Hirtelen, félig feláll, de rögtön vissza is ül; s kedvesen, ámulásra fintorított arccal nézi Bogyót.
BOGYÓ
Ugye, nem vagyok hamis?
CZIRMOS
Ennél valódibbat, leányban, még nem láttam.
BOGYÓ
Gondolja csak el, hogy én milyen árva és számkivetett voltam! Magamnak kellett magamot igazgatni! De senkinek rosszat nem tettem! Egyedül a szívemnek akartam kedvezni, hogy azt a szép tiszta érzést, ami bennem van, valahogy napfényre hozzam.
CZIRMOS
Komolyan. Jól van, szép fiacskám. Majd segítek én is napfényre hozni azt a szép tiszta érzést. Ha már annyira szereti ezt a… mi urunkat!
BOGYÓ
Úgy szeretem őt, hogy meg sem mertem neki mondani az igazat. De most, amikor hazajön, én mindent elmondok neki is!
CZIRMOS
Egy szót se! Feláll. Neki egy szót se!
BOGYÓ
Igen, de én is olyan akarok lenni, amilyen ő: szókimondó!
CZIRMOS
Ne legyen, ne legyen! Hármunk közül elég egy szókimondó! A másik kettő arra kell, hogy el tudja együtt viselni azt az egyet.
BOGYÓ
Hát akkor mit csináljak?
CZIRMOS
Tavaszt!
BODROGI
Belép, egy csokor virágot hoz. Egyenesen Bogyó előtt. Jólesik szívemnek, s a lelkemet is öröm tölti el… hogy mégsem szoktam el a rendes leányoktól, minek bizonyságul, íme… tessék! Átadja Bogyónak a virágot.
BOGYÓ
Köszönöm szépen.
BODROGI
No, megmondtam a fazakasoknak. A kalapját ledobja.
CZIRMOS
S mit szóltak?
BODROGI
Tátogtak; aztán a végin éljeneztek, s én eljöttem. Leül Bogyó mellé.
CZIRMOS
Éljeneztek hát, mert eggyel kevesebb lett a fazakas.
BODROGI
Őket is meg kell érteni.
CZIRMOS
Tán nem ők fizették ki a húsz forintot?
BODROGI
Olyan különös, és oly váratlanul jött, amit Czirmos mondott, hogy szívből nevetni kezd.
BOGYÓ
Bodrogival nevet.
GUMICS
A nevetés alatt belép, mire a Bodrogi és a Bogyó nevetése úgy marad abba, mintha hirtelen elvágták volna. Jó napot kívánok!
Nagy csend. Czirmos elfordul; Bodrogi és Bogyó úgy néznek egymásra, hogy abban benne van a Gumics iránti rossz véleményük.
GUMICS
Erőszakolt szégyenkezéssel Bodrogi felé lép, mellette megáll. Boldog új évet kívánok, Bodrogi!
BODROGI
Rá sem néz Gumicsra. Viszont.
GUMICS
Ne haragudj, ha tegnap este megbántottalak. Javadat akartam. De belátom, hogy neked volt igazad. Mivel Bodrogi nem felel, folytatja. Igazad volt, mert így mindenki jobban megbecsül téged. Én is… S nem utolsósorban a jó szerencse is melléd állott azóta, mert amint hallom, nem lesz árverezés sem.
CZIRMOS
Megfordul. Azt maga honnét tudja?
GUMICS
Mondják.
BODROGI
Feláll; komoly határozottsággal, de indulat nélkül Gumicshoz. Eddig sötétben éltem: nem ismertelek meg. Most kivirradt: Isten veled!
GUMICS
Eldobod a barátodat?
BODROGI
Isten veled! Leül.
GUMICS
Pukkadj meg! Kimegy.
Mint előbb, Bodrogi szívből kacagni kezd, Bogyó vele nevet.
CZIMER
Belép, mint Gumics.
A nevetés hirtelen abbamarad.
CZIMER
Jó napot kívánok! Indulna Bodrogi felé.
CZIRMOS
Rögtön Czimerhez. Eddig sötétben éltünk: nem ismertük meg magát. Most kivirradt: Isten önnel!
CZIMER
Meglepődve nézi Czirmost, mialatt beszél; aztán Bodrogi felé nézve. Bodrogi Antal barátomat keresem, kérem szépen.
BODROGI
Meghalt.
CZIRMOS
Vidéken van eltemetve.
CZIMER
Bocsánat. Kétszer is meghajtja magát, és kimegy.
Most hárman egyszerre kezdenek nevetni, miközben a három fazekas belép: Asztalos, Kovács és Szabó. Ünnepi öltözetben, barátságosan, de nagyon ünnepélyesen jönnek.
ASZTALOS
Jó napot kívánok!
KOVÁCS
Jó napot kívánok!
SZABÓ
Jó napot kívánok!
A nevetés abbamarad, de hárman háromfélé fordulva küzdenek ellene, miközben visszaköszönnek.
ASZTALOS
Küldöttségbe jöttünk Bodrogi úrhoz.
BODROGI
Feláll. Tessék.
A fazekasok arcot vesznek Bodrogi felé, s egymás mellett állva kihúzzák magukat.
ASZTALOS
Tisztelt művész úr! A helybéli tisztes fazakas ipar munkálói összegyűlvén hagyományos újévi gyűlésükre, s ott meghallgatván a művész úr eleven és őszinte szándékát, egyhangú határozatot kívántak hozni ebben a tekintetben. Ezen egyhangú határozattal megválasztottuk önt örökös tiszteleti tagnak.
BOGYÓ
Feláll.
ASZTALOS
Folytatja. Egyben pedig a közóhajtásnak teszünk eleget, amikor arra kérjük, hogy minden vasárnap délután művészi tudásával oktasson minket, mert országunknak is érdeke, hogy ez a tisztes ipar szebbé fejlődjék. Végezetül megköszönjük, hogy lelkesítő példával előttünk elindult, mely alkalomból is az Isten sokáig éltesse!
KOVÁCS
Éljen!
SZABÓ
Éljen!
BODROGI
Köszönöm a megtisztelő, emberi szavakat. Ami szép és jó, arra én mindenkit szívesen tanítok, mert egyedül a jó és a szép alkalmas arra, hogy erőt vegyen a mulandóságon.
ASZTALOS
Köszönjük szépen. Ránéz a másik két fazekasra.
KOVÁCS
Köszönjük szépen.
SZABÓ
Köszönjük szépen.
A fazekasok meghajtják magukat és köszönve kimennek.
BODROGI
Derült, szelíd arccal tesz néhány lépést, mintha sétálni indulna a szobában. Látszik, hogy nagyon jólesik neki, ami történt.
Czirmos és Bogyó szeretettel nézik Bodrogit.
BODROGI
Hirtelen megáll; s szeretettel Czirmoshoz. No, öreg lepkefogó! Hát helyes-e a szókimondó egyenes beszéd?
CZIRMOS
Jótól kérdi.
BODROGI
Ugye hogy helyes?
CZIRMOS
Majdnem gyermeki buzgalommal magyaráz. Ember! Fazakasok szentje!… Ki volt az, aki egyenesen megmondta magának, a nyomasztó múltban is, hogy maga nem ebbe a gyártmányos világba való?!… Hogy nem a sáros világhoz kell alkalmazkodni, hanem a virágos úton kell haladni?!… No, ki volt az a vén lepkefogó?
BODROGI
Mosolyogva ölelgeti Czirmost. Maga volt.
CZIRMOS
Helyes-e tehát nekem szót fogadni?
BODROGI
Helyes.
CZIRMOS
No, akkor az ölelgetéseivel ne engem nyomorgasson, hanem Bogyót!
BODROGI
Elengedi Czirmost, s kedvesen Bogyóhoz. Hát, Bogyó, maga ehhez mit szól?
BOGYÓ
Én úgy szeretem Czirmos bácsit, hogy tessék inkább engem nyomorgatni.
BODROGI
Úgy tesz, mintha Czirmostól búcsúznék, hogy Bogyóhoz menjen. Hát akkor Isten magával, öreg!
CZIRMOS
Isten velem.
KÓSA
Kopogtat és belép. Szelíd, de komoly; egy kicsit sápadt. Bodrogi felé megy, ki Czirmossal és Bogyóval együtt tartózkodó várakozásban van. Boldog új esztendőt kívánok, Bodrogi úr! Kezet fog vele. Magának is, Czirmos bácsi! Kezet fog Czirmossal. S magának ugyancsak, kedves kislányom. Kezet fog Bogyóval.
BODROGI
Kósa úrnak is kívánunk minden jót, mind a hárman.
KÓSA
Köszönöm szépen.
BODROGI
Tessék helyet foglalni.
KÓSA
Leül. Jólesik leülni… Hiába, no… Telik az idő…
BODROGI
Leül Kósával szemben. Nekem is jólesik, Kósa úr.
KÓSA
Hát magának is telik… De magának még van miből… Nekem azonban… Czirmosra néz. Ugye, Czirmos bácsi?
CZIRMOS
Én adok magának az enyimből.
KÓSA
Czirmoshoz. Jobb lesz, ha megtartja. Magának több öröme telik ebben a világban.
CZIRMOS
Abból is adok Kósa úrnak, az örömből.
KÓSA
Nagy adakozó kedviben van! De hát sokan így vagyunk mostanában… Leginkább talán az, aki egy szót sem szól, mint ahogy Bodrogi úr teszi, aki ugyancsak nagy adakozásban volt Bagiéknál, a tegnap este…
BODROGI
Ha már ezt felemlíti, Kósa úr, valamit meg akarok mondani.
KÓSA
Tessék. Odaszól Bogyóhoz. Üljön le, kicsi húgom.
BOGYÓ
Leül.
KÓSA
Öreges gyöngédséggel megsimogatja a Bogyó arcát, s Bodrogihoz. Szép gyermek!
BODROGI
Idehoztuk, s most már itt is marad.
KÓSA
Int is alig a fejével Bodroginak. No, tessék! Mondja el, amit akar.
BODROGI
A tegnap este nagyot fordult az életem, Kósa úr. Maga tudja, hogy én miképpen éltem, amióta itt lakom a maga házában.
KÓSA
Tudom.
BODROGI
Nem esnék jól, ha bőven el kéne mondanom. Ami lényeges belőle, az nem kevesebb, mint az, hogy az álmaimat eladtam. S ámbár „okos” számításból tettem ezt, a végin mégis utolsó koldus lettem, aki mindenkinek tartozott, s önmagának a legtöbbel.
KÓSA
Tudom.
BODROGI
S már azon az úton voltam, a maga segítségével, hogy a tegnap este a lelkemet és a testemet is eladjam.
KÓSA
Tudom.
BODROGI
De a kegyes sors úgy fordította a dolgot, hogy magamnak mindent megfizettem, ami járt. De még hátravan a többi, amivel az embereknek tartozom, s főleg magának.
KÓSA
Tudom.
BODROGI
De bármi történik, én a tegnap óta s már ezután csak azt mondom, amit igazán érzek és gondolok. Ebben a pillanatban pedig azt érzem, hogy magától bocsánatot kell kérnem, ha a tegnap este megbántottam volna. Gondolni pedig azt gondolom, hogy zokszó nélkül elmegyünk a házából, ha a házbér miatt vagy bármi oknál fogva úgy akarná.
CZIRMOS
Az utolsó mondatoknál úgy jön közelebb, hogy Kósát lássa; most nagy várakozással nézi őt.
KÓSA
Szelíd szomorúsággal nézi Bodrogit; aztán. Maga nem ismer engem…
Várakozó csend.
KÓSA
De én sem ismertem idáig magamat… Úgy éltem, ahogy szokás. De a sors titkokat rejteget az ember számára, és az élet meglepő fordulatokat… Menvén az úton, belebotlunk egy nagy kőbe, s talán ott a váratlan fordulat. Vagy meglátunk valamit, esetleg meghallunk egy szót… Hát én meghallottam egy szót!
CZIRMOS
Nagy várakozó arccal lehúzódik az asztal mellé egy székre.
KÓSA
Az aztán belém esett, az a szó, mint a nyugalmas tóba a kő. Megfodrozott engem, sőt hullámzásba borított; s azok a hullámok bizony nem kíméltek engem sem éjszaka, sem nappal… Mert éjjel elnyelték szokott nyugalmamat, sőt szívemet támadták meg, ide és oda verdesvén őt, akár sziklához vertek volna egy kis csónakot… S ha azt reméltem, hogy majd a reggel meg fog váltani, akkor ez a reménységem nem válott valóra, mert egész nap űzettem azon az egy szó által, mely háborgóvá tette éltemet…
BODROGI
Részvéttel. Egyetlen szó tette ezt?
KÓSA
Egyetlen szó indítá el mindezt, amit panaszlok.
BODROGI
Nem szabad nekünk is tudni azt a szót?
KÓSA
De rosszul mondom, hogy panaszlom, ami velem történt. Nem panaszlom én, hanem inkább megnyugszom a sors bölcs végzetében, bárha ilyen erővel tört is rám… S megnyugodván, elgondolom magamban, hogy valóban, mily hívságos életet éltem!… Gyűjtöttem a pénzt, örömet lelvén a vagyonban… Csekélynek mondható, ami jót másokkal tettem; sőt magamról is megfeledkeztem, ha azt tekintem, ami az emberben nem mulandó…
BODROGI
Csakugyan nem ismertem magát, Kósa úr!
KÓSA
Hát most ismer… Azaz még most sem egészen, mert nem tudja, hogy én magára nem haragszom. Sőt a haragnak ellenségihez mentem, hálát és szeretetet hozván magának, mely hála és szeretet áradjon magára öreg és megnyugodott szívemből…
BOGYÓ
Könnyes a szeme, az öreg Kósa kezére teszi a kézét.
BODROGI
Nem érdemlem meg, Kósa úr.
KÓSA
Aki eljön példájával, bár esetleg az egek küldték is, annak jutalmát nem mérjük úgy, mint egyebet mérni szokás. De mivel mégis emberek vagyunk, amíg testet hordunk, szabad legyen nekem is emberi módon valamit tenni.
BODROGI
Természetes, Kósa úr.
KÓSA
Hát akkor legyen természetes, Bodrogi úr, hogy nekem soha házbért nem fizet, mert ez a ház a magáé.
BODROGI
Dolgozni fogok, ahogy álmaimban akartam. S elrendezek mindent, amivel tartozom. Szívből köszönöm, hogy erre alkalmat ad nekem. Semmi egyébbel ne jutalmazzon engem.
KÓSA
A földi jutalom, az nem jutalom, kedves Bodrogi úr. De amit én kaptam magától, az jutalommá vált öreg napjaimban.
BODROGI
Tőlem?! Mit kapott tőlem?
KÓSA
Egy szót.
BODROGI
Milyen szót?
KÓSA
Elérzékenyedve néz, aztán lassan mondja ki. „Bálványimádó.”
BODROGI
Mondtam.
KÓSA
S igaza volt…
BODROGI
Akkor.
KÓSA
Küzd a sírással. Igen, akkor… Most már nem vagyok az… Ezt magának köszönöm… Megfogja a Bodrogi kezét, sírva feláll. Köszönöm…
BODROGI
Karon fogja Kósát, és ketten kimennek a szobából.
Czirmos és Bogyó meghatódva néznek Kósáék után, aztán Bogyó lassan leül, Czirmos elfordul, odamegy a kályhához, felvesz egy hasábfát, majd visszateszi, és Bogyó félé fordul.
CZIRMOS
Lehet, hogy nekem is meg kéne változni.
BOGYÓ
Magának mért?
CZIRMOS
Hogy olyan vidám legyek ismét, amilyen voltam.
BOGYÓ
Feláll, megtörli a szemét; látszik, hogy nehezen megy a dolog, de elkezdi a játékot, hogy viduljon az öreg; a virágot is a kezébe veszi. Üldözött vagyok. Dugjon el!
CZIRMOS
Szintén játszani kezd. S ki üldözi az ilyen tavaszi madarat, télen?
BOGYÓ
Előbb dugjon el.
CZIRMOS
Jaj, hova dugjam? Hova dugjam?
BOGYÓ
A kancsót nézegeti, s beletekint. Ebben mi van?
CZIRMOS
Abban álom, eltemetve. S egy kicsi szalma.
BOGYÓ
Jöjjön ide gyorsan!
CZIRMOS
Futva odamegy.
BOGYÓ
Ölelje meg a derekamot!
CZIRMOS
Átöleli a Bogyó derekát.
BOGYÓ
S tegyen belé a kancsóba!
CZIRMOS
Beleteszi Bogyót a kancsóba.
BOGYÓ
Itt jó lesz! Alámerül a kancsóban. Kitűnő jó lesz…
BODROGI
Belép, rögtön észreveszi, hogy Bogyó nincs a szobában: fürkészve néz körül. Bogyó hol van?
CZIRMOS
Elmene, hogy kikutassa, vajon a húsz forintot ki fizette ki?
BODROGI
Hát Kósa úr!
CZIRMOS
Látja, ez nem is jutott eszünkbe!
BODROGI
Azt nem csodálom, hogy magának nem jutott eszibe. De hogy Bogyónak sem, azon ámulnom kell. Tudja, milyen okos lány ez?! S milyen üdítő és kedves?!…
CZIRMOS
Ámulatra fintorítja az arcát.
BODROGI
No, mit néz úgy, vén kolumbácsi?
CZIRMOS
Az előbb maga csodálkozott, s most én ámulok.
BODROGI
Ugyan miért?
CZIRMOS
Azért, hogy maga így magasztal egy leányt.
BODROGI
Komolyan. Nem egy leányt, hanem Bogyót!
CZIRMOS
Nono! Még azt is hallani fogom egyszer, hogy szereti.
BODROGI
Nem egyszer, hanem most! Nyissa csak ki a fülit!
CZIRMOS
Úgy tesz, hogy kinyitotta a fülét.
BODROGI
Odalép Czirmoshoz, és a fülébe. Szeretem Bogyót!
CZIRMOS
Úgy tesz, mintha egy kicsit süket volna, s nem értette volna jól. Mit tetszik mondani? Hogy feleségül veszi Bogyót?
BODROGI
Komolyan. Ezzel nem lehet tréfálni. Még magának sem!
CZIRMOS
Komolyan. Hát nem azt akarta mondani?
BODROGI
Igen. Azt.
CZIRMOS
Kedvesen, kétkedve. Igen, de vajon mit mond a szellem?
BODROGI
Ha kíváncsi, kérdezze meg.
CZIRMOS
Megkopogtatja a kancsót. Angyali szellem, jelen vagy-e?
BOGYÓ
A kancsóból síri hangon. Jelen.
BODROGI
Meglepődik, önkéntelenül hátrább lép egyet.
CZIRMOS
Angyali szellem, mondd meg nekünk, hogy Bodrogi Antal feleségül vegye-e Bogyót?
BOGYÓ
Igen.
CZIRMOS
Mikor, kedves angyali szellem?
BOGYÓ
Késedelem nélkül.
CZIRMOS
Angyali szellem, óhajtasz-e még valamit mondani nekünk, tanítván minket?
BOGYÓ
Igen.
CZIRMOS
Áhítatos csendben várjuk szavadot. Fél térdre ereszkedik, s int Bodroginak is, hogy csinálja utána, mire Bodrogi is fél térdre ereszkedik.
BOGYÓ
Lassan kiemelkedik a kancsóból: a fejét virágok borítják, a haja is tele van tűzdelve virágokkal, s a kezében is virágot tart. Okos vidámsággal mondja.
| Mit fejembe vettem, azt én végbe vittem: |
| Szerető szívemnek hű társat szereztem. |
| Öreg és fiatal, ebből mind tanulhatsz! |
| Te pedig, virágom: kedvesemre hullhatsz! |
Virágait Bodrogi felé dobja, aki felállva és boldogan kapja el a hulló virágokat.
Függöny
A hivatkozás helye
1944 tavaszán, amikor Tamási javában dolgozott a Hullámzó vőlegény című darabján, Németh Antal, a Nemzeti Színház igazgatója, kinevezésének tizedik évfordulójára készülve, az 1944–45. esztendőre már tervezte Tamási új művének előadását. A történelmi idő azonban közbeszólt, s Tamási is elakadt a darab írásával. 1944. július 24-én Kovách Aladárnak, a Nemzeti Színház újonnan kinevezett igazgatójának Tamási levélben gratulált, ám a Hullámzó vőlegény-nyel kapcsolatban is volt mondanivalója. Az eredeti szerződésre hivatkozott: „A szerző fenntartja magának azt a jogát, hogy igazgatóváltozás esetén a darabot a Nemzeti Színháztól visszaváltsa és más színházban adassa elő.”
A nyilvánosság előtt először 1945 novemberében a Színház című lapban, melynek szerkesztőbizottsági tagja is volt ebben az időben, új művéről így nyilatkozott: „Egy színjátékomnak két felvonása már másfél esztendeje készen van. Ezt a színjátékot, melynek Hullámzó vőlegény a címe, télire szeretném befejezni. Még nem tudhatom, hogy melyik színházban kerülhet színre. Talán abban, amelyik a jó szereposztást, a gondos rendezést és közbiztonságot legjobban megadja.” (I. évf. november 7–13., 13. sz.) Munkájával időben elcsúszott Tamási, mert mint játékának kéziratából kitűnik, csak 1946. december 10-én fejezte be. A Nemzeti Színházban Both Béla, a darab rendezője és Major Tamás, továbbá Benedek András dramaturg társaságában december végén véglegesítették a szereposztást és a mű szövegét, s 1947. január elején megkezdődtek a próbák. Alighanem Tamási nehezményezte, hogy Major kivonta magát a darab további sorsából, mert január 11-én az igazgató szükségét látta egy levél megírásának, amelyben betegségére hivatkozott, s ígérte: a darabot „szeretettel fogjuk kezelni”. Major a mű színpadi sorsáról is igyekszik megnyugtatni az írót „…addig tartjuk a darabot, amíg csak egy kis remény is van az érdeklődésre.” A bemutató elé Tamási a Pesti Műsorba írt kísérő cikket (teljes terjedelmében a Függelékben olvasható), ebből most a legfontosabbat idézzük: „A tiszta lelkiismeret szavának akartam szabadságot adni, és meg akartam mondani azt, hogy szellemi erkölcs nélkül nincs békességes boldogulás, sőt semmiféle maradandó boldogulás nincs.” 1947. január 30-án a Nemzeti Színház Andrássy úti Kamaraszínházában tartották a színpadi játék ősbemutatóját. Szereposztás: Bodrogi Antal – Uray Tivadar; Czirmos – Bihary József; Bogyó – Szőke Éva; Kósa – Gózon Gyula; Piroska – Olty Magda; Teréz – Sitkey Irén; Bagi – Bartos Gyula; Zelma – Vizvári Mariska; Gumics – Balázs Samu; Czimer – Tompa Sándor; Köteles – Pethes Sándor; Petke – Újlaky László; Mihály – Gárday Lajos; Asztalos – Makláry János; Kovács – Mádi Szabó Gábor; Szabó – Koltay Gyula, Cigány – Garay József akadémiai növendék. A darabot hatvankétszer játszották, kétszer közvetítette a rádió, s mindkét alkalommal beszélgetés is kötődött az előadáshoz.
Tamási drámaírói életművében az Énekes madár méltatásai mellett legtöbbet talán a Hullámzó vőlegény-nyel foglalkoztak. S mégis, jónevű szerzők beszámolói jobbára megragadtak az „illatos levegő”, a „góbéság”, a „csavarosság”, a „daloló szerző” és más közhelyeknél. Mátrai-Betegh Béla két helyen is – az Igazságban és a Hírlapban – (mindkettő január 31-én jelent meg) szeretetteljes, ám elegáns semmitmondással dicséri Tamási játékát. Az Igazságban például így: „A tiszta emberség utáni vágy Tamási Áron gondolati csillagrendszerének legfőbb nehézkedési törvénye, s ez tartja össze ezt a színpadi játékot is, amelynek belső szerkezete éppoly törékeny, mint egy egyszerű, illatos, mezőn szedett népdalé. Ezt a népdalt Tamási Áron a maga sajátos észjárásának kacskaringóival és finoman erezett leveleivel ékíti fel, mintegy megkoszorúzza művét az ötlet gyermekláncfüveiből font kedves, tarka koszorújával, mint a gyermekek egymás fejét réti játék közben. Mert Tamásinak ez a színpadi műve csakugyan játék, s mint minden igaz játéknak, ennek is távol valahol, a lélek mélyében, komoly, szinte komor értelme van.”
Laczkó Géza a Szivárvány 1947. február 1-jei (5.) számában így látja: „A darab maga, csodálatos kiválóságában, olyan, mint minden drámai remekművünk. A főhősnél teljesebbek a mellékalakok, s mindig van egy felvonás – többnyire az első –, amely jobban sikerült, mint a többi a cselekménylankadás során. Ostobaság volna ezt hibául felróni. S emellett meglepő, hogy a dráma váza kitűnő, bár vékony szálú vasszerkezet, amelynek egy-egy gerendáját maga a szerző emeli ki igen kényes helyekről, hogy maga álljon helyére – prédikátorul. A prédikátorok tematikája korról korra változik és elavul, de nem avul el a művészi forma, amely burkolja. Bossuet és Pázmány ma csak mint író él. S ameddig csak lesz magyar irodalom, Tamási Áron mindig fog élni mint író, nem utolsósorban ezzel a darabjával, amelynek lehetetlen nem szeretni hibáit is, mert ősi magyar művészi hibák, s így talán már erényszámba is mennek.”
Molnár Miklós a Szabad Népben (január 31.) többnyire kifogásait hangoztatja: „Humora üdítő, alakjai frissek, megoldása optimista, de mindez olcsó pesti tréfákkal, indokolatlanságokkal és közhelyekkel keverve szervetlenül illeszkedik a történetbe. Valójában nincs is darab, de – író sétál a színpadon, mint ezt valaki megjegyezte. Tamási író is, meg sétál is – igaz. De többet sétál kint, mint bent, s az írásművész távollétének unalmas, hosszú perceiben bőven van időnk gondolkozni egyes furcsaságokon. Azon például, hogy Bodrogi a fazékkészítésben véli megtalálni a gazdagodás útját…?! A költészet sok mindent elhitet, de ilyen »góbé burleszkben«, mint a Hullámzó vőlegény, már kötelező a jó fazékkészítő gondossága is.
Hibáival együtt is szeretettel kell azonban fogadni a darabot. Egészséges, tiszta mű, végre mentes a misztikus elemektől, optimizmust sugároz, és emberi érzelmeket emberi hangon megszólaltató alakok hullámzanak benne.”
Zelk Zoltán (Szabadság, 1947. január 31.) „kitűnő, de kissé halvány”-nak látja az előadást, s inkább a mű hibái fölött gondolkodik: „E beszámoló írója nem figyelte, hogy Tamási Áronnak ez a műve »színpadszerű«-e. Nem a dramaturgia parancsainak szolgálását, hanem a költői varázslatot várta az Ábel írójától. S ennek a hiányát panaszolja. Mert az »anyag«, amelyet most a színpadon láttunk, ugyanaz, amelyből már annyi tündéri valóságot, annyi valószerűen tündérit varázsolt Tamási Áron. Ha van eset, amikor nehéz számon kérni az írói varázslat hiányát, ez – Tamási Áron művéről lévén szó – ilyen eset. S amit még fájdalmasabb megmondani: e színmű sok szívvidítóan költői ötlete, Tamási édes hangú madarai közé a pestieskedő viccelődés néhány verebe is elvegyült. A színpadnak tett engedmény lenne ez? Nem hisszük. Hiszen – ha jól értettük a Hullámzó vőlegény szavait – Tamási a művészi megalkuvás tragédiáját akarta megmintázni.”
Máthé Klára a Tamási-színdarabok különleges értékeire mutat rá. Mindenekelőtt leszögezi, hogy a Hullámzó vőlegény cselekménye nem egyszerűen a mese világában, hanem a valóságot „irrealitással mélyített, csodákkal színezett parasztfaluban” játszódik. „Igaz, ez a kis világ – magyarázza tovább – ott a Kelet-magyar szögletben egészen magában álló, egyedülvaló, semmi más világszöglettel össze nem hasonlítható mikrokozmosz, és ilyenek az egyszerű, bibliai példázatnak is beillő történetek, amelyek Tamási darabjaiban semmiféle dramaturgia szabályaihoz nem igazíthatóan bűvölnek el bennünket. Tamásit gyakran és igen helytelenül hasonlították Gionóhoz, Ramuzhöz, mert emberlátása, de főként a természethez és a moralitáshoz való viszonya egészen más… A racionalistáknak túl irracionális, az irracionalistáknak meg túlságosan, vaskosan racionális volt, végül elnéző mosollyal megegyeztek abban, hogy eredeti író, outsider, lefordíthatatlan, egyéni, hogy klasszifikálni nem lehet… Minthogy új műfajról van szó, új stílusban is kellene játszani Tamási darabjait. Sajnos, erre, úgy látszik, még nem érett meg színházi kultúránk… Külön kellene átképezni rendezőinket, színészeinket erre a műfajra, amelyet például a francia színjátszás a szürrealista és dadaista kísérletek után rég megtalált: a mélylélektani mesejáték műfajára, amely szerintünk a jövő drámája.” (Nagyvilág, 1947. febr. 15., 4. sz.)
Keresztury Dezső, aki értette és méltányolta a „szabályszertől” minden műfajban eltérő Tamási érdekes és egyre merészebb drámakísérleteit is, némi visszalépést vél a Hullámzó vőlegény-ben, mely „egy szabályos vígjáték törvényei szerint” és nem az író eredeti törekvéseinek megfelelően alakul. Bár Tamási részéről „csiszolódást, növekvő színpadszerűséget” is lát „a szerkesztésben”, legfőbb kifogásait a rendezéssel és az előadásokkal szemben emeli, midőn a következőket írja a Válasz 1947. évi, márciusi számában megjelent kritikájában: „A székely nép ízes mesélőjét ünnepelték benne sokan sokáig; hogy azonban művészetének a »székelység« csupán anyaga, szövete, a hozzáértők kezdettől fogva világosan látták. Alkotásainak legjellegzetesebb, legértékesebb jellemvonásai abból a módból adódnak, ahogyan a világ kézzelfogható, eleven testi valóságát egy mélyebb, szellemibb lét fényeivel átvilágítja, ahogy az élet eseményeit észrevétlen átmenetekkel megindító s meggyőző példázatokká magasztosítja. Tündéri realizmusa ezért több a tájirodalom néprajzi érdekű kelmeiségénél, tárgyias jelképformálása ezért hitelesebb a még ma is egyre felbukkanó érzelmes eszmeköltők szimbolizmusánál… Egy dolog azonban szinte teljességgel hiányzik ebből a színpadi játékból: a korábbi Tamási-darabok varázslata, az eszmei tanulság s a játékba vetett életanyag tündéri egysége… Eszme és anyag egybeforrasztása ez esetben nem sikerült, s a tétel – amelyből különben valóban sokat tanulhatnának napjaink emberei – sajnos szervetlenül mered elő a színes székely szőttesek közül… Uray nemes áldozatkészséggel küzd a nem neki való parlagi művész szerepével. Szőke Éva összetéveszti a selyp affektációt a természetes üdeséggel, Vizvári Mariska, Bartos, Gózon kedvesen derűs őszinteséggel adják, amit mindig adtak: népszínművet. Olty, Balázs, Tompa, Pethes, Újlaky, Gárday s a többiek játszanak, ahogy éppen adódik; az egyik vaskosan, a másik humorral, a harmadik darabos szívjósággal. Helyén voltaképpen csak két színész van a darabban: Bihary, aki újra tanúságot tett kitűnő parasztábrázoló tehetségéről, hiteles: egyszerre valóságosan nyers és költőien szárnyaló parasztember, és Sitkey, aki anélkül tudott kacagtatóan groteszk lenni, hogy értelmetlen karikatúrává vált volna.”
Talán a legalaposabb elemzés az Új Magyarország 1947. február 8-i számában Szabó Zoltáné, aki Tamási írásművészetének és a mű tartalmának ismertetése után dramaturgiájának misztériumjellegét elemzi: „Céljaiban jó az, amit elmond, és eszközei szerint stílusában, modorában szép az, ahogy elmondja. A morális célt a móka módszerei teszik élvezhetővé, s a darab tulajdonképpen tréfákban elmondott intő beszéd az anyagiasság rabjaihoz. A darab figurái három színen helyezkednek el, mint a misztériumjátékokban. Csakhogy itt a pokol is földi, a mennyország is. Az első színen vannak a földhözragadtak: Bagiék, a gazdagparasztok, s velük a csúnya lány. Ezek meghíznak, mint a tök, és hulltukban szétloccsannak, mint a tök. A felső színen van a fellegjáró fazekas, s középen, mint aki földön áll, de az égre is reális tekintettel pillant: a munkálkodó és tréfálkozó Czirmos bácsi. A kályha, amely nem melegít gazdájának, amíg hamis úton jár, melegíteni kezd, mihelyt helyes útra tér. Mind e mondandók körül a párbeszédek nem lényeg szerint érdekesek, hanem mókáik szerint élvezetesek. E párbeszédek engem a hegyi patakokra emlékeztetnek. Ezeknek partján órák hosszat nézheti az ember a víz fürge gyűrűzését az útjában álló kavicsok körül. Bámulhatja az ár ellen úszó pisztrángok fürge és karcsú villanását. Tiszta víz az ilyen hegyi patakoké. Nem részegít, de üdít és frissít. Bátran ihat belőle, aki megszomjazott, lelki egészségére válik.”
S az előadás megítélésében, annyi vélekedés között, talán Szabó Zoltán szigorúságának hihetünk leginkább. A korábban Németh Antal által elindított Tamási-sorozat, amely a Nemzeti gondolkozását és játékstílusát a költői színház irányába igyekezett lendíteni, az 1947-es Hullámzó vőlegény előadásával is a hiábavalóságra utalt; a magyar színház készületlen volt a folklór ihletettségű költői játékra. (Nem véletlen, hogy a Hullámzó vőlegény-t követően negyven éven át Tamási játék nem szerepelt a Nemzeti Színház színpadán.) Szabó Zoltán egykori írása sejteti, miért is az akkori és későbbi érzéketlenség: „A Nemzeti Színház Kamaraszínházának előadása nem tanúskodik arról, hogy a rendező megértette volna azt, ami a darabban sajátos írói érték. Holott egy értelmes és mesterségében bátor rendező számára éppen ilyen egyszerű mondandójú darab, hol minden részlet szimbólummá tágítható, nyújt óriási lehetőséget. A csupa móka, csupa tréfa játékot, amely csupa könnyed villongás, a rendező otromba módon kezelte. Színeihez vak volt, szavaihoz süket. Bámulatot kelt bennem, hogy az olyan könnyedség, mint a darabé, hogy tudott elviselni annyi nehézséget, amennyi a rendezésé. A rendezés hiánya miatt a szereplők nagy kényelemmel játszották e nem menetében gyors, de részleteiben virgonc darabban azt, amit megszoktak: a többség a népszínművi együgyű parasztot székely gyanánt. Uray belül kóc, kívül máz fazekasa csaknem leteríti az egész előadást, a főszerepben. Bodrogi Antalt játssza, aki a szerző utasítása szerint „művész, most fazekas”, oly színész módján, aki most nem művész. Bámulatos, hogy közreműködésével, amely egy percig sem rokonszenves, a játék nem válik teljesen érthetetlenné. Partnere, Szőke Éva Bogyó vagy az Angyali Szellem tüneményszerepét kizárólag tüneményes szépségével játszotta, színészi eszközöket nem használt fel. Bartos Gyula Bagi gazda alakjához Göre Gáborból merítette az ihletet, nem Tamásiból. Vizvári Mariskának se kellett volna a darabbeli Zelma asszony születésének évszámát vennie irányadónak stílusfelfogás tekintetében. A mellékszereplők általában becsületes játékkal vettek részt. Sitkey Irén kiváló, Balázs, Tompa és Gárday jók. Egészében ők se tudták úgy mondani Tamási szövegét, hogy abból kipattanjon a minden szavába belesűrített tréfa. Általában a színészek azt mutatták, hogy szövegmondási készségük teljes csődöt mond a magasztos és mókás ama együttesének érzékeltetésében, amely a Tamási-írásokban úgy vibrál, mint lombok alatt az árnyék és fényfolt napsütésben, ha szél van. Kivétel Bihary Czirmosa. Ő az egyetlen, aki teljesen helyén van, s a főszereplő és a rendezés közreműködése nélkül megmenti az előadást. Minden szava és minden mozdulata hiteles, igaz. Népieskedéstől és sallangoktól mentes. E sorok írója magyar színpadon eddig reálisabb, rokonszenvesebb és őszintébb parasztalakítást nem látott. Méltó volna arra, hogy filmre vegyék és tanítsák a színiakadémián. Biharynak sikeres társa a becsületes, értelmes, jó eszközökkel dolgozó játékban Gózon Gyula. Ma, amikor magyar író színpadi műve oly ritka, hogy a kritika is Kazinczy szeretetét érzi föltámadni szívében a fehér holló iránt, ők ketten tanúsítottak a főbb szereplők közül a jóravaló, jót szolgáló és nagy írótól származó magyar darab iránt illendő tiszteletet és szeretet.”
A darab következő színpadi előadása három évtizeddel később következett, amikor a Veszprémi Petőfi Színház Bohák György rendezésében 1977. december 9-én bemutatta. Ebben a változatban Bodrogit Papp János alakította, Czirmos bácsit Czeglédi Sándor, Bogyót Málnai Zsuzsa, Kósát Tánczos Tibor játszotta.
A Hullámzó vőlegény-ből Katona Márta dramaturg és Mihályfy Sándor rendező közreműködésével Tompa Miklós, az egykori marosvásárhelyi Székely Színház alapító igazgatója, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet azóta nyugalmazott rektora 1978 augusztusában Budapesten tévéfilmet forgatott. A filmet 1979. január 1-jén sugározták, s 1987. október 3-án a második csatornán megismételték. A szereposztásból: Bodrogi – Ferenczy István (a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára); Czirmos – Király József (a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház tagja); Bogyó – Hűvösvölgyi Ildikó; Kósa – Máriáss József; Bagi – Páger Antal.
Tompa Miklós sepsiszentgyörgyi Tamási-sorozatában 1979. május 8-án színpadra is vitte a Hullámzó vőlegény-t, amelynek Bodrogiját, Győri Andrással váltva, a tévéváltozatból ismert Ferenczy István alakította. Czirmost ugyancsak a tévéváltozat szereplője, Király József játszotta. Bogyó a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet első éves hallgatója, Incze Ildikó volt; Kósa – Nemes Levente. Az előadást a magyarországi közönség is megismerhette: 1979. október 6-án Veszprémben, 7-én Tapolcán, 10-én a Budapesti Művészeti Hetek keretében a Fővárosi Operettszínházban, 11-én Várpalotán, 13-án Ajkán játszották Tamási darabját. Valamennyi magyarországi előadáson Bodrogit Győry András, Bogyót Szabó Mária alakította.
Bor és víz*
Szüreti játék
1951
Fintorit kivéve, mind új részes-tulajdonosai egy 1945-ben feloszlatott urasági szőlőnek.
Szín: úgynevezett borház egy dunántúli szőlőshegyen. Háznak tákolmány, de borháznak mutatós. Tizenöt évvel ezelőtt építhették. El lehet képzelni, hogy a harcok előtt szemrevaló volt, jól berendezett állapotban. A háború idején azonban megrongálódott. Mostani berendezését is úgy szedhették össze: ami maradt, abból. Mestergerendái vannak, de a gerendákon felül, a tetőig, üres a tér. Falai összeeresztett deszkák, amelyek meg voltak festve: mégpedig egymás után következőleg az egyik deszka pirosra, a másik fehérre, s a harmadik zöldre. Most a festés kopottan emlékezik. Egyetlen helyiségből áll ez a borház. Jobb és bal falán egy-egy kicsi ablak. Az ablakok alatt polc, hova gyertyát s apró szerszámokat lehet rakni. Hátul nyílik az ajtó, mely földtől a tetőig szolgál. Inkább kapu tehát, melyet három töréssel lehet teljesen kinyitni. Az első törésnél egy méter nyílás támad, a másodiknál és a harmadiknál újból egy-egy méter. Így aztán, a harmadik törés után, a borháznak majdnem az egész oldala nyitva van, csupán a bal és a jobb sarokban áll egy-egy fél méter fal. Jelenleg a bejárat csak egy törésre van nyitva. A kaputól innét, a balsó fal mellett, egy gyékényheverő áll. Egy ódon és gyapjas juhbőr bunda fekszik rajta. A heverőn innét kád, cseber, egy mustmérő és egy taposószék áld. Ezeket bizony meg kéne reparálni. Eme szerszámok mögött, a falhoz támasztva, rudak állanak, néhány rossz kapa és behordott madárijesztők. A jobb fal mellett csantéron egy nagyobb és két kisebb hordó. Betegek ezek is. A kapufal és a csantér között, lábra állítva, egy óriási üres hordó kuksol, a tetején összegyűjtött abroncsok hevernek. A helyiségben egy kecskelábú asztal áll, melynek a két lába, az egyik oldalon, térdben hánccsal van összekötve. Az asztalon egy fakalapács áll; néhány cserépkancsó és csutora. Az asztal fölött lámpa lóg a mestergerendáról. Kartalan nádszékek állnak az asztal mellett. Az ablakok talpain poharak, csuprok; a hordók mögött pedig, eldugva egy rongypokróc alatt, nagy demizson, tele borral.
Szemben, a kapu nyílásán keresztül, a présház bejárata látszik. Körülötte és fölötte pedig a szőlőshely, melyen szüretelő emberek mozognak.
Idő: 1946. október közepe, szombat délután.
FÜST GERGELY
Öreg pásztor, egy puttony szőlővel éppen a présház ajtajába ér, és nagyot kurjant. Ij-haj!… Nagyot durrant valami pukkantóval.
BORS DÖME
Pincemester, belülről csak a hangja hallatszik. Sok van-e még, Gergely bácsi?
FÜST GERGELY
A farkán vagyunk.
BORS DÖME
A rókának vagy a medvének?
FÜST GERGELY
A szüretnek. Kiöntötte puttonyából a szőlőt, s énekelve megy vissza a hegyre.
| Jó a bor már este felé, |
| Mikor úgy szól a kis harang: |
| Bim, bam, bum, |
| Bim, bam, bum!… |
BAJA GYULA
Kőbányász, künn a szőlőben folytatja nagy hangon a dalt.
| Még jobb a bor éjfél felé, |
| Mikor úgy szól a nagy harang: |
| Bim, bám, bum… |
VILMA NÉNI
Hetvenéves, száraz és magas vénasszony; erélyes, mint egy parancsnok. Kend ide üljön le!
BOR DÁVID
Hetvennégy éves; olyan, mint egy vén betyár, ki legtöbbször engedelmeskedik a feleségének, de az engedelmességet lehetőleg tréfába rejti. Hát már azt sem mondhatom, hogy: bim, bám, bum?!
VILMA NÉNI
Már ott állnak ketten az asztal mellett. Azt mondhatja, de idebent. Nem odakünt! Jobb itt ülni, mint a szőlőben ágról ágra járni s mindenütt csak hátráltatni a dolgozókat!
BOR DÁVID
A madarakat hajtottam, te Vilma!
VILMA NÉNI
Ne hajtsa!
BOR DÁVID
Az igaz. Ha téged meglátnak, úgyis elmennek.
VILMA NÉNI
Nagyot kiált. Üljön le!
BOR DÁVID
Lehuttyan egy vedlett nádszékre, s úgy tesz, mintha nagyon elgondolkoznék. Hogy is volt csak…?
VILMA NÉNI
Mi volt hogy?
BOR DÁVID
Hallgasd meg, azon gondolkozom, hogy én ötven esztendeig voltam csősz ebben az urasági szőlőben. Végigszolgáltam egy bárót, egy képviselőt, egy izraelitát s egy vegyes embert. Aztán a tavaly megszabadultam, s a helybéli bizottság két részt adott nekem ebből a felosztott szőlőből. S most, amikor a magam gazdája lettem, félszázad után, most te akarsz iga alá hajtani engem?!
VILMA NÉNI
Hát az magának iga, ha itt urasan elüldögél?
BOR DÁVID
Ülök, ülök, de mit csináljak?
VILMA NÉNI
Tartson félszázados bűnbánatot… De azt sem bánom, ha dudorászik.
BOR DÁVID
Bor nélkül?
VILMA NÉNI
Nem ivott kend eleget hetvennégy esztendeig?
BOR DÁVID
A különbséget talán csak megihatom!?
VILMA NÉNI
Milyen különbséget?
BOR DÁVID
Ötven esztendeig a máséból ittam, s még csak egy évit ittam a magaméból: itt különbség van! Feláll, eltökélten. Adj bort!
VILMA NÉNI
Csakugyan jobb lesz bort adni. Akkor forduljon el! Felvesz egy cserépkancsót az asztalról, s odamegy a hordókhoz, hogy a dugott borból töltsön az öregnek. Nézzen ki az ablakon!
BOR DÁVID
Sejti, miért kell kinéznie. Nézek, jó bőven.
VILMA NÉNI
A demizsonból bort tölt a kancsóba, majd az asztalra teszi. Itt van. Ne sírjon. Kimegy.
BAJA GYULA
Künn a szőlőben kurjant, és elkiáltja magát. Hi-hóó!… Vigyázz, ha jön a vonat!
VILMA NÉNI
Hamar, hamar! Fut az idő!
BOR DÁVID
Megnézte a kancsóban a bort, most lassan, nagy élvezettel iszik.
FINTORI
Rongyos falusi vén cigány, szinte bújva bejön a borházba; nyilván Vilma nénit kileste, de Bor Dávidhoz bizalommal van.
BOR DÁVID
Látja Fintorit, de tovább iszik; csak a kezével int, hogy jöjjön csak bátran. Amikor már ott van a cigány, leteszi a kancsót. Mit csinálsz, ha vissza talál jönni hirtelen a feleségem?
FINTORI
Körülnéz. Megbújok a hordók mögé.
BOR DÁVID
Mit gondolsz, oda nem csaphat az istennyila?
FINTORI
Csaphatna, ha maga itt nem volna.
BOR DÁVID
Nézzünk oda! Hát annyira bízol bennem?
FINTORI
Igen, mert azt a villámot maga elhárítja tőlem.
BOR DÁVID
Nevet. Hát akkor, mielőtt meghalnánk, vigadjunk egy kicsit. Leül, nekihelyezkedik, s inti a cigányt. De csak lassan. Nehogy a feleségem neszét vegye. Úgy, mint a dongó…
FINTORI
Suttogva. Mit?
BOR DÁVID
Hát… azt, hogy: „Félre tőlem, búbánat”…
FINTORI
Játssza.
BOR DÁVID
Énekli.
| Félre tőlem, búbánat, búbánat; |
| Kancsót vágok utánad, utánad!… |
Lassan, de jobban-jobban belehevül a nótába.
| Egész világ csúfjára, csúfjára, |
| Megfujtlak egy pohárba, pohárba!… |
Fintorihoz, ki a hegedűvel bátortalanul megy utána, s lesi a bejáratot is. Húzzad, ne félj semmit!
| Félre tőlem, búbánat, búbánat; |
| Nem érek én több nyárat, több nyárat! |
| Ha érek is, csak hármat, csak hármat; |
| Nem rakok én kővárat, kővárat… |
Iszik egyet, rávág az asztalra.
| Ne bánd, édes virágom, virágom, |
| Hogy így élem világom, világom!… |
FINTORI
Jó fülével meghallotta a jövést, gyorsan beugrik a hordók mögé.
BOR DÁVID
Mintha mi sem történt volna, szilajul folytatja. Éljed te is…
Vilma néni és Bor Jób bejönnek ketten a borházba; Vilma néni elöl. A vénasszony szigorúan, ámulva néz, hogy ez is lehetséges.
BOR DÁVID
Ég-föld nem számít, megállás nélkül folytatja.
| Éljed te is, nem bánom, nem bánom, |
| Szivemből azt kivánom, kivánom. |
VILMA NÉNI
Számon kérve. Hát ez mi?!
BOR DÁVID
Mulatok, babám!
VILMA NÉNI
Bor Jóbhoz. Nézd meg, milyen nagyapád van!
BOR JÓB
Tizenhét éves, jókötésű fiú, az unokájuk. Jó kedve van.
VILMA NÉNI
Egészen kicsap. No, várjon kend!… Vén kutyabetyár!… Mert kieresztem én az egész mustot!… Mérgesen kifelé megy. Ki én!… Kimegy.
BOR DÁVID
Jób, tölts bort nekem! Nagyapádnak!
BOR JÓB
A szemével keresi. Hol van?
BOR DÁVID
Keresd meg! Tán a hordók mögött, egy nagy demizsonban.
BOR JÓB
Benyúl a hordók mögé, megragadja a cigány üstökét, és húzza kifelé.
FINTORI
Fáj neki. Ne húzd a dugómat, jaj-jaj!
BOR JÓB
Kihúzta Fintorit. Ez a demizson, nagyapám?
BOR DÁVID
Kacagva. Abból nem iszom.
BOR JÓB
Elereszti Fintorit, aki előlép a hordó mögül; megtalálja a demizsont, tölt az öregnek.
BOR DÁVID
Te nem iszol?
BOR JÓB
Éppen ez az. Nagyapám nem csinálja jól. Gondoltam, mi ketten megbeszéljük.
BOR DÁVID
Jól van, fogjunk össze. Fintorihoz. Tűnj el valami bokorba, s ott várakozzál. Olyan légy, mint egy tyúktojás!…
BOR JÓB
De megzápulni nem szabad!
FINTORI
Kifelé leskelődve, kimegy.
BOR DÁVID
Nagyon szereti ezt az unokáját. No, mondjad, Jób!
BOR JÓB
Ez, ahogy most van, nincsen jól. Mert egyik felől rendetlenség van; másik felől pedig nagyanyám olyan rendet kényszerít, ami ugyancsak ártalmas.
BOR DÁVID
Mondjad csak, mondjad!
BOR JÓB
Leül, lehetőleg az asztal fejéhez. Mert mi történt? Az történt, hogy a háború végivel gazdátlanul maradott ez az ötholdas urasági szőlő. A bizottság aztán tíz érdemes ember között felosztotta. Nekünk is jutott egy rész belőle, s nagyapámnak kettő.
BOR DÁVID
Ötven esztendeig csőszködtem ebben a szőlőben!
BOR JÓB
El is ismeri mindenki, hogy a két rész megilleti kendet.
BOR DÁVID
Hát akkor mi a baj?
BOR JÓB
Először is, bár unoka vagyok, nagyanyámat kell szóba hoznom.
BOR DÁVID
Vigyázz, oroszlán lakik benne!
BOR JÓB
Éppen ez az! Mert sivatagban jó az oroszlán, de szőlőbe nem való. Nagyanyám pedig itt uralkodik. S nemcsak rajtunk, akik a családban három rész felett rendelkezünk, hanem a többi részesek felett is. Ennek mi lett a következménye? Az lett, hogy bár a pince és a présház közösben maradt, most az első igazi szüretnél mégsem szüretelünk valahányan együtt. Mert Bagoly Károly nincs itt, s Kaszás Lőrinc nincs itt.
BOR DÁVID
No-no, a húsban csont van! Mivel hát az illetők nem nagyanyád miatt tartózkodtak idejönni. Hanem azért, mert Bagoly vasúton ténykedik, Kaszás pedig valahol gyárban.
BOR JÓB
De Buli suszterék sem, Vizi Jánosék sem jöttek velünk szüretelni, pedig azok itt laknak a faluban!
BOR DÁVID
Borka sem jött, Vizi Borka?
BOR JÓB
Nem.
BOR DÁVID
Akkor szív nélkül szüretelünk!
BOR JÓB
S bor nélkül. Nem úgy, mint szokás. Mert azelőtt még a napszámosnak is előírta a bort a szokástörvény, napjában kétszer. De most nagyanyám megtiltotta, hogy egy kortyot is igyék bárki.
BOR DÁVID
Lázadj fel, s igyál! Ott a demizson, s itt a hamis tanú. Magára mutat.
BOR JÓB
Én lopva nem iszom, csak a dolgosokkal együtt. Szabad jogon!
BOR DÁVID
Akkor fordulj a hatósághoz, amely nagyanyád.
BOR JÓB
Ketten.
BOR DÁVID
Ketten essünk el a csatatéren?
BOR JÓB
Együtt meggyőzzük, talán.
BOR DÁVID
Szembe, egyenes úton? Az ötven esztendő nem azt mondja.
BOR JÓB
Hát mit mond?
BOR DÁVID
Ravaszsággal csupán. De akkor is csak te mehetsz elöl.
BOR JÓB
Én mennék, de mivel?
BOR DÁVID
Valami fortéllyal.
BOR JÓB
Hhm… Gondolkozik.
BOR DÁVID
Ilyen korban pezseg az ész. Csak gondolkozzál!
BOR JÓB
Mondok egy vészhírt neki! Olyan vészhírt, hogy valakit a börtönbe zártak, mivel a dolgosoknak nem adott bort a szüret alatt.
BOR DÁVID
Rossz.
BOR JÓB
Miért?
BOR DÁVID
Aki tőlem nem fél, az a tömlöctől sem fél.
BOR JÓB
Hát akkor?
BOR DÁVID
Eleven dolog kell. Mondhatni, halálos. Ami ne velem történjék, mert az nem töri meg. Hanem veled essék meg, a szeme fényivel.
BOR JÓB
Elneveti magát, mert valami eszébe jutott. Hö-höö… Jó lesz…
BOR DÁVID
No?!
BOR JÓB
Vizet iszom, sokat. S attól hirtelen beteg leszek. Odakünn a szőlőben. Aztán béhoznak ide a borházba. S itt már halok meg, szinte. De akkor borral megtérítenek.
BOR DÁVID
Tetszik neki a dolog, nevetve. Siker poraidra!
BOR JÓB
No, ugye, ez jó lesz?
BOR DÁVID
Nagyon jó.
BOR JÓB
De maga aztán kuvik legyen!
BOR DÁVID
Bízd rám!
FINTORI
Lapulva a bejáratnál. Bejöhetek, tekintetes úr?
BOR DÁVID
Legyen szerencsém méltóságodhoz.
BOR JÓB
Már felállt, támolyogva megy kifelé, fogja a homlokát.
BOR DÁVID
Utánaszól. Borogass rá forrásba mártott szőlőlevelet!
FINTORI
Ijedelemmel nézi Jóbot, amint az elmegy mellette s kimegy. Bor Dávidhoz. Mi baja van ennek a drága onokának?
BOR DÁVID
Mellékesen. Kicsit meggyulladott. Int a cigány felé. Gyere, gyere! Küzdjünk a bánat ellen!
FINTORI
Megy, de előbb a hordók mögé les, vizsgálódva.
BOR DÁVID
No, mi az? Nézed a jövendődet?
FINTORI
Odalép az öreghez, miközben helyeslőleg röhög.
BOR DÁVID
Nagyon félsz a feleségemtől?
FINTORI
Talán jobban, mint az enyimtől.
BOR DÁVID
No, akkor húzd el nekünk, hogy: „Én Istenem, minek élek…” De csendesen, mert ismét reánk ütnek.
FINTORI
Az öreg füléhez, halkan játssza.
BOR DÁVID
Lassan, de aztán felejtve magát, egyre erősebben fújja.
| Én Istenem, minek élek, |
| Ha a semmitől is félek… |
Hirtelen eszébe jut. Várj! Mert ha te is rettegsz, akkor nem jól van a szó. No, még egyszer! Elölről kezdi.
| Én Istenem, minek élünk, |
| Ha a semmitől is félünk… |
Tetszik neki a móka, nagy kedvvel folytatja.
| Száraz levél megzörrenik, |
| Bennünk a vér meghidegszik. |
| El is mennénk, itt is ülnénk, |
| Bánatinkból kitérülnénk… |
| Bánataink sokak, nagyok… |
FINTORI
Beugrik a hordók mögé.
BOR DÁVID
Mintha semmi sem történt volna, folytatja.
| Magam gyámoltalan vagyok… |
VILMA NÉNI
Az utolsó sor alatt belép; mérgesen, de láthatólag most nem az öregre.
BOR DÁVID
Bőszen, de nem igaziból. Ki mer engem háborgatni?!
VILMA NÉNI
Vizi Jánosék.
BOR DÁVID
Erre nem számított; a meglepetéstől rögtön feláll, s csodálkozva, rendes hangján. Itt vannak?
VILMA NÉNI
Az egész különítmény. Kenddel akarnak beszélni.
BOR DÁVID
Rögtön visszaül, s mint egy basa. Kéretem őket.
VILMA NÉNI
Lehet, hogy maga kéreti, de én nem engedem.
BOR DÁVID
Nem engeded?
VILMA NÉNI
Nem.
BOR DÁVID
De ők velem akarnak beszélni, angyalom!
VILMA NÉNI
Most nem érünk rá ilyen cifraságra. Ami szükség, azt én megmondtam nekik.
BOR DÁVID
Mit mondtál meg?
VILMA NÉNI
Hogy kerüljék kendet, ha jót akarnak. Mert kend emésztő tüzet fúj ellenük.
BOR DÁVID
De én nem fújok!
VILMA NÉNI
Ha ellenem tud fújni, fújjon ellenük is.
BOR DÁVID
Nem úgy mondtad, ahogy van!
VILMA NÉNI
Nem, hanem jobban, ahogy lenni kéne.
BOR DÁVID
S még mit mondtál?
VILMA NÉNI
Hogy mehetnek. Most mi szüretelünk. S ha végzünk is ma, holnap vasárnap. Az is a miénk. Hétfőn aztán jöhetnek. Most mehetnek.
BOR DÁVID
Elküldted?
VILMA NÉNI
El.
BOR DÁVID
Most mi lesz?
VILMA NÉNI
Nem tud náluk nélkül élni?
BOR DÁVID
Én tudnék, de… Vigyázz!… ők nem tudnak.
Vilma néni a „vigyázz”-ra rögtön hátrafordul, mert az öreg Bor megpillantotta a nyílásban a belépő Viziéket, s arra mondta, hogy „vigyázz”.
Viziék belépnek. Feszült a csend, úgy jönnek előre. Öten vannak: közbül Vizi János áll meg a feleségével; tőlük jobbra Buli suszter a feleségével, Pille Bellával; balra pedig, a hordók felé, Viziék leánya, Borka.
VIZI JÁNOSNÉ
Negyvenöt éves, kövér és hirtelen haragú asszony. Jó napot!
BOR DÁVID
Béke velünk.
VIZI JÁNOS
Előrelép, és kezet fog Bor Dáviddal. Hogy van, Dávid bácsi?
BOR DÁVID
A kézfogásra feláll, aztán visszaül. Hogy vagyok? Várj csak, mindjárt megtudjuk. A feleségéhez. Vilma, hogy vagyok én?
VILMA NÉNI
Mért kérdezi tőlem?!
BOR DÁVID
Te nálamnál mindent jobban tudsz, azért.
A jövevények nevetnek.
VILMA NÉNI
Bizony úgy van kend, mint szüret után a madárijesztő: béhozták a szőlőből a házba, s a madarak nevetnek rajta.
VIZI JÁNOSNÉ
Felpattan. Halljátok! Madaraknak nevez…
VIZI JÁNOS
Rögtön rászól a feleségére. Hallgass, nem azért jöttünk ide!
BOR DÁVID
Úgy van, János; úgy van. Üljön le mindenki, s mondjátok el, hogy minek köszönhetem ezt a szerencsét.
VILMA NÉNI
Kövér szerencsét.
VIZI JÁNOSNÉ
Magára veszi. Ha kövér is vagyok, mi baja véle?! Nem a maga ételein híztam meg!
BOR DÁVID
Vissza, vissza! Nem azért mondá a feleségem kövérnek a szerencsét.
VIZI JÁNOSNÉ
Hanem miért?
BOR DÁVID
Mondd meg, Vilma!
VILMA NÉNI
Azért, mert öten is jöttek.
BOR DÁVID
No, ugye…
Közben mindenki leült, s ki nevetett, ki duzzogott. Vizi János az asztal mellé ül; Buli suszter a hordókkal ellentétes oldalon, a feleségével együtt a heverőre; Vizi Borka pedig a hordó tetejére, mely mögött Fintori kuksol. Csak Vilma néni és Vizi Jánosné maradtak állva.
PILLE BELLA
Ez a suszter felesége: „városi” nőnek van öltözve, tarkán. Amikor Bor Dávid azt mondta, hogy „no, ugye”, akkor rögtön felugrik. Én elmehetek!
BULI SUSZTER
Rákiált. Ülj le, Bella!
VIZI JÁNOSNÉ
Ülj csak le. Éppen úgy a magadén ülsz, mint akárki más ebben a házban.
VIZI JÁNOS
Hát ez az, Dávid bácsi… Mondjuk csak úgy, ahogy van: a békétlenség miatt félrement ez az egész…
VILMA NÉNI
Ti mentetek félre, nem az egész!
BOR DÁVID
Vilma, tisztelettel kérlek, ne szólj most belé.
VILMA NÉNI
Akkor béhívom a fiamat, Mihályt. Ő majd belészól! Indulni akar.
BOR DÁVID
Várj egy kicsit, várj…
VIZI JÁNOS
Csakugyan jobb lenne, ha most Mihály nélkül beszélhetnénk. Tudja mindenki… hogy is mondjam… Mihály megröffen az első igaz szóra, csattogni kezd, s akkor vége az egésznek.
BULI SUSZTER
Gyerünk Mihály nélkül!
BOR DÁVID
Ki kell mondani, ami fáj.
Valahányan kifakadnak, szinte egyszerre mondják.
BULI SUSZTER
Ki mondja, hogy a suszternek nem jár a szőlő?!
PILLE BELLA
Azért, mert városi vagyok…
VIZI JÁNOSNÉ
Rajtunk ne ispánkodjék senki!
VIZI BORKA
Tizenhat éves, szép, kedves lány. Jóbot is vadítják tőlem!
VILMA NÉNI
Azért, mert én rendet tartok!
BOR DÁVID
Rájuk szól. Verebek vagyunk, vagy emberek?!
VIZI JÁNOS
Bízzátok ránk!
Csend lesz.
BOR DÁVID
János öcsém majd mindent elmond. Szólj, János, az összes neviben!
VIZI JÁNOS
Bor Dávidot mi mindnyájan tiszteljük, becsüljük. Úgy az osztásnál, a tavaly nyáron jogosnak ismertük el, mint jelenleg is, hogy ő két részt kapjon. Ennélfogva is, de másrészt, hogy koros-bölcs ember, mind a részesek egyek voltunk abban, hogy ő legyen a fejünk. Amit a szükség is megkívánt volna, mert hiszen a présházat, a pincét és ezen borházat nem lehetett tízfelé vágni, mint magát a birtok-szőlőt. Hanem mindez, valamint a felszerelés közösben maradt, hogy békességben és igazságosan együtt használhassuk.
VIZI JÁNOSNÉ
Együtt, mint egyenlők!
VILMA NÉNI
Magaddal egyenlő vagy: nem elég az neked?!
BOR DÁVID
Mókásan kéri. Hallgassatok… Mutatja. Csak egy percig.
Csend lesz.
VIZI JÁNOS
Szóval, ilyen reményt tápláltunk magunkban. Annál is inkább, mert az indulás biztató volt, mivel közösen örvendezve kezdtük a tavalyi szüretet. Ami ugyan felette gyenge volt, lévén a szőlő más keze munkája, s megdúlt maradék. De hát nem is ezt akarám panaszolni, hanem azt a másik nagyobb bajt, hogy ami jól indult, az is megromlott hamarosan.
BULI SUSZTER
Ki rontotta meg?
VIZI JÁNOSNÉ
Aki ispánkodni akart!
VILMA NÉNI
Ha akart volna, meg is tette volna!
VIZI JÁNOSNÉ
Hát amit velünk csinált, azt minek nevezi maga?!
VILMA NÉNI
Rendnek, vízi babuskám!
VIZI JÁNOSNÉ
Hát ez rend magának, ha az egyik hatalmaskodik a többi felett?! Ahogy maga tette! Rend az, hogy magához dugta a pincekulcsot s a borházkulcsot?! Rend az, hogy kitiltotta a szőlőből a régi jó szokásokat?! Rend az, hogy a szüretelők bort egy kortyot se ihassanak?!
VILMA NÉNI
Nem korcsma ez a terület, hanem szőlő!
VIZI JÁNOSNÉ
Már kifulladva. Hát rend az?!…
VILMA NÉNI
A diadal pecsétje gyanánt óriási nagyot ütve az üres hordóra. Rend!!
FINTORI
Megijed a hordó mögött: nyög egyet, a hegedűje megjajdul.
VIZI BORKA
Rémülten leugrik a hordóról.
Mindenki felugrik a helyéről, Borkára s a hordó felé mered.
VIZI BORKA
A feszült csendben. Nyögött a hordó…
PILLE BELLA
Pendült is, istenuccse! Furcsa hangon!…
BOR DÁVID
Észretér, hogy Fintori üthette ijedtében a zajt; megilletődve nyilatkoztatja ki. Bakhusz szólt! Térj észre, Vilma!
VILMA NÉNI
Ijedtség s harag között megzavarodva. Ki az a Bakhusz?
BOR DÁVID
A bor istene!
BULI SUSZTER
Képzelődés.
BOR DÁVID
Bor istene, Bakhusz, szólalj meg ismét!
FINTORI
Ismét nyög, s megpendíti a hegedűt.
Mindenki bambán húzódik össze, különösen Vilma néni.
BOR MIHÁLY
Negyvennyolc éves, Bor Dávid fia s a Bor Jób apja: abban a pillanatban megjelenik a bejáratnál, s a kaput a második törésre szélesre nyitja. Mögötte Füst Gergely és Baja Gyula hozzák Bor Jóbot: egyik a fejénél fogja, s a másik a lábát. Lassan, lassan… Kímélettel…
VILMA NÉNI
Azt hiszi, meghalt a fiú; a dermedt csendben felkiált és térdre rogy. Az unokám! Az unokám!…
BOR DÁVID
Arra lép; jól megjátssza a sújtottat, kinek most össze kell szednie minden erejét. Meghalt?
FÜST GERGELY
Puttonyos, öreg pásztor, ki a fejénél fogja a fiút. Még nem.
BOR MIHÁLY
Kormányozza a két embert a gyékényheverő felé, amelyen Buli suszter ült a feleségével. Ide tegyétek, ide!… – Amint rendezi a fiút. – Jób, apád szól, fiam …
VIZI BORKA
Csendesen pityereg.
VILMA NÉNI
Félve megy a fiú felé, megnézi az arcát. Él!… Él!… Rögtön tevékeny lesz, gyorsan rendezkedik. Jób, fiacskám… Szépen a fejit!… Jób, fiacskám… A hideg ráz?… Betakarja a báránybőr bundával; a homlokára teszi a kezét. Jaj, beh forró vagy…
Úgy áll mindenki, izgalomban, a fiú felé fordulva, s kicsit jobban feléje is húzódva; várva, hogy mi is történt valóban. Csak Vizi János maradt az asztal mellett, onnét lesve az eseményt.
BOR MIHÁLY
Morc arccal körülnéz, Vizi Jánoson akad meg a szeme. Mi az?! A halált várjátok?
VIZI JÁNOS
A békességet várjuk, nem a rosszat.
BOR DÁVID
A felesége mögött topog megijedve, majd közelebb hajol a fiúhoz. Élne?… Miből látod, hogy él?
VILMA NÉNI
Forró a homloka!
BOR DÁVID
De a szeme… Ha nyitaná… Jób?… Mintha csak most jutna eszébe, hogy elő az ésszel, mert itt komoly a baj. Hát ez nem tréfa! Bor Mihályhoz. Apja vagy! Hát mi lelte a gyereket?!
BOR MIHÁLY
Ha tudnám. Gergely bácsi találta meg.
FÜST GERGELY
Én csak azt láttam, hogy iszik.
VILMA NÉNI
Felcsattan. Ki adott bort az én unokámnak?!
FÜST GERGELY
Vizet ivott.
VILMA NÉNI
Visszatér a heverő mellé, s takargatja a fiút.
BOR DÁVID
Milyen vizet?
FÜST GERGELY
Abból a csobolyóból, ami ott állott a présházban.
BOR DÁVID
Bor Mihályhoz. Fuss, kerítsd elő azt a csobolyót! Utánaszól. Döme is jöjjön!
BOR MIHÁLY
Kimegy.
BOR DÁVID
Füst Gergelyhez. Mondjad!
FÜST GERGELY
Ott az oldalban itta a vizet, nekihuzalkodva nagyon. Amikor mentem az üres puttonnyal, utoljára éppen, hogy a maradékot béhozzam a présbe. Öt perc ha belételhetett, amikor jöttem vissza: s hát, látom, hogy ott fekszik.
BOR DÁVID
Azon a helyen, ahol inni láttad?
FÜST GERGELY
Egy méterrel ha beljebb. Elterülve teljesen. Mintha lebukott volna oda, az oldalos helyen…
Bor Mihály és Bors Döme, a pincemester, gyorsan bejönnek. Bor Mihály egy ötliteres csobolyót hoz.
BOR MIHÁLY
Itt van. Odaadja Bor Dávidnak a csobolyót.
BOR DÁVID
Megrázza az edényt, majd felfordítja. Üres! Füst Gergelyhez. Ebből ivott?
FÜST GERGELY
Elveszi az edényt, megnézi. Ebből.
BOR DÁVID
Bors Döméhez. A présházban állott ez a csobolyó?
BORS DÖME
Ott. Hogy hűvösebb legyen benne a víz.
Mint a vallatásnál, mindenki feszülten figyel, még felállván Vilma néni is.
BOR DÁVID
Bizonyos, hogy víz volt benne?
BORS DÖME
Az már bizonyos!
BOR DÁVID
Mennyi?
BORS DÖME
Úgy három liter, legalább. Amikor Jób kivitte a présházból.
BOR DÁVID
Maga vitte ki?
BORS DÖME
Maga.
BOR DÁVID
S mondott valamit?
BORS DÖME
Azt mondta, hogy valamit inni kell, ha már dolgozik az ember.
BOR DÁVID
Hát akkor nincs rejtély: vizet ivott a gyerek. Három litret!
Moraj és ámuldozó hangok: „Három litret!”
BULI SUSZTER
Éppen elvette Füst Gergelytől a csobolyót, s nézegette; most felfedezi az edény oldalán az írást, s hangosan olvassa. „Aki iszik belőle, váljék egészségére.”
Megrökönyödve néznek a suszter felé.
BOR DÁVID
Mit beszél a suszter?
BULI SUSZTER
Ez van ráírva – Mutatja: „Aki iszik belőle, váljék egészségére.”
BOR DÁVID
De nem a vízre célozva!
BAJA GYULA
Nem ám!
PILLE BELLA
Férjéhez, a suszterhoz. No, látod! Mit jár a szád!
BAJA GYULA
Mert a bortól nem így bukik fel az ember…
FÜST GERGELY
Nem ám!
BOR JÓB
Abban a pillanatban mozdul és felnyög, s mintha mondana valamit.
VILMA NÉNI
Odahajol. Mit mondasz, aranyom?
Várakozó csend.
VILMA NÉNI
Akarsz egy korty vizet?
Az emberek elítélő módon morajlanak meg.
BOR DÁVID
Vizet adnál még neki? Meg akarod ölni?!… Várj! Félrenyomja a feleségét, maga hajlik Jóbhoz. Jób! Fiacskám!… Mi bajod?… Mid fáj?…
BOR JÓB
Nehezen. A víztől…
VIZI JÁNOSNÉ
Mint mond a beteg?
BOR DÁVID
A vizet emlegeti. Visszahajol a fiúhoz. Jób!… Kívánnál valamit?
BOR JÓB
Borka…
FÜST GERGELY
Nagy örömmel. Bort kér!
BAJA GYULA
Borkát mondott!
VIZI JÁNOSNÉ
Borka, menj oda!
VIZI BORKA
Odamegy Jóbhoz, föléje hajol. Édes Jób… Itt vagyok… Kívánnál valamit?
BOR JÓB
Kicsi bort…
VIZI BORKA
Bort kíván!
BOR DÁVID
A feleségéhez. Vilma, hozz bort a gyereknek!
VILMA NÉNI
Miközben mindenki nézi, gyorsan, nagy buzgalommal előkapja a demizsont, s az asztalról elveszi a cserépkorsót. Bort tölt a kis korsóba, sokat. Aztán odaviszi Jóbhoz. Közben, míg Vilma néni ezzel bajlódik, a következő beszéd folyik.
PILLE BELLA
Fura, hogy bort kíván.
BAJA GYULA
Hogyne! A bor erőt ad.
FÜST GERGELY
S gyógyít mindenféle betegséget. Tizennyolcban, amikor az a spanyolnátha volt, akkor is az embereket csak egyedül a bor mentette meg.
VILMA NÉNI
Éppen odaér Jóbhoz. Itt a bor, aranyom… Igyál!
BOR JÓB
Iszik a borból – ivás után még csámcsog is, látszik, hogy jólesett neki.
BOR DÁVID
Adj még neki!
VILMA NÉNI
Akarsz még, aranyom?
BOR JÓB
Kicsit… Iszik jócskán – aztán. Mind… Mind igyanak… Mindenki igyék…
Innét kezdve fokozatosan elevenedik.
BOR DÁVID
Mind iszunk, csak gyógyulj meg.
VILMA NÉNI
Átadja Vizi Borkának a kancsót. Itasd, lelkem, ha még úgy kívánja. Maga feláll, a csobolyót tölcséren teliönti borral, poharakat rak az asztalra, s tölti azokba. Közben a többiek így beszélgetnek.
FÜST GERGELY
Milyen jó lélek ez a gyerek, még betegen is!… Hogy bort adat nekünk…
BOR MIHÁLY
Kicsi korában is, ha volt valamije, mindjárt elosztotta…
VIZI JÁNOSNÉ
Lássátok, így simul ki az élet, akár a víz: amit az egyik elmulaszt, azt a másik kipótolja…
PILLE BELLA
A férjéhez. Te mit pótolsz ki nekem, Nándor?
BULI SUSZTER
Én, neked?
BOR DÁVID
A napot az éjszakával.
Mindenki nevet.
VILMA NÉNI
Megtöltötte a poharakat. Hát akkor mind igyunk!
BOR DÁVID
Várjál, várjál! Odamegy az asztalhoz. Ne sajnáljunk egy szükséges, baráti szót, ha már ilyen szépen mind együtt vagyunk.
Többen: „Halljuk, halljuk!” Közelebb lépnek az asztalhoz, csak Borka nem.
BOR DÁVID
Atyámfiai, nők s férfiak: egészségesek és betegek!
BAJA GYULA
Csak egy van!
BOR DÁVID
A heverő felé mutat, s kedvesen. Azt hiszem, ott kettő…
VIZI BORKA
Nevetve. Onnét kettőnek látszik, Dávid bácsi?
Nevetnek.
BOR DÁVID
Én már ittam egy kicsit, úgy látszik… Szóval, atyámfiai! A föld hepehupás, a szőlőben különösen. S az élet is olyan. S mialatt megyünk az élet dimbjein-dombjain, sok hibát követünk el, magunk ellen, s egymás ellen… De hát azért vagyunk emberek, hogy egymásnak megbocsássunk. Ez a szőlő is, amit tulajdonul nekünk osztottak, a békességet s az összetartást kívánja tőlünk. Ha pedig azt kívánja, adjuk meg neki! Amiben járjanak elöl azok, akik eddig legjobban akaszkodtak egymással: Mihály fiam és Vizi János!
Várakozva néznek Bor Mihályra s Vizi Jánosra.
BOR MIHÁLY
Koccintásra emeli poharát, nehezen mondja. Hát… ha nem a halált várjátok… ahogy mondád is… akkor a jobb munka végett… a jövendő miatt legyen úgy, hogy… Hirtelen Vizi János félé. Szervusz, János!
VIZI JÁNOS
Poharát emeli. Szervusz, Mihály!
Sokan kiáltják: „Éljenek a barátok!”
BULI SUSZTER
Kezdi, s mindnyájan éneklik.
| Igyunk itt, mert van mit, |
| Jó gazda lakik itt. |
| Igyunk hát a jóért, |
| A megmondott szóért. |
Mind kiisszák a poharat.
BOR JÓB
Már félig ül, a lány haját simogatja, a fülét is megfogja.
BOR DÁVID
Ismét tölteni kezd a poharakba, s miközben tölt. Hogy van a beteg, Borka?
VIZI BORKA
Jobbacskán.
BOR DÁVID
Adj neki, amit kíván.
VIZI BORKA
Annyira még nincs jól.
Mindenki nevet ezen.
BOR DÁVID
Töltés közben, jókedvvel mondja.
| Nincsen e világon gyönyörűbb élet, |
| Mint ha a kancsóból foly az ítélet. |
FÜST GERGELY
Ha már ennyiben vagyunk, a jövőben is így kéne.
BAJA GYULA
Így, a munkában is.
BORS DÖME
Együtt eredményesebb is, az biztos.
BOR DÁVID
Éppen végzett a töltéssel; megfordul a csobolyóval, s jelentősen. Mondok valamit!
Többen: „Halljuk!”
BOR DÁVID
Régebben volt egy igen jó szokás. Sok helyen ma is megvan. Az a jó szokás az volt, hogy akinek egy tájon volt a szőlleje, az a nép mind együtt gondozta a szőlőt. Egy tudással s egy munkával. A szüretet is együtt tartották. Úgy mondták az ilyenekről, hogy „hegyközségben” vannak.
BOR JÓB
A szó megüti a fülét, hirtelen felül. Miben vannak?!
FÜST GERGELY
Tudom én azt.
BOR DÁVID
Szabályzatuk volt nekik, amit mindenkinek bé kellett tartani. Szent György napján választottak maguknak egy hegymestert, aki kormányozta őket; s két hegybírót, akik az igazságra felügyeltek.
BOR JÓB
A lábát is földre teszi a heverőn. Fel, ha fel.
BORS DÖME
Mi is megtehetjük azt?
BAJA GYULA
Úgy hiszem, akadálya nincs. Hacsak… Bor Jóbra néz – hacsak…
BOR JÓB
Gyermekesen, de izgalomban nyújtja az ujját.
BULI SUSZTER
Alakítsuk meg a „hegyközséget”!
BAJA GYULA
Várjunk, várjunk! Ez a Jób fiú mondani akar valamit.
Mind Bor Jóbra néznek, ki már felállt.
BOR JÓB
Amit Dávid nagyapám mond, az meg van egy kicsit száradva. Én azt gondolom, hogy szedjünk friss virágot. Egyszóval ne kössünk most hervadt csokrot, hanem legyünk szőlőszemek, akik egyazon fürtön vannak. Jól és szorosan, mert csak úgy tudnak az időben érni. A többit aztán meglátjuk, amikor mi is, mint a szőlőszemek, egészen megérünk.
Mind: „Úgy van! Úgy van!”
BULI SUSZTER
De mit szól az öreg Bor Dávid?
BOR DÁVID
Én?
BULI SUSZTER
Maga, maga!
BOR DÁVID
Én egy újítással szólok: azzal, hogy jó az ifjú a háznál!
Mind helyeslő módon nevetnek.
BULI SUSZTER
Hát Vilma néni mit szól?
VILMA NÉNI
Ha a férfiak akarják, legyen meg.
PILLE BELLA
Akarjuk! Derültséget arat.
BAJA GYULA
Éljenek az asszonyok!
Egyik-másik felveszi poharát.
BOR DÁVID
No-no, hát a lány?
BOR JÓB
Mindenki derűs meglepetésére. Éljen! A számomra!
Egyszerre jókedvű zajongás támad, amelyben ilyen kiáltások hangzanak: „Éljen apraja-nagyja!” „Éljen Vilma néni!” „Éljen Pille Bella!” „De csak az urával!”
BOR DÁVID
Látom, hogy zavar van az első személyt illetőleg. Éppen azért azt ajánlom, hogy kérdezzük meg Bakhuszt: vajon a tisztelt nők közül kire igyuk ezt az első poharat?!
BULI SUSZTER
Sokan tanácstalanok, de ő elkiáltja magát. Az lesz a legjobb! Kérdezzük meg Bakhuszt!
BOR DÁVID
Akkor nagy csend kívántatik! Amikor megvan a nagy csend, a móka ájtatával mondja. Felelj nekünk, oh Bakhusz: kinek egészségére ürítsük poharunkat?!
FINTORI
A hordók mögül, síri és biztató hangon. Ki megtért bűneiből: Vilma nénire!
Ki meglepődik, ki megszeppen.
BOR JÓB
Elneveti magát.
VILMA NÉNI
Elképedve. Jaj, hát ez ki volt…?!
BOR DÁVID
Oh, Bakhusz! Ha tudsz, s ahogy tudsz, muzsikálj valamit a feleségem tiszteletire!
FINTORI
Ahogy kucorogva lehet, húzni kezdi.
BOR DÁVID
Megismervén a nótát, egyedül énekli.
| Három hordó borom van. |
| Mind a három csapon van. |
| Olyan édes, mint a méz, |
| Ki mit szeret, arra néz. |
Gyere elé, Bakhusz!
FINTORI
Vigyorogva előbújik a hordók mögül. A csodálkozásból mindenki derűbe oldódik.
BOR DÁVID
Koccint a feleségével. Egészségedre, babám! Miután mindnyájan ittak, nyakon öleli a feleségét, s Fintorihoz. No, Bakhusz! Amit elejtettünk, vegyük fel. Énekelni kezdi tovább a dalt, s Fintori húzza.
| Ha erre jársz, be gyere, |
| Mindbe kóstoljál bele… |
Már többen is éneklik az öreggel.
| Azután meg ölelj meg, |
| Tudom, hogy nem bánod meg… |
BOR JÓB
Nem bizony! Átöleli Borkának a nyakát.
BOR DÁVID
Hiíj, hogy táncolhatnám!
FINTORI
Rákezdi a „Bodnártánc” dallamát, majd megkérdi. Tudja ezt kend, tekintetes bácsi?
BOR DÁVID
A bodnárok tánca ez, te Bakhusz! Én ne tudnám!
FINTORI
Ismét húzni kezdi a táncdallamot.
BOR DÁVID
Úgy látszik, kedvet kapott: teletölti a poharát, majd a hegedűszó mellett odamegy az óriási hordóhoz, amely ott áll a jobb sarokban. A hordó tetejéről levesz egy abroncsot, és a borház közepén, egyedül, járni kezdi a „Bodnártánc”-ot.
BULI SUSZTER
Éljen!
Mind kíváncsian, majd gyönyörködve nézik az öreg táncát.
BOR DÁVID
Egy idő múlva; esetleg csak a harmadik szöveges rész előtt. Hol vannak a hegybírák?
VILMA NÉNI
Eredj, Mihály!
BOR MIHÁLY
Szintén vesz egy abroncsot, s odaszól Vizi Jánosnak. Gyere, János.
VIZI JÁNOS
Ugyancsak vesz egy abroncsot. No, lám!
Bor Mihály és Vizi János odaállnak Bor Dávid mellé, ki nem hagyta abba a táncot. Együtt táncolnak hárman.
BOR DÁVID
A tánc harmadik részénél énekli is a szöveget.
| Hej, nem ér ez a legény, |
| Hej, nem ér ez a legény |
| Három piros vadalmát… |
Ismétlésnél az egész társaság énekli a dallam szövegét. Majd végül, a tánc végén, amikor Bor Dávid kihajtja a poharat, nagy ünnepléssel kiabálják: „Éljen a legény!” „Éljen a hegymester!” „Éljenek a hegybírák!”
BOR JÓB
Éljen Bakhusz!
FINTORI
Jólesik neki a fiú kedvessége, s feléje fordulva kezdi játszani.
| Félre tőlem, búbánat, búbánat… |
BOR JÓB
A borház közepébe forgatja az óriási üres hordót, melynek felugrik a tetejébe. Nagy öröm-nevetés kíséri, hogy ennyire meggyógyult a fiú. Ez az öröm-nevetés csak fokozódik, amikor Bor Jób táncolni kezd a hordó tetején; Borka pedig kereken a hordó körül, nyújtogatja fel a karját a fiú felé. S ahogy táncolnak ott ketten, lassan a többiek is táncolni kezdenek a hordó körül, miközben éneklik mind együtt a dalt.
| Félre tőlem, búbánat, búbánat, |
| Kancsót vágok utánad, utánad… |
Függöny
A hivatkozás helye
A szüreti dalokat Domokos Pál Péter gyűjtötte és jegyezte le.
Koreográfus: Juhász Mária.
Varga Imrétől tudjuk (Magyar Nemzet, 1987. október 3.), hogy a szüreti játék megírása az 1951 januárjában megalakult Népművészeti Intézetnek köszönhető. Ez év nyarán az intézet hat-tíz íves füzetsorozatot indított „vers, jelenet, rigmus, táncleírás tartalommal”. Szerkesztők: Láncz Sándor, Kopányi György, Szentpál Mária és Varga Imre. Mint Varga Imre beszámol róla, a szellemi életből kiszorított neves írókkal tárgyaltak egy-egy színpadi jelenet megírásáról. Tamási Áron elfogadta a biztatást, Varga Imre néprajzi tanulmányokat kölcsönzött az írónak, Domokos Pál Péter zenei anyaggal segítette a szüreti játék megszületését. Varga Imre arról is beszámol, hogy Tamási a perc-politikának nem óhajtott megfelelni, miszerint a darabbeli szőlősgazdákat a téeszbe terelje. E tartózkodás miatt Révai József a kiadó felelősségét emlegette, amikor elolvasta a Bor és víz rotaprint példányát. A darab 1951 őszén jelent meg, és Varga Imre közvetítésével Bodó Gábor rendezésében a balatonfüredi szívkórház színjátszó csoportja 1951. december 2-án mutatta be a szerző jelenlétében. Az imént idézett Varga Imre a Magyar Nemzet 1952. január 24-i számában köszönti a Bor és víz megszületését, s mint megjegyzi: a műkedvelő mozgalom ezer és ezer csoportjának jelenthet fontos értéket. A recenzens az elvi harcosságot számon kérte Tamási játékától. Áttételesebben ugyan, de az időnek tetszelgően éberkedett, és hasonlóan vélekedett Ungvári Tamás is, s mint írta: a „szőlőszemek megérésének” folyamatát szerette volna látni a további Tamási-darabokban (Csillag, 1952. szeptember).
A játék utóéletéről Tamásinak 1953 közepén, művei sorsáról való feljegyzéseiből értesülhetünk. „Bor és víz – Egyfelvonásos formájában megjelent a Népművészeti Intézetnél. A Rádió kérésére daljátékot írtam belőle. A daljátékot kétszer írtam újjá, a lektorátussal egyetértésben. Végül Szirmai kidobta a műsorból.” (Szirmai: Szirmai István, a későbbi nagy hatalmú kultúrpolitikus.)
A szerző jegyzete: „A szüretről és a szőlőgazdálkodásról általános leírás olvasható a Néprajzi Múzeum Értesítőjében. XXX. évfolyam, 1938-as kötetben.
Forrásmunkákkal, lejegyzésekkel Domokos Pál Péter állott segítségemre.”
Eljegyzés*
Jelenet
1951
Szín: udvar, régi és szegény falusi ház előtt. Diófa alatt dézsából ácsolt asztal áll. Az asztal mellett deszkából, kétfelől ülés. A ház bejárata és a kapu látszik. Estefelé jár az idő.
MIHÁLY
Öreg paraszt, 65 éves lehet. Az asztal mellett állva munkaszerszámokat javít és tisztogat. A szerszámok az asztalon feküsznek. Ide-oda tottyanva, éppen reszelőt keres egy ásóhoz. Ejnye, az asszony fáját!… Hova tette azt a reszelőt?! Kiált. Erzse!… Igaz, no, ha nincs itthon, nem felelhet. Hát hiába, öreg ember könnyen felejt – Megtalálja a reszelőt. – s nehezen lát… Reszelni kezdi az ásót, háttal a kapunak.
GYALOGOS
Új hadnagyi ruhában, boldogan tűnik fel a kapuban. Ahogy meglátja hátban a nagyapját, csendesebbre fogja a lépteit. Látszik rajta, hogy meg akarja lepni az öreget. Egyik kezében kis koffer van, a másikban piros szalagos virágcsokor. Óvatosan teszi be a kaput, majd lassan megy az asztal felé. Aztán az öreg háta mögött, ki nem is vett észre semmit, megáll: a bokáját összeüti, és játékból feszesen áll.
MIHÁLY
A boka csattanására odarezzen, de nem ismeri meg az unokáját, csak egy fiatal katonát lát. Jó napot kívánok!…
GYALOGOS
Boldogan elneveti magát. Szabadság!
MIHÁLY
A hangról most megismerte, de a jó ruha s a fiú férfiassága miatt még egy kis kétely mindig van benne. Hinnye, hát ez!… Hát ez Jánoska!
GYALOGOS
A koffert rögtön a földre engedi, s úgy, a virágcsokorral a kezében, megöleli a nagyapját. Hát ez az… A maga unokája… Gyalogos János.
MIHÁLY
Nohát, az úton elmehettél volna mellettem… Úgy megnőttél! S egészen ember lettél.
GYALOGOS
Három év! Sok idő az, nagyapó!… S máskülönben is, azért mentem el, hogy csakugyan ember legyen belőlem. Maguk akkor haragudtak is rám egy-egy kicsit, mind a ketten. Igaz?
MIHÁLY
Igaz. Itthagytál a bajban minket. Öreg nagyszüleidet. Úgy gondoltuk, egy kicsit háládatlan vagy.
GYALOGOS
Most is úgy gondolják?
MIHÁLY
Hát aztán… most is azok vagyunk, akik voltunk. Csak öregebbek.
GYALOGOS
No, nem baj. Most majd megbékélünk. Maguk sem lesznek azok, akik voltak, három évvel ezelőtt. Mint ahogy én sem vagyok az, mert nőttem, tanultam; s amint látja, eredménnyel.
MIHÁLY
Milyen rangod van?
GYALOGOS
Hadnagy.
MIHÁLY
Ez nagy szó volt, egyszerre sokat enyhült, kicsit zavarban is van. Hát akkor ülj le! A deszkaülésen helyet csinál neki. Tessék! A táskának is jó helyet keres; a virágcsokrot is el akarja vinni. Tán bevinném, ezeket a virágokat, be a házba.
GYALOGOS
A virágokat nem engedi, hanem a szerszámokra teszi, s leül. Jó lesz itt ezeknek a virágoknak. Kedves ismerősök ők: a virágok s a szerszám; találkoznak a földön is gyakran.
MIHÁLY
Szinte nem is hallotta ezt; más van a fejében. Hát ez nagy dolog…
GYALOGOS
Átlát az öregen, nevetve. A virágok találkozása?
MIHÁLY
A hadnagyi rang!
GYALOGOS
No, nem haragszik rám olyan nagyon?
MIHÁLY
Nem is haragudtam én, jóformán. De ha úgy is lett volna: most egy hadnagyra haragudjam? Nem vagyok én olyan vitéz ember!
Nevetnek.
GYALOGOS
A jó eredmény könnyen békít. Nevet. Vagy tán a virágok békítették meg?
MIHÁLY
Nevet. Inkább az eredmény… De hát a virág sem dühösített engemet soha. Mi célból hoztad jelenleg?
GYALOGOS
Eljegyzés lesz.
MIHÁLY
Nono, menyasszonyt is hoztál?
GYALOGOS
Az itt van. Tudja nagyapó. Jolán!
Kicsit meghűl a csend.
MIHÁLY
Babrál a szerszámok közt, mintha mondaná is, nem is az ellenvetést: aztán enyhítve kimondja mégis. Nem lenne helyes.
GYALOGOS
Váratlanul érte a szó. Mi nem lenne helyes? Feláll.
MIHÁLY
Amit Jolánnal akarsz. Hallottuk, hogy küldözgettél neki leveleket. De abban voltunk, nagyanyáddal együtt, hogy az csak olyan bohó dolog. De azt nem tudtuk, hogy te hadnagy lettél!
GYALOGOS
Ő sem tudja, Jolán. A jövetelemről sem írtam: sem maguknak, sem neki. Meglepetést akartam.
MIHÁLY
Kap a szón. Hát akkor annál inkább! Minket megleptél, kibékültünk, örültünk; s aztán elmentél. Olyan rangod van, hogy bohóságot már nem csinálhatsz! Mit gondolsz! Egy hadnagy már valaki, s Jolán nem egy hadnagyhoz való!
GYALOGOS
Miért nem?!
MIHÁLY
Keresi a szót. Dísztelen falusi lány, s szegény! Nem arra való, hogy te, hadnagyi rangban, elvegyed!
GYALOGOS
Küzdött az indulataival, de legyőzte; s most szelíd mosolygással szól. Üljön csak le, nagyapó.
MIHÁLY
Elgondolkozva-gyanakodva továbbteszi a virágokat az asztalon, s leül.
GYALOGOS
Szó közben egyre közelebb hajol az öreghez. Hát hallgasson ide! Amikor nagyapám fiatalabb volt, hallott bizonyosan olyan emberekről, akik valamilyen módon ki tudtak emelkedni a falusi szegénységből. Talán ismert is ilyeneket.
MIHÁLY
Hogyne hallottam volna; s ismertem is egyet-kettőt.
GYALOGOS
Már leül az öreg mellé, s fokozatosan gyűri maga alá a szóval. Akkor azt is tudja, hogy azok az emberek, rendszerint, a maguk szerencsecsónakján elhajókáztak az úgynevezett „úri világba”. Otthagyták a falut s azokat, akik szegénységben maradtak. Helyes volt ez?
MIHÁLY
Én nem mondtam, hogy az efféle, bármikor is, helyes volna.
GYALOGOS
No, látja! Pedig ők ezt tették. Cserbenhagyták a maguk népét, a küszködőket. Ahelyett, hogy velük tartottak volna tovább is; ahelyett, hogy tanították volna őket; s ahelyett, hogy harcoltak volna azoknak érdekében is!
MIHÁLY
Pedig úgy kellett volna.
GYALOGOS
No, látja! S maga mégis azt tanácsolja most nekem, hogy a magam kis csónakján, a hadnagyi csónakon, hajókázzam el ebből a világból. Vagyis hagyjam itt a szegény nagyszüleimet s magát a falu népét, amelyikből mégiscsak származom.
MIHÁLY
Én ezt nem mondtam!
GYALOGOS
Szóval a nagyszüleimet ne hagyjam el, se a falu szegény népét; hanem csak válasszak ki ebből a népből egyet, s csak ezt az egyet hagyjam cserben! Azt az egyet, akit még külön is szeretek!?
MIHÁLY
Megszorítva fészkelődik. Csakhogy ez nagyon ki van kerekítve!
GYALOGOS
Szünetet nem hagyva, minden mondatával zsugorítja az öreget. Tisztességes dolog volna ez?… Ugye, hogy nem!… Hát tisztességtelen ember legyen a maga unokája? Ugye, hogy ne!… Hanem szótartó legyen inkább? Ugye, hogy az!… Eljegyezzem tehát Jolánt?
MIHÁLY
Ide-oda néz, mintha segítséget keresne.
GYALOGOS
No, tessék felelni!
MIHÁLY
Abban a pillanatban meglátja a feleségét, Erzse nénit, aki éppen jön be a kapun. Gyere, Erzse, gyere! Ha unokát akarsz látni!
ERZSE
Jaj, Istenem! Örömében szalad is.
Az unoka és nagyanya összeölelkeznek; s majd együtt ülnek le a padra.
MIHÁLY
Nézd meg, Erzse: az unokád hadnagy lett!
ERZSE
Ijedten. Elesel, fiam!
GYALOGOS
Mért esném el, nagyanyám?
ERZSE
Azt mondják, háború lesz.
GYALOGOS
Dehogy lesz háború! A béke miatt lettem én katona, s nem a háborúért!
ERZSE
Igen-igen, de hátha mégis lesz!?
MIHÁLY
Leinti a feleségét. Ne beszélj annyit: egy hadnagy jobban tudja!
ERZSE
Úgy legyen, úgy… Meglátja a virágot. Virágot is hoztál?
GYALOGOS
Igen, mert…
MIHÁLY
Belevág, nehogy a vita újra kezdődjék a nagyanyával is. Hozott, hozott. Jó gyermek volt ez mindig. Szerette a szépet, s húzott a szegényekhez. Most is jó fiú, pedig hadnagy.
TÓDOR
Már bejött a kapun. Adjon Isten! A katona felé, kit csak hátból lát. Szabadság!
GYALOGOS
Arra fordul, mindjárt feláll. Szabadság, Tódor bátyám!
TÓDOR
Ni te! Hát ez Jánoska! Szervusz, kis öcsém. Hüh, mekkora rangod van! Nohát, még sincs gondatlan világ egy olyan országban, ahol hadnagy lehet egy szegény falusi fiúból; s méghozzá huzamos iskolák nélkül!
GYALOGOS
Hát maga, Tódor bátyám… Mennyi földje van?
TÓDOR
Semmi.
GYALOGOS
Hát az hogy lehet?!
TÓDOR
Zavart a háború. Későn kerültem haza. Negyvennyolcban csak.
GYALOGOS
S mit dolgozik?
ERZSE
Részvevően. Napszámba jár, hova mikor szükség.
GYALOGOS
Az úgy nem egészen jó.
TÓDOR
Nem jó, ne. De segítenek rajta. Valahogy, mindenképpen… Most jut eszébe, hogy mért jött. Mihály bátyám, adjon egy ásót holnapra, az enyim eltörött.
GYALOGOS
Akarna-e traktort vezetni, Tódor bátyám?
TÓDOR
Hát hogyne akarnék! Az volna igazán nekem való.
GYALOGOS
No, akkor jöjjön velem, holnap reggel. Elviszem Pestre, s ott kitanulja a gépet.
TÓDOR
No, az jó lenne. S el is megyek!… Átveszi az ásót. Hát akkor most ezt vigyem, ne vigyem?… Hát arra az esetre, ha a feleségem nem akarná Pestet. Indul az ásóval kifelé. De több esze lesz, remélem. Visszafordul. Vagy akkor viszem őt is.
KASZÁS
A kapuban találkozik Tódorral. Reggel hatkor, Tódor! Ott légy az ásóval! Az asztal felé jön. Nini, egy katona! S ha jól látom, éppen Jánoska. Hát lehet ez?
GYALOGOS
Nem lehet, nem valóság; sőt nem is Jánoska, hanem János!
KASZÁS
S a rang milyen?
MIHÁLY
Hadnagy!
KASZÁS
Nono!
ERZSE
Hadnagy biza; s nem is lesz háború!
KASZÁS
Nekem nagyobb rangom volt.
ERZSE
Nagyobb?! S micsoda?
KASZÁS
Szakács.
Mind nevetnek.
JOLÁN
Izgalommal, bátortalanul jön be a kapun; tisztára, csinosan van öltözve, zsebkendő a kezében.
GYALOGOS
Majdnem felugrik, úgy megy a lány elé. Jolánka! Karon fogja a lányt, aki majdnem elsírja magát. Valami baj van, Jolánkám? Odavezeti az asztal mellé. No, mi baj van? Mondjad!
MIHÁLY
Azt súgja Erzsének: „El akarja jegyezni.”
ERZSE
Nyersen, majdnem rákiált a lányra. Szólj már, Jolán! Mért jöttél?
JOLÁN
Védelmet kérve néz Gyalogosra, amit egy mosolyban meg is kap: erre bizakodva, egyre bátrabban, majd a jogát is érezve mondja. Híre ment, hogy hazajöttél… Nagyon megörültem, amikor hallottam… De aztán mindenki búsítani kezdett… Mert azt mondogatják, hogy te már nem veszel el engem, mivel nagy rangod van, hadnagyi rangod!… Ezt mondják. De én tőled is meg akartam kérdezni, hogy mi az igaz. Ezért jöttem!
GYALOGOS
Határozott, kemény szóval. S kik azok, akik azt mondogatják?!
ERZSE
Megrezzen a fenyegető hangra, feláll, s befelé indul a házba; s majd menet közben, a fiú következő hangjára, még beljebb húzza a fejét.
JOLÁN
Asszonyok.
GYALOGOS
Még keményebben. Név szerint! Kik azok az asszonyok?
MIHÁLY
Meg akarja enyhíteni a fenyegető helyzetet. Összevissza beszélnek.
GYALOGOS
Nagyon keményen. Majd én kiegyenesítem őket!
MIHÁLY
Jolánhoz, hogy a helyzetet tovább enyhítse. Itt a csokor is, nem látod?!
GYALOGOS
Felveszi a csokrot. Igen, itt a virágcsokor. Ma este meglesz az eljegyzés… Jó lesz?
JOLÁN
Boldogan. Jó!… Elveszi a csokrot, és a keblére öleli.
GYALOGOS
Mindenkihez szól. Hát akkor ez rendben van… Hanem azt szeretném, hogy a falu is boldoguljon, mint én. Ezért csinálunk még egy másik eljegyzést is: vagyis eljegyezzük a falut az élettel! Ma este tehát megalakítjuk a földmíves-szövetkezetet.
JOLÁN
Mi ketten?
GYALOGOS
Nem mi ketten, hanem a dolgozó gazdák. Itt van nagyapám, ő lesz az első. S Kaszás gazda a második. Igaz?
KASZÁS
Hallgat.
MIHÁLY
Nem mondom, úgy harmadik. Aki fiatalabb s eszesebb is, az menjen elöl.
GYALOGOS
Hát akkor kettőt még találunk!
KASZÁS
Nagyon kell keresni.
JOLÁN
Ha nagyon, akkor is. Amit János mond, az csak jó lehet mindenkinek. S én hallottam is már ilyenfélét emlegetni a szegényebb gazdák között. Majd meglátják, hogy hányan lesznek itt este! A virágokat odaadja Gyalogosnak. Te csak vigyázz a virágokra. Indul a kapu felé, majd visszafordul. S a János emlékére „Gyalogos Csillag” lesz a neve! Elmegy.
ERZSE
Már kilépett volt a házból, s jöttében hallja, amit Jolán mondott; erre megütközve szól. Gyalogos Csillag?… Hát ha már gyermekük is lesz, ne adjanak neki ilyen cifra nevet!
GYALOGOS
Nem a gyermeknek lesz a neve a Gyalogos Csillag, nagyanyám!
ERZSE
Hát?
MIHÁLY
A földmíves-szövetkezetnek.
ERZSE
Annak jó lesz.
Függöny
A hivatkozás helye
Feltételezhető, hogy 1951-ben keletkezett: a Bor és víz-zel azonos témakörben mozog. A földmíves-szövetkezet történeti képződmény: a termelőszövetkezetnél lazább, kezdetleges fokú társulási forma, amely az egyénileg megtermelt javak közös értékesítését, illetve annak védelmét célozza.
Kossuth nevében*
Toborzási jelenet
1952
Színhely: bármelyik magyar falu, de mégis inkább a Dunántúlon, mint máshol. Beszéd és öltözet természetesen a választott színhely szerint módosul.
Magának a játéknak a helye szabad térre is tehető. De ez a szabad tér legyen bent a faluban, lehetőleg a faluháza előtt. Ebben az esetben a játszóhely mögött díszlet mutassa a falu házát, háromszínű magyar lobogóval a bejárat fölött, és nyitott ablakokkal, melyek néha megtelnek emberekkel. Ezenkívül a falut és a tájat is jelezniök kell a díszleteknek. Mivel az ilyen szabad tér, maga a puszta föld, táncra nem a legalkalmasabb, helyesebb talán, ha a játszóhelyet a faluházába tesszük. A faluháza nagytermébe, ahol a gyűlések és a táncok is folyni szoktak.
Legyen a faluháza földön ülő épület. Ablakain, melyek nyitva vannak, könnyen ki lehet az utca felé lépni. A házat az utca felől kerítés védi, mely az épület bejárata előtt, ajtó nélkül szabadon nyitva van. Mindez belülről, a teremből is látszik: egyrészt a nyitott ablakokon keresztül, főleg pedig a faluháza nagy ajtaján át, mely mostan tárva-nyitva van. Ezen az ajtón és az ablakokon át a falu és a táj is benéz a terembe. Egyébként, bent a teremben hosszú és kopott fapadok állnak a falak mellett. Talán az ajtó fölött, de mindenesetre jól látható főhelyen, az ország negyvennyolcas címerének nagy képe áll a falon, s a kép alatt Kossuth Lajos arcképe. A jobb falon, a belépő jobb keze felől, az első felelős magyar minisztérium tagjainak csoportos képe áll; balról pedig, egészen a falhoz épített oszlopok tetején, mint a szószólószék, olyan pódium uralkodik; annyira magasan, hogy aki rajta áll, annak a feje szinte veri a mennyezetet. Ennek a pódiumnak, három oldalán, lábmagas pereme van; csak a hátsó oldala nyitott, melyet a néző nem is lát. Ezen a nyitott oldalon falépcső vagy odatámasztott létra vezet fel a pódiumra. Nyilvánvaló, hogy ez a magaslati hely gyűlések alkalmával a szószóló helye, táncok idején pedig a cigányok onnét muzsikálnak. Most ennek a peremes pódiumnak a terem térségére néző oldaláról rúd nyúlik a terem fölé, s azon a rúdon nemzetiszínű lobogó leng. A zászló rúdja a pódium pereméhez van szegezve.
Idő: 1848, ősszel; pontosabban október elején, amikor Lamberg meggyilkolása miatt Bécs és Magyarország között nyíltan is beállott a szakadás.
Amikor a függöny felmegy, még kevesen vannak a teremben, úgy tízen-tizenketten. Azok között is kevesebb a férfi, mint a nő; s inkább afféle vegyes emberek ezek, akik szeretnek minden eseménynél idő előtt ott lenni. Néhány vénasszony a fal melleti padokon üldögél: egy kicsit úgy, mint a templomban. Egyik-másik virágcsokrot is tart a kezében. A fiatalok inkább csoportosan álldogálnak, láthatólag kifelé lesve a világba. Az egész hangulaton várakozás látszik: lesz itt valami a teremben.
A szereplők közül most csak a következők vannak jelen a teremben: Fecske Gáspár, úgy hatvan-hatvanöt éves ember, a falu dobosa-postása és mindenese, ki nagy semmittevéssel azon szorgoskodik, hogy rendezze-csinosítsa a termet; az egyiket félrenyomja a padon, a másikat felállítja, a harmadikat leülteti; különben valami menteszerű kabát van rajta, sas-gombokkal, mint akkoriban a postásokon. Jelen van Jula néne, úgy hatvanéves falusi asszony, ünnepire öltözve s várakozással üldögélve a padon, aztán jelen van Etelka is, egy szép és eleven falusi lány, láthatólag a jómódúak közül.
FECSKE
Tesz-vesz, rendez, nyüzsög.
ETELKA
Várakozva, szinte nyugtalanul ide-oda megy, miközben az öreg Fecske belébotlik. No, Fecske bácsi, el ne üssön!…
FECSKE
Most nem is érek rá, galambocskám.
JULA NÉNE
Folyton a Kossuth arcképét nézte és nézi csodáló ámulattal. Istenem, milyen szép ember…
FECSKE
Úgy véli, hogy neki szólt a megjegyzés: rögtön kihúzza magát. Mért ne volnék?! Mindig is az voltam!
JULA NÉNE
Mi volt kend?
FECSKE
Szép ember! Nem azt mondá, hogy szép ember vagyok?
JULA NÉNE
Nem kendre mondtam! No, nézzünk oda?!
FECSKE
Nem reám mondta?! Rákiált Jula nénire. Akkor álljon fel!
JULA NÉNE
Csodálkozva, kicsit ijedten feláll.
FECSKE
Hát ki a szép ember?
JULA NÉNE
A Kossuth arcképére mutat. Kossuth Lajos.
FECSKE
Nagy megbocsátással. Üljön le.
Amint Jula néne leül, abban a pillanatban messze valahol a faluban megszólal egy tárogató. Mindenki felfigyel a hangra, hogy vajon hol szól a tárogató, és minő dallamot mond. Etelka elöl, s jórészt a többi fiatalok is utána, az ablakokhoz szaladnak. A tárogatón az a dal szól, hogy: „Kossuth Lajos udvarában…” Etelka zümmögi a dallamot, s utána a többi is kezdi; majd az ismétlésnél már énekli is, s véle egyre többen a teremből; úgyannyira, hogy a dal közepétől kezdve már mindenki zeng a teremben.
| „Kossuth Lajos udvarában |
| Áll egy hársfa egymagában, |
| Tetejibe’ lobogója, |
| Levelibe’ vagyon írva: |
| Éljen a magyar szabadság, |
| Éljen a haza!” |
HANG
Künn valahol, kiáltva. Éljen!
A tárogató elhallgat, a terembe hirtelen csend száll.
JULA NÉNE
Oh, milyen szép ember!…
ETELKA
Hátrafordul az ablakbál. Látta kigyelmed, Jula néne?
JULA NÉNE
Mintha itt volna, húgocskám… Mintha maga volna itt… Tenyérrel, áhítatosan a képre mutat. Hiszen nézd meg…
ETELKA
Oda se néz a képre. Azt gondoltam, elevenen látta.
FECSKE
Még láthatja, s talán már napokat tőtve csak! Mert olyan hír futkorászik, mindenki hallgassa meg, hogy éppen az országot járja mostan. Gyűjti a katonát. De mennek is szavára, ám! Mint Kecskeméten is! Hol a múlt héten járt, csütörtökön. Egészen belémelegedve magyarázza. Tudja, mi volt ott Kecskeméten, Jula néne?!
JULA NÉNE
Kend mért mondja nekem, Fecske uram, hogy Jula néne?
FECSKE
Hát nem az?
JULA NÉNE
Nem!
FECSKE
No.
JULA NÉNE
Határozottan feláll, és szinte tüzesen. Midőn az országot ellenség támadja, akkor nem vagyok Jula néne!
Mindenki kedvesen nevet.
FECSKE
Bókkal meghajtja magát. Engedelmet kérek, tisztelt húgomasszony…
Nevetnek.
JULA NÉNE
Leül, s Fecskéhez. Mondja tovább kend: mi volt Kecskeméten?
FECSKE
No, várjon, mi is volt csak… Gondolkozik, mert megfeledte, hogy hol is hagyta abba; s szorultságában Etelkát kérdi. Hol is hagyám abba, kis húgocskám?
ETELKA
Csütörtöknél; hogy ott járt Kossuth Lajos ama napon Kecskeméten.
FECSKE
Tudom, tudom! Hát ott járt, s tudják kegyelmetek, hogy mi történt?! Úgy beszélt ott az az ország embere, mintha harangot húztak volna! Az emberek oly nagyon meglelkesültek attól az ő beszédjétől, hogy egymás után szökdöstek ki a bőrükből!
JULA NÉNE
Ajh, beh szép lehetett…
FECSKE
Már körülvették egészen. S mind jelentkeztek katonának: öreg és fiatal; még a női nemből is! Más hangon. Ha ott lett volna az ellenség, talán mindjárt vége is lehetett volna a háborúnak.
ETELKA
Hogy-hogyan, Fecske bátyámuram?
FECSKE
Úgy, szép húgocskám, hogy a nagy lelkesülésben, mindjárt ott Kecskeméten, megölték volna mind az ellenséget.
JULA NÉNE
Ejnye, beh könnyen irtaná őket! Hát akkor kendnek, Fecske uram, egy szál ellenség sem maradott volna.
FECSKE
Cirógatja Jula nénit, ki védekezik is, nevet is. Csak húgom asszony egyedül… Ezt győzze le, aki tudja!
Derülnek a játékon.
JULA NÉNE
Pucc-pucc, öreg!
FECSKE
Nem bántom, kis húgocskám… Csak a gyöngéjét keresem.
JULA NÉNE
Etelkával játszogasson, ha mer.
ETELKA
Nagyon nevetgélt a játékon. Le is törné az én legényem bátyámuram derekát.
FECSKE
Kemenes Balázst gondoljam?
ETELKA
Őt magát éppen.
FECSKE
No hát, nem olyan nagy vitéz Kemenes öcs, mert úgy hallom, honvédőnek menni sincsen kurázsi benne.
ETELKA
Benne volna.
FECSKE
Hát akkor?
Vidáman, kézen fogva, bejön egy fiatal pár: Bárány Péter, alig tizenhét éves; és Anna, alig tizenöt. Látszik, igen szegény rendből vannak.
ETELKA
Miközben az ifjú pár a csoporthoz megy, és figyelve dugják előre magukat, azalatt folytatja, szünet nélkül. Akinek már jegyes mátkája vagyon, mint őneki vagyok én, annak már a mátkájával együtt kell gondolkozni.
JULA NÉNE
Szinte meg van botránkozva, úgy áll fel. S te nem akarnád talán, hogy a legényed honvédő legyen?!
ETELKA
S ha meglövik őt, vagy nyomorék lesz, akkor kigyelmedhez menjek hozzá, néném?!
JULA NÉNE
Ha az ellenség mindenünket romlásba teszi, akkor kihez tudsz menni? A holtig való siralomhoz?!
ANNA
Jól beszél, néném asszony!
Mindenki odafigyel az ifjú párra.
ETELKA
Oh, a kis palánta! Mily bátran szól órája előtt! Bár jobb volna, Anna palánta, ha majdan akkor beszélnél ily dologban, midőn te is választottál magadnak!…
BÁRÁNY
Hát én ki vagyok?!
ETELKA
Csodálkozva néz a fiúra, majd Annára. Ezt a rigót választottad?
ANNA
A sasmadár is kicsi egyszer.
ETELKA
Fészkén ül még, ugye?
BÁRÁNY
Jelenteni jöttem magam, hogy katona leszek. Fecskéhez. Írjon fel, Fecske uram!
JULA NÉNE
Lelkesülten megöleli a fiút. Jól van, példás fiam…
ANNA
Írja fel, uram bácsi: Bárány Péter.
FECSKE
Majd az őrmester, kis húgom.
ANNA
Hát kend nincsen olyan felíró jogban?
FECSKE
Hogyan beszélsz: hát az őrmester úr kenyerét is elvegyem?
ANNA
A gombok miatt hittem.
FECSKE
A kabátja gombjait mutatja. Ezek miatt?
ANNA
Ühüm.
FECSKE
A császár rendelte.
JULA NÉNE
Majd levágja Kossuth Lajos!
FECSKE FIÚ
Tizenöt éves lehet, az öreg Fecske unokája; lelkendezve, mint aki gyorsan futott, beugrik a terembe. Megjöttek, nagyapó!… Megjöttek!
Nagy bolydulás támad a teremben; a fiú nyomán kívülről is kezdenek jövögetni.
FECSKE
Nagy izgalomban. Kik jöttek, kis unokám?… Hányan vannak?… Hányan?…
Közben igen buzgólkodik, kicsit teszi is magát, hogy minden rendben legyen; az embereket is tologatja; az első sorba állítja Etelkát, Jula nénit, Bárányt és Annát; ezekre mutatva mondja. Ez a mi címerünk! Aztán sorjában Etelkára, Jula nénire és a két ifjúra mutat, mint gyors számolás közben, mondva. Piros, fehér, zöld!
Tréfás buzgalmán nevetnek.
FECSKE FIÚ
Közben sorolja. Egy-kettő-három-négy: négy huszár jött; s egy őrmester. De főképpen egy őrmester.
FECSKE
A rendezés miatt nem tudott figyelni. Kik jöttek, fiacskám? Ami rendet csinál, mindjárt felbomlik, mihelyt továbblép; igaz, nyugtalan várakozásban is van mindenki.
FECSKE FIÚ
Mondám, hogy négy huszár, s főképpen egy őrmester.
FECSKE
Mintha megijedne ettől a szótól. Főképpen? Mért főképpen?
FECSKE FIÚ
Azért, mert egy nagy-fényes érem lóg a mellyin. S olyan fehér lova van neki… Keresi a hasonlatot.… olyan fehér, mint a madártej.
JULA NÉNE
Kossuth Lajos nem jött, kis fiam?
FECSKE FIÚ
Szinte jött Kossuth Lajos is.
Igen felfigyelnek valahányan.
JULA NÉNE
Jaj, Istenem!
FECSKE FIÚ
Bizony, szinte.
JULA NÉNE
Hogy-hogyan, kis fiacskám?
FECSKE FIÚ
Úgy, hogy ezek a katonák az ő nevében jöttek.
ETELKA
Szépek, te Fecske fiú?
FECSKE FIÚ
Hüh, ha én leány volnék, s meglátnám őket, akkor…
ETELKA
Akkor… Mit csinálnál akkor?
FECSKE FIÚ
Legalább leülnék.
Nevetnek.
FECSKE
A bírónál vannak még? Te, kis unokám, hol vannak, mit csinálnak?
FECSKE FIÚ
Már jöttek errefelé az úton. Csakhogy én elhagytam őket, mert igen szaladtam a hírrel.
FECSKE
A fejéhez kap, és nagyot ugrik. Hijj, azt a rác bocskorát s német óbesterit! A muzsikások sincsenek még itt!
FECSKE FIÚ
Azok is útban vannak.
FECSKE
Már ismét sürög-forog. Hijj, a kotyogását!… Az ablakon kinéz, a népet rendezi, az öregasszonyokat leülteti, felállítja.
Az emberek mulatnak rajta, s a nyomában ismét összefolynak, mint a víz. Mások ismét sűrűbben jönnek kívülről. Ezek között most érkezik az Etelka mátkája, Kemenes Balázs, ki fontos módon utat tör az emberek között, és előrejön a középre, de már útközben elkiáltja magát.
KEMENES
Emberek!…
ETELKA
Mintha útjába akarna állni, a legény elé furakodik, ki nem tudja folytatni a beszédet. Balázs! Mit ígértél volt?!
KEMENES
Azt, hogy nem jövök ide.
ETELKA
Hát akkor!
KEMENES
Nagy hírek vannak. Az emberekhez, hangosan. Emberek! Most jött a híre, hogy Rácz megverte a rácokat!
TÖBBEN
Éljen!
KEMENES
Fehértemplomnál.
EGY HANG
Elég messze van.
KEMENES
Ha közelebb kell, akkor itt Somogyban is nagy csata volt, Györöknél. S meggyőztük az ellenséget!
SOKAN
Éljen Kossuth Lajos!
KEMENES
De a legnagyobb győzelem Pákozd mellett volt, pénteken!
MIND
Éljen a haza!
Ebben a pillanatban megérkeznek a muzsikus cigányok; s láttukra a tömegből rögvest elkezdi egy hang: „Kossuth Lajos udvarában…”
FECSKE
Felemelt karral, mintha előénekelné a többinek. „Áll egy nagy fa egymagában…”
EGY HANG
Belekiált. Hársfa, hársfa!
FECSKE
Legyen hársfa. Int, a második sornál újra kezdi, s mind többen vele éneklik.
| „Áll egy hársfa egymagában, |
| Tetejibe’ lobogója, |
| Levelibe’ vagyon írva: |
| Éljen a magyar szabadság, |
| Éljen a haza!” |
Közben a zenészek egymás után felmentek az emeleti pódiumra, s a dal végére már kézben van mindegyiknek a hangszere. De ekkor Fecske felint a cigányoknak.
FECSKE
Onnét, hogy „Tetejiben…”
Mindenki muzsikaszó mellett énekli.
| „Tetejibe’ lobogója, |
| Levelibe’ vagyon írva: |
| Éljen a magyar szabadság, |
| Éljen a haza!” |
Éppen az ének alatt érkeznek meg a terembe: az őrmester, a négy huszár, a falu öreg bírója és a bíró deák fia. A bíró hat csákót hoz magával, kettőt a fején, négyet kézben. Előrejönnek az úton, melyet a nép éneklés közben nyit nekik. Tiszteletükre még jobban kiereszti mindenki a hangját. Midőn a terem közepére érnek, s ott megállnak, éppen akkor hangzik el félig már kiáltva, hogy: „Éljen a haza!”
ŐRMESTER
Felemelt karjával jelzi, hogy szólani akar, mire a muzsikusok „tussal” béhúzzák.
Nagy csend. Mindenki kíváncsi fegyelemmel vár.
ŐRMESTER
Magyarok! Polgárok! Bősz ellenség tört hazánkra. Pedig mi nem bántottunk senkit. Csak éppen szabadságban akartunk élni. De az nekijek nem tetszett. Mi azonban ezt a mi hazánkat, életünket, magyar javainkat megvédelmezzük az ármányos ellenség ellen. Ebből a végből vitéz katonákra van szükség. Minél többre. Azért jöttünk, hogy ezt végbevigyük, ahogy Kossuth Lajos elrendelte. Itten való örömünkre és a jelentkezők búcsúvételire most lefolytatjuk, jó szokás szerint, a verbunkós táncot. Mely örökítse meg azt is, hogy a jelen nagy időkben katonának lenni két dolgot jelent. Haza dicséretét és vitézek vidámságát!
MIND
Éljen!
JULA NÉNE
Ha kell, mind elmegyünk!
Tetszik a népnek.
ŐRMESTER
Felemeli a kezét. Figyelem, honfiak! Aki elvégezi magában, hogy honvédőnek közénk akar állani, az legyen készen. S majd midőn, illendő percben, fennhangon kérdezem, hogy ki jelentkezik, akkor bátorsággal jelentse magát.
BÍRÓ
Megértettük?
TÖBBEN
Meg, meg.
ŐRMESTER
Int a muzsikusoknak. Indul a tánc!
A muzsikusok húzni kezdik a verbunkos táncot, az őrmester pedig és véle a négy huszár lassan járni kezdik. Pengenek a sarkantyúk, csillognak és szólnak a kardok. Nagy körben a nép körülállja a táncoló katonákat; s miközben gyönyörködve nézik a táncot, s a hátsók még ágaskodnak is, egyre többen éneklik a dallamhoz a verset.
| „Huszár gyerek, huszár gyerek |
| Szereti a táncot; |
| Az oldalán kardot csörget, |
| De nem a bécsi láncot. |
| Ha csörgeti, had’ csörgesse, |
| Pengjen sarkantyúja, |
| Kossuth Lajos verbunkja |
| Csatára hívója.” |
ŐRMESTER
Az első versszak végén s a második kezdete előtt, vagyis a két versszak között, közmuzsika alatt fennhangon kérdi. Ki jelentkezik?!
KEMENES
Etelkához. Menjek?
ETELKA
Elsőnek mehetsz.
KEMENES
Előlép.
BÁRÁNY
Rögvest Kemenes mellé lép, miben Anna hátulról segítette; hátranyújtott kezével fogja a leány kezét.
ŐRMESTER
Hogy hívják e vitéz honfiakat?
KEMENES
Kemenes Balázs.
BÁRÁNY
Bárány Péter.
ŐRMESTER
Álljatok közénk!
BÍRÓ
Mind a kettőnek csákót tesz a fejére.
A muzsika a második versszakba fordul, s a két legény már táncol is a katonákkal együtt. A nép pedig, belemelegedve, egyre jobban, a muzsika és a tánc mellé fújja a nóta második versét.
| „Falu végén, falu végén |
| Szépen muzsikálnak; |
| Oda hívnak engem is |
| Magyar katonának. |
| Be is állok a verbunkba |
| Magyar katonának, |
| S el is megyek, el biz’ én |
| Jó lovas huszárnak.” |
ŐRMESTER
Mint az első versszak után. Ki jelentkezik?
JÁVOR
Öreg legény, előlép. Jávor Bálint.
TOKOS
Kovács, előlép. Tokos Kelemen.
ŐRMESTER
Álljatok közénk!
BÍRÓ
Csákót tesz a Jávor és a Tokos fejére. S már megy is tovább a tánc, árad az ének.
| „Magyar népnek, magyar népnek |
| Magyar a hazája; |
| Háromszínű lobogóját |
| A szél fújdogálja. |
| Ne félj, hazánk, szabad voltál, |
| S az is leszel újra: |
| Megvédelmez tégedet |
| Hű fiaid kardja.” |
ŐRMESTER
A tánc alatt már félrecsúszott a csákója; a nép is lelkesedésében már egészen felszabadult. No, honfiak! Ki jelentkezik még?
FECSKE
Nagy mellel előlép az öreg. Fecske Gáspár.
FECSKE FIÚ
Előlép az öreg mellé. Fecske Boldizsár.
FECSKE
Az unokám!
ŐRMESTER
Lépjenek közénk, kigyelmetek!
Az öreg és unokája belépnek a körbe; a bíró csákót tesz a fejükre.
ŐRMESTER
No, honfiak, van még valaki?
JULA NÉNE
Előlép. Özvegy Kováts Péterné, született Szabó Jula.
Örömben-derűben zajlik a nép.
EGY HANG
Asszonyt nem vesznek bé!
MÁS HANG
Miért ne vennének?
A nagy zajban, hogy Jula nénit bevegyék-e, ne vegyék-e, még a muzsikusok is megállnak, s úgy lesik, hogy mi lesz.
ŐRMESTER
Felemeli a kezét, csend lesz; komolyan kérdi. Mi akar lenni, nénémasszony?
JULA NÉNE
Honvédő!
EGY HANG
Főzni jól tud!
Nevetnek.
ŐRMESTER
Ismét felemeli a kezét, s a csendben. Főzni akar a katonáknak?
JULA NÉNE
Ha kell, azt is.
ŐRMESTER
S mit főzne nekik?
JULA NÉNE
Tüzet!
ŐRMESTER
Álljon közénk, vitéz néném asszony!
Nagy ünneplés; az őrmester int a muzsikusoknak, s hogy ismét megindul a tánc, a katonák és a jelentkezett férfiak nagy körben táncolnak; a nagy kör közepén pedig az öreg Fecske és Jula néne egymással. Mindenki énekel.
| „Szép a huszár, szép a huszár, |
| Ha felül a lovára; |
| Arany mente vállára, |
| Kard az oldalára; |
| Virágcsokor a csákóján, |
| Úgy megy a csatába. |
| Ne félj, rózsám, megtérek |
| A szabad hazába.” |
BÍRÓ DEÁK
A tánc és éneklés alatt már felment a muzsikusokhoz, a magas pódiumra. Ott állva, félig deákos és félig tábori ruhában, kezében tartja a „Kossuth Hírlapja” 1848. szeptember 18-i számát. Már éneklés közben egyre többen néznek fel reá várakozva.
BÍRÓ
A tánc végén. Tábori deák uram kíván nekünk szólani!
Nagy csend; mindenki várakozva néz fel a deákra.
BÍRÓ DEÁK
Kezében felemeli az újságot. Kossuth Lajos írá az ő újságjában, mondván nékünk, ahogy következik. Olvassa. „Fegyverre tehát, aki férfiú! Az asszonyok pedig, Veszprém és Fejérvár között, ássanak egy irtózatos sírt, melybe vagy a magyar nevet, vagy ellenségeinket eltemessük; s melyen vagy a magyar név szégyenoszlopa álland ily fölírással: ÍGY BÜNTETI ISTEN A GYÁVASÁGOT, vagy álland a szabadság örökzöld fája, melynek lombjai közül Isten szava szóland, mint szólott Mózeshez az égő tüskebokorból: A HELY, MELYEN ÁLLASZ, SZENT; Így jutalmazom a bátorságot! Szabadság, dicsőség és boldogság a magyarnak”… Énekeljétek ama szent éneket, melyet ismertek!
A zene játszani kezdi; a nép ünnepi lélekkel, a huszárok tisztelegve éneklik:
| „Tartsd meg, Isten, országunkat, |
| Mi magyar hazánkat; |
| Bontsd meg mi ellenségünket, |
| Ki üldöz bennünket.” |
Lassan a függöny összemegy. Vége.
A hivatkozás helye
A zenét Lajtha László Kossuth-díjas komponálta.
A táncokat Náfrádi László, az Állami Népi Együttes koreográfusa állította össze.
A Népművészeti Intézettel való jó együttműködés eredménye, hogy Tamási a Bor és víz megjelenésével szinte egy időben Lajtha Lászlóval közösen a toborzó jelenet megírására szerződött 1951. október 16-án. A következő esztendőben, 1952-ben a Színjátszók Könyvtára sorozatban a jelenetet ki is adták. Tamási Áron feljegyzése szerint az Állami Népi Együttes előadta. A Magyar Rádió 1956. március 15-én sugározta.
Búbos vitéz*
Mesejáték
1952
Első felvonás
Szín: Hujki mesebeli kiskirálynak az udvara.
Ennek az udvarnak kis tere van, mely jóformán csak a hátsó részen nyílik a messze szabadba. Ott a messzeségben erdős hegyek látszanak. Az erdők gerinceit tündöklő s néha lebbenő fényben ragyogtatja a nap, mely nemsokára lenyugodni készül. A hegyek völgyei azonban borongósak. Az udvar mögött egy út vágja át az udvar kis terét. Ez az út balról jobbra vezet. Akik ezen az úton járnak, csak válltól vagy deréktől látszanak, mert az út mellett, innétfelől, keskeny töltés húzódik végig, mely kíséri az utat. Ennek a töltésnek a tetején gyalogösvény vezet, mely oly keskeny, hogy csak egy járó ember számára tud jóformán szolgálni.
Az udvart jobbról a kiskirály palotája szegi, melynek zöld zsalus ablakai az udvarra nyílnak. A zsaluk le vannak eresztve, csak az egyiken áll nyitva a két szárny. Ennek a palotának a túlsó sarkánál, jobbra fordulva, nyilván a palotába lehet jutni. Itt, a palota sarka táján, egy gyönyörű fa áll, mely éppen virágzik.
Az udvaron, szemben a nézőtérrel, nagy rácsos ajtó emelkedik, mely egy pincebörtön bejárata. Nagy lakat lóg az ajtón, s a lakatban kulcs. Eme börtönajtón innét vagy túl, de már az udvar előterén, egy kút is van, mely lehet gémeskút is. Ezen a bal részen és hátrább olyan házikók állanak, melyekben az udvari szolgáló nép lakik. E házak előtt a fák is szegények, rongyosan zöldellnek.
A kis palota ablakából éppen a börtön rácsos ajtójára és a kútra lehet látni.
Távolról furulyaszó hallatszik. A dallam édes, szerelmes, Búbos Antal furulyázik, amint jön valahol a mező felől a kiskirály udvara felé. A furulyaszót énekkel váltogatva, énekli is a dallam szövegét.
BÚBOS HANGJA
| Készül a bujdosó fecske, |
| Hogy jó helyen leszen fészke. |
Függöny szétmegy.
| Hát én vajjon hova rakjam |
| Fészkemet, hogy abban lakjam? |
LÓRIKA
A palotából, az ablakon át, ahol egy villanásra meg is mutatja magát, visszafelel.
| Gyere hozzám, rózsám, lakni |
| Ott kívánjál fészket rakni. |
Ismét furulyaszó.
Hamót és Hemót, a két óriás pandúr, őrködve sétál a töltésen. Rettentő fegyver a vállukon. Hamót nagytestű, zord ember, ki folyton nyög és szuszog; Hemót vékony-hosszú, félszemű. Őrködve sétálnak. Már a furulyaszóra is nagyon felfigyeltek; a Lórika hangjára még jobban. Midőn szembe találkoznak a töltésen, alig tudják kikerülni egymást.
HAMÓT
Elkiáltja magát. Üdv urunknak, Hujkinak! Tisztelgésre mereven áll.
HUJKI
A palota sarkánál előtűnik. Jön az udvar felé. Tökfejű, nagy gömböc ember; sárga csizmában, tarkabarka selymekben. Oldala mellett szolgál az ő sáfárja, Bog.
Ez a Bog egészen kicsi, vékony ember. Trombita és legyező van a nyakába akasztva. Ágaskodva napernyőt tart Hujki fölött, a legyezővel legyezi.
BOG
Nem csípnek a legyek, felség?
HUJKI
Nem. Mondjad, hogy csípjenek. Egy-kettő, csípjen!
BOG
Miért, felség?
HUJKI
Azért, mert nagyon unom magam.
Andalogva sétálnak.
BOG
Gondolj valami szépre, felség. Sok-sok aranyra… Vagy önmagadra, nagy király.
HUJKI
Te hazug sáfár vagy, mert hazudsz.
BOG
Hát parancsolj egyebet, felség.
HUJKI
Azt mondtad nekem, hogy nagy király vagyok, pedig én kiskirály vagyok.
BOG
De kiskirálynak nagy király vagy, uram!
HUJKI
Úgy is unom magam.
BOG
Mit csináljunk ez ellen, uram?
HUJKI
Pufogtassanak az én óriás katonáim.
BOG
Hamót, Hemót! Tűz-tűz!
Az óriás pandúrok lőnek.
HUJKI
Ez sem jó. Mindig egyformán szól.
BOG
Hát parancsolj egyebet, felség.
HUJKI
Hívd ide az udvari népet. Rohanjanak!
BOG
Ordít. Gyülekezés!! Hamar, ki jót akar! Rohanás!
Néhány udvari nép kijön a házakból; egyik fut, másik gyorsan jön. Hátul betegesen kullog egy öreg, ki Búbos Antalnak az apja. Odagyűl a nép az udvarra a kiskirály elé, csak az öreg vánszorog még görnyedezve.
BOG
Parancsoljon, felséged. Itt vannak az emberek.
HUJKI
Számolják meg az udvaron a kavicsokat, s utána a fövenyt. Szemenkint!
BOG
Fövényolvasás! Egy-kettő!
Az emberek lehajolnak, olvassák a fövényt.
HUJKI
A csoszogó öregre mutat. Hát az kicsoda, az a lusta?
BOG
Valami Búbos nevű, elkopott pásztor.
HUJKI
Öreg Búboshoz. Hé, viseltes pásztor! Gyere csak ide!
ÖREG BÚBOS
Odamegy. Itt vagyok, uram.
HUJKI
Lusta vagy, mint egy teknősbéka. Miért nem dolgozol?
ÖREG BÚBOS
Beteg vagyok. Hideg és nedvesség megkorhasztott.
Az emberek odafigyelnek. Kicsi alkalom is, hogy mellőzzék a munkát. Hangok hallatszanak: „Igazat beszél”; „Öreg már”; „Nem tud hajolni”.
HUJKI
Látva, hogy az emberek hanyagolják a munkát. Mi lesz?! Kilép a napernyő alól s az aranyserkentyűvel, mit egy hosszú tokban magánál tartott, szurkálni kezdi az embereket. Közben nagyokat röhög, mert az emberek megbolydulnak, fel-feljajdulnak a szúrásokra.
BOG
Szúrjad, felség, szúrjad!
HUJKI
Elégülten visszajön, mutatja az aranytűt. Hejh, micsoda jó serkentyű ez! Mint aki játszik, bökdös a tűvel Bog felé is, ki ugrál. Aztán bökdösni kezd öreg Búbos felé is, már komolyabban, mondogatván. Beteg vagy, beteg vagy?
ÖREG BÚBOS
Húzódik, fel-felszisszen. Beteg, jaj!… Beteg, jaj!…
HUJKI
Dolgozni nem tudsz? Jajgatni tudsz? Mit tudsz?… Mesélni csak tudsz. Mondj hát egy mesét nekem, hogy ne unjam magam. Szurkálja. Mesét mondj! Mondd a mesét!!
Abban a percben felhallatszik a furulyaszó a töltés körül. Nagy zaj. Lárma, melyből kihallatszik az óriás pandúrok hangja: „Mit akarsz?” „Takarodj!”
BÚBOS
Már felmászott a töltésre. Atyámhoz jöttem. Engedjetek! Dulakodnak, a pandúrok megfogják Búbos Antalt, és odahurcolják Hujki elé. Nyakában egy tarisznya.
ÖREG BÚBOS
Ez az én fiam!
BÚBOS
Kendhez jöttem, édesatyám. Hoztam kelmednek egy sajtot. Kivesz a tarisznyájából egy kerek sajtot, és odaadja az apjának. Aztán kivesz egy kis madarat is, mely a tenyeréről felszáll, és a palota nyitott ablakán berepül.
LÓRIKA
Megjelenik az ablakban. Köszönöm a madarat!
BÚBOS
Szívesen.
HUJKI
Hüledezik. Mily vakmerő! Ki ez a fiú?!
HAMÓT
Itt fogtuk, felség.
ÖREG BÚBOS
Az én fiam, uram.
BOG
Pásztorfiú, uram-királyom.
LÓRIKA
Ő hozza a virágokat a fákra; s éjjel a csillagokat és a holdat is ő hozza fel az égre.
HUJKI
Rettentően mérgesen. Hamót, Hemót! Tűz-tűz! Az ablak felé!
A pandúrok csinálják a tempót, de Lórika már ijedten az ablakból beugrik.
HAMÓT
Nohát.
HEMÓT
Fél a durranástól.
BÚBOS
Az ablakra néz, előbbi dalát dudorászni kezdi.
Az emberek elandalodnak, a pandúrok várnak, Bog Hujkira néz, hogy mi legyen.
HUJKI
Nekem fújod, te gyerek?
BÚBOS
Nem magának, hanem a kislánynak.
HUJKI
De az a kislány az én lányom.
BÚBOS
Tudom. De nem ütött az apjára.
HUJKI
Fújjad nekem. Én vagyok a király!
BÚBOS
A dalnak nincs királya.
HUJKI
De a királynak van hatalma! Van kincse, palotája; okos sáfárja és óriás vitézei, akiket messze földről hozatott. S van neki hosszú aranytűje, gyémántos serkentője… tője… tője… Szurkálni kezdi Búbost.
BÚBOS
Ne szurkáljon, hallja-é!
ÖREG BÚBOS
Engem is megszurkált azzal a serkentyűvel.
Az emberek: „Mindig szúrkál vele!” „Mindenkit szurkál vele!”
HUJKI
Szurkál hát… Szurkál hát… Szurkálja Búbost.
Búbos kiragadja a tűt a Hujki kezéből, s beleveti a kútba. Hujkiék megdöbbennek. Nép morajlik.
BOG
Hüh, haragos egek és fortyogó pokol! Beledobta ez a gaz fiú az aranytűt a kútba!
HUJKI
Ordít. Vedd ki!
BÚBOS
Nem veszem.
HUJKI
Az emberekre. Vegyétek ki!
BÚBOS
Ki ne vegye senki.
Emberek: „Nem vesszük.” „Jó helyen van.” Nagy kavarodás.
BOG
Csend legyen! Micsoda dolog ez?!
HUJKI
Hamót, Hemót! Börtönbe velük!
Bog kinyitja a rácsos börtönajtót, az óriás pandúrok durván beterelik a népséget a pincebörtönbe, hol egymás után eltűnnek. Búbost a végén, az apjával együtt, ütésekkel, erőszakkal teszik be.
LÓRIKA
Megjelenik az ablakban. Ne vigyék! Búbos Antalt ne vigyék!
HUJKI
Dúl-fúl. Hallgass, te rossz kölyök!… Sáfárom, zárd rájuk a lakatot! Hamót, a töltésre! Hemót, a börtön elé! A sáfár velem, hogy készítsük a törvényt! Ítélkezni akarok! Most. Mindjárt. Gyerünk!
Mindenki gyorsan megteszi a dolgát. Hujki és Bog eltűnnek a palota sarkánál. Csend.
LÓRIKA
Sírdogál az ablakban.
BÚBOS
Énekelni kezd lent a börtönben, s így lassan feljön a rácsos ajtóhoz. S miközben énekli a dallamot, Lórika az ablakban énekli a szöveget.
LÓRIKA
| Búval derül én reggelem, |
| Szomorúan jön éjjelem. |
| Nékem a legtisztább estve |
| Fekete színnel van festve… |
A palota felől megszólal egy trombita.
HAMÓT
Fent a töltésen, nagy hangon, tisztelegve hirdeti.
| Halljad, ember, halljad, |
| S a bőrödből bújj ki: |
| Most hozza a törvényt |
| A mi urunk, Hujki! |
A töltésről a palota túlsó sarka felé rohan, ahol éppen előtűnik Hujki és Bog sáfár, amint ítélkezésre nagy ünnepélyességgel jönnek. Elöl jön Bog, hóna alatt egy nagy törvénykönyvvel. Utána következik Hujki, bíráskodásra kiöltöztetve. Hujki után, ünnepélyesen feszengve, Hamót jön. A palota oldalánál, szemben a börtön ajtajával, megállnak. Nagy csend és várakozás. Hujki rideg méltósággal körülnéz. Hirtelen meglátnak egy macskát, mely átszalad az udvaron.
HUJKI
Ijedten kiabál. Hamót, Hamót! Űzd el a macskát.
A macska elfutott.
HAMÓT
Bakmacska volt, felség.
BOG
Int. Kezdődik a törvénykezés!
HUJKI
A törvény és igazság nevében!
BOG
Tisztelet a törvénynek! És uralkodjék az igazság!
HUJKI
Állítsátok elém a bűnöst!
HEMÓT
Odaviszi Búbost a kiskirály elé, mellette áll.
HUJKI
No, nagy vitéz, most felelni fogsz.
BÚBOS
Igen, ha kérdez.
HUJKI
Hogy hívnak?
BÚBOS
Búbos Antal.
HUJKI
Mi a munkád?
BÚBOS
Pásztor vagyok, fenn a hegyekben.
HUJKI
Hány éves vagy?
BÚBOS
Tizenhét.
HUJKI
Szóval hetvenkedni jöttél ide; s hogy az én udvaromban az áldott békességet elrontsad? Ugye?!
BÚBOS
Azért jöttem, hogy atyámat lássam.
HUJKI
S az én lányomat bolondítani ki jött?
BÚBOS
Lehajtja a fejét, nem felel.
LÓRIKA
Az ablakból. Mondjad, hogy igenis! Visszahúzódik.
HUJKI
Hamót, tűz-tűz!
HAMÓT
Szükségtelen, uram. Már bement a kisasszony.
HUJKI
Búboshoz. S az aranyserkentyűt ki rabolta el tőlem?
BÚBOS
Csak elvettem és beledobtam a kútba.
HUJKI
Csak?
BÚBOS
Csak; hogy ne szurkálja többet atyámat, se mást.
HUJKI
S az én udvari népemet ki lázította fel?
BÚBOS
Nem volt lázadás. Csak az aranytűt nem vették ki a kútból.
HUJKI
Csak?
BÚBOS
Csak, csak.
HUJKI
Na, ördög fattya! Akkor én sem csinálok egyebet, csak most ítéletet mondok. Boghoz. Add ide azt a törvénykönyvet, sáfár!
BOG
A tizenharmadik oldalon, felség. S ahogy mondja, a könyvet kinyitva a tizenharmadik oldalra, oda is nyújtja Hujkinak.
HUJKI
A törvény és igazság nevében! Nagy ítélkezéssel olvassa. „Hizlald meg egy gólyának újszülött fiát, amennyire csak tudhatod. S meghizlalván, aztán öld meg, zsírját pedig tedd a jégre, és ama hideg zsírral ha szorgalmasan kened magad, elmúlik a köszvényed.” Észreveszi, hogy itt valami nincs rendjén; meg is rázza a fejét, mintha légy szállott volna az orrára.
Mindenki ámul, egyre jobban, de senki sem mer szólni.
BÚBOS
Nekem nincs köszvényem!
HUJKI
Boghoz, bosszankodva. Sáfár, miféle könyvet adtál ide nekem?!
BOG
Ijedten nézi a könyvet, de nem veszi ki a Hujki kezéből. Bocsánatot esdeklek, felség, mert a törvénykönyv helyett a „Házi tudós doktor”-t adtam a kezedbe.
HUJKI
Essék beléd a köszvény! Boghoz vágja a könyvet, aki felveszi; s nagy méreggel Búboshoz. No, gaz kölyök, te oda állasz ahhoz a virágos fához!
BÚBOS
Oda, mért?
HUJKI
Ráordít. Meghalni! Gazember! Pandúrokhoz. Hamót, Hemót! Állítsátok a fához ezt a rablót és lázítót. A pandúrok odahurcolják Búbost a fához. Hamót, te agyonlövöd!
HAMÓT
Szorong, mintha nem akarna engedelmeskedni.
HUJKI
Nem hallottad, zsivány?!
HAMÓT
Nincs golyó a puskában, felség. Ijesztés céljából, kilövöldöztem valamennyit.
HUJKI
Akkor te lődd agyon, Hemót!
HEMÓT
Nekem sincs golyóm, felség. Ok ugyanaz.
HUJKI
Dúlva-fúlva. Nem baj. Nem is kell golyó. Olyan bűnös ez a gazfickó, hogy az üres puska is meglövi őt. Rajta hát! Hamót! Hemót!
A két pandúr feláll, ráfogják Búbosra a fegyvert.
HUJKI
Tűz!
A puskák csütörtököt mondanak.
BOG
A könyvet kiejti a hóna alól, s rettenetesen reszket. Jaj, felséges nagy uram! Jaj nekünk, jaj nekünk…
HUJKI
Mi az? Mi az?
BOG
Jaj, most a sors, ránk jön most a sors, felség. Mert ha süket marad ilyenkor a fegyver, várni kell három napot. Mert előírja ezt a törvény. Sőt, azt ehetik és azt ihatik három napig ez a gaz fattyú, amit éppen kíván. Jaj, amit kíván…
HUJKI
Úgy lesz, ahogy a törvény megszabja. Most visszaveted hát a börtönbe, s majd három nap múlva agyonlövi Hamót. Vagy Hemót. Mind a ketten. Búboshoz. No, szerencsés mákvirág, hát mit kívánsz enni-inni három napig?
BÚBOS
Amit te ennél, azt az ételt. S amit te innál, azt az italt.
HUJKI
Hát akkor én mivel élek három napig?
BÚBOS
Reggel egy mogyorót fogsz enni, délben egy diót, és este egy fügét. De csak egy feltétel mellett.
HUJKI
Mi legyen az?
BÚBOS
Engedd szabadon udvarod népét, és ne sanyargasd!
HUJKI
Igen, ha ehetem egy kis kolbászt is.
BÚBOS
Kicsit ehetsz.
HUJKI
Mekkorát?
BÚBOS
Mint egy dugó.
HUJKI
Boghoz. No, sáfár! Zárd vissza ezt a fukar kölyköt! A kulcsot add ide nekem, s gyerünk, mert este van!
BÚBOS
Hó-hó! Hát az udvari nép?
HUJKI
Sáfár, ereszd ki az udvari népet!…
BOG
Kiengedi az embereket, Búbost bezárja, a kulcsot Hujkinak adja. Az emberek a házaik felé, Hujkiék a palota felé, a pandúrok a töltésre vonulnak. Közben ilyeneket mond: „No, csürhe, gyerünk kifelé! Hamar! Hamar!” „Bújj be, fattyú!”
HUJKI
No, menjünk, mert éhes vagyok. Akkora kolbászt eszem, mint egy nagy hordó dugója!
BÚBOS
Kidugja a karját a rácson, tapogatja a bezárt lakatot. Majd nekidől a rácsajtónak, és énekelni kezdi, felnézve az ablakra, a bús dalt.
| Szomorúan jön éjjelem, |
| Búval derül én reggelem. |
| Nékem a legtisztább estve |
| Fekete színnel van festve. |
LÓRIKA
A rácsbörtön fölött, a palota ablakában megjelenik; felel Búbosnak a dalra.
| Ami engem vidíthatna, |
| S az életben kedvet nyújtna, |
| Attól én meg vagyok fosztva, |
| Az öröm másnak van osztva. |
A két pandúr a töltésen ismét megjelenik; s elkezdik őrködő sétájukat.
BÚBOS
Észrevette Lórikát az ablakban, de a katonákat is a töltésen; sóvárogva nézi a lányt, és fojtottan szól. Lórika, látlak!… Vigyázz, a katonák!
LÓRIKA
Te is vigyázz!…
BÚBOS
Három napra bezártak!… Azután agyon akarnak lőni!…
LÓRIKA
Hallottam mindent. Ne félj!
BÚBOS
Szívemnek mondd, hogy ne rebegtesse szárnyát.
LÓRIKA
Mért rebegteti?
BÚBOS
Hozzád szeretne szállni.
LÓRIKA
Okos légy! Itt van a kulcs!
Sötétedik, látszik a negyed hold.
BÚBOS
Miféle kulcs?
LÓRIKA
Börtönöd kulcsa, amivel nyílik a lakat.
BÚBOS
Dobd le! De ügyesen, hogy ide essék a rács között!
LÓRIKA
Nem lehet. Esetleg rosszul esik.
BÚBOS
Hát akkor?
LÓRIKA
Leeresztem aranyfonálon. Már engedi fonálon a nagy kulcsot. Vigyázz! Oda lóbálom, hogy meg tudjad fogni. A rács felé lóbálja a kulcsot.
BÚBOS
A rácsokon kidugja mind a két karját. Jobban! Errefelé! Hangosan. Még egy kicsit!
LÓRIKA
Egészen kihajlik az ablakon. Okos légy! S ne kiabálj!
BÚBOS
Elkapja a kulcsot. Megfogtam! Próbálja beletenni a lakatba. Nem látok jól!…
LÓRIKA
Próbálgassad! Ügyesen!
BÚBOS
Jól van: benne van!… Kizárja a lakatot, s leveszi.
LÓRIKA
Ereszd! Felhúzom az egészet!
BÚBOS
Elengedi a lakatot, benne a kulccsal, mely a fonálon nekiütődik a falnak; ugyanakkor ő kilép a rácsbörtönből.
A lakat ide-oda lóg a fonálon, miközben Lórika húzza felfelé. Búbos szurkolva nézi a műveletet és sóvárogva Lórikát. Közben jobbra és balra tekint, hát a katonák megálltak a töltésen, s erősen figyelnek errefelé, mintha gyanút fogtak volna.
LÓRIKA
Még a játék elején, amikor Búbos elengedte a lakatot. Gyere ki gyorsan!
BÚBOS
Künn vagyok.
LÓRIKA
Akkor mit bámulsz?
BÚBOS
Téged.
LÓRIKA
Most ne táltsd a szemed, hanem fuss!
BÚBOS
Akkor veszi észre a fülelő pandúrokat. Vigyázz! A katonák! Észrevettek!
LÓRIKA
Megijed; ijedtében nagyot ránt a fonalon. A fonál elszakad, és nagy ütődéssel a lakat leesik a földre, pedig már majdnem fent volt az ablaknál. Erre még jobban megijed Lórika, sikolt és eltűnik.
HAMÓT
Elkiáltja magát. Fegyverbe!
HEMÓT
Riadó!
Pandúrok rohannak a rácsbörtön felé.
BÚBOS
Rögtön, hogy Lórika bele ne kerüljön a bajba, felkapja a lakatot, s gyorsan beléveti a kútba. Maga is ott lapul meg a kút gárgyája mellett, mert nincs már ideje semmi másra.
A pandúrok már odaértek, és rémülten kiabálnak, látván is, hogy Búbos nincs benne a rácsbörtönben. Szuronyt szegezve kutatják az udvaron. Az első pandúr megtalálja.
HUJKI
A hangja hallatszik. Mi van? Jaj, mi van?!
Hujki és Bog sáfár futva megérkeznek. Hujki ingben-gatyában van, Bog sáfár kezében egy lámpás.
HAMÓT
Gyerünk, gaz tolvaj! Gyerünk a világosságra!
A lámpás felé nyomják Búbost a szuronyos puskával.
HUJKI
Mi hát, mi történt?
HAMÓT
El akart szökni a gaz tolvaj.
BOG
A lakat is hiányzik! Ráordít Búbosra. Hol van a lakat?
BÚBOS
Megettem.
Szörnyülködve néznek össze.
BOG
Hujkihoz. Most mi legyen?
HUJKI
Hozz egy óriási zsákot. Gyorsan! Átveszi a sáfártól a lámpást.
BOG
Elfut a zsákért.
HUJKI
No, zsivány! El akartál szökni? Bökdösi Búbost, kit erősen tartanak a pandúrok.
BÚBOS
Eltaláltad. El akartam szökni.
HUJKI
S miért akartál elszökni?
BÚBOS
Nem tetszett a rács mögött!
BOG
Megjön a nagy zsákkal.
HUJKI
No, akkor más helyre mész! Ott majd tetszeni fog. Parancsol a pandúroknak. Hamót! Hemót! Fogjátok meg ezt a gaz zsiványt, és tegyétek belé a zsákba. Rajta!
A két pandúr megfogja Búbost, aki rugdalódzik, s nagy nehezen beleteszik a zsákba. A zsák száját lekötik.
PANDÚROK
Nagyon szuszognak. Megvan, uram.
HUJKI
Most pedig vigyétek el nagy erdő közepébe, s ott kössétek meg egy fához!
| S onnét meg ne szabaduljon, |
| Étlen-szomjan elpusztuljon! |
Vigyétek!
PANDÚROK
Viszik Búbost a zsákban, miközben ismétlik a verset.
HUJKI
No, sáfár! Örökre megszabadultunk ettől a zsiványtól!
BOG
Bölcsen ítélkeztél, felség.
Függöny
Második felvonás
Szín: Rengeteg erdő közepén egy tisztás. A tisztás mezején változatos virágok. A kis mező szélén, félkörben a fák árnyékában óriási páfrányok. Erdő veszi körül a tisztást. Az erdő fái között be lehet látni az erdőbe. Hátul a középen egy lombos fa áll, mely az erdőből mintha egy kicsit kijött volna a tisztásra. Törzse s ágai a tisztás felé borulnak. Balról, a tisztás szélén egy-egy óriási, csodálatos harangvirág áll; jobbról egy sudár vadcseresznyefa, mely szellőben már virágját hullatja. Maga az erdő, a tisztás körül egyenletes, sima talajon áll, de nemsokára hullámzásba magasodik. Balról jobbra lejt. Hajnalodik, amikor szétmegy a függöny. A lombos fa és a virágos vadcseresznyefa között van kelet. Látszik az egyre gyarapodó fényről, hogy ott fog feljönni a nap. Az erdőben mindenféle madarak bolondul énekelnek, ahogy hajnalban szoktak. Egy őzsuta bukkan ki a tisztásra, melynek a szélén megáll. Figyel és hallgatózik. Mintha a harmatban megmosná az orrát, a füvek tetején megmeríti a fejét, s aztán megrázza. Nemsokára kibukkan egy őzbak is, ki a suta mellett megáll. Ide-oda néz, majd a sutára. Aztán leszakít a szájával egy pünkösdi rózsát, és azzal kedves-ügyetlenül cirógatja a sutának az arcát. Nagy ugrásokkal egy nyúl szalad át a tisztáson. Az őzek nagyon figyelnek. Hátrakandikálnak, majd az óriás harangvirág irányában átfutnak a tisztáson, és az erdő között eltűnnek. Csakugyan hallatszik is már valami erdei lövés zaja. Szellő is érkezik, melynek fuvintó hullámaiban leng a harangvirág, és a fa virága hulladozik. Már ropogás és törtetés is hallatszik, s a fák között feltűnik a két pandúr nyakba vetett puskával, fáradt rogyadozásban; hátukon fekszik a zsák, abban Búbos. Nem jönnek ki a tisztás szélére, hanem a cseresznyefa és a lombos fa mögött fáradtan megállnak. De jól látszik Búbosnak a feje, amint a zsák oldalán egy lyukon kidugva fölfelé kunkorodik: úgy látszik, ott kifúrta útközben a zsákot. Most vidám arccal figyeli, hogy hol van és mi történik. De a pandúrok ezt nem látják, mert olyan fáradtak, hogy lerogynak a földre.
HAMÓT
A cudar fattyát, beh tönkrefáradtam!
HEMÓT
Hosszú éjszaka volt!… Azt a Búbos iskoláját!…
HAMÓT
Hosszú! Lehetett gondolkozni eleget.
HEMÓT
S gondoltál-e legalább valami okosat?
HAMÓT
Én igen.
HEMÓT
S mit?
HAMÓT
Azt, hogy nincs igazság ebben a dologban. Mert nézd meg: ez a Búbos kölyök lovon jött végig, pedig ő a bűnös. Mi pedig, akik engedelmes ártatlanok vagyunk, agyonfáradtunk miatta.
HEMÓT
Ha visszamegyünk urunkhoz, te is kövess el valamit, hogy kerülj zsákba.
HAMÓT
Elszeretem a Lórika lányát! Hetykén ültébe pattan, hogy ő milyen bátor.
BÚBOS
Mordul egyet, mint a medve; s rögtön visszahúzza a fejét a zsákba.
HAMÓT
Ijedten visszahuttyan. Hát ez mi volt?!
HEMÓT
Vacog, aztán. Mit gondolsz, rengeteg erdőben vagyunk, ami tele van mindenféle vadállatokkal!
BÚBOS
Vicsorít egyet, mint a hiúz.
HAMÓT
Nem látsz semmit?
HEMÓT
Még nem.
HAMÓT
Óvatosan körülnézegetve feláll. Intézzük el ezt a Búbos kölyköt, s menjünk innét, úgy gondolom.
HEMÓT
Jobb is lesz. Feláll.
A zsákot előrehozzák a tisztásra. Úgy kínlódnak vele, hogy a puskájuk is lehull a vállukról. Végre kiöntik Búbost.
HAMÓT
Utolsót rúgtál, betyár!…
BÚBOS
Feláll, nyújtózkodik. Utolsót?! Inkább az elsőt ezen a szép helyen!!
HAMÓT
Állj csak oda, a lombos fához! Második pandúrhoz. Hemót! Vedd elő a kötelet!
A nap már fölkelőben. A fák törzse között átragyog. Hemót, amint a kötelet kivenné a zsákból, megpillantja az óriási harangvirágot.
HEMÓT
Hüh, azt a hét csodáját! Nézz oda, te Hamót, minő csodálatos, óriási harangvirág! Nézz csak oda!…
HAMÓT
Csakugyan. Nohát!… Ezt meg kell nézni, meg ezt, közelebbről. Indul. Te csak kösd oda azt a gaz fiút.
HEMÓT
Kötözné Búbost, de a fiú ki-kibújik a kötelékből. Nyughass, tolvaj!
BÚBOS
Aki mondja! Mert az lopta el a szabadságomat!
HAMÓT
Ámulva nézegeti a harangvirágot. Csoda dolog ez, te Hemót!
HEMÓT
Valódi?
HAMÓT
Még illatos is! S ütője van a harangjában!… Csodás ajándék lenne a mi felséges urunknak. Nem igaz? Kihúzom innét, s elvisszük.
BÚBOS
Nagyot kiált. Ne bántsd a virágot! Kiszabadítja magát, s odarohan, hogy védje a harangvirágot. Tolvaj!…
Dulakodnak, mert Hamót ki akarja húzni az óriás virágot, Búbos pedig nem akarja engedni. Dulakodás közben csengetni kezd a virág, ami oly váratlanul jön, hogy a dulakodást abbahagyják.
EGETVERŐ
A cseresznyefánál kijön az erdőből a tisztásra. Csak egy mákszem ember. Nagy szakálla van, hosszú-hegyes taplósüvege és nagyon mély hangja. Harmatos jó reggelt! Mi történik itt?
PANDÚROK
Megrökönyödnek, ámulnak, s mint egy csodabogarat, úgy nézik Egetverőt.
EGETVERŐ
Mély, erős a hangja. Kik vagytok?
HAMÓT
Mi annak a gazdag Hujki kiskirálynak a katonái vagyunk. Elhoztuk ezt a gizgaz fiút, hogy odakössük ehhez a fához, hadd pusztuljon ily módon el. Ez a parancsunk. Hát te ki vagy?
EGETVERŐ
Én ennek a rengeteg erdőnek a fejedelme. Közelebb megy.
HEMÓT
Kicsit gúnyosan. Nagyot nőjj, kegyes fejedelem!
EGETVERŐ
S ugyanbiza mit vétett ez a fiú olyan nagyot?
HAMÓT
Rabolt, lázadott; s az igazságot meg akarta fordítani.
EGETVERŐ
Mit rabolt?
HAMÓT
Gyémántos aranyserkentyűt.
HEMÓT
Kegyes fejedelem!
EGETVERŐ
No, mi az?
HEMÓT
Ennek a fattyúnak itt kell elpusztulni, ahhoz a nagy fához kötve.
HAMÓT
Ne beszélj annyit, hanem kösd meg!
EGETVERŐ
Fölösleges megkötni.
HAMÓT
Mondom, hogy kösd meg!
EGETVERŐ
Mondom, hogy fölösleges.
HAMÓT
Ne gyáváskodj! Eredj!
EGETVERŐ
Várj! Egy lépéssel közelebb megy. Az előbb ki harangozott az én virágharangommal?
HAMÓT
Én.
EGETVERŐ
El akartad lopni?
BÚBOS
El akarta lopni. Bizony!
EGETVERŐ
Búboshoz. S te védted meg?
BÚBOS
Igyekeztem megvédeni.
HAMÓT
Hatalmaskodik. Hemót! Kösd meg a kölyköt! Ne töltsük hiába az időt ezzel a szakállas tökmaggal. Add ide a fegyvereket, ott vannak a fa alatt!
HEMÓT
Indul a fegyverek felé.
EGETVERŐ
Nyugodtan szembe megy Hemóttal, kinek a csípőjéig sem ér. S mint egy kis tank, elgázolja az óriást, aki felbucskázik.
HAMÓT
Dühödten nekimegy Egetverőnek, de a manó őt is elgázolja.
EGETVERŐ
Odamegy a harangvirághoz, és harangoz.
MEDVE
Csörtetve az erdőből előugrik. Mit kívánsz, hatalmas gazdám?
EGETVERŐ
Bőszködnek ezek a katonák, hogy nekik fegyverük is van.
MEDVE
Kettőbe törjem azokat a fegyvereket?
EGETVERŐ
Ha el nem tűnnek, mint a sebes szél, akkor őket is.
A két pandúr hanyatt-homlok elrohan; a nagy zsákot is otthagyják.
EGETVERŐ
Közelebb megy Búboshoz. Mit követtél el?
BÚBOS
Kútba dobtam az aranyserkentyűt, amellyel a kiskirály folyton szurkálódott.
EGETVERŐ
Miért védelmezted meg az én harangvirágomat?
BÚBOS
Ez a hazája. S szépnek találom.
EGETVERŐ
Érezd otthon magad. Vendégem vagy.
BÚBOS
Köszönöm. Odamegy a manóhoz, és illedelmesen bemutatkozik. Búbos Antal a nevem.
EGETVERŐ
Mánuel. Kezet fognak.
BÚBOS
Milyen Mánuel?
EGETVERŐ
Egetverő Mánuel.
BÚBOS
A medvére mutat. S őkelme? Ez a szép medve.
EGETVERŐ
Az udvarnagy.
MEDVE
Meghajtja magát. Uram vendégét uramnak tisztelem.
BÚBOS
No, itt megleszünk együtt.
EGETVERŐ
Remélem.
BÚBOS
Gyönyörű ez a birodalom!
EGETVERŐ
Hát akkor pihenjünk le!
BÚBOS
S beszéljük meg, hogy mit kéne tenni.
EGETVERŐ
Medve uram! Terítse elénk azt a zsákot!
MEDVE
Meglesz, nagyuram. Leteríti a zsákot a földre.
EGETVERŐ
Kínálja Búbost, hogy üljön le. Tessék, kisöcsém!
BÚBOS
Köszönöm szépen.
Egetverő és Búbos leheverednek a zsákra.
EGETVERŐ
A medvéhez. Szólj, medve uram, az udvari népnek, hogy kéretem.
MEDVE
Meglesz. Elmegy.
EGETVERŐ
Hát aztán mik a terveid, Búbos fiú?
SZAJKÓ
Abban a pillanatban a fára röppen. Lórika! Lórika, Lórika!
BÚBOS
Szinte felugrik a meglepő hangra, ugrál a szeme a madárral együtt, aki mindjárt el is röppen.
EGETVERŐ
No, hát nem felelsz?
BÚBOS
Magához rezzen. Mit kérdezett kegyelmed?
EGETVERŐ
Mik a terveid, azt kérdem.
BÚBOS
Sóhajt, bólogat. Hát bizony…
EGETVERŐ
Nem jó itt neked?
BÚBOS
Jó, jó… csak éppen…
EGETVERŐ
Mi az, hogy csak éppen?! Maradt ott valakid?
BÚBOS
A kiskirály udvarában?
EGETVERŐ
Ott.
BÚBOS
Öreg atyám.
EGETVERŐ
Más nem?
SZAJKÓ
Megint a fára röppen. Lórika! Lórika! Lórika!
BÚBOS
Még jobban odavan a madár miatt.
EGETVERŐ
Más senki?
BÚBOS
Más?… Hát a nép, ott az udvarban… Feláll, nézegeti a fa ágait, melyen röpködött a madár, aközben. Nehéz sorsuk van… Nem kéne hagyni őket… Halkan énekelni kezdi.
| Mondd meg neki, hogy tiszteli |
| Egy ártatlan, tiszta szív; |
| S arra kéri, ha kedveli, |
| Hogy hozzája, hogy hozzája |
| Legyen hív. |
EGETVERŐ
Átlát a dolgon, s mosolyogva. Nagyon szép?
BÚBOS
Ez a rengeteg erdő?
EGETVERŐ
Nem.
BÚBOS
Hát kicsoda?
SZAJKÓ
Visszaröppen a fára. Lórika! Lórika! Lórika!
EGETVERŐ
Hallod, kicsoda!
SZAJKÓ
Ahogy elröppen, vidáman. Lórika!
BÚBOS
Mint a rózsabimbó!…
EGETVERŐ
Csak nem a kiskirály lánya?
BÚBOS
De bizony.
EGETVERŐ
Feláll; gondolkozik, mint valami nagyon fontos dolgon. Hümmög, a süvegét is megigazítja, majd vidáman kurjant egyet. Hej-haj, világ!
BÚBOS
Minek örül kegyelmed?
EGETVERŐ
Gondoltam valamit!
BÚBOS
No!
EGETVERŐ
Legelőbb azt gondoltam, amikor idehoztak azok a latrok, hogy no: ezt is jó helyre hozták, mert itt a halál biztos!… Aztán, amikor láttam, hogy ki vagy s milyen vagy, azt gondoltam: ezt én fiammá fogadom. Élünk együtt, amíg én is élhetek; s azután pedig legyen az örökösöm.
BÚBOS
Kíváncsian, türelmetlenül. S most, most mit gondol kegyelmed?
EGETVERŐ
Most még annál is jobbat gondolok.
MEDVE
Megjelenik. Nagy fejedelemnek jelentem: jön az erdei nép!
Egymás után megjelennek: elöl egyedül a róka; utána egymás mellett a nyúl és a mókus, majd az őzsuta és az őzbak.
EGETVERŐ
Sorra megyünk: mindenki jelentse magát! Füttyel vagy hangutánzó hanggal megadja a „medvejelt”, és szólítja. Medve!
MEDVE
Jelen!
| Én vagyok a medve, köztünk a legnagyobb, |
| Bölcs választás folytán udvarnagy én vagyok. |
EGETVERŐ
Megadja a „rókajelt”, és szólítja. Róka!
RÓKA
Jelen!
| Róka vagyok, s másnál okosabb is tízszer, |
| Azért lettem én itt holtig a miniszter. |
EGETVERŐ
Megadja a „nyúljelt”, és szólítja. Nyúl!
NYÚL
Jelen!
| Nekem nyúl a nevem, |
| S lábam a kenyerem. |
EGETVERŐ
Megadja a „mókusjelt”, és szólítja. Mókus!
MÓKUS
Jelen!
| Mókus vagyok; itt is, ott is; |
| Ha akarom: hipp is, hopp is. |
EGETVERŐ
Megadja az „őzsutajelt”, és szólítja. Őzsuta!
ŐZSUTA, ŐZBAK
Egyszerre felelnek. Jelen! Jelen!
MEDVE
Rászól. Őzbak! Megint elvétetted! Nem hallod, hogy a jel az őzsutának szól?
ŐZSUTA
Bizony.
| Én vagyok az őz, a suta; |
| Helyettem uram a buta. |
| Bizony. |
EGETVERŐ
Megadja az „őzbakjelt”, és szólítja. Őzbak!
ŐZSUTA
A baknak. Most szólj!
ŐZBAK
Jelen! Jelen!
| Őzbak a becsületes nevem, |
| A többit hozzátette nejem. |
EGETVERŐ
No, nagyjából minden rendben van.
MEDVE
Foglald el a helyedet, Egetverő fejedelem. A szokott helyre megy, hova Egetverőnek a trónust állítanák. Ott leereszkedik a földre, de a fejét fenn tartja.
EGETVERŐ
Lovagló ülésben leül a medvére.
RÓKA
Előlép.
| Uram, a miniszter kérdi. |
| Most mit kéne megbeszélni? |
EGETVERŐ
Ritka vendéget tisztelünk körünkben. Rámutat Búbosra. Ki, bár Hujki országából való, mégis becsületesnek látszik. Úgy vélem hát, hogy feltett céljában meg fogjuk őt segíteni.
RÓKA
Búbos felé fordul. Szólj hát, mi a célod, ritka vendég?
BÚBOS
Szeretnék visszamenni Hujki kiskirályhoz, hogy az udvarában a megszurkált népet jobb sorsra vigyem.
SZAJKÓ
Átröpül fölöttük. Lórika! Lórika! Lórika!
EGETVERŐ
Szerelmes is a tisztelt vendégünk, ama rossz király jó lányába.
RÓKA
Értem.
BÚBOS
Engem két óriási katona hozott ide, zsákban. Azokat fejedelmünk ledöntvén, a Medve uram megijesztvén, valahol már szaladnak is hazafelé. Ha nem sietünk, Hujki király hadat fog gyűjteni ellenünk.
RÓKA
Mit javasolsz tehát?
BÚBOS
Először azt javasolom, hogy innét egy futár menjen a Hujki udvarába. Forduljon öreg atyámhoz azon üzenettel, hogy a nép várjon minket, mert mi meg fogjuk örvendeztetni őket!
RÓKA
S azután?
BÚBOS
Azután? Hát a futár után mi is kerekedjünk fel.
ŐZSUTA
S a jó lánnyal mi legyen?
ŐZBAK
Hát megkéri a kezét!
MÓKUS
Nagy kedvvel ajánlkozik. Én megkérem az ő számára!
RÓKA
A manóhoz fordul. Te döntesz, uram, Egetverő.
EGETVERŐ
Megadja a „nyúljelt”, és szólítja. Nyúl! Hol vagy?
NYÚL
Jelen! A manó elé ugrik.
EGETVERŐ
Tudsz-e jobban futni, mint máskor?
NYÚL
Igyekszem.
EGETVERŐ
Ne adjak mögéd egy kutyát?
NYÚL
Azt az egyet ne tedd, uram! Inkább úgy futok, mintha kettő is volna mögöttem.
EGETVERŐ
Akkor elmész a Hujki kiskirály udvarába. Ott megkeresed az öreg Búbost, és megmondod neki a következőt: a fia azt üzeni, hogy ma estére meg fog érkezni egy hős csapat élén, s meg fogja az elbúsult népet örvendeztetni. Megértetted?
NYÚL
Igenis.
EGETVERŐ
Akkor lódulj!
NYÚL
Gyorsan elszalad.
EGETVERŐ
A rókához. Róka miniszter úr, maga pedig vezesse győzelemre az ügyet!
RÓKA
Ez meg fog történni, Egetverő nagy Mánuel!
EGETVERŐ
Búboshoz. Neked pedig, Búbos Antal, barátsági szerződést ajánlok. Bármi fog történni, ez lebegjen előtted.
BÚBOS
Köszönöm. Részemről hiba nem lesz.
EGETVERŐ
Fölkel, kezet fog Búbossal. Úgy legyen!
BÚBOS
Úgy lesz.
EGETVERŐ
Fegyverek, talpra! A két fegyver magától talpra áll. Sereg, rajta!
RÓKA
Kezdi. „Rajta, menjünk…”
Mind énekli az indulót, melynek a dallamára elvonulnak; legelöl a két fegyver.
| Rajta, menjünk a széllel, |
| S vigyük szerte az éltető hírt; |
| S álljunk, ha kell, a harcban, |
| Ahogy áll itthonn a szirt! |
Függöny
Harmadik felvonás
Szín: a Hujki kiskirály udvara, mint az első felvonásban. Az idő is olyan tájban, napnyugta előtt. A színbeli változás nem sok, mégis más hangulatot kell keltenie. Vessen árnyat a Hujki uraságára, és árasszon reményt az udvari nép felé. Például a fa, mely még a tegnap virágba borulva állott, most vedletten álljon, földre hullott virágokkal. De a kicsi fák a cselédség házai táján most sokszínű virágokban díszlenek. Nagy, nyomott csend az udvaron. Az udvar mögött sötét felhők az égen. A nap kibújik-elbújik, a hegyek is hol elborulnak, hol kinyílnak.
Amint a függöny szétmegy, nagy futásban megérkezik a futár Nyúl. Körülszalad az udvaron. Elfut a cselédházak felé. Egyikből kifut, másikba befut. Aztán fel a töltésre, honnét még visszanéz, aztán eltűnik. S éppen, midőn a nyúl visszanéz, a palota felől megjelenik Bog sáfár egy kötéllel, utána Hujki kiskirály, kötélen hozza Lórikát, aki folyton toporzékol.
HUJKI
Nyughass, ádáz kölyök!
LÓRIKA
Nem nyugszom!… Engedjen!
HUJKI
Mindjárt engedlek. Ott a rácsos ajtónál.
LÓRIKA
Most engedjen!
Megérkeznek a börtön ajtaja elé.
HUJKI
Nyisd ki a rácsos ajtót, sáfár!
BOG
Kinyitja a börtön ajtaját.
HUJKI
A kapálózó kislányt beteszi a börtönbe, s hamar rácsukja az ajtót. Kösd be az ajtót, sáfár!
Miközben a sáfár beköti a kötéllel az ajtót.
Sem ételt, sem italt nem adtok neki.
LÓRIKA
Nem is kell!
HUJKI
Hadd szője az ábrándokat éhen és szomjan arról a gaz fattyúról, akit meg akart szöktetni.
LÓRIKA
Meg hát!
HUJKI
Ha megtagadod, kijöhetsz.
LÓRIKA
Azt várhatja.
HUJKI
Akkor senyvedj!… Gyerünk!… Jól bekötötted, Bog sáfár?
BOG
Jól, nagyuram.
HUJKI
Gyerünk! Elmennek.
A cselédházak körül nagy nyüzsgés van, mert a Nyúl átadta Búbos Antal üzenetét. Ide-oda járnak, kézbelieket szereznek. Eközben a távoli égen villámlik, messzi dörög. A szél kavarja a fa alatt a virágokat.
LÓRIKA
Hol szipog, hol kukucskál a rácson; majd nekidől az ajtónak, és szívfájdító szomorúsággal énekli.
| Szomorúan jön éjjelem, |
| Búval derül én reggelem. |
| Nékem a legtisztább estve |
| Fekete színnel van festve. |
HUJKI
A dal végén a palota ablakában megjelenik. Abban az ablakban, amelyből Lórika leengedte volt a lakatot. A háznak csak ez az egy ablaka van nyitva, a többit beborítják teljesen a zsaluk.
LÓRIKA
A dal után, még egyszer, szepegve mondja. Bizony… „Fekete színnel van festve”…
HUJKI
No, kislányom, hát jobb így?
LÓRIKA
Dacosan elfordul. Ilyen embernek nem is felelek.
HUJKI
Hát mért nem felelsz?
LÓRIKA
Azért nem felelek, mert hazudott nekem!
HUJKI
Én?! Ugyan mikor?
LÓRIKA
Amikor kicsalta, hogy Antika miképpen szabadult ki. Az apja felé fordul. Nem azt mondta nekem, hogy semmi bajom nem lesz, ha megmondom az igazat?! Én megmondtam, s akkor bezárt ide! Tehát hazudott!
HUJKI
Megmondtam, hogy kiengedlek.
LÓRIKA
Üti a rácsot. Hát akkor engedjen ki!
HUJKI
Ha leteszel arról a Búbos fattyúról.
LÓRIKA
Nem tagadom meg!
HUJKI
Bezzeg ő itthagyott téged…
LÓRIKA
Nem igaz! Erőszakkal vitték el! Zsákba kötözve!
HUJKI
Hát akkor várjad.
LÓRIKA
Várom is! Vidáman kezd énekelni, csak azért is, s táncol hozzá.
| Amióta szeretek, |
| Énekelek s nevetek; |
| Fütyülök is közibe, |
| Lábam ugrik kedvibe… |
HUJKI
Jó éjszakát… Visszamegy az ablakból.
LÓRIKA
Az apja után, makrancos csúfolkodással. Mú-uu-u!
Feltűnik a két pandúr, ahogy a töltésen átjönnek. Bukdácsolva, fáradtan, nagy ijedelemben törtetnek az udvar felé; rémületükben azt sem tudják, mit tegyenek.
LÓRIKA
Nézi, s ahogy felismeri őket. Ide, ide!
HAMÓT
Oda érkezik. Nagy baj van, kegyes szép kisasszony!
LÓRIKA
Tudom.
HAMÓT
Honnan?! Hát csak most jövünk!
LÓRIKA
Csodálkozva, hát a pandúroknak az semmi, hogy ő be van zárva. Honnan…
HEMÓT
Éppen megérkezett. Honnan?!
LÓRIKA
Hát nem látjátok, szökjék ki a szemetek, hogy be vagyok ide zárva?!
HEMÓT
Jaj, kegyes kisasszony… Nem az a baj!
LÓRIKA
Engedjetek ki!
HEMÓT
Jaj, erdők védszentje…
LÓRIKA
Rájuk kiált. Engedjetek ki!
PANDÚROK
Rémülten, zavarodottan forognak. Mit csináljunk?… Jaj, mit csináljunk?!
HUJKI
Az ablakban megjelenik. Mi az? Mi van ott?!
HAMÓT
Jaj, nagy uram, nagy a baj!…
HUJKI
A baj nagy, vagy az uram nagy?
HAMÓT
A baj nagy, felség; a baj nagy!…
HUJKI
Mondjátok már!
HAMÓT
Az a gaz fattyú az erdőben megszabadult, felség.
HUJKI
Mit mondasz, te gazember?!
HEMÓT
Az erdei fejedelem kiszabadította.
HUJKI
Kicsoda?!
HAMÓT
A kicsi szakállas! A fegyverek is odavesztek! Lehet, hogy reánk is ütnek. Készüljünk, felség!
HUJKI
Hüh, ezer ördög!… Ordítani kezd. Bog sáfár! Riadó!
HAMÓT
Ordít. Fegyverbe!
HEMÓT
Fegyverbe, de hol a fegyver?!
PANDÚROK
Jobbra kirohannak.
Trombitán már szól a riadó.
Rémült kiáltozás, nagy zaj. Hujki jobbról be-ki rohan, két kezében két nagy pisztoly, s ide-oda kiáltja: „Fegyverbe! Fegyverbe!” Bog is ki-be rohangál egy fegyverrel. A pandúrok is befutnak-kifutnak, a Hujki kezéből kiragadják a fegyvereket. A töltés fölött megérkezik diadallal a tömeg, az állatok és az udvari nép vegyesen, elöl a zsákzászlóval Búbos, ki a töltés fölött megáll, és kiáltja. „Most lesz, ami nem volt!” A zsákot előredobja a színre.
Balról betör a tömeg, a két pandúr rájuk ront, és bal felé visszaszorítja. Búbos a töltésen áll: „Erdei sereg, ne hagyd magad!”
Az erdei sereg kezd visszanyomulni, elöl a róka. Jobbról rámegy a rókára Bog sáfár, küzd vele, és lelövi. A róka meghal.
Az öreg Búbos is ott van már egy nagy bottal, a róka mögött, és Bogot, a lövés után, leüti a bottal. Bog holtan eldől.
Hujki jobbról egy karddal beront. Őz, ahogy meglátja Búbost, beugrik a töltésről, és a zászló rúdjával vívja Hujkit, akit jobbra kiszorít, de helyébe a pandúrok visszajönnek.
Balról most jön a medve vezetésével az erdei nép, mely jobbra szorítja a pandúrokat. Mielőtt azonban elfutnának, öreg Búbos a botjával leüti őket, kik szédülten elfekszenek. Ekkor Búbos Antal, ki Hujki után kiment volt, most Hujkit belöki jobb felől a színre.
BÚBOS
Itt vagy, nagy vitéz!
HUJKI
Kegyelem!…
Feszült csend és várakozás.
LÓRIKA
Halkan és boldogan énekli a nagy csendben.
| Boldogan jön az éjjelem, |
| Vígan derül én reggelem, |
| Nekem ez a borús estve |
| Szerelemmel vagyon festve. |
BÚBOS
A dal után. Ki zárta ide ezt a lányt?
HUJKI
Én. De a sáfár mondta!
BÚBOS
A medvéhez. Udvarnagy, engedd ki!
MEDVE
Leszakítja a kötelet a rácsról, kinyitja az ajtót, s kedves tisztelettel mutatja, hogy tessék kisétálni.
LÓRIKA
Kijön a börtönből, s szemérmesen Búbossal szemben megáll.
BÚBOS
A mókusra néz. Szólj, mókus, hiszen megígérted!
MÓKUS
Boldogan Lórika elé lép, és mondja.
| Minket, világszép kisasszony, |
| Holtig megnyernél hívednek, |
| Hogyha ez ifjú vezérünk |
| Férjül tetszenék szivednek. |
LÓRIKA
Szemérmes mosollyal. Tetszik.
BÚBOS
Udvarnagy, egyengesd mátkámat a palotába. Fektesd bársonyos helyre, és légy szolgálatára, amíg magam is jövök.
MEDVE
Kíséri-egyengeti Lórikát, és elvonulnak a palotába.
BÚBOS
Körülnéz; a két halotton: a rókán és Bog sáfáron akad meg a szeme. Int az őzeknek. Őzbak, őzsuta! Vigyétek e hős rókát a nagy fa alá, s fektessétek a virágos földre!
ŐZBAK, ŐZSUTA
Odaviszik a rókát.
BÚBOS
A mókushoz. Mókus költő, mondj néhány kegyeletes szót a hős róka felett.
MÓKUS
Odamegy, s nagy részvétben mondja.
| Kezdetben csak ravasz róka, |
| Majd okos miniszter voltál; |
| Legyél most, e szép halálban, |
| Boldogabb egy bölcs tudósnál. |
ŐZBAK, ŐZSUTA
Nyugodjék békességben!
BÚBOS
Rászól a két pandúrra. Ti is fogjátok meg a magatok boldogultját, és tegyétek a palota falának tövébe!
PANDÚROK
Oda teszik Bog sáfár tetemét.
BÚBOS
Ha akartok, szólhattok ti is fölötte.
HAMÓT
Ő sem szíveskedett velem, élő korában.
HEMÓT
Jó ember lett volna, ha nem lett volna rossz ember.
A nép nevet.
BÚBOS
Ránéz Hujkira, s közelebb lép hozzá, ki még egyazon helyben várakozik, hogy mi lesz vele. Nohát, hatalmas úr, te nagy hős. Te maradtál a végire!
HUJKI
Ne hagyj kételkednem abban, hogy kegyes léssz.
BÚBOS
Ki zárta börtönbe az én mátkámat?
HUJKI
Én, de a lányomat.
BÚBOS
Hát engem ki záratott volt a börtönbe?
HUJKI
Én, de azt is a sáfár mondta volt.
BÚBOS
S ki vitetett el engem, hogy elpusztuljak a rengeteg erdőben?
HUJKI
É-én.
BÚBOS
Hát azt ki mondta, hogy zsákban vigyenek el?
HUJKI
Én, de a pandúrok vittek.
BÚBOS
Bűnös vagy-e hát?
HUJKI
Bűnös.
BÚBOS
No, látod… S mégsem kapsz nagyobb büntetést, mint amekkorát te róttál vala rám. A pandúrokhoz. Kössétek ugyanabba a zsákba.
PANDÚROK
Buzgón zsákba kötik Hujkit.
BÚBOS
S most fogyjátok meg, és vigyétek ketten rengeteg erdő közepébe. S ott kössétek meg ahhoz a fához, amelyikhez engem akartatok kötözni. Mókushoz. Te pedig, mókusköltő, mindenütt velük mész. Vigyázol rájuk, hogy megtegyék, amit mondtam. Ha nem találnának engedelmeskedni, jelentsd nekem. Mert akkor hét ország határában is felkutatjuk őket, és göröngyös halálba küldjük.
PANDÚROK
Engedelmesek leszünk. Igenis.
BÚBOS
A mókushoz. S mondd meg az én tisztelt barátomnak, Egetverő Mánuelnek, hogy tiszteltetem őt; s hogy minden úgy van, ahogy kell.
MÓKUS
Mindent úgy teszek, ahogy mondtad.
BÚBOS
Akkor indulás!
Pandúrok elviszik a nehéz zsákot; a mókus utánuk ügyeskedik mindenütt.
BÚBOS
Nno!… Hát ez idáig megvolt. Most immár csak az én végső szavam hiányzik a győzelem tetejébe.
EMBEREK
Halljuk vitézünket, Búbost!
BÚBOS
Hát akkor hallgassatok ide, hűséges népfiak, kétlábúak és négylábúak egyaránt! Amit itt láttok s még azon is túl: az immár mind a miénk! Hát ebből jól megélünk holtig. Márpedig mi egyhamar nem halunk meg, s későbben is bajosan. S hogy ez másképpen ne is lehessen, vasárnap én is megtartom Lórikával a lakodalmat. Mind ott legyetek, mert három napig egyfolytában mulatunk!
MIND
Éljen Búbos vitéz!
ŐZSUTA
Vigyük a mátkájához, fel a palotába!
MIND
A vállukra emelik Búbos Antalt, s boldogan elindítják a palota felé.
BÚBOS
A vállak tetejéről integet a közönségnek. Minden jót! Nektek is!…
Függöny
A hivatkozás helye
A zenét Farkas Ferenc Kossuth-díjas komponálta.
Bod László, a Bábszínház egykori igazgatója úgy emlékezik, hogy 1951-ben Hont Ferenc közvetítésével került kapcsolatba Tamásival. Megállapodtak abban, hogy mesejátékot ír a Bábszínház számára. Nem sokkal később Tamási már a Búbos vitéz szinopszisát is eljuttatta a színházhoz.
Egy Hujki nevű gazdag uraság udvarában vagyunk. Az udvar közepén házi börtön áll, rácsos oldalakkal. Olyan, mint egy óriási skatulya, melyben azonban minden látszik, ami a skatulyában van. Körül nagy fák, gazdasági épületek; s a palotaház, melynek az ablakai a börtönre nyílnak.
Az uraság egész cselédsége benne nyüzsög a börtönben. Zendülést követtek el, mert az uraság sanyargatta őket és éheztette. Ezért zárta börtönbe őket Hujki. Két fegyveres pandúr kíséretében megjelenik az uraság, hogy ítéletet tartson a bezárt zendülők fölött. Trónust hoznak neki, amelyen nagy tekintéllyel helyet foglal. A pandúrok kiengedik az embereket, és az uraság elébe állítják. Mindjárt kiderül, hogy a zendülés értelmi szerzője az egyik darabont. Fiatal, bátor fiú. Búbos Antinak hívják. Hujki elenged mindenkit, csak egyedül Búbos Antikát záratja vissza. Ráteszik a nagy lakatot a rácsajtóra. Aztán elvonulnak. Éppen beesteledik, és feljön a nagy kerek hold. Búbos rázza a rácsot, de nem tud kiszabadulni. Búsul, hogy mit tehetne. Akkor a palotaház ablakában megjelenik a gazdag uraság szép kicsi lánya, Lórika. Énekel Búbos Antikának, aki énekkel válaszol a kicsi lánynak. Kéri, hogy szabadítsa ki. Lórika lejön titkon a palotából, és kinyitja a börtön ajtaját. De a pandúrok megneszelik, és rajtuk ütnek. Nagy lármát csapnak, mire éjjeli ruhában leszalad Hujki uraság. Megparancsolja a pandúroknak, hogy Búbos Antikát tegyék zsákba, vigyék el egy rengeteg erdő közepébe, s ott kössék meg egy fához, hadd pusztuljon ott. A szerelmes és toporzékoló kislányát felveszi az ölébe és visszaviszi a palotába. A pandúrok is zsákba teszik a fiút és elviszik.
Rengeteg erdő közepében vagyunk, egy kicsi tisztáson. A nap átcsillog az óriás fák lombjai között. Madarak énekelnek. Róka és őzek futnak át a tisztáson. Megérkeznek a pandúrok, és Búbos Antikát kiöntik a zsákból. A fiú majdnem aléltan hull a földre. Azért mégis odakötik egy fához, és eltávoznak. A fára két galamb száll, és az Antika feje fölött szerelmesen játszanak és burukolnak. Antika is magához tér, nézi a szerelmes galambokat, és szomorú vágyakozással énekel. Vadul erőlködik, hogy elszakítsa a kötelékét, de nem sikerül. Őzek jönnek oda, és mókusok ereszkednek le a fáról. Kéri azokat, hogy szabadítsák meg. Az őzek és a mókusok elrágják a kötelet. Összebarátkoznak. Egy nyúl is jön, aki nagyon figyel. Majd egy róka, aki okos tanácsokat ad. Megállapodnak abban, hogy itt a rengeteg erdő közepében együtt fognak élni; s meglátja Antika, hogy milyen boldogan! Mindenekelőtt a róka tanácsai szerint óvó intézkedéseket kell tenni, hogy biztonságban lehessenek. A nyúl vállalja, hogy megszervezi az őrködő szolgálatot, és körös-körül mindenütt nyúlőrséget fog állítani. Megválasztják a rókát miniszternek, aki udvartartást rendez be Búbos Antikának. Van ott szórakozás is, amikor az őzek madárénekre táncolnak. Medve lesz az udvarnagy, aki mesét is tud mondani; hörcsög a raktáros, béka az időjós. Élelmet is hordanak Antikának; tartanak neki hangversenyt, és mindent elkövetnek, hogy boldogan élhessen a fiú.
Búbos Antika azonban mindig szomorú, s egyre szomorúbb. Hiába faggatják, mert nem mondja, hogy miért oly szomorú. Egyszer azonban álmában kibeszéli bánatát. Az állatok megtudják, hogy szerelem emészti Antikát a gazdag uraság lánya után. Akkor elhatározzák, hogy közös erővel elviszik Antikát az uraság házába, hogy Lórikávai egymásé legyenek. Hadat toboroznak hát, és azzal a haddal elindítják Búbos Antikát, hogy elvigyék az uraság palotájába.
Az udvari börtönben ül Lórika. Kesergő szívvel énekel szerelmese után. A palotaház ablakában megjelenik az apja. Újból egyezkedik a rakoncátlan kicsi lánnyal. Ha megígéri, hogy nem szökik el, és lemond Búbos Antikáról, akkor kiengedi a börtönből. Lórika azt feleli, hogy soha, soha! Akkor felharsannak riadtan a kürtök, nagy veszélyt jelezve. Az udvarra rohannak a fegyveres pandúrok, s fut a gazdag uraság is oda. Feltűnik az állatok hadmenete, ahogy Búbos Antikát hozzák. Nagy csata kezdődik, melyben a róka miniszter elesik. De a többiek megfogják a pandúrokat és lefegyverzik. A két fegyvert odaadják a medvének, aki kettőbe töri mind a két puskát. A rácsajtóról leszakítják a nagy lakatot. A fiú és a lány boldogan találkoznak, egymás nyakába borulva. Lórika helyett a két pandúrt vetik a börtönbe. Aztán arról tanakodnak, hogy mit csináljanak Hujki urasággal. Törvényt ülnek fölötte, és szavazással úgy határoznak, hogy zsákba kötik az uraságot, és elviszik a rengeteg erdő közepébe. Bele is teszik egy zsákba. Akkor az állatok búcsút vesznek Búbos Antikától, és boldogságot kívánnak neki. Elviszik az uraságot a zsákban. A pandúrokkal cipeltetik, és úgy távoznak, mintha temetni vinnék. Búbos Vitéz és Lórika pedig ott maradnak a palotaházban, és boldogan élnek.
Bod László 1951. december 28-án, Mészöly Miklós dramaturg elgondolását is tartalmazó levelében, némi módosításokat kért:
„A Búbos vitéz című mesejáték átdolgozásával kapcsolatban a következőket javasoljuk:
I. felvonás: Hujki mesebeli kiskirály. Anti pásztorfiú. A két pandúr behemót óriás. Hujkinak van egy aranytűje, mellyel jobbágyait serkenti, szurkálja. Ezt a tűt Anti biztatására kútba dobják. Hujki a jobbágyokat börtönbe veti. Antit kényszeríteni akarja, hogy a tűt a kútból felhozza. Mikor az megtagadja, a sikertelen ítéletvégrehajtós után társai közé zárja. Ekkor szabadítja ki Hujki lánya.
II. felvonás: Egetverő az erdő uralkodója. Anti megakadályozza, hogy a pandúrok elrabolják azt a mesebeli harangvirágot, mellyel Egetverő az állatokat szokta összehívni. Dulakodás közben megszólal a harangvirág. Erre futnak össze az állatok, s jelenik meg maga Egetverő is. Pandúrok csúfosan menekülnek. Antit az erdő barátságába fogadja.
III. felvonás: Két pandúr visszatér Hujki udvarába, s viszik a hírt, hogy Anti kiszabadult. Hujki maga veti börtönbe lányát, ki a pásztorfiú pártját fogja. Aztán riadót fújat a veszedelmes lázadó, Anti ellen. Készülődés a támadásra. Megérkeznek az állatok Anti vezetésével. Medve töri szét Lórika börtönének ajtaját.
A darab egyéb motívumai nem változnak.
Bod László”
1952. január 8-án Bod László igazgató és Tamási megkötötte a szerződést, és március 12-én már az ősbemutatóra is sor került. (Zene: Farkas Ferenc, báb- és díszlettervező Köpeczi Bócz István.) Bod László, aki a darabot rendezte, úgy emlékszik, hogy az egyik előadásra Kodály Zoltánt is meghívták avval a titkos elképzeléssel, hogy előbb Háry-ját iktatják műsorba, majd ennek nyomán további együttműködést alakítanak ki a nagy zeneszerzővel. Egy kora délután (Bod László kifejezésével) „szörnyeteg” hangulatú előadásra toppant be Kodály, negyedórát nézte az előadást, majd „Malacok elé szórt igazgyöngy” megjegyzéssel felállt, és mérgesen elhagyta a Búbos vitéz előadását.
Farkas Ferenc a Búbos vitéz keletkezéséről és előadásairól a következőket jegyezte fel: „Bod László festőművészé, a Bábszínház egykori igazgatójáé az érdem, hogy e művet 1952 tavaszán bemutatta. Ezt megelőzően abban a szerencsében részesültem, hogy 1950 táján én is előfizethettem Tamási géppel írt, sokszorosított és kedvesen dedikált írásaira. Mint aki még Kolozsvárról, tíz esztendeje jól ismertem az írót, rám esett a választás, hogy zenét írjak a darabhoz. Az F. Rácz Kálmán szerkesztésében, a Népművészeti Intézet kiadásában még abban az évben megjelent kis kötet, mely a Búbos vitéz-t is tartalmazza, az előadás után jelent meg. Az előadások tanulságai alapján kitűnő és hasznos utasításokat is készített Bod László, a további bemutatókra gondolva. A zenék elhelyezését és szövegeit együtt beszéltük meg Tamásival. Ez a zene az első, sokszorosított kiadványban hibásan és hiányosan jelent meg, korrektúrát nem kaptam, ezért 1953-ban külön kiadta az intézet a már helyesbített zongorakivonatot. A Búbos vitéz néhány évtized elteltével feltámadt, ezúttal Pécsett, 1975-ben; ehhez az előadáshoz kibővítettem a muzsikát. Ebben a formában került színre később a Budai Várszínházban. Azután Nyíregyházán, a Móricz Zsigmond Színházban mutatták be – ez alkalommal, sajnos, az én zeném nélkül.
Együttműködésünk idejéből egy-egy dedikált példányt őrzök a Zöld ág és a Kikelet című könyvekből. Szó volt egy közösen írandó operáról is, amit akkor nem tudtunk megvalósítani felgyülemlett filmzene-megbízatásaim miatt, melyeket abban az időben nem volt tanácsos visszautasítani, ezenkívül anyagilag sem engedhettem volna ezt meg magamnak.” (A „közösen írandó opera” a Báránybőr.)
Tamási mesejátékát Ortutay Gyula a Színház és Filmművészetben méltatta (1952. április, 4. szám). A napi politikának is tetszelgő ideologizálás után a neves néprajztudós örömmel köszönti a bábjátékot, mondván: „ez a kis mesejáték is jól és híven szolgálja mai harcainkat, eleven irodalom és eleven tanítás egyszerre.” Ortutay nem óhajt belebonyolódni a játék eszmei és tartalmi értelmezésébe. „Zavartalan, jól összehangolt előadás”-ként méltatja. Fontos, amit a bábok karakterével kapcsolatosan megjegyez: „Hol magyar motívumokon, hol pedig idegen, ha úgy tetszik »általános« népi motívumokon épülnek fel. Ezt aligha helyeselhetjük, bátran alkalmazzák csak a magyar díszítőművészet és viselet megfelelő motívumait, ügyelve természetesen arra, hogy egy mesejátékban ne keveredjenek a különböző etnikai csoportok jellemző viselet-darabjai. Ezen a téren még több gondosságra lenne szükség – s nemcsak a Bábszínházban, hanem színpadjainkon egyebütt is. A bábok hanggal való jellemzése sikerültnek, érzékletesnek mondható, s a mozgatás technikája mellett ez a legfőbb feladat itt.” A továbbiakban az előadást így méltatja Ortutay: „Kevés bábuval is sikerült a »tömegjelenet« hatását a királyi udvarra varázsolni, s azt is csak helyeselhetjük, hogy a királyi udvar keveréke a várnak s egy módos nagygazda portájának. A népmese is így képzeli el a királyok portáját. Talán egyedül az erdei képben kevesellettük egy kissé az ötleteket, s a rendezés nagyon is tapadt a szöveghez, nem volt eléggé bátor a fantáziája. Pedig épp Obrazcov példája taníthat arra, hogy az eszmei mondanivaló elsikkadása nélkül is mennyi lehetőséget ád a játékra, ezernyi apró, finom ötlet megvalósítására az a csöppnyi tér, ami a bábok színpada.”
A bábjáték, amelyet százöt alkalommal játszott az Állami Bábszínház, 1952-ben a Bábszínpad 4–5. számaként Kiss Károly–Lakatos István Kocsis László Egerben című játékával egy kötetben jelent meg.
A Búbos vitéz-t 1973. december 2-án a nagyváradi Bábszínház Szabó József rendezésében mutatta be (ezt a román tévé magyar adása 1976. június 9-én sugározta), 1974. június 16-án pedig a kolozsvári Bábszínház adta elő Kovács Ildikó jóvoltából.
Veszprémben a Petőfi Színház együttese (a Dimitrov Művelődési Központban) Pétervári István rendezésében – 1974. november 4-én – már eleven színházi mesejátékként mutatta be. Pécsett Kárpáthy Gyula közreműködésével, Fényes Márta invenciózus elképzelésében (a balett tagjai az erdei állatokat elevenítették meg) a Nemzeti Színház Kamaraszínházában, 1975. február 22-én került színre. 1978. január 30-án a Népszínház mutatta be, majd a társulat Csongrádi Mária rendezésében Tapolcán indította ország körüli turnéjára Tamásinak élő színpadra transzformált bábjátékát. Balázs Ádám rendezésében, Ratkó József verseivel pedig a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház első évadának gyermekelőadásaként szerepelt élő színpadra alkalmazva (bemutató: 1981. november 8.).
Bujdosó lány*
Krónika 1764-ből
1952
Szín: nagy füves halom. Tetejében emlékkő, melyre rá van vésve: Tatár Halom. A halom aljában fenyőbors bokrok, másfelől nyírfa. Háttérben hegyes táj.
Idő: nyár.
| Mint megállnak futó vizek és suhanva szálló madarak, |
| Egynéhány percre állj meg te is, oh szíves emlékezet. |
| Szállj meg velem e régmultak halmánál pihegni, |
| S együtt dobogván bujdosó szívemmel, mely, íme, hazatér: |
| Írd belé, oh emlékezet, a maradó időbe, |
| Hogy mily nagy vész találta ismét a népet, |
| Midőn éltünk vala ezerhétszáz után |
| A hatvannegyedik esztendőben. |
| Mert jött vala akkor, a hatalmas császárnő |
| Parancsa szerint, |
| Egy hóhér generális, kinek neve vala Bukkóv, |
| Hogy megrontsa nálunk a szabad törvényt. |
| El is kezdé állítani szabad földünkön |
| A rabság kitalált katonarendjét, |
| Fegyverbe akarván húzni szabad atyáinkat |
| S kedveseinket szívünk mellől. |
| De ők nem hajlottak a széjjelhordott parancsra, |
| Minek mögötte császárnő állott |
| És hóhér generális, |
| De nem állott mögötte törvény. |
| Ennek okán ágyús és puskás németjeit |
| Híres Madéfalvára reá küldötte |
| Gyilkos generális, |
| S télnek hideg hajnalán népünk seregét |
| S közöttük nemzetünknek egybegyűlt jeleseit |
| Halomra kezdette öletni. |
| Oh, emlékezet, vésd a szüntelen folyó időbe, |
| Ami csak történt ama nap hajnalán! |
| Kínhalálát gyermeknek és jeles fiaknak, |
| S futását a megrettent csíki népnek, |
| Minek árjában magam is, éjjel és nappal, |
| Nyugodalom nélkül menekedém, |
| Nem is pihenhetvén, |
| Csak jegyes mátkám busongó szárnyán, |
| Ki vala Kászoni Pál. |
| „Mikor Csíkból elindultam, jaj, |
| Színem se vót, úgy búsultam, jaj… |
| Kezem fejemre kapcsoltam, |
| Szegény Csíkot úgy sirattam, jaj… |
| Mikor a falu végire kiérkeztünk, jaj, |
| Nagy szomorán visszanéztünk, jaj… |
| Láttuk sok kémény füstölgését, |
| Felfele lengedezését, jaj… |
| Mikor Sepsiszentgyörgyre megérkeztünk, jaj, |
| Egy fogadóba mind bémentünk, jaj… |
| Elévettük a tarisnyát, |
| Azt a csíki tarkabarkát, jaj… |
| De én még enni sem tudtam, |
| Szegény Csíkot úgy sirattam, jaj!” |
| Oh, mátkás jegyesem, Kászoni Pál: |
| Beh nagy vigasz valál a bujdosásban |
| Te nekem… |
| De rettegvén szívem, jobban szivednél, |
| Hogy bujdosott helyünkön keresők megfognak: |
| Hányszor mondám, könyörögve neked, |
| Hogy menj rejtő hegyekbe; |
| S jaj, te elmentél, Kászoni Pál! |
| „Elment az én rózsám, elhagya engemet, |
| Elvitte magával minden jókedvemet. |
| Gyere vissza, rózsám, ne hagyj el engemet, |
| Ne vidd el magaddal minden jókedvemet. |
| Csináltatok néked búból köpönyeget, |
| Meg is béleltetem sóhajtásaimmal, |
| Megsinóroztatom hosszú utaimmal, |
| Meg is gomboztatom sűrű könnyeimmel…” |
| Hallod énekemet, |
| Őrizd rejtekedet, |
| Szívem jegyesem! |
| Köszönöm szárnyas hírhozódat, |
| Megbízott szíves madaradat, |
| Kiről meghallod most |
| Énekemet. |
| „Egy gyenge kis madár hozzám kezde járni, |
| Virágos kertemben, |
| Virágos kertemben |
| Fészket kezde rakni. |
| Azt a sok irigyim észbe kezdék fogni, |
| Madárka a fészkét abba kezdé hagyni. |
| Csiriplő madárka, bánatim hordója, |
| Pendítsd meg nyelvedet, |
| Pendítsd meg nyelvedet |
| Gyönyörű nótára! |
| Hagyd sűrű bánatim felpanaszolását, |
| Dalold el lelkemnek az felvidulását…” |
| Oh, földnek virágai, |
| Oh, egeknek harmatai, |
| Kik megáldottátok lelkemnek vigalmát, |
| És vigasztalást adtatok szememnek, |
| Mely látja kedvesét |
| Szabad úton mendegélni, |
| Haza Csík felé, |
| Haza Csík felé… |
| „Feljött már az esthajnali csillag, |
| Az én rózsám hazafelé ballag… |
| Eresszen ki, édesanyám, sej, hozzája, |
| Gyenge a szivem, majd meghasad utána… |
| Jaj, de szépen ragyognak a csillagok; |
| Sötét van és mégis az utcán járok… |
| Takarj el, este, sej, fekete takaróval, |
| Meg ne lássanak a babám karjában.” |
A hivatkozás helye
A népdalbetétek a Kossuth-díjas Lajtha László gyűjtéséből valók.
Mezei Mária Vallomástöredékek című könyvében (kiadta a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1981.) emlékezik a krónikás ének születésének körülményeire. Egy évet téved, mert az 1953-as esztendő őszére helyezi a rövid életű – mert betiltott – színpadi monológ vidám színpadi előadását. A Siculicidium idejét, az 1764-es tragikus madéfalvi veszedelmet s annak korát megidéző lírai krónikát – úgymond – kilencszer adhatta elő. A színháztörténeti adattár fel sem tünteti az előadás tényét. A mű további sorsát megvilágítja az a levél, amelyet Gál Péter, a Vidám Színpad igazgatója írt Tamási Áronnak:
„Kedves Tamási elvtárs!
Kötelességemnek tartom, hogy azonnal értesítselek arról a megbeszélésről, amelyet tegnap este Mezei Máriával és a minisztérium egyik magas rangú illetékesével folytattam.
Mint minden szükséges szép és új kísérlet kultúrforradalmunkban, a ti művetek bemutatása is megmozgatta és vitába szólította azokat, akik hivataluknál, szakértelmüknél fogva szívükön viselik a színház műsorpolitikájának ügyét. E viták kezdetének magad is tanúja voltál, azt azonban talán nem tudod, hogy mióta műveteket műsoron tartjuk, a vélemények még nem szűrődtek le. Tegnapelőtt Mária ment fel a Népművelési Minisztérium Színházi Főosztályára, valószínűleg az ő kérésére történt az, hogy a minisztérium részéről tegnap megjelentek a Bujdosó lány meghallgatására.
A műsorszám megtekintését követő megbeszélésen úgy döntöttünk, hogy miután művetek bebizonyította ennek a műfajnak létjogosultságát, azt a jövőben – ígéretetek szerint segítségetekkel – folytatni kell. Mostani formájában azonban a változtatásokkal sem sikerült kiküszöbölni azokat a politikai-hangulati elemeket, amelyek akadályát képezték az első változat bemutatásának. A Bujdosó lány kultúrpolitikai értékének elismerését húzza alá az a döntés, hogy abban az esetben, ha az a fáradozásunk sikerrel jár, hogy Révai elvtársat rábírjuk, hogy áldozzon időt arra, hogy műsorunkat megnézze, az ő jelenlétében ismét műsorra tűzzük műveteket.
Biztos vagyok benne, hogy sem te, sem Lajtha tanár úr nem nehezteltek azért, mert mind a színház, mind felettes hatóságai ilyen szigorú felelősségérzettel fáradoznak azon, hogy a magyar népdalt színházunk közönségével úgy szerettessék meg, hogy annak sikerét semmi ne zavarja.
Gazdasági tekintetben a Magyar Népköztársaság Irodalmi Alapja biztosítja a szerzők számára, hogy a már műsorra tűzött művek levétele esetén a szerzők megfelelő kártérítésben részesüljenek. A Ti és színházunk kapcsolata szempontjából pedig biztosan számítunk arra, hogy – amint megígértétek – a közeljövőben már megbeszélhetjük következő műveteknek bemutatását, amelyhez már előzetesen ismerni fogjuk felettes hatóságaink szempontjait is, ami biztosítani fogja, hogy annak műsorra tűzését ne kísérjék a mostanihoz hasonló zavaró jelenségek.
Budapest, 1952. november 10.
Szeretettel üdvözöl:
(Gál Péter)
igazgató”
A monológot az Újvidéki Rádió 1969. december 15-én rögzítette Mezei Mária előadóestje keretében, ez a felvétel rövidítve az 1980-ban megjelent lemezen is hallható. Tudomásunk szerint egy kései, hatvanas évekbeli felvételen a televízió archívuma is őrzi Mezei Mária monológját.
Lajtha László népdalgyűjtéseinek helye és ideje: 1.) Mikor Csíkból elindultam: Szentgerice, Maros–Torda megye, 1943; megjelent zongorakísérettel a Kilenc magyar népdal című kiadványban, Zeneműkiadó, 1962, No. 1. – 2.) Elment az én rózsám: Öcsény, Tolna megye, 1913; megjelent Kodály Zoltán: A magyar népzene című kiadványban, a Példatárt szerkesztette Vargyas Lajos, Zeneműkiadó, 1952, No. 328. – 3.) Egy gyenge kis madár: Csíkverebes, Csík megye, 1911; megjelent ugyanott, No. 155. – 4.) Feljött már az esthajnali csillag: Diósad, Szilágy megye, 1914; megjelent ugyanott, No. 401.
Ördögölő Józsiás*
Mesejáték három felvonásban
1952
Első felvonás
Színhely: Tündérország királyának udvari kertje.
Idő: pirkadó gyönyörű hajnal, nyári napéjegyenlőség napján.
A szín tere hátrafelé nyitott. Ebben a nyitott térben a királyi udvar tündéri kertje látszik. Középen, a szín háttere gyanánt, ott áll egy magas sziklafészek. Ebben tanyáznak a tündérek. Valóságos sziklavár ez, melyet maga a természet alkotott. Olyan hatást tesz, mintha húsz-harminc méter magas is volna. Az egész sziklakastélyt buja növényzet futja be, a szikla oldalain kúszva. A növényzetnek nagy levelei vannak, és óriási, változatos virágai, melyek színes harangocskák módjára csüngenek. A szikla teteje alatt nagy, négyszögű barlangocska látszik, melyben egy ember kényelmesen tanyázhatik. Ennek a barlangocskának kis terasza is van, honnét sziklalépcsők vezetnek kétoldalt le a kert földjére. Természetesen nem meredeken vezetnek lefelé, hanem oldalosan, egymástól mindjobban távolodva. A két lépcsősor útjának táján is vannak a sziklában barlangocskák. Ezekből jól ki lehet a lépcső fokaira lépni, s onnét lejönni a kert földjére.
A sziklavár tetején, ott egy kicsi fa áll virágba borulva. Kétoldalt, lent a sziklavár aljában, utacska vezet, mely a sziklavár háta mögé kanyarodva eltűnik; elöl pedig, a sziklakastély előtt, egybefut. Mind a két utat óriási virágok szegélyezik. Eme utacskák fölött, vagyis a sziklavár két oldalánál, a messzeségbe nyílik a látás, hol tündéri fényben paradicsomi tájak lengenek.
A sziklavár előtt, hol az utacskák egybefutnak, teraszos tér van, melynek a hátsó középső részén, hátát majdnem a sziklavárnak vetve, nagy királyi kőszék áll. Ezt a kőszéket is a természet alkotta. Egészen csupasz, növény vagy virágok nem futották be. Előtte, úgy három méterre, kisebb kőszék áll, melynek oldalát és karjait azonban befutották a rózsák. A kővár mögött megszólal egy kürt. Csak néhány másodpercig szól. Hangja a felvirradó nagy napnak szól: ébresztés és köszöntés egyaránt.
Fölmegy a függöny.
Halkan, mint az égi muzsika, zene kezdődik, mely a kürt elhangzott dallamát pillangózza körül. Lassan erősödik a zene. Olyan lesz, mint egy ujjongó tündéri himnusz; mintha meg akarná bűvölni az elérkezett napot, hogy gyönyörű legyen, hozzon jó gyümölcsöt, és örömben múljék el.
Közben pirkad; majd lassan nyílik a nap.
Mihelyt megszólal a zene, a sziklavár barlangocskáiból kezdenek előtűnni a tündérek, és a kőlépcsőkön megindulnak lefelé a földre. Először az első barlangocskákból jönnek elő, s utána sorjában a többiből. Amelyik fent a sziklavár homlokán van, az a barlangocska még csendes. Amelyik tőle jobbra esik, a lépcsők tetején, abból Dilló tündér jön elő; a bal barlangocskából pedig Idilló tündér.
A tündérek mind hosszú, fehér ruhában vannak. Fehér ruhájukon zöld szalagból övet viselnek. Dilló és Idilló zöld gyöngyöt is a nyakon. Amint földre érkeznek a kőlépcsőkön, lent sorjában félkoszorúban állnak, szembe a sziklavárral. A koszorú közepén külön áll, egymás mellett, Dilló és Idilló. Dilló láthatólag a sziklavár homlokára figyel, Idilló pedig a tündérekre, kik között ő most a fő.
A zene halkul.
Ismét felhangzik a kürtszó, mint először; de most nem egy kürt szól, hanem kettő.
JÁZMINA
A barlangocskából, mely fent áll a sziklavár homlokán, előjön; a rózsák között, a barlang előtti kis teraszon megjelenik. Aranygyöngy van a nyakán, a derekán aranyszalag és a lábán aranycipellő. Jó reggelt, gyöngyvirág gyöngyei!
DILLÓ
Széttárt karokkal meghajlik. Jó reggelt, legszebb virágunk, Jázmina!
TÜNDÉREK
Vidáman meghajolnak. Köszöntünk, királyunk leánya!
JÁZMINA
Az égre néz, és körül a világba. Ó, nagy és titokzatos nap!… Íme, eljöttél… Vajon mit rejtegetsz fényed mélyén, és mire nyitottad tündöklő reggeledet?… Megindul lefelé a lépcsőn.
TÜNDÉREK
Az Idilló intésére éneklik; a zene az énekhez csak pillangózva szól.
| Fölkelt a nap boldogságra, |
| Királyunknak szép leánya! |
| Tündérország legszebb gyöngye, |
| Mind a népnek jó reménye. |
| Hozzon e nap szép kérőket, |
| Hű szivedért esengőket. |
| Ki megtetszik, tartsd magadnak, |
| Öröme lesz így napodnak. |
DILLÓ
Az ének alatt elejébe megy Jázminának, kit a lépcsők aljában csókkal üdvözöl. Mire ketten a tündérekhez érkeznek, éppen vége az éneknek és az énekkel együtt a zenének is.
JÁZMINA
Ha nem tudnám, hogy a tündéreim vagytok, igazán azt hittem volna, hogy hajnali madarak énekelnek. Köszönöm a szép éneket.
TÜNDÉREK
Meghajtják magukat.
IDILLÓ
Szívünkben termett, felség.
JÁZMINA
Még csak a király leánya vagyok, Idilló!
IDILLÓ
Ó, mire felszárad a harmat, már felség leszel, Jázmina. Jönnek a daliás kérők: te kiválasztod szívednek a legméltóbbat, aki győzni is fog. Aztán királyunk, bölcs atyád, nyugdíjba megy, s te már szerelmes uraddal ülhetsz is a királyi székbe. Vagyis uralkodsz az ország fölött!
DILLÓ
Enyhén rápirít. Kissé bohó vagy, Idilló!
IDILLÓ
Kedvemben csupán a valót mondom, úgy hiszem.
JÁZMINA
De, Idilló, kedved elrejti kissé, hogy választott uram lesz a király.
IDILLÓ
No, és?
JÁZMINA
És a király uralkodik, nem a királyné!
IDILLÓ
Bizony, a király uralkodik. Huncutkodva. A király, az ország fölött, Jázmina pedig a király fölött.
TÜNDÉREK
Tetszik nekik, nevetnek.
JÁZMINA
Huncut vagy, Idilló!
IDILLÓ
Tündérek vagyunk; s Jázmina leginkább! A tündérekhez. Nem igaz, lányok?
TÜNDÉREK
Vidámságukban szinte röpdösnek, ahogy mondják.
| A nagy nap fénybe lép, |
| Dilló faragott kép, |
| Idilló kedve ép, |
| Jázmina tündérszép! |
DILLÓ
Csakugyan gyönyörű vagy, Jázmina! Ragyogsz, mint a csillag, és szemet vidítasz, mint reggel a rózsa.
JÁZMINA
Igazán?… Örül, hogy szépnek mondják; forog Dilló előtt. Rendben van a ruhám, Dilló?
DILLÓ
Mint virágnak a szirma, aranyom.
JÁZMINA
Jaj, milyen izgalomban vagyok!… Lelkem remeg, s a szívem olyan, mint a bolondos pillangó… Ó, vajon mi lesz?!
DILLÓ
Mi lesz? Kicsit elgondolkozik: csakugyan, mint a faragott kép.
IDILLÓ
Közben meglibben, s vidám-kedvesen meg is játssza, ahogy mondja.
| Érkeznek a kérők, |
| Mind aranyat érők. |
| Egynek szíve dobban, |
| Másnak szeme koppan. |
| A vágyuk is lobban, |
| Egyre-egyre jobban. |
| S Jázmina csak sorban |
| Válogat azokban. |
TÜNDÉREK
Az Idilló szavai alatt közreveszik Jázminát, és játszva körülötte forognak, miközben ismétlik.
| Egynek szíve dobban, |
| Másnak szeme koppan. |
| A vágyuk is lobban, |
| Egyre-egyre jobban. |
| S Jázmina csak sorban |
| Válogat azokban. |
Felhangzik a kürtszó, mint előbb; de már három kürt hangja.
IDILLÓ
Hüh-hajh! Valami készül!
TÜNDÉREK
| Mozdul a nap, |
| Indul a nap! |
DILLÓ
Igen. Jön Kámzsa, az égi mester.
TÜNDÉREK
Összedugják a fejüket, úgy várják-lesik Kámzsát.
IDILLÓ
Kiált, de csak úgy játékból. Hol vagy, égi bátyus?
DILLÓ
Mintha rendre intené Idillót. Azt hinné bárki, hogy bárányokat őrzöl talán?!
IDILLÓ
Valóban, s egy juhocskát.
JÁZMINA
A sziklavár tetején meglátja Kámzsát. Ott van, ott van! A legtetején! A virágos fánál!
KÁMZSA
Éppen megjelent fent a virágos fánál. Itt Kámzsa szól a világhoz. Lámszának, Tündérország királyának égi mestere, Kámzsa!
IDILLÓ
A tündérekhez. Boruljatok le! S csendben legyetek!
A tündérek leborulnak a földre, Dilló és Idilló is fél térdükre. Csak Jázmina áll, de ő is lehajtott fejjel.
KÁMZSA
Emelt, kihirdető hangon. Halljad, Lámsza birodalma és annak tündér népe! Halljad, egész világ és annak rengeteg tarka lakói! Felvirradt a nagy nap, midőn egyenlő a nappal és az éjjel. Az egek erején már idejében hírré tettük királyunk szavát. Lámszának szava pedig így szólt: „Készüljenek a királyi kérők, és bátorkodjanak az ártatlan daliák, mert Jázmina leányát, országának gyöngyét, ezen a napon férjhez adja Lámsza.” És ímé, eljött a nap! Melynek hajnalán, tizennyolc esztendőt számolván, kinyílott Jázmina. Ó, tündöklő nap, te ragyogó égi tűzkerék: áraszd el meleg fényeddel tündéri földünket! Ó, mennyek birodalma, tisztítsd meg szívünket! Ó, termő és virágos föld, tápláld örömünket! Ámen!
TÜNDÉREK
Felállnak.
DILLÓ
Igazán lelkiből szólott az égi mester.
IDILLÓ
Tud atyus, tud.
Tündérek mosolyognak.
JÁZMINA
Nekem az tetszett legjobban, hogy „ártatlan daliák”.
DILLÓ
Maguk a daliák?
JÁZMINA
Dehogy! Midőn azt mondta, hogy „készüljenek a királyi kérők, és bátorkodjanak az ártatlan daliák”.
IDILLÓ
Ah, vannak is olyanok, manapság!?
DILLÓ
Ugyan, Idilló! Mért ne lennének?
JÁZMINA
Vannak, nincsenek?! Hát ha egy is van, csak jöjjön! Titkolózva. Mert titokban megmondom nektek: szeretnék nagyon egy olyan daliát látni, akinek szíve-lelke valóban ártatlan.
DILLÓ
Úgy gondolod, hogy nem szeretett még senkit? És nem tett gonoszat?
JÁZMINA
Annál is többet gondolok. Legyen oly tiszta, mint a tündöklő fényes csillag, és olyan ártatlan, mint az erdei forrás.
IDILLÓ
Férfiúban? Olyan nincs!
DILLÓ
Hátha!
JÁZMINA
De ha van is, ide az olyan talán nem is jön. Pásztorlányt keres inkább, attól félek. Kicsit durcásan. Mert ha az ember egy királynak a lánya, akkor már kalandosok jönnek, s nagy hazugok.
IDILLÓ
Igen. S azt hazudják, hogy ők ártatlan daliák.
JÁZMINA
Nekem nem lehet azt hazudni, ám!
DILLÓ
Jázmina rajtacsípi!
JÁZMINA
Nem rajtacsípem. Megtudom!
IDILLÓ
Megtudod?! Miből lehet azt megtudni?
JÁZMINA
Mint nagy titkot mondja. Az öregnek, vagyis Kámzsa bátyusnak, van egy titkos könyve, amit elzárva tart örökké, ezer lakat alatt. De én azt egyszer elloptam, s abból mit olvastam! Hát azt olvastam, hogy a mindenség hatalmas és bölcs ura minden országnak adott egy nagy-nagy ajándékot. Nekünk azt adta, Tündérországnak, hogy ezen a mi földünkön olyan embert senki sem győzhet le, aki ártatlan. Vagyis úgy ártatlan, ahogy mondtam az előbb.
TÜNDÉREK
Ámulnak.
IDILLÓ
Hátha tutyimutyi?
DILLÓ
Mindegy, ha ártatlan.
JÁZMINA
Neked mindegy, nekem nem.
IDILLÓ
No, mert nekem sem. Hanem legyen melléje erős, okos és vitéz.
DILLÓ
Vigyázzatok! Jön az égi mester!
JÁZMINA
Amit mondtam örök titok legyen!
TÜNDÉREK
Úgy lesz, titok lesz.
JÁZMINA
Esküdjetek!
TÜNDÉREK
| Szivárványnak hét színére, |
| Daliáknak hű szívére! |
Közben Dilló és Idilló már elejébe ment Kámzsa mesternek, ki a sziklavár oldalánál a virágos úton bukkant elő. Meghajlással üdvözölték.
KÁMZSA
Jön; karon fogva hozza Dilló és Idilló. Saruja van, fehér süvege, és piros öv a fehér ruháján. Mélyen meghajlik Jázmina előtt. Jó reggelt, világ legszebb virága, fenséges Jázmina!
JÁZMINA
Jó reggelt, égi mester. Szép volt, amit mondtál. Köszönöm.
IDILLÓ
Arany esze van Kámzsa atyusnak.
KÁMZSA
Öreges, kedves feddéssel. Nem atyus, hanem mester, égi mester! Meg akarja cirógatni Idillót, aki játékosan elhúzódik. A király táltosa, kis huncut!
IDILLÓ
Úgy hiszem, Dillóval összecserélsz, atyám.
KÁMZSA
Ó, nem cseréllek össze. Dillóban, nem tudom, mily parázs szendereg, mert ő azt ügyesen takarja. De a te parazsad takarás nélkül izzik, mint megannyi drágakő.
IDILLÓ
Meghajtja magát. Köszönöm, égi atyám.
JÁZMINA
És te, Dilló, nem köszönöd meg?
DILLÓ
Kormozó üszökre nem csillan parázs.
JÁZMINA
Ejnye, Dilló, milyen fanyar vagy ilyen szép napon!
KÁMZSA
Bizony, nagy nap a mai.
JÁZMINA
Hogyan mondtad, atyám? „Ó, tündöklő nap…”
IDILLÓ
Folytatja… „áraszd el meleg fényeddel tündéri földünket…”
FANFARUS
Nagy izgalommal, sok mozgással jön a virágos úton. Hah jaj-jaj… Hah jaj-jaj!…
DILLÓ
Jön a hopmester!
FANFARUS
Hozzájuk ér, kezében egy nagy kampósbot.
KÁMZSA
No, mi van, öcsém, Fanfarus?
FANFARUS
Őfelsége dúl-fúl! Híjj, de nagyokat káromkodik!
JÁZMINA
Az én atyám?!
FANFARUS
Ő maga, felséges kisasszony.
JÁZMINA
Hiszen soha nem tette, egész életében!
FANFARUS
Igen, de ma nagy, ritka napja van.
JÁZMINA
S mi a baj?
FANFARUS
Nem találja, nem találja a kampósbotot!
IDILLÓ
Hühh, mi lesz itt ma a kérőkkel!
TÜNDÉREK
| Az egyiken koppan, |
| A másikon suppan. |
JÁZMINA
S hopmester uram, te nem kerested azt a botot?
FANFARUS
Kerestem, kerestem, de nem találtam. Ha nem egyéb, engedelemmel legyen mondva, ellopta valaki. Ellopta, mert a szerencse jár azzal a bottal.
JÁZMINA
A tündérekhez. Virágaim, nem keresnétek meg atyámnak?
TÜNDÉREK
Dehogynem! Indulnának is.
IDILLÓ
Várjatok egy cseppet! Kámzsához. Égi mesterünk! Te jós vagy, a jövőbe látsz, és mindent tudsz: hol van a bot?
KÁMZSA
Mit adsz, tündérek feje, ha megmondom?
IDILLÓ
Szellő szárnyán egy csókot.
KÁMZSA
Rámutat a botra, mit Fanfarus a kezében tart. Ott van a hopmester kezében!
FANFARUS
Bamba elképedéssel nézi kezében a botot. Csakugyan!
IDILLÓ
Kikapja a Fanfarus kezéből a botot, Kámzsa felé fuvint egy csókot; s a tündérekhez. Usgyé, lányok!
A tündérek szaladni kezdenek tova, majd a sziklavár oldala mellett eltűnnek.
IDILLÓ
Visszafordul. Ki akar még egy csókot?
KÁMZSA
És vele egyszerre Fanfarus. Én!
IDILLÓ
Akkor hopp: aki megfog! Szalad, majd eltűnik a tündérek után.
Kámzsa és Fanfarus iramodva szaladnak Idilló után, de a hopmester jobban fut. Ők is eltűnnek.
JÁZMINA
Nevetve biztatja Kámzsát. Lemaradsz, égi mester! Kicsit még tovább is szalad, hogy utánuk tudjon nézni. Nevetgélve jön vissza.
DILLÓ
Kényszeredetten nevet. Bolondos férfiak…
JÁZMINA
Szeretem őket.
DILLÓ
Én is szeretem. Ámbár nem illendő ily korban egy tündér után futni.
JÁZMINA
Te nem futnál Idilló után, ha férfiú volnál?
DILLÓ
Nem, csillagom. Ha egyáltalán futnék, akkor én utánad futnék.
JÁZMINA
Te utánam, s én Idilló után.
DILLÓ
Ugyan! Annyira tetszenék neked, fenség?
JÁZMINA
Igen, mert Idilló vidám és játszi; s csillogó, mint a napsugár.
DILLÓ
Vagyis pajzán.
JÁZMINA
Maga az öröm.
DILLÓ
Kívánom, fenség, hogy ne csalódjál benne.
JÁZMINA
Szavad meglep. Mire gondolsz?
DILLÓ
Adj alkalmat neki. Vajon hűséggel szolgálna téged?
JÁZMINA
Hogyan? Gondjában van valahány tündérem, hiszen a tündérek feje Idilló!
DILLÓ
Tennéd helyembe bizalmasoddá.
JÁZMINA
No, ennyire szívedre vetted? Dilló! Hát nem lehet mindenki olyan, mint te! Oly okos, komoly és hűséges! Hiszen azért vagy te az én egyetlen bizalmasom és segítőm, mert ilyen vagy.
DILLÓ
Ha királyné leszel, akkor is megtartasz magad mellett?
JÁZMINA
Ha nem leszel irigy.
DILLÓ
Meghajlik. Köszönöm.
KÁMZSA
Szuszogva, nagyokat fújva visszajön. Hüjh, de meleg van…
JÁZMINA
Vidáman. Elveszett a csók, egek atyja?
KÁMZSA
Elveszett, fenséges tündér. Úgy fut az a horgas Fanfarus, mint a hosszú kutya.
JÁZMINA
Fújd ki magad, itt Dilló mellett. Hadd bosszankodjék Fanfarus. Dillóhoz. No, Dilló! Ütögesd a hátát atyuskánknak!
DILLÓ
Ez tetszik neki, nevetve ütögeti Kámzsának a hátát. Ujh, beh erős vagy, egek ura!…
KÁMZSA
Ütés közben a szava baggadozik. Nem sokkal ma… radtam el Fan… farus mögött.
DILLÓ
Jólesik, atyuska?
KÁMZSA
Jó, de… elég!
DILLÓ
Abbahagyja az ütögetést.
JÁZMINA
Remélem, égi atyám, hogy a lelki szemeid nem fáradtak ki.
KÁMZSA
Azok nem.
JÁZMINA
Akkor nyisd ki jól táltos szemeidet, és nézzél a jövőbe. Elég a mai nap. Mi lesz?
KÁMZSA
Jövendölő pózba kezd helyezkedni; dörzsöli a homlokát, a szemét. Látok…
JÁZMINA
Mit látsz?
DILLÓ
Már mindenben részt akar venni; nagy odaadással. Súgjatok neki, égi hatalmak!
KÁMZSA
Behunyt szemmel, puhán legyint Dilló felé. Nem kell súgás… Lassanként révületbe esik. Látok kérőket… Keletről, nyugatról… Egyik kicsi, másik nagy.
JÁZMINA
Okosan szólasz, égi atyám. De kik lesznek azok a kérők?
KÁMZSA
Mintha nem is hallaná a kérdést. Látom őket, ahogy jönnek… Különös ruhákban… Messzi országok urai… S egy ifjú vitéz, ki csodás birodalmát a szívében hozza…
DILLÓ
Izgalmában totyog, a kezét tördeli.
JÁZMINA
Tiszta és ártatlan, atyám?
KÁMZSA
És jön egy rettegett fekete király… Szeme villog… Esze, mint a tűz…
JÁZMINA
Szinte remeg. A tiszta és ártatlan ifjúról beszélj, atyám!
KÁMZSA
Révületben folytatja. A vágya is olyan, mint a tűz… A gondolata rontás… S a szívében ott ül a halál…
JÁZMINA
Majdnem sikoltva kiált fel. Hallgass, atyám!
Akkor hármat jelezve, üt egy harang.
DILLÓ
Jön a király.
KÁMZSA
Megrázza a fejét. A harang szólt?
JÁZMINA
Igen, az ezüstharang. Édesatyámnak jöttét jelezte.
A tündérek kórusa énekel, a hang közelget. Az ének elején a sziklavár mellett már elő is bukkan a menet.
| Oszlik most a homály, |
| Lámsza jön, a király. |
| Égre száll a fohász |
| Legyen boldog a nász! |
Elöl Fanfarus jön a hosszú hopmesteri bottal. Utána csoszog az öreg Lámsza király. Szakállas fején aranykorona, aranyövén kard és a lábán aranypapucs; kezében a nagy kampósbot. A tündérek félkörbe fogták, és úgy kísérik.
JÁZMINA
Elejébe lép a királynak, meghajol előtte, majd megcsókolja; aztán ismét meghajol. Boldog jó reggelt, édesatyám!
LÁMSZA
Orcád halovány, kislányom. Jól aludtál?
JÁZMINA
Mint kismadár a fészkén, édesatyám.
LÁMSZA
Megsimogatja Jázminát. No, jól van… Majd lesz valahogy… Csak reám hallgass, édes kislányom. Megindul a nagy kőszék felé, de egy-két lépés múlva visszafordul. És a szívedre, kis madaram.
JÁZMINA
Boldogan. Köszönöm, édesatyám.
LÁMSZA
Odamegy a nagy kőszékhez, ott leül, megszusszan; a botját lába közé veszi.
Eközben Fanfarus a baljára áll. Kámzsa pedig jobbja felől. Körülnéz, elégedetten bólogat.
Ajh, be szép reggel van, Fanfarus!
FANFARUS
De még milyen szép, felség!
LÁMSZA
Kámzsához. Ennek a táltos szíve is örvend, ugye?
KÁMZSA
Meghiszem, felség.
JÁZMINA
Közben a Dilló karján a kicsi, virágos kőszékhez ment, amelyre leült.
Jobbjára Dilló állt, baljára Idilló. A tündérek félkörben mögötte állnak.
LÁMSZA
Látva, hogy mindenki a helyén van. Hát, kedves Fanfarus!
FANFARUS
Parancs, királyom!
LÁMSZA
Mondd meg, légy szíves: érkeztek-e már kérők?
FANFARUS
Úgy hallom, érkeztek, felség.
LÁMSZA
Nyilván a vendégudvarban vannak. Ugye?
FANFARUS
Úgy hallom, felség.
LÁMSZA
Úgy hallod? Hát akkor ereszd ide őket! Egyenkint.
FANFARUS
Igenis, felség. Indul.
LÁMSZA
Utánaszól. De a kísérettel együtt, te Fanfarus!
FANFARUS
Csakis. Elmegy.
LÁMSZA
Csakis, azt mondja.
KÁMZSA
Csakis, felség; csakis azt mondja.
LÁMSZA
És a csillagok, nagy jós! Azok mit mondanak? Kedvezőt, remélem.
KÁMZSA
Igen kedvezőt, felség. Nagy boldogságot mutattak az éjjel. Csupán a holdban láttam valami foltot.
JÁZMINA
Hátranéz, sóhajt.
LÁMSZA
Foltot, a holdban? Hát abban kell lenni valami foltnak, te Kámzsa táltos!
KÁMZSA
Kell, kell.
LÁMSZA
Szokott, bizony. A tündérekhez. Ugye, gyerekek, a holdban mindig szokott lenni valami folt?
TÜNDÉREK
| Holdban folt, |
| Mindig volt. |
LÁMSZA
Hallod, Kámzsa!
KÁMZSA
Én is csak azt mondtam, felség, hogy:
| Láttam a holdban, |
| Hogy benne folt van. |
LÁMSZA
| Ha azt láttad abban, |
| Mit láttál a napban? |
KÁMZSA
A napban? Még semmit.
LÁMSZA
Mi ennek az oka?
KÁMZSA
Nem bújhattam utána a föld alá, felséges uram!
LÁMSZA
De már feljött, te Kámzsa! Mért nem vagy szemfülesebb?!
KÁMZSA
Feljött?! No, akkor megnézem most. A sziklavár oldalához lép, és onnét nézi a napot, mely lobogva éppen feljött.
LÁMSZA
No, mit mond?
KÁMZSA
Ajh, nagyon jót, felség. Fénye, mint az arany. Örömben lobog. Erős lesz a viadal.
A sziklavár mögött megperdül egy dob. Közelítve szól.
KÁMZSA
Rögtön visszaszalad a helyére.
LÁMSZA
Azt mondod, hogy erős lesz a viadal?
KÁMZSA
A nap mondja, felség.
FANFARUS
A hangja bal oldalról. Erre, nagy király! Erre!
KÁMZSA
Jönnek!
LÁMSZA
Úgy hallom, elsőnek valami nagy király jön.
Mindenki arra les. Jázmina is, nagy izgalommal.
BABURA
Kíséretével előbukkan.
Fanfarus előre egyengeti őket. Libasorban jönnek. Legelöl maga Babura, a király. Tökfejű, kicsi ember, csupasz arccal. Öltözéke olyan, mint egy mezei törzsfőnöké. Nyakában tökvirágkoszorú. Utána jön a zászlós embere, magasra tartott zászlóval. A zászló széle zöld, középen tököt ábrázol, melyet zöld bab indái kereteznek. A zászló felírása, nagy betűkkel: „Jó babot kívánunk”. A tündérhoni dobos a sziklavár fokánál marad. Maga a kíséret bal oldalon áll fel, libasorban, élén a királlyal. A sor éle Lámsza és Jázmina közé esik. A zászlós ember meghajtja Lámsza felé a zászlót, mire Babura harsányan nagyot köszön.
Jó babot kívánunk!
KÍSÉRET
Egyszerre, ütemesen vágja rá. Babban a tök! Babban a tök!
LÁMSZA
Mit mondtak ezek, Fanfarus?
FANFARUS
Köszönt a király, hogy „jó babot kívánunk”.
LÁMSZA
Azt értettem. Bóbítottam is rá. De azután mit mondtak?
FANFARUS
Azt mondták, felség, hogy: „Babban a tök.”
LÁMSZA
Érthetetlen neki. Ba-bab-ban a tök?!
Tündérek vidulnak, ha mernének, nevetnének.
FANFARUS
Nem, felség. Hanem: „Babban a tök.” Vagyis hogy bab között termik a tök.
BABURA
Szaporán bólogat. Abban, babban. Jázminára vigyorog.
JÁZMINA
Befogja a szemét.
LÁMSZA
S azt mért mondják, hogy babban a tök?
FANFARUS
Az az ő harci kiáltásuk, felség.
LÁMSZA
De a bab kicsi!
FANFARUS
Kicsi, de sok van belőle.
LÁMSZA
Ühüm… Értem… Vannak még kérők?
FANFARUS
Hogyne volnának, felség.
LÁMSZA
Eredj akkor, ereszd a következőt!
FANFARUS
Elmegy; vele megy a dobos.
LÁMSZA
Köhécsel, hogy vajon mit kezdjen ezekkel. Kik vagytok, tiszteletre méltó babosok?
BABURA
Én Bablónia királya vagyok, Babura.
LÁMSZA
Te vagy Babura?!
BABURA
Én!
LÁMSZA
Melyik? A fakó?
BABURA
Az, az!
LÁMSZA
No hát! S milyen földön éltek?
BABURA
Bablóniában, uram. Mely bővelkedik vizekben és terményekben. S olyan az időjárás is benne, hogy jobbat nem kívánhatsz.
| Se nem hideg, se nem meleg: |
| Lányod boldog lesz ott velem. |
TÜNDÉREK
S nyugaton lesz majd napkelet!
LÁMSZA
S azon az áldott földön tököt termesztetek?
BABURA
Azt; s főleg babot.
LÁMSZA
Mondod, hogy király vagy. Otthagynád mégis országodat?
BABURA
Most mondám, hogy odavinném ezt a te leányodat. Vigyorogva nézi Jázminát.
LÁMSZA
Hát akkor ki lenne itt nálunk a király?
BABURA
Maradj te.
LÁMSZA
Igen, de én nyugdíjba akarok menni.
BABURA
Hát akkor itt maradok. Ha muszáj.
LÁMSZA
Nem muszáj.
Ismét megperdül a dob. Izgalmában mindenki fészkelődik.
BABURA
Majd megegyezünk.
FANFARUS
A hangja jobbról hallatszik. Utánam! Csak utánam!
EGYIK
A Murmog kíséretéből. Taposs a sarkára!
MURMOG
A kísérete élén előtűnik a sziklavár jobb oldalánál. Nagy taplókalapot visel, madártollakkal. Hatalmas, szakállas ember. Állatbőrökbe van öltözve.
Ők is hatan vannak. A többi is nagy szál ember, tollasan, állatbőrökben. Zászlójuk sárga, középen egy piros gomba. A zászló felírása, nagy betűkkel: „Trónra a gomba!” Zászlójukat meghajtják Lámsza felé, mire Murmog bömbös hangon köszön.
Trónra a gomba!
KÍSÉRET
Rádörmög. Mumusunk, Murmog! Mumusunk, Murmog! Úgy álltak fel, mint Bablónia emberei, csak a másik oldalon.
LÁMSZA
Kik vagytok, szelíd jó emberek?
MURMOG
Bagariából jöttünk ebbe a Tündérországba. Valami erdei rablók hírét hozták, hogy te a leányodat eladod. S véle a királyi foglalkozást is. Hát ebben a dologban jöttünk. Körülnéz: a szeme megakad Jázminán, aki Murmogra meredve, pillogva ül. Nagy kezével rámutat Jázminára. Ez eladó ugye?
LÁMSZA
Úgy van, jó ember.
MURMOG
Hajh, a kan agyarát, beh szép leány!
LÁMSZA
S kinek kérnétek édes leányomat?
MURMOG
A mellére mutat. Nekem!
LÁMSZA
És te ki vagy?
MURMOG
Én vagyok Murmog, Bagaria örököse.
LÁMSZA
Örököse?! Hát mumust mondtatok az előbb! Ugye, Fanfarus?
FANFARUS
Azt, mumust!
MURMOG
Tiltakozik. Nem azt mondtuk!
LÁMSZA
Hát?
MURMOG
Hátrafordul az emberei felé. Trónra a gomba!
KÍSÉRET
Mumusunk, Murmog! Mumusunk, Murmog!
MURMOG
Lámsza felé. No hát!
LÁMSZA
Bocsánat. S mért mondjátok, hogy „mumusunk”?
MURMOG
Hátrafelé bök a hüvelykujjával. Ők mondják, rólam. Mert tőlem félni kell.
LÁMSZA
S ahol ilyen félelmes örökös van, milyen ország az a Bagaria?
MURMOG
Valóságos kincsesbánya. Nagy hegyein rengeteg erdők. A földnek méhe is gazdag. Mindenütt változatos vadak; s rengeteg, rengeteg gomba!
LÁMSZA
Azért oly dicső nálatok a gomba?
MURMOG
Röhög. Azért trónra a gomba.
KÍSÉRET
Azt hiszi, hogy ismét mondani kell. Mumusunk…
MURMOG
Ráordít a kíséretre. Csend legyen!
LÁMSZA
Mondod, hogy változatos vadállatok vannak Bagariában. Nem féltek azok között lakni?
MURMOG
Féljenek ők!
LÁMSZA
Hát, jó ember! Én úgy vélem, hogy itt nálunk nem lenne jó neked. Nincsenek itt rengeteg erdők, változatos vadállatok és várományos gombák.
MURMOG
Ránevet Jázminára. De egy őzike van!
JÁZMINA
Rettegve húzódik össze. Félek…
IDILLÓ
Ne félj, virágunk!
TÜNDÉREK
| Nekünk e Murmog nem mumus, |
| Tündérek gyöngye, el ne fuss! |
LÁMSZA
Nyugalom, csak nyugalom. Ugye, Kámzsa?
KÁMZSA
Úgy van.
LÁMSZA
Fanfarus!
FANFARUS
Csakis, felség.
LÁMSZA
Most ne azt mondd, hogy csakis. Hanem azt mondd, hogy vannak-e még efféle kérők?
FANFARUS
Effélék nincsenek, felség. Csak másféle van.
LÁMSZA
No, hozd ide azt a másfélét.
FANFARUS
Elmegy; s vele a dobos is, ki várakozott a sziklavár sarkánál.
Csend támad. Lámsza köhécsel. Kámzsa a szakállát simogatja. Jázmina izgalmában még közelebb húzza magához Dillót és Idillót. A tündérek félnek is, vihognak is, Bablónia emberei félve nézik a Murmog embereit. Murmog szárazon köp is Babura felé.
LÁMSZA
No, Kámzsa! Kérdezz valamit tőlük!
KÁMZSA
Mért nem hoztak Bagariából egy fehér szarvast, királyunk leányának?
MURMOG
Az embereihez. Ugye, megmondtam volt, hogy hozzatok!?
EGYIK
A kíséretből. Hoztunk egy tarkát, nagy uram!
MURMOG
Hát hol van?
MÁSIK
A kíséretből. Megdöglött az úton.
Nevetnek. Maguk a bagariások nevetnek a legjobban.
LÁMSZA
Akar még valaki kérdést tenni?
IDILLÓ
Nyújtja a kezét. Azt szeretném kérdezni, hogy Bablóniában mit csinálnak a tökkel?
BABURA
Megesszük!
IDILLÓ
Azt hittem, gurítják.
Mindenki nevet. Lámsza a legjobban.
IDILLÓ
Mind a két kezét felnyújtja. Még azt is szeretném tudni, hogy Bagariában milyenek a lányok?
MURMOG
Szépek, jók, mindenük van.
IDILLÓ
Ó, mily meglepő!
MURMOG
De biza! Mit gondoltál, hogy milyenek?
IDILLÓ
Azt gondoltam, hogy nincsenek.
Mulatnak rajta. Bablónia emberei a legjobban.
MURMOG
Bosszúsan átszól. Mit kacagsz, te Babura?! Mindjárt kicsírázol!
BABURA
Csúfolkodva. Bamba gomba! Bamba gomba!
KÍSÉRET
A bablóniai. Babban a tök! Babban a tök!
KÍSÉRET
A bagariai válaszol. Mumusunk, Murmog! Mumusunk, Murmog!
LÁMSZA
Felemeli a botját, hogy csend legyen.
Megperdül a dob. A közeledő dobszó hamarosan elhallgat, s helyette vidító, édes dallam hallatszik.
JÓZSIÁS
A kísérete élén, a sziklavár bal oldalánál, már fel is tűnt. Vidáman jönnek a vidító dallam mellett. Kicsit katonásan. Legelöl maga Józsiás hozza a zászlót, melyen kék mezőben a nap, a hold és a csillagok vannak. A zászló felírása: „Áldás, Békesség.” Ők is hatan vannak: három legény és három leány. A legényeken ünnepi, falusi, székely ruha, kicsit félrecsapott, virágos, fekete kalappal; a leányokon szintén falusi, színes székely ruha, a hajuk le van eresztve, és világoskék szalagba fonva. Elöl a férfiak, mögöttük a leányok jönnek. Sugárban állnak fel, Bablónia emberei mellett, Jázminával szemben.
JÓZSIÁS
Amint felálltak, rögtön mondja.
| Hét országon által jöttünk, |
| Nap előttünk, hold mögöttünk. |
| Mit feltettünk, holtig álljuk, |
| Jázmin virág a virágunk. |
A vers utolsó szavával köszöntésre emeli a kalapját. Szerencsés napot adjon Isten, felséges király úr!
LEGÉNYEK
A kíséretéből szintén kalapot emelve. Egész háza népének!
LEÁNYOK
A kíséretéből, rögtön a legények után. S Tündérország minden lakójának!
LÁMSZA
Nektek is, mindnyájatoknak.
JÁZMINA
Hasonló jó szívvel.
Mindenki kedvesre enyhül; csak Babura s főleg Murmog lesz zordabb.
JÓZSIÁS
Köszönjük, fölség. Jázmina felé. Neked is, bölcs király szép virága, tiszta szívvel.
MURMOG
Józsiás felé. Mi is itt vagyunk, hé!
JÓZSIÁS
Látom.
BABURA
Látom, látom! De mi királyok vagyunk, földnek fia! Amaz Bagariában! Én pedig Bablóniában! Koronás király!
JÓZSIÁS
Én arról nem tehetek, uram.
BABURA
S az egész kísérete. Tök, tök, tök!
MURMOG
S az egész kísérete. Gomba, gomba!
JÓZSIÁS
Nevetve. Bolondja mondja.
Mindenki vidul. Tündérek nevetnek.
LÁMSZA
Felemeli a botot. Nyugalom! Hadd beszéljen a föld fia!
JÓZSIÁS
Éppen mondani is akarám, fölség, hogy tiszta szív és nemes szándék vezérelt minket abban, hogy tündérudvarodba eljuthassunk. S most már, hogy szerencsésen itt lehetünk, nevünk szerint is béajánlanók magunkat. Az én nevem Józsiás; s ezek itt a hátam mögött mind hazámbéliek, velem szív és lélek szerint egyek.
LÁMSZA
Úgy hallám, hogy valamelyik muzsikált is, amint jövétek. Melyik volt?
JÓZSIÁS
Villikó. Itt mögöttem elsőnek áll.
LÁMSZA
Ágaskodva néz arra. Nem látom a szerszámot.
JÓZSIÁS
Nyilván a kalapjában van. Hátraszól. Mutasd meg, komám, a király úrnak!
VILLIKÓ
Leveszi a kalapját, s a kalap fejéből kivesz egy rózsalevelet. Itt van, uram-király. Egy rózsalevél csupán. Az ember ezt a rózsalevelet béteszi a két ajaka közé, s már szól is a dal. Megteszi, kicsit játszik az előbbi dallamból, aztán visszateszi a rózsalevelet s a kalapot a fejére. Ennyiből áll az egész, fölség.
LÁMSZA
Hát hiába! Mindig tanul az ember valamit.
VILLIKÓ
Könnyű, uram-király, s mégis szép. És vidító!
LÁMSZA
Majd megtanítasz minket is.
VILLIKÓ
Meg én!
LÁMSZA
Először engem, s majd a lányomat.
VILLIKÓ
Téged, fölséges király, a legszívesebben; de a királykisasszonyt ereszd Józsiásnak, mert nem akarnék a szívök előtt árnyék lenni.
LÁMSZA
No, Józsiás! Legszebb dicséret, kinek barátja ily lovag. Lányomat te fogod rózsalevélen tanítani.
JÓZSIÁS
Szíves örömmel, fölség. Mégpedig olyan rózsalevélen, mint a szívnek az ő formája.
LÁMSZA
Jó lesz, Jázmina kislányom?
JÁZMINA
Feláll, szemét szemérmesen lesüti. Azt hiszem, jó lesz, édesatyám. Leül.
MURMOG
Odamorog. Gomba, gomba!
BABURA
Tök, tök!
JÓZSIÁS
Ezek gombászni jöttek ide, vagy tököt szedni?
LÁMSZA
Szabadságuk van bármit mondani, míg illetlent nem tesznek.
JÓZSIÁS
Értem. S gombára váltják s tökre teszik a szabadságot.
MURMOG
S te mire váltod? Rózsalevélre! Amit a szél megfuvint, s már nincs!
BABURA
Arra; s hízelgésre!
MURMOG
Pedig csak egy kóbori pórfi vagy!
BABURA
Kinek nincs a fejében, könnyen rázza!
Zajongás.
LÁMSZA
Fanfarus, mondd a kérőknek, hogy egymás között ne háborogjanak!
FANFARUS
Rázza a botot. Több tök ne legyen, s goromba gomba!
Mindenki nevet.
LÁMSZA
Hát aztán, Józsiás fiú, milyen országból jöttetek?
JÓZSIÁS
Mi bizony egy Borókia nevű országból jöttünk, nagy király. Messze napkeleten van az a Borókia, s innét a szélin vezet az óriás fekete hangyák országútja. Hát mi azon az országúton keresztüljöttünk, s utána keresztül még hét másik országon, ahol mindegyikben tanultunk valami hasznos dolgot.
LÁMSZA
S miről nevezetes az a Borókia?
JÓZSIÁS
Hát elsőbben is arról, hogy ott nemcsak fák, hanem a szívek is teremnek, mégpedig mindenféle és változatos meséket. Így aztán a mese úgy bélepi ott a nagy eget, hogy a nagy ég örökkétig szivárványos. Továbbá arról is nevezetes, hogy ott minden ember úgyszólván király, mert maga kormányozza magát. S bár ha szegények vagyunk is, végtére mégis olyan nagy úr lesz nálunk mindenkiből, hogy mással viteti magát.
LÁMSZA
Messzi útra is?
JÓZSIÁS
A legeslegmesszibb útra, mert a temetőbe, fölség.
Pillanatig síri csend.
LÁMSZA
Bölcs ország lehet, Józsiás fiam, ahol így beszélnek a halálról. S ti mégis eljöttetek onnét. Az hogy eshetik?
JÓZSIÁS
Úgy, uram-királyom, hogy mi valahányan, akik itt állunk, édes szüleinknek a kilencedik gyermeke vagyunk. Az egek bélyege így rajtunk lévén, gondoltuk hát, hogy bátorsággal próbálhatjuk meg a jó szerencsét. S hátha még Borókiának is tudnánk egy kicsit hírnevet szerezni.
LÁMSZA
Hírnevet? Mivel?
JÓZSIÁS
Mivel?! Nem tudom, mit gondoljak e kérdés felől. Hiszen, mint szabad és becsületes emberek, mi is kérőbe jöttünk. Akivel kell, megküzdünk azzal ármány nélkül. S ha győzni találunk, fölséged lánya s a trónus a jutalom. Nem így van?!
BABURA
Nem ettünk gombát, hogy a pórok fiával versenyezzünk!
MURMOG
Sem kölyökkel, sem tökkel!
Zajongás.
LÁMSZA
Felemeli a botot. Micsoda zavargás? No hát!
Csend.
LÁMSZA
Édes lányom, Jázmina! Mit feleljünk Józsiásnak?
JÁZMINA
Feláll. Ki tiszta szívvel jött, atyám, küzdeni joga legyen.
LÁMSZA
Úgy lesz.
JÁZMINA
Leül.
LÁMSZA
Fiam, Fanfarus! Van még kérő a vendégudvarban?
FANFARUS
Nincsen több kérő, felség.
LÁMSZA
Akkor gyere ide, a helyedre! Hadd végezzük a viadalt!
FANFARUS
Megindul a helyére.
MORDIÁS
Abban a pillanatban, hogy Fanfarus a helyére lépne, jobb felől, ahol Bagaria emberei állnak, fejét és kezét kidugja egy nagy lyukon a földből. Megállj, király!
Mindenki ámul.
MORDIÁS
Kibújik a lyukból; zord ördög, szarva, farka van, ördögruhája. Ti, gyülevész lovagok! S az egész tarka kompánia!
Riadalom. A tündérek összebújnak. Jázmina Dillóba és Idillóba kapaszkodik. Babura fél. Murmog húzódik. Józsiás feszülten néz, hogy mi lesz.
LÁMSZA
Feláll; számonkérő, de nyugodt bátorsággal kérdi. Ki vagy?
MORDIÁS
Pokol hírnöke, Mordiás.
LÁMSZA
S mit akarsz?
MORDIÁS
Játékodat összerontani, vén király! E gyülevész lovagokat széjjelkergetni! Lányodat elvenni! Téged elvinni! A hatalmat kézbe venni! Ha akarod, szépszerével. Ha akarjuk, erőszakkal. Ha úgy kell, ármánnyal. Ez a hír számodra!
LÁMSZA
Mordiásra mutat a bottal. Űzzétek vissza!
JÓZSIÁS
Rákiált. Nem takarodol innét? Már indul is feléje, s vele Villikó és Küszküpü.
KÍSÉRET
Bagariából. Mumusunk, Murmog! Mumusunk, Murmog!
MORDIÁS
Megforgatja a szemét, de visszahúzódik a lyukon.
KÍSÉRET
Bablóniából; elkésve, mert eddig meghunyászkodva vártak. Babban a tök! Babban a tök!
LÁMSZA
Szemtelen ördöge!…
MURMOG
Röhögve. Segített a mumus Murmog!
BABURA
De mi is gurítottuk a tököt!
TÜNDÉREK
| Ne gurítson senki más, |
| Elkergette Józsiás! |
BAKSZÉN
Kiles a lyukból, csak vállig látszik.
JÓZSIÁS
Elsőnek veszi észre. Né-né! Egy másik!
LÁMSZA
Feláll. Ki vagy, megint?!
BAKSZÉN
Bakszén vagyok, Bazsalikom hercege.
LÁMSZA
Herceg?!
BAKSZÉN
Derékig emelkedik kifelé. Szent kötelességemnek tartom, hogy eloszlassam a félreértést.
LÁMSZA
Herceg?… Kötelesség?… Zagyva nekem. Mit akarsz valójában mondani?
BAKSZÉN
Már kilépett, meghajtja magát. Üdvöz légy, Tündérország nagy királya! Sisakszerű fehér kalapja van, fehér övén kard, fehér sarkos papucsa. Különben ördögruhában van, szarva, farka is megvan.
LÁMSZA
Jó, jó, de ez micsoda dolog? Az előbb egy ördög jött onnét!
BAKSZÉN
Tudom, felséges uram. Egyik szolgám volt az a hóbortos ördög. Hazug hetvenkedése miatt meg is büntettem igazságosan.
LÁMSZA
Szolgád?! Ördögnek van ördög szolgája!
BAKSZÉN
De nem öt, felség! Mert nekem öt szolgám van, mind pokol fajzata. De hát ennyi szolga dukál is egy hercegnek.
LÁMSZA
Herceg, herceg! Micsoda herceg, aki a föld alól bukkan elő?!
BAKSZÉN
Mondottam, uram-királyom, hogy Bazsalikom szigetének vagyok az ura. Ugyan messze van az a sziget, a háborgó déli tenger közepében, de talán hallottad a hírét.
LÁMSZA
Jó atyám emlegette, mint olyan helyet, hol a legjobb fűszerek teremnek.
BAKSZÉN
| Gyömbér és böjtfű, vanília, zsálya; |
| Szegfűszeg, babér, mustár, majoránna; |
| Izsóp és üröm, turbulya meg torma, |
| Kurkuma, sáfrán, bors, ánizs, galanga. |
LÁMSZA
Rengeteg!
MURMOG
Pedig a gomba kimaradt!
BABURA
Többet ér a tök!
A hangulat oldódik; derülnek.
LÁMSZA
No, jó; az a Bazsalikom rendben van. Onnét jössz talán, a földgolyón keresztül?
BAKSZÉN
Nem onnét, felség. Ügyem tiszta, mért hazudnám?! A Pokolból jövök.
LÁMSZA
No, látod!
BAKSZÉN
Nem tudod, ó, uram-királyom, hogy kételyed mennyire fáj nekem… A szigetet hét éve láttam utoljára. Azóta ott senyvedek a Pokolban. De most szabadon vagyok. Végre! Mámorában fölemeli a kezét. Üdvöz légy, boldog szabadság!
Mindenkin látszik a lelkesültség, csak Józsiásék figyelnek élesen. Babura és Murmog egy pillanatra még magasba is emelik a zászlójukat.
MURMOG
Trónra a gomba!
BABURA
Babban a tök!
TÜNDÉREK
| Nálunk szabadon él a jó, |
| Boldog valahány honlakó! |
LÁMSZA
Szegény herceg. S hogy kerültél a Pokolba?
BAKSZÉN
Egy éjjel, mikor dúlt a vihar, maga Mamuk jött értem, hogy tanítsam meg őket: miképpen kell termelni és használni a fűszereket.
LÁMSZA
Mi az a Mamuk?
BAKSZÉN
Az ördögök főkirálya, felség.
LÁMSZA
Értem. S téged hogy hívnak?
BAKSZÉN
Bakszén, Bazsalikom hercege. Hódolva földig emeli kalapját.
JÓZSIÁS
Abban a pillanatban Bakszénre mutatva felkiált. Ördög ez! Szarvai vannak!
MURMOG
A föld röge ne kiabáljon!
BABURA
Tök neki, tök!
Zajongás támad.
LÁMSZA
Felemeli a botját. Ki itt a király?!
BABURA
Én!
Nevetnek.
FANFARUS
Lámsza szól, a király!
LÁMSZA
A csendben. Ha elrabolt herceg vagy, miért van szarvad? Felelj!
BAKSZÉN
Ellenemre van, felség. Minden éjjel megkötöztek az ördögök, és növesztő olajjal kenegették a fejem, hogy kinövesszék a szarvam. De utálom és megvetem! Íme, a bizonyság! Egy rántással letépi és a földhöz üti a két szarvát.
LÁMSZA
Fordulj!
BAKSZÉN
Háttal fordul a király felé, látszik az ördög farka.
LÁMSZA
Úgy látom, a gerinced végén is megkenegettek.
BAKSZÉN
Tanácstalan: nézi a farkát, fogja-húzza, majd kivonja a kardját. Ezt is levágjam, uram-király?
LÁMSZA
Ha tudod.
MURMOG
Készséges. Várj! Levágom én! Kiveszi a Bakszén kezéből a kardot, s egy suhintással levágja Bakszénnek az ördögfarkát. A farkot is, a kardot is odaadja Bakszénnek. Röhög.
BAKSZÉN
Pokolba vele! A farkot odavágja. A kardot a hüvelyébe teszi. Kihúzza magát. Boldog. Kételkedsz még bennem, uram és királyom?
LÁMSZA
Hol vannak a szolgáid?
BAKSZÉN
A lyukhoz lép, gyorsan szólítja őket.
| Első szolgám, rút Mordiás! |
| Pap Ropogán, Czinczár fodrász, |
| Tök Dudaró, eb Durmonyás! |
Mind előjönnek. Ördögruhában vannak, szegényesen. Odaállnak a Murmog emberei mellé. Durmonyás leghátul, az ő kezében van a zászló: lefelé fordítva, mintha dugná.
BAKSZÉN
Itt vannak, uram-királyom.
Mozgolódás. Bablónia, Bagaria emberei ámulnak. Józsiásék élesen nézik őket.
TÜNDÉREK
| Soha lesz, nem lesz: |
| Élő a dögből, |
| Arany a tökből, |
| Más az ördögből! |
LÁMSZA
Rámutat Durmonyásra. Micsoda zászlót dug ott az ördög?
BAKSZÉN
Elveszi a zászlót, felemeli. A Pokol ellopott zászlója, felség!
Fekete keretben patyolat mező; a mezőben lángok között háromágú szigony. Felírás.
LÁMSZA
Olvassa a zászlóról a felírást.
| Mamuk az Urunk, |
| Ámen, ha szurunk! |
Kérdi. Ámen?! S mért ámen?
BAKSZÉN
Eltöri a zászló nyelét, s az egészet félredobja. Ezért, felség. Vége neki! S ezzel, úgy hiszem, megtettem minden bizonyságot kételyed ellen. Ítélj, bölcs király! Az ördögök élére áll.
LÁMSZA
Bólogat magában; gondolkozva mondja, mérlegelve a dolgot. Herceg vagy, mondod… Föld alól jöttél… A Poklot megtagadtad… Ördög szolgáid vannak… De herceg vagy, mondod…
BAKSZÉN
Bazsalikom hercege, felség.
LÁMSZA
Fanfarus, mit tegyünk?
FANFARUS
Mossa kezeit.
| Herceg ő, vagy zsivány?! |
| Te döntsél, bölcs király. |
| Ahogy jött, nagy hiba, |
| De szóljon Jázmina! |
LÁMSZA
Szóljál hát, édes leányom!
JÁZMINA
Feláll. Úgy gondolom, atyám, hogy szokást bontani áldatlan lenne. Így nem szólok ősi szokásunknak ellene, bár bizalmamat a herceg nem nyerte meg.
LÁMSZA
És ha győzne a herceg? Mit teszel?
JÁZMINA
Abban, hogy szívem mint dobogjon, nem szokás köt engem, hanem érzelem.
LÁMSZA
Köszönöm, kislányom.
JÁZMINA
Leül.
LÁMSZA
Kíván valaki e fogós dologban szólani?
BAKSZÉN
Szívemből sajnálom, hogy a fönséges királyi tündér bizalmát eleddig el nem nyerhettem. Gondolom, nem küllemem és hő szívem ebben a hibás, hanem sorsom talán, mely valóban kuszának tetszik. Ha lovag módjára küzdhetnék, talán szívemhez szabhatnám sorsomat is. Döntsön a bölcs király.
MURMOG
A pórok fia igen? Egy herceg nem?! Gomba! Gomba!
BABURA
Úgy van! Szerencsés babot a hercegnek!
JÓZSIÁS
Uram, nagy király! Ez a Murmog örökös s imét ez a Babura király ellenem vannak, mivel én a földnek egyszerű fia vagyok. Aki azonban a földnek fia ellen szól, nem tartja becsben magát a földet sem, mely neki a gombát vagy a babot és a tököt termette. De termett engemet is, mint hatalmas anya. Az anya pedig a fiával tart, s azt mondja neki: ne félj, fiam, mert a te szíved tiszta, mint a tündöklő fényes csillag; és ártatlan, mint az erdei forrás…
JÁZMINA
Örömében sírni kezd.
LÁMSZA
Miért sírsz, gyermekem?
JÁZMINA
Feláll; ragyogó arcáról törli a könnyet. Boldog vagyok, édesatyám. Leül.
LÁMSZA
No csak mondjad, Józsiás!
JÓZSIÁS
Hát ha ne féljek, azt mondja a föld, akkor én a herceg dolgában sem félek igaz szót mondani. Ha itt olyan szokás van, hogy a király tündér lányának szívéért és azon által a trónusért mindenki viadalra kelhet, akkor én eme szokást tisztelem és áldom. Mert hiszen magam is ennek köszönhetem, hogy a legnagyobb szerencséért versenghetek. De bizony a királyi kisasszonnyal együtt én is azt mondom, hogy Bazsalikom herceget én nem állhatom.
BABURA
Tök, tök!
MURMOG
Gomba, gomba!
Nagy zajongás tör ki, melyben a kíséretek egy-egy harci kiáltása is hallik.
LÁMSZA
Felemeli a botját, fel is áll. Ördög-pokol! Csend legyen! Mikor csend lesz, leül és szól. Mindenkit meghallgattam, az eszemet is megforgattam. Őseink jó szokása szerint most a négy kérő között megtartjuk a viadalt, mely megpróbálja elsőbben az észt, s azután az erőt. Aki győz, azt leányom magának választhatja. Ha nem választaná magának, kancellárnak vesszük magunk mellé, mivel jó öreg kancellárunk elment az öröklétbe. Ha pedig szíve szerint is magának választaná, akkor kancellár lesz a második győztes, szokásunk szerint. Fanfarusra néz; int is a fejével neki.
FANFARUS
A botjával hármat koppint a földre.
LÁMSZA
Hármat kérdezek. Sorjában. Aki egyikre sem tud megfelelni, illendően elmegy.
Izgalom, várakozás.
LÁMSZA
Babura! Mondd meg nekem: „Mi a neve annak a földnek, amely télen-nyáron egyformán termik?”
BABURA
Tündérország!
LÁMSZA
Legyint Babura felé. Murmog, te mit felelsz?
MURMOG
Temető!
LÁMSZA
És te, Józsiás?
JÓZSIÁS
Fehér papiros, amire írnak.
LÁMSZA
Hát te mit mondasz, Bakszén herceg?
BAKSZÉN
Tündérország? Temető? Papiros? Inkább papiros.
LÁMSZA
Itt nem lehet ódalogni, herceg! Egyenesen felelj!
BAKSZÉN
Fehér papiros.
LÁMSZA
Királyi tudományunk szerint is, mit őseink hagytak reánk, a helyes felelet az, hogy: „Fehér papiros.” Így Bablónia és Bagaria az első kérdésben vesztett. Józsiás és Bakszén pedig nyert.
Mozgolódás.
TÜNDÉREK
| Jól vigyázz, Józsiás! |
| Ne győzzön senki más! |
LÁMSZA
Következik a második kérdés, amely így hangzik: „Mit vet az ember holdvilágon?” Halljam, Babura király, mit felelsz!?
BABURA
Mit vet az ember holdvilágon?
LÁMSZA
Igen.
BABURA
Gondolkozik; az emberei sugdosnak neki.
JÓZSIÁS
Most köti fel a fuszulyka szárát!
Derültség. Izgalom. Jázmina Dilló és az Idilló karját fogja. Murmog bőszen áll, mintha tudná a feleletet. Józsiás figyel. Bakszén vigyorog.
LÁMSZA
Halljam hát, Bablónia királya!
BABURA
Mit vet az ember holdvilágon? Hát ágyat vet!
LÁMSZA
Bagaria örököse, Murmog! Mit vet az ember holdvilágon?
MURMOG
Kezit veti, lábát veti. Mármint hányja-veti, mert nem tud aludni.
Nevetnek.
LÁMSZA
No, Józsiás!
JÓZSIÁS
Árnyékot vet!
Helyeslő morajlás.
LÁMSZA
Bakszén herceg! Mit vet az ember holdvilágon?
BAKSZÉN
Árnyékot!
LÁMSZA
Babura és Murmog ismét vesztett. Józsiás és Bakszén győzött.
VILLIKÓ
Igen, de Bakszén Józsiásból él!
LÁMSZA
Miképpen értsem ezt, öcsém?
VILLIKÓ
Úgy, fölséges király úr, hogy Józsiás mindig Bakszén előtt felel; s mivel helyesen adja meg a választ, Bakszén hercegnek a szájába repül a sült galamb!
TÜNDÉREK
| Bizony, lesben áll a likon, |
| Szóljon előbb Bazsalikom! |
LÁMSZA
A királyi hatalom, úgy hiszem, nem olyan nagy, hogy a szerencséjét bárkinek elvehetném.
BAKSZÉN
Meghajlik. Köszönöm, bölcs király.
LÁMSZA
Felteszem hát a harmadik kérdést. Mindenki jól figyeljen, de különösen Babura és Murmog!
Igen nagy izgalom.
LÁMSZA
No, Babura! Most jól figyelj!
BABURA
Isten babjai, segítsetek!
Kísérete az ő háta mögött letérdepel.
Mondjad a kérdést, uram!
LÁMSZA
Mondom. „Mit csinál a tűz?”
BABURA
Mit csinál a tűz?!
LÁMSZA
Mit, mit!
BABURA
Ég. Azt csinálja. Ég!
LÁMSZA
A Babura kísérete felé. No, felállhattok… Murmogra int a fejével, s kérdi. No, Murmog! Mit csinál a tűz?
MURMOG
Elalszik. A tűz elalszik.
LÁMSZA
No, fiam, Józsiás?
JÓZSIÁS
Hamut csinál a tűz!
Örvendő szorongás.
LÁMSZA
Hát te mit felelsz, Bakszén?
BAKSZÉN
Hamut mondok én is.
LÁMSZA
Babura és Murmog harmadszor is vesztett. Fanfarus, mutasd meg nekik az utat!
TÜNDÉREK
| Sír a tök a babban, |
| S a gomba még jobban. |
FANFARUS
Közben már előrelépett, s int a bottal a bal út felé. Bablónia, erre! Int a jobb út felé. Bagaria, arra!… Ki merre jött. Gyerünk, gyerünk!
Bablónia emberei sunyin gurulnak kifelé. A Murmog emberei morogva húzódnak. Közben ezek is, azok is tiltakozva kiabálják a magukét: „Babban a tök!”, „Mumusunk, Murmog!” Mind elmenvén, jelenti a királynak.
Elmentek, felség.
LÁMSZA
Józsiás fiú! Bakszén herceg! Észben eleddig nem tudtátok legyőzni egymást. Ilyenformán a testi ügyesség és a bajnoki erő fogja eldönteni, hogy kettőtök közül melyik legyen az első. Úgy gondolom, kezdjük is el. Fanfarus!
FANFARUS
Parancs, felség!
LÁMSZA
„Kidől a gólya.”
BAKSZÉN
Leoldja a kardját, s odaadja Mordiásnak, hogy tartsa, amíg ő küzdeni fog.
FANFARUS
Gátra, lovagok! Int Józsiásnak és Bakszénnek, kik a középre mennek.
Ott egymással szemben megállnak. Álltukban a hopmester még egy kicsit egyengeti őket, aztán számol.
Egy!
Erre az „egy”-re Józsiás és Bakszén felemeli a bal lábát, mint a gólya. A lábszár, térden alól, hátrafelé áll.
Kettő!
Erre a bal kézzel a bal bokájukat átfogják.
Három!
Mintha keményen kezet fognának, most a jobb kéz egymásba markol. Erre Fanfarus a szó kimondásával indít, a szó végén a bottal is megüti a földet.
„Kidől a… gólya!”
Józsiás és Bakszén taszítják, húzzák, ide-oda ingatják egymást, miközben fél lábon szökdösnek és egyensúlyt keresve dülöngélnek. Mindenki nyújtja a nyakát, úgy figyeli őket. Végre úgy dőlnek ki, hogy a bal lába mind a kettőnek egyszerre toppan le a földre. Igen szuszognak.
FANFARUS
Jelenti. Egyenlők, felség!
LÁMSZA
Tekergeti a fejét. A bimbaját neki…
TÜNDÉREK
| Boldog leszel, Józsiás! |
| De most aztán nekiláss! |
KÍSÉRET
Borókiából. Rá kell a győzelmet bízni!
KÍSÉRET
Az ördögök a Pokolból. Nem fog a májatok hízni!
FANFARUS
Az ördögnek itt nincs szava! Nézzünk oda! Lámszához. Felség, az új próbára készen állnak a lovagok!
LÁMSZA
„Háttal a tülök.”
FANFARUS
Hátat a hátnak, lovagok!
Józsiás és Bakszén hátat feszítenek egymásnak. Lábukat megvetik, s a karjukat begörbítve tartják, mint nagy erőfeszítés előtt.
Várják az indítást.
FANFARUS
„Háttal a… tülök!” Botjával a földre üt.
Józsiás és Bakszén háttal ide-oda nyomják egymást. Erőlködnek, fújnak. Mindenki nyújtja a nyakát. Józsiás már nagyon szorítja az ördögök felé Bakszént. De akkor Bakszén, gyors cselvetéssel, hirtelen lehúzza magát, mire Józsiás keresztülesik rajta. Rögtön kitör a nagy zaj. Az ördögök örömükben ugrálnak. A Józsiás emberei „csalást” kiabálva, várakozón nézik a királyt.
TÜNDÉREK
| Ördög, aki henceg, |
| Cselt vetett a herceg! |
LÁMSZA
Mi történt, Fanfarus?
FANFARUS
Cselt vetett a herceg!
LÁMSZA
Bazsalikom hercege! A föld fia mutasson nekünk példát az erényből?! Ámulok, hogy ilyent tettél!
BAKSZÉN
Csupán játékból, felség.
LÁMSZA
Ejh, hát játék neked a királyi szék?! És játék leányom keze?! Jázmina, szólj!
JÁZMINA
Feláll. Remeg a lelkem, atyám. Szívem a fény és a remény fészkében ül, mint a váró madár. Rebbentsd már feléje párját, atyám! Szólítsd oly viadalra e két lovagot, honnét suhanva szállhat mellém!
LÁMSZA
Feláll; kivonja kardját. Add ezt a kardot a Józsiás kezébe!
JÁZMINA
Átnyújtja a kardot; kezük és szemük találkozva marad, amíg mondja. Itt a kard; de zöld ág, meglehet.
JÓZSIÁS
Szikrából virága sok lehet.
JÁZMINA
A helyére megy, ahol állva marad.
BAKSZÉN
Ijedt, gyanakodó arccal. Kardot adsz ellenem, nagy király?!
LÁMSZA
Szavaid mögött szolgáid lelke lappang, herceg! Nem hóhér e hon királya, hogy fegyvert adjon vendége ellen, ki védtelen! Vedd a kardod!
BAKSZÉN
Bocsánat, felség!
MORDIÁS
Odaviszi Bakszénnek a kardot.
LÁMSZA
Fanfarus!
FANFARUS
Parancs, felség!
LÁMSZA
A kardok egyenlők?
FANFARUS
Megvizsgálja, összeméri a kardokat. Egyenlők, felség.
LÁMSZA
Vívjanak meg!
FANFARUS
Bajvívás, lovagok! Szembe, karddal állani! Felállnak. Megnézi őket. Aztán indít. Mehet!
Józsiás és Bakszén összecsapnak. A nagy figyelésben mindenki áll, és nyújtja a nyakát. Bakszén egy ügyes suhintással leüti a kalapot a Józsiás fejéről. Ijedt moraj. Idilló felkapja a kalapot, a Jázmina kezébe adja, aki izgalommal szorongatja. Józsiás, mint a tigris, úgy küzd. Szorítja Bakszént. Aztán egy vágással levágja a Bakszén fejéről a kalapot. Bakszén a kalap után pillant, s abban a percben Józsiás kivágja a kezéből a kardot. A kard megcsendül a földön.
FANFARUS
Kiált. Állj! Vége!
Dermedt csend.
FANFARUS
Kihúzza magát, jelenti Lámszának. Józsiás győzött, uram-királyom!
Felzúg az ujjongás. Az ördögök a lyuk felé húzódnak, sunyítnak. Bakszén lehajtott fejjel áll.
LÁMSZA
Királyi szavunkkal hírül adjuk a jelenlevőknek; valamint hírül adjuk eme helyről a világnak, hogy a mai ünnepi viadalban, hibátlan lovag módjára, Borókia földjének fia, Józsiás győzött!
MIND
Csak Bakszén áll lehajtott fejjel, és az ördögök sunyítnak.
| Éljen Józsiás, |
| A borókiás! |
ÖRDÖGÖK
Nehogy baj legyen, a végin elkésve mégis károgják. …kiás! …kiás!
Mindenki nevet az ördögökön.
LÁMSZA
Ilyenformán, királyi székünkben nem lesz más utódunk, mint a mi bátor és kedves fiunk, Józsiás. Neki pedig: Józsiás királynak, régi szokásaink szerint, kancellárja lesz a második győző, vagyis Bazsalikom hercege, Bakszén!
BAKSZÉN
Meghajtja magát a király felé. Köszönöm, felség.
LÁMSZA
Kislányom, magadnak választod Józsiást?
JÁZMINA
Igen, édesatyám.
LÁMSZA
És te, Józsiás fiam: magadnak választod Jázmina lányomat?
JÓZSIÁS
Szívből és örökre atyám.
LÁMSZA
Kámzsához szól. Áldd meg őket, égi mester!
KÁMZSA
Lejön, és áldólag a fejükre teszi a kezét. Halljad, Lámsza birodalma! Halljad, egész világ! Ímé, elindul a boldog mátkapár, hogy nászt üljön tündéri földünkön. Áraszd el fényeddel sorsukat, ó, égi tűzkerék, hogy sötét fondorlat ellenük teremni ne tudjon; s hogy a nép üdve homályba’ ne maradjon. És adj segedelmet nekik minden jóra, ó, mennyek birodalma; és adj győzelmet minden rossz fölött, hogy az ő boldogságuk a miénkkel együtt ragyogjon. Elveszi Jázmina kezéből a kalapot, s miközben a Józsiás fejére teszi. Ámen.
Függöny
Második felvonás
Színhely: kormányzási terem, a tündérországi királyi palotában. Idő: néhány héttel az első felvonás után; olyan reggeli időben, midőn hol elbújik, hol kiragyog a nap.
A szín a nagy kormányzási termet ábrázolja, mely különleges, kissé nyugtalanító benyomást kelt. A falak és a bútorok színe általában patyolatfehér; arany, zöld és fekete díszítéssel. A terem hátsó fala a királyi udvar tündéri kertjére szolgál. A kerten keresztül kis gyümölcsfák és nagy virágok között út vezet a terem bejáratához. Bejáratul, a hátsó fal közepén, kétszárnyú nagy ajtó szolgál, mely kapunak is beillenék. Az ajtó szárnyait arany vonal keretezi. Zára, nagy kilincse is arany. De az aranyzár fölött most fekete lánc van, mely a két szárnyat összefogja, és az ajtót belülről elzárja. Emiatt, a játék elején, a terembe való bejárás nem is a szárnyas nagy ajtón keresztül történik, hanem egy kis ajtón, mely a nagy ajtónak a bal szárnyába van vágva. Ezt a kicsi ajtót fekete vonal keretezi. Ha a nagy ajtó nyitva van, látszanak a széles lépcsők, melyeken a kertből a terembe jutnak a járók. Eme lépcsők teteje és az ajtó között kis márványköves előtér van. Itt áll a fegyveres ördög, a palotaőr.
A kétszárnyú ajtótól jobbra és balra egy-egy ablak áll a falon. Tündéri színes üvegek borítják ezeket az ablakokat. Átdereng rajtuk a külső világ: kiragyognak, ha süt a nap, vagy elborulnak, ha a felhők mögé bújt el a nap.
Az ajtón innét, balról s a terem közepe táján, de a falhoz egészen közel, ott a kormányzósági titkárnak, az „ülőmesternek” az asztala áll. Az asztalon könyvek, papiros és rengeteg levél, melyek mind azt mutatják, hogy nagy ügyvitel folyik. Az asztal mellett a falon furcsa találmány látható. Ugyanis ablakformára fekete keret van festve a falra, mely keret mentén mindenütt színes lámpácskák állnak. Ezek égni is tudnak. Afféle színes üveggömböcskék. Minden udvari embernek van ezek között egy lámpácskája, mely az illető jöttét jelezve kigyúl; amíg a teremben tartózkodik, állandóan ég; ha pedig kilép, akkor elalszik. Van olyan lámpás is, mely az idegenek jöttét jelzi. A lámpácskák rámájában, vagyis az ablakmező közepén, jókora mélyedés van, melynek a peremét színes gyöngyök díszítik, vagy állandóan égő kicsike lámpák. Bent az üregben búvik meg a király, a királyné és a kancellár szoborképe. Ha ezek közül valamelyik elindul, hogy a terembe lépjen, a szoborképe előugrik az üregből, mint az órából a kakukk. Előugrik és világít: a királyé pirosban, a királynéé zöldben és a kancelláré sárgában. De mihelyt az illető belép a terembe, a szoborkép rögtön visszaugrik.
És ez az egész keretes szerkezet leplez valamit: ugyanis a keret vonalán egy titkos ajtó nyílik, mely csak az ördögök számára szolgál.
Ezen a titkos ajtón ismét, majdnem elöl a bal falon, ott nyílik a Bakszén kancellár ajtaja. Fekete rámája van az ajtónak, a kilincse arany.
A másik falon, vagyis a jobb oldalán, szemben az íróasztallal, nagy tükör áll a falon. A tükör előtt fehér fodrászszék, körül fehér kis székek; a tükör talpán pedig mindenféle felszerelés, ami kell egy fodrász ördögnek. A tükörtől innét pedig, szemben a kancellár ajtajával, a királyi pár ajtaja nyílik. Az ajtó kerete és a kilincse is arany, az ajtó fölött aranykorona.
Mind a két falon, úgy két méter magasságban, kiugró párkány húzódik végig, legalább fél méter széles. Végig ezeken a párkányokon, egymástól úgy másfél méter távolságban, korsókban virágok állanak. A Bakszén oldalán a párkány színe és a korsók színe egyaránt fekete; a király oldalán mind a kettőnek a színe zöld.
A terem közepén nagy tanácskozóasztal áll, székekkel. Az asztal és a székek színe fehér. Az asztal fölött óriási nagy arany csillár függ.
Józsiás király öltözete: régi fekete csizmája és a szűk, fehér posztónadrágja megmaradt; fölötte fekete mellényt visel, és a mellény fölött aranygombos fehér ujjast, melynek a nyak alatt megtartó aranylánca van. Ezt a fehér ujjast csak vállra vetve szokta viselni; csupán hivatalos és ünnepi alkalommal ölti fel: ilyenkor aranyövet tesz rá, melyen a kardja függ. A Józsiás emberei mind megtartották hazai viseletüket, csak a két karjukon hordanak fehér szalagot és a lányok fehér pántlikát a hajukban. Bakszén sarkantyús sárga csizmában jár, fekete nadrágban, sárga gombos fehér ujjasban. Hivatalos vagy ünnepi alkalommal sárga sisakot is tesz, sárga övet ölt, és arra kardot. Az ördögök a régi, rossz fekete nadrágjukban maradtak, de kaptak hozzá fekete gombos fehér kabátot, mely leér a comb közepéig. Durmonyásnak fekete csuklyája is van.
Fölmegy a függöny.
A kert felől tréfás, vidám dallam hallatszik: rózsalevélen próbálja, fújja valaki.
DURMONYÁS
Kicsit sánta, öreg mihaszna ördög. Az íróasztal mellett, a székbe belehuppanva alszik. A fekete csuklyát arcára húzta. Kezében, mint valami pálmaágat, egy ördögfarkot tart, mely a távoli zeneszó dallamára inogni kezd, egyre jobban. Aztán ébredezik ő is: a csuklyát arcától lehúzza, de az ördög farkával állandóan kíséri a dallamot. Lassan feláll, ugyanakkor énekelni kezdi a dallam szövegét.
| Szomorú az élet |
| Varjútojás nélkül; |
| Meghasad a szívem, |
| Babám, nálad nélkül… |
Közben odament a tükörhöz, és a tükör előtt az ördögfarkat a helyére próbálgatja, magának. A szarva helyét is nézegeti. Majd legyint a farokkal, s miközben visszamegy az asztalhoz, a második versszakot is énekli.
| Szomorú az ördög |
| Farka-szarva nélkül, |
| Mint a rózsabokor |
| Legszebb ága nélkül. |
Leteszi, dobja az ördögfarkot az asztalra, és savanyúan mondja. No de most már mindegy… Úgy van, ahogy van… Közben elveszi az asztali levélcsomó tetejéről az első levelet. Olvassa. „Felséges Józsiás király! Bár messze napkeletről jöttél hozzánk, szívünkbe fogadtunk téged. Nem tudjuk hát elgondolni annak okát, hogy koronád alatt miért kezd romlani tündéri honunk, mely azelőtt…” Abbahagyja az olvasást, a nyelve kilóg, csámcsog-dörmög. Közben hurkába csavarja a levelet, az asztali nagy fekete fazék mögött ráfúj, mitől a papír lángra lobban és ég. Essék reátok a nap és a hold!…
Az előbbi dallamocska közeledik, s Durmonyás az égő levél mellett szurkol, mint aki titkos dolgot cselekszik. Végre az égő papirost beleejti a fekete fazékba. Megnézi a kigyúlt lámpácskát.
LÁMSZA
Belép; a dallamot rózsalevélen ő fújdogálja. Kezében a régi kampósbot, fején nagy, fehér kalap.
DURMONYÁS
Meg sem fordul. No, mi az, felség?
LÁMSZA
Hátul is van szemed? Vagy a nótáról tudod, hogy én vagyok?
DURMONYÁS
Sohasem hallottalak még nótát fújni.
LÁMSZA
Nem is tudtam. Boldogan. Most tanított meg Villikó!
DURMONYÁS
Ülj le nálunk. Hogy szolgál a nyugdíj?
LÁMSZA
Köszönöm. A rózsalevelet a kalapjába teszi. Leül egy kicsi fodrászszékre. Látod, vígan pislákolok. A jót hamar megszokja az ember. Három hét elegendő.
DURMONYÁS
Csak annyi volna, öreg atyus? Nekem úgy tűnik, mintha régebben lett volna a lakodalom!
LÁMSZA
Igen, mert te ülőmester vagy. Ország gondját bonyolítod. Érkezik sok levél?
DURMONYÁS
Rengeteg! Rámutat. Nézd meg!
LÁMSZA
S miket írnak?
DURMONYÁS
Mind jót, hál’ istennek. Magasztalják a királyt, és dicsérik a kancellárt.
LÁMSZA
Abból neked is jut.
DURMONYÁS
Nekem? Jut; a munkából.
LÁMSZA
Bizonyosan jól érted, amit végzel. Azért osztották reád. A Pokolban is nyilván valami effélit csináltál.
DURMONYÁS
A Pokolban?! Ajh, ott jobb dolgom volt, mint itt, öreg atya! Mert ottan csak szenvedtem. De kényelmesen, urason! Hanem azelőtt, fent a földön! Ide-oda sántikálva magyaráz: mikor teheti, a nyelve kilóg. Otthon, Libèlliában! Ott én csináltam a törvényeket. Lelkemre mondom, jó törvényeket csináltam. Kezdetben. De mivel az emberek nem tartották be a jó törvényeket, újakat kellett csinálni. Már valamivel rosszabbakat. Így aztán szaporodtak a törvények, és romlottak is. Úgyannyira, hogy már én sem tartottam be őket.
LÁMSZA
Pedig te hoztad!
DURMONYÁS
Tudod, milyen jó az: másnak törvényt hozni, amit magunk nem tartunk be?!
LÁMSZA
Ha mondod, jó lehet. De későbben ördögnek kell lenni!
DURMONYÁS
Ördögnek? Az még megjárná. De ülőmesternek! Itt! Nyakig a munkában! Belé kell bolondulni! Lerogy a székbe; nyög, szipog, a nyelve kilóg.
LÁMSZA
Odamegy, vigasztalja. No, fel a fejjel, Durmonyás! Ki látott ilyent? Hogy egy ördög így bánatba tudjon esni?! Kiveszi a rózsalevelet a kalapjából, és egy új, tréfás dallamot kezd játszani; s majd énekli is hozzá a szöveget.
| A zúristen úgy adta volt, |
| Ahol lyuk van, legyen egy folt. |
| Az ördögnek két patája, |
| A legénynek egy babája, |
| Heje-huja, |
| Diri-dám! |
A végén még illeg is kicsikét hozzá.
DURMONYÁS
Az elején öklével még a szemét törölgette; aztán mosolyogni kezdett, felállt, s a dallam végére már illegésbe fogott ő is.
IDILLÓ
Belép; egy kosárban rózsákat hoz. Lámsza előtt meghajtja magát. Víg napot, boldog atyám! A fejével inti. S ha jut, Durmonyásnak is adjál belőle.
LÁMSZA
Azt csinálom, kis virágom. Ismét fújni kezdi a dallamot.
DURMONYÁS
Illeg a dallamra, közelítve Idillóhoz, mintha táncra akarná a tündért csalni. Közben mondja a verset.
| Más ördögnek két patája, |
| Durmonyásnak egy babája – |
| Sincsen, sincs! |
DILLÓ
Belép; s álszent megbotránkozással. Ó, kelletlen percben jövök?! Előbbre lép. Vagy rossz helyen járok talán?!
DURMONYÁS
Hova kívántál menni, kegyes Dilló?
DILLÓ
Idillóra néz. Nem valami táncterembe! Hanem a királyi kormányzás csarnokába!
IDILLÓ
A kívánt csarnokban vagy, erények virága. A tánc tévesztett meg talán?
DILLÓ
Ó, nem. Inkább a te ledérséged, édesem.
IDILLÓ
Széttárt karokkal Dilló felé meghajol.
| Csoda ez, vagy maga Dilló, |
| Hiszen erénye millió! |
DILLÓ
Felhúzza az orrát. Ülőmester! Itthon találom a hatalmas kancellárt?
DURMONYÁS
Számodra mindig itthon van, kegyes Dilló. Parancs van rá.
DILLÓ
Felvetett fejjel megindul a kancellári ajtó felé.
Alig lép néhányat, a háta mögött kiugrik a királyné szoborképe. Durmonyás észreveszi, de hamarjában szólani sem tud, csak topog, hápog.
JÁZMINA
Boldog nevetéssel kilép a királyi ajtón. Fején, nyilván játékos tréfából, ott van a Józsiás régi, virágos kalapja. Szeme éppen a kancellári ajtó előtt fogja meg Dillót. A nagy meglepetésben az ajtó nyitva is marad: úgy szól rá rögtön a tündérre. Dilló!?
DURMONYÁS
Elkésve kiáltja ki. Királyné asszonyunk, felséges Jázmina! Nyakát behúzza, bocsánatkérően körülnéz.
DILLÓ
Nagy zavarban van.
JÁZMINA
Nem törődik a Durmonyás működésével: Dillóhoz. Hova indultál, bizalmam tündére?! Talán valami ügyes-bajos dolgod van a kancellárral?
JÓZSIÁS
Bentről a hangja, a nyitva hagyott ajtón keresztül. Édes egyem, nem láttad a kalapomat?
JÁZMINA
Leveszi a kalapot a fejéről; visszaszól. Itt van, arany királyom.
DILLÓ
Jázmina felé meghajtja magát. Felség.
JÁZMINA
Első udvari hölgyem vagy! Nem felelsz?
DILLÓ
Gondoltam, csupán bemegyek… És talán megkérdezem a kancellártól, hogy vajon illő dolog-e, ami itt történik… A királyi kormányzás termében.
JÁZMINA
Gyere, ide! Kézen fogja Dillót, és megindul vele Durmonyás felé. Ülőmester! Dilló tündéremnek panasza van!
DURMONYÁS
Te ítélsz, királyné asszonyunk.
IDILLÓ
Előbbre lép. Nyilván reám szól a panasz, felséges Jázmina. Az ördög ülőmester egy kedves nótára éppen izgett-mozgott, midőn Dilló belépett a terembe.
DILLÓ
Igen, Durmonyás éppen illegett, és előtted illegett, édesem.
IDILLÓ
Vajon hibás a kis őz, ha girhes bivaly illeg előtte?!
DURMONYÁS
Mellére teszi a kezét, és tátott szájjal ámul. Girhes bivaly?!
JÁZMINA
És?!
DILLÓ
Ez történt, felség.
JÁZMINA
Odainti Idillót, átöleli. Te leszel az első udvari hölgy, kis pillangóm. És a barátom.
IDILLÓ
Meghatva. Köszönöm, királynőm.
DILLÓ
No, és én?!
JÁZMINA
Te szabad vagy, Dilló.
DILLÓ
A tündérek feje leszek talán?
JÁZMINA
A tündérek feje a borókás Boricza lesz. Te szabad vagy, mondom ismét. Bemehetsz a kancellárhoz. Int, hogy mehet.
DILLÓ
Szipogni kezd, megfordul; szipogva bemegy a kancellári ajtón.
LÁMSZA
Ingatja a fejét. Ajh-jajj… Ki gondolta volna, hogy ilyen zenebona lesz ebből?…
JÁZMINA
A felhőt nem te hoztad, édesatyám.
LÁMSZA
De biza én hoztam. Mert én fújtam azt a nótát!
JÁZMINA
No, akkor gondolom, milyen illetlen lehetett. Nevet, megölelgeti atyját.
LÁMSZA
Ó, dehogyis… Vidám csak, s egy kicsit tréfás. Előveszi a rózsalevelet, s büszkén. Hallgasd csak meg! Fújni kezdi a dallamot. A király szoborképe kiugrik.
DURMONYÁS
Belekiált a dallamba. Őfelsége, Józsiás király!
JÁZMINA
Ó, beh kedves… Fújjad csak, atyám!
JÓZSIÁS
Nagy jókedvvel kilép az ajtón, s mindjárt a dallamra áll a füle. Már jöttében mondja. Hát ezt a nótát én üsmerem!
LÁMSZA
Míg kimondja a szót, csak addig hagyja abba. Villikótól tanultam!
JÓZSIÁS
Mire odaér, már dallamra mozog; Jázminát mindjárt táncra kéri. Tánc alatt mondja a szöveget is, miközben Jázmina neki a fejére teszi a virágos kalapot.
| A zúristen úgy adta volt, |
| Ahol lik van, legyen egy folt. |
| Az ördögnek két patája, |
| A királynak édes párja, |
| Heje-huja, diri-dám! |
A tánc végén összeborulva nevetnek. A többiek is.
JÓZSIÁS
Ez a beszéd!… Ugye, Durmonyás?
DURMONYÁS
Igenis, felség.
JÓZSIÁS
A kedve még tart, de a szeme már másfelé figyel, és az esze a király dolgain jár. Sok a munka… Az íróasztalhoz lép. Rengeteg a levél… Egy-egy levélcsomót felemel. Hüh, de mennyi!
DURMONYÁS
Ijedtében, hogy a király olvasni kezdi a leveleket, kilógó nyelvvel topog.
JÓZSIÁS
Meglátja az asztalon az ördögfarkat, felveszi: legyez vele, aztán suhint. Mamuk kardja!… Rólad vágták le, Ülőmester?
DURMONYÁS
Rólam, felség.
JÓZSIÁS
Akkor ereklye.
DURMONYÁS
Ereklye, felség. Úgy teszi vissza az asztalra az ördögfarkat, mint a piros tojást.
JÓZSIÁS
Mi hír Küszküpüről, az országnagyról?
DURMONYÁS
Te küldötted el, felséges királyom, hogy országot járjon. S hogy a te járó utadat is előkészítse. Ámbár sokan úgy gondolják, hogy boldogságod örömét korán cseréled fel a fáradalmas országos úttal.
JÁZMINA
Józsiás felé lép. Hallod, édes királyom?! Simogatva kérleli. Ne siess oly nagyon!… Itt öröm minden perc, ott gond minden óra… Maradj még!
JÓZSIÁS
Mosolyog. Édes virágom, neked szerelmes férjurad vagyok, de az országnak atyja! Ismernem kell a hont! Ha az én örömem fogyatkozik is, amíg egyedül vagyok, az övét növeszteni akarom. És tudni a bajt is, ha van.
JÁZMINA
Ó, mily erős vagy szívedhez; s az enyémhez fukar!
JÓZSIÁS
Három hét, Jázmina! Boldogságra kevés, de bajra elegendő, meglehet. Eszem látni akar, a lelkem pedig ázni a király munkájában.
LÁMSZA
Menjen csak, menjen.
JÁZMINA
Holnap… Akkor már holnap?
JÓZSIÁS
Ma!
JÁZMINA
Szólani sem tud, szinte esdekelve néz Józsiásra.
JÓZSIÁS
Küszküpüt várom csupán. Megfogja a Jázmina kezét. Gyere, megvidulsz a rózsák között! Gyere! Megindulnak kifelé. Egyszerre meglátja a láncot az ajtón. Elengedi a Jázmina kezét. Odamegy. Ülőmester! Ki tette ide ezt a fekete láncot?
DURMONYÁS
Mi tettük, urunk-királyunk. A nagy kancellár parancsára. A munka és a nyugalom miatt. S mivel féltünk tégedet, felség.
JÓZSIÁS
Hozzáfog, hogy levegye a láncot.
IDILLÓ
Közben odamegy Jázminához, a kosárban a rózsákkal. Neked hoztam a rózsákat, királynő csillagom.
JÁZMINA
Köszönöm, kis gyöngyöm. Maradj atyámmal. S majd a rózsákat vidd a szobámba, és ültesd korsókba őket.
JÓZSIÁS
Közben levette a láncot, és kinyitotta mind a két szárnyát az ajtónak.
Egyszerre beáramlik a fény, elönti a termet.
Így, né!… Nem börtönben vagyunk mi, hanem az ország homlokán. Ahonnét látni kell, ki a világba; s amit a világnak is látnia kell. Durmonyáshoz, a parancs hangján. Mindig nyitva legyen, ülőmester!
DURMONYÁS
Nyitva lesz, felség.
DUDARÓ
Az ajtón kívül, mint palotaőr, fegyveres őrségen áll. A márványköves előtéren sétálva, éppen abban a pillanatban ér az ajtó elé, amelyen benéz. Oly váratlanul pillantja meg a királyt, hogy ijedt zavarában és tisztelegve így kiált. Mamuk az Urunk!
JÓZSIÁS
Mit beszélsz?! Nem a Pokolban vagy!
DUDARÓ
Igenis, felség. Áldás, békesség!
JÓZSIÁS
Visszafordul, kezét Jázmina felé nyújtja, de Durmonyás felé a fejét csóválja. Ejh… Ejh! Átöleli Jázminát. Ha Küszküpü jönne, vagy bárki más: a rózsakertben vagyunk.
Mennek.
DURMONYÁS
Meghajol. Nem mulasztunk el semmit, felség. Mihelyt Józsiás és Jázmina tovatűnnek, a mutatóujjával beinti Dudarót.
DUDARÓ
Büszkén, mintha dicséretet várna, úgy áll feszesen, valamivel az ajtón belül.
DURMONYÁS
Kis ideig, lassan közeledve Dudaróhoz, nyársaló szemekkel nézi, majd egészen közelről, szárazon szembe köpi. Mehetsz!
DUDARÓ
Prüszköl, mint a macska; visszamegy a helyére.
IDILLÓ
Látszik, magában mulat a dolgon; a virágoskosarat ismét egy székre teszi, maga a tükör elé áll.
LÁMSZA
Pusmog, bólogat. Hiába, nehezen szokja a fekete a fehéret…
MORDIÁS
Sietve, nyersen bejön; fekete sisakja van, fekete övén kard, lábán sarkantyú. Rögtön kérdi. Itthon van a kancellár?
DURMONYÁS
Itthon, vitézek feje.
MORDIÁS
Ahogy beljebb lépve indulna a kancellári ajtó elé, meglátja Idillót a tükör előtt. Áhh, Idilló! Még mindig az erényed ápolod, szép tündér?
IDILLÓ
Mit tegyek, uram, ha nekem van?
MORDIÁS
Remélem. De nyelved biztosan.
IDILLÓ
Ami neked van, nem több a kard?
MORDIÁS
Zavarában nyersen. Durmonyás, itthon van a kancellár?
DURMONYÁS
Még mindig, vitézlő uram.
MORDIÁS
Lámszához. Hát te mit csinálsz itt, kalapos öreg?
IDILLÓ
Felséges atyánk! Úgy mondjuk.
MORDIÁS
Nektek volt, nekünk holt. Durmonyáshoz. Itthon van a kancellár?
DURMONYÁS
Folyton, uram. Előre akar sietni. Jelentem neki, hogy itt a vitézek feje. Tudod, a törvény. És benn a tündér.
MORDIÁS
Kuss, kuvasz! Félrelöki Durmonyást, és bemegy a kancellárhoz.
IDILLÓ
Lámszához.
| Még csupán bolha kell a kuvaszra, |
| S már nem lesz semmi ok a panaszra. |
LÁMSZA
| Pedig az orrom úgy szagolja, |
| Szűkiben nem lesz itt a bolha. |
MORDIÁS
Menekülve jön ki az ajtón, majdnem kiesik.
BAKSZÉN
Ostorral üti-kergeti Mordiást az ajtó felé. Az ostor fehér, a nyele fekete. Maga sarkantyús csizmában van, de deréköv és sisak nélkül.
MORDIÁS
Kimenekül az ajtón.
BAKSZÉN
Durmonyáshoz. Mit parancsoltam neked, vén kukac?!
DURMONYÁS
Mondtam neki.
BAKSZÉN
Ráförmed. Húzd be a nyelved! Tovább lép: mintha most látná meg Idillót a tükör előtt, s a rózsákat. Nekem hoztad a rózsákat, tündér?
IDILLÓ
Még a töviseket sem.
BAKSZÉN
Kinek hát?
IDILLÓ
Akiért hiába küzdöttél.
BAKSZÉN
Kivesz egy rózsát a kosárból, megcsókolja. Mondd meg királyné asszonyodnak, hogy az egyiket megcsókoltam.
IDILLÓ
Felveszi a kosarat. Ha addig el nem hervad. Bemegy a királyi ajtón.
BAKSZÉN
Lámsza felé bök a fejével. Te itt mit csinálsz, avas király?
LÁMSZA
Nyugdíjban vagyok. Ráérek.
BAKSZÉN
Nem kívánsz elmenni?
LÁMSZA
Mily okosan szóltál! Mert nagyon kívánok innét elmenni. Lassan kimegy.
BAKSZÉN
Ahogy utánanéz Lámszának, hirtelen meglepődik. Ki nyitotta ki az ajtót?
DURMONYÁS
A király.
BAKSZÉN
Nem akarja hinni; az ostorral ráüt az asztalra. Ki nyitotta ki az ajtót?!
DURMONYÁS
Józsiás király, maga.
BAKSZÉN
Szeme villog, összehúzza. Mit mondott?
DURMONYÁS
Azt mondta, hogy mindig nyitva legyen. Mert ez a palota az ország homloka, honnét mindent látni kell.
BAKSZÉN
Kurkászta személyemet?
DURMONYÁS
Téged, hatalmas uram, nem is említett.
BAKSZÉN
Vigyorog. Az együgyű borókás… Nem is sejti, hogy buta agyában a horgom… Jól megfogtam véle!… Mi?! Vén Durmonyás!
DURMONYÁS
Megfogtad, uram. Esküt tenne rá, hogy valóban Bazsalikom hercege vagy; s még álmában sem hinné el, hogy a nagy Mamuk ördögfia!
BAKSZÉN
A Pokol büszkesége! Mi?! Kacag, gonosz élvezettel.
DURMONYÁS
Szintén nevet, mint a Bakszén árnyéka.
BAKSZÉN
Hirtelen megszakítva a kacagást, kiáltja. Mamuk az Urunk!
DURMONYÁS
Feszesen; keményen felel rá. Ámen, ha szúrunk!
Ismét kacagnak mind a ketten.
BAKSZÉN
Egyebet nem kurkászott?
DURMONYÁS
Ország dolgát inkább.
BAKSZÉN
Terve szerint indul? Holnap?
DURMONYÁS
Még ma. Ha Küszküpü megjön.
BAKSZÉN
Ma-a?!
DURMONYÁS
Jobb nekünk a ma, mint a holnap, hatalmas uram. Ha távol van, könnyebben tehetjük, amit akarunk.
BAKSZÉN
Szúrósan. Azt akarnád, hogy a nép között ellenünk megmaradjon?! Buta! Ne fecsegj a rothadt eszeddel! A fejet kell megfogni! Itthon! Akkor minden zuhan utána! Te gyomlált fejű!
DURMONYÁS
Igenis, nagy uram.
BAKSZÉN
Nyugtalankodni kezd; az ostorral a csizmája szárát csapkodja. Csak a levél… Mért nem jön a levél?!
DURMONYÁS
Az asztalra mutat. Dögivel jön, uram!
BAKSZÉN
Durván. Süsd meg! Ostorával ráüt az asztali levelekre. Nem ezeket várom, te üszökvég! Hanem a pokolbéli levelet, Mamuk atyámtól! A válaszlevelet, amit a pokolmesternek kell hoznia! Ropogánnak! Érted, te hamubogár?!
DURMONYÁS
Ijedtében nagyon kilóg a nyelve. Igenis.
BAKSZÉN
Húzd be a nyelved!
DURMONYÁS
Behúzza a nyelvét, még két ujjával is nyomja hátrafelé.
Kigyúl egy lámpácska.
BAKSZÉN
Nézd meg, ki jön?
DURMONYÁS
Megnézi. Valami idegen.
BAKSZÉN
Nem vagyok itthon. A szobájába siet.
MATUZSA
Bejön; tündérhoni vénember, rongyos, fehér ruhában; még látja eltűnni Bakszént.
DURMONYÁS
Meg sem fordul; Matuzsának még köszönni sincs ideje. Ki vagy?
MATUZSA
Előbbre jön. Honi vagyok, kegyes uram. A nevem Matuzsa. Legöregebb a vének tanácsából, mely a tündérek vára mellett várakozik.
DURMONYÁS
Ránéz. A vének tanácsából?!
MATUZSA
Igen, uram. A honi nép követei lennénk hárman. S én most azért jövék csupán egyedül, hogy megtudnám: vajon a vének tanácsát mikor tudná meghallgatni az ifjú király?
DURMONYÁS
S mit akarnátok mondani neki?
MATUZSA
Hát a nép panaszlását.
DURMONYÁS
Okos volna. Csakhogy a királlyal nem tudtok beszélni, jó öreg. Törvényt tett, hogy senkit hozzá ne eresszünk.
MATUZSA
Valami ferdítés lesz az a törvény, kegyes uram. Mert én abban vagyok, hogy a király olyant nem tehetett. Mivelhogy maga is a népből való.
DURMONYÁS
Látod: ilyen az, ha a semmiből lesz nagy valaki! Nem a nép a gondja, hanem az örömnek él!
MATUZSA
Egész nap?
DURMONYÁS
Éjjel és nappal.
MATUZSA
Bólogat, aztán felemeli a fejét. Hát akkor a nagy kancellár! Hadd beszélnénk legalább azzal!
DURMONYÁS
Jó volna bizony. Ha itthon volna. De éppen ország dolgában fárad valahol.
MATUZSA
De hát mondják, hogy itthon látták!
DURMONYÁS
Szúrd ki a szemit annak!
MATUZSA
Pillog, meg van zavarodva. Akkor egyszerre Dilló és Idilló kilép a két ajtón. Dilló fölveti a fejét, és Idillót megelőzve kifelé siet.
MATUZSA
Dilló elejébe áll. Kegyes tündérnő, úgy látom, te közülünk való vagy: hallgass meg engem!
DILLÓ
Nincs időm. Kimegy.
IDILLÓ
Megfogja a Matuzsa karját. Mit szeretnél, bátyuska?
MATUZSA
Majdnem sír. Beszélni, tündér gyermekem.
IDILLÓ
Gyere, apócskám! Karon fogja az öreget. Öntsd ki szívedet, gyere! Vezeti, kimennek.
DURMONYÁS
Fogja a fejét.
| Jaj, te Mamuk, mi lesz most ebből?! |
| Kiszedi a szót az öregből! |
Túlfelől, a titkos fali ajtón, erős kopogtatás hallatszik.
DURMONYÁS
Ijedten körülnéz, a fülit az ajtóhoz nyomja. Ki az?!
ROPOGÁN
Túl az ajtón, a hangja. Én vagyok, a pokolmester! Ropogán! Hát ott?!
DURMONYÁS
Durmonyás.
ROPOGÁN
Nincs ott idegen?
DURMONYÁS
Nincs.
ROPOGÁN
Meghoztam a levelet Mamuktól! Jöhetek?
DURMONYÁS
Abban a pillanatban hanyatt zökken, mert a feje mellett kiugrik a király és a királyné szoborképe. De rögtön visszabújik az ajtóhoz, és vészhangon. Várj! Veszély! Jelemre várj! Veszély! Az asztal mellé ugrik, hogy a belépő királyi párt fogadhassa. Már áll is görnyedt meghajlásban, a térde reszket.
S belépnek: Jázmina és Idilló elöl, utánuk Józsiás. Jázmina és Idilló egyenesen előremennek, s bemennek a királyi szobába.
JÓZSIÁS
Megáll Durmonyás előtt; az állát megfogja, felemeli: a szemébe néz. Mért hazudtad, hogy a kancellár ország dolgában távol van?
DURMONYÁS
Felséges király…
JÓZSIÁS
Mért hazudtad, hogy senkit sem szabad hozzám ereszteni?!
DURMONYÁS
Felsé… Kínjában lóg a nyelve.
JÓZSIÁS
Elvágja a Durmonyás szavát. Mért hazudtad nekem, hogy az ország emberei nem írnak panaszos leveleket?!
DURMONYÁS
Térdre rogy.
JÓZSIÁS
Kelj fel, féreg! Holnap Villikó ül a helyedbe! Semmit el ne vígy az asztalról! Rögtön szólj, ha jönnek a követek!
DURMONYÁS
Rögtön, felség.
JÓZSIÁS
Bemegy a szobájába.
DURMONYÁS
Odamászik a titkos ajtóhoz, odanyomja a fejét. Gyere! Gyorsan!
ROPOGÁN
Kijön az ajtón, ördögruhában; szarva, farka is megvan. Zord ördög. Fúj; törölgeti az arcát.
DURMONYÁS
Hamar a levelet!
ROPOGÁN
Ne oly mohón, naplopó! Háttal áll, kicsit meghajol. Vedd ki! A farkamban van!
DURMONYÁS
Mint egy csőből, a Ropogán farkából kihúzza a levelet, s már fut is lógó nyelvvel, be a kancellárhoz.
ROPOGÁN
Közben undorral szaglászik, pökdösik.
BAKSZÉN
Kirohan a szobájából, Durmonyás a sarkában; most deréköv is van rajta, kezében ostor. Odaveti Ropogánnak a köszöntést. Mamuk az Urunk!
ROPOGÁN
Ámen, ha szúrunk!
BAKSZÉN
Mért késtél, pokolmester?
ROPOGÁN
Nem gondolnám. Vagy elfelejtetted már, hogy mily hosszú és nehéz az út, a Pokoltól idáig?
BAKSZÉN
Szavad több, mint az idő. Odaböki neki a levelet. Olvasd!
ROPOGÁN
A levél nagy tekercs; mintha bőrre volna írva. Olvassa. „Kisfiam, Bakszén! Hallom, a tündérek híres országában kancellári méltóságot szereztél magadnak. Ennek örvend atyai lelkem. Boldogsággal hallom a tervedet is, a királyság dolgában. Szurkolunk neked, és izgalmunkban szorítjuk a lelket az itteni kárhozott népben. Elméd és a tűz lelke segítsen téged, hogy a koronát is hamarosan meg tudjad csakugyan szerezni: Ebből a célból fegyveres vitézeket kértél tőlem, ámbátor a nép melletted áll. Tapasztalásból tanácsolom neked, hogy inkább a fegyverekben bízzál, mint a népben. Ezért némileg több vitézt küldök, mint óhajtottad. S velük együtt némi atyai intelmet is. Azt hallom ugyanis a pokolmestertől, hogy a pokolbeli régi jó szokásokat kezditek elhagyogatni; s hogy a szívedet megejtette Jázmina királyné. Hát ez egyik sem helyes. Mert a mi szokásaink erőt és szilárd talapzatot adnak; a szerelmes szív pedig puhítja az elmét. Ezzel maradok atyád, Mamuk.”
BAKSZÉN
Nagyon figyelt. Vajon azért küldtelek…
ROPOGÁN
Belevág. Még biggyesztés is van, nagy uram!
BAKSZÉN
Olvasd!
ROPOGÁN
Olvassa. „Utóirat. Egyébként jól vagyunk. Azúriából elhoztuk a dúsgazdag császárt, egész családjával. Pénzével a tűz hőfokát tetemesen javítottuk. Gyönyörű lányát Csumi bátyád magának vette. Én finom bőrét kedvemre használom. Neked is, amint látod, bőrének egy nemesebb darabjára írtam ezt a levelet. Atyád. Mint fent.”
BAKSZÉN
Kész?
ROPOGÁN
Betűről betűre, nagy uram.
BAKSZÉN
Durmonyáshoz. Ülőmester! Égesd el a levelet!
DURMONYÁS
Átveszi a levelet, az íróasztalhoz megy, a fekete fazék mögött ráfúj a levélre, amely nagy lánggal, sercegve kezd égni; majd a fazékba ejti a hamvadó levelet. Közben, mint máskor is, a titkos ajtó tábláját nézi.
BAKSZÉN
Ropogánhoz. Tudni szeretném: miért védelmezed a régi szokásokat? Hogy még atyámnak is panaszt tettél emiatt reám!?
ROPOGÁN
Ördögök vagyunk, nagy uram. Éles eszünk, egyenes természetünk; díszes szarvunk, alkalmas farkunk. Ha ezeket megtartjuk, félnek tőlünk. Ha magunkból kivetkőzünk, imbolygás lesz belőle. Ez a véleményem.
BAKSZÉN
Kemény, dölyfös. Ki vagyok én?!
ROPOGÁN
Te a fejünk vagy. És hatalmas kancellár.
BAKSZÉN
A fej gondolkozik. A kancellár cselekszik. Nem ez a helyes?
ROPOGÁN
Azt hittem, mondhatok véleményt.
BAKSZÉN
Türelmetlen, nagyon nyers. Ne mondj, hanem kérj! Tőlem!
ROPOGÁN
Rendben van, nagy uram.
BAKSZÉN
És a szívembe, oda mért ütötted bele az orrodat?!
ROPOGÁN
Félek, uram, hogy nem miattunk, hanem Jázmina miatt akarod a hatalmat.
BAKSZÉN
Te mondád, hogy a fejetek vagyok. A szívemet már a kutyának vetnéd?
DURMONYÁS
Az asztal mellett áll. Onnét hol a Bakszén Ropogán beszédét figyeli, hol pedig a titkos ajtóra pattan a szeme. Szívünk is vagy, hatalmas uram!
BAKSZÉN
A pokolmestert kérdeztem!
ROPOGÁN
Légy boldog, uram.
BAKSZÉN
Ahhoz nekem nemcsak a hatalom kell, hanem Jázmina is. A korona mellé a bőre, csobogó szavához a szíve! Mosolyához a mámor tüze; s ölelő két karjához lábam előtt az esdeklés! Hadd emeljem fel, mint parazsat a szél!
ROPOGÁN
Hát akkor: mit tegyünk, uram?
BAKSZÉN
Összevonja a szemöldökét; s úgy néz, mint kinek agyában sistereg a terv. Hol vannak a pokolbeli vitézek, akiket küldött atyám?
ROPOGÁN
Túl a titkos ajtón, a búvóteremben, nagy uram.
BAKSZÉN
Fejed rajtuk, pokol szentje! Lapuljanak ott, amíg parancsot kapsz! Most pedig hívd össze az ördögtanácsot. Rögtön! Rohanj!
ROPOGÁN
Rohanva indul kifelé, de útjában egyszerre megtorpan, mert belép Villikó és a Vének Tanácsának három tagja: Matuzsa, Kasziba és Zápor. Tanácstalanul néz Bakszénre, hogy most már mi legyen.
BAKSZÉN
Ráförmed Ropogánra. Mit toporogsz itt?!
ROPOGÁN
Szél jött. Felhőt hajtott. Mit tegyek?
BAKSZÉN
A felhő elvonul. Kisüt a nap. Takarodj!
ROPOGÁN
Elmegy.
BAKSZÉN
Odaszól Villikóhoz, ki közben a tanácskozóasztalhoz vezette az öregeket. Mit óhajtasz, ügymester?
VILLIKÓ
Az öregekhez. Üljetek csak le. S itt várjatok, hadd szóljak a királynak.
BAKSZÉN
Közelebb lép. Ország dolga tanácsot sürget az embereimmel, ügymester! Ereszd az öregeket, hadd várjanak más és kellő alkalomra!
VILLIKÓ
Ha a panaszra alkalom kell, akkor igen kellő ez.
BAKSZÉN
Te vagy a kancellár, vagy én?!
VILLIKÓ
Ország ügye ez, én pedig ügymester vagyok. Bemegy a királyhoz.
Az öregek félnek a kancellártól. A székek szélén kucorogva ülnek.
BAKSZÉN
Forr benne a méreg; kis habozás után. Durmonyás, ország ügye ez?!
DURMONYÁS
Félve. A király megparancsolta, hatalmas uram.
BAKSZÉN
Mit parancsolt meg?
DURMONYÁS
Hogy izé… A követeket rögtön…
BAKSZÉN
Fúj egyet maga elé, mint a mérges bakmacska. Fújjátok fel a követeket! Bemegy a szobájába.
DURMONYÁS
Szájára tett ujjal mutatja az öregeknek, hogy aztán jó lesz vigyázni a szájra; tanács gyanánt mondja is.
| Okos ember panasza gyér, |
| Mit ki nem mond, aranyat ér! |
VILLIKÓ
Kilép a királyi ajtón; a nyitva tartott ajtónál jelenti. Fölségünk, Józsiás király!
Az öregek felállnak.
JÓZSIÁS
Kilép; Villikó vele jön. Miközben odalép az öregekhez. Ti vagytok a nép követei?
MATUZSA
Mi vagyunk, fölséges királyunk.
JÓZSIÁS
Igaz, hogy írtatok nekem panaszos leveleket?
MATUZSA
Igaz, urunk.
JÓZSIÁS
A levelek nem jöttek kezembe.
MATUZSA
Eme asztali ördög – Durmonyásra mutat. – az élőszóval is azt akará tenni. Mert úgy mondá nekem, hogy a nép követeivel szólani időd nincs, mivel éjjel-nappal az örömnek élsz.
KASZIBA
De ne gondold, urunk-királyunk, hogy mi ezt hittük volna.
ZÁPOR
Hittük, nem hittük: nem ez most a velő! Hanem az: ki és mily okból akarja elszakasztani tőlünk az ifjú királyt?! Ezt a nép tudni akarja! Még ma! Most!
MATUZSA
Vár téged a nép, uram.
JÓZSIÁS
Útra kelek, mihelyt az országnagy érkezik.
ZÁPOR
Jó, jó, de addig mit tegyen? Kedve hullámzik, és panasz habzik a hullámokon; s az élelme elfogy!
MATUZSA
A tündérek váránál, ott várják a királyt.
JÓZSIÁS
Hirtelen lobbal, örömmel. Itt táboroznak?! Most bökitek ki?! Villikóra néz. Te is úgy hallgatsz itt, mint holtban a lélek! Gyertek!
Megindulnak kifelé. Elöl, gyors buzgással, a király. Utána igen igyekszik a három öreg.
VILLIKÓ
Hátul megy, Durmonyás mellett lassít, odaszól neki. Egyszer volt, hol nem volt…
DURMONYÁS
Mi volt?
VILLIKÓ
Durmonyásnak hivatala. Nevet.
DURMONYÁS
Utánaszól Villikónak. Nyugdíj lesz?
VILLIKÓ
Visszaszól. Lesz, jó vastag. Gyorsan utánuk megy.
Abban a percben, amint Villikó is kilép, besurrannak az ördögök. Elöl Ropogán, utána Mordiás; majd Czinczár és Dudaró a puskájával. Gyorsan cselekszenek.
DURMONYÁS
Üljetek le! Berohan a kancellárhoz, miközben az ördögök gyorsan húzódva leülnek a tanácskozóasztalhoz. Dudaró fegyverét az asztalra teszi.
BAKSZÉN
Kilép. Mamuk az Urunk!
ÖRDÖGÖK
Felállnak. Ámen, ha szúrunk! Leülnek.
DURMONYÁS
Szintén közéjük ül.
BAKSZÉN
Durmonyáshoz. Figyeld a királyt!
DURMONYÁS
Figyelem.
BAKSZÉN
Az asztal körül jár, az ostorával legyez. A fegyvert az asztalról Dudaróhoz löki. Az öledben tartsd, bárdolatlan! Az asztalfőnél megáll. Ész és fegyver vitézei! Végső tanácskozásra hívtalak, melyen mindenről határozunk. A fületek nyitva legyen! Agyatokban tapadjon meg a szó! Ismét járni kezd az asztal körül: meg-megáll, az ostorával csapkod. Azért jöttünk ebbe a Tündérországba, hogy enyém legyen a Jázmina keze; és miénk a hatalom! Ez nem akart, amint tudjátok, bökkenő nélkül menni. Mert jött egy sehonnai Józsiás, nyomorult röge a földnek, ki az udvarral és a vén királlyal ellenünk összejátszott. De én feszítettem mégis egy nyílást, amelyen a kancellárságba bejöttünk. Most innét a kancellárságból egyetlen csapással utat vágunk a koronához. Jó atyám elküldötte a harcosokat!
ÖRDÖGÖK
Felállnak; Ropogán és Mordiás mondják. Mamuk az Urunk!
Czinczár és Dudaró felelnek. Ámen, ha szúrunk! Mind leülnek.
BAKSZÉN
Folytatja. A harcosok lent a palota alatt, a búvóteremben várják a parancsomat. Legyetek ügyesek, bátrak és készek. Mert közelg a perc, amidőn a Pokol vitézei megszállják a palotát, és foglyul ejtik a királyt!
MORDIÁS
Haljon meg a király.
BAKSZÉN
Bízd ítéletemre a királyt, vitéz Mordiás! Ellenben gondod legyen arra, mint a harcosok fejének, hogy a királyné asszonyt bántalom ne érje!
MORDIÁS
Féltő gondom lesz arra, nagy uram!
BAKSZÉN
Ropogánhoz. Pokolmester! Te megmutatod majd a titkos utat Mordiásnak! És együtt kioktatjátok a vitézeket, hogy miképpen törjenek elő!
ROPOGÁN
Meglesz.
BAKSZÉN
Továbbá: majd a győzelem után az ördög harcosokat kézbe veszi a borbélymester. Szarvukat-farkukat levágja, szőrüket szelídíti, és a ruhájukat olyanra cseréli, mint a miénk!
CZINCZÁR
Úgy lesz, hatalmas uram: levágom, szelídítem, cserélem.
ROPOGÁN
Szabad egy szót szólanom?
BAKSZÉN
Szólj!
ROPOGÁN
Ördögök vagyunk, uram! Ha formánkból kivetkőzünk, imbolygás lesz belőle!
BAKSZÉN
Dévajul kacag. Imbolygás?!… Milyen az, pokolmester?… No, állj fel, s mutasd meg! Ostorával ráüt az asztalra, s nyersen rákiált Ropogánra. Állj fel! Nem hallottad?!
ROPOGÁN
Feláll.
BAKSZÉN
Indulj: imbolyogj át a titkos ajtón, s hozz rögtön egy harcost! Hadd csináljon belőle, itt a szemünk előtt, a borbély egy mintát!
ROPOGÁN
Bemegy a titkos ajtón.
BAKSZÉN
Halljam, Czinczár: mit fogsz csinálni?
CZINCZÁR
Szarvukat, farkukat levágom, szőrüket szelídítem, a ruhájukat fehérre cserélem.
BAKSZÉN
Jól van.
ROPOGÁN
Kihoz a titkos ajtón egy ördög harcost, kinek a nyakában fegyver, s az övében kések vannak. Hol előre bökdösi, hol hátul a nyaka alatt emeli, rongyos ördögruhájánál fogva.
BAKSZÉN
Kacag a bugyuta, ijedt ördögön. Mi a neve?
ROPOGÁN
Bambucz. Ez a legfiatalabb valahány között.
BAMBUCZ
Pislog, zsugorodik, vigyorog.
BAKSZÉN
Czinczárhoz. Borbély! Nyomd a székbe!
CZINCZÁR
Egy borbélyszékbe nyomja Bambuczot, és szerszámokat vesz elő. Az ördög rettegve ül, miközben a szerszámok villognak-csattognak.
BAMBUCZ
Mamuk, Mamuk!… Ments meg engem!…
CZINCZÁR
Hallgass, nem lesz semmi baj.
Belép a király. Kíséretében Villikó és Idilló. Az ördögök megrebbennek. Durmonyás az asztalához megy, de Mordiás és Ropogán a tanácskozóasztal mellett marad. A király megáll, körülnéz. Feszült, várakozó csend.
BAKSZÉN
Feltalálja magát, a várakozó csendben a királyhoz lép, udvariasan meghajtja magát, s majdnem alázatos kedveskedéssel mondja. Szívünk fáj, hogy felségedet oly ritkán látjuk!
JÓZSIÁS
Nagyon fáj?
BAKSZÉN
Becsületemre mondom, felség!
JÓZSIÁS
Kinek mi van, kancellár uram.
Dudaró, ki észrevétlenül húzódott kifelé, most a király háta mögött ki akar szivárogni a helyére, de a király észreveszi.
Hol sündörögsz?! Palotaőr vagy! Mért nem állsz a helyeden?
DUDARÓ
Kapkod; a fegyverét éppen akkor helyezné el a vállán. A hatalmas kancellár tanácsba hívott, felség.
JÓZSIÁS
Tanácsba?!
DURMONYÁS
Ördögtanácsba, csak.
JÓZSIÁS
Bakszénre néz. Törvényeink szerint csak ország tanácsa van egyedül. Így van, kancellár?
BAKSZÉN
Így van.
JÓZSIÁS
Mit tanácskoztok tehát?
BAKSZÉN
Éppen a törvények dolgában, hogy szigorúan tartsák őket.
JÓZSIÁS
Bólogat, mindenre figyel. Elveszi a Dudaró válláról a fegyvert. Majd mi ügyelünk reád, ne félj. Állj a helyedre!
DUDARÓ
Kimegy a márványköves előtérre.
JÓZSIÁS
A fegyverrel a kezében odalép Bambuczhoz. Ez kicsoda?
BAKSZÉN
Ez egy Bambucz, felség. Kóbor ördögfiú. Ideszökött az atyjához, hogy meglátogassa.
JÓZSIÁS
S ki volna neki az atyja?
BAKSZÉN
Az ülőmester Durmonyás, felség. Idillóra néz. Hasonlítanak is: nem igaz, nagy tündér?
IDILLÓ
Jaj, hát csakugyan: mint görény s az egér!
DURMONYÁS
Rögtön megértette a Bakszén hazudását, s odament. Nagyon apás gyerek, felséges uram!
BAKSZÉN
Apás; s az elméje is gyenge. Beszélni sem tud.
JÓZSIÁS
Szegény. Akkor nem is kell neki fegyver. Bambuczhoz. Ugye, Bambucz, nyom ez a fegyver?
BAMBUCZ
Nyom-nyom.
JÓZSIÁS
Hát tud ez beszélni!
DURMONYÁS
Csak ilyen „nyom-nyomot” tud mondani, felség.
JÓZSIÁS
Közben a Bambucz nyakából kiveszi a fegyvert, s az övéből a késeket. Így, né! Látod, a király könnyít rajtad. Odaadja a fegyvert s a késeket Villikónak, a Dudaró fegyverét is. A te elméd nem gyenge, ugye, Villikó?
VILLIKÓ
Nem gyenge, fölség. Ránevet Idillóra. Ami gyengeség van bennem, az mind a szívembe gyűlt.
JÓZSIÁS
Gyöngéden összefogja Villikót és Idillót. No, akkor vigyétek ketten a fegyvereket a sziklavárhoz, s adjátok a nép kezébe. Vigyétek! S aztán gyertek vissza!
VILLIKÓ
Idillóval kézen fogva kifelé indul; majd kimennek.
JÓZSIÁS
Ördög urak, ti is elmehettek; s a kancellár!
Bakszén, Mordiás és Ropogán bemennek a kancellári szobába, Czinczár kivonul.
JÓZSIÁS
Miközben az ördögök vonulnak. Ülőmester!
DURMONYÁS
Az asztalánál feláll. Parancsolj szolgádnak, felség!
JÓZSIÁS
Ha Küszküpü érkeznék, tudassad velem. Azon nyomban!
DURMONYÁS
Azon nyomban, felség.
BAMBUCZ
Egyedül maradván, a borbélyszékben sírni kezd.
JÓZSIÁS
Egy pillantást vet Bambucz felé, aztán megfordul, és befelé indul.
DURMONYÁS
Ugyanakkor az asztal mellől mondja a síró Bambucznak. Gyere ide, apukához!
KÜSZKÜPÜ
Útról érkezve belép. Csizmája poros, nagy fehér kalapja van és kardja. Rögtön meglátja hátból a királyt, ki a szobájába igyekszik. Áldás! Békesség!
JÓZSIÁS
Visszanéz, s örömmel. Megjöttél, Küszküpü komám?!
KÜSZKÜPÜ
Amint megy a király felé, éppen akkor megy-mászik át előtte Bambucz Durmonyáshoz. Majdnem rálép. Mi ez?! Fekete bakmacska?!
DURMONYÁS
Az én fiam, országnagy uram. Az asztala mellé a földre ülteti Bambuczot.
JÓZSIÁS
No, mi hír, Küszküpü?
KÜSZKÜPÜ
A király előtt leveszi kalapját. Nagy bajok vannak, fölség. Csak amióta elétűnt az újhold, hát azóta is sokat nőtt a zavarodás az országban. Felbiztatott s fizetett emberek hazug leveleket írnak neked, mintha rózsák között, igazságosan menne a nép élete. Holott a szegénynek csorbítják szavát, s a gazdagé napról napra nagyobb nyomatékot nyer. A régi jó szokásokat nevetséggel rontják, s mindjárt nagy ember lesz, ki a kancellárt az ég felé nyomja.
JÓZSIÁS
Ki a kovász?
KÜSZKÜPÜ
Mondják, hogy a vitézek feje s a pokolmester itt is, amott is fel-felüti a fejét.
JÓZSIÁS
No, jó. Ennek most a végire járunk! Menj hamar a sziklavárhoz, ahol sereglett népet találsz.
KÜSZKÜPÜ
Többülnek most is.
JÓZSIÁS
Hirdesd meg nekik, hogy legyenek nyugalomban, és várjanak reménnyel, mert rögvest országtanácsot kezdünk, melyben helyrebillentjük a szekeret. Ha aztán végezünk ezzel, ismét szólani fogok hozzájuk, és kiteszem a lelkemet.
KÜSZKÜPÜ
Tedd ki, uram-királyom, hadd merítsenek reményt!
JÓZSIÁS
Reményt?! Nemcsak reményt, barátom, hanem boldog életet! No, siess! S útközben hívót fúvass, hogy ország tanácsába jöjjön minden főrangú ember! Ördög urak és magunkfélék, férfiak és a női nemen lévők egyaránt! Egy-kettő, serényen!
KÜSZKÜPÜ
Meglesz, meglesz. Felvágja a kalapját, s gyorsan elmegy.
JÓZSIÁS
Bemegy a szobájába; a mozdulatain is látszik, hogy el van szánva.
DURMONYÁS
Ahogy betevődik a királyi ajtó, rögtön Bambuczhoz, ki mint egy kutya, úgy kuporog az asztal mellett. Itt maradsz, te füstbogár! Ha elmozdulsz, életeddel lakolsz! Értetted?!
BAMBUCZ
Szaporán bólogat. Lak-lak-lak.
DURMONYÁS
Futva bemegy a kancellár ajtaján; majd rögtön Bakszénnel, Mordiással és Ropogánnal tér vissza.
Mind gyors sietésben vannak.
BAKSZÉN
Hamar, Bambuczot vissza!
MORDIÁS
Bambuczra mutat. Mit kezdjek ezekkel?! Ilyen harcosokkal?! Korcs valahány!
ROPOGÁN
Elfajzott beszéd!
BAKSZÉN
Nincs idő!
MORDIÁS
Ropogánhoz. Harcolj te velük!
ROPOGÁN
Meg is teszem!
BAKSZÉN
Nincs idő! Indulj hát, pokolmester! Gyorsan! Rákiált Bambuczra. Bambucz!
BAMBUCZ
Felemelkedik, fél. Mamuk… Mamuk!
BAKSZÉN
Gyorsan, Ropogán! Vidd Bambuczot, nyomd előre! Gyerünk!
Durmonyás kinyitja a titkos ajtót: azon benyomják Bambuczot, majd Ropogán is utána indul.
ROPOGÁN
Visszadugja a fejét. Jelszót, nagy uram! Mi lesz a jelszó?!
BAKSZÉN
A jelszó?! Csak pillanatig gondolkozik. Az lesz a jelszó, hogy: „Mamuk az Urunk.” Hallgatózzál az ajtón belül, s amikor hangomon hallod, kiáltva, hogy „Mamuk az Urunk”, akkor zúduljon a támadás!
ROPOGÁN
Úgy lesz. Bambucz után eltűnik a titkos ajtón.
DURMONYÁS
Gondosan beteszi az ajtót.
BAKSZÉN
Így van jól, Mordiás.
MORDIÁS
Ahogy te döntesz, úgy mindig jól van, hatalmas uram.
DURMONYÁS
Nagy izgalmában lóg a nyelve. Ó, Mamuk!… Segíts meg, Mamuk!… Bakszénnek. Vigyázz magadra, nagy uram! Mordiáshoz. S reánk is, Mordiás!
BAKSZÉN
Csak nyugalom, Durmonyás! Ha mind itt lesznek ország tanácsában, nekünk csak akkor szóljanak! Gyere, Mordiás!
DURMONYÁS
S ha a sereglett nép ide törne, nagy uram?!
BAKSZÉN
Ne félj, szobám falán is van egy titkos ajtó. Kivezet a berekbe!
DURMONYÁS
De velem mi lesz?!
BAKSZÉN
Már az ajtóból szól vissza. Te dögölj meg! Bemegy Mordiással az ajtón.
DURMONYÁS
Ó, Mamuk! Mit csinálsz?!
VILLIKÓ
Belép, s vele Idilló. Majdnem összebújva jönnek, s mint szerelmesek. De feszült, élénk hangulatban. Rögtön szól, ahogy belépnek. Durmonyás!
DURMONYÁS
Mit kívánsz, ügymester uram?
VILLIKÓ
Eredj hamar, s jelentsd a kancellárnak, hogy készüljön ország tanácsába!
DURMONYÁS
Tudja.
Kinn megszólal a kürt, mely ország tanácsába hívja az embereket.
IDILLÓ
Vidd neki üdvözletemet, s meglásd: méz fog agyaráról csepegni.
DURMONYÁS
Bizalmaskodva ránevet Idillóra. Nem kétlem, szép virág. Bemegy a Bakszén szobájába.
IDILLÓ
Odabújik Villikóhoz; sóhajt, remeg, nyugtalan.
VILLIKÓ
Remegsz, Idilló, mint szélben a zsenge levél.
IDILLÓ
Félek… Féltem a királyt és magunkat. Lappang valami ellenünk, ármány talán. Nagy veszélyt érzek, Villikó!
VILLIKÓ
Bajban ember az ember. Ne félj! Szigorúan mindig mellettem maradj. S ne félj!
IDILLÓ
De ha veszély lesz, mit tegyünk?!
VILLIKÓ
Csak reám figyelj, adódjék bármi. Hallod, virágom! Csak reám figyelj! S ha úgy lenne, hogy nekem ütni kell, akkor te bújj az asztal alá. Ha pedig úgy látom, hogy egyéb nem segít, csak az ész és a ravaszság, akkor legyél te is mintámra ravasz! S legyen a többi is mind. Ne félj!
IDILLÓ
Az leszek: ravasz!
VILLIKÓ
Ravasz és merész!
IDILLÓ
Csak szeress.
VILLIKÓ
Azt nem kell szívemnek mondani.
DURMONYÁS
Közben kijött a kancellártól, s jövet most éppen odalép Idillónoz. Ő is hódolva üdvözöl, s a reménység ágán!
DILLÓ
Belép. Mi az, Durmonyás? Urad számára csirkéket költesz talán?
DURMONYÁS
Amint látod, ki is keltek már, kegyes Dilló.
DILLÓ
Mit csinál a kancellár?
DURMONYÁS
Kukorékol örömében.
DILLÓ
Bemegy a kancellár ajtaján.
Villikó, Idilló és Durmonyás nevetnek.
KÜSZKÜPÜ
Már kinn az ajtó előtt ráz egy kolompot, úgy jön be. Hirdeti.
| Mindenki a tanácsba! |
| Kakastej a kalácsba! |
Már jönnek is, sietve, ünnepélyesen. Az arcokon izgalom. Elsőnek Czinczár érkezik, a borbély. Aztán nagy fehér kalapjában és a kampósbottal az öreg Lámsza, kit Kámzsa mester és Fanfarus kísér. Fanfarus most bot nélkül. Aztán jön Boricza, virágkoszorúval a fején. Mindenki komoly sietséggel az asztal mellé ül. Durmonyás az ő asztala mellett marad, Dudaró az ajtó előtt őrködik. Mihelyt mindenki ülhet, akkor a kancellári ajtó előtt Küszküpü megrázza a kolompot, mire onnét kilép Bakszén, Dilló és Mordiás. Bakszén fején sárga sisak, derekán, sárga övén fekete kard, sárga csizmáján sarkantyú. Mordiásnak fekete sisakja van, fekete övén fekete kard.
Mind az asztal belső oldalára ülnek, hogy senki se legyen háttal a nézőknek. Középen helyet hagytak a királynak. Az asztal két végéhez, vagyis bütüben, egy-egy nagy tekintély ül: mégpedig az egyik végéhez Bakszén, s a másik végéhez majd Küszküpü. Így végül az egész ülő sor a következőképpen alakul: a király üresen hagyott helyétől jobbra: Lámsza, Mordiás, Czinczár, Dilló és az asztal bütüjén Bakszén. A király helyétől balra pedig: Kámzsa, Fanfarus, Villikó, Idilló és az asztal bütüjén Küszküpü. Boricza a király ülőhelye mögött áll, s majd végig a király mögött.
KÜSZKÜPÜ
Midőn már mindenki a helyén ül, kinyitja a király ajtaját, és jelenti. Urunk-királyunk, Józsiás!
JÓZSIÁS
Kilép; fején kis aranykorona, kardja is van.
A király láttára mind felállnak.
JÓZSIÁS
A várakozó nagy csendben a helyére megy.
Boricza helyezgeti neki a széket. Küszküpü is a helyére megy. A király leül. Erre mindenki leül. Néhány pillanatig feszült csend, melyben a király figyelmesen megnézi a jelenvalókat; végül a szeme Küszküpün nyugszik meg.
Mindenki jelen van, országnagy?
KÜSZKÜPÜ
Feláll. Urunknak-királyunknak jelentem: ország dolgában ország tanácsa egybeült. Csak Ropogán, a pokolmester hiányzik.
JÓZSIÁS
Pokolmester?! Tündérországban vagyunk, nem a pokolban!
KÜSZKÜPÜ
A kancellár uram adott ily címet neki.
BAKSZÉN
Pokolmester vagy tündérmester: az én mesterem!
JÓZSIÁS
Ország tanácsában mindenki állva szól, kancellár!
BAKSZÉN
Feláll.
KÜSZKÜPÜ
Leül.
JÓZSIÁS
Hol van a mestered?
BAKSZÉN
Nem akarván itt honosodni, visszament a Pokolba.
JÓZSIÁS
Nyilván Bambuczot is magával vitte, beszélgetni.
BAKSZÉN
Magával vitte, felség. Leül.
KÜSZKÜPÜ
Feláll. Ország ügyiben urunk-királyunké a szó! Leül.
JÓZSIÁS
Feláll. Üdvözlésem ország tanácsának! Melyet első ízben hívattunk egybe. Mióta boldog atyánktól, Lámszától, koronánk alá vettük ezt a békességes Tündérországot. Annak minden kincsével és gondjával együtt. Ama kincsével is, melyet nem a föld terem, hanem a lélek és az értelem. Ilyen a jónak, a szépnek és a tisztességnek a becsülete. Ilyen a jog és az igazság is, melyben egyformán osztoznak az ország lakosai. Gondjainkba vettük, hogy eme kincseket őrizni és ápolni fogjuk, s ilyen értelemben rendelkeztünk is a kormányzásnak. Mégis azt kell hallanunk, hogy parancsunkat a kormányzás kicsibe vette.
BAKSZÉN
Miben?
JÓZSIÁS
Nem parancsunk értelmében kezdenek munkálkodni, hanem a szépnek, a jónak és a tisztességnek csorbításával. Mint teszik a népnek jó és szép szokásaival, melyeket imitt-amott már nevetséggel rontanak.
BAKSZÉN
Ki mondja?!
KÜSZKÜPÜ
Láttam szememmel.
Már kezd fújni az izgalom.
JÓZSIÁS
A szegénynek csorbítják szavát, míg a gazdag szava, ha ártalmat rejt is, nagyobb nyomatékot kap. A tündérhoniak morajlanak. Vannak felbiztatott emberek, akik ámító leveleket írnak nekem, melyekbe azt írják hazug módon belé, hogy az emberek élete rózsák között igazságosan halad. Ellenben ha valóságosan azt írja a levelébe valaki, hogy itt ilyen s amott olyan baj van, akkor megakadnak valahol azok a levelek, s a királynak szeme elé nem kerülnek!
BAKSZÉN
Nem igaz!
KÜSZKÜPÜ
Igaz bizony!
JÓZSIÁS
Ügymester, Villikó! Hol vannak a panaszló követek?
VILLIKÓ
A sziklavárnál időznek, fölség.
JÓZSIÁS
Kancellár, béhívassam a nép követeit?!
BAKSZÉN
Pököm rájuk!
Morajlás.
JÓZSIÁS
Ez hercegi beszéd egy fuvalkodott kancellártól. De ha olyan nagyon pökhetnéd van, akkor közelebb kapod ott melletted Mordiást, aki Ropogánnal együtt itt-ott megjárta az országot. S bizony, nem a tisztesség és a jog termett meg a lábuk nyomán! Hanem mi?! Az a hitványság, hogy nagy emberré tették mindjárt, aki a kancellárt nyomta az ég felé!
BAKSZÉN
Kit nyomtak volna mást?!
JÓZSIÁS
Királya van az országnak, kancellár!
BAKSZÉN
Ura van és királya.
JÓZSIÁS
Egy személyben!
BAKSZÉN
Még nincs fejemen a korona.
Botránkozás.
JÓZSIÁS
Legyőztelek téged! Kancellárnak vettelek magam mellé, és bizalmat adtam neked! Most dölyffel szólasz, és a pokol bűzével, mint ördög szól, s nem tisztes ember! Kancellárságod elmúlt, mint a perc! Állj fel! Béhintjük sóval a helyedet!
BAKSZÉN
Feláll, szeme villog, arcán gyűlölet. Nem állok fel! Nem én vagyok a földnek röge! S nem is Bazsalikom hercege vagyok, hanem a pokol-királynak, Mamuknak a fia! S amíg Mamuk az atyám, addig nem te parancsolsz nekem! Sem másnak! Mert Mamuk az Urunk! Ordítja. Mamuk az Urunk!
ROPOGÁN
Kiugrik a titkos ajtón, mely a jelszóra kivágódott. Ámen, ha szúrunk!
Szörnyű megdöbbenés. Mind felugrálnak az asztal mellől. Néhány fegyveres ördög, Ropogán után, már elő is bújt a titkos ajtón.
JÓZSIÁS
Kirántja a kardját. Orvul támadsz királyodra, gaz ördög?!
A király vágni akar, de már Bakszénnek is kivonva a kardja, s így kivédi a vágást. Abban a pillanatban ott terem Küszküpü és Villikó. Villikó a királyt fogja le: hátulról, a füléhez bújva, mintha súgna neki valamit. Küszküpü Bakszénnel vívni kezd, de csak egy-két vágást tehet, mert az arcán megsebesül. Villikó pedig őt is lefogja. Közben már előtódultak az ördög harcosok, s körülvették az asztalt. Mind lövésre tartják a puskát. Nemcsak az asztal körül vannak ördögök, hanem felkuporodva az íróasztalon is, minek alatta Durmonyás kuksol. És más helyeken is, lehetőleg minél magasabbra állva, vagy kuporodva. Fent a párkányokon is, a Bakszén oldalán, eltűntek a virágos korsók, s azoknak a helyén is egy-egy ördögnek a feje és a válla bújt elő.
BAKSZÉN
Józsiásra mutat. Fogjátok meg! Mordiás!
MORDIÁS
Fogjátok meg, vitézek!
Az ördögök megfogják Józsiást.
ROPOGÁN
Haljon meg!
BAKSZÉN
Magasra emeli a kardját. Úgy van! Halálra ítélem! Elviszitek, és a berekben rögtön megölitek! Kiált az ajtó felé. Dudaró, zárd be az ajtót! Lánccal, gyorsan!
DUDARÓ
Bezárja a nagy szárnyas ajtót.
Közben Dilló a kancellár mellett áll, majdnem hozzá lapulva. Az öreg Lámsza az asztalra borulva zokog. Boricza a Józsiás lábait sírva öleli.
VILLIKÓ
Elhúzza Boriczát. Nem szégyelled magad, te Boricza?! Aki minket megtagadott, annak szorongatod a lábát?!
JÓZSIÁS
Elárulsz engem, Villikó?!
VILLIKÓ
Bakszén elé lép. Hatalmas uram! Én jobban tudom, mint te, hogy ki volt ez a hitvány zsarnok. Add meg hát életem nagy örömét, hogy én ölhessem őt meg!
IDILLÓ
Szintén odaáll. Nagy lovag! Ha igaz volt üdvözleted, melyet zöld ágon küldöttét nekem, bennem is bízhatsz.
DILLÓ
Ne bízzál benne, uram!
BAKSZÉN
Továbbnyomja maga mellől Dillót; s Idillóra nevet. Okos madár vagy, hogy ágamra szálltál.
JÓZSIÁS
Idilló! Benned holtig bíztam ugyanvalóst!
BAKSZÉN
Még itt van a király?! Vigyétek a berekbe rögtön. Öljétek meg, s hozzátok a szívét bizonyságul vissza! Itt akarom látni, itt az asztalon!
IDILLÓ
Tenyeremen fogom neked elhozni, felség.
BAKSZÉN
Vigyétek hát! Mordiás, velük mész! Induljatok!
Villikó, Idilló és Mordiás elviszik a királyt, a kancellár szobáján keresztül.
DURMONYÁS
Az íróasztal mellől, mely alól akkor búvik elő. Üdv az új királynak! Mamuk az Urunk!
MIND
A harcosok a fegyvert is rázzák. Ámen, ha szúrunk!
LÁMSZA
A fejét felemeli az asztalról. Ezen a földön király csak az lehet, aki törvénynek parancsát megteszi!
BAKSZÉN
Gőzölög a győzelemben. Megtesszük, öreg! Mi a törvénynek parancsa?
LÁMSZA
Tudod.
BAKSZÉN
Küzdelem? Ésszel és ügyes lovag módjára? A sziklavár előtt?
LÁMSZA
Úgy van.
BAKSZÉN
Vigyorog. És ha unnám a ceremóniát? Ha lányodat mindjárt magamnak venném?! Ugye, megtehetném, vén tutymuty?!
LÁMSZA
Ha előbb megölsz engem is.
BAKSZÉN
Kacag. Jól van, öreg. Tőlem élhetsz, míg a világ. Reggel megtartjuk az ünnepet. Mordiás majd megrendezi a leánykérő komédiát. Hadd kacagjon a világ és az emlékezet! Ropogánhoz. Pokolmester! Hirdesd meg Jázmináért a viadalt! A sziklavárhoz holnap reggelre!
ROPOGÁN
Meglesz, felség.
BAKSZÉN
Nevetve megfogja a fülét az öreg Lámszának, ki szó közben, mert a fülét húzzák, feláll. No, boldog atya! Van még valami kívánságod?
LÁMSZA
Nincs több. Köszönöm.
Függöny
Harmadik felvonás
Színhely: a királyi udvar kertje, Tündérországban.
Idő: a második felvonást követő reggelen, virradás kezdetén; borongós napon, mely néha egészen el is borul.
A szín tere külsőleg és elrendezésében olyan, mint az első felvonásban. A hatás azonban, amit a tündérek sziklavár tanyája és a környezet kelt, most nem örömteljes és vidító, hanem ellenkezőleg: a hervadás szomorúságát leheli, sőt belevegyíti kissé a pusztulás zordságát is. Az a buja és rózsás növényzet, mely az első felvonásban befutotta volt a sziklavár oldalait, most hervadtan, kiütköző aszott indákkal szomorkodik. Egy-egy virító virág, a sok hervadt virág és a levelek fonnyadozva csüngenek. A szellőben néha levelek és virágszirmok hullnak. Itt-ott a sziklavár oldala is hasadozik. A tündérek barlangocskáit sem udvarolják most a zöld lombok; még a Jázmináét sem, melynek kis teraszán két fegyveres ördög őrségen áll. S fent a sziklavár tetején foszlott a virágos fa: tetejébe kötve az ördögök zászlója leng, melyet az első felvonásban megtagadott Bakszén.
A sziklavár előtti kicsi téren, régi helyén, most is ott áll a nagy és a kisebb kőszék. Oldalt a két út fonnyadt lombok között vezet el. Az utak fölött, közel és távol, szikkadt tájak látszanak; a tájak fölött nehezen világosodó égbolt, melyen vastag felhők gomolyognak. Jobbról, két ilyen vastag felhő között, szokatlan fénnyel tündököl még az esthajnali csillag. Balról az ég alja vörösen pirkad: jelezve, hogy ott kelőben van a nap.
Valahol a kővár mögött megszólal egy kürt. Hangja, mint az első felvonásban, most is a felvirradó nevezetes napnak kíván szólni. De most nem örömteli köszöntés zeng a hangban, hanem dölyf és erőszak, mintha a napnak is parancsolni akarna.
Néhány másodpercig szól a kürt.
Fölmegy a függöny.
Ekkor halk zene kezdődik, mely mint a pokol dörmögése, a kürt elhangzott dallamából kúszik elő. Lassan erősödik a zene, s hamarosan kibomlanak benne a pokol hangjai, melyek közé azonban egy-egy tiszta sóhaj és felröppenés is vegyül: különösen attól az időtől kezdve, midőn megmozdulnak és kezdenek gyülekezni a tündérek.
S már kezdenek is, mialatt szól a zene, a barlangocskákból előtűnni a tündérek. Kétoldalt a sziklavár lépcsőin bizony bánatosan jövögetnek lefelé a földre: előbb a legalsó barlangocskákból, s utána sorjában a többiből. A Jázmina barlangocskája, fent a sziklavár homlokán, az még csendes; amelyik tőle jobbra esik, legfelül a lépcsők tetején, abból Idilló jön elő; s amelyik balra esik tőle, abból Dilló. Mire Idilló és Dilló is leérnek a földre, a zene már majdnem tündérivé változott, a pokolnak már csak egy-egy hangja röffen ki belőle. A tündérek mind fehér ruhában vannak, mint az első felvonásban, de a fehér ruhájukon; a gyász jeléül, most lila övet viselnek. Szembe állnak fel a sziklavárral, félkoszorúban. A koszorú közepén Idilló és Dilló állnak. Kénytelen helyzetükben udvariasan viselkednek egymással, de Idilló megveti Dillót, Dilló pedig gyűlöli Idillót. Kettőjük közül Idilló a sziklavár homloka felé figyel, szeme Jázminát várja; Dilló inkább a tündérekre ügyel, akik nem szívesen engedelmeskednek neki, mert Bakszén erőszakkal tette a fejükké. Ismét felhangzik az ördögi kürtszó, két kürtnek a hangján.
JÁZMINA
Előjön a kis homlokzati barlangból, s előtte, a két fegyveres ördög között, megáll. Fehér ruhában van, derekán széles lila öv, és a nyakán lila gyöngy. Köszön, le a tündéreknek. Jó reggelt, reményem gyöngyei!
IDILLÓ
Széjjeltárt karokkal meghajol. Jó reggelt, kedvünk reménye, felséges Jázmina!
TÜNDÉREK
A Dilló intésére. Köszöntünk, tündöklő özvegy!
JÁZMINA
Az égre néz. Ó, nagy és titokzatos nap! Vajon mire nyitottad borongós reggeledet?… Megindul lefelé a lépcsőkön. A két fegyveres ördög mindenütt a nyomában megy.
TÜNDÉREK
A Dilló intésére énekelni kezdik; a zene, mely idáig is folyvást tartott, ebbe az énekbe folyik át.
| Legszebb virág a földünkön, |
| Üdve legyen a szívünkön! |
| Jöjjön a nap örömére, |
| Váljék neki jó kedvére! |
| Ura legyen Bakszén urunk, |
| S mi legyünk a koszorújuk! |
| Úgy éljenek, mint két virág, |
| Övék legyen mind a világ! |
IDILLÓ
Az ének alatt elejébe ment Jázminának, kit a lépcsők aljában meghajlással üdvözölt. Az üdvözlést Jázmina alig fogadja, s rögtön megindulnak a tündérek felé. Sarkukban a két fegyveres ördög. Már éppen elhangzott az ének, és vége a zenének is, mire a tündérekhez érnek.
DILLÓ
Köszönti Jázminát. Mamuk az Urunk!
TÜNDÉREK
Igen, ha szúrunk!
JÁZMINA
Ha nem tudnám, hogy a tündéreim vagytok, azt kellene hinnem: atyátok ördög!
DILLÓ
Valóban, felség. Mert a mi királyunk Bakszén; királyunkat pedig jó szokás szerint atyának nevezzük.
TÜNDÉREK
Kórusban, kitörve a fegyelem alól.
| Kinek lenne Bakszén az atyja?! |
| Mi nem vagyunk a pereputtya! |
A két ördög morog.
IDILLÓ
Nem szeretem, hogy e két vitéz hozzánk ily közel áll.
DILLÓ
Urunk parancsára állnak itt!
JÁZMINA
Bár, úgy gondolom, ti nem akartok elrabolni engem!?
DILLÓ
Nem vagyunk férfiak, szép királynő!
IDILLÓ
Amint azt Dillóról Bakszén urunk is tudja.
Tündérek nevetnek.
JÁZMINA
Nyelvetek, mint fullánk. S lám, e két vitéz mégsem retten vissza!
A két ördög berzenkedik.
TÜNDÉREK
| Sőt, fúródnak még jobban: |
| Már a szemük is koppan! |
JÁZMINA
Vagy uratok talán nem bízik bennetek? Pedig az árát, úgy tudom, jól megadtátok!
DILLÓ
Bennem bizalma biztos, úrnőm!
IDILLÓ
No, bennem is.
JÁZMINA
Parancsoljatok tehát, uratok nevében! E szurkos vitézek hadd húzzák magukat tisztes távolba!
DILLÓ
Bár tegnap szükségtelenül voltál ellenemre, úrnőm: most lásd, a magam részét mégis megteszem. A két ördög felé indul. Mamuk az Urunk! Rámutat az egyikre. Állj a sziklavár falához, az útra!
Már megy is az őr.
IDILLÓ
Rögtön a másik őr felé fordul. Úr ugyanaz! Állj a sziklavár másik falához, az útra! Ez is megy.
A sziklavár két sarka mögé áll a két ördög őr; egyik balról; s a másik jobbról. Onnét a beszéd alatt néha leskelődnek.
JÁZMINA
Köszönöm, Dilló és Idilló!
DILLÓ
Elfordul.
IDILLÓ
Örömmel, királynőm.
DILLÓ
Én is szívesen tettem. De nem oly szívesen, mint ahogy te küldöttél el magad mellől, hogy Idillót helyembe tehesd.
JÁZMINA
Irigy voltál… És hitszegő!
DILLÓ
Pattanva megfordul, gyűlölettel nevet. Hitszegő?! Bezzeg Idillóban örömöd telt!
JÁZMINA
Ó, szomorú föld!… Ó, bánatos egek!… Mily balga voltam én!
IDILLÓ
Gyöngéden a Jázmina vállát öleli. Nyugodj meg, királynő asszonyom! Bármit ha kívánsz, megteszem.
JÁZMINA
Egy mozdulattal lefejti az Idilló karját. Bármit?! Add vissza a szívet! Szerelmesem ártatlan, hű szívét! Tenyerébe szorítja arcát. Ó, Józsiás! Mért nem halok meg?!
IDILLÓ
Ismét öleli, vigasztalja. Nyugodj meg… Hogy királyod szívét is visszanyerd: talán azt is megteszem.
JÁZMINA
Ámuló, örvendő szemekkel pillant fel. Megteszed?!
DILLÓ
Nevet.
| Ígér ez: |
| Havat, esőt, |
| Arany szellőt, |
| Szívet: kellőt! |
TÜNDÉREK
| Dillót a méreg eszi, |
| Hogy Idilló megteszi! |
IDILLÓ
Tündér vagyok!
JÁZMINA
A sóvárgó szerelmes áhítatával. Ó, melengető föld!… Ó, egeknek biztató csillagai! Lassan fél térdre ereszkedik; s szavai alatt a tündérek is, csak Dilló marad állva. Ó, melengető föld, adj éltető meleget szívembe, mely egyedül az ő királyát hordozza magában!… Ó, biztató csillagok, űzzétek el lelkemnek borongó felhőit, és egyedül csak ti ragyogjatok tiszta egén!…
DILLÓ
Megfogja a Jázmina karját. Állj fel, úrnőm! Az őrök bajba kevernek!
JÁZMINA
Feláll; szelíd arccal mosolyog.
A tündérek is felállnak.
JÁZMINA
Szelíden. Megnyugodtam egy kicsikét…
IDILLÓ
Legyél hát vidám, királynő virágunk!
JÁZMINA
Nevet, arca átszellemült. Vidám vagyok… Hiszen, ha jól tudom, ma ünnep lesz ismét. Nagy ünnep!
IDILLÓ
S az ünnep előtt még egy csepp vidulás is, úrnőm! A tündérekhez. Mert mi is lesz ismét, gyerekek?
TÜNDÉREK
Közreveszik Jázminát, s koszorúban körülötte forognak, miközben játékosan mondják.
| Érkeznek a kérők, |
| Likas garast érők. |
| Egynek szava vegyes, |
| Másnak szarva hegyes. |
| Bamba ez is, az is, |
| Mind hazúg és hamis. |
| Nem lesz azért hiba |
| Virul majd Jázmina! |
JÁZMINA
Köszönöm, reményem gyöngyei. Vidító kedvetek úgy csillog, mintha nem volna oly borongós felettünk az ég. De hát eloszlik talán a ború, és kiragyog az ég. Ugye, remélni lehet, Idilló?
IDILLÓ
Igen, virágunk. Hiszen a remény és a szerelem: egy ágon két virág.
JÁZMINA
Ó, Idilló, mily szépen tudsz te szólani! Bár a kezed is olyan tiszta volna, mint szavad amilyen szép!
IDILLÓ
Majd a kezemet megmosom a fényben, királynőm, ha kiragyog a nap.
JÁZMINA
Pedig biztosan kiragyog!
DILLÓ
Biztosan, úrnőm! Mert a viadal után jön a nász!
JÁZMINA
A nász?!
DILLÓ
Igen, a te nászod Bakszén urunkkal!
JÁZMINA
Szívéből kitör. Soha! Soha! Hangja lejjebb száll, de hitében égető. Különben szóljatok bármit! Ordítsátok százan, amit mondtál! S tereljétek a szívemet ördög uratoknak, ezren és ezren! Én úgyis szerelmesemé maradok! Az övé maradok, akiről azt mondjátok, hogy ármányban elveszett! De nem veszhetett el! Mert az egek nagy ajándéka nem hazugság! Mert él a törvény, hogy aki tiszta és ártatlan, azt nem győzheti le a gonosz! Az én Józsiás királyom pedig tiszta, mint a tündöklő fényes csillag; és ártatlan, mint az erdei forrás!
Megszólal a három kürt: a hangjuk parancsoló, erőszakos. A kürt szavára a tündérek kelletlen várakozásban mozgolódnak.
ROPOGÁN
Megszólal fent a sziklavár tetején, a zászló mellett; a hangja kemény és zord. Itt Ropogán szól a világhoz!
JÁZMINA
Riadtan. Ki az?!
DILLÓ
Az új főpap, úrnőm: a pokolmester. Ott áll, odafent! Mutatja.
JÁZMINA
Döbbenten felnéz, hirtelen eltakarja az arcát. Ó, tündérek földje!…
DILLÓ
A tündérekhez. Vigyázz! Figyelem!
Feszesen állnak.
ROPOGÁN
Maga szól Ropogán! A Pokol mestere! A hatalmas Bakszénnek, Tündérország királyának főpapja!
JÁZMINA
Felcsap, mint a láng. Nem Bakszén a király!
A két ördög feje fenyegetően bukkan elő.
IDILLÓ
A tenyerét gyöngéden a Jázmina szájára teszi. Nyugodj meg, egyetlen virágunk!
ROPOGÁN
Folytatja. Halljad, tündérek birodalma! Halljad, egész föld! Halljad, Pokolnak örvendező népe! Magunknak erején király lett eme földön Bakszén! A nagy Mamuk hatalmas fia! Ünnepeljetek és örvendezzetek, mert boldog ez a nap! Midőn nászra viszi Tündérország legszebb virágát, Jázminát! Örvendezzetek a közös örömben! És hódoljatok az igazságos Bakszén királynak, ki ország régi szokását kegyesen megtartja! Minek jogán eljönnek ismét a kérők, hogy a nép mulatságára egymással megküzdjenek! S hogy utána hírül vigyék a világba, hogy a hatalmas Bakszén lovagnak is győzhetetlen! Aminthogy győzni fog azokban a harcokban is, melyekkel birodalmát messze földre ki fogja terjeszteni! Úgy legyen! Úgy lesz!
DILLÓ
Kiáltja. Mamuk az Urunk!
TÜNDÉREK
Igen, ha szúrunk!
JÁZMINA
Ó, atyám!…
TÜNDÉREK
| Levele hull öreg fának, |
| Fehér tolla rab madárnak… |
JÁZMINA
Hova, hova szállnak?!
IDILLÓ
Sírjára a násznak!
MORDIÁS
Erős hangja a sziklavár jobb oldali útján. Ebadta, fekete fattya! Mit lapulsz itt?!
Hátulról előrelódítja az ördög őrzőt, ki bukdácsolva kalimpál előre. Utána maga is rögtön előbukkan a sziklavár sarkánál, s mellette Villikó.
VILLIKÓ
Nevet. Azt sem tudá, hogy röppenjen-e vagy másszék!
MORDIÁS
Kacag; kezében a sisakja, melyet a szíjánál fogva tart, mint egy kosarat. Miért nem született hollónak! Jázmina felé hódolattal meghajlik. Mordiás hódolattal köszönt, királyné asszonyom!
VILLIKÓ
Boldog jó napot, fölséges Jázmina!
JÁZMINA
Elfordul.
MORDIÁS
Csendesen Villikóhoz. Haragszik.
VILLIKÓ
Meg is érdemeljük.
MORDIÁS
A másik őrhöz, ki a fal mellől elődugta a fejét. Te pokol bogara! Gyere csak te is ide!
Az őr odamegy.
Állj a másik mellé, oda hátra!
Odaáll.
VILLIKÓ
Közben Idillóhoz lépett, gyöngéden megsimogatta. Nehéz a szíved, patyolat madaram?
IDILLÓ
Még nehéz.
MORDIÁS
Jázminához. Engedd meg, királynőm, hogy az ördögök ünnepi szokása szerint kötelességemet elvégezzem.
JÁZMINA
Rá sem néz Mordiásra. Végezd.
MORDIÁS
A sisakjából az ördögszőrt hinteni kezdi a földre, miközben bejárja a kis teret, s mint valami szertartást, mondja, mondja.
| Mamuk nagy ereje: |
| Világnak kezdete! |
| Bakszén dicsérete |
| Világnak közepe! |
| Pokolnak serege: |
| Világnak nincs vége! |
Mindenki ámul.
JÁZMINA
Csodálkozva néz; személytelenül kérdi. Mit csinál?!
VILLIKÓ
Ördögnek szőrit hinti széjjel.
JÁZMINA
A magáét?
VILLIKÓ
Azt hiszem, a másét pazarolja.
JÁZMINA
S mért teszi?
VILLIKÓ
Ilyen nekik a babonájok.
MORDIÁS
Ahonnét kiindult, oda visszatér; most a szájából füstöt kezd fújni, s a ruhája alól is füst gomolyog elő. Ha ezt nem tudná megtenni, a sisakból füstöl. Így füstölve is újból körbejár, s mondja, mondja.
| Világnak a vége |
| Ha mást el is érne: |
| Mamuknak ereje, |
| Bakszén dicsérete, |
| Pokolnak serege: |
| Úgy is tovább élne! |
Kifújja a maradék füstöt s a gizgazt a sisakból, s azt rögtön a fejére teszi. Az egész „szertartást” kicsit hányaveti módon csinálta; s most a beszédben is az. No, én az ágyat megvetettem: jöhet a mulatság, s a viadal!
TÜNDÉREK
| Ha itt volna Józsiás: |
| Nem így szólna Mordiás! |
MORDIÁS
Zsákban macskát, kis pillangók, nem árulnék akkor sem! Kivált ily alkalommal, mint a mostani! Midőn tiszta a cél, és sürget a nemes tett! Úgy tesz, mintha hirtelen csak most jutna eszébe. Hű, ebadta! Hiszen urunk vár téged s a pillangóidat, tündérek főnöke!
DILLÓ
Nem tudtál hamarabb szólni?!
MORDIÁS
Bocsáss meg, sok dolgom kitúrta fejemből.
DILLÓ
Gyertek, lányok! Fussatok!
Eltűnnek a sziklavár mellett.
MORDIÁS
Miközben szaladnak a tündérek, az ördög őrökre ripakodik. Ti is itt vagytok még?! Pokol vadhajtásai!
A két ördög zsugorodik.
Rögtön hazamentek! S megviszitek az üzenetet, hogy uratok fején megfészkelte magát a korona! Hamar! Közben kinyitja nekik a Pokolba vezető lyukat. Egy-kettő! Ide a fegyvert! Elveszi tőlük a fegyvert. Nincsenek rablók a pokolbeli úton! Gyorsan, gyorsan!
A két ördög bebújik a lyukon.
Utánuk kiált. Én is tiszteltetem az öreget, Mamuk tatát! Bezárja a lyukat, a lábával lombokat, földet kapar rá.
JÁZMINA
Még közben. Mily különös ördög… Félek tőle!
VILLIKÓ
Nincs annak semmi baja. Csak ami van neki.
MORDIÁS
Villikó! Ezt a két fegyvert odateszem a szék háta mögé. Tudjad! A királyi szék háta mögé dugja a két fegyvert.
IDILLÓ
Kedves-tréfásan csinálja. Jaj, én is félek tőle! Odabújik Villikóhoz.
VILLIKÓ
Jobban félj! Magához karolja.
MORDIÁS
Gondosan helyezte el a fegyvereket, előbb meg is köpdöste; s már jön vissza Villikó felé, ki egyik karja alatt tartja Idillót, s másfelől ott áll Jázmina. Most ne gyöngyölődj, ügymester barátom! Inkább tudd a két fegyvert! Szükség lehet rá!
JÁZMINA
Az egekre?! Mi készül itt?
MORDIÁS
Villikótól kérdi. Nem tud még a királynő semmit?
VILLIKÓ
Idillótól kérdi. Tud valamit?
IDILLÓ
Nem tud még semmit. Mint véletlen szellő, csak úgy szólhattam.
MORDIÁS
Gyorsan! Mondjátok el neki, ami szükséges! Már indulna el. De rólam is! Kegyét megérdemlem, úgy hiszem. És a nép kegyelmét, kivált! Mutatja a kardját. S ha kell majd, itt a kard is! Gyorsan, mert mindjárt vonul Bakszén, a kakas! Gyorsan! Gyorsan eltűnik, ahol a tündérek is elmentek.
JÁZMINA
Remeg, borzong. Nagyon fázom… Nem értek semmit…
VILLIKÓ
Az ujjasát a Jázmina vállára teríti, s közben már mondja is. Hát az úgy volt, édes-kedves királynénk, hogy a tegnap, midőn az ország tanácsa éppen készül vala egybeülni, hát akkor én azt mondtam Idillónak, kit már régideje három szívvel szeretek, pedig csak egy van nekem…
IDILLÓ
Beleszól, a királynőnek mondja. Azt mondta nekem, hogy aztán bújjak az asztal alá!
VILLIKÓ
De csak akkor, ha én ütni fogok! Mármint az ország tanácsában. De ha olyan nagy lesz a baj, mondám továbbá neki, hogy az ütés nem látszik elegendőnek, akkor ravaszok leszünk mind a ketten. Hát olyan nagy lett a baj! Mert Józsiás királyunkat a sok fegyveres ördög egyszerre körülvette, s az a vérszomjas Bakszén halálra is ítélte mindjárt. No, gondoltam, itt már csak a ravaszság segíthet egyedül, semmi egyéb. S akkor mi tettük magunkat, hogy a kancellárnak a legeslegnagyobb hívei vagyunk.
JÁZMINA
Remegve. Jaj, egeknek biztató csillagai!
VILLIKÓ
No hát, én rögvest azt mondám a gőzölgő nagy ördögnek, hogy a királyt én szeretném a berekben megölni.
IDILLÓ
S hogy én a király szívét visszahoznám neki, mondottam én.
VILLIKÓ
No hát, mi hárman el is indítottuk onnét a királyt, hogy parancs szerint a berekben megöljük, s a szívét a nagy ördögnek visszavigyük.
JÁZMINA
Hárman?!
VILLIKÓ
Igen, mert Mordiás is velünk volt, az a füstölő nagy vitéz.
JÁZMINA
S ő is csak színlelt?
VILLIKÓ
Színlelt hát! De már régebbről!
IDILLÓ
Hiihh, nagyon haragszik Bakszénre! S okkal is, mert az a főördög korbáccsal egyszer megverte, s csapkodva kergette ki a kormányzási teremből. Dilló miatt, s előttem! Kire ugyancsak meresztgették mind a ketten a szemüket!
VILLIKÓ
Nagy kártevők ezek, még a tündérekben is!
JÁZMINA
S azután? Villikóhoz. Mi lett a berekben?
VILLIKÓ
A berekben semmi sem lett, mert mi Józsiás királyt nem oda vittük, hanem nagy egyetértésben s egy rejtett úton a sziklavárhoz, ahol a nép éppen egybegyűlve várakozott. Ejh, micsoda öröm volt, amikor meglátta a nép, hogy hozzuk neki a királyt!
JÁZMINA
Rajongva. Ugye, nagyon örültek neki?!
VILLIKÓ
Ették meg!
JÁZMINA
Ó, melengető föld!… Mondjad, Villikó!
VILLIKÓ
S ahogy nézzük vala abban a nagy örömben, hát éppen egy őzbakot nyúznak az emberek, valami szent remete fohászkodása mellett, hogy áldoznának a tündérek istenének. No, mi abban a helyben elkértük annak a nemes állatnak a szívét, hogy mint a Józsiás királyét visszahozzuk az ádáz kancellárnak. S azt vissza is hoztuk.
JÁZMINA
S a király, Józsiás?!
VILLIKÓ
Őt a nép gondjába tettük.
JÁZMINA
Él?!
VILLIKÓ
Meghiszem, hogy él! Egészségben s biztos reményben!
JÁZMINA
Az ég felé nyújtja a két karját, az ujjas lassan a földre csúszik a válláról. Ó, biztató csillagok, elűztétek hát lelkemnek borongó felhőit, s most már egyedül csak ti ragyogtok tiszta egén!… Leengedi a két karját.
VILLIKÓ
Felemeli az ujjast, s tenné ismét Jázmina vállára. Megfázol, királyné asszonyunk!
JÁZMINA
Köszönöm, csillagok fia. Melegem van! Idillónak a nyakába borul. Melegítő tüzet gyújtottatok bennem, Idilló! Örömben lobogok! Józsiás él! Királyom él!
IDILLÓ
Mindig boldog légy, Jázmina.
Három ütéssel megszólal a harang. Az ütések kemények, erőszakosak.
JÁZMINA
Nagy szemekkel. Most jönnek?
IDILLÓ
Úgy hiszem.
VILLIKÓ
Magára veszi az ujjast. Jön az ördög, a bitorló király! De itt lesz az igazi is, Józsiás király!
JÁZMINA
Itt lesz?! Idejön? Az én királyom?!
VILLIKÓ
Bizony. Józsiás király. Ő maga. Itt lesz!
JÁZMINA
Mint kérő? Álruhában?
VILLIKÓ
Azt nem tudom, mint egyezett a néppel. De itt lesz, s véle a nép!
JÁZMINA
Ó, adj erőt, tündérek földje!
VILLIKÓ
De ügyelnünk kell, királyné asszonyunk! Mert csak mi tudjuk hárman az egészet: mi itt hárman, s Mordiás! Igen ügyelni kell! S úgy tenni nekünk, mintha Józsiás király holtában feküdnék csakugyan! S mintha nagy gyászunkban is jól tűrnők a nagy komédiát, ami most következik!
Közelgő dobpergés hallatszik. Dörmögő bummogás is, valami játékos ördögdallamra.
JÁZMINA
Az Idilló karjába kapaszkodik. Mellettem maradj, te napnak édes sugara!
IDILLÓ
Melletted maradok, virágom. Erős légy!
A dobpergés már egészen közeledik.
VILLIKÓ
Játszi buzgalommal előreszalad a sziklavár sarka felé, s közben kiáltja. Füvek, ámuljatok! Lombok, táncoljatok! Visszafordul, s tréfás fintorral mondja. Mit csináljak, ha nem ámulnak; s nem is táncolnak!?
A sziklavár sarkánál előbukkan a menet. Legelöl három ördög halad. A középső ördög dobol, a másik kettő ördögfarkán bummogva trombitál. Utánuk nehéz járással Lámsza jön: fején a nagy fehér kalap, egyik kezével botjára támaszkodik, másik kezével a szemét törölgeti egy nagy, lila szélű zsebkendővel. Lámsza után Boricza és Küszküpü jönnek, kezüknél fogva egybekötve; Küszküpünek a fején kötés van. Aztán Kámzsa és Fanfarus következik, szintén összekötve ketten. Utánuk Mordiás jön: kivont kardját bőszen magasra tartja, hirdetve a Bakszén dicsőségét, ki őutána lépked, mint vigyorgó pávakakas. A Bakszén fején aranykorona van, aranykardja neki, és sarkantyús sárga csizmája. A tündérek félkoszorúba fogták, úgy kísérik. Dilló éppen a háta mögött lépked. Bakszén mellett jobbról Ropogán halad, balról pedig Czinczár, aki egy fehér, egy sárga és egy piros rózsát tart a kezében, melyeket az egész játék alatt felváltva szagoltat Bakszénnel. Midőn Bakszén elhalad Jázmina előtt, kegyes vigyorgással csókot int feléje. Az egész menetet oldalt fegyveres ördögök kísérik. A dobos és a két trombitás, a vár sarka körül, háttérben maradnak. Mordiás kivont karddal, komédiás bőszködéssel rendelkezik. Villikó mindenfelé nagyokat köszön.
BAKSZÉN
A királyi székhez érve, ott hatalmasan áll.
Még mozgás, helyezkedés van, de hamarosan mindenki a helyén áll már. Bakszén mellett jobbról Ropogán, balról Villikó. Bakszén előtt, vele szemben, Czinczár térdepel a rózsákkal. Tőle innét Lámsza ül a földön. Jázmina a kicsi kőszék mellett áll, háta mögött Idilló, Bakszéntől Jázmináig, kétoldalt, a tündérek sorfala áll. A tündérek sorfalán kívül, egyik oldalon, a háttérben Küszküpü és Boricza áll, a másik oldalon Kámzsa és Fanfarus. A fegyveres ördögök a széleken őrködnek. Minden ördög a maga ördög mivoltában van, csak a régieknek hiányzik szarva, farka.
BAKSZÉN
A nagy csendben. Mamuk az Urunk!
MIND
Főleg az ördögök. Ámen, ha szúrunk!
BAKSZÉN
Üdv a népnek! Leül.
JÁZMINA
Szintén leül.
BAKSZÉN
Mordiás, vitézek feje!
MORDIÁS
Parancsolj, felséges királyom!
BAKSZÉN
Érkezett oly vakmerő koronás fő vagy közönségesebb személy, aki meg akarná kérni Jázminának kezét?
MORDIÁS
Érkezett, felség!
BAKSZÉN
Remélem, illő küldöttséggel járulnak elénk.
MORDIÁS
Mind küldöttséggel vannak, felséges királyom. Már amilyent hamarjában össze tudtak kaparni maguknak.
BAKSZÉN
A Czinczár kezéből rózsát szagol. No, ezen csodálkoznunk kell. Hiszen idejében meghirdettük ezt a mulatságot! Nemde?!
MORDIÁS
Igen, felség! Idejében meghirdettük az ünnepséget.
BAKSZÉN
Ropogánhoz. Igaz, mágiás mester?
ROPOGÁN
Szent igaz, nagy király. De azért légy kegyes a kérőkhöz. Ne mérd őket a magunk mértékével, mert a mi eszünk éles, természetünk egyenes. S tudjuk a célt!
BAKSZÉN
Igazad van, mester. Elnézzük nekik, hogy hebehurgyák, és a tetteikben imbolyognak. Villikóhoz fordul. Te is így gondolod, borókás ügymester?
VILLIKÓ
Mindenki tudja, felség, hogy te kegyes úr vagy. Hiába tanácsolnám hát, hogy üttesd agyon a mihaszna kérőket, mert te úgyis csak félig üttetnéd agyon.
BAKSZÉN
Igazad van. A király csak büntessen, de elvinni a halál vigye el.
TÜNDÉREK
A Dilló intésére.
| Hódolat a nagy királynak, |
| Urunk, Mamuk nagy fiának! |
BAKSZÉN
Vitézem, Mordiás!
MORDIÁS
Parancsolj, felséges királyom!
BAKSZÉN
Tudod, kik jöttek kérőbe? És hányan vannak?
MORDIÁS
Tudom, felség.
BAKSZÉN
No, akkor várj. Tegyen próbát a mágus. Hadd ámuljon az ünnepi gyülekezet. Ropogánhoz fordul. Mágiás mester! A te tudományod bűvös: szem nélkül is látsz, szavak nélkül is hallasz. Vagyis tudsz jövendölni. Mondd meg hát nekünk, hogy kik jöttek kérőbe?
ROPOGÁN
Nagyot nyel. Igenis, felség.
BAKSZÉN
De csalni ne merj, mágiás! Ha láttad őket, vagy beszéltél velük: valld be! Ha szemmel nem láttad őket, és szóval nem hallottál róluk, akkor jövendölj!
ROPOGÁN
Szemmel nem láttam őket. Szóval nem hallottam róluk.
BAKSZÉN
Akkor halljam!
ROPOGÁN
Felséges királyom! Akikkel a nyár elején győztesen megküzdöttél, azok jöttek el most is. Eljött a babtermesztők Babura királya. Eljött Bagaria örököse, az a bárdolatlan Murmog. És eljött Borókiából a föld röge, Józsiás!
Ámuló moraj.
JÁZMINA
Feláll; ámulat és rettegés van az arcán, ahogy Bakszénre néz.
BAKSZÉN
Ne félj, szép özvegy! Eme komédiával csupán mulatságot akarunk szerezni neked. Ülj le!
JÁZMINA
Leül, amiben Idilló is, karját gyöngéden fogva, segít neki.
BAKSZÉN
Más nem jött, mágiás mester?
ROPOGÁN
Más nem, felség.
BAKSZÉN
Fővitéz, Mordiás! Ugye, te láttad a kérőket, és beszéltéi velük?
MORDIÁS
Igen, felség.
BAKSZÉN
Felelj akkor: igazat mondott a mágiás mester tudománya?
MORDIÁS
Igazat mondott, felség. Csupán a remetét felejtette ki.
BAKSZÉN
A remetét? Miféle remetét?!
MORDIÁS
Honi remete, felség. Öreg. Nagy szakálla neki, s kicsit púpos. Úgy nézem, hogy öregségire meggerjedett. Hát eljött mint kérő.
BAKSZÉN
Nagyon öreg?
MORDIÁS
Hát bizony. Halál helyett is jöhetett volna talán.
BAKSZÉN
Kacag. És az esze? Kotty-kotty?!
MORDIÁS
No, nem bolond. Ügyefogyott csupán.
BAKSZÉN
Még jobban kacag. Csupán?… Hát az jó mulatság lesz, Mordiás! A többinek a tetejébe!… Hüh, micsoda mulatság lesz! Nehogy el találjon menni! Hadd mulassunk rajta! Most van a napja! Ugye, Jázmina?
JÁZMINA
Feláll. Jó szokást megtenni legjobb mulatság.
BAKSZÉN
De szeretném, hogy kedvedre is legyen.
JÁZMINA
Ha tisztes a mulatság, kedvemre lesz. Leül.
BAKSZÉN
Hallod, Mordiás! Fejeddel lakolsz, ha illetlen lesz a remete!
MORDIÁS
Szent ember az, felség!
BAKSZÉN
Gúnyosan Ropogánra nevet. Talán azért nem fogja őt a mágia?!
ROPOGÁN
A tudomány csak érdemes dolgokra terjed, nagy király.
BAKSZÉN
De azért mulatságra jó lehet a remete. Igaz?!
ROPOGÁN
Arra igen.
BAKSZÉN
No, Mordiás! Akkor bocsásd elénk az első kérőt. Ki lesz az?
MORDIÁS
Babura, a fakó.
BAKSZÉN
No, jöjjön.
MORDIÁS
Már odarohant a sziklavár bal oldalához; közben kiáltja, majd integet az út felé. Bablónia, előre! Gyertek, gyorsan-gyorsan!
Midőn előbukkannak, a kardjával inti, hogy merre menjenek, s hol álljanak fel.
BAMBUCZ
Két másik ördöggel jön. Ő játssza Baburát, a másik kettő a kísérője.
A helyükre állnak. Bambucz Baburának van öltöztetve, a másik kettő is bablóniai ruhába. De meg lehet ismerni, hogy ördögök. Szarvuk, farkuk is látszik. Egyébként is minden úgy van, mint volt a bablóniaiakkal az első felvonásban. A zászlójuk is ugyanaz. Játszani is úgy játszanak, csupán torzítják és túlozzák a dolgot.
MORDIÁS
Látva, hogy csak bambán megállnak ott az ördögök, rászól Bambuczra. Bár király vagy, mégsem tudsz illendően köszönni?
BAMBUCZ
Meghajtja a zászlót. Jó babot kívánunk, felség!
BAKSZÉN
Igen élvezi a komédiát. Jó babot nektek is. Hogy vagytok?
BAMBUCZ
Beg bagyunk bárom bördög.
BAKSZÉN
Mordiáshoz. Mit mond ez a király?
MORDIÁS
Köszöni. Megvannak jól a három ördög.
BAKSZÉN
Rákiált Bambuczra. Babura vagy, nem három ördög!
BAMBUCZ
S véle a másik két ördög. Tökkel a bab! Tökkel a bab!
BAKSZÉN
No, látod!
ROPOGÁN
De nyáron „babban a tököt” mondtak, felség!
BAKSZÉN
Fejlődnek ők is! Ugye, Mordiás?
MORDIÁS
Hogyne! Reformokat léptetnek életbe!
BAKSZÉN
No, jól van, Babura. Legyen tökkel a bab. Csak azt mondd meg, hogy milyen országból jöttetek?
BAMBUCZ
Baba-Lónia!
BAKSZÉN
Milyen ország az?
BAMBUCZ
Roskatag. A terményekben. Bőség a bizekben. Télen-nyáron kerülgetni kell.
BAKSZÉN
Hát télen nem fagynak be?
BAMBUCZ
Be-be.
BAKSZÉN
Hát akkor miért kell kerülgetni?
BAMBUCZ
Elesünk a jégen.
BAKSZÉN
Ühöm. Óvatosak vagytok.
BAMBUCZ
Bagyunk.
BAKSZÉN
Ha olyan sok a víz, mi termik az országban?
BAMBUCZ
Néz Mordiásra, hogy segítsen neki.
MORDIÁS
Súgja neki. Tök.
BAMBUCZ
Tök-tök!
BAKSZÉN
Bab nem?
BAMBUCZ
Bab is.
BAKSZÉN
Mit csináltok véle? Megeszitek?
BAMBUCZ
Eladjuk pénzért.
BAKSZÉN
S mit vesztek a sok pénzzel?
BAMBUCZ
Babot.
BAKSZÉN
Babot? Hát akkor mért adjátok el?!
BAMBUCZ
Behúzza a nyakát, s bamba arcot vág, hogy ő azt nem tudja.
MORDIÁS
Kereskedő nép ez, felséges uram!
Nevetnek.
BAKSZÉN
Azt mondják, hogy te vagy Bablóniában a király. Hát ilyen nálatok egy király? Ha madarakból állna a néped, elijesztenéd őket! Szerencsétlen! S buta is vagy, mint babban a tök! S mégis a világ legszebb tündére kéne neked?! Felelj!
BAMBUCZ
Ijedtében zsugorodik. Mordiásra néz, kitől védelmet remél.
BAKSZÉN
Jázminára fáj a fogad? Ki vagy te?!
BAMBUCZ
Bambucz.
BAKSZÉN
Bambucz?! Hát akkor hogy mersz ide jönni?!
BAMBUCZ
Mordiásra mutat. Ő mondta!
BAKSZÉN
S itt királynak adod ki magad?! Te gaz ördög! Parazsat teszünk a szarvad közé!
BAMBUCZ
Sírni kezd, mint egy majom.
BAKSZÉN
Megkegyelmez neki. No, jól van, Bambucz. Ha Mamuk segít, leszel te még Bablóniában király… Mordiás, jöhet a következő!
MORDIÁS
A sziklavár jobb sarka felé elrohan.
BAKSZÉN
Közben Villikóhoz. Te borókás ügymester, ha meghódítjuk Bablóniát, ezt a Bambuczot tesszük oda királynak
VILLIKÓ
Senki mást, felség.
MORDIÁS
Integet a karddal. Bagaria!… No, gyerünk-gyerünk!
Dudaró előjön két ördöggel. Ő Murmog, a kettő kísérő. Úgy is vannak öltöztetve. Játékban is utánozzák a valódiakat. De jobban tudják a szerepüket, mint Bambuczék. A gombás zászlót maga Dudaró hozza. A kísérő két ördögnek szarva, farka kilátszik. Mialatt a helyükre állnak, azalatt is morognak.
DUDARÓ
Meghajtja a zászlót. Trónra a gomba!
BAKSZÉN
Ne légy goromba!
DUDARÓ
Egy pillanatig zavarban van. Vissza a gomba!
Nevetnek.
KÍSÉRET
Dudaróval együtt. Mumusunk Murmog! Mumusunk Murmog!
BAKSZÉN
Kik vagytok, szép emberek?
DUDARÓ
A java Bagariából, nagy király.
BAKSZÉN
Hol van az a Bagaria?
DUDARÓ
Olyan régen jövünk, hogy elfelejtettük.
BAKSZÉN
Talán azt is, hogy miért jöttetek.
DUDARÓ
Röhög. Azt nem! Mert azért törtettünk ide, hogy a tündérek királynőjét elvigyük!
BAKSZÉN
Neked kéne a szép királynő?
DUDARÓ
Nekem. Az egész!
BAKSZÉN
S te ki vagy, nagy mohó?
DUDARÓ
Én vagyok ott a várományos, a trónra. Maga Murmog.
BAKSZÉN
Ha te vagy a várományos a trónra, akkor miért mondjátok, hogy trónra a gomba? Miért nem mondjátok, hogy Murmog a trónra?!
DUDARÓ
Az mindegy.
BAKSZÉN
Miképpen lehet az? Hiszen a gomba növény, te pedig ember vagy!
DUDARÓ
De én megeszem a gombát: tőle okos leszek, s így a trónra kerülök.
BAKSZÉN
Hát akkor én miképpen kerültem trónra? Hiszen itt nincsen gomba!
DUDARÓ
Itt is van alattomba.
MORDIÁS
Ráripakodik. Fogd a nyelved, te Dudaró!
DUDARÓ
Én Murmog vagyok!
BAKSZÉN
Ne bántsd ezt a Murmogot, vitéz Mordiás! Nem tudja, vendég nyelve mit beszél, mert a gyalázkodásra Dudaró tanította. A büntetés hát Dudarót illeti. Ezért elrendelem, hogy ma délután a berekben a Dudaró hasán gombát süssetek!
TÜNDÉREK
| Nem lesz szita szőriből, |
| Csak rosta a bőriből! |
DUDARÓ
Térdre hull. Kegyelmet kérek, nagy király!
BAKSZÉN
Mondtam, hogy nem te vagy hibás.
DUDARÓ
De én vagyok Dudaró! Csak komédiából teszem, mintha Murmog volnék, a Mordiás parancsára! Kegyelmet kérek!
BAKSZÉN
Gomba sül a hasadon, gaz ördög!
DUDARÓ
De én nem azt mondtam, hogy itt is van gomba alattomba!
BAKSZÉN
Hát mit mondtál?
DUDARÓ
Azt mondtam, hogy van gomba a szatyromba.
BAKSZÉN
Akkor jól van. Állj fel!
DUDARÓ
Boldogan feláll, hálásan meghajtja a zászlót. Szatyorba gomba!
Nevetnek.
BAKSZÉN
Legjobban mulat a dolgon. No, Mordiás! Ki következik?
MORDIÁS
Az a hetvenkedő Józsiás.
BAKSZÉN
No, hetvenkedjék ide!
TÜNDÉREK
| Nem lesz ez Józsiás! |
| Se ördög, senki más |
| Egyedül Durmonyás! |
MORDIÁS
Közben már integet a sziklavár bal oldalánál. No, ha mertek! Ide gyertek!
Már jönnek is. Elöl Durmonyás, Józsiásnak öltözve. Kíséretének két ördöge is székely ruhában van, de szarvuk, farkuk kilátszik. Figurázva jönnek, hetvenkedve. Már jövet dudorásszák az első felvonásbeli belépő dallamot, ördögösre rontva. S mialatt felállnak, éneklik is.
| Addig-addig ténferegtünk, |
| Míg ez helyre elérkeztünk. |
| Mit feltettünk, most levesszük, |
| Amit főztünk, mind megesszük, |
| Hija-haj! |
BAKSZÉN
Rájuk förmed. Mi ez?! Nincs gyaluforgács a vár fokán!
DURMONYÁS
Titokban mérik hát az italt?
BAKSZÉN
Mondtam, hogy nem kocsma ez!
DURMONYÁS
No-no! Bátran adhat nekünk: nem vagyunk mi fináncok!
BAKSZÉN
Mordiás! Csapd le kardoddal a hegyes nyelvüket!
MORDIÁS
Rájuk kiált. Nyelvet kidugni!
DURMONYÁS
Csapd le kidugás nélkül, ha olyan nagy vitéz vagy.
MORDIÁS
Bakszénhez. Garázda mezei nép ez, felség. Mit tegyek velük?
BAKSZÉN
Álljanak fél lábra! S maradjanak úgy! S amelyik lebillen a másik lábára, azt vágjad a karddal!
MORDIÁS
Hallottátok?!
DURMONYÁS
Már rég állunk, uram!
Csakugyan fél lábon állanak már. Olykor inognak. Egyszerre a hátsó ördög le is billen a másik lábára, de azt oly hirtelen kapja fel, hogy rögtön átbillen a másik oldalra, s csak kalimpálva tudja egyensúlyozni magát.
MORDIÁS
A kard lapjával húz egyet a hátsó ördögre, mire az nekiesik az előtte levőnek, az pedig Durmonyásnak. Dülöngélnek mind a hárman, mire supp-supp rajtuk is a kard.
BAKSZÉN
Hízik a mája. Úgy van, Mordiás! Vágjad csak! Vágjad!
DURMONYÁS
Az ütéseket megelégeli mégis, s megfeledkezik a játékról. Ne üttess engem, felséges uram! Hiszen tudod, hogy én nem a borókás Józsiás vagyok, hanem a te híved, Durmonyás!
BAKSZÉN
Ne hazudj! A ruhádról is látszik, hogy Józsiás vagy!
DURMONYÁS
Mordiás adta rám! S Józsiás meg is halt!
BAKSZÉN
Kuss!
MORDIÁS
Ha a király azt mondja, hogy Józsiás vagy, akkor Józsiás vagy! Ezen nem lehet segíteni!
DURMONYÁS
Mamuk sem tud?!
MORDIÁS
Felség, Mamuk tud ezen segíteni?
BAKSZÉN
Nem is akar, egyáltalán!
MORDIÁS
Akkor a remete talán?
BAKSZÉN
Igazad van. Jöjjön a remete!
MORDIÁS
A sziklavár jobb sarkához megy.
TÜNDÉREK
Közben mondják.
| Kicsi macska megette: |
| Öreg már a remete! |
MORDIÁS
Integet a sziklavár sarkánál. Iparkodás, öreg! Egy kicsit gyorsabban, gyorsabban!
JÓZSIÁS
Még csak öreges hangja hallatszik. Légy türelmes, nagy vitéz… Előbukkan. Gyöngécskék már a lábaim. Tündérhoni fehér ruhában van, melyet a derekán fahánccsal kötött át. Fehér kalap rajta, és fakéregből saru. Szakálla fehér, háta kissé hajlott.
Kísérete két tündérhoni ember. Egyik subás pásztor bottal; a másik favágó, oldalára akasztott szekercével. Utánuk más tündérhoni nép is szállingózik; de a másik oldalon is. Láthatólag kíváncsiságból szállingóznak, de együttérzéssel is a remete iránt. A megindult beszélgetés alatt sem szűnik meg a nép csendes gyülekezése. Sőt halk járással mindent megszállnak az emberek, s szinte észrevétlenül lepik el még a sziklavár lépcsőit is, valamint a sziklavár tetejét.
BAKSZÉN
Rózsákat szagol, közben figyeli a remetét és a kíséretét.
JÓZSIÁS
Megemeli a kalapját, öregesen meg is hajol. Kedves jó napot kívánunk, felséges urunk! S boldog jövendőt tündér honunknak!
BAKSZÉN
Részed legyen benne, öreg.
JÓZSIÁS
S a hon minden lakójának, felség.
BAKSZÉN
Hallom, remete vagy.
JÓZSIÁS
Az egek akarata szerint; és a nép üdvére, felség.
BAKSZÉN
S a kísérőid is remeték, mind a kettő?
JÓZSIÁS
Favágó az egyik; s a másik pásztor. Félnapi járásra lakunk innét, a Szivárvány hegyén. Így aztán éjfél óta jövünk, abban a táplált reményben, hogy a nagy ünnepségből minket sem fogsz kirekeszteni.
BAKSZÉN
Látod, nem is tettem.
JÓZSIÁS
Nyerjél jutalmat érte, uram.
BAKSZÉN
Elődeink szokása szerint minden tisztes ember eljöhet ide, ezen a nagy ünnepen. Én a szokásokat megtartom; s a nép üdvét megtenni királyi célom. Nézd a bizonyságot: ott áll melletted Bagaria örököse, veled szemben pedig Babura király, s az a hetvenkedő Józsiás is, a pórok fia, aki azt hitte, hogy Tündérországot alamizsna gyanánt a tarisznyájába tesszük.
JÓZSIÁS
Megnézi, akiket Bakszén felsorolt; s a végén Durmonyást különösen. Ez lenne a pórok fia, ama Józsiás?
BAKSZÉN
Nevet; rászól Durmonyásra. Ki vagy te?! Mondd meg ennek a tisztes remetének!
DURMONYÁS
| Én vagyok a csepp óriás, |
| Három kerék, egy Józsiás! |
JÓZSIÁS
Nem győzök ámulni, uram! Mert úgy mondják, hogy Józsiás meghalt.
BAKSZÉN
Úgy is van!
JÓZSIÁS
Hát akkor ez csupán komédia?!
BAKSZÉN
Úgy van, bölcs öreg. A valóságot kijavítottuk, s most ez a komédiás megmutatja nekünk, hogy igaziból milyen is volt az a Józsiás. Hadd okuljon mindenki belőle!
JÓZSIÁS
De hát mi volt a bűne, uram?
BAKSZÉN
Ámító volt és pökhendi. Pedig úgy jött ide Borókiából, mint egy tarisznyás koldus.
JÓZSIÁS
Mi is tarisznyás szegények vagyunk, uram.
BAKSZÉN
Hajh, öreg! Milyen távol állasz te Józsiástól! Te a szegénységedben jámborul megülsz, de ő ágált folytonosan benne! Sőt, ki akart kelni belőle, mint a kukac!
JÓZSIÁS
Vagy mint a pillangó, felség!
BAKSZÉN
Élesebb már a hangja. Pillangó, pillangó! Az is kellett neki! A legszebb pillangó, a tündér Jázmina! Mint neked is! Te gerjedt remete!
JÓZSIÁS
Nem tagadom, uram.
BAKSZÉN
Csúfondárosan kacag. S ugyan mit csinálnál vele, te vén tapló? Hiszen szent is vagy, s a szakállad már a sírodon nő! Mit csinálnál Jázminával?!
JÓZSIÁS
A nép szívébe röpíteném, felség.
BAKSZÉN
Hát így nincs a nép szívében, hogy az enyémben van?!
JÓZSIÁS
Ha te is a nép szívében volnál: csak akkor, uram.
BAKSZÉN
Majdnem felugrik. Kételkedsz abban?!
JÓZSIÁS
Még csupán a küszöbön ülsz, úgy hiszem.
BAKSZÉN
Mutatva ütögeti a trónszéket. Ez neked küszöb?! Vigyázz! Jól felkötötted a háncsot?
JÓZSIÁS
Egy kardot és egy pillangót elbírna, felség.
BAKSZÉN
Fúj. Igen?! Meglátjuk mindjárt! Odaszól Mordiásnak. Mordiás!
MORDIÁS
Parancsolj, nagy király!
BAKSZÉN
Megkezdjük a viadalt! Felteszek egy kérdést. Egyetlenegyet. Aki nem tud megfelelni rá, rögtön takarítsd innét!
MORDIÁS
Igenis, nagy király.
BAKSZÉN
Babura! Te leszel az első! Figyelj ide jól! Mondd meg nekem: „Ki volt az az ember, aki két bőrben volt?”
BAMBUCZ
Bambán két ujját próbálja megszámolni.
BAKSZÉN
Igen-igen. Mutatja az ujján. Nem egyben, hanem kettőben. Bőrben! Kettőben!
BAMBUCZ
Röhög, mintha kitalálta volna. Bőr-bőr!
BAKSZÉN
Hogy-hogy?!
BAMBUCZ
Két bőr: bőr-bőr!
BAKSZÉN
Buta vagy! Takarodjatok! Szökdösve, mint a veréb! S minden szökésre mondjátok, hogy bőr!
MORDIÁS
Már emeli is a kardját. Még itt vagytok?!
BAMBUCZ
És a két ördög kísérője szökdösve menekül kifelé, miközben kiabálják. Bőr, bőr, bőr!
Mindenki neveti őket; eltűnnek.
BAKSZÉN
No, mumus Murmog! Mondd meg te, hogy ki volt az az ember, aki két bőrben volt?
DUDARÓ
Büszkén. Én vagyok!
BAKSZÉN
Miképpen volnál te?
DUDARÓ
Mert alól vagyok ördög bőrömben, s felül vagyok Murmog bőrömben.
BAKSZÉN
Élő bőr legyen! Mind a kettő! Te suta!
DUDARÓ
Élő bőr?
BAKSZÉN
Élő bőr!
DUDARÓ
Akkor nem tudom.
BAKSZÉN
Mehettek! Négykézláb, mint a vadszamár! S bőgjetek!
Dudaró s a két kísérője négykézláb megy kifelé; s közben bőgnek. Mindenki neveti őket; eltűnnek.
BAKSZÉN
No, te árnyék Józsiás! Most te felelsz! Ki volt az az ember?
DURMONYÁS
Te vagy, felséges király!
BAKSZÉN
Én?!
DURMONYÁS
Igen: belül a magad bőrében, s kívül a népnek a bőrében!
BAKSZÉN
Mit beszélsz, te csipkebogyós gazember?!
DURMONYÁS
Vagyis benne ülsz a nép szívében!
BAKSZÉN
Dühében meg sem hallotta az utolsó szavakat. Takarodjatok! Fél lábon! Vágjad őket, Mordiás!
MORDIÁS
Veri őket a kardlappal.
DURMONYÁS
Fél lábon menekül a két kísérőjével; eltűnnek.
Mindenki nevette őket. Nagy csend és várakozás.
BAKSZÉN
Szagolja a rózsákat; közben szúrós szemekkel nézi a remetét. Tudsz felelni, te kotnyeles remete?!
JÓZSIÁS
Meghallod, hogy tudok-e.
BAKSZÉN
Vigyázz! Csúszni fogtok kifelé, mint a féreg!
JÓZSIÁS
Ha csúszni is kéne rajta, szeretjük ezt a földet, uram. A miénk!
BAKSZÉN
Felelj hát! Ki volt az az ember, aki két bőrben volt?
JÓZSIÁS
Az az ember Jónás volt, amikor elnyelte őt a cethal.
BAKSZÉN
Az orra elől úgy félreüti a rózsákat, hogy azok kirepülnek a Czinczár kezéből; s felugrik.
JÁZMINA
Feláll, a szeme Bakszénen.
BAKSZÉN
A remetéhez. Honnét loptad a választ?!
JÓZSIÁS
Igaz, vagy nem igaz?
BAKSZÉN
Szinte ordít. Honnét loptad a választ?!
JÓZSIÁS
Ha igaz, szólj csendesebben!
A nép mozgolódik.
BAKSZÉN
Felelj a királynak!
JÓZSIÁS
Ha igaz, amit mondtam, ne szökdössél a koronával! Hanem inkább felelj meg te is az én kérdésemre!
BAKSZÉN
Még te mersz kérdést tenni nekem?!
JÓZSIÁS
A nép kívánsága, hogy neked a kérdést feltegyem!
A nép morajlik, tolul.
BAKSZÉN
Körülnéz, a nép láttán néhány pillanatig gondolkozik, aztán határoz. Tedd fel a kérdést!
JÓZSIÁS
Mondd meg hát, hogy mire ég a gyertya?
BAKSZÉN
Nem tud felelni. Arca beletorzul. Rákiált Mordiásra. Mordiás, vágd agyon a karddal!
NÉP
Kórusban. Feleljen a király!
Mindenki dermedten áll. Jázmina és Idilló egymás kezét szorítják.
JÓZSIÁS
Feleljen: mire ég a gyertya?!
BAKSZÉN
Ordít. Mordiás, vágd agyon a karddal!
NÉP
Feleljen a király!
JÓZSIÁS
Mire ég a gyertya?!
BAKSZÉN
Mordiás!
MORDIÁS
Nem lenne jobb, uram, ha felelnél?
BAKSZÉN
Egy hóbortos remetének?! Nem felelek!
JÓZSIÁS
Te nem felelsz, mert nem tudsz! Pedig nagyon lobog a gyertyád! Vigyázz, mert minden gyertya egyszer a végire ér!
BAKSZÉN
Már dühében topog, rúg is. A végire?! De nem az én gyertyám, hanem a tiéd! Te rongy! Kivonja a kardját, s elszántan a remete felé tart. Nem az én gyertyám égett a végire, hanem a tiéd! Már emeli is a kardját.
A nép zúg, tolul. A fehér ruhák alól kezdik a fegyvereket elővenni.
JÁZMINA
Elejébe áll Bakszénnek, mögötte közel Józsiás. Karddal támadsz védtelen emberre?!
BAKSZÉN
Durván félrelöki Jázminát.
JÓZSIÁS
Kiragadja a Mordiás kezéből a kardot.
S a két kard már össze is vág. Bakszén, a Jázmina félrelökése miatt, egy pillanatot késett. Így Józsiás már az első ütésre leüti a fejéről a koronát, s a Bakszén arcát is megsebezi. Bakszén az arcához kap, mire Józsiás a kardot is kiüti a kezéből. Bakszén lerogy. Arca rémült, véres. Karjait félig, bizonytalanul emeli, mintha kegyelmet akarna kérni. Hörög.
JÓZSIÁS
Tartja a kard hegyét Bakszén felé. Hörögsz?! Pokol fajzata!
JÁZMINA
Közben lefejti Józsiásról a remeteruhát; s ott áll a régi Józsiás, ahogy az ország tanácsában elfogták volt. Csupán a nagy fehér kalap maradt rajta.
BAKSZÉN
Ne bánts!… Vitézeim! Mordiás! Akkor látja meg, hogy a levett ruha s a lerántott szakáll alól Józsiás jött elő. Utolsó rémületében csak ennyit tud mondani. A király!… Kegyelem!… Utolsót hördül, a földön összedől.
JÓZSIÁS
Villikónak, ki egy fegyverrel, mit a szék alól vett elő, már ott áll mellette. Nézd meg, Villikó, él-e még?
VILLIKÓ
Megvizsgálja Bakszént; jelenti. Felségednek jelentem, hogy Bakszén kancellár megdöglött!
Egyszerre örömrivalgás tör ki a népből, rázzák a fegyvert. Az ördög vitézek eldobálják a fegyvereiket, és menekülnek. A hivatalbeliek a pokolbeli úton. Józsiás körül a hívei maradnak, körül az ujjongó nép. Lámsza a Jázmina nyakába borulva sír. Az ördögök közül csak Mordiás maradt ott, folyton a királyt lesi, dicséretre várva. Dilló is ugyanúgy, Mordiáshoz bújva.
JÓZSIÁS
Lassan Küszküpü felé megy, Villikó mindenütt mellette. A karddal elvágja a köteléket, mely Boriczát és Küszküpüt összekötötte. Aztán elvágja azt is, ami Kámzsát és Fanfarust fűzte egybe. Aztán a királyi székhez megy, ahol megáll. Villikó barátom! Küszküpü komám!
VILLIKÓ, KÜSZKÜPÜ
Itt vagyunk, fölség!
JÓZSIÁS
A karddal a Bakszén tetemére mutat. Fogjátok meg azt a dögöt, s vessétek a vár oldalába!
Abban a percben, midőn Villikó és Küszküpü megfogják a két végénél a Bakszén tetemét, halk zene kezdődik, melynek hangja mellett Bakszént a várút oldalába vetik.
JÓZSIÁS
Jöjjenek ide a nép követei!
Matuzsa, Kasziba és Zápor a király elé állnak.
MATUZSA
Itt vagyunk, urunk-királyunk!
JÓZSIÁS
Igazságos volna, úgy gondolom, ha a jók és a hősök mindjárt jutalmat nyernének.
MATUZSA
A nép nevében és a magad szavával jutalmazd meg őket, uram.
JÓZSIÁS
Akkor legyen Küszküpü országnagy, és honunk legfőbb bírája!
MATUZSA
Érdemes rá.
JÓZSIÁS
Villikó legyen a kormányzás ügymestere!
MATUZSA
Úgyszintén.
JÓZSIÁS
Továbbá: Idilló legyen a királyné tündére és a Villikó hűséges párja!… Kámzsa urunk ismét az égi mester, Fanfarus atyánkfia pedig a hopmester! Boricza legyen a tündérek feje; a tündéreknek pedig csináltatunk új ruhát! Jó lesz így?
MATUZSA
Jó és igazságos lesz, fölség.
JÓZSIÁS
Lámsza atyánknak pedig megpótoljuk a nyugdíját!
MATUZSA
Jó lesz!
JÓZSIÁS
No de mi legyen az árulókkal?
ZÁPOR
Halál!
VILLIKÓ
De Mordiás hasznos volt!
JÓZSIÁS
Küszküpühöz fordul. Az ország bírája mit szól?
KÜSZKÜPÜ
Száműzetés legyen a sorsuk!
A nép helyeslő módon zúg.
JÓZSIÁS
A kormányzás ügymesterének gondja legyen tehát, hogy Dilló tündér és Mordiás még a mai napon száműzetésbe menjenek!
VILLIKÓ
Úgy lesz, fölség.
JÓZSIÁS
Hívólag nyújtja a kezét Jázmina felé, aki boldogan Józsiáshoz fut.
Megfogják egymás kezét, s abban a percben a tündérek és a nép kórusa énekelni kezd.
| Édes honunk, tündérek földje, |
| Benned virul a jók reménye! |
| Őrzője légy mindig a fénynek, |
| S védő pajzsa tiszta szíveknek! |
Függöny
A hivatkozás helye
A darab fogantatására utaló első jel Both Béla levele, aki 1951. november 16-i datálással felkérte Tamásit, hogy írjon művet az Úttörő Színház számára. 1951. december 23-án Parázsbajnok címmel Tamási szerződést kötött az Ifjúsági Színházzal egy színdarab írására. A határidőt 1952 májusában jelölték meg. 1952. augusztus 18-án már Szendrő Ferenc igazgató jegyezte azt a megállapodást, miszerint a műnek Gyopárkirály lesz a címe, s a kiutalandó előlegből le kell vonni a Parázsbajnok-ért korábban felvett összeget. Bizonyára nem véletlen, hogy néhány nappal később a Szabad Ifjúság érdeklődött Tamási írói terveiről.
Két ifjúsági prózai munka készült el, nyilatkozta Tamási az 1952. augusztus 22-i számban. (A Bölcső és Bagoly-ra és a Hazai tükör-re célzott.) S a színpadi terv: „drámai mesejáték az Ifjúsági Színház részére, melyet az őszi hónapokban írok meg.” Elképzelése szerint: „A mesejáték színes drámai munka lesz. Nem filozofikus mese, mint például a Csongor és Tünde, hanem népmese: világos és erős történettel, humorral és drámai súllyal. Nem származik valamelyik népmeséből, hanem maga a mese.” Célja pedig: „a felelősséget példázza: egy olyan hősnek a felelősségét, akinek gondjába tevődött a nép üdve, melyre vigyáznia kell.”
Feltételezhető, hogy az őszi hónapokban készültek azok a jegyzetek, amelyek a mesejáték dramaturgiai alakulását világítják meg.
„Általános megjegyzések:
1. A darab jelenlegi címe ideiglenes.
2. A felvonások színeire vonatkozó változásokat meg kell beszélnünk. A kosztümök dolgát ugyancsak. Mind a kettőre nézve, főleg a kosztümök dolgában, irányelv legyen, hogy egy színes népi világot fejezzen ki, mely a mese és a valóság egymással küzdő keveréke: mint például a fény és az árnyék, vagy a jó és a rossz, avagy a derű és a ború.
3. A színtér Tündérország helyett Tündér Birodalom lesz. Ennek a hatalmas Birodalomnak egy-egy távoli tartománya Bablónia, Bagaria, Borókia és Bazsalikom. Ezeknek a tartományoknak egy-egy fejedelmük vagy királyuk van, akiknek feje maga Lámsza, a központi király.
4. A leánykérő fejedelmek kísérete ne álljon öt-öt emberből, hanem csak háromból. Csak a Bakszén kísérete álljon rajta kívül négy ördögből. Így Dudaró vagy Czinczár ördög kimarad; s amelyik kimarad, annak a szerepét a másik fogja átvenni.
5. Dilló, a Jázmina udvarhölgye kimarad. Ahol szükségesnek látszik, a helyét és a szerepét Idilló fogja átvenni.
6. Napokon keresztül gondolkoztam és tusakodtam azon az ötleten, hogy a Poklot, mint színteret, szükséges-e belehozni a darabba; s ha igen, akkor miképpen lehetne. Végül is, úgy látszik előttem helyesebbnek, ha a Pokol színterét nem hozzuk a darabba, hanem eme színtér lényeges mondanivalóját másképpen oldjuk meg. Mégpedig úgy, hogy a Pokol muzsikáját, nemkülönben Bambucz ördögöt, valamint Mamukot, a Pokol királyát, felhozzuk a tündérhoni színekre. Ezzel ugyan elveszítjük a Pokol színtéri képét, de megtartjuk a darab töretlen szerkezetét, vagyis a klasszikus három felvonást, ami egyik főerénye lehet a darabnak.
Részletes megjegyzések, melyeknek során igyekszem a változásokat a papír bal oldalán s az új elemet a jobb oldalon feltüntetni. (Annak megemlítésével, természetesen, hogy a megjegyzéseim nem kimerítő jellegűek.)”
A játék 1952 őszén elkészült. Tamási október–novemberben többször is tárgyalt a színház vezetőivel. Jegyzeteiből az is kitűnik, hogy eredetileg Ördögölő Magyari címet adta játékának. A mű további sorsa? 1953-ban, nyárelőn „legújabb munkáiról” készített feljegyzéseiben így számolt be a fejleményekről:
„Ördögölő Józsiás
Az Ifjúsági Színház felkérésére írtam ezt a háromfelvonásos drámai mesejátékot. A darab meséjét, természetesen, előre megbeszéltük. Tavaly ősszel felvonásonkint adtam át nekik a darabot, azzal a megjegyzéssel, hogy a végén mind a három felvonásban javításokat kívánok tenni. Ezeket egyeztettem a színház vezetőségének javító észrevételeivel. Ebből a célból nyolc óra hosszat tárgyaltam a vezetőséggel. Így jött létre a darab végső formája, melyet karácsonykor át is adtam a színháznak. Azóta semmi válasz a darabra.”
Köpeczi Bócz István már a jelmezterveket is elkészítette, de a darab továbbra sem juthatott színpadra. A mű végül Szántó Piroska rajzaival a Kakasok az Édenben című kötetben 1956-ban (Szépirodalmi Könyvkiadó) jelent meg.
Tamási 1956. október elején hivatalosan Erdélyben járt, tizenkét esztendővel korábbi menekülése óta másodszor; először édesanyja temetésére utazhatott 1956 januárjában. Az őszi utazással függ össze, hogy az Igaz Szó szeptemberi száma részletet közölt a darabból, s az Utunk szeptember 28-i száma pedig arról tudósított, hogy, a Székely Színház 1956–1957-es évadában bemutatja az Ördögölő Józsiás-t. A történelmi ősz elfújta ennek esélyét.
A darab sorsával kapcsolatos újabb tervet villantja fel az a levél, amely 1957. január 16-án Major Tamás, Hubay Miklós és Benedek András aláírásával arról tudósított, hogy „A Nemzeti Színház Intézőbizottsága egyhangúlag úgy határozott, hogy Ördögölő Józsiás című zenés mesejátékát 1957 őszén, lehetőleg még szeptemberben bemutatja. Örömmel értesültünk róla, hogy a darab zenéjének szerzésére vagy Lajtha Lászlót, vagy Szervánszky Endrét óhajtja felkérni. A színház bármelyiket örömmel látja…”
Az évad indulásakor Gách Marianne, a Film Színház Muzsika munkatársa, az Ördögölő Józsiás-ról még kérdezi (21., október 4-i szám). Az „egyhangú” határozat azonban semmissé vált, s a darabra a Nemzeti nem tartott igényt. Újabb fordulat, amikor a Petőfi Színház képviseletében 1960. október 10-én Szirtes György üzemigazgató levelet írt Tamásinak: „Megbízzuk Önt az Ördögölő Józsiás című prózai darabjának zenés színpadra való átdolgozásával.” Feltehetően telefonon Tamási elutasította az ajánlatot, mert 1960. október 28-án módosított elgondolással kapott szerződést. „A Petőfi Színház és Tamási Áron Kossuth-díjas író között, mely szerint Tamási Áron a színház rendelkezésére bocsájtja az Ördögölő Józsiás című színművét, melynek egyszersmind zenés átdolgozását is vállalja. A darabot a Petőfi Színház tervei szerint a jelen vagy a következő színházi évadban mutatja be.” A szerződést Tamási nem írta alá, eredetije hagyatékában ma is megtalálható. Bizonyára elment a kedve az éveken át tartó, megalázó, folytonosan átdolgozásra biztató kultúrpolitikai hadműveletektől. Miért kell megzenésíteni azt, ami prózában íródott, s miért épp musical színházban kellene bemutatni? Népi ihletésű játékot írt, a Petőfi Színház készületlen volt erre; a mű szelleméhez alkalmazkodó zenét se igen garantált volna. A Petőfi Színház egyébként hamarosan megbukott.
Nem számíthatjuk ősbemutatónak azt a gyulai produkciót, amely 1979 nyarán a darab néhány jelenetéből állt össze előadássá Nagy András László rendezésében (Lámsza – Tyll Attila, Jázmina – Káldy Nóra, Józsiás – Farádi István, Bakszén – Koncz Gábor).
Az első teljesnek tekinthető előadást Debrecenben Gali László rendezte (1983. szeptember 16.), melynek dramaturgja Osztovits Levente volt, díszlet- és jelmeztervező Koós István, koreográfus: Novák Ferenc, zenéjét összeállította és közreműködött a Délibáb-együttes. A szereposztás Lámsza – Sárosdy Rezső, Jázmina – Markovits Bori, Kámzsa – Csikos Sándor, Fanfarus – Wellmann György, Dilló – Bessenyei Zsófia, Idilló – Muszte Anna, Józsiás – O. Szabó István, Villikó – Fésűs Tamás, Küszküpü – Lipcsei Tibor, Boricza – Szennyay Mária, Babura – ifj. Mucsi Sándor, Murmog – Dánielffy Zsolt, Bakszén – Sárközy Zoltán, Mordfás – Sziki Károly, Ropogán – Horányi László, Durmonyás – Korcsmáros Jenő, Czinczár – Tóth Tibor, Dudaró – Böröndi Tamás, Bambucz – Csoma Judit, Matuzsa – Sárady Zoltán, Kasziba – Kiss László, Öregasszony – Hegedűs Erzsébet, Előénekes – Szabó Viola, Murmog első kísérője – Vajay Péter.
A darabot az 1984–85-ös évadban is játszotta a színház, Jázminát ekkor Kállai Bori alakította, a televízió pedig 1985 karácsonyán sugározta.
Az előadást dramaturgiai keretbe illesztette a rendező; lányok és fiúk egy székely gazda portáján játsszák el a történetet. Cs. Nagy Ibolya beszámolóját teljes terjedelmében idézzük, mert nemcsak Tamási művét, hanem az előadást is árnyaltan és pontosan elemzi. (Film Színház Muzsika, 1983. 40. szám, október 1.)
„Ördögölő Józsiás
Minden meg van írva: ha nem a csillagokban, úgy a mesékben. A mese ősforma, viszonyrendszere s alapvetően reményteljes hangoltsága százados tapasztalatokat sűrít: hogyne volna alkalmas bárminemű mondandó szimbolikus megjelenítésére. Dramaturgiája is kerek: a mese a maga játékidejében tökéletesen elrendezi a dolgokat. Tamási Áron nagyon jól ismeri és nagyon jól használja a mesét. Minden direkt utalás, minden meseidegen elem nélkül képes akár az adott kor legfájóbb politikai-társadalmi bajaira láttatni, miközben, a mesedramaturgiai törvények szerint, furfangos szelídséggel, de határozottan tologat bennünket a Remény kitárt karjai felé.
A mű meseként is »szabályos«. A számmisztika gyakorlata szerint három felvonásban, három próba árán győz Józsiás, a Borókiából érkezett népfi, szegény parasztlegény, s elnyeri a tündérkirály lányának kezét. El a királyságot is, amelyet időlegesen visszarabol tőle Bakszén, a pokol hercege, de amely végül (és a meseidőn belül végérvényesen) Józsiásé és a népé lesz. Ez, így, az ötvenes évek politikai légkörében igazából tetszetős elméletnek tűnhetett volna fel: de a darab nem ez, illetve nemcsak ez. Nem kérdőjelezi meg az Igazságban, a jóban való hitet, sőt épp a mesével sugalmazza: emberöltőnyi időszeletek kudarcai sohasem jelenthetik a teljes legyőzetést. Konkrét, »helybéli« győzelmekkel, sikeres próbákkal erősíti hitünket a végül mindig győztes Igazság ideájában. De a hangsúlyozottan mesei közeg finom figyelmeztetés: akárhogyan is, Józsiás, a népfi Tündérországban győz, s nem otthon, Borókiában! S mindeme elsődleges és nyilvánvaló közlendőjén túl az író érzékenyen és pontosan működő politikai szeizmográfja mélyebben fekvő jeleket is küld. Arról a kettős igazságról például, amely szerint nemcsak úgy igaz a mese, hogy: a tiszta, jó ügy még a pokolbeli Mordiást, az ördögvitéz főnökét is elcsábítja, s ama jó ügy, Józsiás ügye mellé állítja. Igaz reálpolitikai nézetből is: vagyis, hogy a győzelemhez az ellenfél segítsége is szükséges. Itt éppen: a fajtája megtagadása. Bölcs a poklok ura (s az író), mert tudja: a hagyományok feladása »imbolygáshoz« vezet, s végül magafeladáshoz. Ördögéknél is. S ez természetesen időtlen, mint a mese, s konkrét, ha azzá teszi az adott korszak realitása.
Gali László rendező megkeresi s egyúttal tévedhetetlenül kijelöli a politikusság közvetítő pontjait, ugyanakkor gondosan vigyáz, hogy a mű meseként is jól működjék. A játéknak feszültsége, ritmusa van, él a cselekmény fordulatossága, feszesek a viadalok. Annak ellenére, hogy nem indul túl biztatóan a darab: valami ideges harsányság űzi-riasztja a nézőt. Hiányzik a csönd, a mérték, mondhatnánk, az elegancia. Kihegyezi, kiemeli a beszédközegből az érintett szót, mondatot – holott azok attól olyan humorosak, hogy természetes helyük van a többi között, hogy szinte eltűnnek a beszédben. A cserfes cselédlány modort sem Tamási nőalakjai számára találták ki. Műértelmezés dolgában jóval határozottabb a rendező. Figyelemre méltó leleménye, hogy megváltoztatja a cselekmény színhelyét (Koós Iván díszlettervező hatásos segítségével). Ennek van némi vesztesége is. Gali nem az »égben«, a díszes-girlandos Tündérországban, hanem egy falusi portán játszatja a történetet. Tamási tündérekről ír, akik úgy beszélnek-mozognak, mint valamely farkaslaki lány vagy legény – Gali parasztlányokat s legényeket mutat, akik tündért játszanak. Különbség lényegében nem sok látszik, de van. Az egyik a humorban jelentkezik: másképpen hangzik a káromkodás, ha tündérkirály ereszti meg, virághalmok között, mintha öreg gazda, a maga portáján. A másik: Tamási barlangos-ligetes Tündérországa, melyet röviden Hargitának nevezhetnénk, az ember és a természet ősibb, elemibb, misztikusabb kapcsolatára utal. S arra: az író természetszimbolikája szerint mindig a jóság, a tisztaság forrásvidéke az embert bújtató rengeteg. Van azonban a Gali László-féle értelmezésnek (s helyszínváltoztatásnak) néhány nagy és szép nyeresége. Számára e játék mindenelőtt a közösségi lét egyik nagy alkalma: »földi« lehetőség az együttlétre, a hagyományőrzésre, az erőgyűjtésre; s ez az értelmezés minden ízében Tamási-szellemű. A gyönyörű zárókép is: a fiatalok a játék végeztével elvonulnak, s a porta két öreg gazdája egyedül, némán őrzi tovább az üres házat. Kibillennek már az életből, szükség csak alkalmanként van rájuk, alighanem a hitük is megkopott. De a kultúra, a közösség létfolytonosságának ez a feltétele: átadó és átvevő nemzedékek egymásmellettisége, az átadók csöndes félreállásával.
Az Ördögölő Józsiás-t – természetéből következően – színpadon a közös játék milyensége határozza meg. A stílus említett hibái úgy értelmezendők: majd’ mindenki harsányabb a kívánatosnál. Legkevésbé Korcsmáros Jenő (Durmonyás) és Sárosdy Rezső (tündérkirály): a mértékről való fogalmaik példaadóak, tiszta, élvezetes az alakításuk. O. Szabó István Józsiása nemes és győzelemre termett figura: a színész, neki való szerepben erőfeszítések nélkül jó. Bakszént, az ördögök hercegét Sárközy Zoltán játssza: félelmet inkább a gátlástalansága, vadsága, hangereje kelt, s kevesebb benne a kiszámíthatatlan raffinéria – ami pedig veszélyesebb lehet a leplezetlen dühnél. Mordiás – Sziki Károly. Ördögi ördög, de nagyon hadar. Markovits Bori alakításából (Jázmina – a tündérkirály lánya) teljesen hiányzik a szépség, a szemérem, a nemesség ereje-bája, komolysága. Nem tudja visszafogni az indulatait, sikolt, amikor az elnémulás többet mond, s egyáltalán: érezhetően idegen tőle a figura. Idegen Bessenyei Zsófiától is (Dilló – a tündérek főnöke): csak nyers, de azt is árnyalatlanul. Muszte Anna indokolatlanul kényeskedő Idilló: viszont helyenként szép pillanatokkal. Érvényes rá is, ami az egész játékra: csak egy kicsit kellene fékezni a lángot. Hogy a pattogás-recsegés helyett felszikrázzon – a költészet! Ami nélkül Tamási nem azonos önmagával. Szép játék ez, jó játék: de Tamásinál szárnyalóbb.”
Szegény ördög*
Bábjáték
1953
Első szín
Mesebeli erdő, buja és vad növényzettel. Középen kis tisztás. A tisztás szélén egy levágott nagy fának a törzsöke áll. A fatörzsök mellett erdei ösvény vezet az erdőn keresztül. Messze, a lombok között, erdei házacska teteje látszik. Patak zúg valahol, néha valami roppan. Máskor hang dörmög, vagy madár vijjan.
KÁMPECZ
Öreg, szegény ördög; félig embernek s félig ördögnek öltözve. A buja növényzet között kijön az erdőből a tisztásra. Nagyon gondterhelt, vakarja a fejét. Mi az ördögöt tudjak csinálni? A feleségem zakatol, a két gyermek sír… Pénz nincs, kenyér nincs… Az ösvényen állva jobbra néz, balra néz. Még ha jönne valaki, akit meg lehetne sarcolni. De nem jön… Lehajol az ösvény földjére, és szagolja-szimatolja. Embernek még szaga sincs rajta. Mit csináljak?! Hát várok. Majd talán az isten megkönyörül a maga ördögén…
LÁMENTA
Hangja az erdőből. Kámpecz!
KÁMPECZ
Itt vagyok.
LÁMENTA
Közeledik. Mit csinálsz?
KÁMPECZ
Lesben állok, hátha jönne valaki. Valami gazdag ember.
LÁMENTA
Kibukkan a tisztásra. Egy csepp szerencséd sincsen mostanában.
KÁMPECZ
Tehetek én róla?!
LÁMENTA
Tehetsz, nem tehetsz: nyakig vagyunk a nyomorúságban. S te csak vársz, vársz…
KÁMPECZ
Mit tehetnék egyebet, angyalom?
LÁMENTA
Tőlem kérdezed? Ördög vagy! Légy leleményes! Pattog. Bezzeg, amikor feleségül vettél engem, tudtál dicsekedni!
KÁMPECZ
Egy váratlan pattanással felugrik a magas fatörzsök tetejére. Látod, hogy igyekszem.
LÁMENTA
Nem igyekszel, hanem kuporogsz!
KÁMPECZ
De hol? Itt fenn a magasban, mert innét messze látok. Ez az igazság.
LÁMENTA
Felcsattan. Az az igazság, hogy miattad a pokolból kitiltottak minket, mert beléd esett a métely!
KÁMPECZ
Micsoda métely?
LÁMENTA
A földnek a mételye! Az, hogy gyámoltalan vagy. S hogy az emberek között már-már különbséget teszel; sőt néha már a szánalom is megkörnyékez.
KÁMPECZ
Tehetek én róla, hogy a szegénynek nincs semmije? S hogy a gazdagnak van?!
LÁMENTA
Így pedig nem lehet élni! Tudd meg, te tökfejű!
KÁMPECZ
Több tiszteletet, oktalan asszony!
LÁMENTA
Tiszteletet? Te semmiházi! Lehúzlak onnét, mint egy hernyót! Mérgesen ugrik, hogy megfogja Kámpecznak a lábát, de mikor megfoghatná végre, Kámpecz rúg egyet rajta.
KÁMPECZ
Eredj a pokolba!
LÁMENTA
A rúgástól elterül a földön, és szipog-vinnyog. Mennék is, ha lehetne. Te vagy az oka, te…
KÁMPECZ
A fatörzsök tetejére áll, és dicső módon körülnéz. Figyel és fülel. Leszól onnét, odavetve. Csendben légy, odalent!
Mintha gyermekek nyafognának valahol a közelben.
Hol vannak a gyermekek?
ÁMPECZ
Abban a pillanatban sikít egyet, s egy ágnak a tetején ülve, mely a tisztás fölé előrehajlik alatta, megjelenik.
LÁMENTA
Felugrik a földről, és ijedten. Ámpecz!
ÁMPECZ
Az ágon lovagolva, mely nagyokat hajlik-lendül a föld felé. Itt vagyok, anyuka!
LÁMENTA
Hát Bépecz hol van?
ÁMPECZ
Itt mászik a hátam mögött.
BÉPECZ
Csakugyan mászik Ámpecz felé az ágon, mely egyre jobban meghajlik, majd egyszerre letörik; s a roppanással együtt a két ördögfiú egyenest Kámpecz nyakába pottyan. Elhemperednek, de Kámpecz már ugrik is, és ismét fenn trónol a fatörzsökön.
LÁMENTA
Jajgatva a két gyermekhez ugrik. Jaj, mit csináltatok?
ÁMPECZ
Nyafog, majdnem visít.
KÁMPECZ
Mi bajod van?
ÁMPECZ
Éhes vagyok.
BÉPECZ
Szintén vinnyog.
KÁMPECZ
Hát téged mi lelt, Bépecz?
BÉPECZ
Fáj a hasam.
KÁMPECZ
Legyetek türelmesek. Ne vinnyogjatok.
ÁMPECZ, BÉPECZ
Nyikorognak, majdnem visítanak. Apuka, adj nekünk enni!
KÁMPECZ
Menjetek az erdőbe: keressetek ott makkot és gombát!
LÁMENTA
A gombától fáj a hasuk.
KÁMPECZ
Először fáj, aztán megszokják. Vidd őket!
LÁMENTA
No, gyertek! Legyetek engedelmes, jó ördögök!
A szóra Ámpecz rögtön a válla közé ugrik hátulról; Bépecz pedig éles rivalgással rá Ámpeczra. Az anyjuk roskadozva emeli őket.
Köszönjetek apukának!
ÁMPECZ, BÉPECZ
Köszönnek. Szegit strófolom, kezit csókolom!
LÁMENTA
Indul az erdő felé a két ördögkölyökkel a vállán. Mentiből visszaszól még Kámpecznak. Figyelj jól! S ha bárki jön, ne légy irgalmas. Hallod, atyánk?!
KÁMPECZ
Ne félj, feleség. Csak eredj már! Álltában a magas fatörzsök tetején, hősi módon tekinget körül. Lámenta a két ördögkölyökkel eltűnik az erdő felé. Kámpecz, ahogy Lámenta eltűnik, rögtön leül.
RÓKA
Jobbról jön az ösvényen. Jó napot, ördög úr, Kámpecz.
KÁMPECZ
Aj, beh jó, hogy jössz, édes egy komám.
RÓKA
Megáll, Kámpeczra fölnéz. No!
KÁMPECZ
Segíts rajtam, ha istent ismersz. Megöl az éhség. Nem láttál valakit járni-kelni errefelé? Valami gazdag embert.
RÓKA
Egy szegény asszonyt láttam csupán, amint szedegette a száraz ágakat.
KÁMPECZ
Annak is lesz valamije: eredj, küldd ide!
RÓKA
Elmegy, visszafelé.
MEDVE
Jön az ösvényen, balról. Jó napot, ördög uram! Hogy lóg a fityeg?
KÁMPECZ
Rosszul, kedves barátom.
MEDVE
No!
KÁMPECZ
Gyötör mindnyájunkat az éhség. Nem hoztál egy kicsi mézet?
MEDVE
Ejnye, bárha a tegnap szóltál volna. Mert tegnap csakugyan találtam egy kas mézet. A talpam még most is ragad tőle.
KÁMPECZ
Rögtön leugrik a fatörzsök tetejéről. Mutasd!
MEDVE
Készségesen leül, felemeli a két első lábát, s mutatja Kámpecznak a talpát.
KÁMPECZ
Megszagolja, csámcsog. Hijj, ezen még most is van méz, barátom! Nyalhatok róla egy kicsit?
MEDVE
Akár az egészet lenyalhatod, uram. Mind a kettőről.
KÁMPECZ
Nyalja a medve talpát, majd fintorogva megszólal. Ejh, beh furcsa íze van! Nem jártál te valahol szarvasmarhák között?
MEDVE
Között nem. De láttam az előbb egy tehenet, amelyik előttem ment az úton.
KÁMPECZ
Undorral köpdös. Tágulj innét, te büdös medve!
MEDVE
No-no.
KÁMPECZ
Trágyás nyavalyás!
MEDVE
Kacag, kínálja az egyik talpát. No, még egy kicsit!
KÁMPECZ
Leköpi a medve talpát.
MEDVE
Úgy pofon csapja Kámpeczot, hogy elesik és vinnyog. Tiszteltetem az egész családot. Illegve-billegve elmegy, vissza balra.
RÓKA
Jobbról jön, mögötte Ténferus. Az egyik lábát felemelve mutatja Ténferusnak az ördögöt. Ott van! Gyere!
TÉNFERUS
Jaj, nagyon félek. Az ördögtől nagyon félek.
RÓKA
Ne félj semmit. Csökkent ördög ez, ne félj. Fogd meg a farkamat. Gyere!
TÉNFERUS
Megfogja a róka farkát, lassan, óvatosan jönnek.
KÁMPECZ
Szűnik a vinnyogása, de arcra borulva marad a földön: úgy figyeli a közeledő lépéseket.
TÉNFERUS
Midőn odaérnek Kámpecz mellé, halkan. Ez a Kámpecz ördög?
RÓKA
Ez. Légy bátor.
TÉNFERUS
Nem visz el engem a pokolba?
KÁMPECZ
Hirtelen felugrik. De elviszlek!
TÉNFERUS
Térdre veti magát. Kegyelem, tekintetes ördög úr!
KÁMPECZ
No, jól van. Lássuk előbb a hasznot. Felugrik a fatörzsök tetejére, s trónolva ül ottan. Róka komám, te elmehetsz.
RÓKA
Nem kapok semmit a szolgálatomért?
KÁMPECZ
De kapsz. Adj neki valamit, asszony!
TÉNFERUS
Csak egy darabka kenyerem van, tekintetes fekete úr.
KÁMPECZ
Add ide nekem!
TÉNFERUS
Felnyújtja Kámpecznak a kenyeret. Tessék. Egy kicsit száraz.
KÁMPECZ
Nem baj. Letör a kenyérből egy cseppet, és odadobja a rókának. Itt a béred, elmehetsz.
RÓKA
Bekapja a kenyérdarabkát. Csak egy morzsa volt.
KÁMPECZ
Rákiált. Mondtam, hogy takarodj!
RÓKA
Megyek, megyek. Megfordul, s a farkát fölveti, hogy a feneke Kámpecz felé legyen, s elmegy.
KÁMPECZ
Miközben nagy élvezettel majszolja a kenyeret. Te ki vagy?
TÉNFERUS
Szegény asszony, Ténferus.
KÁMPECZ
Nincs semmid?
TÉNFERUS
Két gyermekem.
KÁMPECZ
Aj-jaj, ez nem jó.
TÉNFERUS
Nagy kincs nekem.
KÁMPECZ
Nekem is van két fiacskám. És hát pénznek, élelemnek szűkiben vagyunk. Kéne nekem egy gazdag ember.
TÉNFERUS
Pokolba vinnéd?
KÁMPECZ
Fenét vinném a pokolba. Elvenném a pénzét, a kincsit. Nem ismersz egy gazdag embert?
TÉNFERUS
Hát ismerni éppen ismerek.
KÁMPECZ
Akkor eredj, és hozd ide. Minden kincsivel.
TÉNFERUS
Nem volna az istenfélő cselekedet, fekete úr!
KÁMPECZ
Felugrik, megragadja. Akkor viszlek a pokolba!
TÉNFERUS
Kapálózik. Jaj, eresszen! Hogy tudnám én idehozni azt a gazdag embert?
KÁMPECZ
Keresd fel éjjel, s csald ide.
TÉNFERUS
Éjjel?
KÁMPECZ
Igen, álmában. Megrázza. De ne ellenkezz tovább, hallod-e?
TÉNFERUS
Ijedten. Jaj, dehogyis, ördög úr! Álmomban elmegyek hozzá, s álmomban elhozom neked. Jó lesz?
KÁMPECZ
Nem úgy, nem! Te ébren menj hozzá, amikor ő álmodik. Rakasd zsákba a kincsit, s indítsd az úton errefelé. Megértetted?
TÉNFERUS
Bizonytalanul. Igen. Akkor az úgy lesz, hogy álmában én neki megjelenek.
KÁMPECZ
Elengedi. Úgy, de megtedd, amit mondtam, különben érted megyek, s viszlek.
TÉNFERUS
Siránkozva. Kegyelem, tekintetes úr! Megteszem.
KÁMPECZ
No, siess akkor, hiszen már alkonyodik.
Csakugyan alkonyodik.
TÉNFERUS
Reggel itt lesz. Indulni készül.
KÁMPECZ
S hogy hívják azt a te gazdag emberedet?
TÉNFERUS
Visszafordul. Beke, Módus Beke.
KÁMPECZ
S nagyon gazdag?
TÉNFERUS
Ejh, de milyen! Engem is megsarcolt.
KÁMPECZ
S gyermeke van?
TÉNFERUS
Egy szem sincs.
KÁMPECZ
Az jó! Siess! Miközben Ténferus halad és eltűnik jobbra, feláll a fatörzsök tetején, és onnét biztatja, kiált utána. Szedd a lábad! Siess!… Nagyot kurjant.
| Négy ökörrel szánt az eke, |
| Itt lesz reggel Módus Beke. |
| Zsákja, zsebje kinccsel tele. |
Kacag hosszan.
Függöny
Második szín
Mesebeli falusi szoba. Gazdag, de kapzsi ember hajléka. A szoba sarkában létra, mely a padlásra, egy lappancson keresztül, felvezet. Hajnali idő lehet. A hold besüt az ablakon. Van egy sokpárnás vetett ágy is, de Módus Beke egy rozoga ágyban alszik a feleségével együtt.
TÉNFERUS
A padlás felől, a létra tetején, óvatosan megjelenik. Fehér lepedő fityeg róla, fehér szárnyakat is próbált magának csinálni. Úgy beszél és viselkedik, mintha csakugyan nagyon akarná, hogy Módus Beke álmában lássa is, ami történik. De néha izgalmában megcsuklik a hangja. Dicséret neked, óh, Módus Beke!… Nyíljék meg szavamra a te füled, és rejtsd el szívedbe az örömhírt, amit mostan hallasz, nehogy irigy emberek keljenek ellened.
MÓDUS
Álmában. Ki vagy?
TÉNFERUS
Boldog szellem, a nevem Pasztilla.
MÓDUS
Szólj, mert megőrzöm a titkot.
TÉNFERUS
Kinyilatkoztatásszerűen. Szerencsés vagy az emberek között, mert nagy-nagy gazdagodás várakozik reád. Rakjál hát a zsákjaidba bőséges eledelt, és gyűjtsed más zsákokba a kincsidet. S így elkészülvén, vedd magad mellé a te feleségedet, és indulj el Pediglen városába. Menj egyenesen a zsibongó vásárba, ahol nagy-nagy szerencse várakozik reád.
MÓDUS
Mit kell a vásárban tennem?
TÉNFERUS
Csupán két dolgot, szerencse fia, Módus Beke. Egyik az, hogy a nagy erdőn kell keresztül menned, magadba mélyedve mindig, haladván az erdei ösvényen. A másik az, hogy mindig csak azt mondd: „Éhes az ördög. Éhes az ördög.”
MÓDUS
Álmosan fordul az ágyban, nyöszörögve mondja. Éhes az ördög… éhes az ördög…
TÉNFERUS
Kelj fel hát, és tedd, amit mondtam. Fel a padlás felé eltűnik.
MÓDUS
Feláll az ágyban, dörzsöli a szemét, majd az ablak felé pislog, melyet a beszéd alatt már kezdett elönteni a virradat fénye. Aztán, mint aki hirtelen észbe kap, felugrik az ágyból, s izgalmában ugrál és kiabál. Asszony! Hamar!… Elkésünk! Hamar!…
DUNDA
Ébredezik.
MÓDUS
Dunda! Hamar, az angyalát! Bűnbánóan a szájára üt. Bocsánat, Pasztilla… Éhes az ördög!… Éhes az ördög!… A lappancshoz szalad, s nézi a helyet, ahol Ténferus állt, miközben ezt kiabálja.
DUNDA
Felemeli a fejét. Megbolondult kigyelmed, Beke?
MÓDUS
Hamar-hamar! Ne beszélj…
DUNDA
Miközben fölül. Jól van már! Mit kiabál kigyelmed?!
MÓDUS
Tégy hamar egy zsákba bőséges élelmet! Kalácsot, kolbászt, sonkát, szalonnát! S a másik zsákba belé mind az aranyat! S a harmadikba a gyémántot! Siess!
DUNDA
Megbolondult maga?!
MÓDUS
Rakjad hamar! Siess. Kirántja az asszonyt az ágyból.
DUNDA
Mi baj? Mondja már! Közben húzza-vonja magára a szoknyát, ruhát.
MÓDUS
Ne beszélj, hanem cselekedj! Gyorsan! Álmot láttam. Mennünk kell!
DUNDA
Sopánkodik, veszi a zsákokat. Jaj nekünk, mi lesz velünk!?…
MÓDUS
Ne jajgass, hanem örvendezzél! Közben üvegben italt és poharat tesz az asztalra: melléje ül, s majd boldog terpeszkedésben iszik. Pöffeszkedve csak onnét parancsolgat, mint egy pasa. Örvendj, ahogy csak tudsz… Mert hiszen reánk köszöntött a legnagyobb szerencse! Mint egy király, olyan gazdagok leszünk. Mint két király! Mint három király!… Benne van a zsákban a sonka?
DUNDA
Közben kapkodva tömi a zsákokat. Benne, benne… De hát volt itt valaki?
MÓDUS
Volt, biza!
DUNDA
Kicsoda?
MÓDUS
A vásárok védő szelleme, maga boldog Pasztilla… Kolbászt is tettél?
DUNDA
Éppen egy hatalmas kolbászfüzérrel veszkődik. Tettem, tettem… S mit mondott az a Pasztilla?
MÓDUS
Azt mondta, hogy induljunk tüstént minden kincseinkkel Pediglen városába, ott egyenesen a vásárba, ahol nagy-nagy szerencse fog érni minket. Bizony. Csak siess!
DUNDA
A maga eleven személyében volt itt az a jótékony Pasztilla? Nagy sonkát rak a zsákba.
MÓDUS
Úgy hát!… Az aranyat is beléraktad, mind?
DUNDA
Belé… Biztosan maga Pasztilla volt, nem valaki más?
MÓDUS
Ejh, te hitetlen asszony! A gyémántok is együtt vannak?
DUNDA
Együtt a zsákban. Minden készen van.
MÓDUS
Mind a három zsák?
DUNDA
Mind a három.
MÓDUS
Jól bekötve?
DUNDA
Jól.
MÓDUS
No, akkor add ide nekem a kampós pálcát!
DUNDA
Odaadja a kampósbotot. Itt van, fogja.
MÓDUS
No, mehetünk! Kinyitja az ajtót. Vedd a zsákokat a hátadra, s gyere!
DUNDA
A három zsákot?
MÓDUS
Mit csináljunk, ha három van? Hamar-hamar!
Közben két kócos fej jelenik meg az ablakban, kíváncsian befelé tekinget.
DUNDA
Jól tudja kigyelmed, hogy hektikás vagyok. Meghalnék akár egyik alatt is.
MÓDUS
Próbáld csak! Nyakába rakja a legnagyobbat.
DUNDA
Összecsuklik. Jaj, nem bírom!
MÓDUS
Dühösen. Hát én vigyem, mint egy szamár?
DUNDA
Ne mint egy szamár, hanem mint Módus Beke.
MÓDUS
Mit mondtál? Én s a szamár mindegy vagyunk?!
VIRGONCZ
Az ablakból. A szamár kisebb!
ŐSZIKE
Nem kisebb, mert éppen akkora. Hihihi! Lebuknak.
MÓDUS
Dühösen felhorkan, s kiszáguld az ajtón. Csúfolkodtok, adta kölykei? Gyertek csak! Fülüknél fogva beráncigálja Virgonczot és Őszikét.
A gyermekek nagyon szegényesen vannak, mezítláb.
VIRGONCZ, ŐSZIKE
Jaj, ne bántson, bácsi!
MÓDUS
Rájuk vág a botjával. Ki a szamár?
A két leányka sivalkodva elugrik.
DUNDA
Elkapja Virgonczot és Őszikét. Mondok valamit kigyelmednek, Beke. Vigyék ők a zsákokat.
MÓDUS
Leereszti a botot, megvetően. Ez a két gyenge gyerek?
DUNDA
Hát… Ha ők nem, majd az anyjuk. Erre jön éppen. Kikiált az ajtón. Hé, Ténferus!
TÉNFERUS
Belép. Jó reggelt kívánok, tekintetes Módus gazduram és gazdáné asszony. Megpillantja gyermekeit. Hát ti mit kerestek itt?
VIRGONCZ, ŐSZIKE
Anyjuk szoknyája mögé bújnak. Beke bácsi…
DUNDA
Közbevág. Éppen felfogadtuk őket.
MÓDUS
Megyünk Pediglen városába, egyenest a vásárba. Segíts te is, Ténferus. Vedd a hátadra azt a zsákot hamar, s hozzad.
TÉNFERUS
Egészen a városig, a vásárba?
MÓDUS
Öhöm.
TÉNFERUS
Hosszú az út, gazduram. Halkan. S nem jó vége lesz.
MÓDUS
Megfizetlek jól. No, egy-kettő! Rakja a nagy zsákot Ténferusra.
TÉNFERUS
Leteszi. S mi lenne a fizetség?
MÓDUS
Minden száz lépés egy garas.
TÉNFERUS
Minden zsák után?
MÓDUS
Dühösen. Ejnye, milyen nagy kufár vagy! Hiszen minden vagyonom rámegy akkor! Fúj egyet. Node mindegy! Legyen minden zsák után egy garas. Csak induljunk, menjünk.
TÉNFERUS
Megemeli a nagy zsákot. Hühh, milyen nehéz! Mi van ebben?
MÓDUS
Ez is, az is. Gyerünk!
TÉNFERUS
Tapogatja a zsákot. Mintha nagy-nagy sonkát éreznék benne, kettőt is.
MÓDUS
Csizma az! Induljunk már!
TÉNFERUS
Akkor zsírral van megkenve a csizma, úgy szagolom.
MÓDUS
Elég a szóból! Vedd a kisebb zsákokat is; s egy-kettő, menjünk!
TÉNFERUS
Virgoncz, vedd azt a nagyobbik zsákot!
VIRGONCZ
A vállára veszi az arannyal tele zsákocskát. Öööh, beh nehéz! Mintha arany volna benne!
MÓDUS
Só van, ne beszélj!
TÉNFERUS
No, Őszike: te is vedd azt a kicsi zsákot!
ŐSZIKE
Felveszi a zsákocskát. Ha-ha! Ez csengve csörög, mint az ezüstmogyoró!
MÓDUS
Mogyoró-mogyoró… Indulj előre!
TÉNFERUS
Megindul az ajtó felé.
MÓDUS
Indul Ténferus után. Eredj csak, Ténferus, eredj! Majd én számolom a lépést. Ahogy megy kifelé, számolja is, csalva. Egy, kettő, három, négy… Három, kettő, négy…
Függöny
Harmadik szín
Ugyanaz az erdei tisztás, mint az első színben. Virrad. Az erdőben szorgalmasan szólnak a madarak.
KÁMPECZ
A hosszú éjszakai virrasztás után igen bóbiskol a magas fatörzsök tetején. Nagyokat bicsaklik a feje. Néha majdnem lebukik onnét a magasból. Majd mintha már nem bírná tovább, álmosan és lassan lemászik a fatörzsökről, s alant lefekszik a földre, az ösvény útján keresztül.
RÓKA
Jön jobbról az ösvényen; meglátván az alvó ördögöt, figyelve-óvakodva közelíti meg, nehogy csapdába essék. Lábát-fejét megszagolja, fintorogva emeli fel az orrát; majd hirtelen átugorja az ördögöt, és eltűnik az erdőben.
MEDVE
Jön balról az ösvényen. Szájában egy gombát hoz. A gombát leteszi az ördög fejéhez, megpökdösi, majd vissza-vissza tekintve bemegy az erdőbe.
TÉNFERUS
Jön az ösvényen, görnyedve a nehéz zsák alatt. Mögötte, kicsit elmaradva, Virgoncz és Őszike. Az asszony megütközve veszi észre, hogy alszik az ördög. De aztán felemeli a szoknyáját, és úgy lép át rajta, hogy fölötte legyez a szoknyájával. Hátraint a két gyermeknek, hogy vigyázzanak, és csend legyen.
VIRGONCZ
Odaér, álmélkodva. Ajj, beh csúnya!
ŐSZIKE
Mi ez, édesanyám!
VIRGONCZ
Szőrös vadember. Nem látod?
TÉNFERUS
Gyertek onnét!
ŐSZIKE
Édesanyám, miért olyan gyapjas ez a vad valami?
TÉNFERUS
Ördög az! Mondom, hogy gyertek onnét!
A két gyermek ijedten előrefut. Ott megállnak.
TÉNFERUS
Lehajol az ördög fölé, s úgy súgja neki. Ördög úr!
KÁMPECZ
Felkapja a fejét. Itt van a gazdag ember?
TÉNFERUS
Mindjárt jön.
KÁMPECZ
Jól van. Bízd rám. Visszadugja a fejét, mintha megbújva aludna.
Virgoncz és Őszike, látván, hogy mozdult az ördög, félve és ijedten visszafutnak az anyjukhoz, akit igyekeznek elhúzni onnét, a szoknyájába kapaszkodva.
VIRGONCZ
Mozdult, édesanyám! Jöjjön onnét!
ŐSZIKE
Él az ördög! Él az ördög!
TÉNFERUS
Miközben tovább mennek. Csendben legyetek! Álljatok itt meg. Hadd lássuk, mi lesz.
Tisztes távolban megállnak.
VIRGONCZ
Amott jön már Beke bácsi! Jaj, vajon mi lesz? Mi lesz?!
KÁMPECZ
Kissé ismét felemeli a fejét, de meglátván, hogy közeledik Módus Beke, ismét visszafekteti a földre. Úgy lesi a lépéseket.
ŐSZIKE
Édesanyám, megfogja Módus Beke bácsit az ördög?
TÉNFERUS
Csend legyen!
MÓDUS
Urasan, kényelmesen jön a kampósbottal. A felesége utána. Midőn közel érkezik Módus, csak akkor veszi észre az ördögöt. Kis tusakodás után a botjával meg akarja piszkálni, hogy vajon él-e.
KÁMPECZ
Ahogy a bot hozzáér, abban a pillanatban megragadja Módus Bekének a lábát. Megfogtalak, te zsivány!
MÓDUS
Kapálózik. Jaj, az ördög!
Virgoncz és Őszike sikong.
TÉNFERUS
A két gyermekhez. Csend legyen! Jaj, csend legyen!
DUNDA
Térdre veti magát. Úristen, irgalmazz nekünk!… Szűz Mária, segíts!
MÓDUS
Könyörögj, Dunda, könyörögj!
DUNDA
Térden odacsúszik az ördög elé, ki már felállott. A szent tűzre kérlek, hatalmas ördög…
KÁMPECZ
Ellöki Dundát. Fogd be a szád! Közben már elvette Módusnak a botját, kalapját, s szigorúan kérdi. Hol a pénz?
MÓDUS
Pénz? Szegény ember vagyok.
KÁMPECZ
Hazudsz! Hol a pénz? A sok kincs. Ide vele!
MÓDUS
Semmim sincs, ha mondom. Csak ez a feleségem.
DUNDA
Jaj! Odaad engem!
KÁMPECZ
Nincsen semmid?!
MÓDUS
Mindenki tudja, hogy szegény ember vagyok.
KÁMPECZ
Hazudsz! Módus Beke vagy!
DUNDA
Sikít. El vagyunk veszve!… Kámpecz nagyot rúg belé, Dunda elterül a földön.
KÁMPECZ
Igaz, hogy Módus Beke vagy?
MÓDUS
Az igaz.
KÁMPECZ
Igaz, hogy a vásárba akarsz menni?
DUNDA
Jaj! Kinyújtózik a földön.
KÁMPECZ
Igaz vagy nem igaz? Felelj!
MÓDUS
A szellem árulkodott, Pasztilla?
KÁMPECZ
Szellem, nem szellem: mindent tudok én! Kapzsi Beke! Mert tudom azt is, hogy minden kincsidet is magaddal hoztad.
MÓDUS
Óóóh, jajj!…
KÁMPECZ
Ide a kincsekkel!
MÓDUS
Végső menedékül szaporán integet Ténferus felé, hogy menjen-menjen tovább, vigye a zsákokat. Nincsen, csak ami rajtam van.
KÁMPECZ
Torkán ragadja Módust. Hazudsz! Mért integetsz ama szegény asszony felé? Talán ott van a kincs?… Gyere ide, szegény asszony!
TÉNFERUS
Csak csupán egy pár csizma van, ördög úr.
MÓDUS
A halál torkából is kétségbeesve integet Ténferusnak. Tűnjetek el! Fennhangon. Csizma sincs! Semmi sincs!
KÁMPECZ
Ténferusnak. Hozd ide azt a csizmát, te szegény asszony!
TÉNFERUS
Odamegy az ördöghöz, Virgoncz és Őszike is vele. Itt vagyok.
KÁMPECZ
Ezek a te gyerekeid?
TÉNFERUS
Az enyémek, bizony! Az egyik Virgoncz, s a másik Őszike.
KÁMPECZ
Derék. Megveregeti a két leányka arcát. Hol van hát az a csizma?
TÉNFERUS
Itt van a zsákban.
KÁMPECZ
Vedd ki!
MÓDUS
Ne vedd ki!
KÁMPECZ
No, hát akkor hadd legyen igaza ennek a gazdag embernek; kiveszem én. Belenyúl a zsákba, s kihúz egy sonkát. Itt a csizma! Élvetegen szagolja. Eh, beh jó sonka-csizma!… Ugye, Módus Beke!
MÓDUS
Csizma bizony.
KÁMPECZ
Hogy-hogy? Én sonkának látom-szagolom. Miképpen csizma ez neked?
MÓDUS
Úgy, hogy disznónak a csizmája.
KÁMPECZ
Kacag. No, öntsd ki a többit is, Ténferus asszony! Öntsd ki az egész zsákot!
TÉNFERUS
Kiönti a zsákot.
KÁMPECZ
Ámul, a gyermekek is. Hühh, a lakodalmát! Még egy sonka! Kolbász, szalonna! Cipó, kalács!
TÉNFERUS
Minden, ami jó.
KÁMPECZ
No, te hazug Módus Beke: kié mindez a sok jó?
MÓDUS
Ezé a szegény asszonyé.
KÁMPECZ
Úgy?! Ezé a szegény asszonyé?! Hát akkor hallgass ide, te szegény asszony: mivel neked is két gyermeked van, nem veszem el tőled ezt a sok jó ennivalót. Nem veszem el, ha a végén együtt lakomázunk belőle. Jó lesz, helyes lesz?
TÉNFERUS
Jó lesz.
KÁMPECZ
No, akkor rakd vissza mind a zsákba!
VIRGONCZ, ŐSZIKE
Hüppögnek. De éhesek vagyunk!
TÉNFERUS
A sok étket visszarakja a zsákba. Várjatok még egy kicsit!
KÁMPECZ
S mi van abban a másik zsákocskában, te Virgoncz leányka?
VIRGONCZ
Odacipeli a zsákot. Ebben só van, ördög bácsi.
KÁMPECZ
Hadd lám azt a sót! Belenyúl a zsákba. Hűhá, hát ez arany! S milyen rengeteg! Ez is a szegény asszonyé, te Módus Beke?
MÓDUS
Hát izé… Kap a zsák után, de Kámpecz úgy ellódítja, hogy messzire csúszik.
KÁMPECZ
No, ha izé, akkor én ezt a zsák aranyat mind elveszem.
DUNDA
Ki eddig elterülve feküdt, mint egy holt: abban a pillanatban felugrik, s ádáz dühösséggel kiáltja, majd Kámpecznek neki is ugrik. Elveszed?! Te gaz ördög! A mi aranyunkat veszed el? Tolvajok tolvaja! Te rabló! Üti Kámpeczot.
KÁMPECZ
Megrémülve kiált segítség után. Lámenta, segítség! Ámpecz fiam, Bépecz fiam! Gyertek!
A kiáltásra Ámpecz és Bépecz a fa tetejéről, mely testüknek súlya alatt a tisztás felé borulva meg is hajlik, leugranak a tisztásra, éppen Dunda nyakába. Felugrálnak, körbeszimatolnak. Ámpecz a következő párbeszéd alatt óvatosan elcseni a nagy zsákot.
LÁMENTA
Eközben kitörtetve az erdőből, a tisztáson megjelenik. Mi az? Mi van itt?!
KÁMPECZ
Mint az oroszlán, reám jött ez a gazdag aszszony.
LÁMENTA
S te félsz egy asszonytól?
KÁMPECZ
Félek.
LÁMENTA
Akkor állj félre, te nyavalyás! A fatörzsök mögé löki Kámpeczot; aztán nagy számonkéréssel a tápászkodó Dundához. Te ki vagy?
DUNDA
Ennek a Módus Bekének a felesége.
Virgoncz, Őszike és a két ördöggyerek közben nagy visongással nekiesnek a kövér zsáknak. Sonkát, kolbászt falnak nagy csámcsogásal, sorba kiülve a paravánra.
LÁMENTA
Gazdagok vagytok?
DUNDA
Voltunk. Aranyunk, gyémántunk most ott van, azokban a zsákokban.
LÁMENTA
Akkor az arany s gyémánt marad. Ti mehettek!
DUNDA
Felcsattan. Még hogy mehetünk?! Ténferushoz ugrik. Ténferus, add vissza a zsákokat!
TÉNFERUS
Nem adom!
DUNDA
A gyermekek kezéből rángatja ki az ennivalót. Adjátok vissza rögtön!
VIRGONCZ, ŐSZIKE
Nem adjuk!
ÁMPECZ, BÉPECZ
Hirtelen Dunda nyakába kapaszkodnak. Nem adjuk! Ütik Dunda fejét, az sivítva szalad fel s alá, nem tudja lerázni magáról az ördögfiakat.
LÁMENTA
Úgy van! Adjátok ide nekem!
TÉNFERUS
Nem adjuk!
VIRGONCZ, ŐSZIKE
Nem adjuk!
ÁMPECZ, BÉPECZ
Nem adjuk!
DUNDA
Elterül a két ördögfi alatt. Végem van!
KÁMPECZ
A háttérben feljajdul. Ó, jaj, mit mondanak a fiaim?!
LÁMENTA
Kámpeczhoz. Nem fogod be a szád, te gyávaság! Az ördögfiakhoz. Ámpecz, Bépecz, gyertek ide anyátokhoz.
ÁMPECZ, BÉPECZ
Leugrálnak Dundáról, s odasorakoznak a leánykák mellé. Nem megyünk!
LÁMENTA
Micsoda beszéd ez?
ÁMPECZ
Én itt akarok maradni a szegény asszonynál; s ezzel a Virgoncz kislánnyal játszani!
BÉPECZ
Én is, Őszikével!
LÁMENTA
Nem jutok szóhoz!…
VIRGONCZ, ŐSZIKE
Könyörögve Ténferushoz. Vigyük haza őket, édesanyám!
VIRGONCZ
Olyan jól játszanék Ámpeczcal!
ŐSZIKE
Én meg Bépeczcel!
TÉNFERUS
No, jól van. Odalép Lámentához. Tessék nézni, ördögné asszony; ezek az ördögfiak még nem gyökeresek a gonoszságban. Majd én felnevelem őket, hátha jóféle emberek lesznek.
LÁMENTA
S az arany és a gyémánt?
TÉNFERUS
Kell a nevelésükre.
KÁMPECZ
Előugrik a fatörzsök mögül. A kincs az enyém! Elég nektek a sonka is! Felragadja a földről a legkisebb zsákot.
DUNDA
Felpattan, és Kámpecz után veti magát. Tolvaj! Add vissza a gyémántot!
Kámpecz menekül, Dunda utoléri; záporoznak az ütések az ördögre. Lámenta segíteni akar, mindhárman összegabalyodnak.
TÉNFERUS
A verekedés alatt vállára veti a nagy zsákot, és gyorsan tereli a gyermekeket. Gyertek, gyerekek, gyertek!
Ámpecz még visszaszalad, a verekedők alól kiszedi a kisebbik zsákot, és utánuk fut.
KÁMPECZ
Jajgatva felpattan a fatörzsökre. A fejem! Lámenta, engem ütsz! Észreveszi a menekülőket. Hühh, viszik a gyémántot!
Ténferusék éppen eltűnnek a fák között. Lámenta a szín szélén földre teperi Dundát; erre a kiáltásra felpattan.
MÓDUS
Az ellenkező oldalon besántikál. Megpillantja az őrizetlen nagyobbik zsákot, felkapja, s fut el vele.
LÁMENTA
Rémülten felkiált. Meg az aranyat!
KÁMPECZ
Módus nyakába ugrik a fatörzsökről. Megállj, Módus Beke! Ide a zsákot!
MÓDUS
Vergődik alatta. Nem adom!
KÁMPECZ
Akkor pokolba viszlek! Ilyen zsíros zsákmányért bocsánatot nyerek, talán! Kanyarít a karjával, láng csap fel, s Módus, nyakában Kámpeczcal, elsüllyed. Az ördög hangja már a föld alól szól vissza. Lámenta, hozd a másikat is!
Dunda erre felpattan, segítségért kiáltva futna el, de Lámenta utánanyúl Módus kampósbotjával, s elkapja a nyakát. Ismét láng és füst: a két asszony is elsüllyed.
Róka bejön, körbeszaglász, talál valami sonkamaradékot. Élesen felkacag, csámcsogva falni kezd. Megcsendül az erdő, páfrányok nőnek ki a földből. A madarak énekelnek.
Függöny
A hivatkozás helye
Első változata: Tarka ördög, Tamási 1953-ban írta, s 1953 decemberében Szegény ördög címmel véglegesítette. Így jelent meg a Népművészeti Intézet szerkesztésében a Művelt Nép Könyvkiadónál 1954-ben. A darabhoz Németh Antal írt rendezői utasításokat. (A bábjáték egy kötetben szerepel A párbaj című guignol-játékkal, továbbá N. Gernet–T. Gurevics Kiskacsa, Muharay Elemér János, a nagyerejű című darabbal, s ugyancsak a könyvecskében olvasható Muharay Elemér tanulmánya Bábjátszásunk néhány kérdéséről címmel.) A bábjáték 1974-ben a Kriterion Könyvkiadónál is megjelent a Báboskönyv című gyűjteményben. A darabhoz Kovács Ildikó írt rendezői útmutatót. Az ő nevéhez fűződik a darab hivatalos ősbemutatója is: 1973. március 16-án a kolozsvári bábszínházban játszották először, majd 1975. december 25-én Furfangosok címmel (Weöres Sándor Csalóka Péter-ével egy műsorban) Országh Lili báb- és díszlettervével, Bánd Anna rendezésében az Állami Bábszínház adta elő; a darabot azóta is műsoron tartják. 1987. május 13-án pedig a kecskeméti Katona József Színház bábtagozata, a Ciróka-együttes Seprődi Kiss Attila rendezésében vitte színre.
Tűzálló Pál*
Rádióelőadásra írott mesejáték
1955
A király és a királyné, ebéd végeztén, asztalnál ülnek. Az udvari muzsikus citerán játszik nekik, s majd kedveskedve énekli.
| Hegyen megyen henderi, |
| Hátán viszi kenderit. |
| Ha nem szánnám henderit, |
| Meggyújtanám kenderit. |
KIRÁLY
Megrázza az asztali csengőt. Elég lesz az andalításból, citerás mester! Az ebédnek végire járunk, s ha a feleségem, a királyné asszony, szintén úgy gondolja, akkor elmehetsz. A királynéhoz. Úgy gondolod-e, kedves Teketória?
KIRÁLYNÉ
Tőlem elmehet a citerás, felséges király uram.
CITERÁS
Igenis. Elmegy.
KIRÁLY
Ismét megrázza a csengőt. Hol vagy, asztali inasom?
INAS
Itt vagyok, felséges uram, a felséged háta mögött.
KIRÁLY
Hát miért állasz te az én hátam mögött?!
INAS
Azért, felség, hogy ételben-italban rögtön szolgálatodra lehessek.
KIRÁLY
No, jól van, de most mondám, hogy a végire járunk az ebédnek. Vagyis ha a feleségem, a királyné asszony, szintén úgy gondolja, akkor te is elmehetsz. A királynéhoz. Úgy gondolod-e, kedves Teketória?
KIRÁLYNÉ
Tőlem elmehet az asztali inas is, felséges király uram.
INAS
Igenis. Elmegy.
KIRÁLY
No, ketten maradtunk, Teketória.
KIRÁLYNÉ
Elegen vagyunk mi ketten is. Nem gondolja kend?
KIRÁLY
Magunknak elegen, az igaz. De hát az ember emberek között él. Mivel hát úgy vagyunk teremtve: s aztán kötelesség is, kedves feleség.
KIRÁLYNÉ
Kötelesség?! Hát kend a király, a Nagy Galagonya! Azt tehetjük, amit akarunk! S mi mégis úgy élünk ebben a nagy palotában, mint valami rabságban! Tele vagyunk bajjal-gonddal, s mindenféle gézengúz emberekkel. Az egyik itt citerázik, a másik amott leselkedik. S kend úgy beszél valahánnyal, mintha nem is szolgákkal beszélne, hanem valami nagy urakkal.
KIRÁLY
Éppen te mondád, kedves feleségem, hogy én vagyok a király, a Nagy Galagonya! Hát azért van minden így, mert nem akarnám, hogy aztán az utókor rosszat beszéljen rólam. Hadd mondják, hogy emberséges, nagy király volt az a Galagonya király.
KIRÁLYNÉ
Emberséges?! Hát emberséges király az olyan, aki a feleségével alig is tölt valami időt?
KIRÁLY
Ejnye, hát most is együtt vagyunk, Teketória.
KIRÁLYNÉ
Együtt vagyunk?! Fogadni mernék, hogy kend mindjárt szundítani tér.
KIRÁLY
Csakugyan szundítok egyet, anyjok!
KIRÁLYNÉ
Ugye mondtam!
KIRÁLY
Abba a süppedékes székbe, amott ni, abba beleereszkedem. Megindul. Ejh, beh jó lesz. Leül, nyög. Így ni… Hát te nem szundítasz, anyjok?
KIRÁLYNÉ
Tudja kend, hogy én nem érek rá. Ezt a sok drága miegymást le kell az asztalról szednem, s aztán, brrr, jön a mosogatás!
KIRÁLY
Hát azért tartom én azt a töméntelen szolgálót, hogy te mosogass?
KIRÁLYNÉ
Szolgáló, szolgáló! De mit csinálok, ha aztán eltördösik az aranytányérokat?! Ugye, hogy a múltkor is potty az egyik. Hát inkább leszedem én, s elmosom én!
KIRÁLY
Jól van, nem szólok a dolgodba. Én mindenesetre nyugszom egy kis ideig. Ha aztán el találnék szundítani, csendességben legyen az egész palota. Hallottad-e?
KIRÁLYNÉ
Meglesz a csend, ne búsuljon.
A macska dorombolni kezd. Egy-egy tányérnak, késnek és villának a zaja hallik, majd kedves és tréfás altató muzsika hangzik.
KIRÁLY
Már hortyog.
KIRÁLYNÉ
Miközben szedi le az asztalt, halkan dudorászik.
| Udvarom, udvarom, szép kerek udvarom, |
| Nem söpri meg többet az én gyönge karom. |
Az ének és a zene egészen elhalkul, majdnem elhal. Ebben a szünetben a király hortyogása hallik, a macska dorombolása és a tányérok koccanása.
KIRÁLYNÉ
Folytatja.
| Udvarom közepin egy arany… |
Az „arany” szóra egy tányér a földre esik, és nagy csörömpöléssel eltörik.
KIRÁLY
A szendergésből felriad. Mi az?! Mi az?!
KIRÁLYNÉ
Semmi. Csak szundikáljon kend.
KIRÁLY
Nem semmi, mert igen csörömpölt.
KIRÁLYNÉ
Hát egy tányér a földre esett.
KIRÁLY
Aranytányér?
KIRÁLYNÉ
Tudja kend, hogy nincs más.
KIRÁLY
Ejh, anyjok, anyjok! Hát azért tartom én azt a töméntelen szolgálót, hogy te vagdosd a földhöz azokat az aranytányérokat?! No mindegy. Úgyis elvitte a kutya az én szundikálásomat.
Künn az udvaron nagyon ugat a kutya.
KIRÁLYNÉ
Hallja kend, a kutya úgyis felébresztette volna.
KIRÁLY
Nézz ki az ablakon, mit fog az a kutya.
Ablak nyílik.
KIRÁLYNÉ
Nem hallgatsz, te Murok! Ki bujkál ott az áléban?
KIRÁLY
Ugyan, anyjok! Ki bujkálna ilyenkor, ott a lugasban? Nyilván csak szellő lebbenti a lombokat, vagy madár szökdécsel az ágak között.
KIRÁLYNÉ
De bizony bujkál ott valaki, felséges férjem uram.
KIRÁLY
Kiálts egyet!
KIRÁLYNÉ
Kiált. Hohé, ki bujkál abban a lugasban?!
ZSUZSKA
Kívülről a hangja. Én vagyok.
KIRÁLYNÉ
Te vagy, Zsuzska?
KIRÁLY
Ki az, anyjok?
KIRÁLYNÉ
A felséged leánya, Zsuzska.
KIRÁLY
Ejnye, ha bujkál: akkor az én leányom, ha pedig valami dicséretes dolgot művel, akkor a tiéd? No, jó. Szólj hát az én leányomnak, hogy jöjjön csak ide.
KIRÁLYNÉ
Az ablakon át. Atyád parancsa: gyere be!
ZSUZSKA
Kívülről jövet. Megyek, de ne legyetek szigorúak.
KIRÁLY
Jön?
KIRÁLYNÉ
Már jön.
KIRÁLY
Nem rossz kislány ez, lelkemre mondom.
KIRÁLYNÉ
Csak akaratos és rakoncátlan.
KIRÁLY
Hát aztán? Gyermek!
KIRÁLYNÉ
Nohát, amikor én voltam ekkora, akkor már kend sugdosott a fülembe. Csakhogy felséged arra már nem emlékszik.
KIRÁLY
Ajh, dehogynem!
ZSUZSKA
Belép. Kezit csókolom!
KIRÁLY
Gyere csak ide, Zsuzska! Állj ide elém!
ZSUZSKA
Itt vagyok, atyám.
KIRÁLYNÉ
Milyen ruha van rajtad, kislányom?!
ZSUZSKA
Hát ilyen kis nyári ruha, anyácskám.
KIRÁLY
Ne ruházzatok most. Nyári ruhácska van rajta, mert nyár van. Nohát. Most nem a ruháról van szó, hanem másról. Vagyis felelj nekem, kedves kislányom, hogy miért bujkáltál te a lugasban?
ZSUZSKA
Miért?
KIRÁLY
Igen. Miért?
ZSUZSKA
Az igazat mondjam?
KIRÁLY
Bizony, a színtiszta igazat.
ZSUZSKA
El akartam menni a virágos mezőre, hogy ott virágot szedjek. El akartam osonni a lugason keresztül: vagyis el akartam szökni hazulról.
KIRÁLYNÉ
Nem rossz kislány ez.
KIRÁLY
Nem hát! Mi volna abban rossz, ha valaki virágot akar szedni a réten?
KIRÁLYNÉ
Nem valaki, Nagy Galagonya! Hanem egy királykisasszony! Ki hallott olyant, hogy egy király leánya elinduljon egyedül a virágos rétre?!
KIRÁLY
Nem mondom, hogy szokott dolog volna, az igaz. De hát, ami sohasem volt, annak is meg kell egyszer történnie. Mi fenyegeti őt, ott a virágos réten? Medve talán, vagy oroszlán?
ZSUZSKA
Csak virágok vannak ott, és pillangók, sok szörnyűség, esetleg vérszomjas tücsök, s akkora sáskák, mint a sárkány.
KIRÁLY
Nevet. Milyen tücsök? Mondd még egyszer!
ZSUZSKA
Vérszomjas tücsök!
KIRÁLY
Hát nem kedves gyerek ez, anyjok?
KIRÁLYNÉ
Kedves, kedves, de mi lesz, ha valami kóbor haramia vagy illetlen fickó meglátja őt a virágos réten?
KIRÁLY
No, Zsuzska! Mi lesz akkor?
ZSUZSKA
Lehúzom magam a virágok közé.
KIRÁLY
Hallod, anyjok! Lehúzza magát a virágok közé, s olyan lesz maga is, mint egy virág. Meg sem ismeri a haramia, hanem csak azt mondja: „Ejh, be szép virágok vannak ezen a réten!”
KIRÁLYNÉ
S ha le akarja szakítani?
ZSUZSKA
Akkor elfutok.
KIRÁLYNÉ
S ha utolér téged?
ZSUZSKA
Olyan haramia nincs!
KIRÁLY
Én is azt mondom, hogy olyan haramia nincs. Mert mi történik? Jön, jön a haramia, andalog szépen a virágos réten. Egyszer hát meglátja a legszebb virágot, s odalépeget, hogy leszakítsa. De ahogy nyújtaná a kezét a haramia, hát a virág egyszerre felugrik, amitől a haramia úgy megijed, hogy talán meg is hal menten.
KIRÁLYNÉ
Így képzeli a Nagy Galagonya király.
KIRÁLY
Így.
KIRÁLYNÉ
Na, jó. De aztán, aki csinálja a bajt, az el is igazítja! Vagyis kend felel mindenért, ami esetleg történni fog.
KIRÁLY
Aki felelni tud az egész országért, talán egy gyerekért is tud.
KIRÁLYNÉ
Csakhogy egy leányért nehezebb, felség!
KIRÁLY
Nehezebb, nem nehezebb: megteszi Nagy Galagonya. Zsuzskához. Elmehetsz, Zsuzska!
ZSUZSKA
Köszönöm, atyám. Elmegy.
KIRÁLY
Megrázza a csengőt, majd kiált. Ajtónálló!
AJTÓNÁLLÓ
Beugrik. Parancsoljon, felség.
KIRÁLY
Mondd meg az udvarbírónak, hogy a királykisasszony elment a virágos rétre. Küldjön utána egy szemfüles hajdút, aki tisztes távolból vigyázzon reá. De észrevétlenül, hallod-e?! S meg ne háborítsa kedves leányomat, csak ha nagy-nagy baj fenyegetné az ő testi és lelki épségét. Értetted-e?
AJTÓNÁLLÓ
Igenis, felség. Elmegy.
Muzsika kezdődik: lengén, röppenve megy Zsuzska a virágos rét felé, majd dongók kezdenek dongani, tücskök szólnak, sáskák hegedülnek, és madarak énekelnek.
ZSUZSKA
Megérkezett a virágos rétre, dalol.
| Aki engem szívből szeret, |
| Könnyen a rabjává tehet. |
| Szeress engem szívedből, |
| Két fekete szemedből. |
PÁL
Meghallotta az éneket, a távolból odakiált. Halljunk oda!
ZSUZSKA
Jesszusom! Valaki meglátott!
PÁL
Énekelve közeledik.
| Gyere hozzám szép madárka! |
| Nem zárlak én galickába, |
| Mikor tetszik, elrepülhetsz, |
| Ha kedved lesz, visszajöhetsz. |
Csend. Csupán tücsökszó hallik, és a sáskák hegedülnek.
PÁL
Hol van az a madár?… Hé!… Elrepültél? Tündér voltál?!… Ejnye… No, várj csak, majd megidézlek én téged azzal a kicsi verssel, hogy…
| Kicsi leány bujában |
| Belebújt a burjánba. |
ZSUZSKA
Elneveti magát a virágok között.
PÁL
Ugye, hogy itt vagy! Bújj csak elé, onnét a virágok közül!
ZSUZSKA
Előbújik. Azt hiszed, hogy félek?
PÁL
Hát akkor miért bújtál a virágok közé?
ZSUZSKA
Mert nekem úgy tetszett.
PÁL
Egyszóval, nem félsz?
ZSUZSKA
Nem én! Pedig tudom, hogy te ki vagy. Mert te egy haramia vagy.
PÁL
Nem találtad el.
ZSUZSKA
Akkor illetlen fickó vagy.
PÁL
No-no!
ZSUZSKA
Hát akkor ki vagy?
PÁL
Az vagyok, akit látsz. Szegény molnár árva fia.
ZSUZSKA
Ha molnár fia volnál, malomban volnál. De itt ólálkodol a virágos réten. Nem tiszta dolog ez!
PÁL
Nevet. Tiszta ez, arany madaram. Tiszta bizony, mint a harmat.
ZSUZSKA
Aki esküdözik, hamar hazudozik.
PÁL
Nézz a szemembe!
ZSUZSKA
Fekete.
PÁL
De nem látod benne, hogy igazat mondok?
ZSUZSKA
Látom, nem látom, szóból ért az ember. Mit keresel te ezen a virágos réten?
PÁL
Kincset.
ZSUZSKA
Kincset?
PÁL
Igen. Találtam is.
ZSUZSKA
Hol van?
PÁL
Itt van a te becses személyedben.
ZSUZSKA
Egyszer kincs, máskor arany madár. Hát még mi?
PÁL
Minden! A csillag libegő fénye, a hold bűbájos igézete! A hajnal felderítő öröme és a csillogó gyöngyös harmat! A virág üdesége és a szívem reménye.
ZSUZSKA
Sóhajtva. Ajh-ajh!…
PÁL
Ajh-ajh, bizony.
ZSUZSKA
Mindent halomra gyűjthetsz, ami szép. Úgysem ér az semmit, hiszen még azt sem tudod, hogy ki vagyok.
PÁL
Minden, ami szép és boldogító!
ZSUZSKA
De hogy kinek vagyok a lánya! Nem érted?
PÁL
Bárkinek, nekem mindegy.
ZSUZSKA
Hátha az apám… az apám harangozó?
PÁL
Segítek neki harangot húzni.
ZSUZSKA
S hátha király?
PÁL
Miért nem mondod mindjárt, hogy maga a kínai császár?
ZSUZSKA
Úgy hát neked mindegy.
PÁL
Nekem igen.
ZSUZSKA
Hát akkor?
PÁL
Akkor, akkor… Mit is énekeltél legelőször? „Aki engem szívből szeret, könnyen a rabjává tehet.” Ugye, azt énekelted?
ZSUZSKA
Azt.
PÁL
Hát akkor én téged szívből szeretlek!
ZSUZSKA
Csak ennyi?
PÁL
S most meg is csókollak!
ZSUZSKA
Védekezve felkiált. Ne bánts!
Muzsika: Zsuzska boldog ijedelemmel fut, szalad.
PÁL
Zsuzska után kiált. Megállj, madaram!
Muzsika elhal.
HAJDÚ
Dörren a hangja, és jön. Mit csináltál, gazember?
PÁL
No-né! Jön a király hajdúja!
HAJDÚ
Elment az eszed, te szerencsétlen? Mit követtél el?!
PÁL
A király hajdúja vagy, vagy a liliomok őrzője? Folytasd a hivatalodat, s ne üsd az orrodat a szívembe!
HAJDÚ
Még te oktatsz engem, nyavalyás?
PÁL
Nyavalyás az, aki oktalanságot tesz.
HAJDÚ
A király parancsát teszem.
PÁL
Nem hiszem.
HAJDÚ
No, ha nem hiszed, gyere a király elé!
PÁL
Jó.
HAJDÚ
Mars előre!
Muzsika: Pál és a hajdú mennek a mezőn, árkon-bokron, mennek a király elé.
AJTÓNÁLLÓ
Belép a királyhoz. Felség!
KIRÁLY
No, mi az, te ajtónálló?
AJTÓNÁLLÓ
Itt van a hajdú s egy réti fiú.
KIRÁLY
Micsoda réti fiú?
AJTÓNÁLLÓ
Fogta a virágos réten.
KIRÁLY
Ereszd be őket.
AJTÓNÁLLÓ
Kinyitja az ajtót. Belépni!
Pál s a hajdú belépnek, az ajtónálló kimegy, az ajtó becsukódik.
HAJDÚ
Felséges uram, királyom, jelentem alássan, hogy mint kiküldött hajdú, ezt a vétkes fiút hoztam.
KIRÁLY
Honnan?
HAJDÚ
A virágos mezőről.
KIRÁLY
Ajh-ajh, az nagy baj, de lássuk, hogy mekkora.
HAJDÚ
Felség…
KIRÁLY
Várj-várj, majd én kérdezek. Pálhoz. Hát, fiú, ki vagy te?
PÁL
Czinke Pál, felség.
KIRÁLY
S mi vagy te?
PÁL
Árva molnárfiú, felség.
KIRÁLY
Mit kerestél te a virágos mezőn?
PÁL
Kincset.
KIRÁLY
Találtál-e?
PÁL
Igen.
KIRÁLY
S hol Van?
PÁL
Elfutott.
KIRÁLY
Elfutott? Hát milyen kincs volt az?
PÁL
Egy kislány volt, felség. Szép, mint a mezők virága, harmat módján csillogó és okos, bár egy kicsit nyelves.
KIRÁLY
Látom, igen megtetszett neked.
PÁL
Életre-halálra, felség.
KIRÁLY
S kinek a leánya az a kislány?
PÁL
Azt én nem tudom.
KIRÁLY
Megmondjam neked?
PÁL
Hát szíveskedjék megmondani.
KIRÁLY
Abbizony az én kislányom.
Csend.
KIRÁLY
Látom, megakadt a szavad.
PÁL
A nyakamat a kezedbe ajánlom, felség.
KIRÁLY
Ott van. A hajdúhoz. No, hajdú! Vidd ezt a fiút, és zárd be az elítéltek kamrájába!
HAJDÚ
Igenis, felség. Kimennek.
KIRÁLY
Megrázza a csengőt. Ajtónálló!
AJTÓNÁLLÓ
Belép. Parancsoljon, felség.
KIRÁLY
Jöjjön ide a kislányom!
AJTÓNÁLLÓ
Igenis.
Muzsika: élet vagy halál?
ZSUZSKA
Belép. Itt vagyok, atyám.
KIRÁLY
A hajdú kezemre adta azt a molnárfiút, aki megháborgatott téged a virágos mezőn.
ZSUZSKA
Engem nem háborgatott meg.
KIRÁLY
Hát mit csinált?
ZSUZSKA
Meg akart csókolni.
KIRÁLY
Mit mondasz?
ZSUZSKA
Nem mindjárt! Előbb a csillag fényének nevezett engem, aztán a hajnal örömének, s majd csillogó harmatnak. Csak azután akart megcsókolni.
KIRÁLY
Csak?!
ZSUZSKA
Csak, csak…
KIRÁLY
S te mit csináltál?
ZSUZSKA
Elfutottam.
KIRÁLY
Úgy hát tetszik neked?
ZSUZSKA
Azért futottam el.
KIRÁLY
Öreg Galagonya vagyok már, de én ezt nem értem semmiképpen. Az egyiknek az esze fut el, a másik maga fut el: mit csináljak? Szólj!
ZSUZSKA
Járja végire, hogy igazat mondott-e az a molnárfiú.
KIRÁLY
Tegyem próbára?
ZSUZSKA
Tedd.
KIRÁLY
Hát jó. Öltözzél hamar hajdúnak, s állítsd elém azt a fiút. De aztán olyan hajdú légy, mint a parancsolat!
ZSUZSKA
Egy kicsi bajuszt tehetek?
KIRÁLY
Tehetsz, nagyobbat is.
ZSUZSKA
S rangja nem lesz a hajdúnak?
KIRÁLY
Rangja? Káplár! Elég?
ZSUZSKA
A hajdúkáplárt megjátssza hanggal. Felségednek alássan jelentem, hogy a káplári rangot, mint királyi hajdú, ezennel felvettem.
KIRÁLY
Parancsot rögtön végrehajtani!
ZSUZSKA
Igenis. Kimegy.
KIRÁLY
Megrázza a csengőt. Ajtónálló!
AJTÓNÁLLÓ
Belép. Parancsoljon, felség!
KIRÁLY
Hallottad te hírét a Kecskerágó királynak?
AJTÓNÁLLÓ
Hogyne hallottam volna, felséges uram! Beszéltem is olyan emberekkel, akik odavalók voltak, a Kecskerágó király országába. Azt mondják, hogy nagy és hegyes-völgyes birodalom az, s azt is mondják, hogy a nyúlnak is hosszú farka van, s az emberek igen nagy vitézek.
KIRÁLY
Nagy hazug vagy te, ajtónálló. Mert lehet, hogy az a Kecskerágó király nem is létezik.
AJTÓNÁLLÓ
Igenis, felség. A Nagy Galagonyán kívül nem létezik más király.
KIRÁLY
No-no. Annak a Kecskerágó királynak mégis léteznie kell, mert először: nekem jó barátom, másodszor pedig küldött nekem ajándékba egy vitéz hajdúkáplárt, akinek a jövésit várom minden pillantásban.
ZSUZSKA
Érkezőben, káplári hangon. Előre, betyár! Nem a virágos mezőn vagy!
KIRÁLY
No, már itt is van.
AJTÓNÁLLÓ
Hüh, ez daliás legény, felség!
KIRÁLY
Abbizony. Te elmehetsz.
AJTÓNÁLLÓ
Igenis. Elmegy.
KIRÁLY
No, mi van, hajdúkáplár?
ZSUZSKA
Felségednek jelentem, idehoztam ezt a réti fiút.
KIRÁLY
Engedelmes volt?
ZSUZSKA
Mint a bárány.
KIRÁLY
Igaz, Czinke Pál?
PÁL
Mindent elmondtam felségednek. Engedelmesen várom az ítéletet.
KIRÁLY
Mit szólnál ahhoz, ha kegyelmet nyernél?
PÁL
Jobb nekem itt a rabság, mint künn a világban a szabad élet, felség. Mert itt ha rab vagyok is, de annak a közeliben vagyok, akit szeretek.
KIRÁLY
Ez az egy igaz. De ez a hajdúkáplár vigyázni fog reád, hogy túlságosan közel mégse kerülhess hozzá.
PÁL
Reám vigyázhat, de a szívemre nem tud.
KIRÁLY
Annyira szereted őt?
PÁL
Mindent megtennék érte, felség!
KIRÁLY
Tűrnél hideget és meleget?
PÁL
Tűrnék!
KIRÁLY
Bemennél például egy jégverembe, ahol olyan hideg van, hogy mire tízig számolsz, benne a víz is megfagy?
PÁL
Bemennék.
KIRÁLY
S amíg harmincig számol az ember, addig meg tudnál maradni benne?
PÁL
Meg tudnék, felség!
KIRÁLY
Hát átal tudnál-e menni egy háromöles tűzön, melynek a lángja a fejeden átcsap?
PÁL
Átmennék, felség!
KIRÁLY
Te hajdúkáplár!
ZSUZSKA
Parancsolj, uram-királyom!
KIRÁLY
Beteszed ezt a fiút a jégverembe, egyezség szerint, azután pedig átmegy a tűzön. Ha mind a kettőt meg tudja tenni, keresse meg a lányomat, aki itt van a palotában. Zár vagy rejtek ne legyen előtte.
PÁL
S ha megtalálom?
KIRÁLY
Magadnak találtad meg.
PÁL
Köszönöm, felség. Nem egyszer, hanem kétszer megyek át a tűzön! S nemcsak a hideget állom ki abban a jégveremben, hanem kiállom azt is, ha hideg vízzel öntöznek azalatt!
KIRÁLY
Hát akkor kétszer a tűz, s hideg vizet rá. Megértetted, hajdúkáplár?
ZSUZSKA
Igenis, felség: kétszer tűz, s hideg vizet rá!
KIRÁLY
Mehettek.
ZSUZSKA
Előre, bajnok!
Kimennek.
KIRÁLY
Megrázza a csengőt. Ajtónálló!
AJTÓNÁLLÓ
Belép. Parancsoljon, felség!
KIRÁLY
Jöjjön ide a citerás!
AJTÓNÁLLÓ
Kiált az ajtóból. Citerás!
CITERÁS
A hangja. Itt vagyok, mit akarsz?
AJTÓNÁLLÓ
Hívat a király!
Halkan muzsika indul, mely beszéd közben a beszéd mögött áll, máskor pedig hol a víz s hol a tűz próbáját idézi messziről. A citera mindig elöl áll a tréfás énekkel.
KIRÁLY
Türelmetlen, kiszól az ajtón. Hol a citerás?
CITERÁS
Itt vagyok, felség!
KIRÁLY
Gyere, pengess nekem valami jót.
CITERÁS
Mit pengessek, fenség?
KIRÁLY
Tréfás legyen, szerelmes legyen: tűz-víz is benne legyen.
CITERÁS
„Halljatok újságot ez életben.” Jó lesz?
KIRÁLY
Hajaj! De milyen jó!
CITERÁS
Pengetni és énekelni kezdi.
| Halljatok újságot ez életben, |
| Ádámról s Éváról az Édenben. |
| Egykor megunván magát az Úr, |
| Egy darab agyagból Ádámot gyúr. |
KIRÁLY
Nocsak, gyúrjad! Hadd vacogjon Czinke Pál a jégveremben! S mit szól az Úr, amikor Évát is megszerezte?
CITERÁS
| Szólt az Úr: a kertben egy fa vagyon, |
| Melyről ha esztek, ütlek agyon. |
KIRÁLY
S mit mondott Éva Ádámnak az almáról, te citerás?
CITERÁS
| Monda Ádámnak: no, egyél te is, |
| Hiszen jó édes még a leve is. |
KIRÁLY
Kiált. Hát a tűz milyen, Czinke Pál?
CITERÁS
Ádám beléharapott az almába, felség!
KIRÁLY
Nevet. Hát akkor megvan a baj!
CITERÁS
Megvan, felség, mert jött az Úr, s akkor:
| Éva nagy gyorsan a bokorba fut, |
| S Ádám ijedtében melléje bújt. |
Minden elhallgat, nagy csend.
AJTÓNÁLLÓ
Belép. Felség!
KIRÁLY
No, mi az, ajtónálló?
AJTÓNÁLLÓ
Itt van a hajdúkáplár és a réti fiú, felség!
KIRÁLY
Jöjjenek be gyorsan.
Bejönnek.
ZSUZSKA
Felséges uram-királyom, minden megtörtént.
KIRÁLY
Mi az eredmény?
ZSUZSKA
A vizet-tüzet jól állotta a bajnok.
KIRÁLY
A tüzet is?
ZSUZSKA
Igen, mert ahogy a jégveremben öntözték, mind ráfagyott a víz, s abban a jégburokban könnyen átalment a tűzön.
KIRÁLY
Emmá beszéd! Okos fiú vagy, Cinke Pál!
PÁL
De a királykisasszonyt nem találtam meg, felség. Lehetetlen, hogy itt legyen, ebben a palotában!
KIRÁLY
Pedig itt van, mondom neked.
PÁL
Lehetetlen, felség!
KIRÁLY
Lehetetlen, hogy szívből szeretnéd. Mert ha szívből szeretnéd, akkor megtaláltad volna!
ZSUZSKA
Bizony, mert aki őt a szívéből szereti, könnyen a rabjává teheti.
PÁL
Felség!
KIRÁLY
No, mit akarsz mondani, bajnok?
PÁL
Azt akarom mondani, hogy ha már nem találtam meg a királykisasszonyt, akkor megelégszem egy káplárral is. Ezzel a hajdúkáplárral, aki mellettem áll.
KIRÁLY
Szóljon a káplár!
ZSUZSKA
Megtarthatom a rangomat is?
PÁL
Megtarthatod, arany madaram.
ZSUZSKA
Akkor parancsolom, hogy kérj meg engem feleségül!
KIRÁLYNÉ
Belép. Mi van itt?
ZSUZSKA
Jesszusom, itt van anyám!
KIRÁLYNÉ
Mi van itt, Nagy Galagonya?
KIRÁLY
Mi volna! Férjhez adom a lányomat.
KIRÁLYNÉ
Csak így? Azt gondolja kend, hogy a mesében vagyunk?
KIRÁLY
Nem gondolom, hanem tudom, sárkány madaram.
KIRÁLYNÉ
Az más. Akkor megkérheti, elviheti.
PÁL
| Megkérem hát szívemnek, |
| S elviszem őt kincsemnek. |
KIRÁLY
Legyen a tiéd, bajnok.
Vége
A hivatkozás helye
Feljegyzések, szerződések igazolják, hogy Tamási valóságos színpadra nem jutván, a báb, a rádió és a film világában próbált tért szerezni írói becsvágyának és anyagi megélhetésének. Kötetünkben is közöljük a Szüntelen király című mesejátékát, amelynek első változatát, a Baraboly király-t 1954-ben írta. Tudjuk, hogy ekkortájt foglalkozott az Árgirus-história megírásával. (A Művelt Nép 195. július 21-i száma adott hírt arról, hogy az Állami Bábszínház felnőtt műsorának írja.) 1954. október 15-én Molnár József, a Bábszínház igazgatója levélben megrendelte az Árgirus-történetet. Az újabb együttműködés mégsem valósult meg. Noha Tamási ebben az évben Kossuth-díjat kapott, ám Molnár elődjét, Bod Lászlót menesztésekor többek között azzal is vádolták, hogy Tamásival és Tatay Sándorral (Kinizsi Pál) a „nacionalizmus” szellemét igyekezett becsempészni a bábszínházba. Érthető tehát, hogy Molnár jó szándéka kevésnek mutatkozott arra, hogy a Búbos vitéz szerzője ismét jelen legyen a Bábszínházban. (Az Árgirus-história terve még egyszer felmerült, amikor 1958-ban rádiójáték írására szerződött Tamási, de ez sem valósult meg.) Tamási a rádió dramaturgiájával is több és hiábavaló együttműködésbe kezdett. A kevesek egyike a Tűzálló Pál, amely mikrofon elé juthatott. Szécsi Ferenc rendezésében 1955. április 4-én sugározta a rádió. Főszereplők: Gombos Katalin, Besztercei Pál, Völcsey Rózsi, Rózsahegyi Kálmán. Az elmúlt évtizedekben a hangjátékot sokszor megismételték. Téved Balázs Ádám, Tamási színpadi művei Ősvigasztalás című, harmadik kötetének gondozója, aki azt írja a könyv jegyzeteiben, hogy „A mesejáték most jelenik meg először nyomtatásban.” (Szépirodalmi Kiadó, 1978., 281. l.) Valójában a mesejátékot a Csillag 1955. júliusi, 7. száma közölte először.
Hegyi patak*
Drámai színjáték három felvonásban
1957
Első felvonás
Szín: gyorsan épített alkalmi házacska, nagy erdő szélén. Amolyan lakhely, amely barakknál jobb, de háznak mégsem mondható. Fakitermelő és szénégető munkások laknak benne, négyen: Ciprián barát, a barát öccse: Fülöp, Lázár és Tiri Dorót. Ősszel építették, télen is benne laktak. A házacska teteje is látszik: deszkával van födve, a kályha csöve kivezet a tetőn és füstöl. A házacska mellett, jobbról és balról, a háttérben nagy fák látszanak, melyeken most bomlanak a rügyek. Távol, a fák között, egy zöldellő lankás oldalon erdei ház zsindelyes teteje látszik: a Gidró háza. Három-négyszáz méter távolságban fekszik a ház, zsindelyes tetején füst szivárog: élet van a házban. Közel, a munkások házacskájának két oldalán, már leveles tavaszi bokrok állanak, főleg fűzfa- és vadbarkabokrok. A házacska tégla alakban épült. A keskenyebb oldalával néz felénk. A túlsó keskeny oldalon van az ajtó, mely délre néz. Tehát a nézőnek jobb oldalon nyugszik a nap. Most éppen nyugovásra készül: az erdő fái között, az ágak fekete hálóján keresztül látszik is, ahogy a Gidró háza mellett hanyatlik piros korongja.
Bent a házacska képe jól mutatja, hogy erdei munkások alkalmi lakása. Az ajtó kifelé nyílik, kilincs helyett belül faretesz áll rajta. Az ajtón innen, a nézőnek jobb felől, alacsony polcon egy hordó áll, melyben vizet tartanak. A hordónak nagy és fogantyús fadugója van a tetején, ahol a vizet a hordóba öntik. Elöl csapja van, azon eresztik a vizet. A hordó alatt nyers deszkából tákolt, négyszögű zsámoly s azon egy mosdótál. A hordó fölött, a bal és jobb oldalon, egy-egy kicsi polc, melyeken a tisztálkodószereket tartják, s mindenki magának egy bögrét vagy poharat. A törülközők is ott lógnak, kettő jobbról és kettő balról. A hordóval szemben, az ajtótól balra, ott egy nagy vaskályha áll, a tetőn kivezető kürtővel. A kályhának nagy lapos teteje és sütője van. Vagyis nemcsak melegítenek vele, hanem főznek is rajta. Most is égdegél benne a tűz. A kályhán innen a bal oldalon, úgyszintén a hordón innen a jobb oldalon, két-két fekvőhely áll a fal mellett. Inkább olyanok, mint a priccs. Különböző pokrócokkal és csergékkel vannak letakarva. Mindegyik fekvőhelyhez, a fej felett, tartozik egy polc. Ezeken apró használati tárgyak állanak; a szerzetesén egy feketébe kötött, kis biblia is. Mind a két oldalon, ahol a két-két fekvőhely érintkezik, fent jó magasan áll egy-egy kicsi ablak, mely fából való horgolóval záródik. Az egyvégtiben álló két-két fekvőhely között, hosszan a házacska közepén, szabad járás van, mely lehet úgy másfél méter szélességű. Az építménynek nincs mennyezete, csak három kakasülő rúd áll keresztül fenn a tető alatt. A középső rúdról csüng alá, hosszú dróton, a petróleumoslámpa.
Balról a kályha melletti ágy a Tiri Dorót ágya, annak végtiben a másik, vagyis a nézőhöz közelebb eső ágy a Fülöpé. Jobbról a hordó melletti ágy a Lázáré, annak a végtiben levő a Ciprián baráté. Vagyis a Fülöp és a Ciprián ágya szemben állnak egymással. A Ciprián ágya fölött, a meszeletlen falon egy fekete feszület lóg.
Idő: tavasz kezdete.
A függöny felmegy. Nincs senki a színen. Az erdő felől favágás és fűrészelés zaja hallatszik. A zaj fészkéről néha füst is szálldos a magasba, mert ott baksában szenet égetnek.
TIRI
Derűsen lép be az öreg: két vízhordó kártyában vizet hoz, amit a hordóba tölt. Már jöttében, majd munkája közben mondja a zsoltárt, a beszéd és az éneklés keverékének a hangján, de szokása szerint a zsoltár eredeti szövegével nem sokat törődve.
| „Akik gyűlölnek minket, szégyent borítottál azokra! |
| Istenben dicsekszünk egész nap, |
| És a Te nevedet dicsérjük örökké!” |
ANKA
Óvatosan bedugja az ajtón a fejét. Egyedül van, Tiri bácsi?
TIRI
Az Úrral, Anka, az Úrral.
ANKA
Akkor jó. Belép.
TIRI
Aki teremtette a vizet, hogy az emberek és a barmok ne szomjúhozzanak. Hogy a fák és a virágok szárazságot ne lássanak. Dicsérjük az Urat!
ANKA
Elhoztam a tejet. A kantáros fazekat, melyben három-négy liter tej van, leteszi a kályha tetejére; de a kezében, fehér asztali ruhába kötve, még tart valamit.
TIRI
Közben a két vízhordó kártyát a hordó alatt elhelyezi. No, talán nincs valami baj?
ANKA
Nincsen, Tiri bácsi. Nagyobb baj nincs. Miért kérdi?
TIRI
Hát azért, hogy magad hoztad el a tejet. Én szoktam. Szeretem azt az erdei sóhajtást: a házatokig. Leveleznek a bokrok, s az Úr reménysége pattogzik a fák ágain.
ANKA
Gondoltam, beszélek Fülöppel is. Ha lehetne valahogy, négyszemközött.
TIRI
Fejével a csomagra int, melyet Anka a kezében tart. Neki hoztad?
ANKA
Kalács a tejhez, s két alma.
TIRI
Tedd a párnája alá!
ANKA
Előrejön a Fülöp ágyához, s ott a párna alá teszi a csomagot. Ugye, segíteni fog, Tiri bácsi? Ügyesen hírt ad neki, hogy itt vagyok. De úgy, hogy a bátyja meg ne gyanítson valamit.
TIRI
A barát!
ANKA
Az.
TIRI
Szemfüles a barát. Úgy mondom, ahogy van: szemet és fület jót adott neki az Úr.
ANKA
De szívet nem, bezzeg.
TIRI
Nem tudjuk, Anka fiam, hogy mi végre van az Úr munkája. Neki sem oktalanul adta azt a kemény szívet, Ciprián barátnak.
ANKA
Én csak azt tudom, hogy két szerető szív megnehezült miatta. Hiszen titkon és félelemmel vagyunk előtte, igaz ügyünkkel. Fülöp álorcát viselni kénytelen, én pedig borulásban vagyok mindig. Nappal nem látjuk egymást; éjjel pedig én otthon forgolódom az ágyban, s ő pedig itt, ebben a gyarló alkotmányban.
TIRI
Bibliai szöveget mond. „Agyamban éjenkint keresem, kit az én lelkem szeret. Keresem őt, és nem találom.” S közli, szokott beszéde hangján. Így énekelt Salamon király.
ANKA
No, látja!
TIRI
Jó, jó, az sem volt oktalan dolog, a Salamon gyötrelme! Azért mondom a barát kemény szívét. Mert az ő kemény szíve nélkül te sem jutottál volna odáig, hogy a Salamon énekit megértsed.
ANKA
De Salamon sem maradt mindig a gyötrelemnél, Tiri bácsi!
TIRI
Várj! Minden völgy betöltetik, és a görbék egyenesekké lesznek. Vagyis legyen hited. Mert hit által nyer bizonyságot a remény; és mindaz, ami még láthatatlan. Hit által bizonyult meg Ábelnek az ő igaz volta; és hit által fogant gyermeket Ábrahám öreg felesége, a magtalan Sára.
ANKA
Bennem megvan a hit, Tiri bácsi.
TIRI
Hát akkor?!
ANKA
Csak segítsen. Valahogy kerítse ide Fülöpöt, s a bátyját ügyesen tartsa távol.
Közeledő lépések hallatszanak.
TIRI
Bújj el! Valaki jön!
ANKA
Gyorsan a Fülöp ágyába bújik, a pokróc alá.
TIRI
Mintha nem volna senki a szobában.
| Fölkelek és körüljárom az erdőt, |
| És a mezőkön keresem, kit az én lelkem szeret. |
LÁZÁR
Tréfás énekszóval érkezik.
| „Szép állat a liba, |
| Nincsen abban hiba.” |
Belép. Dicsérjük az Urat! Rögtön utána énekli az ének harmadik sorát. „Többet ér, mint két fejős tehén.” Fűrésszel és fejszével érkezett, arca-keze kicsit szenes.
ANKA
Az ének harmadik sora után kibújik a takaró alól.
LÁZÁR
Nini! Ez aztán a tavasz: még az ágy is virágot termik! Tréfásan megfenyegeti az öreget. Maga kit dugdos itten, Jehova csecsemőjét? Vigyázzon, mert Armagedon mezején levágják magát az arkangyalok! A fűrészt, fejszét a sarokba teszi.
TIRI
Kuncog, tetszik neki. Lázár, Lázár! Jaj annak, aki megbotránkoztat egyet is az ártatlanok közül!
ANKA
Megijedtünk, hogy a Fülöp bátyja jön esetleg, Ciprián barát.
LÁZÁR
Attól ne félj. Mert éppen most kigyulladt a baksában a szén, s annak az elfojtásán dolgozik. S olyan buzgalommal, akár az ördög a pokolban!
ANKA
Fülöp is ott van?
LÁZÁR
Fütyi-e? Egen. Ott segédkezik neki. Közben elővette a mosdótálat, és vizet eresztett belé: a vállára csapja a törülközőt, szappant vesz magához, s a mosdótállal kimegy az ajtón, miközben ismét énekli.
| „Szép állat a liba, |
| Nincsen abban hiba: |
| Többet ér, mint két fejős tehén.” |
TIRI
Látod: maradhatsz bátron.
ANKA
Hát nem segít nekem, Tiri bácsi?! Segítsen, hiszen maga volt az egyik tanú!
TIRI
Jó jó. Csak gondolkozom egy kicsit. Töprengve. Ha odamegyek: az nem jó, mert reám lobban a barát. Ha kiáltok, de hát mit kiáltsak?
ANKA
Kiáltsa, hogy itt a tej.
LÁZÁR
Künn kiöntötte a vizet, most éppen belép: a tálat és a szappant a helyére teszi, s még törölgeti a kezét-arcát.
TIRI
Lázár, te is tanú voltál.
LÁZÁR
Micsoda tanú?
TIRI
Hát Fülöpnek a tanúja: amikor ezek megházasodtak.
LÁZÁR
Tanú-tanú. De a békát miért akarja kivenni a kútból?
TIRI
Segíts nekünk, azért.
LÁZÁR
Mókásan. Mi baj van, Tiri bácsi?!
TIRI
Anka azért jött, hogy szeretne Fülöppel beszélni. Négyszemközött. Valaki okka bé kellene hívni.
LÁZÁR
Teszi, hogy elzordul. Bögrébe tejet tölt, s miközben issza. Hát maga imádkozza ide. Mondja, hogy:
| Uram, aki vezetted Jákobot, mint a juhot, |
| Úgy vezessed Fülöpöt is az ő szerelmeséhez! |
TIRI
Malomkövet kapsz a nyakadra!
ANKA
De igazán: szóljon valaki!
LÁZÁR
Mit adsz?
ANKA
Egy almát. Gyorsan kiveszi, odaadja.
LÁZÁR
Nézi az almát. Ér annyit, mint egy csók, Tiri bácsi?
TIRI
Éva almája emberré tette Ádámot; a Júdás csókja istenné tette az embert.
LÁZÁR
Hát akkor inkább Ádám leszek. Kiáll az ajtóba, bögre a kezében, s hörpintések között kiált. Füülöp!
FÜLÖP
Távoli hangon. Mi az?!
LÁZÁR
Gyere bé! Leveled jött!
FÜLÖP
Ki küldte?!
LÁZÁR
Mózes a pusztából. Rögtön visszalép a szobába. Hát én megtettem.
TIRI
Sokan vannak, akik bárány képiben kiáltoznak, belül azonban ragadozó farkasok.
ANKA
Tiri bácsi, menjen maga!
TIRI
De mit mondjak neki?
LÁZÁR
Mondja, hogy a feladót rosszul néztük: mert nem Mózes küldte a levelet, hanem Szent Pál Efézusból.
ANKA
Tudom-tudom! Mondja neki, hogy itt van egy vándor doktor, aki valami címet akar megkérdezni tőle.
TIRI
Én nem hazudok!
ANKA
Ez nem hazugság, Tiri bácsi. Mert az a Vikáros doktor csakugyan itt van, az asszonyával együtt. Még ott üldögél nálunk, de ide szándékozik, mert Ciprián baráttal meg akar ismerkedni.
TIRI
Úgy már más. Indul.
LÁZÁR
Menjen, menjen. Mi addig majd áldjuk itt az Urat. Leteszi a bögrét, és megtörli a száját.
TIRI
Beh türelmes vagy, Istenem! Kimegy.
LÁZÁR
Egyszerre megváltozik, sóváran nézi Ankát. Hogy vagy, téli virág?
ANKA
Látja.
LÁZÁR
Látom, hogy egészen kinyílott a virág. S ebben nekem is részem van, ha nem tudnád. Mert az én hevítő vágyam sokat ragyogott feléd: messziről, mint a nap. S azalatt te kinyílottál, s a nap pedig kóborol az égen.
ANKA
Sok bajom-bánatom van.
LÁZÁR
Bezzeg nem volna, ha felém hajlottál volna. Erdész voltam, jó házban laktam: Paradicsomba vittelek volna. De hát neked Fülöp kellett.
ANKA
Ahhoz mentem, akit szerettem.
LÁZÁR
Igen: te elmentél egyfelé, én pedig istenszeribe hagytam magamat. Így aztán most csak vadászgatok, s egy-egy kicsit erdei munkálkodom. De várok, ameddig kell. Mert ez a Ciprián barát úgyis széjjelhasít titeket.
ANKA
A természet rendje ellen a barát sem tehet.
LÁZÁR
Te nem ismered ezt a barátot.
ANKA
Nem hétfejű sárkány, assem. S egyedül van ellenünk. Ha csak maga nem segít neki, a szerelmi elmaradás miatt.
LÁZÁR
Én nem teszek a tarisznyába semmit: sem az egyikébe, sem a másikéba. Hanem csak várok. A disznó is addig nézi a makkot, amíg a fáról egyszer az lehull neki.
ANKA
Azt köszönöm, ha csak a makkot fogja nézni. Mert akkor nem is lesz baj, abban reménykedem.
LÁZÁR
Nono! Annak a reménységnek a leveleit le tudom én rágni!
ANKA
Azt bajosan, mert édesapám ügyünknek fényes nappala; most pedig a vándor doktor is a barátra hevül.
LÁZÁR
Azt a gebét is béfogtátok a járomba?
ANKA
Nem biztatta őt senki, inkább megfordítva.
LÁZÁR
A gebe szereti a rügyet.
ANKA
Ha szereti, ott van a gyógyászasszonya neki: nem rügy bár, de egész bokor!
LÁZÁR
Hát akkor miért köhög ebbe belé?
ANKA
A halálból húzott vissza, amikor egyesztendős voltam. Emiatt testi atyámnak nevezi magát, s minden száz esztendőben meglátogat minket.
LÁZÁR
Testi atyádnak?!
ANKA
Igen, mivel neki az ember csak csupán test.
TIRI
Miközben vidáman érkezik, s belép.
| Körüljártam az erdőt és a mezőkön kerestem. |
| Kerestem őt, és megtaláltam. |
Rendes hangján. Mindjárt itt lesz.
ANKA
Boldogan. Én elbúvok, künn a ház mellett. Az ajtóból. De meg ne mondják neki, hogy itt vagyok. Kifut.
LÁZÁR
Mit mondott neki, vén öreg?
TIRI
Hát a vándor urust.
LÁZÁR
Miközben beszél, az ágyához megy, és a szalmazsák alól elővesz egy katonafegyvert, s azt a bal karjára akasztja. Vén bárány maga, Tiri bátya. Nem tudja, hogy milyen sok veszedelmes hely van manapság a világon. De a sok között van egy, ahol kiváltképpen nem szeretnék lenni. Szembefordul az öreggel. Tudja, hol?
TIRI
No?
LÁZÁR
A maga bőriben!
FÜLÖP
Belép, s egy-két pillantással körülnéz. Hol van a vándor…
ANKA
Fülöp után gyorsan besurrant, s mielőtt Fülöp befejezhetné a szót, hátulról befogja a szemét.
Egy-két pillanatig feszült várakozás van.
FÜLÖP
Megfogja a játékos két kezét, majd elmosolyodik. Akárki legyen ez, én soha többet el nem eresztem. Gyorsan megfordul, s Ankát átöleli.
LÁZÁR
No, én megyek.
FÜLÖP
Az ölelésből, az Anka feje fölött. Hova megy, Lázár bátyám? Abbahagyja az ölelést.
LÁZÁR
Láttam az előbb egy rongyos rókát, azt valahol megkeresem. Kimegy.
FÜLÖP
Ragyog arca-szeme. Hát te itt vagy, édes virágom?
ANKA
Már engedi a mosdótálba a vizet, majd tartani is akarja Fülöpnek, hogy a kezét és az arcát megmossa; de az öreg készségesen elveszi a tálat, hogy ő tartani fogja. Így Anka a szappant és a törülközőt gondozza, miközben a mosakodás történik, s miközben folyik a beszéd. Ha igaz, hogy vagyok, akkor itt vagyok.
FÜLÖP
Még egyszer sem voltál itt, négy hónapon keresztül.
ANKA
Ha nem is voltam itt, azért itt voltam.
FÜLÖP
Mivel az öreg egy kicsit magasan tartja a tálat. Alább egy cseppet, Dorót bátya!
TIRI
No, most elég alá van, ugye?
FÜLÖP
Nappal illatodat s éjjel a melegedet éreztem is.
TIRI
Beleszól. A lelkit, a lelkit!
FÜLÖP
Mi az, Tiri bácsi?
TIRI
Mondom, hogy a lelkit érezted, a lelkit!
FÜLÖP
Mosolyogva. Az „Énekek Éneké”-t ismeri-e, öreg bátya?
TIRI
Hogyne, a Salamon királyét.
FÜLÖP
Hát abban a szerelmes nőnek a lelke van-e benne, vagy az illata?
TIRI
Abban? Nehezen nyögi ki. Hát inkább, csakugyan.
FÜLÖP
No, látja!
TIRI
Hirtelen eszibe jut. Csakhogy az nagyon régen volt. Olyan régen, hogy akkor a nőnek még nem is volt lelke.
Nevetnek. Az öreg kiviszi és kiönti a vizet, majd visszajön. Anka egy bögrébe tejet tölt Fülöpnek, s a kalácsból is, amit hozott, ad a tej mellé. Közben folyik a beszéd.
ANKA
Kedves ember ez a Tiri bácsi.
FÜLÖP
Bátyám nem szereti. Azt mondja, hogy az örök üdvösségit láng nélkül akarja megfőzni; s Isten baglyának nevezi; aki a sötétben kuvikol.
TIRI
Éppen belép, a helyére teszi a mosdótálat. Így, ni! Ha már örvendezik a lélek, hadd legyen rend is.
FÜLÖP
Dorót bátya!
TIRI
No csak, mondjad!
FÜLÖP
Kéne nekem egy angyal, aki a ház előtt őrséget álljon; s aki idejében jelentené nekem, ha netalán egy Ciprián nevű szerzetes errefelé jönne. Mert hát, tudja maga.
TIRI
Tudom, tudom.
FÜLÖP
Üsmer egy ilyen angyalt?
TIRI
Üsmerek. Tiri Dorótnak hívják. S most rögtön meg is mondom neki, hogy egy bokor alól s nagy éberséggel lesse azt a Ciprián barátot.
FÜLÖP
Jól van, angyali üdvözlet érte.
TIRI
Áldjuk az Urat! Kimegy.
FÜLÖP
No, most már nyugton lehetünk.
ANKA
Vártam is. Egy hete nem láttalak.
FÜLÖP
Odanyújtja Ankának a bögrét. Köszönöm, nagyon jó volt. Miközben Anka leteszi a bögrét. Egy hét… sok idő! Nemcsak egy szerető szívnek, hanem az életben is. Bizony, sok. Mert csak ötvenkettő van egy egész esztendőben; s ha kedvez a szerencse, akkor is csupáncsak háromezer hét az egész élet. De ebből százat az elején elsírdogálunk, s a végin néhány százat eltotyogunk. Közből pedig dolgozunk. Mi marad hát az örömre?!
ANKA
Mégsem jöttél el hozzám, egy egész hétig. Pedig közel van a ház: egész nap láthatod a tetejét, s reggel-este a füstjét. A madárnak is csak egy röppenés.
FÜLÖP
A madárnak nincsen konok bátyja, aki egész nap fogja a szemével, mint egy égető kötéllel; s aki éjjel a pihegését is Istennel figyelteti.
ANKA
Az égető kötélnél erősebb a szivárvány, ami két szívet… összeköt. Kicsit megingott, s kapaszkodva fogja meg a Fülöp karját.
FÜLÖP
Megijed, gyámolítólag megfogja Ankát. Rosszul vagy, kicsi virágom?!
ANKA
Nem, nem. Már mosolyog. Csak mostanában, néha: úgy megfut bennem a vér, meleg hullámban. S olyankor pára száll a szememre. De nem rossz, nagyon jó.
FÜLÖP
Gyere, ülj le. Gyöngéden a maga ágyához vezeti, arra leülteti. Pára száll a szemedre?
ANKA
Igen, bársonyos pára.
FÜLÖP
Megcsókolja az Anka két szemét. Úgy száll a harmat is: a virágra a harmat. Maga is leül Anka mellé. S otthon nyugton vagy, mindenben jól vagy, aranyom?
ANKA
Ó, édesapám mindig a tenyerén hordana, mint egy katicabogarat; s anyám pedig minden jóval etetne, csakhogy ne búsongjak.
FÜLÖP
Hát ne is búsongj!
ANKA
Nem öröm, hogy így kell nekünk lenni. Mintha te az egyik csillagon laknál, én pedig a másikon. Pedig csak egy sóhajtás hozzánk a járás; és azonkívül pedig Isten és a törvény előtt uram is vagy, ha a világ előtt egy kicsit titokban is.
FÜLÖP
Feláll. Igaz, igaz. De egy kicsi bajjal mégis megváltjuk a nagyobbat. Mert ha megtudná bátyám, hogy én valaki nővel életre léptem, akkor reánk ontaná az eget, s magára is.
ANKA
Hát én csak valaki vagyok?
FÜLÖP
Nekem az egyetlen, de neki minden nő maga a kárhozat. Szűz Máriát is csak azért szenvedi el, mert az Isten fiát szülte.
ANKA
Akkor a szíve kormos üszög.
FÜLÖP
Leül Ankával szemben, a Ciprián ágyára. Hát, az bizony megégett a lélek tüzében. Annyira meg, hogy a maga számára sem ismer könyörületet. Tejjel él, és aszalt gyümölccsel; s még éjjel is, nemegyszer, öli magát, úgy dolgozik.
ANKA
S az embereket is igázza?
FÜLÖP
Étel-italban nem, s a munkában. De a lélek dolgában igen. Kedveskedve. Ha nem ügyelsz, benned is elárasztja a lelket.
ANKA
Bennem?! Száz Cipriánnak sincs annyi lelke, hogy elárassza bennem a szívet. Mint ahogy száz Vikárosnak sincs annyi tukmája, hogy kiszárassza belőlem a lelket.
FÜLÖP
Vikáros?
ANKA
Igen, a vándor doktor.
FÜLÖP
Feláll. Mit akar veled az a ferde gyógyász?
ANKA
Amit Ciprián bátyád teveled, csak éppen megfordítva. Az egyik: minden lélek; a másik: semmi lélek.
FÜLÖP
Féltelek, Anka.
ANKA
Engem te ne félts. Megfeleltem én a kóbor doktornak.
FÜLÖP
A bátyámtól féltelek. Angyalokat küld reád, rabságba ejt, és lángba borít.
ANKA
Tud rólam?
FÜLÖP
Tud.
ANKA
Tőled?
FÜLÖP
Hüh, dehogy tőlem! Egy embertől, aki télen itt járt. Azt mondta az a hegyi ember, hogy van Gidró Benkének egy lánya, de olyan, mint egy szűz virág. Én azonban csak hallgattam, mint a mézen a darázs, mert azt gondoltam: ha szólok, akkor jön a jégverés; ha pedig hallgatok, akkor bántalom nélkül megmarad nekem a virág.
ANKA
Megismerkedtünk: hallgattál. Megszerettük egymást: hallgattál. Megesküdtünk: hallgattál. De most már nem lehet, tovább nem lehet.
FÜLÖP
Pedig jobb, ha most is hallgatunk.
ANKA
De nem lehet.
FÜLÖP
Apád is azt mondta, hogy az igaz ügy maga harcol az igazakért.
ANKA
Mondom, hogy nem lehet!
FÜLÖP
Miért ne lehetne?
ANKA
Azért, mert a virágnak bimbója sarjadt.
FÜLÖP
Mit beszélsz?!
ANKA
Bimbója: gyermek.
FÜLÖP
A rázuhant örömben inog, nem tudja, mit csináljon.
ANKA
Azért futamszik meg néha, meleg hullámban, bennem a vér; s azért száll a szememre a pára.
FÜLÖP
Az öröm szorultságában paposan-gyermekesen. Istenem, te: aki úgy rendelkeztél, hogy benépesítsük a földet…
ANKA
Meleg tréfával. Mi ketten?
FÜLÖP
A másik végletbe esve, derékon ragadja Ankát, és felemeli a levegőbe. Kedves virágom!… Lelkem édesem!
ANKA
Nevetve védekezik. Ne lebegtess, te bolondos! Vagy azt akarod, hogy szárnya legyen a gyermeknek?!
FÜLÖP
Igazad van. Gyöngéden visszateszi Ankát az ágyra.
ANKA
No, most már érted, hogy nem lehet tovább hallgatni.
FÜLÖP
Nyugtalanul jár-kel az ágyak közötti keskeny úton; meg-megáll, tusakodik; majd határoz, és szembefordul Ankával. Nem lehet, nem. De mégis muszáj.
ANKA
Erős tekintettel. Most is azt mondod?!
FÜLÖP
Azt. Várjuk meg az alkalmat.
ANKA
Feláll. Lássad. Nekem a gyermek megvan.
FÜLÖP
Boldogan mutat magára. Az enyim!
ANKA
Mondja a darázs.
CIPRIÁN
Gyanútlanul belép, s ahogy megpillantja a fiatalokat, rögtön megáll: úgy nézi őket, mintha hihetetlent látna, kicsit hunyorogva, mert a szobában már kezd alkonyodni.
ANKA
Feszült, de komoly várakozásban néz a barátra.
FÜLÖP
Majdnem Anka előtt áll, kissé védőleg és várakozva.
CIPRIÁN
Közelebb lép, s úgy méregeti őket; nem nyers, hanem inkább fegyelmezett, a hangja is. Hol van az öreg?
FÜLÖP
Valahol künn, lesben áll.
ANKA
Hátulról megböki Fülöpöt, hogy el ne árulja az öreget.
CIPRIÁN
Kire leselkedik?
FÜLÖP
Lázár egy rókát látott, azt lesi.
CIPRIÁN
Odamegy az ajtóhoz, megnyitja, és nagyot kiált. Tiri Dorót!
TIRI
Mint aki szundításból felriad, elég messziről a hangja. Te-te! Tessék!
CIPRIÁN
Nyitva hagyja az ajtót, néhány lépést előresétál, majd vissza.
TIRI
Törtetve érkezik, dörgöli a szemét, pislog. Itt vagyok. No!
CIPRIÁN
Gyújtsa meg a lámpát!
TIRI
Veszi a hordó alól a tákolt széket, a széket a lámpa alá teszi, s arra feláll; s mialatt előveszi a gyufát, s a gyufát zörgetve meggyújtja a lámpát, halkan odaszól Fülöpnek. Egy kicsit elaludtam a bokor alatt.
CIPRIÁN
Lámpagyújtás alatt a hordóból vizet ereszt a törülköző egyik végére, s a vizes törülközővel lemossa az arcáról és a kezéről a munka kormát.
FÜLÖP
Int az öregnek, hogy hallgasson; s válaszul neki hangosan azt mondja. Van olaj a lámpában, elegendő?
TIRI
Van, mert tőtöttem vót.
FÜLÖP
Ügyeljen, hogy aztán ne füstöljön.
TIRI
Úgy fog ez égni, mint a macska szeme: füst nélkül. Meg is gyúl, feljebb csavarja. No, ugye?
FÜLÖP
Nézi-nézi. Csakugyan.
TIRI
Leszáll, a széket a helyére teszi, s jelenti Cipriánnak. Ég, tisztelendő uram!
CIPRIÁN
Menjen, s őrködjék künn a baksánál. Ha ki talál gyulladni, szóljon.
TIRI
Úgy lesz. Indul. Áldjuk az Urat!
CIPRIÁN
Hagyjon neki békét!
TIRI
Az ajtóból. Közös birtok az Úr! Kimegy.
CIPRIÁN
Lassan a fiatalok felé megy, megáll velük szemben, megnézi jól Ankát, majd Fülöphöz szól. Nézz a szemembe!
FÜLÖP
Néz. Tessék. Néha pillog.
CIPRIÁN
Az öcsém vagy. Én neked több vagyok, mint a bátyád. Mert neveltelek, és rávittelek az egyenes útra, s azon vezettelek. Mi az egyenes út?
FÜLÖP
A lélek útja.
CIPRIÁN
De úgy látom, hogy te mégis a test görbe útján jársz. Ráint a fejével Ankára. Ki ez a nő?
FÜLÖP
A Gidró Benke leánya.
CIPRIÁN
Kissé megenyhül, rögtön Anka felé fordul. Atyádról hallottam. Azt mondják, bölcs férfiú, bár a lélek fölé teszi a testet.
ANKA
Majdnem elérzékenyedve. Nekem igazi édesapám, test és lélek szerint egyaránt.
CIPRIÁN
Egyszer rólad is mondott szót valaki. Mintha gondolkoznék.
FÜLÖP
Örül, hogy mondhatja. Télen, a hegyi ember.
CIPRIÁN
Úgy van.
FÜLÖP
Azt mondta Ankáról, hogy olyan, mint egy havasi szűz virág.
CIPRIÁN
Nem inkább bárányt mondott, fehér bárányt?
FÜLÖP
Lehet, hogy fehér bárányt mondott. De bennem a szűz virág cseng.
CIPRIÁN
Jobb is a virág. Mert a bárányok néha úgy jönnek hozzánk, hogy belül ragadozó farkasok.
ANKA
Gyermekesen, rövidet nevetve. A színe bárány, a fonákja farkas.
CIPRIÁN
Az evangéliom nem tréfa, hanem az Isten Igéje. Vagyis maga a lélek.
ANKA
Az nem lehet.
FÜLÖP
Hátratett kézzel int Ankának, hogy ne vitatkozzék.
CIPRIÁN
Meglepődve, kicsit élesedve is. Mért nem lehet?
ANKA
Azért nem lehet, mert a vallás azt mondja, hogy az Ige testté lett. Ha ez így van, akkor az Ige már nem lehet lélek, hanem csak a test, amiben benne van azóta a lélek is.
CIPRIÁN
Ha jól értem: ez a magyarázat arra, hogy te nem lélekben jöttél el ide, hanem testben.
ANKA
Lélekben nem is tudtam volna a tejet idehozni.
CIPRIÁN
No, Fülöp! Mi ehhez a te szavad?
FÜLÖP
Egyik lábáról a másikra áll. Ezen még gondolkoznom kéne.
CIPRIÁN
S addig?
FÜLÖP
Addig azt gondolom, hogy Ankának igaza van.
CIPRIÁN
Ismét élesedve. Úgy látom, nagyon a test pártján vagytok mind a ketten. De vigyázzatok, mert azt monda az apostol, hogy amíg testben vagyunk, távol járunk az Úrtól.
ANKA
Ki távol, s ki nem.
CIPRIÁN
S ki nem?
ANKA
Aki szívében hordja az Urat.
CIPRIÁN
Az evangélista szerint a szívből erednek a gonosz gondolatok, s főleg a paráznaság. Tehát rosszul szólottál, leány.
ANKA
Nem vagyok leány.
CIPRIÁN
Megütődik. Mit mondasz?!
ANKA
Nem vagyok leány. Asszony vagyok!
CIPRIÁN
S a férjed hol van?
ANKA
Itt van a hegyen.
CIPRIÁN
Úgy hát ilyen a te igéd: a férjed itt van a hegyen, te pedig a fészkiben egy legénynek.
ANKA
Nem valami nagy legény.
CIPRIÁN
Az ágya fölötti polcról leveszi a bibliát, abban megkeresi a szöveget, és olvassa. „Nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a Szentlélek temploma? Fussatok tehát a paráznaságtól, mert aki paráználkodik, lerontja a Szentlélek templomát.” Becsukja a könyvet. Nem én mondom, hanem Szent Pál. Visszateszi a könyvet a polcra.
ANKA
Ha Szent Pál mondta, nem nekünk mondta.
CIPRIÁN
Az Írás mindenkinek szól.
FÜLÖP
Helyes: fussanak hát a paráznák; az igazak pedig, mint a csengős bárány, menjenek tovább az egyenes úton.
ANKA
Hát akkor én el is bégetek haza.
FÜLÖP
Elkísérlek, legalább egy darabon.
CIPRIÁN
Fülöp, te itt maradsz!
ANKA
Bátron maradhatsz: egyedül sem vétem el az egyenes utat. Ciprián felé. Dicsértessék!
CIPRIÁN
Mindörökké.
ANKA
Elmegy.
Várakozó csend, melyben Ciprián rá-ránéz Fülöpre; Fülöp pedig mindig megfogja a tekintetét, és várja, hogy a bátyja mit fog mondani.
CIPRIÁN
Végre. A test örömeivel táplálkozik az ördög.
FÜLÖP
Neki is élni kell valamiből.
CIPRIÁN
Gondoskodom róla, hogy rajtad ne tudjon meghízni.
FÜLÖP
Az én örömeim csak olyanok, mint a manna. Azon pedig felkopik az ördögnek az álla, és zörögni fognak a csontjai.
CIPRIÁN
Hát ebben a soványításban segíteni fogok én is. Eredj, s küldd bé a vénembert! El akarom meneszteni Gidróhoz, mert beszélni szeretnék vele.
FÜLÖP
Örömmel. Jó lesz.
CIPRIÁN
Te pedig maradj is künn a szén mellett.
FÜLÖP
Úgy lesz. Kimegy.
CIPRIÁN
Ahogy járkálni kezd a két sor ágy között a középen, megpillantja az asztali ruhának a csücskét, amely kilóg a Fülöp párnája alól. Kiveszi a ruhát, és kibontja: s hát a kalács mellett egy csokor tavaszi virág is van. A virágot megszagolja, majd egy pohárban vízbe teszi.
TIRI
Közben belép. Áldjuk az Urat!
CIPRIÁN
Jehovát, Jehovát!
TIRI
Az is az Úrnak neve. Magának is több neve van, pedig nem isten.
CIPRIÁN
De egyik nevem sem olyan, hogy azon hordanám Gidróéktól a tejet. Hanem Tiri Dorót néven hordjuk. Úgy egyeztünk volt.
TIRI
Hozom is mindennap. Ma is éppen indultam volna, de a leány fürgén megelőzött.
CIPRIÁN
Leány?! Asszony, azt mondják.
TIRI
Ki mondja?
CIPRIÁN
Ő maga.
TIRI
Aki tudja, az mondja.
CIPRIÁN
Hol laknak?
TIRI
Látszik a ház teteje.
CIPRIÁN
Ismeri az öreget?
TIRI
Hogyne! Nagy ezermester; s okos ember. Valami magasabb iskolát is járt, valahány osztályt. Belőle él itt a fél világ!
CIPRIÁN
No, akkor induljon! s mon…
TIRI
Rögtön megfordul, s indul.
CIPRIÁN
Várjon, várjon!
TIRI
No!
CIPRIÁN
S mondja meg Gidrónak, hogy Isten áldását küldöm; s ha ideje engedi, látogasson meg. Várja őt meg, s jöjjenek együtt.
TIRI
Úgy, úgy. Éppen indul.
De akkor, éppen az orra előtt, kopogtatnak az ajtón, amely kinyílik: s megjelenik Vikáros és Linka. Vikáros gondozatlan s keserű-mogorva. Kampósbottal jön, s egy kicsit billegve is jár mindig, mint aki megszokta a botot. Linka egy szatyrot lógat a kezében: a szatyorból, kendők és üvegek közül, kikandikál egy gyógynövényes könyv s egy köteg gyógyburján.
TIRI
Mielőtt a látogatók még köszönni tudnának. No, immár nem halunk meg, mert itt van a kóbori doktor.
VIKÁROS
Na! Ki vagy be?
TIRI
Megosztjuk. Kimegy.
VIKÁROS
Nyújtja a kezét. Vikáros, doktor vagabundus.
CIPRIÁN
Kezet fog. Ciprián, pater extra ordinem.
VIKÁROS
Rámutat Linkára. A feleségem, Linka.
LINKA
Szemérmes pirulással. Katalinka, eredetileg.
Nem fognak kezet.
CIPRIÁN
Vikároshoz, gyengén a Fülöp ágyára intve. Tessék.
VIKÁROS
Leül az ágyra: meglátja a kiterített asztali kendőben a kalácsot, gyorsan begöngyöli és begyömöszöli a párna alá.
CIPRIÁN
Közben kérdi. Minek köszönhetem a látogatást?
VIKÁROS
Semminek.
CIPRIÁN
Ilyenformán érdek nem fűződik hozzá.
VIKÁROS
Személyes érdek, részemről, nem.
CIPRIÁN
Más?
VIKÁROS
Talán.
CIPRIÁN
Például?
VIKÁROS
Gidró Benkének van egy leánya, kinek én második atyja vagyok, mert egyéves korában én mentettem meg a haláltól. Önnek is van egy öccse, kitől az atyai szigort nem vonja meg. Azonkívül tisztelendő uram talán beteg is. Érdek lehetséges tehát, de egyik sem önző.
CIPRIÁN
Én nem érzem betegnek magam.
VIKÁROS
Vannak betegségek, amelyeket nem a beteg maga érez, hanem inkább a környezete.
CIPRIÁN
Valóban, az ön környezetében, most érzek is valami effélét.
VIKÁROS
Viselje isteni türelemmel, s majd meggyógyítom. Szintén renden kívül.
CIPRIÁN
Persze, ön gyógyász. Renden kívül. És vándorol; urusol és vándorol.
VIKÁROS
A víz vándorol; a madár vándorol; a vér vándorol; az ember vándorol; az orvos vándorol. Minden és mindenki vándorol!
CIPRIÁN
Az Isten nem vándorol.
VIKÁROS
A betegek között nem.
CIPRIÁN
Hanem mindenütt jelen van.
VIKÁROS
Mindenütt? Nóta is van arról, hogy sehol sem találják! Linkához. Ugye, asszony?
LINKA
Aki zavartan még mindig áll. A papok tudják az ilyent.
CIPRIÁN
Az asszonyhoz. Tessék leülni!
LINKA
Köszönöm. Leül Vikáros mellé.
CIPRIÁN
Tessék letenni azt a csomagot is, talán kényelmesebb.
VIKÁROS
Tedd le a szatyrot, ha mondják neked!
LINKA
Maga mellé teszi a földre. Köszönöm.
CIPRIÁN
Közben ő is leül a maga ágyára, szembe velük. Gidróéknál voltak, nyilván.
LINKA
Onnan jövünk.
VIKÁROS
Szokása szerint egyenetlenül beszél: néha gyorsabban, máskor lassabban; a hangsúlya is egyenetlen. Ügyes ember az öreg. S okos ember! Hosszú lába van neki, hosszú! Olyan hosszú, hogy a feje a felhők között van, s a talpa mégis éri a földet. Igaz: gyengén. Ez az egyetlen baja. Mert tudja ön… Hirtelen eszébe jut. Hogy szólíthatom?
CIPRIÁN
Ciprián.
VIKÁROS
Azt nem mondom! Folytatja. Mert tudja ön, tudnia kell: álljon az ember egészen a földön, mind a négy lábával. Sőt, az eszével is; életével és halálával! Bizony, kedves égi barát. Ismét közbeszólással. Nem én találtam ki, az emberektől hallottam. Ismét folytatja. Hát ez a baja az öreg Benkének: a feje fenn, a lába lent. Pedig kár. Mert ha egészen a földön állna, akkor azt mondanám: ilyen ember kéne minden négyzetkilométerre egy. Csak egy! Mint Gidró Benke! Akkor, bezzeg, másképpen állna a világ. Dehogy állna! Menne, másképpen menne!
CIPRIÁN
És a leánya?
LINKA
Asszony.
VIKÁROS
Koppant a bottal, amit maga előtt tart. Most én beszélek!
CIPRIÁN
Milyen a lánya?
VIKÁROS
Vadmacska!
LINKA
Lappangj egy kicsit, kérlek.
VIKÁROS
Nagyobbat koppant. Vadmacska! Csendesebben. Különben esze van, mint az apjának. S a természete is olyan: s az anyja figyelmessége benne. De ne kerüljön szembe vele, azt mondom. Ámbár szép, mint a virág! Látja, annak kéne egy Szent József: mindjárt Szűz Mária lenne belőle!
CIPRIÁN
Ahhoz isteni szándék is kellett.
VIKÁROS
Barát-beszéd! Isteni szándék? Amit ön így nevez, semmi egyéb, mint a természet törvénye! A test becsvágya, hogy két állatból három legyen!
CIPRIÁN
Háromig a kutya is tud számolni. Ehhez nem kell orvosi tudomány.
VIKÁROS
Tudomány?! Az ember a tudomány, nem a papiros! Tudja, mit csináltam én? Nyilvánosan elégettem az indexet. Az egyetemen, az ötödik évben. Tiltakozásul, hogy istent és lelket kevertek az orvosi tudományba! Azóta vagyok medicus vagabundus. Faluról falura járok, házról házra, s gyógyítok embert és állatot. Mindenkit, aki beteg. Ne emlegesse hát velem együtt a kutyát.
CIPRIÁN
Jelkép volt a kutya.
VIKÁROS
A tévelygők útján teremnek a jelképek. Az igazságról egyedül a puszta tények beszélnek!
CIPRIÁN
Ön azt mondta, hogy az isteni szándék semmi más, mint a természet törvénye. A természet törvénye pedig az, hogy két állatból három legyen. Vagyis: az Isten nem akar egyebet, mint szaporítani az állatokat és az embereket.
VIKÁROS
Kotyvaszt, uram, kotyvaszt. Az isten maradjon ki a fazékból: egyedül a természet törvénye működik!
CIPRIÁN
Csak úgy, bolondjában!?
VIKÁROS
Úgy van! Hullámokban. Mert szeszélyes a természet, akár a nő! Jön a hideg, s megveszi a fán a virágot. Jön a napfény, és hókusz-pókusz: hol a jég?
LINKA
Komolytalanul. Vándorol.
VIKÁROS
Úgy van. Büszke az asszonyra; s itt az alkalom is, hogy mint idomított tanítvány, tanúságot tegyen mellette. Mivel gyógyítjuk a görcsöt?
LINKA
Papaver somniferum.
VIKÁROS
Mit adunk izzasztásra?
LINKA
Sambucus ebulus.
VIKÁROS
Mi a világ?
LINKA
Az anyag zsarnoki és hitvány birodalma.
VIKÁROS
Mi az ember?
LINKA
Szerves anyagok tökéletlen kémiai vegyülete.
VIKÁROS
Mi a lélek?
LINKA
Államilag támogatott szóbeszéd.
VIKÁROS
Felugrik, s büszkén mutat rá Linkára. Íme, az én tanítványom! Akit nemcsak gyógyításra tanítottam meg. Hanem arra is, hogy lássa a hitvány világot és a pökhendi embert. Igaz mivoltában mind a kettőt. Nem úgy, ahogy az ön tanítványa!
CIPRIÁN
Nem tudom, kiről beszél.
VIKÁROS
A kedves öccséről beszélek, Fülöpről!
CIPRIÁN
És honnan tudja, hogy mire tanítom én Fülöpöt?
VIKÁROS
Tudom! Sanyargatja! És magtalanságra tanítja!
CIPRIÁN
Az Ige a mag.
VIKÁROS
De hiszen testté lett az ige: maguk azt mondják!
CIPRIÁN
Egyszer Krisztusban. Isteni kegyelem folytán.
VIKÁROS
És az én testem?!
CIPRIÁN
Az ördög műve.
VIKÁROS
Kacag. Hát nem isten teremtette?!
CIPRIÁN
Isten teremtette, igen. De az eredeti bűn által az ördög megszerezte, és az enyészet hajlékává tette.
VIKÁROS
És a törvény: vagyis a szaporodás?!
CIPRIÁN
Az Isten és az ördög munkája nyomán két törvény van. Ezek együtt, egymással összevetve, esnek ítélet alá. Az ítélet pedig így szól: az isteni lélek törvénye a hit, az ördögi test törvénye a bűn. Vagyis a test maga az ördög, a hit pedig maga az Úr. Választani kell! Feláll.
VIKÁROS
Nekünk jó lesz a test: ugye, Linka?
LINKA
Felhúzza a vállát. Tudja a csuda.
VIKÁROS
Egy pillanatig zavart, de aztán Cipriánhoz. S magának marad a lélek.
CIPRIÁN
Isten akarata szerint.
VIKÁROS
S akkor mi lesz ezzel a világgal?
CIPRIÁN
Ne szeressétek ezt a világot, mondja János apostol; sem azokat, amik e világban vannak. Mert aki e világot szereti, nincs abban az Atyának szeretete.
VIKÁROS
Pusztuljon el?
CIPRIÁN
Úgy van.
VIKÁROS
Egyszerre kitör belőle az indulat. Gyerünk hát! Pusztuljunk el! Felemeli a botját.
LINKA
Odaugrik és megfogja a botot. Megbolondultál?!
VIKÁROS
Fúj, szuszog. Ez a lelki hóhér nem engedi, hogy szaporodjék az emberiség!
LINKA
Neked engedi.
Kopogtatnak az ajtón, s rögtön belép Terge, a katona. Nagyon gyűrött a ruhája, egy katonatarisznya van a nyakában, a sapkáját nem veszi le.
TERGE
Jó estét adjon Isten!
CIPRIÁN
Egyet lép a katona felé. Kit keresel?
TERGE
Azt mondják, dolgozik itt egy égi barát. Azt keresem.
CIPRIÁN
Közelebb lép a katonához. Én vagyok.
TERGE
Előrejön, útközben leveszi a sapkáját, és Ciprián előtt megáll. Amint tetszik látni, én katona vagyok, de bizonytalan katona. Közelebbi szóval: bennem a vitézi láng bizony hajladozik, s ezért kirostáltam magam a többiek közül.
CIPRIÁN
Elszöktél, röviden.
TERGE
El én. Mert ha háború lesz, reám is sor kerülhet. S én nem tudom, hogy abban az esetben harcoljak-e vagy ne harcoljak. Azért jöttem tehát, hogy magát, mint Isten emberét, efelől megkérdezzem.
VIKÁROS
Odabilleg a bottal, s mintha nem hallotta volna jól az eddigi szót. Miről van szó?!
TERGE
Az úr kicsoda?
VIKÁROS
Vándor doktor.
TERGE
Mondom, hogy tanácsért jöttem a szerzetes úrhoz. Vagyis lelki eligazításért, hogy vajon szükség esetén harcoljak-e, vagy ne harcoljak.
CIPRIÁN
Vikáros miatt kicsit elhúzódik onnét, gondolkozik és figyel.
VIKÁROS
Hát szereti-e a hazát?
TERGE
Jó jó, de én helyesen akarom szeretni. S ez nem könnyű dolog. Mert egyrészt korpa van a hazafiságban; másrészt pedig én oltott gyümölcs vagyok.
VIKÁROS
Ezt nem értem!
TERGE
Mintha nehéz felfogású embernek magyarázna. Tetszik tudni: az én apám török volt. Csak az édesanyám volt magyar. Apám édességet árult a városban: anyám megtetszett a szeminek, egy darabig az édességet ingyen adta neki, s aztán elvette feleségül.
VIKÁROS
Most már értem.
TERGE
No, hála Istennek!
VIKÁROS
Hö-hm, a tanács nem könnyű.
TERGE
Hát akkor ne tessék erőltetni magát.
VIKÁROS
S mi a foglalkozása, civilben?
TERGE
Kéményseprő.
VIKÁROS
Pláne! Nem adok tanácsot.
TERGE
Én nem is a Vándor urat kérdeztem, mert ez a dolog a lélekben fekszik: s lélektől vár tanácsot is. Odalép Cipriánhoz. Mit tetszik mondani, szerzetes úr?
CIPRIÁN
A vállán átöleli a katonát. Édes fiam! Te lélekkel jöttél, s én lélekből szólok, mint ahogy Szent Pál szólott hozzám. A haza, melyért harcolni kell, a mennyekben van. Ez minden, amit éntőlem válaszul nyerhetsz.
TERGE
Lehajtja a fejét. Hát akkor én még gondolkozom.
CIPRIÁN
Gondolkozzál, fiam.
TERGE
Most a Kápolnás mezőre megyek: s amíg megyek, addig is gondolkozom.
VIKÁROS
Az esztenára?
TERGE
Oda.
VIKÁROS
Az egit, micsoda szép lány van ott!
TERGE
Szép bizony… De nem beteg!
VIKÁROS
Ne is legyen! Inkább szaporodjék általa az emberiség!
LINKA
Csitulj! S menjünk!
VIKÁROS
A botjával nagyot koppant a földre. Ne vezényelj nekem! Nem kell nekünk őrmester: szökött katonák vagyunk! Vándorolunk, gyógyítunk, szaporítunk: ez a honvédelem! Gyerünk!
Kimennek, Terge is.
LINKA
Készakarva az ágy mellett felejtette a szatyrot, az ajtóból még visszafordul, és alázatos-kedvesen Ciprián felé. Ezer bocsánat… Kimegy.
CIPRIÁN
Csendesen. Jó éjszakát! Sóhajt, sétálni kezd; de mindjárt kinyílik az ajtó.
LINKA
Belép. Bocsánat, itt felejtettem a szatyrot.
CIPRIÁN
Tessék, ott van.
LINKA
Odamegy a szatyorhoz, zavart és dúlt; hirtelen elhatározza magát. Atyám! Tisztelendő atyám! Gyóntasson meg!
CIPRIÁN
Meglepődik, de aztán természetesen. Én nem gyóntatok, asszonyom.
LINKA
Atyám! Térdre omlik ott az ágy mellett. Engem hazugság vesz körül! Megteltem bűnnel, mint vízzel a kút. Tisztelendő atyám…
CIPRIÁN
Mondtam, hogy már nem gyóntatok.
LINKA
Nem hallgat rá. Nem igaz, hogy én hű tanítványa vagyok ennek a rozogának! Nem vagyok a lelketlenség tanítványa, atyám! Mert én lelket vallok magamban, és lélek után epedek! Megtagadom, amit a világról s amit az emberről mondtam! Hallgasson meg, atyám, és oldozzon fel engem!
CIPRIÁN
Otthagytam a kolostort: nem gyóntatok!
LINKA
Megtikkadok a bűnben…
Nem tudja folytatni, mert kopogtatnak az ajtón, ami ki is nyílik rögtön.
Belépnek: elöl Gidró, utána Anka és Tiri Dorót.
GIDRÓ
Derűsen. Jó estét!
CIPRIÁN
Tessék, tessék.
LINKA
Amikor nyílott az ajtó, zavarában nem állott fel, hanem úgy tett, mintha az ágy mellett a földön keresne valamit, amit elveszített. Most, éppen a Ciprián szava után, szinte felkiált. Na, megvan! S már siet is a szatyorral kifelé, de eszébe jut, s boldog mosollyal köszön oda Cipriánnak. Dicsértessék a Jézus Krisztus!
CIPRIÁN
Mindörökké.
LINKA
Derűs figyelem között, gyorsan és szinte osonva kimegy.
GIDRÓ
Előrejön Cipriánhoz, a kezét nyújtja neki, s csak a szavai végén engedi el a barát kezét. No, végre; hadd nézzem meg ezt a szigorú embert, akitől úgy fél a világ. Derűsen nézi, vizsgálja. Nno, nem is olyan félelmetes!
TIRI
Ejh, dehogynem! Kicsit játékból is: rögtön sunyít, s a kályha felé visszahúzódik.
GIDRÓ
Maga a pillangótól is fél, Dorót! Látván, hogy oldalog az öreg, a többit Cipriánnak mondja. Azt hiszi a pillogó lepkéről, hogy ragadozó kőszáli sas!
CIPRIÁN
Eddig szomorkásan mosolygott. Tessék leülni nálunk! Mutatja, hogy a Fülöp ágyára. Ahogy lehet.
GIDRÓ
Jó lesz ez. A medve rosszabbul ül a vaddisznó hátán. Közben leül, és lapogatja maga mellett az Anka számára a helyet. Gyere, gyermekem! Gyere, ülj ide szépen!
ANKA
Ide, a Fülöp ágyára. Közben leült, s próbálgatja, hogy miképpen esik az ágyon az ülés. No, nem is vaddisznó háta ez, hanem inkább szelíd szarvasé!
GIDRÓ
Ajh, csak az tud igazán megveszekedni!
ANKA
De nem tavasszal.
TIRI
A kályha mellől. Az idő nem számít: megmondta Salamon király.
Nevetnek.
GIDRÓ
Készülődik a szóra, köhint. Hát, tisztelendő öcsém!
CIPRIÁN
Tessék, Gidró bátyám. Közben leül a maga ágyára, szemben Gidróékkal.
GIDRÓ
Hát elhoztam magammal ezt a női gyermeket is. Mert hát itt valami fű kezdett sarjadni, amire a bárányt elviszi a jó pásztor.
CIPRIÁN
Fű a báránynak?
GIDRÓ
Igen. Selymes fű. A báránynak és a kosfiúnak.
CIPRIÁN
Mármint Ankának és Fülöpnek?
GIDRÓ
Úgy, úgy!
CIPRIÁN
Inkább a fegyelem világosságával, mint nyersen. Itt fű csak az égi Báránynak terem, bátyám.
GIDRÓ
A földön vagyunk, öcsém!
CIPRIÁN
Ez a kócifer doktor is azt mondja.
GIDRÓ
A doktor négy lábbal áll a földön. Én csak kettővel. Nagy különbség!
ANKA
Az egyik ember, a másik fajzat.
CIPRIÁN
Odaszól az öregnek. Tiri bátya! Hívja bé az öcsémet!
TIRI
Jobb is lesz. Kimegy.
GIDRÓ
Enyhébben, mint az előbb. Négy lábon jár, hogy jobban tudjon vicsorogni a világra. Amelyikből kiszakadt, mint egy kerge kos, már ifjú korában. De különben nem volna rossz ember.
ANKA
Nem is. Csak éppen, ha reá hallgatnék, akkor kölykeim lennének, mint a vadmacskának. De én azt akarom, hogy gyermekem legyen! Kicsi emberem!
GIDRÓ
Vállon öleli Ankát, egyszer-kétszer magához huzintja, aztán leveszi a kezét; s közben mondja. Jól van, gyümölcsöm! Én is így értettem, hogy a földön állok.
CIPRIÁN
Maga úgy mondja, Gidró bátyám, hogy a földön állunk. Én azt mondom, hogy a siralom völgyében. De ha a földön állunk is, akkor sem bárány immár, aki asszony.
GIDRÓ
Asszony is, nem is.
CIPRIÁN
Nem tudom, hogy ez miképpen lehetséges.
ANKA
Én sem tudnám, ha nem tudnám.
CIPRIÁN
Hát hogy van ez?!
GIDRÓ
Úgy van, öcsém, hogy szinte csak lélek a férje neki. Mert hit szerint mind a kettő van: lélek is, férj is, de a valóságban egyik sincs.
CIPRIÁN
Csak nem halt meg a férj!
ANKA
Ó, dehogy!
CIPRIÁN
Hát?
ANKA
Csupán lebeg, mint Jákob a lajtorján.
CIPRIÁN
De él?
ANKA
Él bizony!
CIPRIÁN
Hol van hát?!
Megnyílik az ajtó: Tiri és Fülöp belépnek.
TIRI
Már az ajtóból. No, itt van!
FÜLÖP
Jó estét!
CIPRIÁN
Gyere ide!
FÜLÖP
Odamegy és megáll. Tessék!
CIPRIÁN
Ülj le!
FÜLÖP
A Gidró baljára leül.
CIPRIÁN
Azt mondja Gidró bátyám, hogy itt valami selymes fű kezdett a ti számotokra nőni. Mármint az Anka számára s a te számodra.
FÜLÖP
Kezdett, igen.
CIPRIÁN
Kissé élesen. Hát bakkecske vagy te?!
FÜLÖP
Ha netalán az lennék is, nem szégyenkezném miatta. Mivelhogy Salamon király is bakkecskéhez hasonlította a vőlegényt, az „Énekek Éneké”-ben.
CIPRIÁN
Beh megnőtt titokban a szarvad!
ANKA
Nem baj: rozmaringot kötünk rá!
TIRI
A kályha mellől. Én meg is öntözöm!
CIPRIÁN
Gyorsan feláll, s éles szigorúsággal néz az öregre.
TIRI
No, jól van: szenteltvízzel gondoltam, na!
GIDRÓ
Közbenjárólag. Meg van bocsátva.
CIPRIÁN
Elszánja magát a leszámolásra, egészen Fülöp felé fordul. Fülöp!
FÜLÖP
Itt vagyok.
CIPRIÁN
Amikor árván maradtál, apa helyett apád lettem. Ki nevelt hát téged, és mire?! Emberségre én, vagy selymes fűre, mint a bakkecskét, a vadon?!
FÜLÖP
Már gépiesen. Bátyám nevelt.
CIPRIÁN
És ki vitt bé téged a kolostorba? Szerzetes fráternek! Hogy ott a lélek legyőzze benned a testet?!
FÜLÖP
Bátyám vitt bé.
CIPRIÁN
És ki hozott ide is magával, hogy itt a kolostor törvényét is összetörjük, és a hitet megtartsuk?!
FÜLÖP
Bátyám.
CIPRIÁN
Kinek vagy hát adósa és tanítványa?!
FÜLÖP
Bátyámnak.
CIPRIÁN
És úgy fizet az adós, hogy az árulás titkos útjait szaglássza?! És úgy vizsgázik a tanítvány, hogy nem a hit lobog a lelkéből, hanem a szíve mekeg?!
ANKA
Az is valami.
GIDRÓ
Intelemmel. Rendjiben, mindent rendjiben!
CIPRIÁN
Meg sem hallja a más szavát; egészen Fülöpön van, kemény, majd egyre élesebb. Lélek dolgában mire tanítottalak?!
FÜLÖP
Aki a léleknek ellene szól, nem nyer bocsánatot sem ezen a világon, sem a jövendőben.
CIPRIÁN
Mi a lélek?
FÜLÖP
Lélek az Isten.
CIPRIÁN
Mi a test?
FÜLÖP
A bűn nyomorult fészke.
CIPRIÁN
És mi a föld?
FÜLÖP
Egy szennyes porszem az Isten fényességében.
CIPRIÁN
Állj fel!
FÜLÖP
Feláll.
CIPRIÁN
Ha bárki asszonyi személlyel összefűzöd magad, tüzes karóval választalak széjjel! Tégy vallomást, hogy ezt nem cselekszed!!
Anka, majd Gidró is feláll, az Öreg is nyújtja a kályha mellől a nyakát. Mind feszülten várnak.
FÜLÖP
Küzd, a fogai majdnem csikorognak.
CIPRIÁN
Halljam!!
FÜLÖP
Vallom a Teremtés igéit… Teremté Isten az embert az ő képére… Férfiúvá és asszonnyá teremté őket… És megáldá őket, és mondá: növekedjetek és sokasodjatok. Töltsétek bé a földet, és hajtsátok azt birodalmatok alá!
CIPRIÁN
Nagyon kemény. Ne a Jehova poros igéit mondd! Hanem az isteni lélek parancsát!
FÜLÖP
Már határozott. Azt mondottam.
CIPRIÁN
Isten a lélek, a test maga a sátán. Arra felelj hát: test vagy lélek?!
FÜLÖP
Együtt.
CIPRIÁN
Tűz és víz nem lehet együtt.
FÜLÖP
Szívemben, az Anka számára, együtt vannak.
CIPRIÁN
Az arkangyalok kardjával vágom kettőbe a szívedet. Mozdul.
GIDRÓ
Rögtön Ciprián és Fülöp közé áll. Értelemmel, öcsém, értelemmel!
CIPRIÁN
Az arkangyalok tüzes kardjával!
GIDRÓ
A jehovistáké az a kard, tisztelendő öcsém. S bajosan adták ide nekünk, mert kell az utolsó ítélethez.
TIRI
Úgy van! A kardot nem szavazom meg!
Függöny
Második felvonás
Szín: a Gidró Benke otthona, vagyis a ház a hegyen, és a kertes előtér, mely a ház bejárata előtt fekszik. Ez az előtér, láthatólag, kedves tartózkodási helye Gidrónak. Itt folyik a játék. A következők vannak ebben az előtérben. Mindenekelőtt egy hatalmas asztal, mely tölgyfából készült és kerek. Vaskos, de mégis kecses alkotmány. A lapja vastag, s csak egyetlen lába van a középen. Ez a láb oszlopszerű, de alul és felül, vagyis ahol a földet és ahol az asztal lapját fogja, ott tölcsérszerűen kiszélesedik. Ez az oszlopláb is tölgyfából van faragva, és nem négyszögű, hanem gömbölyű. Az asztal mellé, szintén tölgyfából, padok vannak építve; csupán azon a részen áll szabadon, mely a nézőre tekint. De jobbról és balról, valamint a túlsó részen kerekíti egy-egy pad. Vagyis a jobbról és balról levő pad hátul sem fut egészen körben, hanem az asztal fele részén túl megszakad: így mind a két oldalon hézag keletkezik, majd a hézagon túl az asztal túlsó részét ismét befogja egy pad, mely a másik kettőnél kisebb. A két hézag kapuján be lehet járni az asztalhoz; s ha valaki, a házból jövet, le akar ülni az asztalhoz, ezeken a hézagkapukon megy be. Az oldali padok négy-négy embernek, a hátsó három embernek ad ülőhelyet. A padoknak faragott támlájuk van, de ez a faragás csupán félkörben ismétlődő vonal a támla tetején. A két nagyobbik padnak hat-hat lába van, a kisebbiknek négy; s a lábak formája kicsiben olyan, mint az asztal lába.
Az asztalon túl, jobbra és balra, egy-egy öreg nyírfa áll. Úgy két-három méterre állnak az asztaltól, nem egészen az asztal mögött, hanem egy kicsit jobbra és balra. A nyírfák öregek, fehér kérgük szakadozott; úgy két méter magasságig nyesve vannak, de lecsüngő lombjaik az asztal fölött, fent a magasban, összehajlanak.
Az asztaltól gyalogút vezet a ház bejáratához, mely a háttérből felénk néz. Ebből a gyalogútból, az asztal és a ház közötti vonal közepe táján, egy ösvény jobbra és egy ösvény balra elvezet. Ahol az ösvények a gyalogútból kiszakadnak, ott áll, az ösvény ház felőli partján, egy-egy kopjafejes oszlop. Úgy másfél méter magasak. Szintén tölgyfából vannak faragva, de négyszögűre, mint a kopjafák általában. Tölcséres ezeknek is lábuk, hogy keményen tudjanak állni a földön. Derékban, két helyen, fekete vaspánt díszíti a kopjafa-oszlopokat. A fejük alatt is, vagyis nyakban, van egy szélesebb vaspánt. A fejük nyitható, mint a pipa kupakja: s éppen ennél a vaspántnál nyílik, mégpedig úgy, hogy a pánt fele a nyakon marad, a másik fele pedig a kupakot szegi. Ezek a kopjafa-oszlopok nemcsak díszül vannak, hanem gyakorlati célt is szolgálnak. Nevezetesen szurokgyertyákat szerelt beléjük Gidró. Mégpedig úgy, hogy a szurokgyertyák le és fel mozgathatók. Vagyis hasított nyílás van a kopjafák oldalán, függőleges irányban: s ezen a hasítékon le és fel mozgatható egy fogantyú, mely bent fogja a gyertyát, kívül pedig, a hasíték rovátkáin, bárhol megerősíthető a fogantyú. A gyertyák feketék, mert szurokból vannak, a formájuk kerek, és legalább csukló vastagságúak. Bennük a bél kenderből van, a kender olajjal van átitatva. Olyan lánggal és fénnyel ég, mint a fáklya, s a szurok fenyőszagot áraszt.
A kopjafák mögött van a ház bejárata, mely négy széles tölgyfa lépcsőn történik. Ez a négy lépcső tágas ereszbe vezet, melyet fent a ház födele véd. Az ereszről balra és jobbra egy-egy ajtó nyílik. Különben a ház magas alapon épült, összeeresztett vastag gerendákból, melyek gömbölyűek. A gerendák nincsenek meszelve. A szobákból egy-egy ablak néz felénk, kinyitott zöld zsalukkal és virágokkal az ablakokban. A ház zsindellyel van födve.
Idő: augusztusi nap, már leszállt az alkony. Jobbról, a ház sarkánál és a lombok alatt, akkor kel fel a hold, amelyből két-három nap még hiányzik.
Fölmegy a függöny. Gidró és Anka ülnek az asztal mellett. Anka a túlsó kisebbik padon, szemben a nézővel, s szelíden mosolygó arccal kicsi ujjast köt a jövendő babának. Az ujjas színe világoskék, az anyaga hárász. Gidró a jobb oldali padon ül.
GIDRÓ
A szeme két szarvasbogarat követ, amelyek összeakaszkodva repülnek, s majd leszállnak az asztalra. Azokat figyeli, nézi.
ANKA
Mint egy pillangót a szárnyánál fogva, úgy emeli fel és tartja az apró ujjast: mutatja Gidrónak, majd gyöngéden meg is böki őt örömében, mert Gidró a szarvasbogarakat figyeli. Nézzen már ide, nagyapa!
GIDRÓ
Csak egy villanást vet oda. Ajh, beh szép! Jöhet az óriás.
ANKA
S ha leány lesz?
GIDRÓ
Fiúval üzen az Isten: de ha gavallér, virágot küld.
MÁRIKA
A ház bal ajtaján kilép, lejön a lépcsőkön, s a karján egy szőttes abrosszal közeledik. Apjok!
GIDRÓ
Nekihajolva a két veszekedő szarvasbogarat figyeli. Hallom.
MÁRIKA
Mindjárt jönnek a vendégek. S maga csak ül, megpottyanva? Bontja az abroszt. Húzódjék: terítem az abroszt!
GIDRÓ
Felemeli a két karját, elhárító módon. Várj egy kicsit!
MÁRIKA
Mi van ott? Karjára veti az abroszt, s maga is közelebb búvik. Mit néz, olyan lelkiből?
GIDRÓ
Nem látod? Két szarvasbogár. Verekednek.
MÁRIKA
Már azok is verekednek?!
GIDRÓ
Vínak. Mint két kicsi szarvas: az agancsokkal.
ANKA
Kötés közben. Kóbor doktor az egyik. S Ciprián barát a másik.
MÁRIKA
Átok két bogár! Söpörje le őket, apjok!
GIDRÓ
Várj egy kicsit.
MÁRIKA
Megölik egymást, az asztalomon! Maga okos forty!
GIDRÓ
Káin is megölte Ábelt, pedig az Isten unokái voltak.
ANKA
Hát akkor Isten akarja, hogy háborúság legyen?
GIDRÓ
Nyilván.
ANKA
Ha ez így van, akkor csak játszik velünk az Isten. Mert másfelől belénk oltotta a békesség vágyát.
MÁRIKA
Ne vétkezzetek!
GIDRÓ
Belénk oltotta, belénk. Hogy kezdjük el a harcot, s majd vessünk véget neki.
MÁRIKA
Hát akkor vessen véget! Kezdi kibontani az abroszt. Mert meg akarom teríteni az asztalt.
GIDRÓ
Avatkozzam belé a szarvasbogarak dolgába?
MÁRIKA
Avatkozzék!
GIDRÓ
De miképpen? Mert vagy úgy avatkozom belé, mint az Isten: s akkor lesöpröm innét. Vagy pedig békességet teszek közöttük, emberi módon.
ANKA
Emberi módon, inkább.
MÁRIKA
Úgy, úgy.
GIDRÓ
Akkor széjjelválasztom őket. Gonddal csinálja.
MÁRIKA
Gyerünk! Ne pepecselje őket!
GIDRÓ
Itt van az egyik. Odaadja Márikának. Tedd a fa tövire!
MÁRIKA
Sietve és ügyelve a fa tövére teszi.
GIDRÓ
Közben a másik szarvasbogarat is felveszi. Így, né: te is mehetsz. Odaadja Márikának. Viheted ezt is, a másik fához.
MÁRIKA
Azt is megteszi, de útközben eldobja a bogarat: rázza a kezét és szipog.
ANKA
Megcsípte?
MÁRIKA
Meg. A szemét törölgeti.
GIDRÓ
Mért sírsz, te Márika?
MÁRIKA
A maga bogara miatt.
GIDRÓ
Inkább én sírhatnék, nem te.
MÁRIKA
Egészen más, már józan hangon. Maga mért?
GIDRÓ
Nehéz igazságot tenni, azért. S embernek lenni. Mert ezeket is széjjelűztem, a küzdelem közepén. Egyformán mértem nekik. Pedig az egyik nyilván a támadó volt, a másik pedig a jogos védekező. De csak az Isten tudja, hogy melyik volt ez, s melyik volt amaz!
ANKA
Mondom, hogy az Isten játékot űz a világgal.
MÁRIKA
Miközben teríti az asztalt. Ne vétkezzetek! Ámbár könnyen lehet, hogy csakugyan játékot űz.
ANKA
Nézi, hogy a gonosz megtámadja a jót? S nézi, hogy az ártatlanok szenvedjenek!
GIDRÓ
Nem hihetem. Ha a feleségem s a gyermekem mondja is.
MÁRIKA
Hát?! Terítés közben fennakadt Gidró előtt az abrosz. Rendezze el ott maga előtt az abroszt!
GIDRÓ
Miközben rendezi. Mert nézzétek meg: a mindenség dolgai pontosan folynak, a maguk fölséges rendjében. Tavasszal a virágok kinyílnak, nyáron megérik a gabona, s ősszel a gyümölcs. Egyszer a jó is elveszi jutalmát, s a gonosz megbűnhődik. Csak éppen az óra, a miénk s a mindenségé, nem egyformán jár.
MÁRIKA
Nagyot sóhajt. Ah jaj!…
GIDRÓ
Nem így van?
MÁRIKA
Simogatja Gidrót. Édes apjok, kedves uram… Mennyit hallottam én ezt, negyven esztendőn keresztül… Mennyit hallottam, Istenem!
GIDRÓ
S nem volt igazam?
MÁRIKA
Igaz volt, mert ilyen volt: a jobb és igazabb világ embere. S élt magában mindig a lélek, mint a hal a vízben. Nem mondhatok mást, ezen a mái szent napon sem.
GIDRÓ
S ha nem lettem volna ilyen, hozzám jöttél volna, ezelőtt negyven esztendővel?
MÁRIKA
Nem.
GIDRÓ
Nohát.
MÁRIKA
Csak egy dolog, egy!
GIDRÓ
No!
MÁRIKA
Csak az az egy, hogy az óráját igazítaná egy kicsit közelebb magunkhoz. Hogy a mi életünket ketyegné inkább, s ne a világ idejét.
GIDRÓ
Állj meg, asszony! Mert az a kidöccent kóbor doktor s ez a sivár Ciprián barát is addig tologatta a maga óráján a mutatót, amíg az egyik ilyen lett, s a másik olyan. Azt akarod?
MÁRIKA
Elbujdosnám, annyi bizonyos.
GIDRÓ
Ugye! Hát akkor mi hibádzik?
MÁRIKA
Ezt kérdi maga, édes apjok?! Nézze meg ezt a gyermeket, édes egyetlenünket! Férjhez adtuk: férje nincs. Megnehezült a gyermekvárásban: a gyermeknek apja nincs. Szipog. Árvább lett, mint a vadmadár elejtett tolluja…
ANKA
Majd ellebegtet engem a jó szél.
GIDRÓ
Hallod! Mért sírsz? Hiszen te is azt mondtad, hogy vidáman él bennem a lélek. A lélek pedig a reménység forrása.
MÁRIKA
Reménység helyett kicsi buba lesz. Nem érti?!
GIDRÓ
Hogyne érteném! Éppen azért mondom, hogy ne sírj!
MÁRIKA
De egyebet mit tudjak csinálni?!
GIDRÓ
Bízzál! S öntsd el reménnyel a hegyet! Hiszen Ankának férje van; s ha meglesz a kicsi buba, akkor annak apja is lesz.
MÁRIKA
Már nem sír. Mondtam, hogy az óráját igazítsa meg, csak egy kicsit.
GIDRÓ
Az én órám jól jár!
MÁRIKA
Ha jól jár, akkor nézze meg rajta, hogy kilenc hónap óta hányszor járt itt ennek a gyermeknek az ura!
GIDRÓ
Szíve-lelke itt van.
MÁRIKA
Keze-lába nincs neki?!
GIDRÓ
Hányszor mondjam, hogy igában tartja a barát?!
MÁRIKA
Hagyja ott!
GIDRÓ
Értsd meg, azzal az arany fejeddel: nem akarom, hogy törjék a dolog, jajszóval és gyásszal esetleg. Jobb, ha áradva bár, de mentire szalad a hegyi patak. Mert ahol tajtékozva tovahömpölyög, ott mégis inni ad a füveknek és a szarvasoknak. S végül beléfut a tengerbe, ahol megnyugszik, és így szól: emberek élnek a hegyen, akik hisznek abban, hogy a hegyi patak eléri a tengert, és az igaz szándék a győzedelmet.
ANKA
Boldog vagyok, édesapám.
GIDRÓ
Örömteli büszkeséggel. No, Márika: mit szólsz?
MÁRIKA
Félnek, azt.
GIDRÓ
Ki fél?
MÁRIKA
Maga s Fülöp. Mind a ketten!
GIDRÓ
Kitől, ugyanbiza?!
MÁRIKA
Attól a kutya baráttól.
GIDRÓ
Nem félünk, csak féltjük az életet. Ami két ember sorsában van; s a bimbót, ami a szív alatt. Mondtam már.
MÁRIKA
Hát csak lebegjenek, mint a pók a maga fonalán.
ANKA
Addig lebegünk, amíg a földre ereszkedünk: anyám, egyetlenem!
MÁRIKA
De mikor, arany gyermekem?! Hiszen maholnap itt a kicsi buba!
GIDRÓ
Ahol gyümölcs lesz, ott gazda is lesz. Mert annak mindig az volt a rendje vagy a törvénye.
MÁRIKA
S ha neki lesz igaza: a barátnak?!
GIDRÓ
Mért lenne, te Márika!
MÁRIKA
Akinek Isten a barátja, könnyen a mások nyakára hág.
GIDRÓ
Barátja?! Rossz katonája!
MÁRIKA
Hát a kóbor doktor? Az sem tudta megnyírni annak a vad barátnak a borzát?
GIDRÓ
Nyírják egymásét, de annál jobban nő.
MÁRIKA
Hát mit akarnak?
GIDRÓ
A barát azt mondja, hogy csak lélek van: s vesszen minden egyéb, az emberrel együtt. A doktor pedig azt mondja, hogy a lélek csak kerge beszéd, mert az ember sem egyéb, csupán szaporító állat.
ANKA
Kölykezik, mint a macska.
MÁRIKA
Micsoda?!
ANKA
Nekem mondta. S azt magyarázta, de hányszor: hogy aki hűséges, önmagát csalja; aki pedig házasságot köt, álorcát ölt magára.
MÁRIKA
Dúlt megbotránkozással. Apjok!
GIDRÓ
No.
MÁRIKA
Hát maga ilyen vendégeket hívott, ma estére?!
GIDRÓ
Te mondtad, hogy hívjam meg őket, te Márika!
MÁRIKA
De nem tudtam, hogy ezek embert irtanak s kölykeznek!
GIDRÓ
Immár így van.
MÁRIKA
Nno, akkor azok széjjeltépik a világot. Még ma, ennél az asztalnál!
GIDRÓ
Majd összerakom én, ne búsulj.
ANKA
Én is hordom a téglát.
GIDRÓ
A pihéket, arany gyermekem, a pihéket. Mint a madár.
ANKA
Fülöppel együtt.
MÁRIKA
Fülöp?! Csak egyet szól a barát: s a te Fülöpöd kiejti a pihét a szájából.
ANKA
Az rég volt…
GIDRÓ
Én is azt hiszem, hogy kinőttek már a vihartollai.
MÁRIKA
Az isten látott ilyen apa-madarat, amelyik ilyen lassan tollasodjék.
GIDRÓ
Mélyről jöttek azok a tolluk, asszony! Mert a barát a gyökérig hatolt, s már ott tépdesett.
MÁRIKA
Elválik. no.
ANKA
S ha a barát mégis otthon rekeszti? Mi lesz akkor, édesapám?
GIDRÓ
Olyan nincs! Mert először: bárhogy is eljön. Másodszor pedig: a barát szívesen is hozza őt, ha beléteheti a zsebibe.
ANKA
S onnét majd kiugrik, a zsebiből.
MÁRIKA
Párnát tartunk alája, hogy meg ne üsse magát.
ANKA
Amelyiken én annyit sírtam, azt a párnát.
LÁZÁR
Csak a kiáltása hallatszik. Hó-hé!
GIDRÓ
Valaki már jő!
MÁRIKA
Jesszusom! Még nincs semmi az asztalon! Szalad a ház felé, fel a lépcsőkön, s majd eltűnik a bal ajtón.
LÁZÁR
Közben szem elé tűnt, jön. Hova szalad, Márika néném?
MÁRIKA
A lépcsőkről. Futok magam után.
GIDRÓ
Ez Lázár, a vadász-madarász.
LÁZÁR
Énekelve közeledik az asztal felé.
| Szép állat a kecske, |
| Fejik minden este, |
| Csak az a kár, hogy a tolla fekete. |
Utána megáll, és tréfás, nagy hangon köszön. Jó estét a háznak s a benne lakóknak!
GIDRÓ
Gyere, gyere! Mit hoztál!
LÁZÁR
Közel lép, fegyver a bal karján, két markával egy madarat takargat. Hoztam egy vadgalamb-fiúcskát a kislánynak. Ha meg nem sérteném.
ANKA
Csak most néz oda. Egy évet elkésett, de köszönjük.
GIDRÓ
Add csak ide! Béviszem a házba. Elveszi a madarat, és béviszi a házba.
LÁZÁR
Fegyverét a fa tövéhez támasztja. Nem fogadsz valami nagy hozsannával, úgy látom.
ANKA
Nincs húsvét.
LÁZÁR
Majd lesz egyszer.
ANKA
Annyira bízik maga?
LÁZÁR
Én annyira.
ANKA
Pedig azt hittem, hogy a disznó már elment onnét, a makkos fa alól.
LÁZÁR
Ott van, s a makk érik.
ANKA
Félek, hogy a mókus megeszi. Még fenn a fán.
LÁZÁR
Az a mókus szent vízzel él, s odúban csücsül. De azért te ne búsulj, mert én a gyermeket is vállalom. Amelyik születőben van, s mástól: azt a gyermeket.
ANKA
A szeme, mint az ítélet, rápattan Lázárra; aztán feláll, és bemegy a házba.
LÁZÁR
Bamba meglepődéssel néz Anka után, majd magához tér. No, ez jól itthagyott engem! Körülnéz; majd a fegyverét megtölti, és visszatámasztja a fa tövére.
MÁRIKA
Éppen akkor jön, amikor Lázár tölti a fegyvert. Egy tálban kalácsot hoz, s egy lapítón, késsel együtt, nagy kerek sajtot. Mit csinálsz, Lázár?
LÁZÁR
Megtöltém ezt a fegyvert.
MÁRIKA
Kinek az életét akarod kioltani? A kalácsot és a sajtot az asztalra helyezi.
LÁZÁR
Járhat a vad; vagy a makkon a mókus. Leül a bal pad túlsó szélére.
MÁRIKA
Mi újság otthon, a szálláson? Leül a szemben levő kisebbik padra.
LÁZÁR
Mi lenne? Munka!
MÁRIKA
S mennyit tudtok megkeresni?
LÁZÁR
Százhúsz-százötven pengőt egy hónapban.
MÁRIKA
S Fülöp?
LÁZÁR
Ő sem többet. Ha csak fel nem megy ma este a mennyek országába. Ott többet kereshetne.
MÁRIKA
De eljön ide, ma este? Azt kérdem.
LÁZÁR
Nehezen hiszem. A barát a szívén ül, s a fején térdepel.
MÁRIKA
Hát csakugyan olyan kutya az a barát?
LÁZÁR
Aki azt mondja, nem mond igazat, Márika néném. Mert hármat kitenne a szerzetes, úgy dolgozik. S igazságos ember!
MÁRIKA
Igazságos?! Aki oly kegyetlen rabigában tartja az öccsét?!
LÁZÁR
A javát akarja neki, azért. De máskülönben is: a kisdedekre és az együgyűekre vigyázni kell.
MÁRIKA
Jaj, beh összevissza vagytok!
A jobb oldali ösvényen feltűnik Vikáros, a botra támaszkodva s egy kicsit billegve jön; s utána Linka, a szatyorral.
VIKÁROS
Jókedvvel, de a hadakozásra hajlam van a hangjában. Jönnek a vándorok!
MÁRIKA
Feláll, néhány lépést elejökbe megy. Tessék, tessék!
VIKÁROS
Jó estét, Gidróné asszony! Kezet fog.
MÁRIKA
Tessék, csak tessék. Linkával is kezet fog. Hogy van, doktorné asszony?
VIKÁROS
Linka helyett ő felel. Mint a farok a bakmacskán.
Nevetnek.
MÁRIKA
Tessék leülni!
VIKÁROS
Én vagyok a bakmacska, Gidróné asszony!
MÁRIKA
Mindjárt gondoltam.
VIKÁROS
Miből?
MÁRIKA
Hát: kunkorítja a szót.
VIKÁROS
Közben már készülődött leülni, a bal padon, Lázár mellé. A kampósbótot a pad támlájára akasztja, s le is ül. Lesz barát, vagy nem lesz barát?!
MÁRIKA
Az uram meghívta.
VIKÁROS
No, mert az oroszlánnak hús kell!
MÁRIKA
Az előbb még macska volt.
VIKÁROS
A feleségemnek macska, mert ő félne az oroszlántól. De a barátnak oroszlán! Itt lesz, vagy nem lesz itt?!
MÁRIKA
Mondtam, hogy az uram meghívta. A többit Lázár jobban tudja.
VIKÁROS
Mintha csak akkor jutna eszébe: feláll, és kezet fog Lázárral. Jó estét kívánok, uram!
LÁZÁR
Nem áll fel. Jó reggelt!
VIKÁROS
Hogy-hogy?!
LÁZÁR
Előrelátásból.
VIKÁROS
No: lesz barát, vagy nem lesz barát?!
LÁZÁR
Amikor eljöttem, éppen élesített egy villogó nagy kardot. Ebből úgy gondolom, hogy ide készül.
MÁRIKA
Üljön le, gyógyász asszony!
LINKA
Hálás bólogatások között leül Vikáros mellé, aki most már Linka és Lázár között ül.
VIKÁROS
Közben folytatja. Nagy kardot élesített?
LÁZÁR
Azt. Egy arkangyal dobta le neki, a bükkfa tetejéből.
MÁRIKA
Benne van a tréfában. S a kard mellé milyen szózat hallatszott?
LÁZÁR
Szavalja. Forgasd az Úr dicsőségére, a kóbor sátánok ellen, kik az erdőkitermelésnél felütik a fejüket!
GIDRÓ
Közben a ház felől közeledett; egy kis füles csebret hoz, s abban két üveg italt. Az üvegek nyaka kilátszik. Éppen a „szózat” utolsó szavaira érkezik az asztalhoz. S név nem hallatszott? Név!
LÁZÁR
Nevet nem hallottam, mert vikáros volt a levegő.
VIKÁROS
Szinte pattanva, feláll; s majd gyorsan leül.
GIDRÓ
Mi az, doktor úr?
VIKÁROS
Köszöntem magának, Gidró bátyám.
GIDRÓ
Mindjárt leülök én is. A csebret a fa tövére teszi.
LÁZÁR
Maguk jól diskurálnak.
GIDRÓ
Ahogy tudunk. Ugye, doktor úr?
VIKÁROS
Lázárhoz. S maga hogy?
LÁZÁR
Kivel hogy.
VIKÁROS
Teszem, velem.
LÁZÁR
Kihez van szerencsém?
VIKÁROS
Hozzám.
LÁZÁR
Tartsa meg!
VIKÁROS
Élek a kedvező alkalommal.
Kezet fognak, mintha gratulálnának egymásnak. Mindenki nevet.
LÁZÁR
Szeme a csebren megakad. Psszt! Senki ne mozduljon! Merőn nézi a két üveg nyakát, s ültéből még előre is görbül: úgy játssza meg, mintha meglátott volna valamit.
VIKÁROS
Nem téveszti meg a játék; a feszült csendben súgva kérdi. Mi van ott?
LÁZÁR
Egy nyúl a cseberben. A két füle kilátszik.
VIKÁROS
Az nem nyúl!
LÁZÁR
Hát?
VIKÁROS
Üveg, s benne ital.
LÁZÁR
De nyúl!
VIKÁROS
Akkor meg kéne lőni!
LÁZÁR
De mivel?
VIKÁROS
Pohárral!
A fojtott szavak után egyszerre feloldódik a feszültség.
GIDRÓ
Hozz poharakat, te Márika! Utána leül, a kisebbik padra.
MÁRIKA
Besiet a házba.
LÁZÁR
Szilva, Gidró bátyám? Az üvegekre int.
GIDRÓ
Szilva s földi eper.
VIKÁROS
Földi epret, a doktornak földi epret!
LÁZÁR
A béka megnyalta: s maga megissza?!
VIKÁROS
Meg én, uram!
LÁZÁR
S kinek a bőrire issza meg?
VIKÁROS
Van egy barát, aki csupa lélek. Hát annak a léleknek a bőrire!
LINKA
Hagyd békében azt a szerzetest!
VIKÁROS
Szigorúan. Csak lélek az ember: azt papolja! Igaz vagy nem?!
LINKA
Igaz.
VIKÁROS
Hát kell a léleknek bőr?!
LINKA
Kell, mert este hűvös van.
LÁZÁR
Csont.
VIKÁROS
Odakapja a fejét, mert nem érti. Mi az, hogy csont?!
LÁZÁR
Maga mondja: bőr; én mondom: csont. Tartsunk össze!
VIKÁROS
Hülye.
LÁZÁR
No, ugye! Üsd pofon, s még ő haragszik!
VIKÁROS
Sajnálkozással. Bocsánat, Gidró bátyám.
GIDRÓ
Nincs semmi baj. Lázár jó kolléga: nem haragszik.
VIKÁROS
Hegyes ujjal mutat Lázárra. Ez kolléga?!
GIDRÓ
Biza-bizony.
VIKÁROS
Mit gyógyít?
LÁZÁR
| A likat szeggel, |
| Hideget meleggel. |
| Csupasz bőrt szőrrel, |
| A sebet bőrrel. |
Utána köznapi hangon. Ha használ, jó; ha nem használ, mondj el hátulról egy miatyánkot.
Mind nevetnek.
MÁRIKA
Az utolsó szavak alatt kilépett a házból, s közeledik a poharakkal. Az ösvények torkolatánál balra tekint: rögtön meggyorsítja a lépteit, de még nevetnek, amikor odaér az asztalhoz. S már mondja, az utolsó lépések alatt, kicsit szorongva s lelkendezve. Apjok! Édes apjok!
GIDRÓ
Mi az, aranyom?
MÁRIKA
Jön a barát! Utána leteszi a poharakat az asztalra. A bal oldali ösvényen már közeledik Ciprián s mögötte Fülöp.
GIDRÓ
Rögtön feláll, s elejébe megy Cipriánnak. Isten hozta, tisztelendő öcsém!
CIPRIÁN
Áldja meg az Úr, Gidró bátyám!
Nem messze állnak az asztaltól; s miközben kezet fognak, már odalépett Márika is.
GIDRÓ
Vállon átöleli a feleségét, úgy mutatja be. Az asszony. Ma rúgjuk el a negyven évet, mint házasok.
CIPRIÁN
Szép idő. Nem fog az asszonnyal kezet, hanem az asztal felé lép. Gidró mellette van.
Márika hátramarad Fülöphöz.
LINKA
Mihelyt Ciprián az asztal felé mozdul, feláll.
VIKÁROS
Nagyot ránt a Linka karján. Ülj le!
CIPRIÁN
Dicsértessék!
LINKA
Mindörökké, ámen.
LÁZÁR
A többi a Fülöpé. Egyedül nevet.
VIKÁROS
Leszegett fejjel hallgat.
GIDRÓ
Tessék, tisztelendő öcsém! Tessék! Mutatja Cipriánnak a helyet.
CIPRIÁN
Köszönöm, köszönöm. A bal padon, a középen leül.
LINKA
Utána szintén leül.
GIDRÓ
Oszd ki a poharakat, Márika! Rögtön megy, és a két fáklyagyertyát, a fogantyúknál fogva, feljebb emeli.
A gyertyák egyszeriben nagyobb fénnyel égnek.
MÁRIKA
Ülj le te is, Fülöp!
FÜLÖP
A Ciprián jobbjára leül.
Csend. Mindenki várakozik, hogy ki mit mond.
LÁZÁR
Végre elröhinti magát. Ha nem hallgatnánk, akkor mit csinálnánk?!
Ismét csend. Messze két kutya, mérges ugatással, felelget egymásnak.
LÁZÁR
Fészkelődés után odakiált Gidrónak. Gidró bátyám!
GIDRÓ
Itt vagyok. Már indult is vissza az asztalhoz.
LÁZÁR
Jöjjön, mert mindenki egyszerre akar beszélni!
GIDRÓ
Nocsak. Odaér az asztalhoz.
LÁZÁR
Szóljon belé maga is ebbe a csivitelésbe!
GIDRÓ
Nem vagyunk verebek; ugye, doktor úr?
VIKÁROS
Vegyes, vegyes! Mennyei madár s vándormadár.
LÁZÁR
S egy kicsi pálinka! Nyújtja a poharát.
GIDRÓ
Tölts, Fülöp! Mindenkinek!
FÜLÖP
Hogyne, hogyne. Töltögetni kezd.
GIDRÓ
Te pedig, Márika lelkem: eredj szépen, s hozd ki azt a gyermekasszonyt, hadd legyen csakugyan egy madár is közöttünk. Leül a kisebbik padra.
MÁRIKA
Indul, s bemegy a házba.
LÁZÁR
Úgy, úgy. Hátha akkor Fülöp is vakkant egyet-kettőt.
FÜLÖP
Töltögetés közben. Ha tőled megtanulhatom, ugatok is szívesen.
LÁZÁR
A bárány megriadna, te!
FÜLÖP
Nem annyira, mint a farkastól.
GIDRÓ
Kedvesen kezdi, de elkomolyodik. Ne szaporítsátok tovább a gazdaságot! Van itt már minden: kutya, macska, oroszlán, vándormadár, mennyei madár. Megkavarodott jól a világ, hogy ilyen kevés emberből annyi minden kitelik!
LINKA
Csak ember van kevés. Ugye, tisztelendő atyám?
CIPRIÁN
Sokan mondják: „Uram–Uram,” de kevesen jutnak bé a mennyek országába.
VIKÁROS
Ez béjut, ez az én asszonyom. Mert ide nézzen, páter uram: van neki imádságoskönyve is! Kiragadja a szatyorból a könyvet, és lobogtatja.
LINKA
Szinte bocsánatot kérve, tájékoztatásul. Füves könyv, tisztelendő atyám.
VIKÁROS
Gunyorosan, kötekedve. Miatyánk helyett beléndek van benne!
GIDRÓ
Poharát a Vikároséhoz kocogtatja, hogy maradjon abba a berzenkedés. Igyunk inkább. Egészségire, doktor úr!
VIKÁROS
Égi beléndek: szatyorba vissza! Visszateszi a könyvet; majd felemeli a poharat. Földi eper: előre!
GIDRÓ
Mindenkinek van?
FÜLÖP
Két pohár üres.
GIDRÓ
Hát ki nem jött el?
FÜLÖP
Egyik Dorót bátya, az öreg.
LÁZÁR
A másik a bárányé!
FÜLÖP
Ő nem iszik.
GIDRÓ
Akkor szamaritánus pohár, úgy látszik.
TERGE
Már előbukkant a bal oldali ösvényen: nézett a ház felé is, de aztán, kicsit tétován, az asztal felé közeledik. A katonaruhája gyűrött és elviselt, a katonasapka helyett már egy rossz kucsma van a fején. Nem jön egészen közel, hanem odaköszön és megáll. Bocsánat: jó estét!
GIDRÓ
Ültéből hátrafordul. Mi az, vitéz öcsém?
TERGE
Azt mondja az a szénégető istenes öreg, hogy a szerzetes atya itt van. Hát ahhoz jöttem.
CIPRIÁN
Itt vagyok, itt.
VIKÁROS
A homlokára üt. Hopp! Hiszen ez a töprengő katona!
TERGE
Az vagyok, doktor úr.
GIDRÓ
No, ha mindenki olyan jól ismer téged, akkor gyere ide, s ülj le.
TERGE
Köszönöm szépen. Leveszi a kucsmáját.
GIDRÓ
Húzódj oda, az atya mellé!
TERGE
Leül a Ciprián baljára. Aki még nem ismerne: a nevem Terge.
GIDRÓ
Tartsd ide azt a szamaritánus poharat! Tölt neki.
LÁZÁR
Ne sokat, Gidró bátyám, mert hadat üzen nekünk.
TERGE
Abból már megbuktam, a hadi dologból. Éppen ez hajtott a szerzetes úrhoz.
VIKÁROS
Vak, vak.
TERGE
Kérdőn néz Vikárosra. Ezt nem értem.
VIKÁROS
Tagoltan. Vak jött világtalanhoz.
TERGE
Így már értem. De hát valahogy majd eltapogatunk.
Közben Márika és Anka kijött a házból, s közelednek az asztalhoz.
MÁRIKA
Hát ez a mi lányunk-virágunk.
FÜLÖP
Feláll, úgy fogadja Ankát.
CIPRIÁN
Fülöphöz. Ülj le!
ANKA
Kinek jó estét, kinek jobbat!
LÁZÁR
Nekem a jobb dukál!
CIPRIÁN
Fülöphöz. Azt mondtam, hogy ülj le!
ANKA
Hát akkor üljünk le, hogy ne legyen fennakadás.
Leülnek: Anka a Gidró baljára, Márika a jobbjára, a kisebbik padon.
MÁRIKA
Leülés közben. Ha már olyan nagy a régula. Ugye, apjok?
GIDRÓ
Az akarat megvan mindenkiben, valamilyen. Az egyszeri ember is isten akart lenni. De mikor az lett, olyan régulát hozott, hogy az utakra és az ösvényekre, ahol a szerelmesek járnak, rakjanak keresztbe egy szalmaszálat. Hát a szalmaszálat a szerelmesek kikerülték, de az isten belébukott, abba a szalmaszálba.
Mind Cipriánra néznek, majd Vikárosra.
VIKÁROS
Én nem vagyok híve a szalmaszálnak!
MÁRIKA
Maga nem. Csak a rózsákat vagdossa le az utakon és az ösvényeken.
VIKÁROS
Én?! A rózsákat?
MÁRIKA
Maga hirdeti, hogy nem kell szerelem, csak szaporodás. S az is házasság nélkül!
VIKÁROS
Mondom is!
TERGE
Az én kedvesemnek is azt ajánlotta, hogy szaporítsa az emberiséget. De amikor házasság nélkül akartam arra rábírni, akkor a leány útra tett engem, s még a kutyát is reám uszították.
ANKA
Rágják is össze, az ilyent!
VIKÁROS
Ne szóljon, akinek ég a háza!
MÁRIKA
Nem ég!
LÁZÁR
Füstöl egy kicsit, no.
FÜLÖP
Nem hiszem, hogy füstölne. Csak a maga szemét csípi valami.
CIPRIÁN
Fülöphöz. Te őrizd a fényességet. Nem dolgod a füst.
VIKÁROS
No, itt a szalmaszál.
CIPRIÁN
A lélek előtt nincs szalmaszál.
VIKÁROS
Csak köd; s utána a vízözön.
CIPRIÁN
Isten lebeg, köd és víz fölött.
VIKÁROS
S egy kevés ökörnyál.
Csend.
MÁRIKA
Apjok, hát maga nem szól semmit?
GIDRÓ
Szólhatok, de hát a vendégeké az elsőbbség.
LÁZÁR
Halljuk! Mi elsőnek tesszük Gidró bátyámat.
FÜLÖP
Úgy van!
LÁZÁR
Ki van ellene? Körülnéz. Senki!
MÁRIKA
No, öreg apjok: fújja meg a trombitát!
GIDRÓ
Mondom, hogy elsőbben a vendégeké a szó. De hát, ha szélesebben tekintjük, én is vendég vagyok. Nem ugyan ebben a házban, hanem a földön. Tehát ebben az öltözetben szólok.
TERGE
Hallgatjuk, figyelemmel.
GIDRÓ
Feláll. A jelen baráti személyeket mind szíves lélekkel szólítottuk fel arra, hogy ma este hozzánk eljöjjenek. De sőt, mint bolygó lepke, egy katona is megjelent körünkben. Nyilván azért, hogy világosságot és melegséget találjon itten.
TERGE
Azt keresek, azt!
GIDRÓ
Bennem a parázs már nem fiatal fának a parázsa. De arra váltig jó, hogy a szavaimnak olyan meleget adjon, ami nem csalóka.
LINKA
Jaj, beh nagy ritkaság!
VIKÁROS
Csend!
GIDRÓ
Folytatja. Negyven esztendővel ezelőtt, amikor megházasodtunk – A felesége fejére teszi a kezét, de nem áll meg a beszédben. –, hát akkor ezen a helyen csak egy kicsi ciheres mező volt, s rajta egy kaliba, melyben nagy viharok jöttén bárki megbújhatott. Ennyit adott nekem apám, mert ennyi volt. Mi pedig, mint zsenge házasok, nagy elszánással ide röppentünk, mint bizakodó s csakugyan két vadmadár.
MÁRIKA
Törülgeti a szemét.
GIDRÓ
Leveszi a kezét. Aztán küzdelembe bocsátkoztunk; s ha elestünk, felkeltünk. S mivel egy test és egy lélek voltunk, a bajok együtt serkentettek, s a szeretet melege együtt érlelt minket. De vajon így lett volna-e, ha barlangot csinálunk magunknak, amelyben állatok módjára élünk? Vagy lenge sátrat, amelyben huhog a lélek, a megvetett testnek a fészkiben? Hát mi nem csináltunk barlangot. Nem csináltunk lenge sátrat. Hanem emberi hajlékot, melyben a test és a lélek együtt van! Bizony, emberi hajlék volt mindig ez a ház, mert ide a szegény étekre és melegre bármikor betérhetett; mert itt a jó embernek mindig jósággal fizettek, s az igaznak igazsággal. Ezekhez a világi igékhez nem voltunk soha hűtlenek: s mivel az emberiség, nagy résziben, szegényekből, jókból és igazakból áll, hát az emberiség üdve itt meleg fészekben ült örökké…
ANKA
Fog is.
GIDRÓ
Nem azért mondtam el mindezeket, mintha ezen az ünnepen, házasságunk őszi napmelegén, tollászkodni vágyakoztam volna. Hanem azért, hogy legyen a mi életünk ábrázolat. Ábra legyen azoknak a számára, akik hisznek a test és a lélek egyességében. Akik az emberiség nagy számának: a szegényeknek, a jóknak és az igazaknak segítséget nyújtanak és üdvöt szereznek. Legyen példa azoknak, akik egyenes utat akarnak örökül hagyni. Mindenkinek legyen az! De a tanítványok között, akik ebben az erjedő világban hirdetni fogják és betöltik az igét, azok között a legelső mindig az én gyermekem legyen. Magához öleli Ankát. Ez az én gyermekem, aki maga s majdan minden ivadéka úgy csörgedezzék belé a jövendő tengerébe, ahogy folydogál a tiszta hegyi patak…
ANKA
Az apja nyakába borul.
MÁRIKA
Törülgeti a könnyeit.
Mindenki feláll, csak Ciprián és Vikáros nem.
LÁZÁR
Követjük a példát, Gidró bátyám!
GIDRÓ
Gyöngéden visszaülteti Ankát a helyére; s felemeli a poharat. Kinek-kinek egészségire!
Isznak, leülnek.
MÁRIKA
Kalácsot, sajtot! Tessék használni!
Vikáros egy szelet sajtot tesz maga elé, s abból tördös. Mindenki csippent valamit, csak éppen Ciprián, Anka és Linka nem eszik.
GIDRÓ
Tölts is, Fülöp!
FÜLÖP
Sorjában töltöget, közben folyik a beszéd.
LÁZÁR
Igen, igen. Ha már itt vagyunk a kánai menyegzőn. Csak az ital itt jobb. Mert ha ott is ilyen pálinka lett volna, a tanítványok is eljártak volna egy-egy lassú csárdást.
VIKÁROS
Itt nem tolonganak a tanítványok. Úgy látom.
LÁZÁR
Én már jelentkeztem!
FÜLÖP
Elsőnek a tizenkettedik.
ANKA
Vagyis Júdás.
VIKÁROS
Puff neki!
LÁZÁR
Maga mit pufogtat, doktor úr? Talán neve napja van?
VIKÁROS
Van, van. Nem akar engem felköszönteni?
LÁZÁR
Én szívesen.
VIKÁROS
Ütögeti a poharával az asztalt. Figyelem! Rámutat a mutatóujjával Lázárra. Oda figyelem!
LÁZÁR
Feláll. Tisztelt vendégkoszorú! Itt a gyógyász úr elejtette, hogy a mai napon neki neve napja van. Hát ebből az alkalomból kívánjuk neki, hogy: az isten őt őrizze meg tűztől, víztől, dühös cinegétől, kártól, marhától, jó szerencsétől, a két szeme világától, s végre a mennyek országától! Leül.
VIKÁROS
Rámutat Lázárra. És magától!
Nevetnek.
LÁZÁR
A maga diadalában. Jöhet a következő!
TERGE
Hát akkor, ha már többen kezdenek szólani, én is elmondom, amit magamban megérleltem. Ugyanazt gondoltam, hogy egyedül csak a szerzetes úrnak fogom megvallani. De hát a házigazda igéi annyira megbátorítottak, hogy sok fül hallatára is kinyitom a lelkemet. Vagyis: én nemcsak azért voltam bizonytalan katona, mert szükség esetén harcolni nagy kérdésnek látszott. Hanem azért is, mert megismertem egy lányt, aki mellett tartózkodni öröm volt. Ez egy. A kettő pedig az, hogy a Vándor úr tanácsára én mohó lettem, és házasság nélkül szaporítani akartam az emberiséget. Ennek folytán úgy leszedtek rólam minden emberséget, hogy bár hibás voltam, mégis gyökeremig megcsalódtam. Annyira meg, hogy bennem a világ megrothadt egészen. Gondoltam hát, eljövök a szerzetes úrhoz, és megmondom neki: – Feláll, és Ciprián felé fordul. – atyám, fogadjon engem is tanítványának, mert az én hazám is az egekben van. Leül, magába roskadva.
MÁRIKA
Én is letörtem volna egy ilyen csábítónak a derekát.
LÁZÁR
No, messze hord egy kicsit az a puska, Gidróné asszony!
ANKA
Mert a közelben is van a doktor úrnak egy tanítványa. Ugye?!
VIKÁROS
Nekem tanítványom? A feleségemen kívül?!
ANKA
Tudja Lázár, hogy kiről beszélek.
LÁZÁR
Valahogy megfejtem, s béküldöm az újságnak. Hadd nyerjek egy álarcot, jutalmul.
ANKA
Egy nem elég magának.
GIDRÓ
Hadd nyerjen, hagyjátok.
ANKA
De az álarccal a házasságra céloz!
MÁRIKA
Nálunk pedig nem álarc a házasság!
VIKÁROS
Mindenütt álarc!
ANKA
S nem kölyket szülnek az asszonyok, hanem gyermeket!
MÁRIKA
Úgy van! Ezért tépték meg a tollát ennek a katonának is.
TERGE
Megtépték, bizony.
VIKÁROS
Tollu nélkül pedig nehéz lesz.
TERGE
Mi lesz nehéz?
VIKÁROS
Oly messze, az egekben alapítani hazát.
CIPRIÁN
Milyen vallású vagy, fiam?
TERGE
Mohamedán. Az apám török, azért.
VIKÁROS
Szálem alejkum! Gyere a szívemre!
LÁZÁR
Nono! Nem kell ezt a katonát eltéríteni a szerzetes úr mellől. Tergéhez fordul. Csakhogy öcsém, ha nálunk leszel tanítvány, akkor nem szabad házasodni!
TERGE
Ez igaz, szerzetes úr?
CIPRIÁN
Szent Pál nem ajánlja a házasságot. Én a test örömeit bűnnek tartom a lélek ellen. Aki pedig bűnben éli napjait, mellettem nincsen helye.
TERGE
S ha mégis valakit, egyszer majd, szívből megszeretnék?
CIPRIÁN
A ma olyan, mint a holnap.
TERGE
Hát akkor, ezen még gondolkozom.
LÁZÁR
Jobb is lesz.
TERGE
Cipriánhoz. Mert, tessék elhinni: ha az égben az angyalok családot alapítanának, az visszás volna. De visszás lenne az is, ha az emberek, itt a földön, angyalok módjára kezdenének élni.
VIKÁROS
Lá iláha ill Allah!
TERGE
Ne tessék álláhozni, doktor úr! Mert maga kiszakasztaná az emberből a lelket, hogy csak szaporító állat maradjon. De a szerzetes úr is, immár bocsánat, kitagadná a szívet, hogy ne tudjunk szeretni.
CIPRIÁN
Mind Istenben lakik, amit szerethetünk.
ANKA
S bennünk nem lakik semmi jó?!
CIPRIÁN
A test számára mérges növény a maszlag. A lélek számára mérgező maszlag a nő.
MÁRIKA
Hát én széjjelpukkadok!
GIDRÓ
Te nem vagy mérgező virág.
ANKA
Én az vagyok talán?!
FÜLÖP
Szűz Mária liliomszál. Te is abban a kertben termettél.
CIPRIÁN
Fülöphöz. Nem tudtam, hogy te Szent József sógora vagy!
FÜLÖP
Kívül test vagyok, belül lélek.
VIKÁROS
Tiltakozva. Sok a lélek! Sok!
MÁRIKA
Ezek széjjeltépik a világot!
GIDRÓ
Majd én összerakom. S mindent a…
VIKÁROS
Belevág a Gidró szavába. Szót kérek!
MÁRIKA
Várjon egy kicsit, doktor úr!
GIDRÓ
Hadd beszéljen, te Márika!
VIKÁROS
A Márika és a Gidró szava között már fel is állt. Barátok, vendégek: legyen mindenki tisztelt! Ámbár nem szeretem, hogy olyan sok a lélek. Emiatt handabeszéd az egész, kutya-macska dolog. Mert mindenki kerülgeti a kását.
LINKA
Súgva, de mindenki hallja. Fejezd be!
VIKÁROS
Ráüt maga előtt az asztalra, mintha nem is Linkának szólna. Csend! Kihúzza magát. Tisztelt Gidró bátyám! Maga példát tett a pohár mellé, abból az alkalomból, hogy házasságának negyvenedik fordulóját ünnepli. Azt állítja abban a tanító példázatban, hogy a szegények, a jók és az igaz emberek együvé tartoznak. Nem igaz! Nem tartoznak együvé! Mert keverve vannak, egymás ellen is. Mi keveri őket össze? A marakodás! Hogy a létüket fenntartsák, s hogy utódokat hozzanak létre. Mindenki ágál mindenki ellen. Háborúk voltak, és háborúk lesznek. Mert az élet: kaparj, kurta, neked is lesz!
LÁZÁR
No, megjött a béhívó!
VIKÁROS
Lázárra néz. Vonuljon csak bé, uram! Gyerünk a táborba, ahol nem az isten a parancsnok, hanem az állati ösztön! Ahol nincs fából vaskarika, vagy ahogy Gidró bátya mondta: a test és a lélek egyessége. Nincs, mert nem lehetséges! Nem lehetséges, mert a test valami, a lélek pedig semmi. A valami pedig nem egyesülhet, ugye, a semmivel?! Tehát csak arról beszélhetünk, ami van. Mi van? Por és sár! A csillagok porból vannak, a föld porból van, és az emberi test sárból van! De ezek között sincs egyesség, csak harc és harc. Hát közöttünk is hadd legyen harc! Rámutat Gidróra. Maga a test és a lélek egyességét tanítja. Rámutat Cipriánra. Maga azt prédikálja, hogy nincs semmi, csak egyedül a lélek. Rámutat önmagára. Én pedig a por és a sár egyedülvalóságát tanítom. Mindenkinek, de – Áldólag ráteszi a kezét a Linka fejére. – elsősorban az én legkedvesebb tanítványomnak.
LINKA
Engem ne számíts!
VIKÁROS
Ezt akartam mondani. Leül.
CIPRIÁN
Rögtön feláll. Szent Pál a pogányoknak is tanított, pedig azok meggyalázták őt. Tőle megtanultam, hogy nekem is szólnom kell, bárha gyaláznak is engem.
GIDRÓ
Csak halljuk!
Egyre feszültebb a figyelem.
CIPRIÁN
Azt mondja az Írás: kezdetben vala az Ige, az Ige Istennél vala, és Isten vala az Ige. Az Ige, vagyis a lélek ereje, azonos tehát az Istennel, aki kezdetben egyedül töltötte be az űrt. Nem volt semmi anyag, csak maga az isteni lélek. Ennek a léleknek ereje teremtette a mindenség csillagait és azok között a földet. De a lélek ellen megalkudott az Isten, mert hiszen ő anyag nélkül is ragyoghatott volna örökkön, egymagában. Megalkudott tehát, mert nem a lényét tartotta meg, hanem hatalmat akart. Ennek folytán törvényt adott az anyagnak, mely azóta nem az ő lényét mutatja, hanem az ő hatalmát. Így teremtette az embert is, kinek a testébe törvényt adott szintén. Ez a törvény mulandó, mert a test, amelyben működik, por és hamu lesz. Amikor pedig por és hamu lesz minden, a törvény megszűnik. Vagyis az isteni szellem, ami a lélek, ismét fényességben fog ragyogni. Ezért vagyok ellene a testnek, segítvén az egyedülvaló lelket, hogy az ő dicsőségére elpusztuljon az anyag. Leül.
Feszült csend.
VIKÁROS
Feláll. Az anyagot senki nem teremtette, hanem lett a maga természete szerint. És senki nem adott az anyagnak törvényt, mert azt magában hordja. A tulajdonságai okozzák, hogy csillagokká alakuljanak, vagy a földet alkossák, vagy növényi és állati testté formálódjanak. Mindegyik létezik a maga törvénye szerint, melyet nem kívülről nyert, holmi isteni lélektől, ami nincs. Az emberi test is maga alkotta meg önmagát. Sejtekből áll, mint az állatok teste. Tehát állatok vagyunk, semmi más. És lélek is csak annyi van bennünk, mint az állatokban. Vagyis semmi. Leül.
CIPRIÁN
Feláll. Ahogy mondottam: Isten önmagával megalkudott, amikor anyagot teremtett, és annak törvényt adott. Az alku gyarló dolog. Ez jól mutatja, hogy Isten az erejét, melyet az anyagra pazarolt, igazságtalan módon osztotta széjjel. A mágnesnek csak vonzási erőt adott, az állatnak azonban már ösztönt, az embernek pedig értelmet. Ha az Isten lényét akarod szolgálni, szabadítsd fel az anyagból az erőt, mely az isteni lélekből származik. Minél több ilyen erő van az anyagban, annál inkább pusztítsd el! Pusztítsd el, hogy a felszabadult erő visszaszállhasson az isteni lélekbe, amely egyedül él, mindörökké. Leül.
VIKÁROS
Felugrik, ideges.
ANKA
Ugyanakkor. Borzalom!
LINKA
Rászól Vikárosra, nyersen. Ülj le!
LÁZÁR
Majdnem ugyanakkor. Halljuk Gidró bátyánkat!
VIKÁROS
Bánja a süket isten; halljuk. Leül.
GIDRÓ
Feláll, nyugodt és komoly. Én csak amolyan egyszerű ember vagyok, mint a madarak között a vadgalamb. De mindig szerettem szembenézni a világgal, hogy megismerjem. Most azt mondom, hallván amiket hallottam, hogy veszedelem szelét vetik el az emberek. Mert széjjel akarják tépni a világot. De azok, akik ezt cselekszik, meg fognak bűnhődni. Lélekben romlanak össze mindazok, akik a testet ebeknek vetik. És testükben pusztulnak el azok, akik a lelket kitagadják belőlünk. Mindezen prófétákat megtagadják az emberek, hogy a világ meg tudjon maradni egynek és egésznek. Megtagadják, és igyekezettel azon lesznek inkább, hogy akik lélekben szegények, tudást és tisztességet adjanak azoknak; akik pedig testileg szűkölködnek, javakban részeltessék valahányat. Szavamat írják fel emlékezetükbe, hogy tovább éljen, mint én. Leül.
Egy-két pillanatig csend.
TERGE
Feláll, s megindult lélekkel. Apám-uram! Én a szavait felírtam. Híve vagyok. Mit tegyek?
GIDRÓ
Állj munkába, fiam. Dolgozzál, és küzdj azokkal együtt, akik szegények, jók és igazak.
TERGE
Azt fogom tenni. Leül.
FÜLÖP
Feláll. Én is felírtam az intelmet, és béfogadtam a tanítást.
CIPRIÁN
Megdöbben, éles. Ma este másodszor tagadsz meg engem, Fülöp!
FÜLÖP
Krisztusnak világítok vele.
CIPRIÁN
Megmondtam neked: hit vagy halál!
ANKA
Megrettenve fel akar állni, de elszédül, és visszaroskad.
MÁRIKA
Rosszul lett! Gyámolítja.
FÜLÖP
Álltából odahajlik, s gyámoltalan gyöngédséggel. Mi baj?!
ANKA
Párás lett a szemem.
MÁRIKA
Gyere, béviszünk a házba!
ANKA
Összeszedett erővel. Itt akarok maradni!
GIDRÓ
Arany gyermekem, eredj! Márikához és Fülöphöz. Vigyétek bé!
FÜLÖP
Derékon öleli Ankát, és felállítja, hogy indítsa befelé.
CIPRIÁN
Rákiált. Fülöp, mit csinálsz?!
FÜLÖP
Már elindult Ankával. Beteg! Elmennek.
MÁRIKA
Velük megy.
Csend. Mind ülnek, Gidró az asztalra néz, elmerülve. Ciprián a két tenyerébe temeti az arcát. Tergének ámuldozva ide-oda ugrál a szeme. Lázár nagyon zord. Linka izgalmában remeg.
VIKÁROS
Küzd, mégis feláll.
LINKA
Mit akarsz?!
VIKÁROS
Igazam van: nem hagyom magam!
LINKA
Ülj le!!
VIKÁROS
Csend!! Úgy az asztalra csap, hogy mindenki odakapja a szemét, csak Ciprián ül tenyerébe ejtett fejjel.
LINKA
Féket vesztve, felugrik. Elég volt!… Ebből elég volt!… Eme szavai alatt elhúzódik Vikárostól, és a pad háta mögé megy, hogy mindenkihez szólhasson. Itt az óra: vallomást teszek! Hadd hallja mindenki, s az egész világ! Emberek! Hazugság vesz körül engemet, mint az elátkozott kertet a szögesdrót! Hazugság, mert nem igaz, hogy én hű tanítványa vagyok ennek a Vikáros embernek, aki elhazudja a lelket! Nem vagyok tanítványa neki, mert én lelket vallok magamban, és lélek után epedek!
VIKÁROS
Némulj el!
LINKA
Nem némulok el, mert ütött az óra! Tudja meg hát mindenki, hogy elvetélt doktor ez az ember! Bujkálva vándorol és kuruzsol! A görcs ellen a mák levét adja: de hogy a szóval is kábítson, úgy rendeli azt, hogy „papaver somniferum”. Mivel a máknak az a neve! És izzasztás céljából a bodza levét adja, de azt is úgy rendeli, hogy „sambucus ebulus”. Mivel a gyalogbodzának az a neve!
VIKÁROS
Felfogott kézzel. Az istenre kérlek: elég!
LINKA
Nem elég! Mert azt is hadd tudja meg mindenki, hogy nem vagyok ennek az embernek a felesége. Csak szerencsétlen voltam, és melléje adtam magamat! A testet bűnben a test mellé! De igaz bűnbánattal most kiszakadok ebből a bűnből! Mutatja Vikárosnak az utat. Takarodj innét!
VIKÁROS
Mint aki segítséget kér, úgy néz körül.
GIDRÓ
Bátran maradhat, tőlem.
VIKÁROS
Jobb lesz, ha csakugyan elmegyek. Nehezen feláll, egy-két lépést tesz, de aztán a botjáért visszafordul. A bottal a kezében, kissé megtört, de még nem könyörgő hangon Linkához. Gyere velem!
LINKA
Nem megyek!
VIKÁROS
Megtörten tusakodik, zavarában vagy ösztönös mozdulattal az előtte levő szelet sajtot a zsebébe teszi, s már könyörgő hangon. Gyere velem!
LINKA
Nem megyek!!
VIKÁROS
Mi lesz veled?!
GIDRÓ
Nálunk lesz helye, doktor úr.
VIKÁROS
Megtörten és bizonytalan lépésekkel elindul; s majd a jobb oldali ösvényen elmegy.
MÁRIKA
Abban a pillanatban, amikor Vikáros elindul, a ház ablakán kihajolva, kiált. Apjok, a galamb! Kirepült a vadgalamb!
Lázár és Terge felugrik, Gidró feláll; Ciprián ül, mint eddig; Vikáros, mintha meg sem hallaná.
LÁZÁR
Jár a szeme. Hol van?! Nem látja valaki?! Fegyverét kézbe veszi.
TERGE
Észreveszi a galambot a jobb oldali fán, s mutatja. Ott van a fán! Ott van!!
LÁZÁR
Látom, látom! Rögtön céloz és lő.
VIKÁROS
Éppen az ösvény elején tartott: most a lövésre szörnyen megijed, sebesen eldobja a botját, gyorsan hátrafordul, és felemeli mind a két karját, hogy ő megadja magát.
LÁZÁR
Vikáros felé. Maga mehet!
VIKÁROS
Felveszi a botját, és az ösvényen elmegy.
LÁZÁR
Nem esett le a galambfiú?
GIDRÓ
Nem láttam, hogy leesett volna.
TERGE
Elrepült.
LÁZÁR
Karjára akasztja a fegyvert. Majd leesik egyszer… A bal oldali ösvényen, köszönés nélkül elmegy.
Gidró és Terge készülnek leülni, de akkor a ház felől jövés hallatszik.
FÜLÖP
Gyorsan, sugárzó arccal közeledik.
GIDRÓ
No: mi van, Fülöp?
FÜLÖP
Megfutott benne a vér. S pára szállt a szemére, mint virágra a harmat.
GIDRÓ
Ilyenkor szokott.
LINKA
Hányadik hónapban van?
GIDRÓ
Kilenc.
LINKA
Feláll. Bemegyek hozzá.
GIDRÓ
Jobb is lesz.
LINKA
Bemegy.
FÜLÖP
Nem árt. Bár még nem jött el az órája, az anyja azt mondja.
CIPRIÁN
Felemeli a fejét. Az órája?!
FÜLÖP
Igen.
CIPRIÁN
Minek?
GIDRÓ
A gyermek születésinek, tisztelendő öcsém.
CIPRIÁN
Nem tudtam, hogy Anka úgy van. Felállva.
GIDRÓ
Úgy van. Ez a sor.
CIPRIÁN
Hát akkor… Illendő, hogy elmenjünk.
FÜLÖP
Én nem mehetek, bátyám.
CIPRIÁN
Felrémlik benne a gyanú. Miért ne jöhetnél?!
FÜLÖP
Mondom, hogy nem mehetek!
GIDRÓ
Tisztelendő öcsém! Szent Pál valahol azt mondja, hogy vegyétek magatokra az irgalom és a szelídség indulatát; szenvedjétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak. Ebben a szent percben én sem tudok egyebet mondani.
CIPRIÁN
Most már a gyanú ráomlik: majdnem meginog a teher alatt, s kínjában megmarkolja maga előtt a cseréppoharat. Értem…
FÜLÖP
Vegyük magunkra az irgalom és a szelídség indulatát.
CIPRIÁN
A gyermek miatt, ami jön?!
FÜLÖP
Igen: én vagyok a gyermek apja.
CIPRIÁN
Parázna lettél?!
FÜLÖP
Törvényes társai vagyunk egymásnak.
CIPRIÁN
És a hit?!
FÜLÖP
A hivő asszony és a hivő férfiú, mondja Szent Pál, megszenteltetik egymás által!
GIDRÓ
Bocsássanak meg tehát egymásnak.
CIPRIÁN
Nem azért jöttem, hogy békét hozzak; hanem hogy kardot! Mondta Krisztus.
FÜLÖP
Kardot, amely védi a test és a lélek egyességét.
CIPRIÁN
Parázna lettél: meghaltál!
FÜLÖP
Hittel a törvényt követtem.
CIPRIÁN
Test szerint éltél: rothadj el! Összeroppan a markában a cseréppohár. Odaveti az asztalra, Fülöp elé, a cserepeket. Itt a cserép! Vakargasd véle a sebeidet! Elindul; majd a bal oldali ösvényen elmegy.
ANKA
Éppen kijön a házból, nagy hárászkendő van rajta; szembetalálkozik Cipriánnal, akinek köszön. Dicsértessék!
CIPRIÁN
Félrefordítja a fejét, s úgy megy el.
GIDRÓ
Közben összébb gyűjti az asztalon a törött cserepeket, s egy nagyobb darabot a tenyerére vesz.
FÜLÖP
Mit akar azzal, apám?
GIDRÓ
Elteszem. Mert könnyen lehet, hogy neki lesz szüksége reá. A cserépdarabot a zsebébe teszi.
ANKA
Éppen akkor ér az asztalhoz. Mi történt?
GIDRÓ
Zökkent egyet a világ.
ANKA
Az igazság felé?
GIDRÓ
Azt hiszem.
FÜLÖP
Ülj le, aranyom!
GIDRÓ
Tergéhez. Te pedig, fiam, oltsd el a gyertyákat!
FÜLÖP
Gyöngéden a kis padra ültette Ankát. Úgy, szépen… A pad háta mögött áll, a pad fölött hozzáhajolva.
GIDRÓ
Miközben Terge elindult. Borítsd rájuk a kupakot!
TERGE
A jobb oldali fáklyagyertyára ráborítja a kopjafa kupakját: a fény elalszik, s azon az oldalon rögtön megnő a holdfény és a csillagok ragyogása.
GIDRÓ
Jól van… Így legalább bátrabban szólnak a tücskök.
TERGE
A bal oldali gyertyát az Anka végső szavára oltja el.
ANKA
S jobban látják a jövendőt a csillagok.
Függöny
Harmadik felvonás
Szín: ugyanaz, mint az első felvonásban. Csak hát akkor tavasz kezdete volt, most pedig nyár vége van. Vagyis a házacska oldalai mellett, a háttérben, dús lombozatban derengenek a telihold fényében a fák; s erős ezüst fényben a közelebbi bokrok. Bent a szálláson is nyoma van az elmúlt hónapoknak: minden kopottabb; füstösek a deszkafalak, különösen a kályha körül és a tető felé. Az ajtón megszáradt bőr lóg laposan, egy nagy szegre akasztva. Úgy tetszik, rókának a bőre. A kályhában most nem ég a tűz. Fahasábok vannak a tetején: nyilván, hogy a tüzeléshez száradjanak. A tejhordó edény is ott áll a kályha tetején, s benne a tej. A szállás két ablakocskája, szárnyukkal befelé, nyitva van. A holdvilág beömlik a két ablakocskán: s egyformán mind a kettőn, mert valahol delelőn áll a hold. Későbben, ahogy a játék folyik és az idő telik, a bal ablak sötétül és a jobb világosabb lesz, mert arra halad a hold. Sőt később, bizonyos ideig, besüt a jobb ablakon a hold.
Idő: ugyanaz az éjszaka, hamarosan a második felvonás után, éjféli időben.
Amikor felmegy a függöny, nincs senki a színen. Valahol a távolban ugat egy kutya, messziről egy másik rekedt hangon visszafelel. Néha, később is, a nyugati ég pereme felé, halvány fénnyel lobban az ég, bár tiszta éjszaka van, és ragyognak a csillagok. Közel az erdőben kuvik szól.
CIPRIÁN
Bejön, most érkezik, Gidróéktól. Lassan jön, zord, megviselt. Ahogy bejön, béhúzza maga után az ajtót, bár azon holdvilág özönlött a szobába, melyben csak lehúzott lánggal, alig ég a lámpa. Ez a gyenge lámpafény és az ablakokon a holdvilág mégis ad annyi világítást, hogy jól meg lehet Cipriánt ismerni. Ahogy elgondolkozva és a kevés fényben végig akar menni az ágyak között a járáson, az első ágyban mindjárt megbotlik, de utána mégis végigmegy egyszer. Aztán egy korty vizet iszik, de nem ízlik neki. A többit, félig a földre s félig az ajtóra, kiönti. Aztán tejet tölt a csuporba, s a tejet egy hajtásra megissza. Utána kinyitja az ajtót, és zord hangon kiált. Bátya! Tiri bátya!! Az ajtót nyitva hagyja.
TIRI
A hangja. Itt vagyok!
CIPRIÁN
Inkább csak magának, dörmögve. Jöjjön bé!
TIRI
Jövet énekli-mondja: s ahogy közeledik, mindegyre érthetőbb a szöveg.
| Akik rossz utakon járnak, szégyent borítottál azokra! |
| Tebenned dicsekszünk egész nap, |
| És a Te nevedet dicsérjük örökké! |
CIPRIÁN
Közben megigazítja az ágya fölött a fekete keresztet; megigazítja a Fülöp ágyán a takarót és párnát. A párna alatt megtalálja az asztali ruhát; kibontja, a kalács mellől kiveszi az almát, és megnézi; majd visszateszi az egészet a párna alá.
TIRI
Éppen akkor lép be, amikor Ciprián nézi az almát. Áldjuk az Urat!
CIPRIÁN
Nem felel.
TIRI
Áldjuk vagy nem áldjuk?!
CIPRIÁN
A lámpa felé bök a hüvelykujjával. A lámpát! Csavarja feljebb a lángot!
TIRI
Veszi a zsámolyszéket, a lámpa alá teszi, feljebb csavarja a lámpában a belet, majd visszateszi a széket. Közben folyik a beszéd. No, megvolt a nagy dínomdánom?
CIPRIÁN
Meg.
TIRI
Szép időt töltöttek azok is a házasságban. De hát jó emberek is. Az asszony rámába való, s Gidró ábrának.
CIPRIÁN
A bőrük bárány.
TIRI
No! Tán nem akasztották össze az igét és a kenyeret?
CIPRIÁN
Belül azonban… Lógatja a fejét, majd hirtelen felemeli, és mutatja a Fülöp ágyán a helyet, s keményen. Üljön le!
TIRI
Inkább le is fekszem, csak ne legyen ilyen mord. Leül.
CIPRIÁN
Maga is leül a maga ágyára, s végigsimogatja-dörzsöli a homlokát és az arcát, mint aki gyötrelmes gondok között össze akarja szedni magát.
TIRI
Mondja, hadd lám!
CIPRIÁN
Fülöpnek többet nincsen helye közöttünk.
TIRI
Megrekedt a tű fokán?
CIPRIÁN
Nincs helye! Egy katona áll a helyire. A katona egyenlő részes lesz velünk. Tanítsa őt a munkában, és legyen kalauza minden dologban. De Jehova nem lesz!
TIRI
Hát?! Rejtsük véka alá a világosságot?
CIPRIÁN
A maga vékája alá a lencsét tesszük, melyért az üdvösségit Fülöp eladta.
TIRI
Az akol, amelyben csereberéltek, nem az enyim vót!
CIPRIÁN
Fülöp nincs. Katona van. Jehova nem lesz. Megértette?!
TIRI
S nem is látjuk többet, Fülöpöt?
CIPRIÁN
Test szerint élt: meghalt!
TIRI
S felment a mennyek országába, ahol ül Gidrónak jobbja felől; s várják együtt a kicsi bubát.
CIPRIÁN
Szörnyen meglepődik. Maga ezt honnan tudja?!
TIRI
A szájába rágja Cipriánnak a szót. Tisztelendő uram! Nem mindenki vak. Az Úr sem kívánja senkitől, hogy béhunyja a szemit. Ellenkező módon: Jézus a vakot meg is gyógyította. Nyel egyet, s fordít egyet a szón. S azonkívül Lázár volt a tanú, a házasságnál.
CIPRIÁN
A meglepődésben feláll. Ez a mi Lázárunk?!
TIRI
Ez, a vadász-madarász.
CIPRIÁN
Mindig láttam, hogy farizeus.
TIRI
Azoknak is kell lenni, farizeusoknak. Jézus sem született volna meg, ha a farizeusok ki nem nyomják az időből.
CIPRIÁN
S ki volt a másik tanú?
TIRI
Feláll, s az ajtó felé húzódik egy kicsit.
CIPRIÁN
Ki volt?!
TIRI
Én.
CIPRIÁN
Rákiált. Menjen ki innét!!
TIRI
Meg sem mozdul. Annyira nem tudok kimenni, hogy ne én lettem volna a tanú. Inkább lohadjon maga, mert a fák szélben is teremnek.
ANKA
Kopogtat és rögtön belép, vállán a nagy hárászkendő. Jó estét! Közel Tiri bácsihoz, megáll.
CIPRIÁN
Amint megismeri Ankát, rögtön hátat fordít neki.
TIRI
Nagyon gyöngéden, mintha a Ciprián köszönését is pótolni akarná. Jó estét, virágocska!
ANKA
Tisztelendő uram!
CIPRIÁN
Nem felel.
ANKA
Süket szerzetes úr, van lelke magának?
CIPRIÁN
A házban kígyó van. Ebben a házban!
ANKA
A galamb; a fehér galamb nem kígyó, szerzetes úr. Mert én békességet hoztam. Elszöktem hazulról, ebben az állapotban. Nem akarom, hogy a Fülöp lelkén árnyék maradjon, örökre. Sem azt nem akarom, hogy a gyermeket megzavart hegyi patakban fürösszem. Arra vágyom, hogy simuljanak ki a szívek. Legyen békesség; és ne hulljon le a szeretet, mint az őszi levél. Ezért jöttem.
CIPRIÁN
Mint a növény, mely hivalkodik és elrothad: a föld szava minden szó, amit hallok.
ANKA
Emberek vagyunk. S nekünk, embereknek, a föld már megtermette a magáét.
CIPRIÁN
Fülöpnek a maszlagot, neked a bűnt.
ANKA
Fülöpnek a bátor emberi szót a szívében. Nekem pedig a gyermeket, a szívem alatt.
CIPRIÁN
A föld termése fölött az egek ítélnek.
TIRI
S fehér galamb hozza el az ítéletet.
CIPRIÁN
Nem galambdúc az ég! Hirtelen megfordul, indulatában már torz. Az ég a hivő lelkeké!!
ANKA
A rémület halk hangjával a szeme elé kapja a tenyerét. Farkas!… Égi farkas!… Meginog; és meggörnyed, mint akinek görcse van.
TIRI
Vállban megfogja Ankát, s úgy gyámolítja.
ANKA
Haza… kell mennem… A görcs, jaj!…
TIRI
Gyámolítja, viszi. Gyere, virágocskám! Gyere, gyere! Kimennek.
TERGE
Ahogy aggodalmasan jön, éppen az ajtóban találja őket; s lelkendezve kiált fel. Csakhogy itt van! Mindenütt keressük ezt az Anka virágot!
TIRI
Eredj-eredj, nem vagy te bábaasszony!
Tiri és Anka eltűnnek.
TERGE
Belép, a kucsmáját leveszi. Jó estét kívánok, szerzetes úr!
CIPRIÁN
Mord, gondterhelt, nem felel.
TERGE
Én vagyok, a céltudó katona.
CIPRIÁN
Húzd bé az ajtót!
TERGE
Magyarázatul, mentve magát is. Azt akartam, hogy a lámpa világítson nekik is, akik elmentek. Behúzza az ajtót.
CIPRIÁN
Utánam leselkedel? Vagy mit akarsz?
TERGE
Nem én! De mivel úgy dőlt el, hogy a szegények pártján munkába állok, hát eljöttem.
CIPRIÁN
A Fülöp ágyára mutat. Az a halott ágya: az lesz a tiéd. Telepedj meg. Valami csomagod van?
TERGE
Ez a tarisznya.
CIPRIÁN
Mi van benne?
TERGE
Egy furulya. Közben kiakasztja a nyakából a tarisznyát, és az ágy fájának a felálló végibe akasztja, s rá a kucsmát.
CIPRIÁN
Apád él?
TERGE
Meghalt.
CIPRIÁN
S anyád?
TERGE
Férjhez ment egy szászhoz, aki most német.
CIPRIÁN
A vallásodat tartod, a mohamedánt?
TERGE
Papiroson tartom. De különben csak ott állok a partján. Igaz, hogy még levetkőzve. Észbe kap: javít. Bocsánat, ma este felöltöztem!
CIPRIÁN
No! Mibe?
TERGE
A test és a lélek egyességinek ruhájába.
CIPRIÁN
Igaz! Te is kufár vagy, mint Gidró. Alkudoztok az Istennel. Pedig megmondta János, hogy nem a test és a lélek egy, hanem a lélek, a víz és vér.
TERGE
Nem jártas a bibliában. Miféle János mondta ezt?
CIPRIÁN
János apostol.
TERGE
Így már értem!
CIPRIÁN
Dehogy érted!
TERGE
Hát hogy van?
CIPRIÁN
Magyaráz. A lélek maga az isteni lehelet, amit teremtéskor lehelt belénk az Isten. A víz a keresztség, a vér pedig Krisztus vére. Így a víz lemossa a lélekről az eredeti bűnt, a vér pedig megtisztít a többi bűnöktől, hogy a halál után ismét isteni fényességben ragyoghasson a lélek. Ezért egy a három.
TERGE
Hát ezen sokat kell gondolkozni.
CIPRIÁN
Lesz itt rá időd.
TERGE
Azért mondom.
CIPRIÁN
Sétálni kezd az ágyak közötti úton, s csak úgy mellékesen szól oda. Ülj le!
TERGE
Leül az ágyára; az egyik lába ki van nyújtva, úgy ül.
CIPRIÁN
Séta közben kerülgeti a Terge lábát. Mindjárt eljöttél?
TERGE
Nem mindjárt.
CIPRIÁN
Hát?
TERGE
Először eloltottuk a havasi gyertyákat. Tetszik tudni, olyan szurokgyertyák voltak azok, hogy belé voltak építve…
CIPRIÁN
Rászól Tergére, mondat közben. Meddig kerülgessem a lábadat?!
TERGE
Behúzza a kinyújtott lábát.
CIPRIÁN
Mibe voltak beléépítve?
TERGE
Már nincs ehhez kedve. Lehetett látni.
CIPRIÁN
S mit beszéltetek?
TERGE
Azt mondták, hogy a csillagok látják a jövőt. Aztán béfelé indultunk a házba, de Anka hátramaradt, s úgy odalett, mint a lepke.
CIPRIÁN
Látják a csillagok a jövendőt?!
TERGE
Igen. Mármint a gyermeket, aki születni fog; s aki egybeépíti ismét ezt a széjjelszaggatott világot. Vagyis folytatja, amit elkezdett az öreg, az öreg Gidró bácsi, az ő bölcselme szerint.
CIPRIÁN
Üres bölcsködés, amit az öreg mond; és hiú ámítás, amit várnak.
TERGE
Én aztán ide jöttem.
CIPRIÁN
Csak egyetlen út van!
TERGE
Azon jöttem én is.
CIPRIÁN
Rákiált Tergére. Az örök fényesség felé, isten szamara!
TERGE
Haptákba ugrik. Igenis.
CIPRIÁN
Jól van, ne rebegj. Az oroszlán sem ette meg Dánielt.
TERGE
De morgott neki!
TIRI
Belép. No, most már csakugyan áldhatjuk az Urat, mert az utolsó percben érkeztünk haza. A gyógyásznő mindjárt ágyba is tette, mert vajúdott a virágocska.
TERGE
S Fülöp, az ura?
TIRI
Ott guzsorog az ajtó előtt.
CIPRIÁN
Nem szól, csak elborultan néz, majdnem bambán.
TIRI
Odalép, és megfogja két vállon Cipriánt. Szaporodik a család, szerzetes úr!
CIPRIÁN
Elfordul, s leejtett fejjel egyet-kettőt bizonytalanul lép.
LÁZÁR
Szokott énekével, mely a csendben és az éjszakában tisztán hallatszik, közeledik. A harmadik sorral belép.
| Szép állat a kecske, |
| Fejik minden este; |
| Ámbár, ha bak, hasztalan fejed. |
Köszön. Jó estét!
Senki sem köszön vissza.
LÁZÁR
Karján a fegyver; kezében egy mókust lógat, a farkánál fogva. Látván, hogy nem szólnak, meglóbálja a döglött mókust. Mókus! Úgy megfogtam a nyakát, hogy Pilátusra vicsorodott.
TERGE
Ugribugri, nem bánt ő senkit.
LÁZÁR
A mókust a farkánál fogva a szegre köti, a rókabőr fölé, s közben. Annem! Csak kifúrja a mogyorót, s megeszi a disznók elől a makkot. De közben ugribugri, s Fülöpnek nevezi magát!
CIPRIÁN
Hirtelen megfordul, s odakiált. Meghalt!!
LÁZÁR
Bamba örömmel. Fülöp meghalt?!
TIRI
Az Ige szerint csak.
LÁZÁR
Legyint. Tök ász, tormával.
VIKÁROS
Kopogtat az ajtón, de künn vár; majd másodszor is kopogtat.
TIRI
Lépik egyet az ajtó felé. Lehet, lehet!
VIKÁROS
Belép.
TIRI
No, ismét nem halunk meg.
VIKÁROS
Az ajtóból valamicskét előbbre jön, ott megáll; a színe penészes, maga majdnem nyomorult; egy pillantással megnézi a bentlévőket, s végül Cipriánon marad a szeme.
CIPRIÁN
Mi tetszik?
VIKÁROS
A szerzetes úrral óhajtok beszélni.
CIPRIÁN
Rendelkezik. Lázár, vigye ki a katonát a baksához. Álljanak ketten a munka mellé. Az öreg maradjon itt.
LÁZÁR
Tergéhez. Előre, honfi! Gyerünk!
Ketten kimennek.
CIPRIÁN
Vikároshoz. Tessék!
VIKÁROS
Nyújtja Ciprián felé a kezét, s úgy közeledik feléje. Itt a kezem, tisztelendő uram.
CIPRIÁN
Nem fog kezet. Ne fogdossuk egymás kezét, hanem mondja meg, amit óhajt.
VIKÁROS
Pillanatnyi ingerültségét legyőzi. A gőgre válaszul bot illenék. De én az értelem fegyverével óhajtok válaszolni.
CIPRIÁN
Dönt. Üljön le! Mutatja a katona ágyát.
VIKÁROS
Köszönöm. Leül, a botját keresztülfekteti az ágyon, lábtól.
TIRI
Közben a zsámolyszéket a kályha mellé vitte, s azon ülve fakanalat kezdett faragni. Aztán, akit ütnek, szóljon!
CIPRIÁN
Hát, tessék.
VIKÁROS
Ugye, uram: csodálkozik, hogy idejöttem?
CIPRIÁN
Igen, csodálkozom.
VIKÁROS
Ön istennel dicsekszik egész nap, de nem sok kegyesség van magában. A szerelmesekhez olyan, mint a virághoz a fagy…
CIPRIÁN
Belevág. S ön, mint a bogár, mely megeszi a levelet, és petét rak a virágra.
VIKÁROS
Folytatja. Az embereket tűzre veti, mint a száraz ágat; s aki pedig nem úgy gondolkozik, mint maga, az pokol fajzata. Igaz?
CIPRIÁN
A lelket nem égeti el a tűz, mert maga is láng. A pokol pedig üres szó, mert a maga tudása szerint nincs. Igaz?
VIKÁROS
Itt van. Itt a földön!
CIPRIÁN
Aki test szerint él, az bűnben él. Aki pedig bűnben él, annak valóban pokol a föld.
VIKÁROS
Kard. Minden szava, mint a kard. Mint a bolond kezében a kard.
CIPRIÁN
Az arkangyalok fegyvere a kard.
VIKÁROS
És maga arkangyal?
CIPRIÁN
A Szentlélek szavára nemcsak az anyaméh fogan, hanem a lélek is szülhet, arkangyalt.
VIKÁROS
Az elmebaj ködébe szállott, uram! Oda már nem követem.
CIPRIÁN
Hát akkor pihenjen egyet, a pocsolyában. Várok.
VIKÁROS
Gúnyosan. Röfögni szabad?
TIRI
Mi tejjel élünk, doktor úr!
CIPRIÁN
Mondtam, hogy várok.
VIKÁROS
Mit vár?
CIPRIÁN
Nyilván oka van annak, hogy fölkeresett. Ebben a szokatlan időben. Odaszól Tirinek. Hány óra van, Dorót bátya?
TIRI
Éjfél elmúlt, mert szólt a kuvik.
VIKÁROS
Igen, oka van. Oka és célja. El is mondom, ha leül. Keserűen elmosolyodik. Bocsánat! Ha megkérhetném, hogy leüljön.
CIPRIÁN
Szembe Vikárossal, a maga ágyára leül. Tessék, mondja el!
VIKÁROS
Azon kezdem, tisztelt uram, hogy eljöttem Gidróéktól. Tudja jól, hogy miképpen. Eljöttem, s mentem, mentem. Kóvályogtam egy darabig, mert hova mentem volna?! Aztán lefeküdtem egy bokor alá. Nem aludtam, uram! Nem aludtam a bokor alatt, hanem gondolkoztam. Azon gondolkoztam, amit én tudok; s azon, amit maga hisz.
TIRI
Nagyot sóhajt. Haj-jajj!
VIKÁROS
Megnézi az öreget.
CIPRIÁN
Tessék, hallgatom.
VIKÁROS
Folytatja. Gondolkoztam, s mindent a mérlegre tettem. De nagyon kezdtem fázni, és a hangyák is csíptek. A hangyák, tisztelt uram, a hangyák!
CIPRIÁN
Aztán?
VIKÁROS
Aztán eljöttem ide, hogy az igazságot a sors szájából kihúzzuk. Nem pogány módon gondolom én a sorsot, uram! Hanem az ön hite szerint. Vagyis abban a föltevésben, hogy isten teremtette a világot, és ő kormányozza, a maga bölcsessége és szándéka szerint. Hát én ezt az isteni szándékot nevezem, a jelen esetben, sorsnak. Elfogadja?
CIPRIÁN
Hitemmel nem ellenkezik.
VIKÁROS
Tehát elismeri, hogy ami a világban történik, isten szándéka szerint történik! Így van?
CIPRIÁN
Az ördög által, Isten szándéka szerint.
VIKÁROS
Megrázza a fejét, mintha hangya volna benne. Kicsit ez homályos, ha nem veszi zokon.
CIPRIÁN
A homály nem a szavakban van.
VIKÁROS
Gunyorosan. Sajnáljon meg hát, s magyarázza meg!
CIPRIÁN
Én az isteni lélek hitében élek, ön az értelmével hivalkodik. Tudnia kell tehát, amit hallott. Az én véleményemet pedig hallotta, mert ma este, a Gidró házánál, elmondottam.
VIKÁROS
Valami olyant mondott, hogy az isten megalkudott, amikor világot teremtett.
CIPRIÁN
Íme, néhány óra, s már megsántult a tudás! Mert én nem világot mondtam, hanem anyagot!
VIKÁROS
Hát anyag nélkül van világ, uram?!
CIPRIÁN
Kezdetben vala az Ige, és Isten vala az Ige. Tehát a világ, a maga szeplőtelen dicsőségében, maga az Isten.
VIKÁROS
De megalkudott, és anyagot teremtett.
CIPRIÁN
És az anyagba törvényt adott; s megengedte, hogy e törvény által az ördög működjék az anyagban. A törvény ideje azonban, vagyis az ördög munkája, véges. És eme véges idő alatt is a törvény csak eszköz arra, hogy a fa lánggá változzék, s az emberi test lélekké. Tehát eszköz arra, hogy az anyag megsemmisüljön.
VIKÁROS
Fa és emberi test, vagyis anyag és anyag között nincs különbség?
CIPRIÁN
Megmondtam azt is, hogy a megalkuvással együtt jár az igazságtalanság. Ennek folytán igazságtalan volt az Isten is, amikor a fának kevesebbet adott a lényéből, mint az embernek. Anyag és anyag között, a lélek értelme szerint, ez a különbség. A hit számára azonban csak állapota van az anyagnak. Mert a láng magasabb állapot, mint a fa; és a lángnál is magasabb állapot a fény; s a fénynél az emberi lélek, mely az anyagon már túljutott.
TIRI
Feláll, kevés vizet tölt a markába, s a homlokát meglocsolja.
VIKÁROS
Közben elgondolkozva. Értem…
CIPRIÁN
Tirihez. Mi az, bátya?
TIRI
Annyit szabdalja maga az Istent, hogy beléfájdult a fejem. Visszaül a helyére.
VIKÁROS
Jobb is volna, ha az embernél maradnánk.
CIPRIÁN
Maga kérdezett, én csak feleltem.
VIKÁROS
Ha már ennyire vagyunk, egy kérdést még szeretnék feltenni.
CIPRIÁN
Tessék.
VIKÁROS
Ön az embert, mint anyagot, általában emlegette. Úgy érthetem-e ezt, hogy a férfi és a nő teste között sincs különbség?
CIPRIÁN
Egyazon törvény, vagyis az ördög működik mind a kettőben.
VIKÁROS
De maga az asszonyi testet mégis jobban megveti!
CIPRIÁN
Nem a test különbsége miatt, hanem a lélek folytán, mely az emberi testben lakozik. Ugyanis nem Ádám esett a csábításnak áldozatul, mint ahogy Szent Pál is mondja, hanem Éva. Ennek folytán az isteni erőből több van a férfiú lelkében, mint a női lélekben.
TIRI
Erre én is a nyakamot teszem!
VIKÁROS
Én sem kívánom megcáfolni.
CIPRIÁN
Ezért van, hogy a férfiú a csillagokba vágyik a földről, mintha otthona az egekben volna; a nő pedig maga az anyaföld.
VIKÁROS
Egyik az ég, másik a föld.
CIPRIÁN
Úgy van.
VIKÁROS
Hát akkor, uram, mi meg tudunk egyezni. Mert a magáé lesz az ég, nekem pedig marad a föld. Helyes?
CIPRIÁN
Legyen az öné, tessék.
VIKÁROS
Köszönöm.
CIPRIÁN
Nagyon szívesen.
TIRI
Nem leszek jobbágy, doktor úr!
VIKÁROS
Tirihez, mellékesen. Nem efféle dologról van szó, öreg… Cipriánhoz. Hanem visszatérek a gondolathoz, amivel jöttem. Vagyis bízzuk a sorsra magunkat: döntsön a sors, hogy kettőnk közül kinek van igaza!
CIPRIÁN
Feszült figyelemmel, hogy tisztán lásson. Mire gondol?!
VIKÁROS
Uram! Ön azt mondta, hogy minden ezen a világon isten szándéka szerint történik. Én ezt sorsnak nevezem. Bízzuk hát isten szándékára, illetve a sorsra, hogy kettőnk közül kinek van igaza. Megegyeztünk abban, hogy magának jusson az ég, mely a férfiút jelképezi; tehát ön fiúra szavaz! Megegyeztünk abban is, hogy nekem marad a föld, mely a nőt jelképezi: tehát én leányra szavazok! Izgalmában feláll, tesz is néhány lépést, de olyan rossz állapotban van, hogy meg kell fognia az ágy fáját; s mivel jobbnak látszik, le is ül megint.
CIPRIÁN
Közben. De a célját, az egésznek a célját: azt nem értem!
VIKÁROS
Bocsánat… A szívére mutat. Nem akar húzni! A szív… Mint a csökönyös szamár…
CIPRIÁN
Szívbaja van?
VIKÁROS
Korbács kell neki: digitalis vagy adonis vernalis! Felemelt hangon, acsarogva. Orvosság, uram! Kuruzslás! Ahogy a gyógyfüves bába mondja! Adonis vernalis! Vagy a bába kedviért: sárga kökörcsin! S ha ez sem jó az ő meghízott lelkinek, akkor: kapor rózsa!…
CIPRIÁN
Hát nincs magánál afféle orvosság?
VIKÁROS
A szatyorban, ott maradt!
CIPRIÁN
Odaszól Tirinek. Dorót bátya! Hívja bé a katonát!
TIRI
Gyors, öreges buzgalommal kinyitja az ajtót, s nagyot kiált. Vitéz! Gyere bé gyorsan! Visszaül a helyére.
VIKÁROS
Mit akar maga?! Maga rideg arkangyal!
CIPRIÁN
Elküldjük a katonát, hogy hozza el az orvosságot.
VIKÁROS
Szinte hihetetlennek véli. Segíteni akar rajtam? Maga?!
CIPRIÁN
Igen.
VIKÁROS
De nekem nincs lelkem, uram!
CIPRIÁN
Csak a szíve rossz.
VIKÁROS
Akinek nincs lelke: az megdöglik, mint az állat. Ugye?! Megdöglik, s nincs tovább. Sem ezen a világon, sem a másvilágon. Igaz?!
CIPRIÁN
Csak a pokolban.
VIKÁROS
De ha nincs lelke?!
CIPRIÁN
Majd az ördög megkeresi.
TERGE
Belép. Tessék, szerzetes úr!
CIPRIÁN
Menj el gyorsan Gidróékhoz, s hozd el a doktor úrnak az orvosságot.
VIKÁROS
Digitalis vagy adonis vernalis!
CIPRIÁN
Nem felejted el?
TERGE
Digitálisz vagy adónisz vernálisz.
VIKÁROS
Ne hozd el! Jöjjön Linka maga, a gyógyásznő! A szatyorral, rögtön!
CIPRIÁN
A gyógyásznő most nem jöhet.
VIKÁROS
Beteg vagyok! Jöjjön!
CIPRIÁN
Vajúdó asszony mellett van: nem jöhet.
VIKÁROS
Felüti a fejét. Anka?!
CIPRIÁN
Igen.
VIKÁROS
A sors, uram! A sors!
CIPRIÁN
Tergéhez. Eredj gyorsan!
TIRI
Mióta behívta a katonát, nem ült le; s most, hogy indulna a katona, rögtön. Hé, állj meg! Kérdezd meg azt is, hogy megszületett-e már a gyermek. S ha igen: fiú lett vagy leány?
VIKÁROS
Felugrik. Úgy van! Beszéljen… Liheg, megakad.
CIPRIÁN
Tergéhez. Még itt vagy?!
TERGE
Gyorsan kimegy.
VIKÁROS
Levegőhöz jut. Beszéljen a sors! Döntsön… Köhög, visszaereszkedik az ágyra.
CIPRIÁN
Feláll, gyanakodva nézi Vikárost. A sors?!… Tirihez. Mit zavarog ez! Maga érti?!
TIRI
Hát nem hallotta: ha Ankának fia lesz, akkor maga győz, mert a fiú az eget jelenti; ha pedig leánykája lesz, akkor a doktor úr győz, mert a leány a földet jelenti.
VIKÁROS
Úgy van!
CIPRIÁN
A gyanú belécsap: felizzik. Csapda?!
VIKÁROS
Megegyeztünk, uram!
CIPRIÁN
Tudta, hogy Anka úgy van?
VIKÁROS
Tudtam.
CIPRIÁN
A kilencedik hónapban, azt is?
VIKÁROS
Azt is.
CIPRIÁN
Meg is vizsgálta?
VIKÁROS
Meg.
CIPRIÁN
Sétálni kezd: arra gondol, hogy csapdába ejtették csakugyan.
VIKÁROS
Mire gondol? Mondja ki!
CIPRIÁN
Csak tudni akartam, amit kérdeztem.
VIKÁROS
Egyebet nem?
CIPRIÁN
Nem.
VIKÁROS
Nem igaz! Ismét feláll. Mert én keresztüllátok a bőrén, tisztelendő uram! S ott benn gyanúsítás van ellenem! Azzal gyanúsít engem, hogy én már tudtam: amikor idejöttem, akkor már tudtam, hogy mire kell tenni a kártyát! Vagyis megvizsgáltam a várandós anyát, és annak alapján már tudtam, hogy leány fog születni! Tudtam: s azért tettem lányra a magam igazát! Hát nem!! Nehezen bírja már a szót. Nem tudtam, és nem tudom! De én ezt a sártekét, mint az emberi lét egyetlen hazáját, még akkor is vállalom, ha fiú lesz! És a lelket… a lelket akkor is tagadom! Zihálva visszarogy az ágyra.
TIRI
Tagadja-tagadja; de jobban tenné, ha az egészségire ügyelne inkább.
VIKÁROS
Ne féljen: nem halok a nyakára!
TIRI
Egy nyakra egy halál elég is.
CIPRIÁN
Séta közben. Valóban, gyanakodtam. Azzal gyanúsítottam, hogy bízik a tudományában. Megáll, és Vikárosra néz. Engedelmet kérek.
VIKÁROS
Nincs engedelem! Bízom a tudományomban!
CIPRIÁN
Amelyik lányt mond!?
VIKÁROS
Nem! A tudomány csak magzatot mond. Én vagyok, aki a földön állva hiszek abban, hogy leány fog születni. Gúnyosan. Az egek fia nem hiszi talán, hogy fiú lesz, aki vágyik a csillagokba?!
CIPRIÁN
Törvény dolga, hogy valakinek fia lesz-e vagy lánya. A hit a törvény felett van.
VIKÁROS
Mi a törvény?
CIPRIÁN
Mondtam: mindaz, ami az anyagban megnyilatkozik.
VIKÁROS
Tehát a lélek is!
CIPRIÁN
Amíg testben van, a lélek is törvény alatt áll. De mivel isteni eredetű, küzd a törvény ellen. Vannak, akik gyötrelmek között bár, de hittel állják a küzdelmet.
VIKÁROS
Például maga!?
CIPRIÁN
Élesen megnézi Vikárost, de nem felel neki, hanem folytatja. Vannak, akik kegyelemben diadalt aratnak, mint a szentek. És vannak, akik bűneik mocsarában elvesztik a csatát. Rámutat Vikárosra. Például maga!
VIKÁROS
Bűneim mocsarában?!
CIPRIÁN
Igen.
VIKÁROS
Hát mik az én bűneim?
CIPRIÁN
Amit gondol, hirdet és tesz! Mert mindezekkel ellene szól a léleknek!
VIKÁROS
Nem igaz! Nem ellene szólok, hanem tagadom! Mert az embernek csupán szervezete van, mint az állatnak. De lelke nincs! És ha nincs, akkor bűnöm az, hogy a valóság mellett szólok, s nem ellene?!
CIPRIÁN
Kissé oldalról nézi Vikárost, megvetéssel. Még Júdás sem árulta el a lelket. Hanem csak az emberfiát: a testet. De az árulás bűne mégis a hóhéra lett neki.
VIKÁROS
De én nem a maga Krisztusát árulom! Hanem embereket gyógyítok!
CIPRIÁN
Vak ne vezessen világtalant, mert mind a kettő gödörbe esik.
VIKÁROS
Egyszerre meglazul. Gödörbe?… Kényszeredetten, keserűen nevet. Gödörbe… Abban vagyunk, az igaz…
CIPRIÁN
Kinek-kinek: ami dukál.
VIKÁROS
Jóformán nem is tudta már felfogni a szót, mert az agya vértelen. Abban vagyunk: gödörben… Az egész világ gödörben van… Hirtelen ismét fellobban. De maga is! Megragadja a botját, feláll, és rámutat a bottal az öregre. Ő is!… Ingatagon hadonászik. Mindenki!…
CIPRIÁN
Más a gödör, s más a siralom völgye.
VIKÁROS
Nem siralom völgye! Gödörben élünk! Maga is, én is! Zihál, nehezen bírja már. Maga különösen, mert bolond! Nem okos bolond, hanem ostoba bolond!… Hát van magának esze?!… Nincs esze annak, aki eljön a kolostorból ide… A kényelemből a munkába! A békességből a bajba! A szelíd gyertyafényből ebbe a vadvilágba!… Buta!… Agyon kell ütni az ilyen!… Hörgésbe fullad, és lezuhan az ágyra.
TIRI
Odarohan. Doktor úr!
VIKÁROS
A kezét-lábát kínjában dobálja, s nyögve, nehezen mondja. Digitalis! Adonis… vernalis…
CIPRIÁN
Tirihez. Vizet adjon neki!
TIRI
Siet vízért.
VIKÁROS
Egyet-egyet hördül, a keze és a lába néha megrándul.
TIRI
A hordóból vizet enged egy bögrébe. Uram-uram, küldj neki egy leánykát!
A szó végire Gidró és Terge belépnek. A Gidró kezében egy égő viharlámpás. Ahogy belépnek, szél is lebben át a szobán, künn a csillagok és a hold kezdenek elborulni.
GIDRÓ
Adjon Isten! A köszönést nem fogadja senki.
CIPRIÁN
Rögtön. Itt van az orvosság?
TERGE
Itt van, itt. Szó közben kivesz a zsebéből egy kis üveget, és mutatja.
TIRI
Gidróhoz. Megszületett a gyermek?
GIDRÓ
Meg.
CIPRIÁN
Rászól az öregre, nyersen. Ne bábáskodjék, hanem adja bé az orvosságot!
TIRI
Gyorsan elveszi Tergétől az üveget. Az egészet, tisztelendő úr?
CIPRIÁN
Nem tudom.
GIDRÓ
Kinek kell itt orvosság?
CIPRIÁN
A katona nem mondta?!
TERGE
Mondtam, hogy kell. De aztán tovább a gyermekről beszéltünk.
CIPRIÁN
A hüvelykjével hátrafelé int: az ágyra, ahol Vikáros fekszik. Annak. Ott az ágyon.
GIDRÓ
Nyújtott nyakkal odales. A doktor?
CIPRIÁN
Az.
GIDRÓ
Azt hittem, csak alszik.
TIRI
Nagyon rosszul lett.
GIDRÓ
Gyorsan leteszi a lámpást a kályha mellé a földre, s nagy készséggel, sietve cselekszik. Adja ide azt az üvegecskét!
TIRI
Itt van: fogja! Odaadja.
GIDRÓ
Mi van benne?
TIRI
Valami burján lelke.
TERGE
Adónisz vernálisz.
GIDRÓ
Közben már kidugta az üveget, az ujját rátette a nyílásra, és a folyadékot az ujjára döntötte: most az ujját megnyalintja, de rögtön köp.
TIRI
Olyan rossz?
GIDRÓ
Mint az epe!
CIPRIÁN
Talán a vízbe, néhány cseppet.
TIRI
Tartja a bögrét.
GIDRÓ
Csepegteti az orvosságot.
TIRI
Számolja a cseppeket. Egy, kettő, három-négy, öt-hat, hét. Elég lesz!
GIDRÓ
Bedugja az üveget, és odanyújtja a katonának. Fogd meg!
TERGE
Fogom, fogom. Elveszi az üveget: s a félig kinyújtott kezében, állandóan készenlétben tartja.
GIDRÓ
Tirihez. No, gyorsan! Maga emelje fel a fejét, majd én megitatom. Közben elveszi a bögrét az öregtől.
TIRI
Úgy, úgy. Elöl megy, gyors buzgalommal.
GIDRÓ
Az öreg sarkában van. Csak ügyesen! Félig felülve!
TIRI
Emeli a Vikáros fejét, de aztán döbbenten megáll: a fejet visszaengedi, és leesett állal Gidróra mered.
GIDRÓ
Közelebb hajol Vikároshoz, és megnézi, aztán feláll, és lehajtott fejjel mondja. Ennek már nem kell orvosság.
Csend.
TERGE
Lassan a zsebébe csúsztatja az orvosságos üveget.
CIPRIÁN
Leül a maga ágyára, a túlsó sarokba, s a tenyerébe hajtja az arcát.
GIDRÓ
Halk léptekkel az ajtó felé megy, az ajtót megnyitja, és a bögréből a ház elé önti a vizet. A bögrét visszateszi a helyére, s felveszi a lámpást. A lámpással visszamegy az ágyhoz, rávilágít Vikárosra, s utána mondja Tirinek. Le lehet takarni.
TIRI
A pokróccal, ami lábtól van az ágyon, kezdi letakarni Vikárost. Amikor derékig letakarja, a botot keresztülfekteti a halott lábánál, s akkor mondja Gidrónak, aki mellette áll, csendes szóval. Úgy, hát megszületett a gyermek…
GIDRÓ
Meg, egy.
TIRI
Már éppen a Vikáros arcát takarná le, de akkor a pokróc felemelve marad a kezében. A lámpát, tartsa csak ide!
GIDRÓ
Mi van?
TIRI
Azt hiszem, hangya. Az arcán, nem egy.
GIDRÓ
Közel tartja a lámpát, s nézi. Csakugyan! Alulról jönnek, s futnak!
TIRI
A zsebiből jönnek, úgy figyelem.
GIDRÓ
Akkor ott van valami, a zsebben. Nézze csak meg!
TIRI
Nézi, s kivesz a zsebből egy szelet sajtot. Ezen vannak, ezen a sajton. Nézzen oda, mennyi van! Hát én ezt kidobom, ezt a sajtot!
GIDRÓ
Az nem lesz jó. Mert ha kidobja a sajtot, akkor a hangyák ott fogják keresni a holttesten. Hanem tegye melléje, a feje mellé: s amikor aztán mind rágyűlnek a hangyák, akkor a sajtot velük együtt kidobjuk.
TIRI
Okosan mondja. Odateszi a sajtot.
GIDRÓ
Úgy.
TIRI
Letakarja egészen Vikárost. No, többet ez sem vándorol.
GIDRÓ
Ez már nem.
TIRI
S a gyermek, könnyen lett meg?
GIDRÓ
A gyermek? Hirtelen abbahagyja, mert erről jut eszébe: s odaszól Tergének. Fiam, elfutnál haza?
TERGE
Nagyon szívesen.
GIDRÓ
Hát akkor vedd ezt a lámpát, s nézd meg, hogy mi lett. S aztán siess vissza.
TERGE
Közben átvette a lámpát. Meglesz. Elsiet.
GIDRÓ
Folytatja, Tirihez. Könnyen lett meg. Már ahhozléve, hogy az anyja is csak egy zsenge. Közben leült a letakart ágyszélére. Mikor jött ide, ez a bolyongós doktor?
TIRI
Úgy éjféli időben. Addig egy bokor alatt feküdt, azt mondta. De ott nagyon csípték a hangyák, s idejött.
GIDRÓ
Ha nem csípik vala, tán most is élne.
TIRI
Az óra ki van számítva, úgy gondolom.
GIDRÓ
Meglehet.
TIRI
Lám, a gyermek is most született meg!
GIDRÓ
Most, az egyik.
TIRI
Ne beszéljen! Hát kettő lesz, ikerben?!
GIDRÓ
Azt mondja a gyógyásznő.
TIRI
S ez mi, amelyik már megvan?
GIDRÓ
Ez fiú!
TIRI
Hát akkor, azért halt meg a doktor…
GIDRÓ
Fiú, de még milyen!
TIRI
Cipriánhoz lép. Tisztelendő úr!
CIPRIÁN
Nem emeli fel a fejét. Tessék.
TIRI
Hozsánna magának! Nem hallja, hogy fiú a fiú?!
CIPRIÁN
Erre már felemeli a fejét. Micsoda fiú?!
TIRI
Hát az újszülött! Maga győzött: nem érti?!
CIPRIÁN
Ne kuvikoljon!
TIRI
Térjen észhez, ember: Fülöpnek fia lett!
CIPRIÁN
Feláll, s keményen. Nem ismerek semmiféle Fülöpöt!
GIDRÓ
Pedig azért jöttem, tisztelendő öcsém, hogy ezt megmondjam.
CIPRIÁN
A bűn győzelme nem tartozik reám. Én Isten katonája vagyok!
GIDRÓ
A katonák is leteszik a halott mellett a fegyvert, uram!
CIPRIÁN
Itt nincs halott!
GIDRÓ
Rámutat az ágyra. Hát ez mi?
CIPRIÁN
Az anyag változása.
TIRI
Félig felemeli a két kezét, a két markát összefogja: s a kezeit úgy lóbálja. Így megy a kályha felé, közben mondja, s majd leül. Egy kicsi irgalom… Ha volna!… Csak egy kicsi…
CIPRIÁN
Isten baglya! Ne huhogjon!
GIDRÓ
Én is azt mondom, tisztelendő uram, hogy olvadjunk irgalomba, s öltözzünk szeretetbe!
CIPRIÁN
A szeretetet viaszba írják. A viasz pedig puha, mint a parázna párnája. Dobd az ördög rongyai közé! És járd az igazság útját, mert különben a szeretet viaszába ragadsz, mint Péter. Aki ugyancsak szerette Krisztust, de mégis háromszor árulta el őt!
GIDRÓ
Ember volt.
CIPRIÁN
Azért nem kell ember a földre!
GIDRÓ
Hát mi kell?
CIPRIÁN
Lélek, ami a törvény felett van!
GIDRÓ
Hát nem csodálom, hogy otthagyta maga a kolostort. Mert ott is emberek vannak: s emberek között pedig csak embernek van helye. Maga azonban a tűz és a láng, mely az egyházat is felégetné, s hamuval szórná bé a templomok helyét.
CIPRIÁN
Istennek gondja van az ő lelkére, amellyel uralkodik a világ felett. Mert amikor a bűn mocsarát isszák az emberek, és a törvény álorcája mögött rohadni kezd az egyház, akkor elküld valakit, hogy a törvény fölé emelje a hitet!
GIDRÓ
Maga az, akit elküldött?
CIPRIÁN
Én.
GIDRÓ
Feláll, rámutat a halottra, s a szava már kemény. Vigyázzon, mert ez a doktor is kicsapott az emberség medréből, és vakon vetemedett neki a sorsnak. Most pedig itt fekszik a pokróc alatt!
CIPRIÁN
Test szerint élt: halál a sorsa.
GIDRÓ
És aki lélek szerint él?
CIPRIÁN
Annak örök élete van.
GIDRÓ
Hol?
CIPRIÁN
A hit fényességében.
GIDRÓ
Vaknak nincs fényesség!
CIPRIÁN
Isten az én bírám!
GIDRÓ
Lesz!
CIPRIÁN
Maga nem!
GIDRÓ
Én nem is, de aki holtan fekszik.
CIPRIÁN
Az nem az én bírám! Önmagának volt a hóhéra.
GIDRÓ
Megütődik. Önmagának?!
TIRI
Sorsot játszott, no.
GIDRÓ
Nem értem.
TIRI
Feláll, Gidró felé indul, s úgy magyaráz. Hát hogyne értené! Tudja, hogy ezek egyebet nem tettek, csak viaskodtak. Egyik a test, másik a lélek. Csak a test, csak a lélek. Ez így ment. Aztán, végül is, azt mondta a doktor úr, hogy döntsön a sors. Vagyis: ha leány születik, akkor a test győz; ha pedig fiú születik, akkor a lélek győz. Nohát!
GIDRÓ
Értem, értem.
TIRI
S maga azt mondja, hogy fiú született. Rámutat a halottra. Ott az eredmény! Visszamegy a helyére.
Csend.
CIPRIÁN
A Tiri szavai alatt ismét leült az ágyra, és a tenyerébe hajtotta az arcát.
GIDRÓ
Tisztelendő öcsém!
CIPRIÁN
Nem emeli fel a fejét. Tessék.
GIDRÓ
Fogadjon el tőlem egy tanácsot.
CIPRIÁN
Krisztus is feljajdult, amikor ostorozták…
GIDRÓ
Elfogad egy tanácsot?
CIPRIÁN
Mindenki a hitemet marja…
GIDRÓ
Hát, ha elfogadja, ha nem: én megmondom. Megmondom, de utoljára, hogy ne vágja kettőbe a világot. Se magában, se másban. Mert a test és a lélek együtt teszik az embert. Nő és férfiú együtt alkotja az emberiséget; s az ég és a föld a világot. Aki nem így cselekszik, félúton jár, és a szorosságban megbűnhődik. Lám, a doktor a félútról már a halálba hullott, s magára is rászakadhat könnyen az ég.
CIPRIÁN
Mint a sátáné, sima a szó.
Abban a pillanatban Terge és Fülöp belép, Terge a lámpással a kezében. Szél fut végig a szobán.
FÜLÖP
Az arca örömtől sugárzik. Adjon Isten!
CIPRIÁN
Felugrik. Ki ez?! Kicsoda?!
GIDRÓ
Mohó vággyal. Megszületett a másik is?
FÜLÖP
Megszületett. Azért jöttem.
GIDRÓ
Fiú?
FÜLÖP
Leányka.
TIRI
Rebbenő karokkal feláll. Áldjuk az Urat: kerek lett a világ!
CIPRIÁN
Acsarogva. Ki ez?! Azt kérdeztem!!
FÜLÖP
Bátyám…
CIPRIÁN
Belevág. Nem vagyok senkinek bátyja! Ki maga?!
FÜLÖP
Fülöp, a testvére.
CIPRIÁN
Az én testvérem az, aki Isten akaratát cselekszi! S nem az, aki a lelkembe harap, mint a pokol kutyája!
FÜLÖP
Fenyegetőn. Még eddig szépen szóltam, mennyei farkas!
GIDRÓ
Csitítva. Úgy is kell, fiam.
CIPRIÁN
S még ugat és harap! Kutya!
FÜLÖP
Elég legyen, bátyám! Temérdek baj van úgyis, ebben a fortyogó világban! Kell hát a gyermek, aki a bajból és a szenvedésből kivezesse majd az embereket!
CIPRIÁN
Már mint a tébolyult. Ne lopd ide a kölykeidet, kutya!
FÜLÖP
Ökölbe szorul a keze. Hát én úgy agyonvágom most, hogy kalimpálva megy ki belőle a lélek!
TERGE
Ciprián és Fülöp közé ugrik.
GIDRÓ
Menjetek ki! Kifelé tuszkolja Fülöpöt és Tergét, s maga is megy velük, ahogy tuszkolja őket.
CIPRIÁN
Közben felragadja az ágyról a botot, s azzal hadonászik. Én váglak agyon, te pokol kutyája! Te egek fattya!
Fülöp, Terge és Gidró már künn vannak. Az ajtó kissé nyitva marad: a lámpás világa beszűrődik azon, és befúj a szél.
TIRI
A kályha mellett áll, várakozva nézi Cipriánt.
CIPRIÁN
Zihál és fúj, a botot visszaveti az ágyra. Maga is menjen ki!
TIRI
Hát én mit vétettem?!
CIPRIÁN
Menjen ki!!
TIRI
Nem vétettem én semmit.
CIPRIÁN
Rekedten, már szinte könyörögve. Egyedül akarok maradni… Imádkozni akarok!
TIRI
Az más. Kimegy, az ajtó kicsit nyitva marad.
CIPRIÁN
Megrokkanva odamegy az ágyához, a polcról leveszi a bibliát, és megkeresi benne a szöveget, a szél egyre erősödik, mozgatja a két ablakocska szárnyát és a lámpát, miközben olvassa a szöveget. „Látván pedig Jézus a sereget, fölmene a hegyre, és miután leült, hozzá járultak az ő tanítványai. Ő pedig megnyitván száját, tanítá őket, mondván:
Boldogok a szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok a szelídek, mert ők bírják a földet. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.
Boldogok vagytok, midőn szidalmaznak és üldöznek titeket. Örüljetek és vigadjatok, mert a ti jutalmatok bőséges leszen a mennyek országában. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen a város. Sem gyertyát nem gyújtanak, hogy a véka alá tegyék; hanem, hogy világítson mindazoknak, akik a házban vannak…”
Abban a pillanatban a szél kifújja a lámpából a lángot, és a szoba sötétségbe borul. Ciprián elnémul. Néhány pillanatig csend van. Aztán, feltör Cipriánból a zokogás.
GIDRÓ
A lámpással a kezében, belép. A sarkában utána jön Tiri. Fülöp és Terge künn marad. Lassan előrejön Cipriánhoz, aki a lámpás fényében egyre jobban látszik, amint ágyra borulva, a takarót és a bibliát markolászva, szinte nyögve zokog.
TIRI
Megindultan. Mit csinál?
GIDRÓ
A Ciprián feje fölött a lámpással. Zokogva sír.
TIRI
Rászakadt az ég.
GIDRÓ
Elveszi a Ciprián feje fölül a lámpást. Megmondtam, hogy testükben pusztulnak el azok, akik a lelket kitagadják belőlünk. És lélekben romlanak össze, akik a testet ebeknek vetik.
TIRI
De most nem lesz világ vége, mégis?!
GIDRÓ
Miért lenne!
TIRI
Hát, ha már ez is így sír!
GIDRÓ
Istennel kérkedett; s mint a cserép, a lélek törött össze benne. Hogy meglegyen a rend, amely uralkodik a földön.
TIRI
Hát akkor, akkor még jobban fogjuk áldani az Urat!
GIDRÓ
Igen; és bétöltjük reménységgel a világot, amely minden percében a kezdet és a vég.
Függöny
A hivatkozás helye
Világi zsoltár címmel említik először a Gách Marianne-nal készült beszélgetésben (Film Színház Muzsika 1957. október 4., 21. szám). Mint Tamási mondta: a fakitermelők között játszódó darab a Néphadsereg Színházának kérésére íródik, s úgy ígérte, hogy 1957 novemberére elkészül. S remélte: 1958 januárjában vagy februárjában már premiert élhet. A Vígszínházzal egyezségre nem jutott, amint a Madách Színházzal sem, ahová továbbküldte a darabot. 1959. január 22-i levelében Both Béla, a színház igazgatója megköszönte a művet, s mint írja: „a két ellentétes nézet egymáshoz közelebbhozásának szándéka szépen, kedves humorral valósul meg benne…” De nem lenne sikere, mert a direktor szerint: kevés a cselekmény, továbbá a test és lélek, „amit te össze akarsz boronálni”, „így sose vált el egymástól”. Kifogásolja továbbá: fiktív a kiindulópont, fiktív a megoldás, s „képletek szélmalomharca” folyik. Jellegzetes pszichológiai s a polgári beszélgető színház szemléletét tükröző gondolkodást takar ez az elutasítás. Anélkül hogy minősítenénk a Hegyi patak-ot, utalnunk kell Szabó Zoltánnak a Hullámzó vőlegény előadásáról és éppen Both Béla rendezéséről szóló elmarasztaló szavaira. Korábbról pedig Németh László Tamási-tanulmányára: a magyar színházi világ képtelen a költői népi misztériumjáték dramaturgiáját megérteni és színházzá emelni, mert merőben új gondolkodást igényelne.
A dráma az Akaratos népség második kötetében jelent meg először (Szépirodalmi Kiadó, 1962.), s az író sosem láthatta színjátékát. Az ősbemutató a Tamási-sorozat keretében Sepsiszentgyörgyön, 1977. május 27-én volt. Az előadás rendezője Tompa Miklós és Seprődi Kiss Attila. Díszlet és jelmez: Völgyesi András, zene: Horváth Károly. A szereposztás: Gidró – Király József, Ciprián – Kuti István, Vikáros – Kőmives Mihály, Anka – Daróczi Zsuzsa, Fülöp – Szabó Lajos, Lázár – Győry András, Tiri Dorót – Dobos Imre, Linka – Molnár Gizella, Márika néni – Bokor Ilona, Terge – Szabó Zoltán.
A Hét 1977. június 26-i számában Halász Anna méltatta az előadást: „…egyszerű szerelmi történetet látunk, amely eszmei viták keretéül szolgál. Az író bizonyos patriarchális harmóniában keresi a megoldást, nem megy el a tragikus sarkításig, s a drámai vonalvezetés során mindvégig megőrzi azt a biztató, megnyugtató hangulati egyensúlyt, amely szerencsés kibontakozást ígért, akárcsak a népszínmű Szigligetiig visszavezethető vonulatában.” Majd így összegzi a látottakat: „A valóság s a népmese határán lebeg könnyedén s finoman az előadás. Stílusos ez így, szelíd kedéllyel – bármennyit kiabálnak is a vitázó felek –, ám egy jelképesebb elgondolás talán érzelmileg-indulatilag izgalmasabbá, végzetesebbé sarkíthatta volna ezt az álorcás moralitást.”
A bukaresti Előre névtelen cikkírója (feltételezhetően Szőcs István) így értelmezi a darabot: „Ciprián, erdei munkás, rendjéből kiszakadt szerzetes nemcsak vallásos meggyőződése során jut el oda, hogy minden testiséget az ördög kelepcéjének tartson, és az élet folytatását a bűn folytatásának fogja fel; e félelmetes és sivár tanítások nála a lelki-szellemi terror eszközei, amelyekkel környezetének tagjait hatalmában akarja tartani; talán még világosabb ez Vikáros „vándor doktor” és sarlatán filozófus példájából: az ő nagyhangú gátlástalansága és „embertenyésztési szólamai” mögött ugyancsak egy önző törpe zsarnok búvik meg, s a testiség teljes felszabadításának prófétája megalázó lelki rabságban tartja élettársát. Bármily ellentétes világnézetet hirdessenek is, a két jelképes érvényű típus azt szemlélteti, hogy e dogmatikus gondolkodások vagy életvitelek apostolai végeredményben nem tesznek mást, mint önmagukat valósítják meg mások megalázása és elvakítása árán, s hogy az érzelmi és gondolkodásbeli önzés ugyanolyan kegyetlen dolog, mint az anyagi, s ennélfogva azok, akik lelkileg és érzelmileg zsákmányolják ki, saját önző becsvágyuktól hajtva, környezetüket, semmivel sem erkölcsösebbek azoknál, akik anyagilag zsákmányolnak ki másokat.” A rendezésről szólva úgy látja, hogy Tompa Miklós „konzseniális színpadi meglátásokkal és rendezői szerepértelmezésekkel” bontotta ki Tamási darabját, s jó munkatársra lelt Seprődi Kiss Attilában. S dicséri a szereplőket; Király József, Győry András, Dobos Imre mellett Kuti Istvánról azt írja: „mintha nem is Tamási, hanem Dosztojevszkij rajzolta volna meg figuráját…” (1977. júl. 7.)
Az előadással a sepsiszentgyörgyi együttes 1977 novemberében a veszprémi Petőfi Színház vendégeként hazánkban is szerepelt, s Tamási játékát bemutatták Várpalotán, Ajkán, Tapolcán és Veszprémben is.
Szüntelen király*
Mesejáték
1958
KIRÁLY
A munkája mellett ül a dolgozószobában. Az egit ennek a mesterségnek… Ropogtatja a nyakát, nyújtózik. No, pihenjünk egy kicsit. Megrázza a csengőt, s kiált. Sáfár!… Nincs sáfár, nem mukkan. Beszól a szomszéd ajtón. Hol vagy, Terembura?!
TEREMBURA
Belép; kicsit ittas. Itt vagyok. Nohát! Mit akarsz ismét?!
KIRÁLY
Nekem mondod ezt, fiacskám?
TEREMBURA
Ühüm.
KIRÁLY
Helyesebben tennéd, ha nem szólnál ilyen illetlenül hozzám. Mert hiszen mégiscsak én vagyok Ártánia királya, vagyis Szüntelen. Te pedig az én sáfárom vagy, személyem mellett ügyes-bajos bizalmasom.
TEREMBURA
Összeüti a bokáját, s elkiáltja magát. Igenis, felség!
KIRÁLY
No, látod. Ülj le egy kicsit.
TEREMBURA
Hova?
KIRÁLY
Ebbe a faragott karosszékbe, a cserefa asztal mellé.
TEREMBURA
Nem ülök le, mert baj van.
KIRÁLY
Igazad van, kedves Terembura. Annyi a baj, mint szegény háznál a bolha. S a fejem is úgy zsong a sok munkától, hogy alig állok a lábamon.
TEREMBURA
Nem az a baj.
KIRÁLY
Hanem mi?
TEREMBURA
Az a baj, hogy csak egy poharam van.
KIRÁLY
Nem értem, kedves Terembura.
TEREMBURA
Mondom, hogy csak egy poharam van. Mert hát, én bizony iddogáltam ott a sáfári szobában. De sőt, az italosüveget is elhoztam magammal. Azonban csak egy poharat hoztam! Ez a baj.
KIRÁLY
Semmi baj!
TEREMBURA
Hogyhogy! Ne mondjon nekem ilyent felséged, mert ha már van nekem egy ilyen kedves Szüntelen királyom, akkor én nála nélkül nem iszom. Csak véle! Nohát!
KIRÁLY
Köszönöm, fiacskám, a hozzám való figyelmességet. De nem látom az italosüveget, sem a poharat.
TEREMBURA
Kiveszi az üveget a zsebéből, és nagyot koppanva leteszi az asztalra. Itt van az üveg! A másik zsebéből a poharat, s kisebb koppanással azt is leteszi. S itt a pohár! És itt vagyok én, aki most már melléje ülök. Felemelt hangon. Szabad?!
KIRÁLY
Hogyne, hogyne.
TEREMBURA
Terembura köszöni szépen. Leül az asztal mellé.
KIRÁLY
Valami bánatod van nyilván, s azért folyamodtál az iváshoz. Szólj hát, mi a panaszod?
TEREMBURA
Nem szólok!
KIRÁLY
No, s mért nem szólasz?
TEREMBURA
Azért, mert én csak annak panaszkodom, aki nem veti meg az én társaságomat. Hanem ideül hozzám, az asztal mellé!
KIRÁLY
Szívesen, fiam. Leül. Nohát, mi a bánatod?
TEREMBURA
Árva vagyok!
KIRÁLY
Úgy tudom, hogy atyád és anyád egészségben élnek.
TEREMBURA
Nem úgy vagyok árva! Más hangon. Szabad töltenem?
KIRÁLY
Hálásan köszönöm. De hát te miből iszol?
TEREMBURA
Én az üvegből.
KIRÁLY
Jól van. S miféle ital?
TEREMBURA
Édeni főzet, felség! Abból az almából főzték, amit Éva meghagyott a Paradicsomban! Más hangon. No, vegyük fel!
KIRÁLY
Egészségedre kívánom!
TEREMBURA
Barátok vagyunk-e, vagy nem vagyunk barátok?
KIRÁLY
Azok vagyunk, hogyne vónánk!
TEREMBURA
Hát akkor: emelem az üvegemet!
Isznak.
TEREMBURA
No, jó volt-e?
KIRÁLY
Igazán jó. Honnét szerezted?
TEREMBURA
Jött egy követ Gyógyiából, s attól küldte a gyógyi király.
KIRÁLY
Hűha! Hát az nekem kebelbarátom, az a Kikiri király. Ezelőtt hét esztendővel három napig vadásztunk együtt. Utána nagy lakomával is megtisztelt engem. Volt ott minden finomság, csak éppen ital nem volt. De egy korty sem. Mondtam is neki, hogy nálunk más a szokás, mire ő megígérte nekem, hogy pótlólag elküldi az italt. Hát azóta várom.
TEREMBURA
No, ugye, hogy igazat mondtam?! Amikor azt mondtam, hogy Gyógyiából küldte a király!
KIRÁLY
Ez lenne ama ital?
TEREMBURA
Ez! Hiszen mondám!
KIRÁLY
Akkor itt valami hiba van, kedves fiam. Mert azt ígérte volt nekem az a Kikiri király, hogy személyemnek küldi az italt. S hét üveggel küld! Héttel!
TEREMBURA
Hol lenne hiba?! Hiszen itt van az ital! Isszuk!
KIRÁLY
Itt van, itt. De nem Gyógyiából, hanem a zsebedből. S nem hét üveggel, hanem csak eggyel! S magát a követet is akartam volna látni.
TEREMBURA
Hadd el, elég bajod van neked; s kornyad az egészséged is egyre. Gondoltam hát, hogy a követet visszaküldöm, hadd legyen tőle nyugtod. Azt a hat üveg italt pedig én az éjjel megittam, nehogy ártalmadra legyen.
KIRÁLY
Akkor te módfelett ittál, Terembura.
TEREMBURA
Mondtam, hogy árva vagyok!
KIRÁLY
Úgy tudom, hogy atyád és anyád egészségben élnek.
TEREMBURA
Nem úgy vagyok árva!
KIRÁLY
Hát?
TEREMBURA
Elbúsulva kezdi énekelni.
| Jaj, Istenem, de víg voltam azelőtt, |
| Míg a babám járt el az ajtóm előtt! |
| De mióta mást választott magának, |
| Gyenge szívem a nagy búban eláradt. |
Kurjant a végire. Hej, világ! Keserű lemondással. Nem sokat ér muzsika nélkül a nóta… Más hangon. Szabad töltenem?
KIRÁLY
Hogyne, hogyne.
TEREMBURA
Miközben tölt. Hát, így van ez bizony, felséges komám. Most már érted, ugye, hogy nem olyan árva vagyok, hanem ilyen? Nagyot sóhajt. No, kinek mije van, vegye fel!
KIRÁLY
Adjon az Isten neked vigasztalást!
Isznak.
TEREMBURA
Ejh, „de mióta mást választott”… Különben hagyjuk a nótát. Úgysem ér az semmit muzsika nélkül.
KIRÁLY
Fütyüljed, azt ajánlom.
TEREMBURA
Ha király vagy, ne füttyszót ajánlgass nekem, hanem rendelj a barátodnak muzsikát! Hadd mulasson egy kicsit!
KIRÁLY
Meg is tenném én szívesen, kedves Terembura. De hát fényes nappal s hangos muzsikaszóval nem bolydíthatjuk meg a palotát!
TEREMBURA
Kitől félsz? Király vagy!
KIRÁLY
Éppen azért! Mit szólna a nép, hogy szorgos munka idején dorbézol a király?!
TEREMBURA
A vesédbe látok, te Szüntelen! Mert te nem a néptől félsz, hanem a feleségedtől! Igaz-e?
KIRÁLY
Bölcs asszony az én feleségem.
TEREMBURA
Ha bölcs asszony, akkor rendelj muzsikát! Csak egy cseppet. Mint a szúnyog dongása vagy a tücsökszó, csak annyit.
KIRÁLY
Jól van, no. Hozd ide hát a citerát!
TEREMBURA
Miféle citerát?
KIRÁLY
Van nekem egy, nohát. Dugott helyen. Annak az asztalnak az alsó fiókjában. Hozd csak ide!
TEREMBURA
Odamegy az asztalhoz, s kihúzza a fiókot. Nem találom, nincs.
KIRÁLY
Ejnye, hát alul keresd! Az özvegyek s az árvák kérvényei alatt!
TEREMBURA
Itt van, itt van. Megpengeti a citerát.
KIRÁLY
No, hozd csak ide!
TEREMBURA
Ehol van, ni! Amíg pengünk, addig élünk. Indíts!
KIRÁLY
Pengeti, s mondja. „Árva vagyok, nincs gyámolom”…
TEREMBURA
Ez a jó! Üh, be jó!
KIRÁLY
Hát fújjad!
TEREMBURA
Énekli.
| Árva vagyok, nincs gyámolom. |
| Még a vizet is gyászolom. |
| Árva vagyok, mint a madár, |
| Ki a felhőn odafenn jár. |
Egyre erősebben szól a citera, s keserűbben énekel Terembura.
| Árva vagyok s az is leszek, |
| Amíg e világon leszek. |
| S búsulhatok, amíg élek, |
| Mert én arra reá érek. |
KIRÁLY
Ha lehet, egy kicsit csendesebben énekelj!
TEREMBURA
Harsányan. Ne félj semmit! Csak verjed!
KIRÁLY
Új dalt kezd.
TEREMBURA
Szilajul énekli.
| Terembura, kanális, kanális, |
| Elhagyott a babám is, babám is. |
KIRÁLY
Már énekli ő is.
| Ha elhagyott, hagyjon is, hagyjon is, |
| Mert én biza megélek, megélek, |
| Egyedül is, magam is, magam is. |
KIRÁLYNÉ
Rájuk robban az ajtón. Mi van itt?!
TEREMBURA
Cincogtunk csupán, Szüntelen királynőm.
KIRÁLYNÉ
Kendet kérdeztem, király uram!
KIRÁLY
Kedves feleségem, elárvult ez a szegény Terembura, s egy kicsit vigasztalódott.
KIRÁLYNÉ
Honnét a lötty?
KIRÁLY
Gyógyia királya küldte, kedves életem.
KIRÁLYNÉ
Üzenje meg kend annak a Kikiri barátjának, hogy Ártánia királya korcsmát nyitott az ő italával.
KIRÁLY
Node, kedves feleségem!
KIRÁLYNÉ
Hát mi egyéb ez?! Italosüveg az asztalon, s tócsában a pohár!
TEREMBURA
A tócsa nem szándékos, felség!
KIRÁLYNÉ
S mi az a húros koporsó a kend ölében?
KIRÁLY
Citera, kedves feleségem.
KIRÁLYNÉ
Kántor kornyikál afféle szerszám mellett, nem egy király!
KIRÁLY
Munka után és ország gondjában a királynak is vigaszt nyújt.
KIRÁLYNÉ
Oh!
KIRÁLY
Igen.
KIRÁLYNÉ
Tehát nem a sáfár, hanem a király vigasztalódott!
TEREMBURA
Én jutottam árvaságra, felség!
KIRÁLYNÉ
Atyja halt meg?
TEREMBURA
Nem úgy vagyok árva, Szüntelen királynőm.
KIRÁLYNÉ
Anyja talán?
TEREMBURA
Mondom, felség, hogy nem úgy vagyok árva!
KIRÁLYNÉ
Nem értem.
KIRÁLY
Úgy lett árva, mint a madár, ki a felhőn odafenn jár. Még a vizet is gyászolja mostan, pedig nagyon víg volt azelőtt, míg a babája járt el az ajtója előtt.
KIRÁLYNÉ
Én is elhagynám az ilyen embert.
TEREMBURA
Királynőm, kíván valamit ellenem vetni?
KIRÁLYNÉ
Nem valamit, hanem sokat, kedves Terembura! Úgy véljük ugyanis, hogy a sáfár a királynak rossz szelleme. A szívét gyámoltalanná tette, az akaratát elsenyvesztette. S így aztán maga lett szolgája azoknak, akik fölött uralkodnia kellene.
TEREMBURA
Ennyi nem fér árva fejemre.
KIRÁLY
A sáfár nem hibás, kedves feleségem.
KIRÁLYNÉ
Ki más?
KIRÁLY
Senki, okos galambom. Mert ugyanis az én szívem nem gyámoltalan, hanem csupán emberséges. Az akaratom pedig nem senyvedett el, csak bölcsen szabályozom. S szolgája sem vagyok senkinek, hanem a pásztora mindenkinek.
KIRÁLYNÉ
Nem emberséges kend, király uram, hanem gyámoltalan! S nem is bölcs, hanem tyuty-muty!
KIRÁLY
Nem értesz meg, asszony!
KIRÁLYNÉ
Hát kendet nem is lehet, hallja! Mert ki tudja azt megérteni, hogy egy király ilyen anyámasszony legyen?! Hogy a sáfárját macskának tegye meg, s magát egérnek!? Hogy a trónusból szellőnek csináljon martalékot!? Mert maholnap egy kufár teszi zsebre ezt az országot; vagy egy kántor mondja meg, hogy hány napot élhet még a király! Vagy jön egy bolhapásztor, és kikergeti innét Ártánia királyát, a feleségével és a gyerekeivel együtt!
KIRÁLY
Oh, asszony, asszony!
Künn rezes kürt hangja, s zajosan emberek is közelednek.
KIRÁLYNÉ
Valami zajt hallok!
TEREMBURA
Csakugyan; s ide jönnek!
Hárman lépnek be az ajtón, gorombán; Szódara, a kántor; Röffentyű, a kufár; és Suppancs, a bolhapásztor.
HÁRMAN
Jó napot!
KIRÁLY
Adjon isten, atyafiak! Hát mi jóban jártok itt?
KIRÁLYNÉ
Nem járnak ezek, hanem a királyra rontanak!
KIRÁLY
Bízd csak reám, kedves feleségem. A jövevényekhez. Nocsak, szóljatok bátorsággal, atyámfiai!
SZÓDARA
Énekelve mondja, a rezes kürt hangja kíséri.
| Rezes kántor voltam én, |
| Annak sem voltam jó én. |
| Eladtam az orgonát, |
| Mind megittam az árát. |
Mondja. A nevem Szódara!
HÁRMAN
| Ej-haj, dunnám alá, |
| Bujj bé bundám alá! |
RÖFFENTYŰ
Énekelve mondja, a rezes kürt hangja kíséri.
| Kufár ember voltam én, |
| Annak sem voltam jó én. |
| Kirágtam a zsebemet, |
| Elhullattam pénzemet. |
Mondja. A nevem Röffentyű!
HÁRMAN
| Ej-haj, dunnám alá, |
| Bujj bé bundám alá! |
SUPPANCS
Énekelve mondja, a rezes kürt hangja kíséri.
| Bolhapásztor voltam én, |
| Annak sem voltam jó én, |
| Papra tettem a bundát, |
| Benne hagytam a bolhát. |
Mondja. A nevem Suppancs!
HÁRMAN
| Ej-haj, dunnám alá, |
| Bujj bé bundám alá! |
KIRÁLY
No, jól van. Most már mindenki tudja, hogy kik vagytok.
HÁRMAN
Azért mondtuk el!
KIRÁLYNÉ
Mihaszna mind a három.
SZÓDARA
Nono, még királyok is lehetünk!
KIRÁLYNÉ
Királyok?! Söprűt nekik! Király uram! Terembura!
KIRÁLY
Szót kérek! Csenget, csend lesz. Ezt a répafejűt Suppancsnak hívják. Ő az a bolhapásztor, aki minden reggel megette az egész napi eleséget. Azután álomra hajtotta a fejét, a bolhák pedig vígan dáridóztak. Így volt-e?
SUPPANCS
Olyanformán.
KIRÁLY
Hát akkor menjünk tovább: itt van ez a nagy bajuszú atyánkfia, Szódara. Ő az a nevezetes kántor, aki riadalomba hozta a népet, mert fennszóval hirdette mindenfelé, hogy a múlt héten vége lesz a világnak.
SZÓDARA
Nem én vagyok a hibás!
KIRÁLY
Hát?
SZÓDARA
Maga a világ! Mert neki a múlt héten vége kellett volna legyen!
KIRÁLY
De nem lett. Ugye, Röffentyű?
RÖFFENTYŰ
Nem lett, nem.
KIRÁLY
Bizony, mert ha vége lett volna, akkor nem itt lennél kufár, hanem a pokolban jajszó!
SUPPANCS
Miféle beszéd ez?! Röffentyű a mi barátunk, s tisztességes kufár!
KIRÁLYNÉ
Rákiált. A király előtt vagy! Bárdolatlan!
HÁRMAN
| Nincsen ugyan bárdunk, |
| De van nekünk ángyunk! |
KIRÁLY
Szót kérek! Rázza a csengőt. Nem a bárdról vagy az ángyról folyik most a szó, hanem Röffentyű atyánkfiáról.
SUPPANCS
Tisztességes kufár!
KIRÁLY
Én nem is mondom róla, hogy a betűket kilopta a Bibliából. Csak azt mondom, hogy a tököt dinnyének adta el!
SUPPANCS
Jobb is a tök.
KIRÁLY
S a rezet aranynak!
SZÓDARA
Sárga mind a három!
KIRÁLYNÉ
Hát én ezt tovább nem hallgatom!
KIRÁLY
Maradj csak, kedves feleségem.
KIRÁLYNÉ
Rossz lesz ennek a vége, meglátja kend!
KIRÁLY
Bölcs asszony vagy, feleség, de mégsem vagy elég bölcs. Mert hallgass ide: én tudom, hogy Suppancs rossz bolhapásztor, de mégsem büntettem meg. Tudtam, hogy Szódara kántor háborító hírt terjesztett; s tudom azt is, hogy Röffentyű csalfa módon kufárkodik. De őket sem büntettem meg. Hármukhoz. Igaz, vagy nem igaz?
HÁRMAN
Igaz!
KIRÁLYNÉ
De nem is köszönték meg!
KIRÁLY
Nem hálára épít a király.
KIRÁLYNÉ
De építsen igazságra: hogy a jó elnyerje jutalmát, a rossz pedig a büntetését!
KIRÁLY
Bizton lehetsz, el fogja nyerni.
KIRÁLYNÉ
De hát ez a sáfár is itt áll még! Nem látom, hogy elnyerte volna!
KIRÁLY
Van még idő. Ugye, Terembura?
TEREMBURA
Van, idő mindenre van.
KIRÁLYNÉ
S itt ágál még ez a kufár is! Valamint ez a Szódara hírmadár, s ez a nagyszájú bolhapásztor! Hát elnyerte jutalmát valamelyik is?!
SUPPANCS
Ellenségesen. Nem jutalomért jöttünk!!
KIRÁLY
Hanem? Halljam hát!
HÁRMAN
Pusmognak, bökdösik egymást.
TEREMBURA
Ki vele!
KIRÁLY
No, Röffentyű, te kufár! Hallod, hogy a sáfár is mily lelkiből biztat. Vágd ki hát azt a rezet: mi ügyben jöttetek?
RÖFFENTYŰ
Mondja meg Szódara, a kántor.
KIRÁLY
No, Szódara! Hadd halljam!
SZÓDARA
Jobban tudja a bolhapásztor, ez a Suppancs.
SUPPANCS
Izeg-mozog.
KIRÁLY
Nem hallok semmi szót.
SUPPANCS
Hát aztán… Mondtam az előbb is, hogy nem jutalom kell nékünk. Vagyis hát, nem kérelmezők vagyunk. Hanem akarunk valamit, ami megillet minket! Vagyis hát minket illetne meg!
KIRÁLY
Mi legyen az?
SUPPANCS
Lehet gondolni.
KIRÁLY
A só jövedelmét akarjátok?
SUPPANCS
Többet.
KIRÁLY
Egy-egy gazdag uradalmat?
SUPPANCS
Többet.
KIRÁLY
Talán nem a királyi trónust?
HÁRMAN
Kiáltva. A trónust! A trónust!
KIRÁLYNÉ
Jesszusom!
KIRÁLY
Mi történt?!
TEREMBURA
Ájulás környékezi a királynét.
KIRÁLY
Vezesd őt a hálóházba, sáfár! Jöjjön urus hozzá, s maradjon mellette.
TEREMBURA
Meg fog történni.
Elmennek.
KIRÁLY
No, most már magunkban vagyunk. Üljetek szépen le.
SUPPANCS
Ülhetünk még eleget.
KIRÁLY
Törvényben van, hogy a királyi trónusról csak bölcs elmével és békés lélekkel szabad beszélni. Üljetek hát le, s legyen az elmétek bölcs és a lelketek békességes.
SZÓDARA
Hát akkor csakugyan üljünk le.
Helyezkednek, leülnek.
KIRÁLY
Úgy, no. S most aztán, ahogy emberekhez illendő, szépen megbeszéljük a dolgot. Megbeszéljük, s eligazítjuk. Ha lehet, olyanformán, hogy én letehessem a királyságot. Mert bizony ez nehéz szolgálat, ez a királyi szolgálat. Csak a munka, csak a munka! Hajnaltól estig. Így aztán a világ öröméből mi marad az embernek? Egy citera! Amelyen elpengeti bánatát a szegény király. Pengeti, s énekli.
| Három krajcár a bérem, |
| Mégis szidnak, ha kérem. |
| Vesszen oda a bérem, |
| Kutya legyek, ha kérem. |
Mondja. Hát ilyen a király élete!
SUPPANCS
De a szél nem fújja, s az eső nem veri!
SZÓDARA
S a világ végétől sem kell neki félni!
RÖFFENTYŰ
Sem a veszteségtől!
KIRÁLY
Mind igaz, amit szóltatok. Mert minden mesterség nehéz. Ha becsülettel csinálja valaki!
SUPPANCS
No, ugye!?
KIRÁLY
Csakhogy kérdem én, te Suppancs bolhapásztor, meg tudtad-e úgy őrizni a bolhákat, hogy tilosba ne szökdössék egy is?
SUPPANCS
Hányszor mondjam, hogy nem?!
KIRÁLY
Hát ha úgy volt, hogy a bolhákat nem tudtad megőrizni, akkor az ország népét meg tudnád, azt hiszed?!
SUPPANCS
Igen, csakhogy a bolha mindig szökdösik, s bújik mindenfelé!
KIRÁLY
S vajon az embernek nincs ezer és egy útja, mit gondolsz?!
RÖFFENTYŰ
Van bizony!
KIRÁLY
No, ugye, hogy a barátod, Röffentyű kufár is, azt mondja!
SUPPANCS
Úgy van, ahogy van. Senki sem mondta, hogy hármunk közül én leszek a király.
KIRÁLY
Hát a kufárból legyen talán, kinek a rezét arany gyanánt kéne tisztelnünk?!
RÖFFENTYŰ
Ha úgy is lenne, az országnak hajtaná a jövedelmet!
KIRÁLY
S a becsület?!
SUPPANCS
Úgy van! A becsület az első!
KIRÁLY
Jól mondja ez a Suppancs bolhapásztor, mert a becsület az aranynál is nagyobb kincs. Mivel a jövendő arra épül! De a jövendővel, úgy hiszem, nem sokat gondolna egy olyan király, aki holnapra vagy holnaputánra végét várja a világnak. Ugye, Szódara kántor?
SZÓDARA
Hát igen.
KIRÁLY
Miképpen akarsz hát király lenni?
SZÓDARA
Az illető személyében még nem állapodtunk meg.
KIRÁLY
Hát akkor ne fussunk tovább, azt mondom. Hanem beszéljétek meg, hogy hármatok közül melyik lenne mégis a király. Ebből a célból én most magatokra hagylak, hadd tudjatok bizalmas szóval és késedelem nélkül megegyezni. Kimegy.
SUPPANCS
Hát, barátaim! Én magamra nézve úgy gondolom, hogy az emberi nyájat mégis jobban meg tudnám őrizni, mint a bolhákat.
RÖFFENTYŰ
Nekem, mint járatos kufárnak, kétségem van benne.
SUPPANCS
A tököt dinnyének megtehetjük, de királynak nem!
SZÓDARA
Én, mint kántor, akiről böjtöt is neveztek el, mondok valamit. Vagyis egyrészt: az emberi nyájat minden más nyájnál nehezebb megőrizni; másrészt pedig aki a tököt bármikor is felmagasztalja, az a tökfejű embereket is könnyen okosnak fogja nyilvánítani.
SUPPANCS
Jobb is, ilyen beszéd után, ha csakugyan vége lesz a világnak.
RÖFFENTYŰ
A kufárok is nehezen szolgálnak egy kántort.
SZÓDARA
Nehezen is tehetnék, mert tömlöcre vetném valamennyit.
SUPPANCS
A kufár tizenkilenc, s a kántor egy híján húsz.
RÖFFENTYŰ
Hopp, egy bolha!
SUPPANCS
Röff, röff!
SZÓDARA
Meg ne egyétek egymást!
RÖFFENTYŰ
Szólj a királynak, Szódara!
SZÓDARA
Kiált. Felség!
KIRÁLY
Belép. No, halljam: melyik lesz a király?
SZÓDARA
Nem tudtunk megegyezni.
RÖFFENTYŰ
Mi, kufárok, felséged alattvalói kívánunk lenni.
SUPPANCS
A bolhapásztorok ugyancsak.
KIRÁLY
Szegény fejem, hát nekem szüntelen királynak kell maradnom?!
SZÓDARA
Szüntelen királynak, felség!
KIRÁLY
Megrázza a csengőt. Sáfár! Terembura!
TEREMBURA
Belép. Itt vagyok. Mi a baj?
KIRÁLY
Hát baj, az elég van, kedves Terembura. Mert ugyanis ez a bolhapásztor nem tudván megegyezni a kántorral és a kufárral, a kufár a bolhapásztorral és a kántorral, a kántor pedig a kufárral és a bolhapásztorral, vagyis ők hárman nem tudván megegyezni abban, hogy közülük melyik legyen a király, nekem tovább is a trónuson kell maradnom.
TEREMBURA
Szüntelen, felség.
KIRÁLY
A feleségem jobban érzi magát?
TEREMBURA
Még sírdogál.
KIRÁLY
Urus jött hozzá?
TEREMBURA
Most is mellette van.
KIRÁLY
S mért sírdogál?
TEREMBURA
Úgy véli, hogy a bolhapásztor meg tudott egyezni a kántorral és a kufárral, a kufár a bolhapásztorral és a kántorral, a kántor pedig a kufárral és a bolhapásztorral, vagyis ők hárman meg tudtak egyezni abban, hogy közülük melyik legyen a király.
KIRÁLY
Értem.
TEREMBURA
Ennek folytán szolgálónak készülődik, s emiatt sírdogál.
KIRÁLY
Menj és szaladj tehát, s mondd meg neki, hogy…
TEREMBURA
Folytatja, s menet közben mondja …a bolhapásztor nem tudott megegyezni a kántorral és a kufárral… Az ajtóból hirtelen visszafordul. Most jut eszembe: én is hoztam egy hírt!
KIRÁLY
No!
TEREMBURA
Ismét itt van Gyógyiából a királyi követ.
KIRÁLY
Aj jaj! Az a dugók miatt jött!
TEREMBURA
Miféle dugók miatt?
KIRÁLY
Azzal a gyógyi királlyal nekem a dugók ügyében egyezségem van. Ennek értelmében, ha üveges italt küldünk egymásnak ajándékba, a dugókat mindig visszaküldjük.
TEREMBURA
Nem azért jött, azt mondja.
KIRÁLY
Hanem?
TEREMBURA
Hanem azt mondja, hogy Kikiri őfelsége már öreg lévén és gyermektelen, az utód kiválasztása szorgosnak látszik. Elővették tehát a törvényt, amely úgy szól, hogy ilyen állapotban csak egy bolhapásztor vagy egy kántor, vagy pedig egy kufár lehet az örökös. Mivel azonban Gyógyia olyan ország, hogy efféle mesterségeket ott senki sem űz, a király arra kér téged, hogy küldenél neki egy bolhapásztort, egy kántort és egy kufárt.
KIRÁLY
És egy sáfárt.
TEREMBURA
Az van neki, felség!
KIRÁLY
No, jól van. Majd keresünk mindegyikből egyet-egyet. Csak eredj, s vigasztald meg a kedves feleségemet.
TEREMBURA
Meg fog történni, felség. Megfordul, hogy kimenjen, de hőkölve visszalép.
BENKE
A Terembura orra előtt belép. Deli legény, a nyakában bőrharisnya s a kezében bot, mely zöld leveleket hajtott. Adjon Isten!
KIRÁLY
Üdvözlünk, fiam. Hát hogy s mint van a barátom, Kikiri király?
BENKE
Nem ismerem Kikirit.
KIRÁLY
Hát nem az ő követe vagy te?!
BENKE
Nem. Én Hetfü Benke vagyok.
TEREMBURA
Várj odakünn!
BENKE
Ott sem, itt sem.
HÁRMAN
| Ajh, de hetyke |
| Ez a Benke! |
KIRÁLY
Mit akarsz?
BENKE
Mindent!
KIRÁLY
De mégis?
BENKE
Hét esztendővel ezelőtt a tarisnyámba tettem a földnek és az égnek a kincsét, s elindultam szerencsét próbálni. S ahogy mentem, vándoroltam, egyszer találkoztam egy fehér szakállas emberrel, aki így szólt hozzám: „Én vagyok a világ lelke, fiam; s te csak menj és vándorolj. Semmitől meg ne rettenj, hanem csak a botot figyeld, ami a kezedben van. Mert az a bot egyszer rügyeket fog hajtani. Amikor pedig azok a rügyek kihajtanak, akkor állj meg. Lesz ott bal felől egy palota, abba a palotába a zöld leveles bottal menj bé, mert ott te király leszel.”
KIRÁLY
Ezért jöttél tehát?
BENKE
Ezért.
KIRÁLY
No, Terembura! Mit szólasz ehhez?
TEREMBURA
Nem tudok mondani semmit, úgy leesett nekem az állam.
KIRÁLY
A bolhapásztorhoz, a kántorhoz és a kufárhoz. Hát ti?
HÁRMAN
Mi megyünk Gyógyiába!
KIRÁLY
Hát akkor velünk mi lesz, Benke fiam?
BENKE
Téged meghagylak, uram, mert emberség ködlik benned; s a kincseidet is, ha vannak. De mivel puliszkakirály vagy, amint látom, a királyságnak emelj kalapot. Vagyis menj el ahhoz a Kikiri barátodhoz, s ott éldegélj boldogan a kedves családoddal együtt.
KIRÁLY
Nem bánom, Benke fiam. Legalább visszaviszem Kikirinek a dugókat, mind a hetet.
TEREMBURA
S hát velem mi lesz?
BENKE
Te elmész, Terembura, a szélhántó emberekhez, s ott a disznók pásztora leszel. De mindig felelned kell a disznóknak, amikor azok az esőben szaladnak hazafelé, s mondják:
| Ha előre tudtam vóna, |
| Vóna, vóna, |
| Köpönyeget hoztam vóna, |
| Vóna, vóna. |
TEREMBURA
Mit feleljek nekik?
BENKE
Hát, amit a malacok szoktak.
KIRÁLY
„Én is”, azt szokták.
BENKE
No, mind mondjátok, hadd feleljen Terembura!
MIND
| Ha előre tudtam vóna, |
| Vóna, vóna, |
| Köpönyeget hoztam vóna, |
| Vóna, vóna. |
TEREMBURA
Én is, én is, én is!
BENKE
Meg fog történni, felség. Elmegy.
KIRÁLY
Nagyot sóhajt. Jaj, Istenem s még valaki!
HÁRMAN
Mi baj, felséges urunk?
KIRÁLY
Hát bizony, csupa gond ez az én egész életem. Lám, itt van az én barátom, annak a mesés Gyógyiának a királya, aki most tőlem kér egy bolhapásztort, egy kántort és egy kufárt. Mit tudjak csinálni!? Fosszam meg magam s az országot három ilyen derék embertől?! Ha valamelyik közülük király is lesz abban a mesés Gyógyiában?!
RÖFFENTYŰ
Ne bánkódjék, felséges urunk. Inkább mi elmegyünk oda.
KIRÁLY
Csakugyan elmennétek?
HÁRMAN
Szívesen!
KIRÁLY
Köszönöm nektek, atyámfiai. Úgy megnyugodott a lelkem, mint Gyógyiában a disznópásztoré, amikor este hiány nélkül szaladnak hazafelé a disznói. Tudjátok, mit mondanak olyankor Gyógyiában a disznók?
HÁRMAN
Nem tudjuk, felség.
KIRÁLY
Hát azt mondják, hogy:
| Ha előre tudtam vóna, |
| Vóna, vóna, |
| Köpönyeget hoztam vóna, |
| Vóna, vóna. |
S mit mondanak a malacok?
HÁRMAN
Én is, én is, én is.
Függöny
A hivatkozás helye
A mesejátékot először Balázs Ádám adta közre a Forrás 1981. novemberi (11.) számában. Tamási Áron hagyatékában fennmaradt egy korábbi változata Baraboly király címmel, amely a szerző feljegyzése szerint 1954-ben készült.
Boldog nyárfalevél*
Színjáték három felvonásban
1960
Első felvonás
Idő: kora reggel, május elsején.
Szín: módos falusi ház tágas szobája. A ház fából épült, s magasabb fundamentumra, mint a sík vidéki házak. Arccal délre néz, ahol a tágas udvar is van; s az egyik végével az utcára. Az udvarról falépcsők vezetnek fel a tornácba; s a tornácból egy-egy ajtó nyílik a két szobába, melyeknek, külön ajtón, egymásba is van átjárásuk.
A színtér nem az utca felőli szoba, hanem a másik. S nem az udvar felől nyitott szoba, hanem a ház belső bütüjében, vagyis végénél. Így a szoba színtere mélységében valamivel hosszabb, mint szélességében. A kétablakos bal oldali fal esik az udvar felé, a jobb oldali fal pedig egészen zárt. Szemben és a szín mélyén, a fal bal oldali részén, ott nyílik az ajtó, mely átvezet a másik szobába; s a szoba udvar felőli oldalán, a fal közepén túl, ott van a másik ajtó, melyen keresztül a tornácból, vagyis a külvilágból esik a bejárás.
Tehát a bal oldali falon két ablak áll, mely udvarra néz; a túlsó ablak, a tornác fölött: olyanformán, hogy a jövő embert, a lépcső felső fokán, már látni lehet az ablakon keresztül. A két ablak között kakukkos ingaóra, s az ablakok alatt széles karos pad, mely háziszőttes szőnyeggel le van takarva. Az innenső ablakban muskátlivirág. A karos padon innét, a pad végiben, régi és faragott támlás szék, a lapja színes terítővel borítva; a terítőn nagy virágos korsó, bizonyára ivóvíznek, mert a korsó mellett két pohár fekszik.
A szoba közepén egy hosszúkás „úri” asztal áll, rajta vázában nárcisz, kis kelyhecskében cigaretta s mellette gyufa; s egy nagyocska könyv is fekszik az asztalon. Az asztal mellett székek, fölötte sárga csilláron lámpa csüng. A jobb oldali fal mellett széles ágydívány, melyben Kláris aludni szokott. A heverő fölött, a fejnél, kis polcocska áll, rajta egy diszkoszvető görög atléta szobrocskája, s egy tégely, bizonyára arckrémnek. S fent a falon, középen s elég magasan, nagy kép a falon: a kép egy gyönyörű ifjú nőt ábrázol, égszínkék tunikában, mely az egyik melléről le van csúszva, s a hölggyel szemben egy pöttömnyi Ámort, aki fél térdre ereszkedve, a nyilával éppen a hölgy szívére céloz.
Az átjáróajtótól jobbra, a falhoz állítva, egy imádkozózsámoly áll; eléggé alacsony zsámoly, párnás térdeplővel és felül szegélyes párkánnyal, melyen egy könyv fekszik, láthatólag imakönyv. A zsámoly mögött nagy falitükör, s fölötte a falon Szűz Mária nagy képe, a Szűz alig érinti a földet, s bő és redős kék ruha van rajta.
A heverőn az ágy még alvásra van vetve, patyolatfehéren, piros selyempaplannal. A párnán ott van még a fej nyoma, s a paplan félre van hajtva: csak most kelhetett ki belőle Kláris.
Felmegy a függöny.
KLÁRIS
Ott térdel a zsámolyon, csak a hátát látjuk. A párkányra hajtott fejjel, magában imádkozik. A haja kibontva, még rendetlenül. Vékony, melegsárga köpeny van rajta, zöld zsinórral átkötve a derekán. A lábán papucs, szintén zöld színű, s az egyik le is van csúszva a meztelen lábáról.
Künn madarak szólnak, egy kakas kukorékol. Majd a kakas odaröppen az ablak talpára, a muskátli mellé. A piros taraja és a nagy fényes farka villog.
KLÁRIS
A kakas röptének a zajára odanéz az ablakra. Aztán feláll, a szabad lábát beledugja a papucsba, s odamegy az ablakhoz. Kedveskedve szól a kakashoz. Köszönni jöttél, te lovag? Hát jó reggelt! Villog a tarajod, mint a láng nyelve. S a tollad incselkedik a szemmel, mint a szivárvány. Te tyúknyomorító! Te parázna, te!
Abban a percben, künn az ablak előtt, emelkedni kezd egy virágos zöld ág, egyre feljebb, akár egy emelkedő bokor. A kakas megijed és elrepül.
KLÁRIS
Hátraugrik az ablaktól. Jesszus-Mária! A köpenyét összébb húzza, s gyorsan kontyba igazítja a haját, melyet egy csontfésűvel, mit a köpeny zsebéből vesz elő, hamar megtűz.
PASKÁL
Közben feljött a lépcsőkön, lassan és majdnem lopakodva, hogy a májusi virágos ággal meglepje Klárist; s ahogy jött, maga előtt és maga fölött tartotta az ágat. Aztán az ajtón kívül megszólal a köszöntővel.
| Májusnak reggele hozzon áldást néked, |
| Öröm csókjaival vegyen körül téged. |
| Paskál, hű tisztelőd, tovább azt kívánja, |
| Buzogván éretted szívének forrása: |
| Hogy díszítse öröm ragyogó orcádat, |
| Jó szél fújja felém a te vitorládat. |
Belép, s maga előtt nyomja és tartja a hatalmas virágos ágat, s már élénkebben mondja.
| Hozza Isten reggeledre |
| Napját vígsággal éltedre, |
| Hogy minden óra megáldjon, |
| Mint harmat, fejedre szálljon. |
S utána rögtön köszön. Szép jó reggelt, május elsején!
KLÁRIS
Jó reggelt, kedves kántor úr.
PASKÁL
Paskál, Paskál.
KLÁRIS
Elmosolyodva, hogy legyen meg neki. Hát jó reggelt, kedves Paskál. S köszönöm szépen a virágos zöldet és a szép köszöntőt. Maga csinálta?
PASKÁL
Én is, nem is. Vagy hogy is mondjam, hogy pontosan mondjam? Egy része a nép ajkáról való, amint azt tetszik is tudni, kedves Kláris. Hát hogyne tudná! No de, kérem szépen, az efféle mondások olyanok, mint a széjjelgurult gyöngyszemek, melyeket elmésen össze kell szedegetni, és a kívánt cérnára felfűzni. Akarom mondani, fonalra, ilyenre-olyanra. Ez alkalommal aranyfonalra. Mert magának, kedves Kláris asszony, úgy dukálnak a gyöngyszemek: aranyfonalon. Akarom mondani, szálon. Tőlem legalábbis. Hiszen tetszik tudni.
KLÁRIS
Persze-persze. Hiszen már régecske vagyunk, mi ketten, ilyen szóközelségben. Már öt éve, kedves kántor úr!
PASKÁL
Paskál, Paskál.
KLÁRIS
Bocsánat, mindig elfelejtem.
PASKÁL
Kérem-kérem.
KLÁRIS
Elfelejtem, pedig maga minden figyelmet megérdemel, kedves Paskál. Soha nem mulasztotta el öt év alatt, hogy születésem napján felköszöntsön.
PASKÁL
Neve napján is, kedves Kláris. Sőt, mi több: akkor voltam itt legelőször, a maga kedves neve napján, negyvenben, augusztus tizenkettedikén. Ha tetszik emlékezni.
KLÁRIS
Persze-persze. Akkor még itthon volt az én édes uram. Csengett-bongott a jókedv, a nagy társaságban, egészen reggelig. Ki gondolta volna, azon a mézédes éjszakán, hogy nemsokára elviszik az én Gellértemet katonának?! Fájdalom, elvitték. Istenem, uram: öt év! S azóta várom, csak várom, mindig várom.
PASKÁL
Én igyekeztem volna a maga sóvár napjait enyhíteni. De hát maga az én érzelmeimet borongani hagyta. S így aztán csak teltek a hónapok, s múltak az évek, ilyen se künn, se benn állapotban. Ilyen szóközelségben csupán, ahogy maga mondotta az előbb. Mert a szónál közelebb nem engedett magához.
KLÁRIS
Hát engedtem valakit?
PASKÁL
No!
KLÁRIS
Gyanúsít talán?!
PASKÁL
Távol legyen tőlem a gyanú, kedves Kláriska. Én csak annyit tudok, hogy negyvenháromban volt itt egy hadnagy. Hiszen tudja; hogyne tudná! Három napig volt itt.
KLÁRIS
Üzenetet hozott az uramtól!
PASKÁL
S tavaly ősszel is járt itt egy civil. Egy hétig ágált maga körül. Az is üzenetet hozott?!
KLÁRIS
Szamárka maga, kedves Paskál. Persze hogy üzenetet. Tőle tudtam meg, hogy az én Gellértemnek a harctéren nyoma veszett. Egyébként pedig, akármit harangoz magácska, az a civil nekem rokonom volt.
PASKÁL
Én is rokona vagyok önnek, Kláriska.
KLÁRIS
Milyen rokonom?!
PASKÁL
Lelki… És szívbéli rokona is, hogy úgy mondjam.
KLÁRIS
Mondtam már, kedves Paskál, hogy az én szívem körül maga hiába ólálkodik.
PASKÁL
Megszúrta a szó, ingerülni kezd. Asszonyom! Én az ön szíve körül nem ólálkodom. Tetszik tudni! Hanem felemelt fejjel közeledtem mindig hozzá. Akarom mondani: tiszta szándékkal, sőt, mi több, rajongással. Hevületében meg-megrázza a virágos, nagy ágat. Az az öt év nekem is öt év volt, tisztelt asszonyom. S teli mind az öt álmatlan éjszakákkal. Csökönyös reménnyel, melyre maga mindig a hasztalanság égető parazsát hintette rá. Így jutalmazta ezt az epedő szívet, töviskoszorúval. Miért?! Mert szeretni mert és szeretni akar! Hiszen tudja, hogyne tudná.
KLÁRIS
Kérem szépen, kedves Paskál: ne nyomorgassa azt a virágos ágat, hanem szépen tegye le. Ha nekem hozta.
PASKÁL
Hogyne-hogyne. Az ágyra teszi az ágat, lábtól. Virág helyett virágot az ágyra.
KLÁRIS
Ugyanakkor gyorsan megigazítja az ágyat: a paplant visszahajtja, a párnát megrázza, s közben: Bocsánat a rendetlenség miatt, kedves kántor úr.
PASKÁL
Paskál, Paskál.
KLÁRIS
De nagyon korán van, csak az imént keltem ki az ágyból.
PASKÁL
Kérem-kérem. Sőt, mi több: titkon arra gondoltam, hogy még az ágyban találom.
KLÁRIS
Szerette volna?
PASKÁL
A szívem ugrott volna ki a gyönyörű látványtól. Vagy hogyan is mondjam: a mennyei örömtől!
KLÁRIS
Földi az az öröm, csacska.
PASKÁL
Tessék összekeverni, nem bánom.
KLÁRIS
Kedveske dolog lesz különválasztani. Hát tessék. Majd addig én bemegyek a másik szobába, s ott felöltözöm.
PASKÁL
Nem!
KLÁRIS
Mit nem, ugyan?!
PASKÁL
Nem megy be! Akarom mondani: ne menjen be, kérem-könyörgöm. A kezét is felfogja. Hadd lássam így, ebben a lengében, mert így közelebb vagyok a bőréhez, s a szemem jobban ölelheti a derekát.
KLÁRIS
Jaj, de butácska maga. Ismét indul. Mindjárt visszajövök.
PASKÁL
Elébe áll. Nem!
KLÁRIS
Mit akar maga?!
PASKÁL
El akarom ejteni magát.
KLÁRIS
Maga meg van zavarodva, kedveske.
PASKÁL
De igen, el akarom ejteni. A nyilammal. Az ágy fölötti képre mutat. Mint Ámor azt a gyönyörű nőt. A kabátja alól nyilat és nyílvesszőt vesz elő. Szerelmet akarok nyilazni a szívébe. Fél térdre ereszkedik, a nyilat feszíti. Tessék úgy állni, mint az a nő a képen!
KLÁRIS
Az elképedés után most nevetésre fakad, alig tud szólni is a nagy nevetéstől. Maga, mint Ámor… Álomnak is fura-buta… Jaj, istenem, mindjárt meghalok a nevetéstől…
PASKÁL
Tessék csábosan állni!
KLÁRIS
Na jó, gyerünk. Próbál úgy állni, amennyire a nevetés miatt tud. Jól van, Ámor bácsi?
PASKÁL
A pongyolát lejjebb, az egyik vállon. Ahogy a képen van.
KLÁRIS
Megnézi a képet, az egyik válláról lejjebb engedi a ruhát.
PASKÁL
Jobban! Ahogy a képen van. Legyen kibuggyanva, mint a hold.
KLÁRIS
Mi legyen kibuggyanva?!
PASKÁL
Hát a hold, a Kláris-hold.
BARKA
Belép, vidám. Jó reggelt!
PASKÁL
No, a szöcske beleugrott a mézbe. Feláll.
KLÁRIS
Lassan hagyja abba a pózt. Ilyen szerencséje van Ámor bácsinak. A nyakát is betakarja. A szöcske beleugrik a mézibe, s elbújik a hold.
BARKA
Tanácstalanul nézeget. Valami baj van, jegyzőné asszony?
KLÁRIS
Nincs, kedveském. Csak a kántor úr felköszöntött. Ültesd le szépen, s kínáld is meg valamivel. S aztán vesd meg az ágyat, amíg én felöltözöm. Bemegy a másik szobába.
A kántor és Barka fürkészve nézik egymást.
BARKA
Tessék leülni.
PASKÁL
Köszönöm. Leül az asztal mellé, a nyilat az asztalra teszi.
BARKA
Miközben a karos padból egy üveg italt, poharakat és süteményt vesz elő, s azokat az asztalra rakja. Korán tetszett fölkelni, a kakasokkal.
PASKÁL
Május elseje van! Fel akartam asszonyodat köszönteni. Téged nem zöldágaztak a fiúk?
BARKA
Ó, dehogynem! Tölt. Úgy elborították a kaput, hogy alig tudtam kijönni. Nézi a nyilat. Ez minek?
PASKÁL
Hát ez, hogyan is mondjam? A képre mutat. Hát arra. Szerelmet nyilazni a nőnek a szívébe.
BARKA
Maga tud?
PASKÁL
Tudnék.
BARKA
Hát akkor mért nem tud?
PASKÁL
Sóhajt. Ha én azt tudnám…
BARKA
A sóhajtás ágára könnyen rászáll a bánat. Tessék inkább inni!
PASKÁL
Te nem iszol velem?
BARKA
Köszönöm, nem élek vele.
PASKÁL
Leteszi a poharat. Egyedül nem iszom!
BARKA
Odamegy az ajtóhoz, s beszól. Kláris asszonyom! Azt mondja a kántor úr, hogy egyedül nem iszik.
KLÁRIS
Igyál vele!
BARKA
Akkor iszom.
PASKÁL
Rögtön tölt Barkának; a magáét felemeli, és fürkészve nézi a lányt, aki várakozva tartja a poharát. Kérdezek tőled valamit.
BARKA
Tessék.
PASKÁL
Te még ártatlan vagy?
BARKA
Miben?
PASKÁL
Elneveti magát. No, erre igyunk! Kortyonként csámcsogja az italt: úgy látszik, édes.
BARKA
Egyből kihajtja a poharát. Most már többet tud?
PASKÁL
Okos lány vagy. Mint a csík, vagy hogyan is mondjam, úgy siklasz ki a kérdés alól. De puhábban mégis. Mint a harmatos barka talán, az ember ujjai közül. Ki nevezett el Barkának?
BARKA
Kláris asszony.
PASKÁL
Mert, mondom, illik reád a Barka név. Selymes vagy és ártatlan. Tudod, ugye? Hogyne tudnád!
BARKA
Maga mondja.
PASKÁL
Mióta is jársz ide, hogy pontosak legyünk?
BARKA
Biza, már öt éve. Amikor Gellért urat elvitték katonának, akkor kezdtem. S azóta Kláris asszonnyal együtt búslakodunk s együtt várakozunk.
PASKÁL
Mit gondolsz: él az még?
BARKA
Gellért jegyző úr? Hogyne élne!
PASKÁL
Honnét tudod?
BARKA
Akit szerelemmel várnak, s ilyen nagy hűségben, az élni fog valahol. S visszajön.
PASKÁL
Hűségben?!
BARKA
A Mária-képre mutat. Mint az a Szűz Mária.
PASKÁL
S a hadnagy negyvenháromban, s tavaly ősszel az a civil?
BARKA
A légy nem talált cukrot.
PASKÁL
S ha Vaska Gellért mégsem jön vissza?
BARKA
Olyan nincs!
PASKÁL
Akkor kedvezni fogsz nekem? Az én szándékom és szívem dolgában, Kláris asszonynál. Mondjad!
BARKA
Én a Gellért úr pártján állok.
PASKÁL
De ha nem jönne vissza?
BARKA
Akkor sírunk.
PASKÁL
Annak is vége lesz egyszer.
BARKA
Akkor ismét sírunk.
KLÁRIS
Kijön; tavaszi kosztümben, frissen. Ittatok, Barka?
BARKA
Egyet igen. A kántor úr aprózva.
PASKÁL
Mindjárt feláll, s ámulja Klárist. Istenem, beh szép maga! Tudja, ugye? Hogyne tudná!
KLÁRIS
Nem is hallgat oda. Tölts nekem is, Barka! Kivesz egy süteményt, és aprózva harapdálja.
BARKA
Tölt mind a három pohárba.
Töltés közben harangozni kezdenek.
PASKÁL
Fájdalom, nekem menni kell: harangoznak.
KLÁRIS
Ezt az egyecskét még megisszuk. Felemeli a poharát. Az én édes uram egészségére!
Isznak.
PASKÁL
Az italtól köhécsel. Cigányútra ment, úgy látszik.
KLÁRIS
Inkább a szívére, úgy hiszem.
BARKA
Igen, mert mindig útban tartja.
PASKÁL
Búcsúzik, hajlong; majd hirtelen eszébe jut, s mondja.
| Ingó-bingó fűszál szépen felöltözött. |
| Liliomszálakkal meg is törülközött. |
Elmegy.
KLÁRIS
Azért sajnálom szegényt.
BARKA
Igen vinnyog asszonyom után. De tőlem is megtudakolta, hogy még ártatlan vagyok-e. Bizony! Nagyon vidám lett és csacsogós: látszik rajta a két pohárka ital. Csakhogy én kisiklottam a kérdés alól, mint a csík.
KLÁRIS
Édes uramról nem mondott valamit?
BARKA
Nem hiszékeny abban, hogy Gellért úr valamikor is visszajöjjön. S mondta, hogy ha csakugyan nem jönne vissza, akkor én kedvezzek neki: vagyis Kláris asszonynál pártfogoljam, az ő szíve dolgában.
KLÁRIS
Hallott talán valami csacskaságot az én uram felől?
BARKA
Nem úgy vettem ki.
KLÁRIS
S te kedveznél neki?
BARKA
Inkább senkinek.
KLÁRIS
Na, jól van, kis Barkám. Most én elmegyek a templomba. Te pedig vesd meg az ágyat, s tedd rendbe a lakást.
BARKA
Úgy lesz.
KLÁRIS
Elmegy.
BARKA
Ha úgy lesz, jó lesz. Tölt magának, s felhajtja. Ha jó lesz, úgy lesz, bárhogy lesz. Elveszi az ágyról a virágos ágat, maga előtt tartja, s úgy illog-táncol az asztal körül; majd a Mária-kép előtt megáll, s mondja.
| Mikor szent volt még a tűz, |
| Férfi nélkül szült a Szűz. |
| Hideg télben megvirágzott |
| Víz mellett a fűz. |
TÓDOR
Kopogtat künn az ajtón.
BARKA
Megrezzen, de maga előtt tartja a nagy virágos ágat, amely eltakarja az arcát, s némileg deréktól is fölfelé. Szabad!
TÓDOR
Belép; katonaruhában van, mely nem rendetlen, de elég gyűrött; kicsit civil módra hordva, mert nincsen más. A tömött hátizsák is csak a vállán lóg. Jó napot kívánok! Kukucskál az ág mögé, de csak távolról s kicsit bátortalanul. Jó napot kívánok! Közelebb s közelebb lép, hogy be tudjon lesni az ág mögé, de Barka mindig hátrál, s maga elé tartja az ágat. Így majdnem megkerülik az asztalt, majd a leány hirtelen lejjebb engedi az ágat, és az arca kibukkan.
BARKA
Jesszus-tatus, egy katona!
TÓDOR
Itt lakik Vaska Gellértné asszony? A havadi jegyző felesége?
BARKA
Itt lakik.
TÓDOR
Hol van?
BARKA
A templomban.
TÓDOR
S maga kicsoda?
BARKA
Én Tavaszi Barka vagyok. A Kláris asszony gondjainak apródja. S maga ki?
TÓDOR
Kupás Tódor.
BARKA
S mért keresi Kláris asszonyomat?
TÓDOR
Üzenetet hoztam a férje-urától.
BARKA
Jaj, mindjárt meghalok… Hadd tegyem le ezt a Paskált. Az ágat az ágy fejénél a falhoz támasztja.
TÓDOR
Micsodát?
BARKA
Ezt a májusi zöld ágat, no hát! Amit a kántor úr hozott, Dobola Paskál. Hát azért mondtam, hogy Paskál. No hát!
TÓDOR
Mit keres itt a kántor?
BARKA
Évődik. Tetszik tudni, az a kántor nevelt magának egy bolhát. Etette és porozta egész télen. S a tegnap elszökött tőle. Hát azt kereste.
TÓDOR
Fullánkos kislány maga!
BARKA
Kórót nem bánt a darázs. Tölt a katonának. Tessék hát letenni azt a micsoda zsákot. Aztán üljön le, s igya meg ezt a poharacska szíverősítőt.
TÓDOR
A karos padra teszi a hátizsákot, s felemeli a poharat. Szabadság, szerelem! Kiissza a poharat, s leül.
BARKA
S melléje egy kicsi Gellért. Gyorsan megveti az ágyat, miközben folyik a beszéd.
TÓDOR
Ki aludt benne?
BARKA
Kláris asszony. A párna alól, ahogy szelesen felemeli, egy fénykép hull a földre.
TÓDOR
Az miféle fénykép?
BARKA
A fényképpel a kezében, szembefordulva Tódorral. Maga olyan kíváncsi, hogy amióta ide bejött, már egy évet öregedett. Odaadja a fényképet.
TÓDOR
Ahogy megpillantja a fényképet, örömmel. Gellért komám! A kicsi bajuszkájával! Beszél hozzá. Hol vagy most, komám? Látod, én itt vagyok. A képet visszaadja. Ezzel alszik az asszony?
BARKA
Öt éve! Hűségben, tisztességben. Ilyenek vagyunk mi!
TÓDOR
Maga is aludna öt évig, így?
BARKA
Bizony. Csak nekem nincsen olyan szerelmesem, akinek ilyen hosszú volna az árnyéka. Az ágyneművel betolja a dívány fiókját, hova a képet is tette.
TÓDOR
Buta pofával. Árnyéka?! Ezt nem értem.
BARKA
Magyaráz. A fénykép csak árnyéka az embernek. Maga az ember öt évig távol van, de valaki mégis a fényképével alszik; vagyis az árnyékával. Most már érti?
TÓDOR
Most már igen.
BARKA
Látja, milyen okos ember maga, ha az én eszemmel gondolkozik!
TÓDOR
Kedvesen megfenyegeti. Darázs!
BARKA
Nevet. Dongó mondja. Tódornak tölt. No, igyék még egyet.
TÓDOR
Magával.
BARKA
Köszönöm, én nem élek véle.
TÓDOR
Van még három pohár. Azokból is ittak, úgy látom.
BARKA
Egyikből Kláris asszony ivott, a másikból a kántor úr, s a harmadikból én.
TÓDOR
Akkor mért mondja, hogy nem él vele?
BARKA
Nem élek, csak éltem.
TÓDOR
Éljen most is.
BARKA
Hát, ha maga feltámaszt. Tölt magának.
TÓDOR
Fel, s a jobbomra ültetem.
BARKA
Akkor üdvözülve vagyok.
Nevetve isznak.
TÓDOR
Meddig tart az a mise?
BARKA
Hát még eltart, egy félórát legalább. Ha nem többet.
TÓDOR
Annyi időm nincs.
BARKA
No, még az kéne, hogy ilyen sután elmenjen. Ilyen szívtelenül! Mit gondol: engem ütne agyon Kláris asszony, hogy nem tartottam itt. Hogy nem láthatta magát, aki a Gellért úr szavát hozta. Azt neki küldték, azt a szót: s neki kell átadni!
TÓDOR
Maga majd megmondja.
BARKA
Nem mondom!
TÓDOR
Akkor menjen, s hívja haza a templomból. De gyorsan!
BARKA
Pendül. De maga megvárjon minket! Mert ha el talál menni, akkor én a föld méhiben is felkutatom magát, s a fullánkommal agyonszúrom! Értette, vagy nem értette?!
TÓDOR
Értettem.
BARKA
Megvár?
TÓDOR
Meg, meg.
BARKA
Röppenve elmegy.
TÓDOR
Tölt magának, s közben. Nem darázs vagy, te Barka; hanem tavaszi madár. Felhajtja az italt, kinyitja az ajtót, s a küszöbről néhány pillanatig a Rákóczi-indulót fütyöli, s majd utána, a két tenyere között és fojtottan, kifelé kiált. Jöhetsz már, Gellért! Az ajtó nyitva marad, ő az asztal mellé áll, és némi izgalommal onnét figyeli, hogy Gellért miképpen jön be és hogyan viselkedik.
GELLÉRT
Úgy lép be, mint a templomba szokás; s nagy belső izgalommal. Öltözete, mint a Tódoré, de gondosabban viseli. Bejön, megáll és szétnéz.
Csend.
TÓDOR
Sírással küzd, a szemét törölgeti.
GELLÉRT
Jobb keze felé fordulva körbejárja a szobát, meg-megáll, s mindent szemügyre vesz. Ahogy a tárgyak előtt megáll, s mond róluk valamit, abban ötévi távollét van; s amikor Tódorhoz szól, abban az értelmi jelen. Elsőnek a muskátli következik. A muskátli piros volt, most rózsaszín. Visszafordulva, Tódorhoz. Kláris hol van?
TÓDOR
A templomban.
GELLÉRT
Itt egy bőrdívány állott, nem ez a karos pad. Tódorhoz. Mikor jön haza?
TÓDOR
Kinéz az ajtón, a templomot keresi.
GELLÉRT
Az óra a régi… Ugye, sokat ketyegtél öt év alatt?… S hívtál is engem, kakukkszóval…
TÓDOR
Tizenöt-húsz perc. Elég messze van a templom.
GELLÉRT
A tárgyakhoz és a Tódorhoz szóló hangja kezd lassanként közeledni egymáshoz, s majd egyforma is lesz. Ki volt, aki érte ment?
TÓDOR
Egy Barka nevű kislány.
GELLÉRT
Ez is a régi, ennek az édes Ámornak a képe.
TÓDOR
A kislány tetszik nekem.
GELLÉRT
A dívány is ugyanaz.
TÓDOR
Az a Barka kislány mutatott nekem valamit. Várj! Kihúzza az ágyneműsfiókot, s mutatja a fényképet. Ezzel aludt. Öt éven keresztül. Minden éjjel.
GELLÉRT
Kiveszi a párnát, az arcát belefúrja, és úgy szagolja. Aztán visszadobja. Nem hazudsz? Minden éjjel?
TÓDOR
Miközben visszanyomja a fiókot. Barka mondta.
GELLÉRT
Ki az a Barka?
TÓDOR
Mondtam, hogy az a kislány, aki nagyon tetszik nekem.
GELLÉRT
Ez a zsámoly nem volt itt. Sem Szűz Mária. Valami történt. Különben nem lett volna tömjénszag a virág illatából.
TÓDOR
A kántor járogat ide, úgy hallom.
GELLÉRT
Ugye, mondtam!
TÓDOR
Ezt a bozontos zöld ágat is a kántor hozta, ma reggel.
GELLÉRT
Kivágja az ágat a nyitott ajtón.
TÓDOR
Paskálnak hívják.
GELLÉRT
Ismerem azt a kornyikáló bakkecskét. Bűzlik az alattomosság belőle, szarván a gerjedelem, s a jellemében a fifikus szomorúfűz. Átvált a józan határozottságba. De hát ez csak beszéd, amíg nem tud bizonyosat az ember. Éppen azért mindent meg kell tudnom, hogy tisztán láthassak. A kántor dolgában, s esetleg másban is. És hát legfőképpen a bőre alá akarok nézni, bele a szíve titkos rejtekeibe. Mert tudni akarok mindent!
TÓDOR
Nem lenne jobb, ha inkább bíznál? S örülnél a boldogságnak?
GELLÉRT
Tudni akarok!
TÓDOR
Hát akkor csináljuk.
GELLÉRT
Nem árulsz el?
TÓDOR
Tettem valamikor?
GELLÉRT
Nem.
TÓDOR
No hát!!
GELLÉRT
Akkor gyerünk. Nézd meg az arcomat: sokat változott-e öt év alatt?
TÓDOR
Tízet. Csontos lett, s a háború vonásokat szántott reá. De azért megismerne a feleséged, idegenben is.
GELLÉRT
Igazad van. Mázolnom kell rajta. Egy dobozkából szenet vesz elő, odamegy a tükörhöz, s mázolja az arcát.
TÓDOR
Közelről figyeli. Az micsoda szén?
GELLÉRT
Orvosi szén, gyomornak. De szívháborgásnál is használható újabban. Amint látod. Egyre nyugodtabb tőle a szív, hogy hamarosan nem vakon kell neki dobognia, hanem büszke boldogsággal. Vagy pedig… Hirtelen Tódor felé fordul. Most megismerne?
TÓDOR
Nem létezik!
GELLÉRT
A hangját próbálgatja. Ezen is változtatnom kell, a hangomon. Gondolom, legyen mély és lassú. Valahogy így – Lassan és mély hangon mondja: „Függöny mögött állasz, Gellért.” Jó volt, komám?
TÓDOR
Jó, mehet.
GELLÉRT
Add a csuhát!
TÓDOR
Egyenként szedi ki a hátizsákból és adogatja Gellértnek a ruházat darabjait. Itt a csuha!… Kötél a derekadra!… Ez a saru, puha fűzfából!… S itt a szőrsapka, bivalybika bőréből, alkalmas tonzúrával!… Mehetsz a kolostorba.
GELLÉRT
Indul. Fütyülj, amikor jöhetek.
TÓDOR
Hol leszel?
GELLÉRT
A szénacsűrben.
TÓDOR
A Rákóczi-indulót fogom fütyülni. Minta gyanánt fütyül is az indulóból. Hallod?
GELLÉRT
Messziről. Hallom.
TÓDOR
Felveszi a tornácon a földről a májusi ágat, s azzal jön vissza. Maga előtt tartja, mint tartotta volt Barka. Körben jár a szobában, s pajkos jókedvvel mondja.
| Emelem a zöld ágamat, |
| Ide várom a babámat. |
| Záros ajtóm nyitva tartom, |
| Hogyha megjön, bebocsátom. |
| Teszek széket, leültetem, |
| Vetek ágyat, lefektetem. |
| Ha elalszik… |
Lépések hallatszanak. Gyorsan a Mária-kép alá áll, mint tette volt Barka, s az ág mögé húzza az arcát. Barka elöl s Kláris utána belép.
BARKA
Jó napot kívánok. Indul a zöld ág felé, s igyekszik mögéje kukucskálni, mint aki rögtön megértette a játékot.
KLÁRIS
Erős belső izgalomban áll és vár.
TÓDOR
Gyorsan leengedi a zöld ágat. Jesszus-tatus, egy kislány! Rögtön meghajlik Kláris felé. Kupás Tódor vagyok. Kezit csókolom.
KLÁRIS
Mondja a kislány, hogy maga… Az izgalomtól, mert palástolni akarja, elég nehezen szól.
TÓDOR
Megérti, segít is. Igen, asszonyom, üzenetet hoztam. Az ágy fejénél a falhoz támasztja a májusi ágat.
KLÁRIS
Közben. Az én édes uramtól…
TÓDOR
Igen, Vaska Gellért barátomtól, akivel együtt szolgáltam…
KLÁRIS
Üljön le, kérem szépen.
Tódor az ablaknak ül háttal, Kláris vele szemben, s Barka a díványra.
TÓDOR
Köszönöm.
KLÁRIS
Hol van az én édes uram?
TÓDOR
Nem tudom.
KLÁRIS
Nem tudja?!
TÓDOR
Az úgy volt, tisztelt asszonyom, hogy minket együtt fogtak el. A fogságban is együtt voltunk egy darabig. De aztán Gellértet egy másik táborba vitték, egy fél évvel ezelőtt. S azóta, bizony, nem tudok róla. Csak annyit hallottam, hogy abban a táborban sokan meghaltak.
KLÁRIS
Azt akarja mondani…
TÓDOR
Nem, nem: én azt nem mondom.
Lépések hallatszanak: kopog a saru. Mind figyelnek.
BARKA
Mivel ő ül a nyitott ajtóval szemben, meglátja a jövőt, s felugrik. Jesszus, egy barát!
GELLÉRT
Csuhában és tonzúrás fejjel belép.
Kicsit ijedt és zavart, várakozó csend.
GELLÉRT
Áldás a házra, és békesség legyen benne.
KLÁRIS
Feláll, s szomorú-szelíden kérdi. Tessék, atyám?
GELLÉRT
Isten tetszése szerint vándorló barát vagyok.
KLÁRIS
Barka, kedveském, csomagolj neki: sajtot, s ami van.
BARKA
Indulna is a másik szoba felé, de a barát felemelt tenyérrel leinti.
GELLÉRT
Ne fáradj, gyermekem. Klárishoz. Én nem kenyér és kenyér között járom az utat, hanem lélek és lélek között vagyok vándor.
KLÁRIS
Üljön le, atyám!
GELLÉRT
Leül az asztal mellé.
KLÁRIS
Barkára mutat. Ez az én kis barátnőm és segítőtársam. Tódorra mutat. Ez a katona üzenetet hozott a fogságból, az én édes uram felől, akit öt éve nem láttam.
TÓDOR
Fütyülni kezdi a Rákóczi-indulót, de hirtelen abba is hagyja, s félig felállva mondja. Kupás Tódor a nevem.
KLÁRIS
Előttük nyugodtan beszélhet, atyám.
GELLÉRT
A bölcső és a sír ember és ember között, nem ismer különbséget.
TÓDOR
De ennek a virágzó asszonynak a férje közbül van, atyus!
KLÁRIS
Barka, kedveském: te menj szépen haza. Ez a katona majd elkísér.
BARKA
Feláll s köszön. Dicsértessék…
TÓDOR
Gellérthez. Mi még látjuk egymást.
GELLÉRT
Nem tudjuk, hogy mit hoz a következő perc.
BARKA
Tódorhoz. Maga katolikus?
TÓDOR
Én lutheránus vagyok.
BARKA
Akkor jöjjön!
Barka és Tódor elmennek.
GELLÉRT
Hadd szólítsalak leányomnak téged, lélek szerint. S legyen a te szavad is tiszta, mint a harmat: gondolván rólam, hogy nem vagyok más, csupán egy falevél, mely a harmattal együtt hull majd a földre.
KLÁRIS
Köszönöm, atyám.
GELLÉRT
Mondtad, hogy fogságban van a férjed.
KLÁRIS
Igen, atyám; ha ott van.
GELLÉRT
Kétséged van felőle?
KLÁRIS
Most mondja ez a katona, hogy fél éve nem látta. Akkor vitték egy másik táborba, ahol sokan meghaltak.
GELLÉRT
Csak a bűn öli meg azt, akit szeretünk. Az asszonyi szív erőt sugároz a férjnek, messze földre is; a hűség pedig megtartja őt. Ne kételkedj tehát, ha nem vagy bűnös.
KLÁRIS
Mindnyájan emberek vagyunk, atyám.
GELLÉRT
Mondtam, hogy legyek számodra, mint a falevél. Bizodalommal hulljon rá lelked permete, mert a szélnek sem adja tovább. Te pedig megkönnyebbülsz a felhőidtől, és az égboltodat a bűnbánat kékre deríti. Azonkívül pedig, az isteni kegyelem titkos szálain keresztül, megtisztítod a férjed útjait is, hogy azokon hozzád visszatérhessen.
KLÁRIS
Vágyakozom arra, atyám, hogy megkönnyebbüljek; s hogy a férjem visszatérő útját simává tegyem. Hallgasd meg tehát, amit kivallok neked, s járj közbe érettem, hogy lelkem és szívem vágya teljesülhessen.
GELLÉRT
A szándék félig már győzelem. Mondjad hát!
KLÁRIS
Ha valamit nem értenél, atyám, akkor segíts a kérdéseiddel énrajtam.
GELLÉRT
Segítek, lányom.
KLÁRIS
Annyit már hallottál tőlem, hogy öt éve nem láttam az én édes uramat. Mivel mindig szerettem, és most is szeretem őt, az öt esztendő hosszú idő a szívnek, és nehéz iga a léleknek. De ember vagyok én is, húsból és vérből való. A test és a vér pedig rakoncátlan, s az idő csak szaporítja benne a parázst.
GELLÉRT
A kísértések pedig parázzsal táplálkoznak.
KLÁRIS
Úgy van, atyám. Az első időben, amikor még kevéske volt a véremben az idegen parázs, akkor a vágyam sem volt több, mint az estében csillogó-villogó szentjánosbogár.
GELLÉRT
A férjedet kereste az a röpködő vágy?
KLÁRIS
Nem, atyám. Hiszen azt nem vallanám bűnnek. S őt a vágynak nem is kellett keresnie, mert az én édes uram a szívemben és a lelkemben mindig gazdagon volt.
GELLÉRT
Idegen férfit keresett tehát?
KLÁRIS
Idegent, persze. Először csak olyant, aki megvillanjon előttem, de a vágyból egy parazsat a vérembe hullasson. Mégis ezekért a parázsokért aztán, éjjelenként, visszajöttek azok a férfiak. Először csak az álmaim alatt, aztán félálmom idején, majd pedig ábrándozásaimban is.
GELLÉRT
Burjánoztak.
KLÁRIS
Persze-persze, s mind bennem keresték a napfényt. És ahogy versengtek, az erősebbik megölte a gyengébbiket, mint csakugyan a burján a burjánocskát. Ugyannyira, hogy egy esztendő múlva már csak hárman maradtak, ilyen képzelt férfiak.
GELLÉRT
Nevezd meg őket!
KLÁRIS
Az egyik egy lovag volt, ki bókjaival halmozott el. A másik valaki zordon katona, mindig karddal. A harmadik pedig egy torzonborz férfiú, csupa szőr, mint a vad.
GELLÉRT
Engedtél nekik?
KLÁRIS
A lovagnak csak annyit, hogy virággal csiklandozza a nyakamon és a vállamon a bőrt. A bősz katona felkötötte a meztelen derekamra a kardját; az a torzonborz pedig mellém feküdt az ágyba.
GELLÉRT
Rettegés nem fogott el?
KLÁRIS
Dehogynem, atyám. Sikoltottam, és kiugrottam az ágyból.
GELLÉRT
Mindig?
KLÁRIS
Ó, csak egyszer volt az a rettenet. Mert másnap megérkezett egy hadnagy, aki élő volt és való, s aki elűzte a kísértő árnyakat. A hadnagy édes uramtól hozott üzenetet nekem, s itt volt három napig. Jól is viselte magát, két napig. De a harmadik este tűzbe lobbant, és megcsókolt engem. Nagy kínban voltam, atyám, hogy a csók után mit kéne tennem. Szívem szerint, mely a férjemé volt, ajtót nyitottam volna neki. De aztán megengedtem mégis, hogy a másik szobában reggelig meglegyen. Én azonban vágyban feküdtem egész éjjelen, s a vágyamat csak úgy tudtam legyőzni, hogy fölkeltem ismét és ismét, s azon a zsámolyon imádkoztam.
GELLÉRT
És a Szűznél menedéket találtál.
KLÁRIS
Akkor, atyám. Mert a következő évben a Szűz is sorsomra hagyott engem.
GELLÉRT
Igaztalan vagy.
KLÁRIS
Bocsáss meg, de Mária megtehette volna, hogy megállítsa Miklóst, amikor előtte sompolygott el, hogy hozzám lopja magát, éjnek idején.
GELLÉRT
Miklós volt az ő neve?
KLÁRIS
Igen: Miklós, aki leánykoromban hódolt nekem. Ott hálattam, mint baráti vendéget, a másik szobában; s egyik éjjelen aztán, amikor békében aludtam, hozzám lopta magát. És hát az álom alatt kezdett engem simogatni. Azt hitte a vágyam, mely az álom ködében kezdett piroslani, hogy az uram szeretgél engem; de mikor az édes érzet az álomból kiemelt, akkor a valóra riadtam, és kiszaladtam az udvarra, ahol a hóharmatban mezítláb futkorásztam.
GELLÉRT
Nyilván beteg is lettél.
KLÁRIS
Ó, nem!
GELLÉRT
Volt még, mit mostan vallanál?
KLÁRIS
Nem volt, atyám.
GELLÉRT
Pap vagy szerzetes még nem kísértett?
KLÁRIS
Nem, soha!
GELLÉRT
És ha kísértene?
KLÁRIS
Mit tegyek akkor?
GELLÉRT
Űzd el, ha olyan, mint a lovag; s födözd el derekadat, ha jönne, mint ama zordon katona.
KLÁRIS
És ha torzonborz, mint a vad?
GELLÉRT
De ha a szemében látod a tüzet, mely elemészti mindazt, ami elválaszthat tőle; ha látod rajta a szőrcsuhát, mely eltakarja az érted ujjongó szívét; ha derekát övezi a kötél, mely titeket szerelmesen egymáshoz köthet; ha látod a lábán a sarut, mely a te nyomodat lesi, és a máshoz vezető utaidat megeszi…
KLÁRIS
Remegve. Akkor?
GELLÉRT
Akkor nyújtsd a vállad selymét neki, övezd derekadra kötelét, és mondjad: „Vigy engem a Paradicsomba, atyám!”
KLÁRIS
Felugrik. Az te leszel, atyám!
GELLÉRT
Feláll. Én leszek.
KLÁRIS
Kéjes borzongással. Aóhh!… A díványhoz támolyog, s félig ráborul.
GELLÉRT
Mint a gerjedt ragadozó, úgy közelít hozzá. Látod a szememben a tüzet és a testemen a szőrcsuhát?!
KLÁRIS
Felfogott kézzel. Irgalom, atyám! Az egyik keze mindegyre elmozdul a másik mellől: így nyitja szaggatva szét a nyakán és a mellén a ruhát.
GELLÉRT
Látod a derekamon a köteléket és a lábamon a sarut?!
KLÁRIS
Látom, de irgalom!
GELLÉRT
Félsz, hogy elemésztem a máshoz vezető utaidat?!
KLÁRIS
Félek, atyám, mert szeretem a férjemet. A hűségemben félek, de a véremben borzongok, mert hatalmad van rajtam, és a vágyad barlangjába hajtottál, mint egykor a férjem. Irgalmazz tehát nekem, és menj el. Most, könyörgöm neked: most menj el! Mert borzongok, s ha a vágyad a vágyamra zúdul: meghalok!
GELLÉRT
S ha leszáll az este?
KLÁRIS
Szinte felujjongva az örömben. Akkor, atyám! Az éjszaka édességében, amikor én a bódulat felhőiben leszek: akkor gyere el!
GELLÉRT
Jól van, úgy lesz. Indul kifelé.
KLÁRIS
Köszönöm.
GELLÉRT
De akkor, az éjszaka édességében, akkor itt leszek!
KLÁRIS
Várlak, atyám.
Függöny
Második felvonás
Szín: a községháza nagy irodaszobája, melyet a felek fogadására és tanácskozásra egyformán szoktak használni. A szoba inkább balról jobbra hosszabb, vagyis velünk szemben; tehát nem mély. A jobbik falon van egy nagy ajtó, melyen a kívülről való bejárás történik. A látogató ugyanis a ház melletti kapun bejön az udvarra, s onnét lépcsőkön halad fel az ajtóhoz. A bal falon is van egy kisebb ajtó, mely valószínűleg a mindenkori elöljáró személyes irodai szobája. Eme fal mellett, az ajtón innét, ott áll a falnak támasztva egy „állványasztal”, melynél álló helyzetben az ügyfelek iratokat töltenek ki, s az anyakönyvbe is ott írják be az adatokat. Lejtős lapja van az asztalnak, a lap alsó részén lécből szegély, mely az iratokat megtartja. Most egy nagy könyv fekszik ezen az asztalon, nyilván az anyakönyv, s felül a párkányon tintatartó és pennaszár. Az asztal fölött rikító nagy kép, melyen egy nászpár kézenfogva és boldogan jön. A jobbik fal mellett, a középen valamivel túl egy kisebb fenyőfa asztal áll, rajta dob és dobverő, mellette egy ócska szék, s felette a falon egy régi kürt, ökörnek kacskaringós szarvából. Az asztalkán innét egy nagy mázolmánykép a falon: a képen a pásztor botjára támaszkodva legelteti a juhokat. A szemben levő hátsó és hosszú falon két nagy ablak van, melyeken keresztül, némileg magasból, szép tájat lehet látni: fákat, falusi házakat, továbbá zöldellő szántóföldeket, s azok mögött hegyeket. A két ablak között egy óriási, tavalyi búzakoszorú csüng a falon. A bal ablak mellett, az ablaktól balra, nagy színes kép, melyen bika áll a gazdájával; a jobbik ablak mellett pedig, az ablaktól jobbra, szép kancát ábrázol egy kép, s a kanca mellett a csikó is ott áll. Egyébként pedig a teremszobának majdnem az előterében hosszú asztal helyezkedik el, a hosszával velünk szemben. Az asztal túlsó oldalán négy szék van, melyeken akik ülnek, velünk szemben ülnek; s az asztal keskenyebbik végén szintén egy-egy szék. Az asztalon, faragott fatartóban, vastag gyertya áll, piros szalaggal derékon kötve. A bal és a jobb fal mellett, ahol hely van, egy-egy ócska fapad is áll. A ház téglából van építve, felemelt fundamentumra. A mennyezet azonban gerendás.
Idő: ugyanazon a napon, kora délután.
A függöny felmegy.
MÁTYUS
Öreg ember, fehér bajusza van; amolyan szegény, falusi hivatalszolga. Kopott fekete ruha van rajta, s a ruhához bakancs. A kicsi asztalka mellett ül, előtte kiterített újság, melyet drótfüles szemüveggel olvas.
Kívül az ajtón kopogtatnak.
TÓDOR
Mint egy fontos és tisztes embert, olyan előzékenyen egyengeti befelé Gellértet, aki most is barátcsuhában van. Tessék, tisztelendő elvtárs! Tessék, csak tessék!
MÁTYUS
A szemüveg fölött nézi őket, hogy ezek micsodák lehetnek.
TÓDOR
Szabad?
MÁTYUS
Lehet, lehet.
TÓDOR
Mutatja a saját fülén is. Süket?
MÁTYUS
Kicsit. Ha Afrikában szól az ágyú, nem hallom.
TÓDOR
Maga a bíró?
MÁTYUS
Erre már feláll, mert nagyon jólesett neki, hogy bírónak gondolták. Közelebb is megy, nagyon közvetlen és készséges. Mondták nekem a tavaly, amikor újragombolkoztunk, hogy nem lennék-e bíró. De én nem akartam. Mert amióta tudom az eszemet, azóta itt sok bíró volt, de Mátyás csak egy. S az az egy is mindig én voltam: Mátyus Mátyás. Ez a nevem.
TÓDOR
Régi bútor.
MÁTYUS
Hát, a szentet is ha leteszik valahova, ottfelejtik. Gellért felé. Ugye, tisztelendő elvtárs?
GELLÉRT
Ott a helye.
MÁTYUS
Gellérthez. Tessék leülni.
GELLÉRT
Leül a nagy asztal mellé, az egyik középső székre.
TÓDOR
A bíróval akarunk beszélni.
MÁTYUS
Azzal még lehet. De ha a jegyzővel akarnának, azzal már nem lehetne, mert a fogságból nem jött vissza.
TÓDOR
Azt üzente, hogy a falu iránt is hűséggel van.
MÁTYUS
Kitől?
TÓDOR
Tőlem.
MÁTYUS
Hoájj, hát maga az a katona?!
TÓDOR
Hallott róla?
MÁTYUS
A templomi nép beszélt valami effélit. No hát, csakhogy él a jegyző úr! S maga most egyenesen onnét jött?
TÓDOR
Egy hónappal ezelőtt. Most a tartományból, az üzenettel; s főleg, hogy a tisztelendő elvtársnak legyen egy olyan kísérője, aki szakértő.
MÁTYUS
Hát mi a foglalkozása?
TÓDOR
Gazdász, főleg baromfi.
MÁTYUS
Gellértre int a fejével. S az atya?
TÓDOR
Ágitátor.
MÁTYUS
Tódor felé tiltólag rázza a kezét, miközben mondja. Istenről, vallásról…
TÓDOR
Politikai ágitátor! Nem vallási! Öreg!
MÁTYUS
Bólogat; s majd. Benne van a pártban?
TÓDOR
Alkalmi útitárs.
MÁTYUS
Értem.
TÓDOR
No, akkor szóljon hamar a bírónak, hogy jöjjön ide.
MÁTYUS
S mit mondjak neki?
TÓDOR
Hogy itt van egy ágitátor s egy szakértő.
MÁTYUS
Meglesz. Elmegy.
TÓDOR
Büszke, hogy milyen jól csinálta; ide-oda illeg, s Gellértre nézeget, miközben mondja, dudorássza.
| Kláris asszony fehér rózsa, |
| Az arcája szép viola. |
| A szava is kedveske, |
| Tiéd lesz ő ma este. |
No, milyen komád vagyok én neked?!
GELLÉRT
Csak komolyan tovább is, komolyan.
TÓDOR
S az asszonyt is, nem rendeztem jól?
GELLÉRT
Jól. De a nehezebb fele az enyim volt, komám. Mert olyan félórám nekem még nem volt ebben az életben soha. A szenvedés és a boldogság együtt fortyogott bennem, s együtt a sóhaj és az ordítás. Néha már azt gondoltam, hogy lezuhanok a vakmerőségem játéktornyából, s lent összetörve fogom nyöszörögni, hogy: „Én vagyok, Gellért! Hát nem ismersz meg?!” De, a mindenit neki, bírtam; s amit akartam, megtudtam.
TÓDOR
Azannyát, micsoda elszánt ember vagy te!
GELLÉRT
Hát, barátom, az nem mindegy, hogy az ember mellett milyen asszony áll, amikor nyélbe kell ütni ezt az új világot. Márpedig hiába állasz neki, ha a hitednek és az erődnek egy része otthon porlódik. Az asszony felől tehát bizonyosságban kell lenned! Mint ahogy én vagyok most. Mert én tudom, most már, hogy öt esztendeig valójában hűséges volt hozzám, és szívéből-lelkéből várt. S hűséges most is, elannyira, hogy még én sem tudtam elcsábítani.
TÓDOR
Hogy-hogy?!
GELLÉRT
Így, mint barát.
TÓDOR
Így?! Hát egy ilyen csuhás majomnak ki adná meg magát?! Tisztes asszony!
GELLÉRT
De ki volt a csuhában? Nem én?!
TÓDOR
Nem.
GELLÉRT
Hát?
TÓDOR
Egy vándor barát.
GELLÉRT
Hát akkor annak adott találkát ma estére?
TÓDOR
Annak. Ha adott.
GELLÉRT
Adott, bizony. S én ott is leszek.
TÓDOR
De velem. Együtt megyünk. De nem csuhában, hanem a magunk valódiságában, mint szabadult foglyok. Ha ugyan addig agyon nem ütnek minket.
GELLÉRT
Hol?
TÓDOR
A mutatóujjával rácsap az asztalra. Itt.
GELLÉRT
Kik?
TÓDOR
Ezek a havadi emberek.
GELLÉRT
Feláll, s szinte ünnepélyes komolysággal. Barátom! Boldog lennék, ha agyonütnének.
TÓDOR
Az megeshetik, látod. Hogy megboldogulsz.
GELLÉRT
Mert akkor tudnám, hogy a falu jól vizsgázott.
TÓDOR
Ti vizsgázzatok. Én elmegyek.
GELLÉRT
Itt maradsz! Mert neked is tudnod kell, hogy milyen ez a kicsike havadi sereg, amellyel elindulok a jövő felé. Meg tud-e ülni, józan ésszel és bátran, az idő hullámain; vagy pedig sunyító módon bekapja az esztelen maszlagot. Vizsgázzanak hát az emberek! Ha jól vizsgáznak, itt maradok. Ha pedig…
Hirtelen benyit Torzsa Márton, a bíró, s mellette Mátyus.
TORZSA
Csizma, posztónadrág, fekete mellény és fehér ing van rajta. El akarja kerülni a színvallást, s azért így köszön. Éljen május elseje!
TÓDOR
Vidáman. Meg is érdemli.
TORZSA
Először Gellérttel s aztán Tódorral kezet fog, s mind a kétszer mondja. Torzsa Márton, községi bíró.
TÓDOR
Községháza címén magának itt palotája van, bíró úr.
TORZSA
A községé. Volt egy jegyzőnk, annak köszönhetjük. Bizonyos Vaska Gellért.
TÓDOR
No de ilyent: nem is mondta nekem!
TORZSA
Zárt ember volt mindig… Hanem hát, tessék leülni. Gellért felé. No, atyánk! Tódor felé. S maga is féltárs!
S miközben ki-ki a helyére ül.
Mert az egyik fele, úgy látom, még nem társ.
TÓDOR
Isten fizesse, azt a felet is.
TORZSA
Ne köszönje, jó ember.
GELLÉRT
Mert akik feleznek, testvérek az Úr előtt!
Gellért és Tódor a két középső helyre ült, Tódor a Gellért baljára. Torzsa az asztal bal, keskenyebbik végéhez.
TORZSA
Hát egy kicsi tréfa nem árt. Ugye, jó atyánk?
GELLÉRT
Vidám a lelke, ki igaz ügyben jár.
TORZSA
Hát miről van szó?
TÓDOR
A velejét a tisztelendő elvtárs fogja elmondani, mint alkalmi ágitátor. Én csak annyit bocsátanék előre, hogy kertész és gazdász vagyok, aki a baromfikérdéssel úgy itthon, mint a fogolytáborban, igen tüzetesen foglalkoztam. Ez a magyarázata annak, hogy én mint baromfiszakértő, kísérő gyanánt most jelen vagyok.
TORZSA
Értem, értem.
TÓDOR
Úgy tudom, hogy a baromfi tenyésztése eléggé dívik itt, Havadon.
TORZSA
Nagyban űzik, nagyban.
TÓDOR
Hát ez, ámbár nem lényegtelen, nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Hacsak annyiban nem, hogy az ember jobban megfeni a kaszáját, ahol nagyobb a fű.
TORZSA
Zavartan bólogat.
TÓDOR
Tetszik érteni?
TORZSA
Hogyne, hogyne.
TÓDOR
Hát csak ennyit akartam, a magam részéről és egyelőre, ennek a fontos megbeszélésnek az elejére odabiggyeszteni. A többit az ágitátor atya fogja elmondani.
TORZSA
Hát tessék.
GELLÉRT
Isten kötelességemmé tette nékem, hogy cselekedjem, amit cselekszem. A lélek dolgában éppen úgy, mint abban a jelenlegi gondban, hogy az utat, melyen a jövőbe igyekszünk, mikor és hogyan tisztítjuk meg az akadályoktól.
TORZSA
Úgy van!
GELLÉRT
Ilyen szegény úti szerzetestől, amilyen én vagyok, bátran megkérdezhetné valaki, hogy miért avatja belé magát efféle világi ügyekbe. Hát én erre indokot mondok. Ez pedig egy tízéves történet, mely akkor esett meg velem, amikor az első utamat tettem, mint ifjú és buzgalmában igen kemény vándorló szerzetes.
TORZSA
Nocsak!
GELLÉRT
Hát mondom, az első utamon voltam; s az egyik faluban, melyet most nem akarok megnevezni, betértem egy öregecske szegény asszonyhoz, annak a házába. Igen fáradt voltam, s nagyon éhes. A néne vizet melegített, hogy abban a meleg vízben a lábamat megvontassam; s majd ennem is adott nekem. De mivel nem volt egyebe, hát valami szilvalevest, afféle cibrét tett elém…
MÁTYUS
Amikor a bíróval bejött volt, a kicsi asztalához ült mindjárt, s ottan hol az újságot olvasta volna, s hol pedig előre figyelgetett, hogy mit beszélnek. A történet, amit Gellért elkezdett, már annyira érdekelte, hogy felállt a helyéről, s egyre előbbre-előbbre lépegetett. S amint a „cibrét” kimondta Gellért, rögtön kérdezi. Kerek szilvából volt az a cibre?
GELLÉRT
Nem. Besztercei!
TORZSA
No, kotty belé. Üljön a helyére, Mátyus bácsi!
MÁTYUS
A bíróhoz. Evett maga szilvacibrét?
TORZSA
Nem.
MÁTYUS
No hát, akkor nem tudja, mi a szegénység! Visszamegy a helyére.
TORZSA
Folytassa, jó atya!
GELLÉRT
Hát, ahogy ottan eszem a cibrét, bejön két tollas csendőr. Engem megnéznek jól, s az asszonynak mondják, hogy készítsen nekik valami meleg ételt. „Szilvalevesem van”, mondja a néne, „ez a barát is azt eszik”. „Az nem is érdemel mást”, mondja erre az egyik csendőr; s a másik pedig azt kérdezi az asszonytól, hogy tyúkja van-e? Megmondta nekik a néne, hogy van kettő, s egy kakas.
MÁTYUS
Az asztalka mellől. Rosszul tette!
TORZSA
Mondtam, hogy ne szóljon belé!
GELLÉRT
Hát akkor, mondják neki a csendőrök, az egyik tyúkot sebtiben főzze meg. Topogott a szegény asszony, hogy kegyelmezzenek neki, mert ha az egyik tyúkot levágja, akkor a kakas sem marad meg a másik egyetlen mellett, hanem eljár máshova szegecselni. A szájára üt. Isten bocsássa meg.
TORZSA
Mert olyan a kakas, csakugyan.
GELLÉRT
S látván a csendőrök ádáz indulatát, én bizony a szegény asszony védelmére keltem. S mi lett belőle? Az, hogy engemet ott a helyszínen megvertek, s a tyúkot megfőzették. De sőt, a végin még a kakasnak is levágták a farki tollát, s a csákójukra tűzték a régi mellé, amelyik – úgy mondom, ahogy volt – bizony már nagyon foszlottan állott.
TORZSA
Kegyetlen népség volt, szent igaz.
GELLÉRT
S most kérdem én: ki kell-e törölni még az emlékit is a csendőröknek?!
TORZSA
Bólogat. Ki bizony.
GELLÉRT
S hogyan?
TORZSA
Mindenféle módon.
GELLÉRT
De melyik a legbiztosabb mód?
TORZSA
Gondolkozik. No, Mátyus bácsi!
MÁTYUS
Feláll. Ahol kép van róluk, el kell égetni.
TORZSA
Az is valami.
TÓDOR
Meleg, meleg!
GELLÉRT
Valóban: jó helyen keresgél a bátya. Vagyis ott állunk, hogy valaki eléget egy fotográfiát, amelyik ezt vagy amazt a csendőrt ábrázolja. Mit tettünk ezzel? Valamit tettünk, mert az a kép már nem fog a szemünkbe kiáltani, hogy íme, egy csendőr! S ha nem egynek, hanem mindegyiknek a képével ez történik, akkor már sokra mentünk ugyan, de valami még megmaradt. Nem is valami, hanem maga az üldözött lényeg. Vagyis a hatalmaskodásnak az a módja, amely nemcsak könyörtelen volt, hanem magát a szegény népet sújtotta.
TORZSA
Tiszta igaz!
GELLÉRT
Azt az ádáz és népsanyargató hatalmat pedig valami jelképezte. Nem a kackiás bajusz, sőt nem is a fegyver, hanem valami más. Valami viselet a csákón, mely egymagában elmondott mindent, egy pillantás alatt. Kérdem én: mi volt az?!
TORZSA
Hát a kakastoll!
GELLÉRT
Felugrik, s rámutat a bíróra. Úgy van!
TORZSA
Tudom én azt.
GELLÉRT
S most kik viselik a kakastollat?
TORZSA
Zavartan pislog, s Mátyusra néz. No, bátya! Most kik viselik a kakastollat?
MÁTYUS
Hát a kakasok!
GELLÉRT
A bíróra mutat. Mit kell tenni tehát a kakasokkal?!
Döbbent csend.
TÓDOR
Megszólal, lassan és nyomatékkal. Ki kell irtani a kakasokat!
MÁTYUS
Az asztal elé ugrik, kapkodja a fejét és hápog, s majd. A kakasokat?!
TÓDOR
Azokat!
GELLÉRT
Azokat!
Feszült csend, melyben Gellért álltából élesen figyel és vár.
TORZSA
Lehajtott fejjel ül.
MÁTYUS
Visszakullog a helyére, de ahogy leül, abban a pillanatban már fel is pattan, rázza a fejét, előremegy, s úgy mondja. Hát, kérem! Én a kakasok kiirtását ellenzem!
TORZSA
Rászól. Maga kinek a neviben beszél?
MÁTYUS
A kakasok neviben!
TORZSA
Én azt tanácsolom magának, hogy ne szóljon ebbe belé, mert ez politikai kérdés.
TÓDOR
Bólogat. Bizony, bizony.
TORZSA
Vagy el akarja veszteni a nyugdíját?!
MÁTYUS
De, bíró úr! Kegyes atya! S maga baromfi…
TÓDOR
Rögtön kisegíti. …szakértő!
MÁTYUS
Hát a kakasok tehetnek arról, hogy a tollukat levagdosták a csendőrök, és a nép ellen cégérül használták?!
TÓDOR
Némileg.
MÁTYUS
Hogy s mint?!
TÓDOR
Peckesen ágáltak, s hivalkodtak a tollukkal: kínálkozván szinte a csendőröknek, hogy ágáljatok ti is így, a mi tollainkkal. Vagy nem ágáltak a kakasok talán?
MÁTYUS
Igen, de a tyúkoknak!
TORZSA
Hát, kérem! Nem lehet tagadni, hogy a kakasok mindig emlékbe idézik a csendőröket. Azt sem lehet tagadni, hogy a csendőrök emlékit ki kell törölni ebből a mi világunkból. Ez arra mutat, hogy az emlékeztetők, vagyis a kakasok, csakugyan eltűnjenek szem elől. Másfelől azonban a baromfi tenyésztése igen kedvelt szokás nálunk. Amiből következik, hogy a kérdés módfelett hínáros. Így tehát egymagamban határozni basás dolog lenne. Éppen azért kérdezzük meg azokat is, akik avégből vannak Havadon, hogy úgyszintén a falu eszivel gondolkozzanak. Mátyushoz rendelkezve. Mátyus! Induljon gyorsan, és hívja ide a következőket: egy: a jegyzőné asszony; kettő: a plébános; s három: a kántor. Gyorsan!
GELLÉRT
Leül.
MÁTYUS
Indul, s az ajtóban összeütközik a kántorral, aki be akar lépni. A három már itt van. Elmegy.
PASKÁL
Meglepi, hogy mily furcsa idegenek vannak itt. Bocsánat, nem tudtam. S már fordul is vissza.
TORZSA
Nem, nem! Tessék csak! Feláll, elejébe megy, s kézfogás után a többiek felé. A helybéli kántor. Visszaül a helyére.
PASKÁL
Odamegy Tódorhoz, aki legközelebb esik hozzá, s kézfogással bemutatkozik. Dobola.
TÓDOR
Nem hallottam.
PASKÁL
Mondom, hogy Dobola!
TÓDOR
Nem hallottam.
PASKÁL
A nevem Dobola!
TÓDOR
Bocsánat.
PASKÁL
Kérem. Kezet fog Gellérttel is, s melléje leül.
TORZSA
Várjuk a tisztelendő urat is, s ugyancsak a jegyzőné asszonyt.
PASKÁL
Hirtelen örömmel. Kláris asszonyt? Észreveszi magát, s közömbös, más hangon. Kérem-kérem.
TORZSA
Vagy a kántor úrnak van valami külön ügye? Addig bemehetünk ebbe a kicsi irodaszobába. A bal falon levő ajtóra mutat.
PASKÁL
Nincs-nincs. Vagy hogyan is mondjam: ma délelőtt egy katona járt Kláris asszonynál, aki üzenetet hozott volna a férjétől, állítólag.
TORZSA
Ő kéne most ide: maga a jegyző. Azzal a Gellért eszivel.
PASKÁL
S valami gerjedt remete is járt nála, úgy mondják.
TORZSA
Nem tudok róla.
PASKÁL
Hát akkor, hogyan is mondjam: ebben a faluban, a bíró tudta nélkül, csak úgy tünedezhetik bármi katona és kóbori remete?!
TÓDOR
A katona én voltam.
GELLÉRT
A gerjedt remete én voltam.
PASKÁL
Bocsánat!
TÓDOR
Kérem.
GELLÉRT
Kérem.
Belép Lenge Bálint, a pap. Nem reverenda van rajta, hanem afféle papi civil: kerek nyakú mellénykabát, a kabát nyakára kihajtott fehér ing, s a vállán ujjatlan felleghajtó köpeny.
LENGE
Még fiatal, vidám és „szárnyas” ember. Csés jó napot!
TORZSA
Nem áll fel. A mi Lenge papunk. Mutatja Tódor mellett az üres helyet. Üljön le, tisztelendő úr!
LENGE
Tisztelendúr szépenkösz. Leül.
TORZSA
Gellértre mutat. A jó atya alkalmi ágitátor. Tódorra mutat. A kísérője baromfimester.
LENGE
Nevetgélve, ami szokása. Kakasmondikó!
TÓDOR
Ilyenkor tavasszal. Télen madártej.
Nevetnek.
Kláris és az oldala mellett Barka belép. Mind felállnak, de a bíró is a helyén marad.
KLÁRIS
Szelíd lágyság van rajta, mely egy kissé megfelhősödik, mihelyt meglátja a barátot. Jó napot kívánok.
TORZSA
Tessék leülni, jegyzőné asszony. Mutatja az asztal másik fejénél az üres helyet.
KLÁRIS
Elnézést kérek, hogy elhoztam a barátocskámat is, ezt a kislányt. De nem szeretek egyedül járni.
TORZSA
Maradhat, igen.
KLÁRIS
Barkához, mutatva a fal melletti kis padot. Ülj le, kedveském. S aztán meg ne rebbenj!
BARKA
Behúzom a szárnyamat. Leül.
KLÁRIS
Leül.
TORZSA
A jegyzőné asszonyt, bár községünkben nem hivatalos személy, bajosabb kérdésekben mégis meg szoktuk kérdezni. Mert hát számot tartunk a férjéhez, akit a fogság akadályoz abban, hogy jelen legyen.
LENGE
A fának is szól, ha a virágját szeretjük.
TORZSA
Ugye, mindenkit ismer a jegyzőné asszony?
KLÁRIS
Persze-persze! Ez a kedves katona üzenetet hozott az édes uramtól. A vándor atya pedig, ma délelőtt, betért a házamhoz, ahova este is elvárom.
GELLÉRT
Mióta belépett Kláris, lehajtott fejjel ül. Isten nevében köszönöm.
KLÁRIS
Várunk még valakit?
TORZSA
Nem várunk, nem. Csak a tisztelt atyától egy szót, mellyel kinyitja a zsákot, amit hoztak.
GELLÉRT
Az Úr tetszése szerint, s a nép üdvének szolgálatában, én már kinyitottam a zsákot; s ami benne volt, azt a bíró elé ki is öntöttem. Látván azonban a bíró úr, hogy mily váratlan és fontos a mi hozományunk, jónak látta a jelen tisztelt személyeket meghívni. Kérem, hallgassák őt meg, és utána határozzanak, még ebben az ültő helyükben, mert a kívánt eredmény értelmében még a mai napon cselekedni kell.
TORZSA
Tisztelt meghívottak! Akit még illet, annak tudtára akarom adni, hogy az elvtárs atya ágitátor minőségben kereste fel községünket, s a kísérője pedig mester a baromfiak tenyésztésében.
BARKA
Meggondolatlanul felkiáltva. Jesszus-tatus!
Mindenki Barkára néz, Kláris kedvesen meg is fenyegeti.
TORZSA
Csepp szünet után folytatja. Az ágitátor atya elmondta nekünk, hogy a volt magyar királyi és a későbbi csendőrségre való emlékezést egy rohammal meg kell semmisíteni. Ez a politikai célkitűzés, mely ha sürgősen megvalósul, mint ahogy muszáj neki, akkor szembekerülünk egy olyan kérdéssel, amely a baromfiak tenyésztését siralmasan érinti.
KLÁRIS
Visszafordulva Barka felé. Kedveském, mi ne menjünk el innen?
BARKA
Én nem félek.
LENGE
Nevetve, Klárishoz. Ne tessék itt pánikot kelteni! Halljuk a bírót!
TORZSA
Nem csodálom, hogy elsőre megütközik bárki, mert hát nagyon hínáros a kérdés. Ha azonban meggondoljuk, hogy a népnek, a csendőrség idején, mi volt az ő osztályrésze, akkor nem elegendő, hogy a csendőrök vagy megbűnhődnek, vagy eltávoznak az élők sorából. Hanem az emlékezést is, melyet ők hátrahagytak, a mi jelen életünkből ki kell törölni.
PASKÁL
Ez igaz.
LENGE
Kétségtelen.
TORZSA
Ha pedig ez igaz, vagyis kétségtelen, akkor keressük meg, hogy a csendőrök emlékezetit mi tartja fenn, általánosan és szüntelenül. Nem nehéz erre ráakadni, mert csak be kell lépnünk egy baromfiudvarra, ahol a kakasok peckesen ágálnak az ő farki tollaikkal.
PASKÁL
Az ujjával ütögeti a homlokát. Most már értem!
BARKA
Ha nem ágálnak, megkopasztják!
KLÁRIS
Kedveském, te még csirke vagy!
BARKA
Azért szólok idejében. Hirtelen feláll, kedvesen meghajtja magát. Bocsánatot kérek.
TORZSA
Nincs semmi baj.
BARKA
Köszönöm szépen. Leül.
TORZSA
Vagyis tehát, tisztelt meghívottak, a kakasok azok, akik általánosan és szüntelenül emlékeztetnek a csendőrökre. Kérdem tehát: mit kell tennünk a kakasokkal? Ki kell irtani őket: ez a kívánalom!
Csend.
BARKA
Mintha titkosan tenné, odamegy Klárishoz, és úgy súgja a fülébe, hogy a csendben hallani lehet. Én most hazamegyek, s eldugom azt a szép kakast.
TÓDOR
Nem hallottuk!
KLÁRIS
Jól van, ülj csak vissza.
BARKA
Egy fintorral a nyelve hegyét mutatja Tódornak, s visszaül a helyére.
TORZSA
Hát erről kell most határozni.
KLÁRIS
Én nem hiszek a két fülemnek; hadd tegyek fel tehát egy kérdést, magához a szerzetes atyához.
GELLÉRT
Várom a kérdést.
KLÁRIS
Te azt hirdeted valóban, atyám, hogy a kakasokat ki kell irtani?!
GELLÉRT
Igen, lányom. Az Úr szolgálatában és a nép üdvére.
BARKA
Ámulatában összecsapja a két tenyerét. Jesszus: egy barát.
TÓDOR
A mutatóujjával megfenyíti Barkát, s utána. Kiüríttettem a termet!
BARKA
A maga feje már ki van.
TORZSA
Először szigorú; s Barka felé. Csend legyen! Klárishoz! Jegyzőné asszony, kíván még valamit kérdezni?
KLÁRIS
Mióta Gellért felelt, lehajtott fejjel ül. Nem. Felemeli a fejét, s mondat közben feláll. Nem, mert ha az Úr szolgálatában és a nép üdvére kell megölni a kakasokat, akkor az emberben sír a lélek s megáll az ész.
GELLÉRT
Mire leszáll az este, a nap gondjait elfeledjük.
KLÁRIS
Ne csináljunk hát fölösleges gondokat, atyám. A bíróra néz; s nem erélyesen, hanem inkább a lélek ingatagsága nélkül. A férjem nevében is, aki nem lehet jelen, a szándékolt irtásnak ellene vagyok. Kimegy.
BARKA
Én is! Klárissal együtt kimegy.
TORZSA
Vakarja a fejét. Hát bizony… egy szavazat elveszett.
GELLÉRT
Az ügy fontosabb, mint a szavazat, mely elveszett.
Kissé megnyílik az ajtó, s a nyíláson egy asszony bedugja a fejét.
TORZSA
Rászól. Nem vagyok itt!
Az asszony visszahúzódik, az ajtót becsukja.
LENGE
Hát szólnék én is valamit, ha itt volna a bíró.
TORZSA
S én ki vagyok?
LENGE
Csakugyan! Pedig azt mondta az előbb, hogy nincs itt.
TORZSA
Az nem magának szólt.
LENGE
Hát akkor megmondom, amit gondoltam. Helyesebben, hogy mire lyukadtam ki. Arra, hogy minden e világon változékony. Két dolog van, ami állandónak látszik: az égen a csillagok, s a földön a kakasok. Nem az ember dolga, hogy az egyiket leverje az égről, s a másikat kiirtsa a földről. S ami nem ember dolga, az nem az én dolgom.
TORZSA
Hát mindenki magamra hagy?!
PASKÁL
Én még nem szóltam.
TORZSA
Örömmel. No, kántor úr!
PASKÁL
Nem könnyű itt igazságot tenni, de én gondoltam valamit…
Abban a pillanatban ismét megnyílik egy kicsit az ajtó, s egy másik asszonynak a feje jelenik meg a nyílásban, s az asszony mögött más nők is pusmognak.
TORZSA
Rákiált az asszonyra. Mondtam, hogy nem vagyok itt!
ASSZONY
De látom, hogy itt van.
TORZSA
Rémhír! Húzza bé az ajtót!
Az asszony behúzza az ajtót, künn zúgolódnak.
PASKÁL
Vagyis azt gondoltam, kérem szépen, hogy meg kell keresni a kiegyezés útját, mert régi talpköve a békességnek az a mondás, amely a kecskéről és a káposztáról szól.
TORZSA
De hát, kántor úr, most a kakasokról van szó, nem a kecskéről.
PASKÁL
Éppen azért, kérem szépen. Mert, hogy úgy mondjam, én azt szeretném, hogy a kakasok is megmaradjanak, és maga az eszme se szenvedjen csorbát.
TORZSA
Nohát! S hogyan?
PASKÁL
Mindenki, aki baromfit tenyészt, tegyen kötelező vallomást: s abban jelentse ki, hogy a kakas felidézi-e benne a csendőrök emlékit, vagy nem. Ha felidézi, akkor a kiirtási eljárást végre kell hajtani; ha pedig nem idézi fel, akkor a kakas maradjon.
TORZSA
No, ágitátor atya: ehhez mit szól?
GELLÉRT
Az indítvány, bennem, a szamár emlékit idézi fel.
MÁTYUS
Széles ajtóval s nagy izgalommal beront; s amíg nyílik és csukódik az ajtó, künn berzenkedő asszonyok látszanak. Bíró úr!
TORZSA
Hirtelen izgalmában feláll. Mi az, mi van?!
MÁTYUS
Nagyon zúgolódik a nép, kivált az asszonyok.
TORZSA
Mi az isten bajuk van?! Észreveszi magát az „isten” miatt, s Gellért felé. Bocsánat. Mátyushoz. Szóval, mi bajuk van?
MÁTYUS
A kakasok miatt.
TORZSA
Honnét tudták meg?!
MÁTYUS
Kiszivárgott.
TÓDOR
Megnyomtak egy spongyiát.
TORZSA
Maga volt a spongyia?!
MÁTYUS
Leszünk, kollektíve.
Kivágódik az ajtó, s asszonyok özönlenek be az irodaterembe. Öreg és fiatal egyformán van az asszonyok között, s egy kilenc-tíz éves kedves leányka is. Élükön Vikota jön, az asszonyok szószólója, s mellette az az asszony, aki az imént beszólt az ajtón.
Tódor és Lenge is feláll az asztalnál, csak Gellért marad ülve.
TORZSA
Ki mondta maguknak, hogy béjöhetnek?!
VIKOTA
A jog!
TORZSA
Micsoda jog?
VIKOTA
A nép joga.
ASSZONY
S az egyenlőség a férfiakkal.
LEÁNYKA
Az iskolában is tanítják!
TORZSA
Hallj oda, ez a tökmag!
LEÁNYKA
Abból lesz a fiú!
TORZSA
Tökmagból?
LEÁNYKA
Bizony, ha szakszerűen gazdálkodnak.
VIKOTA
Jól van, bogaram. Ezek a bácsik is mind abból lettek. De nem szakszerű neveléssel, hanem hanyagolva. De most rendbe hozzuk őket, egyiket a másik után. Rámutat Lengére. Ki ez?
LEÁNYKA
Ez a pap.
VIKOTA
No, kedves tisztelendő úr: hát miképpen kerül maga ide?
LENGE
Hívtak: s jöttem, kedves Vikota néném.
ASSZONY
Jól beszélt.
TORZSA
Maga azt honnét tudja?
ASSZONY
Van fülem, bíró úr, s az ajtóra tettem.
TORZSA
Hallgatódzott, lopakodva?!
ASSZONY
Hivatalból. Nyájasan kérkedve. Mivelhogy, tetszik tudni, a helybeli nőszövetség megfigyelője vagyok.
VIKOTA
S mit mondott?
ASSZONY
Nem az ember dolga, hogy a kakasokat kiirtsa a földről: azt mondta.
VIKOTA
Lengéhez. Hát akkor tessék hazamenni szépen. A nőkhöz. Asszonyok! Jutalmul köszönni!
LENGE
Megindul, s majd kimegy.
ASSZONYOK
Kórusban, mialatt Lenge kimegy. Dicsértessék a Jézus Krisztus!
VIKOTA
No, menjünk tovább. Közelebb lép Tódorhoz. S maga kicsoda?
TÓDOR
Gazdasági szakértő.
VIKOTA
Ló vagy marha?
TÓDOR
Baromfi.
VIKOTA
Ha baromfi, akkor mondja meg, hogy mért kerek a tyúktojás?
TÓDOR
Azért, hogy hasonló legyen a földhöz.
VIKOTA
Nem azért.
TÓDOR
Hát?
VIKOTA
No, asszonyok!
ASSZONYOK
Kórusban. Hogy a tyúk gurítani tudja.
VIKOTA
Üljön le!
TÓDOR
Leül.
VIKOTA
Gellértre. S ez a nagy matador: hát ez kicsoda?
GELLÉRT
Vándor szerzetes.
VIKOTA
Mért van az egy Istenben három személy?
GELLÉRT
Azt senki sem tudja.
VIKOTA
Okos ember ez! Meg akarja babrálni a Gellért homlokán a hajat. Van neki esze, ebben a bivaly-bika fejiben.
GELLÉRT
Elhúzza a fejét. A babrát nem engedi az Úr.
VIKOTA
No, jól van. A kántorhoz. Minek van a legszebb hangja, kántor úr?
PASKÁL
A szerelmes szívnek.
VIKOTA
Lám, ennek engedi a babrát az Úr.
PASKÁL
Ámor legyen az ő angyala.
VIKOTA
Hát akkor ámorodjék haza, tessék! A nőkhöz. No, asszonyok!
ASSZONYOK
Kórusban.
| Harangoznak délre, |
| Fut a pap a lére. |
| A kántor is utána, |
| Hogy a hasát babrálja. |
PASKÁL
A vers közben kimegy.
TORZSA
Egyszerre, hogy most már magukban vannak, felfortyan. Asszonyok! Ez is sok volt, de most már elég! Távozzanak innét!
VIKOTA
Nono!
TORZSA
Nem nono, hanem ki innét! Amíg én vagyok a bíró, addig én rendelkezem ebben a helyiségben! S ebben a faluban! Micsoda dolog ez?! Eljön ide egy ágitátor, s véle egy gazdasági mester, s akkor az asszonyok így viselkednek! Ki hallott ilyet, hogy betörjenek ebbe a hivatalos helyiségbe, ahol mi tisztogatjuk az utat! A jövő felé, a község számára s általában! Hát elbánok én az efféle zavargó hősökkel! Maradvány népség: ki innét!
VIKOTA
A szavából, tartásából a kedély kiesik. Asszonyok! Hogyan beszél ez velünk?!
ASSZONYOK
| Mint a cigány a lovával, |
| S a cigányné a fattyával. |
VIKOTA
Hát akkor megtanítjuk móresre. Az asszonyok felé. Testőrség! Négy markos asszony jelentkezik.
VIKOTA
A kicsi szoba felé mutat, melynek az ajtaja bal oldalon van. Ott van az a kicsi szoba. Látjátok?
TESTŐRÖK
Látjuk.
VIKOTA
No hát: fogjátok meg ezt a bárdolatlan bírót, s vessétek áristomba!
TORZSA
Senki ne merjen hozzám közelíteni!
VIKOTA
Ha ellenkezik, a taréját vegyétek le. Rajta, vigyétek!
TORZSA
Meggondolja magát. Az erőszaknak engedek.
TESTŐRÖK
Viszik a bírót, s beteszik a szobába.
ASSZONYOK
Miközben viszik a bírót.
| Nem kell nekünk bolond gomba, |
| Bíró menjen áristomba! |
VIKOTA
Zárjátok bé, s a kulcsot adjátok Mátyusnak.
TESTŐRÖK
A kulcsot odaadják Mátyusnak, aki egész idő alatt, semleges módon, az asztalánál ült.
MÁTYUS
Nyugta kell a kulcsról?
VIKOTA
Eltekintünk tőle.
MÁTYUS
Tessék olybá venni.
VIKOTA
Így. Eddig jól van. Gellértre és Tódorra, akik jámborul ülnek egymás mellett, az asztal közepén. Maradt ez a kettő. Szembeáll velük, az asztal mellé. Hát atyaságos atya: kicsoda maga?
GELLÉRT
Úgy mondatik, hogy ágitátor.
VIKOTA
Kinek a szolgálatában?
GELLÉRT
Az Úr szolgálatában, és a nép üdvére.
VIKOTA
Írás van?
GELLÉRT
A ruha, mely rajtam van, írás az Úrtól.
VIKOTA
S hát a nép üdvétől: attól van írás?
GELLÉRT
Van.
VIKOTA
Hol van?
GELLÉRT
A szívére mutat. Itt belül.
VIKOTA
Nem olyan bőrtokban szokták hordani.
GELLÉRT
Én ott hordom, mert egész életre szól.
VIKOTA
Kicsit zavarban van. No, jó… Tódorhoz. S magának van írása?
TÓDOR
Van.
VIKOTA
Bőrtokban?
TÓDOR
Csontládikóban. A fejére mutat. Itt a fejemben.
VIKOTA
S miről szól, az az írás, ott bent a csontládikóban?
TÓDOR
A baromfiak tenyésztéséről.
VIKOTA
Kakas nélkül?
TÓDOR
Igen.
ASSZONYOK
Kórusban.
| Ne keverjen tyúkot hírbe, |
| Kakas nélkül nincsen csirke! |
VIKOTA
Hallja?
TÓDOR
Hallom.
VIKOTA
S mit szól hozzá?
TÓDOR
A szelet is meg lehet hámozni.
VIKOTA
Az olyant úgy hívják, hogy szélhámozó.
TÓDOR
Úgy.
VIKOTA
Csakhogy mi a szelet héjával szeretjük.
TÓDOR
Maradi álláspont.
VIKOTA
Hát mi maradunk is. Csak maguk mennek el. De most! A széllel együtt, amit meghámoztak. Atya barát! Mozdulni, s gyerünk!
Gellért és Tódor nem mozdulnak.
VIKOTA
Testőrség!
MÁTYUS
Erre már előrejön. Kímélettel, csak kímélettel!
VIKOTA
Hát, szobor atya! Mondtam, hogy mozdulás!
GELLÉRT
A szó, melyet hallok, nem az Úr parancsa.
VIKOTA
Hát mártíromságot akar?
GELLÉRT
Legyen.
VIKOTA
De nem lesz! Mert önként nem lehet a mártíromságba menni. Hanem csak úgy, ha maga nem akarná, s mi akarnók; de maga akarja, s mi nem akarjuk. Mátyushoz. Mátyus, nyissa ki hivatalból az ajtót!
MÁTYUS
Kinyitja.
VIKOTA
Testőrök! Rajta, vigyétek!
TESTŐRÖK
Haboznak.
VIKOTA
Hijj, azt a hajnalát! Megragad egy széket. Hát én hiába kukorékolok!? Úgy odavágja az asztalhoz a széket, hogy a szék darabokra megy. Gellért és Tódor felugranak.
LEÁNYKA
Ijedtében bebújik az asztal alá.
TESTŐRÖK
Abban a pillanatban megragadják Gellértet és Tódort, s viszik az ajtó felé.
MÁTYUS
A nagy gyertyát, mely az ütésre az asztalon feldőlt, a kezébe ragadta, s most azzal kíséri a kidobó menetet, mintha világítana nekik, s közben mondja. Csak kímélettel… Kímélettel…
TESTŐRÖK
Kiteszik Gellértet és Tódort, s az ajtót becsukják.
Mindenki vigyázzban áll, Vikotára szegezett szemmel. Mátyus a gyertyát tartva, mintha világítana. A leányka kidugja a fejét az asztal alól, s figyelve úgy vár a csendben.
VIKOTA
Asszonyok! A Nőtanács nevében kihirdetem, hogy a kakasokat egy akarattal megvédtük, s őket rongálás nélkül meg is mentettük.
Függöny
Harmadik felvonás
Szín: a Kláris szobája, mint az első felvonásban.
Idő: ugyanazon a napon, estébe hajló délután.
Felmegy a függöny.
Kláris és Barka vannak a szobában.
BARKA
Törlőrongy van a kezében: éppen megfogja a zsámolyt, és a fal mellett tovább akarja jobbra húzni, hogy a zsámoly mögötti nagy tükörhöz a törlőronggyal hozzá tudjon férni. Gyere!… Húzza. Ez a mennyei kakasülő is már három éve itt van. Visszanéz Klárisra, hogy mért nem felel.
KLÁRIS
Az asztal mellett merengve ül, könnyű és kedves tavaszi ruhában.
BARKA
Mondom, hogy ez az égi hágcsó is már három éve itt van. Akkor hozta a kántor úr, nagyszombaton. A vállán hozta, mint egy favágó kecskét, s azt mondta: „Drága Kláriska, ha ezen imádkozik, a szíve vágya teljesülni fog.” De akkor is látszott, azon a settenkedő szemén, hogy az ő szíve vágyára gondolt, s nem a miénkre. Rálehel a tükörre, s törölgetni kezdi. Node, nem is teljesült, a vastagja legalábbis.
KLÁRIS
És az enyim teljesült?!
BARKA
Ha még nem is, de a felhők már jövögetnek.
KLÁRIS
A felhők?
BARKA
Igen, az ilyen Tódor felhők. S annak pedig eső lesz a vége!
KLÁRIS
Gondolod?
BARKA
Mondom.
KLÁRIS
Hozd csak ki, lássuk, azt a kártyát!
BARKA
Miközben bemegy a másik szobába, s kihozza onnét a „magyar” kártyát, énekelgetve mondja.
| Csókolom a babám ragyogó arcáját, |
| Tartsa e ház felett az ő vitorláját. |
KLÁRIS
Folytatva.
| Ingó-bingó fűszál neki felöltözött, |
| Liliom szálakkal meg is törölközött. |
BARKA
Az asztalhoz ér a kártyával, amire kétszer ráfúj. Thü, thü!
| Piros király, gyere ki, |
| Nagyon várnak ide ki. |
Kláris elé teszi a kártyát. Tessék.
KLÁRIS
Kijön a piros király, mit gondolsz?
BARKA
Mint a pinty. Visszamegy a tükörhöz; rá-rálehel, törölgeti.
KLÁRIS
Kezdi rakni a kártyát.
| Édes uram, piros király, |
| Gyere haza, mindenki vár. |
Kis szünet után. Egy barna katona áll a házhoz. Tiszta szívvel és hűséggel.
BARKA
Jesszus-tatus: az Tódor!
KLÁRIS
Tetszik neked?
BARKA
Tetszenék, ha tetszenék. Talán, talán. Ha nem lenne baromfimester, visszafelé. Mert aki ellene van a kakasoknak, annak vagy a fejiben van a kotty-kotty, vagy a mesterségiben.
KLÁRIS
Két út van a katona előtt: az egyik úton boldogság, s a másik úton szívfájdalom.
BARKA
Állj!
KLÁRIS
Kérdőleg néz Barkára.
BARKA
A katona! Ne menjen rossz útra!
KLÁRIS
Mindjárt meglátjuk. Rakja a kártyát.
| Piros király, |
| Nézd meg, ki vár. |
Kártyavetés közben. S azt mondják, hogy elkergették őket?
BARKA
Aj-hajh! Vikota néni úgy megrebbentette, hogy repültek, mint a fürj.
KLÁRIS
S most hol vannak?
BARKA
Úgy gondolom, a kántor úrnál.
KLÁRIS
A barát atya is?
BARKA
Úgy gondolom.
KLÁRIS
Már türelmetlen. Piros király, hova lettél?!
BARKA
Azt mondják, hogy megverték a csendőrök; amikor még zsenge barát volt.
KLÁRIS
Akkor értem, hogy ellenük ágál.
BARKA
De a kakasok mit vétettek neki? Elszerették a tyúkját talán?!
KLÁRIS
Jaj, miket beszélsz!
BARKA
Ha barát, legyen barát. Ne ágáljon, hanem morzsolja az olvasóját vagy amije van. Én sem hergelődöm a katonák ellen, pedig engem is fenyeget ez a Tódor.
KLÁRIS
Mivel fenyeget?
BARKA
Saját magával.
KLÁRIS
Kitette az utolsó kártyát is. Vége! Nincs!
BARKA
Mi nincs?
KLÁRIS
Piros király. Ijedtség szakad rá. Rémület: az uram nincs! Két tenyerébe temeti az arcát. Mind a többi, mind megvan… Egyedül a piros király…
TÓDOR
Belép. Üdvözlet, kézcsók! Barka felé. Kéz nélkül is.
BARKA
Húzná vissza a zsámolyt a tükör elé, de teszi, hogy nehezen megy.
TÓDOR
Odasiet, segít; s amint visszateszik a zsámolyt, egymás mellett szorosan állván, egy óvatlan mozdulattal megcsókolja a Barka arcát.
BARKA
| Nagy tolvaj a szarka, |
| Tarka hát a farka. |
Inti, hogy viselkedjék Tódor rendesen, mert Kláris bánatban ül.
TÓDOR
Odamegy Klárishoz. Mi baj van, asszonyom? Résztvevő várakozásban leereszkedik az egyik székre.
BARKA
Követte Tódort az asztalhoz. Nincs meg a piros király.
TÓDOR
Annyi baj legyen.
BARKA
De Gellért úr a piros király!
TÓDOR
Az már más.
KLÁRIS
A félelem rezzenésével, gyanakodva. Miért más?!
TÓDOR
Azért, asszonyom, mert egy ember mégis több, mint egy kártyalap.
KLÁRIS
A piros király csak árnyéka neki, de ha árnyék sincs…
BARKA
Rebbenve. Megkeresem én azt az árnyékot. Bemegy a szobába; majd kijövet is keresi, hogy nem hullatta-e el valahol; s aztán az asztal alá bújva kutatja.
Közben, Kláris és Tódor között folyik a beszéd.
TÓDOR
Borulatban nincsen árnyék.
KLÁRIS
De eddig volt!
TÓDOR
Árnyék?!
KLÁRIS
Piros király.
TÓDOR
Az most is megvan.
KLÁRIS
Hol?
BARKA
Már az asztal alól szól, Tódornak. Húzza beljebb azt a fogoly lábát!
KLÁRIS
Észre sem vette, hogy Barka asztal alá bújt, s most ijedten rezzen meg. Te ott mit csinálsz, kedveském?!
BARKA
Keresem a piros királyt, de ez a baromfi-katona mindent béhálózott a két lábával.
TÓDOR
Már a zsebemben van.
BARKA
Kipattan az asztal alól. A piros király?
TÓDOR
Nem.
BARKA
Hát?
TÓDOR
A lábam.
BARKA
Klárihoz, Tódorra intve. Hát lehet ezzel élni?
KLÁRIS
Nincs meg, kedveském?
BARKA
Nincs, a piros. Tódorra int. Csak a tök.
TÓDOR
No, ugye, meg lehet ezzel makkon is élni.
KLÁRIS
Istenem, milyen boldogok vagytok!
BARKA
Leszünk, a víz partján. Tódorra. Maga az egyik partján, s én a másikon.
TÓDOR
De én nem is úszom át a vizet, amíg a piros király meg nem lesz.
BARKA
Akkor készülhet. Indulni akar.
KLÁRIS
Hova indulsz, kedveském?
BARKA
Hozok egy piros királyt a kántor úrtól.
KLÁRIS
Van neki?
BARKA
Annak ne lenne!? Hiszen ő is öt éve vár!
KLÁRIS
Jól van, jól.
TÓDOR
Bocsánat, egy pillanatra!
KLÁRIS
Tessék.
TÓDOR
Asszonyom, kedves asszonyom! Ha már valaki babonás, akkor a babonában is haladjon a fejlődéssel együtt. Mert hát a kártya, ilyen esetben, amikor várunk valakit, már idejét múlta, tessék elhinni. Hanem van valami más módozat, ami biztosabbat mond, ilyen esetben, s amellett csalogatja is, akit várunk.
KLÁRIS
Mondja, mondja csak.
TÓDOR
Hát, kérem szépen: az illetőnek a ruháját, mármint akit várunk, hát annak a ruháját ki kell tenni az ajtó elé.
BARKA
Melyik ruhát tegyem ki, Kláris asszonyom?
KLÁRIS
A szürkét, kedveském.
TÓDOR
Cipőt, inget és nyakkendőt is.
KLÁRIS
Persze-persze.
BARKA
A másik szobából kihozza a karján az öltözetet, künn a tornác fáján elhelyezi, s majd visszaszól. Megyek a kántor úrhoz. Elmegy.
KLÁRIS
Közben. Nehogy azt gondolja, kedves barátom…
TÓDOR
Kérem, tessék Tódort mondani.
KLÁRIS
Hát, kedves Tódor, nehogy maga azt gondolja, hogy én azelőtt is ilyen voltam. Nemcsak a babonát értem, persze. De ami a babonát illeti, nagyon jól tudom én, hogy a valóságon nem változtat. A valóságon! De a reményemnek szüksége van ilyen csalóka támaszra, mint ahogy a lelkemnek is szüksége van arra a zsámolyra. Mert a reményem már csak piheg, és a lelkem zsibbatag. Az eszemmel azonban tudom, hogy mindez a hókuszpókusz nevetséges, de csak az nevessen rajta, aki öt esztendeig várta az ő édes, szerelmes urát. Majdnem elfullad fájdalmában. Érti?!
TÓDOR
Értem, asszonyom.
KLÁRIS
Maga szerencsésebb, mert egy fél évvel ezelőtt még látta.
TÓDOR
Maga is fogja látni, asszonyom.
KLÁRIS
Biztos?!
TÓDOR
Biztos.
KLÁRIS
De mikor?!
TÓDOR
Hamarosan.
KLÁRIS
Az öröm göröngyei közül. Gondolja?!
TÓDOR
Tudom.
KLÁRIS
Feláll, s majdnem a boldogság révületében.
| Ingó-bingó fűszál neki felöltözik, |
| Liliom szálakkal meg is törülközik. |
TÓDOR
Boldog lesz.
KLÁRIS
Boldog leszek.
TÓDOR
S én is, talán.
KLÁRIS
Szeret valakit?
TÓDOR
Igen.
KLÁRIS
Messze van?
TÓDOR
Elment a kántorhoz.
KLÁRIS
A meglepetéstől gyorsan Tódorhoz lép, s majd leül melléje. Barkát szereti, ezt a mondika lányt?!
TÓDOR
Ezt a fullánkost.
KLÁRIS
Mondta neki?
TÓDOR
Az árnyékának.
KLÁRIS
Maga is?
TÓDOR
Gondoltam, legyünk egyformán. Most az árnyékkal, s ha Gellért megjön, akkor a valósággal. Vagyis most a vágyban, s hamarosan a boldogságban.
KLÁRIS
Hamarosan?! Megint azt mondja?!
TÓDOR
Nagyon hamarosan.
KLÁRIS
Tud valamit?
TÓDOR
Tudok is, nem is.
KLÁRIS
Kérem, szomjúhozva kérem: gyengécske erőmet ne csigázza tovább, hanem mondja meg, hogy mit tud; és mondja meg, hogy mit nem tud. Mert a bizonytalanság csak kóborlás a pusztában, ahol az élet vize nem több, mint a gyenge harmat. Mit tud tehát?!
TÓDOR
Tudom, hogy Gellért hazajön, még a mai napon.
KLÁRIS
Feláll, s az ég felé rebegve. Hallod, Istenem?! Szól egy kakas.
TÓDOR
A kakas is mondja!
KLÁRIS
S ha ezt tudja, akkor mit nem tud?
TÓDOR
A magamét.
KLÁRIS
Hogy-hogy, a magáét?
TÓDOR
Úgy, asszonyom, hogy én is szeretek valakit. Mondtam is, hogy kit. Hát azt nem tudom, hogy az a kislány mikor érkezik meg, hozzám.
KLÁRIS
Amikor az én édes uram megérkezik, akkor a maga szívébe is betér, akit vár. Ismét leül Tódor mellé, s megfogja a kezét. Elhiszi nekem?
TÓDOR
Csakugyan betér?
KLÁRIS
Igen.
TÓDOR
Szív segíti a szívet?
KLÁRIS
Igen.
TÓDOR
Felugrik, összeüti a bokáját. Tisztelettel köszönöm!
BARKA
Bejön. Nincs piros király.
KLÁRIS
Nem baj, kedveském.
BARKA
Dehogynem! Csak hát kántor sem volt, csak egy nagy borzas barát, aki kefélte a mundérját. Amikor mondtam neki, hogy nem volna-e egy piros királya, úgy nézett reám, hogy szinte kilikasztott a szemivel.
KLÁRIS
Mondtam, kicsidem, hogy nem olyan nagy baj.
BARKA
Dehogynem!
TÓDOR
Bocsánat, asszonyom, de igaza van ennek a Barka lánynak. Hadd mondja meg a kártya is, hogy csakugyan megjön, akit vár a szív. Mert ugyanis, ha az ember évekig rakosgatja azokat a lapokat, akkor a végin választ vár. S nem kerek a dolog, ha az a válasz elmarad. Tetszik érteni?
KLÁRIS
Persze, persze.
TÓDOR
S azonkívül pedig, nekem is kell egy ász, amire üthessem a bankot.
KLÁRIS
Barkához. Te hány éves vagy, kedveském?
BARKA
Huszonegy.
KLÁRIS
Kijössz neki?
BARKA
Alsónak kijövök, az ász után.
TÓDOR
Akkor hozok gyorsan egy nyolcast. Elmegy; s a nyitott ajtón keresztül látjuk, hogy a Gellért öltözetét a tornácról elviszi.
KLÁRIS
Kedveském!
BARKA
Tessék.
KLÁRIS
Ülj csak le egy kicsit.
BARKA
Leül, nagyon kíváncsi. Ülök.
KLÁRIS
Tetszik neked ez a Tódor katona?
BARKA
Mondtam, hogy talán. Talán, ha nem lenne baromfimester, visszafelé. Mert aki a kakasok ellen ágál, annak a fejiben valami kotty van.
KLÁRIS
Azt politikából csinálja, kis csibém.
BARKA
Ma ebéd után is abból csinálták, ketten a baráttal, a községházán. De ott, amikor hallottuk, meg is állt bennünk a lélek.
KLÁRIS
De már estére hajlunk, kedveském.
BARKA
S ennyi rövid idő alatt a világ megváltozott?!
KLÁRIS
Meg, gyöngyöm, meg.
BARKA
Jaj, mitől?!
KLÁRIS
Attól, madaram, hagy az uram hazajön.
BARKA
Gellért úr?!
KLÁRIS
Ő bizony.
BARKA
S mikor?!
KLÁRIS
Még ma.
BARKA
Felugrik, s az öröm sodrában Klárisnak mind a két arcát megcsókolja; s utána kedvesen. Bocsánat.
KLÁRIS
Köszönöm az öröm csókját, kis pillangóm. Készülök arra, hogy vissza is adhassam.
BARKA
Pukedlivel, kedvesen affektálva. Mikor várhatom?
KLÁRIS
Amikor igent mondasz Tódornak.
BARKA
Hamar leül. Jesszus-Kupás!
KLÁRIS
Megígértelek neki.
BARKA
Ennek a kakasirtónak?!
KLÁRIS
Ennek.
BARKA
Hűh, azt a piros tojását, akkor nagy baj van. Mert ha Kláris asszony neki ígért engem, akkor én galickában vagyok.
KLÁRIS
Az a vágya, hogy mi négyen együtt legyünk boldogok. Én az édes urammal, s ő veled.
BARKA
Ahá! Ha Gellért úr megjön, csak akkor!
KLÁRIS
Hát nem hiszed, hogy megjön?
BARKA
De, de!
KLÁRIS
Hát akkor?!
BARKA
Még nincs itt.
KLÁRIS
Kedveském! Ha itt lenne, akkor hirtelen kéne határoznod, s esetleg elhamarkodnád a dolgot.
BARKA
Az ilyent el is kell!
KLÁRIS
Hogy beszélsz?!
BARKA
Okosan, úgy gondolom. Mert ha hirtelen határozok, akkor későbben nem kell azt mondanom, hogy – Ismét kedvesen mórikálva. – Istenem, istenem; pedig mindent milyen jól meggondoltam, töviről hegyire…
KLÁRIS
Nevet. Jól van, csip-csip madárkám. Repülj csak haza, most mindjárt, s mondd meg a szüleidnek, hogy ha ez a Tódor katona eljönne hozzájuk, s megkérné tőlük a te kezedet, akkor – Viszonzásul ő is kedvesen mórikálva. – kedvesek lennének-e igent rebegni neki.
BARKA
Már itt sem vagyok. Gyorsan feláll, és kifelé siet, de éppen akkor előbukkan a tornácon Paskál. Itt a mennyei atyus! Paskál mellett kisurran az ajtón, s elmegy.
PASKÁL
A Gellért szerzetesi öltözetében, fáradt cammogással belép a szobába, beteszi az ajtót, s utánozva a Gellért hangját, ahogy a községházán hallotta, úgy köszön. Az Úr lelke legyen teveled!
KLÁRIS
Ahogy a „barát” előbukkant az ajtóban, mindjárt felállt, s félig elfordulva, hűvös zárkózottsággal fogadja a köszöntést. És mindnyájunkkal…
PASKÁL
Hát eljöttem, az Úr akarata szerint.
KLÁRIS
Korábban, mint vártalak, atyám. S elhagyva varázsodat is, valahogy.
BARKA
Beugrik a szobába. Kláris asszony! A ruha nincs!
KLÁRIS
Micsoda ruha?
BARKA
A Gellért úr öltözete, amit kitettünk a tornácra.
KLÁRIS
Az lehetetlen!
Kláris és Barka kimennek, s a tornácon és a tornác alatt keresik a ruhát. Az ajtót nyitva hagyták.
PASKÁL
Félig elfordulva állt a jelenet alatt; most a dívány fejénél, a fal mellől, kézbe ragadja a májusi ágat, megrázza, s úgy mondja neki. Én hoztalak: most segíts meg! Már szelídebben mondja hozzá az első felvonásbeli verset.
| Májusnak zöld ága, hozd el Klárist nekem, |
| Forró csókjaival vegyen körül engem. |
| Paskál, a te híved tovább azt kívánja, |
| Buzogván Klárisért szívének forrása: |
| Hogy díszítse öröm epedő arcámat, |
| S fújja jó szél hozzá az én vitorlámat. |
KLÁRIS
Belép. Atyám, nem láttál valakit elmenni innen, ruhával a karján?
PASKÁL
Mindig kerüli, hogy szembenézzen azzal, aki a szobában van; most is félig elfordulva, úgy tartja még az ágat. Nem láttam, gyermekem.
KLÁRIS
Furcsa.
PASKÁL
Igen, már hullanak díszei.
KLÁRIS
Annak a májusi ágnak?
PASKÁL
Ennek, szép gyermekem. Elhullanak ékességei, mint az asszonyoké: figyelmeztetvén a virulót, hogy éljen szívének vágya szerint, amikor annak ideje vagyon.
KLÁRIS
Nem gondolnám, atyám, hogy ily célból senyved az a májusi ág.
PASKÁL
Hanem?
KLÁRIS
Hanem azért senyved ily hamar, mert aki hozta, parázna vágyait aggatta rá.
PASKÁL
Ó, Uram! És ki hozta?
KLÁRIS
Dobola Paskál, a kántor.
PASKÁL
Aki a községházán kopogtatta a homlokát?
KLÁRIS
Az, az!
PASKÁL
A gyertya színében ült, amikor te, szép gyermekem, meghívtál engemet magadhoz. Ahol, íme, vagyok is, az Úr akarata szerint.
KLÁRIS
Meghívtalak, az igaz. Mert az ígéret kötött. Tedd le hát az ágat, atyám, és ülj le.
PASKÁL
Lassan helyére teszi az ágat, s közben. Mert a vágyad ellen cselekedtél volna, ha nem ígéred magad.
KLÁRIS
Akkor azt hittem, atyám. Azt hittem, mert a szavaid, melyeket mondtál, és a varázs, amely belőled áradt, az én édes uramat idézték. De a mostani szavaid megbotlanak a fülemben; s a varázs helyett a szívemet és a véremet az a hír tölti el, hogy hazajön az uram.
PASKÁL
Pogány az, aki az Úr rendelése ellen lázad.
KLÁRIS
Miképpen értsem ezt, atyám?
PASKÁL
Úgy értsd, asszony, hogy amit reggel parancsol neked az Úr, azt alkonyat előtt be kell töltened.
KLÁRIS
Az én hites uram szeretetét parancsolta nekem. És én azt be is töltöm.
PASKÁL
Hamis a magyarázatod, mint a hithagyóké.
KLÁRIS
Egyedül én tudom, hogy mi van a szívemben.
PASKÁL
Csak az Isten!
KLÁRIS
Aki kormányozza a szívemet, szándéka szerint.
PASKÁL
Azt az ő szolgája megkérdezi tőle. Gyorsan a zsámolyra térdel, s úgy mondja könyörögve. Istenem-Uram, világosítsd fel az én elmémet, hogy velem, a te szolgáddal és a jelenlevő asszonyi teremtményeddel, ebben az alkalmas órában, mi a te szándékod. Kis várakozó csend után, mintha ismételné, amit hall. Igen… hogy bontsa meg… Megmondom. Félig hátrafordul Kláris felé, s mint a parancs: Bontsd meg a ruhádat, asszony!
KLÁRIS
Eszem ágában sincs!
PASKÁL
Az Úr parancsolja!
KLÁRIS
Vagy egy parázna barát.
PASKÁL
Felugrik. Bontsd meg a ruhádat!
KLÁRIS
Neked soha!
BARKA
Lobogó örömmel beugrik az ajtón. Jönnek, Kláris asszony! Jönnek!
PASKÁL
Gyorsan visszaborul a zsámolyra.
KLÁRIS
Próbálja összeszedni magát abból a felindulásból, amit a Paskál szavai gerjesztettek benne. Kik jönnek…?
BARKA
Gellért úr, s az a Tódor.
KLÁRIS
A szeme tágra mered, majdnem eszelős, alig tudja kimondani. Jön… jönnek?!
BARKA
Az elveszett ruhában.
Hallatszanak a lépések.
KLÁRIS
Szinte sikoltva. Istenem, segíts! Lerogy a székre, a feje az asztalra hanyatlik a két karjára, s ahogy küzd a sírással, egész testében rázkódik.
PASKÁL
A térdeplőzsámolyról az ajtó felé sandított, de nem mert elmenekülni; így most térdepelve lapul.
Gellért és Tódor belép.
TÓDOR
Megáll Barka mellett, az ajtótól nem messze. Onnét nézik nagy együttérzéssel, hogy mi történik; s hamarosan egymásba is akasztják egy-egy ujjukat.
GELLÉRT
Odamegy Klárishoz, kicsit föléje hajol, s úgy mondja lelkéből. Kláriskám, megjöttem!…
KLÁRIS
Rázkódva zokog.
GELLÉRT
Közelebb hajol, simogatja a Kláris fejét. Itt vagyok… Megjöttem…
KLÁRIS
Elkapja a Gellért kezét, és könnyesen, mohón csókolgatja.
GELLÉRT
A másik kezével zsebkendőt vesz elő, s azzal törölgeti a Kláris szemét és arcát. Nyugodj meg, kedveském…
KLÁRIS
Felemeli a fejét, és a szemével végigsimítja Gellértet. Milyen… milyen kedves vagy…
GELLÉRT
Magához emeli Klárist. Nyugodj meg… Szépen nyugodj meg…
KLÁRIS
A Gellért vállára borulva. Olyan gyenge vagyok…
GELLÉRT
Gyere, lefektetlek. Az ölébe veszi Klárist, s a díványra fekteti.
BARKA
Odafut, takarót vesz ki a dívány fiókjából, s Gellérttel együtt betakarják derékig Klárist.
PASKÁL
Mindig sunyított, hogy miképpen tudna elmenni; s mialatt Barka és Gellért a takaróval bíbelődik, vállát a zsámoly felső párkányához akasztja, s a zsámollyal együtt, mint egy létrával, gyorsan kifelé menekül.
TÓDOR
Hó-hé! Utánakap Paskálnak: a szerzetesi paróka a markában marad, de Paskál elmenekült.
GELLÉRT
Hát az ki volt?!
TÓDOR
A barát átment a tű fokán.
GELLÉRT
Micsoda barát?
TÓDOR
Paskál barát.
KLÁRIS
Gyorsan felül, s ámuló szemekkel. A kántor volt?!
TÓDOR
Felemelt kezében mutatja a parókát. Itt a feje.
KLÁRIS
Az alamuszi bogáncs! Visszaereszkedik a párnára.
GELLÉRT
S valamit vitt is a hátán.
TÓDOR
A zsámolyt.
BARKA
Az övé volt.
KLÁRIS
S hogy megjátszotta magát… Hirtelen ülő helyzetbe pattan, s ijedt ámulattal. Szent Isten! Lehet, hogy a reggeli barát is hamis volt!?
GELLÉRT
Nyugodj meg, Kláriskám! Visszafekteti.
BARKA
De honnét szerezhette a csuhát?!
TÓDOR
A csuhát tőlünk lopta.
GELLÉRT
Int Tódornak, hogy ne beszéljen. Jól van, jól.
BARKA
Jaj, milyen a világ! Tódorhoz. Egyszer még az is kitudódik, hogy maga is álruhában settenkedik körülöttem.
TÓDOR
Nem egyszer, arany dongóm, hanem most.
KLÁRIS
Lehet, hogy nem is baromfitenyésztő!
TÓDOR
Nem vagyok baromfitenyésztő, asszonyom.
KLÁRIS
Hát?
TÓDOR
Folyami hajós.
BARKA
Jaj, én is mindjárt lefekszem.
KLÁRIS
Megáll az emberben a lélek.
TÓDOR
Megáll, tájékozódik, s aztán irányt vesz… No, merre?
KLÁRIS
A Barka szüleihez.
TÓDOR
Úgy van!
BARKA
És ottan mi lesz?
TÓDOR
Ottan én megállok, mint a nyárfalevél, s azt mondom: „Tisztelt és jólelkű szülők! Én: Kupás Tódor, folyami hajós és nőtlen katona, itt Havad községben időzvén, olyan szívbéli betegséget kaptam, amelyet csak egy Barka nevű fullánkos kislány tud meggyógyítani. Ha van önöknek egy ilyen Barkájuk, akkor essék meg rajtam a szívük, s azt a kislányt adják nekem feleségül.”
BARKA
Ha megyek.
KLÁRIS
Eredj, kedveském! Menjetek!
BARKA
Tódornak. Látja: nem magához, hanem a szülőkhöz.
TÓDOR
Nekem a tekervényes út is jó lesz.
KLÁRIS
Vigyétek el azt a májusi ágat is, hogy ne legyen a szobában.
BARKA
Veszi az ágat.
TÓDOR
Várj, hadd koronázzam meg! Ráteszi a zöld ág tetejére a parókát, s miközben Barka viszi elöl, s ő megy utána, énekelve mondja.
| Zöld ág, zöld a levelecske, |
| Vigyázz, megeszi a kecske. |
Kimennek.
GELLÉRT
Leül a dívány szélére, a Kláris dereka mellé, s megfogják egymás kezét.
KLÁRIS
Sokat öregedtem?
GELLÉRT
Szebb vagy, mint valaha. Ebben a pettyes ruhácskában. De a tavaszi kosztümben is gyönyörű vagy.
KLÁRIS
A tavaszi kosztümben?
GELLÉRT
Kicsit zavartan. Volt neked; s gondolom, most is van… Hát én, változtam sokat?
KLÁRIS
Soványka az arcod. És olyan… olyan katonás.
GELLÉRT
Hát katona voltam!
KLÁRIS
Öltél embert?
GELLÉRT
Nem.
KLÁRIS
Istenem, de jó, hogy nem!
GELLÉRT
Inkább teremteni szeretnék: emberséges embereket, de okos és kemény embereket.
KLÁRIS
Miért nem jókat?
GELLÉRT
Jókat?! Lehet-e jó az ember, ha valamit akar, a köz javára? Mert például: ha jóságos vagyok a farkashoz, nem lesz juhtenyésztés.
KLÁRIS
Te nem vagy juhosgazda, Gilikém!
GELLÉRT
A becéző megszólítás meglepi, s feláll; az izgalmában öröm is van. Istenem-Uram! Mint a bimbó, úgy nyílt ki a szádon, öt év után, ez a kedveskedő „Gilikém”. Soha senki nem szólt így hozzám. Mindig csak Vaska voltam, Vaska, Vaska!
KLÁRIS
Ha messzire nyitottad volna a füledet, naponta többször is hallottad volna.
GELLÉRT
Sétál s meg-megáll a szobában. Igen, hacsak az álomlovagok útközben be nem kapták volna, mint az arany legyecskét a fecske.
KLÁRIS
Álomlovagok?
GELLÉRT
Affélék.
KLÁRIS
Nem értelek.
GELLÉRT
Bocsáss meg. Az ember annyit képzeleg öt év alatt, hogy a végin az álmot összetéveszti a valósággal.
KLÁRIS
Itthon vagy: az a valóság. A te részedre.
GELLÉRT
És a te számodra?
KLÁRIS
Az én számomra az, hogy hazajöttél.
GELLÉRT
És még?
KLÁRIS
És még az, hogy nem egészen így vártalak.
GELLÉRT
Hanem?
KLÁRIS
Nem haragszol meg?
GELLÉRT
Ó, dehogy!
KLÁRIS
Egészen felül a díványon, a takarót félretolja, s a lába a padlón áll. Nem ebben a ruhában. Amit a barátod kicsempészett innen. Hol vetted magadra?
GELLÉRT
A kántornál.
KLÁRIS
És miért tetted ezt?
GELLÉRT
Úgy akartam hazajönni hozzád, mintha nem is mentem volna el.
KLÁRIS
Az időt nem lehet megcsalni.
GELLÉRT
Csak a férjet?!
KLÁRIS
Ismét nem értelek.
GELLÉRT
Bocsáss meg. Az ember annyit képzeleg öt év alatt, hogy a végin a hűség helyett csak a vágy marad.
KLÁRIS
A bizalom nemesebb, mint a vágy.
GELLÉRT
De a vágy biztos, a bizalom szivárvány.
KLÁRIS
Az egyik a lélek, a másik a test.
GELLÉRT
Kissé zavart. Zavaros, amit mondasz.
KLÁRIS
Te a bizalmat szivárványnak nevezed, s biztos valóságnak csak a vágyat. Én azt mondom, hogy a bizalom a lélek; s a vágy maga a test. Nekem a lélek több, mint a test. Tehát a bizalom is több, mint a vágy.
GELLÉRT
Emelkedett gondolkozás.
KLÁRIS
Emberi.
GELLÉRT
Úgy látom, érdemes volt kicsempészni és felvenni ezt a ruhát, mert különben elvesztek volna talán a te fennkölt szavaid.
KLÁRIS
Úgy beszélsz, mintha gúnyt hoztál volna annak, aki öt évig lélekkel várt haza téged; s mintha bizalmatlansággal köszönnél a hűségnek.
GELLÉRT
Bocsáss meg. Az ember annyit képzeleg öt év alatt, hogy a végin csak nyöszörög benne a lélek; s a hűség nyomán is elakad, mint a beteg kutya, amelyik elveszítette szimatát.
KLÁRIS
Pihenj meg, Gili.
GELLÉRT
Köszönöm.
KLÁRIS
Légy vidám, mint a hal, melyet a szerencse visszavetett az ő sok örömének tavába. Nézz körül, öt év után, ebben a szobában, ahol esztendőkön keresztül olyan nehezen, de csillogó módon éltünk.
GELLÉRT
Ismerem a szobát.
KLÁRIS
De édes uram, sok minden változott azóta.
GELLÉRT
Tudom.
KLÁRIS
Tudod? Hiszen még körül sem néztél!
GELLÉRT
De igen!
KLÁRIS
Furcsa, nem vettem észre. Pedig figyeltem minden mozdulatodat.
GELLÉRT
Pedig körülnéztem.
KLÁRIS
Én csak azt láttam, hogy rajtam vizslat a szemed, vagy a padlón kapirgál, miközben gyöngyözik a bölcs eszed.
GELLÉRT
Reggel. Leül az asztal mellé, nagyon figyelve nézi Klárist.
KLÁRIS
Mit, reggel?
GELLÉRT
Reggel néztem körül.
KLÁRIS
Nem értem, szívecském.
GELLÉRT
Mondom, hogy ma reggel néztem körül. Én, ebben a szobában.
KLÁRIS
S én hol voltam akkor?
GELLÉRT
Itt.
KLÁRIS
Itt, a szobában?!
GELLÉRT
Igen, a tavaszi kosztümben.
KLÁRIS
S beszéltünk is?
GELLÉRT
Igen.
KLÁRIS
Egymással?!
GELLÉRT
Úgy van.
KLÁRIS
Feláll, a szemében riadalom van. Mit mondtam: én neked?
GELLÉRT
Azt mondtad, hogy mindnyájan emberek vagyunk.
KLÁRIS
És mit mondtál: te nekem?!
GELLÉRT
Én azt mondtam, hogy legyen a te szavad tiszta, mint a harmat; s én pedig legyek csupán egy falevél, mely a harmattal együtt hull a földre.
KLÁRIS
A döbbenet alól mondja, mint akkor. „Köszönöm, atyám.” Kínjában magasra nyújtózik, majd összecsuklik, és elfekszik a díványon, s akkor mondja. Kegyetlen!…
GELLÉRT
Ijedten odamegy. Kláriskám!
KLÁRIS
Szelíden elhárítja a tenyerével; s ismétli, amit akkor Gellért mondott. „Csak a bűn öli meg azt, akit szeretünk.”
GELLÉRT
Leül a dívány szélére. Kláriskám, meg akarom magyarázni neked.
KLÁRIS
Feláll, összeszedi magát; s a tisztaság keménységével mondja. Te az Isten képében jöttél el hozzám. Pedig csak a férjem vagy, nem az Istenem. Lopott horgaiddal a bőröm alól kapartad ki az emberi szenvedést, melyet öt évig érted hordoztam. Engem emberré tett a lélek és nővé a szív. Te alattomos módon meztelenre vetkőztetted a lelkemet, és a szívem kínjait lopott csuhádra fűzted.
GELLÉRT
Bocsáss meg.
KLÁRIS
A bocsánat nem nálam van, hanem a tisztaság forrásában, melyre az igaz emberek rájárnak, mint a szarvasok. Nálam a szeretet van, amely befogadott, megtartott és meg fog őrizni téged. És a szeretet mellett nálam van az intelem, hogy az emberi szenvedést senkitől senki el ne lopja. Én öt évig vártalak téged, az akaratom határáig hűséggel; és annak a határán túl sóvárgó szerelemmel. Ennek az öt évnek minden napján arra gondoltam, hogy egyszer hazatérsz: poros lesz a bakancsod, kopott és tépett a katonaruhád, s arcod porát arannyá süti a boldogság.
GELLÉRT
Boldog is vagyok, Kláriskám.
KLÁRIS
De tőlem a boldogság illatát elvetted. Mert én ennek az öt évnek minden napján arra gondoltam, hogy amikor hazatérsz, akkor én húzom le a poros bakancsot a lábadról, a kopott-tépett katonaruhát én veszem le rólad, s amikor megfürdetlek, én adom reád ezt a szürkét. Te azonban nem így jöttél, hanem először alattomos csuhában, s majd ebben a kicsempészett galambszínben.
GELLÉRT
De itt vagyok, Kláriskám!
KLÁRIS
Itt vagy, az igaz. Szeretlek is, mint édes uramat. De a szenvedésem jutalmát eltékozoltad; s elűzted az öröm illatát, melyet pedig a szeretet és a bizalom megtartott volna.
GELLÉRT
Mert nagyon szeretlek, azért.
KLÁRIS
Közönséges férfi módra.
GELLÉRT
Hát férfi vagyok, Kláriskám!
Barka és Tódor kézen fogva belépnek. Tódor vállán hátizsák lóg.
TÓDOR
Kész a kocsi.
BARKA
Csak ló nincs előtte.
A fagyos hangulat megcsapja őket.
TÓDOR
Gellérthez. Mért lóg kétfelé az orrod?
GELLÉRT
Az én hátizsákom?
TÓDOR
A tiéd.
GELLÉRT
Benne van a katonaruhám?
TÓDOR
Benne. Odaadja a hátizsákot. Rámázd be, és tedd el emlékül.
GELLÉRT
Indul a hátizsákkal a másik szobába, de éppen akkor belép Mátyus és Vikota.
MÁTYUS
Ami van, azt kívánunk. Vagyis jó napot.
GELLÉRT
Jó napot, Mátyus bácsi. Kezet fog Mátyussal s utána Vikotával.
MÁTYUS
Tisztelt jegyző úr! Vettük hírit, hogy hazaérkezett. S mi eme ritka alkalomból eljöttünk, hogy köszöntsük. Én a község férfinépe neviben, s ez a Vikota a női társadalom neviben.
VIKOTA
Üdvözölve legyen községünkben!
GELLÉRT
Köszönöm. A község népével vagyok s leszek is, bajban és örömben.
MÁTYUS
Továbbá azt is megtudtuk, hogy ma délebéd után a jegyző úr volt az a komédiás barát, aki a kakasok ügyiben megvizsgáztatott minket.
GELLÉRT
Én voltam.
MÁTYUS
Végezetül azt akarjuk mondani, hogy mi nem a vizsgáztató barátot vártuk, hanem a nép emberit. Ahogy a jegyző úr volt is. S hogy immár pontot tegyek mindenre, a község népinek az a kívánsága, hogy a jövendőben ne a mi firtatónk legyen, hanem olyan vezérlő emberünk, aki szeret minket és megbízik bennünk.
GELLÉRT
Olyan leszek. Megöleli mind a kettőt.
KLÁRIS
Csendesen sír.
Mátyus és Vikota kimennek.
GELLÉRT
Megfogja Tódornak a karját, s ketten bemennek a másik szobába.
BARKA
Egy pillanatig nagy szemekkel tanácstalankodik, majd odamegy Klárishoz, aki zsebkendővel törölgeti a szemét. Mi baj van, arany Kláris asszony?
KLÁRIS
Nehéz a szívem.
BARKA
Mit csinált ez a pogány Gellért úr?
KLÁRIS
Viaskodott, szegény.
BARKA
Kláris asszonnyal?
KLÁRIS
Önmagával, kedveském.
BARKA
Legyint. Az nem olyan nagy baj, ha önmagával viaskodik. Mert ha legyőzi magát, alul is ő van.
KLÁRIS
Átöleli Barkát. Kedves vagy, csip-csip madaram.
BARKA
Meg is likasztom mindenkinek a fejit, a hegyes csőrömmel, aki Kláriska asszonyomat bántja.
KLÁRIS
S ti hogy végeztetek otthon?
BARKA
Apám azt mondta, hogy ő nem bán semmit, csak éppen őt el ne vegye senki. Anyám pedig sírni kezdett.
KLÁRIS
Ugyan, miért?
BARKA
Azért, hogy – Mórikálva. – Istenem, milyen öreg már az olyan asszony, akinek el akarják venni a lányát!
TÓDOR
Kilép a szobából. Itt lakik Vaska Gellértné asszony?
KLÁRIS
Komolyan, de aztán átmegy a játékba. Igen, én vagyok.
TÓDOR
Kérem szépen, üzenetet hoztam az édes urától.
KLÁRIS
Mit üzent?
TÓDOR
Azt üzente, hogy megérkezett a fogságból.
KLÁRIS
Hol van?!
TÓDOR
Nagy szerelmesen bemászott túlfelől az ablakon, s most ott rezeg a másik szobában, mint egy boldog nyárfalevél.
KLÁRIS
Hát jöjjön be!
TÓDOR
Visszaszól a szobába. Ülj fel, komám, a szellő szárnyára, s gyere be!
GELLÉRT
Lassan, fáradtan kijön a szobából: poros bakancsban, kopott tépett katonaruhában, s az üres hátizsákkal a vállán. Odamegy Klárishoz, rajongó áhítattal, s akkor szól. Így vártál?
KLÁRIS
Így. A Gellért mellére borul, sírva és remegve.
Kis csend.
TÓDOR
Szinte súgva, Barkának. Szeretsz?
BARKA
Most éppen ráérek; úgy hatvan évig.
Függöny
A hivatkozás helye
A Hegyi patak-kal kapcsolatban idéztük Both Bélának, a Madách Színház igazgatójának elutasító levelét; ebben célzott arra, hogy a színház új darabra szívesen szerződne Tamásival. 1960. augusztus 27-i dátumozással a hagyatékban talált szerződés jelzi az író és a színház együttműködési készségét. Ebben egyezség köttetett a Zöld farsang című darab megírására 1960. december 30-i határidővel. Feltételezhetjük, hogy 1960 őszén Tamási megírta a darabot, vagyis a Boldog nyárfalevél-t. Az 1962 decemberében a kecskeméti bemutató elé írt Emberi szavak című vallomásában (a Függelékben közöljük teljes terjedelemben) is úgy említi, „két évvel ezelőtt írtam”. 1961. március 28-i keltezéssel Both Béla levélben közli: „nem tudjuk műsorra tűzni”. Visszautasításában érv nemigen olvasható, az indoka általánosan semmitmondó: „nem éri el azt a színvonalat, amelyet reméltünk és szükségesnek tartunk.”
A Boldog nyárfalevél-t a Kortárs 1962. 1., januári száma közölte T. E. (Török Endre) bevezetőjével. Írása elején T. E. áttekintette Tamási háború előtti drámaírói pályáját, majd megállapítja: „Tamásinak azonban még legjobb darabjaiban sem sikerül valóban nemzeti drámát alkotnia; nem csupán a népi játék műfajának periférikus volta, specifikus jellege miatt – főképp azért nem, mert a nemzeti nála egybeolvad a parasztival, a paraszti életérzés idealizálásával, a civilizáció és az intellektus iránti bizalmatlansággal, holott a modern nemzeti dráma a 20. századi nemzeti lét hiánytalan átélését és közlését, a modern személyiség teljes megnyilatkoztatását kell hogy jelentse az alkotásban.”
Nincs terünk e spekulatív s módolt esztétizálás ellentmondásait s tarthatatlanul szűkös szemléletét elemezni, csak megjegyezzük: ilyen előítélettel működő esztétika jegyében például Kodály Háry János-át se tekinthetjük nemzeti daljáték-irodalmunk klasszikus művének.
T. E. a továbbiakban úgy látja, hogy a Boldog nyárfalevél „költői szándékában” mégis mintha visszatérés volna a harmincas évek népi játékaihoz, majd a dráma dramaturgiai és gondolati rétegeit elemzi:
„A Boldog nyárfalevél valóban játék – a szónak szoros értelmében is az –, de egyben gyötrő szenvedélyeket, a hazajutás és az egymásra találás vágyát hordozó játékosság ez, a hitetlenség és a bizalom, a kételkedés és a bizonyosság küzdelme is – emberek küzdelme is egymásért. Gellért, a havadi jegyző ötévi távollét után idegenből, hadifogságból érkezik falujába, kétségektől beárnyékolt lélekkel felesége és a közösség iránt, nem tudván, hogy asszonya és népe tisztán megőrizte-e önmagát, tisztán várja-e visszatértét. Próbának veti alá őket, s a próbán Kláris és népe megállja a helyét, de Gellért sorsa az általa felidézett kritikus helyzet következtében csaknem visszájára fordul át, s nem annyira magamagának, mint inkább népének s Klárisnak köszönheti, hogy nyugtalan, felzaklatott lénye végül is az óhajtott összhangra lel. A lélek és lélek közötti űrt csak a bizalom, a szeretet töltheti ki – vallja Tamási a Boldog nyárfalevél-ben – ez az egyetlen módja annak, hogy az ember mindörökre és immár változtathatatlanul hazataláljon…”
A politikai-kulturális élet jellegzetes elmarasztaló érveit tartalmazza T. E. álláspontja. S e központi, Tamásival kapcsolatos politikai hangulat és nem a színházi, művészi szándék a meghatározó abban, hogy a darab színpadra juthat-e vagy sem. Radó Vilmos, a kecskeméti Katona József színház nyugalmazott igazgatója szóbeli beszélgetésben elmondotta: az ő szándéka nem volt meghatározó abban, hogy színházában Tamási műve színpadra kerülhet-e vagy sem. Arról a minisztérium és a párt felső, illetékes szervei döntöttek. (Olykor az igen, vagy a nem érvelő és elvi indoklására nem is derült fény, személyhez kötődő rögtönzések hullámoztatták a döntéseket.) Így volt ez a Boldog nyárfalevél esetében is. 1962. augusztus 5-én Bajáról keltezett levelében Radó Vilmos tudatta Tamásival: a darabot nem tűzheti műsorra, s mint finoman megjegyzi: „a darabok bemutatása fölött nem egészen mi döntünk.” Aztán derül az ég, s 1962. december 18-án Radó Vilmos örömmel tudatja: „az eredeti elképzelésünknek megfelelően sikerült műsorra tűzni.” A játék ősbemutatóját, a szerző jelenlétében, 1963. január 11-én tartották. A szereposztás: Vaska Gellért – Simon György, Kláris – Dévay Camilla, Kupás Tódor – Fekete Tibor, Dobola Paskál – Major Pál, Barka – Margittay Ági, Lenge – Szalma Sándor, Torzsa – Gyulai Antal, Mátyus – Budai László, Vikota – Göndör Klára. Rendező: Seregi László, díszlet: Borcsa István, jelmez: Márton Aladár.
Az előadáshoz írott bevezetőjében Tamási darabjának gondolati törekvésére utalva írja: „A bizalom egyike azoknak az erkölcsi szabályoknak, amelyeket az emberi együttélésben nem lehet nélkülözni.” Ez az erkölcsi figyelmeztetés íratta vele a darabot, amelyet a hazai sajtó egy kézlegyintéssel elintézett. Stílus, ízlés, koncepció dolgában „egyaránt tévútra került”, vélekedett Rajk András (Népszava, 1963. január 16.). Hasonlóan minősítette az előadást Vécsey György (Film Színház Muzsika, 1963. február 1.)
„Ennek az olaszos hangvételű, Boccaccio Dekameron-jába illő hűségvizsgálatnak vagyunk tanúi. Szerzetesi ruha, álszakáll, ravasz ájtatos szavak, felkorbácsolt vágyak színezik a játékot – amely azonban végig csak játék marad, és nem – élet. Ez a székely földbe oltott olasz reneszánsz azért nem tud valóságos életre kelni, mert az ízes székely beszéd s csavaros góbé agy, a kedves népi rigmusok, az egyszerű, szívből fakadó tréfálkozás nem találkozik a téma szándékolt mondanivalójával: bízzunk egymásban!
Hiányzik az egész cselekményben az értelmi és érzelmi logika. Különösen kihangsúlyozza ezt a hosszú második felvonás, mely szinte érthetetlenül vágja ketté a tulajdonképpeni darabot, a kettős szerelmi enyelgést, a férj és feleség, a barátnő–cselédke és a katona–koma négyesét.
E beékelt epizódfelvonás után további hajótörést szenved a dramaturgia és az élet igazsága a harmadik felvonásban. Mikor a kóros bizalmatlanságban szenvedő férjnek alkalma lenne meggyőződni végre felesége hűségéről, megtorpan és szánom-bánom vezeklésre indul, anélkül hogy bizalmában megerősödött volna, vagy belátta volna próbálkozása oktalanságát.
Erőszakoltnak tűnik a darab politikummal való megtűzdelése, az »agitátor atya« talán mégsem a legjobban hivatott arra, hogy jegyző létére támadja volt beosztottjait, a csendőröket. Végül is az érzelmi logika együtt szenved az értelmi logika hiányosságaival.
Hogy a darabot mégis körüllengi egy tiszta és jóízű varázs, az a szép, ízes magyar beszéd öröme. Nem vagyunk elkényeztetve a jelenkori magyar drámában a magyar nyelv szépségeinek mívelésével, ezért, ha nem is ragad meg, amit Tamási Áron színpadi figurái mondanak, de megragad az, ahogy mondják.”
Föltűnő, hogy csaknem valamennyi bíráló igyekszik Tamásira az éppen akkor kialakított politikai-esztétikai vélekedést rábizonyítani, amit már T. E. szövegében is dokumentáltunk. Ugyanakkor a Tamási Áron által említett központi kérdés, a „bizalom” erkölcsi-politikai gondolatának időszerűsége fel sem merül a recenziókban. 1956 után vagyunk – s ez a társadalmi gond nagyon is benne lappang a mindennapokban. Tamásival kapcsolatban is. A népi írók elleni 1958-as határozat (ismerjük Németh László és mások tisztességes magatartását 1956-ban) megalázó s denunciáló közhangulatot teremtett Tamási, Illyés és a nemzedéktársak körül. Tamási drámaírói sorsára és a magyar színházi élet állapotára jellemző adalék, hogy az ősbemutatóról a Népszabadság és a Magyar Nemzet be sem számolt.
A Boldog nyárfalevél újabb előadására a Békés megyei Jókai Színházban került sor 1974. március 1-jén. Az előadást Karinthy Márton rendezte.
Az előadást Pálfy G. István az Alföld Tamási-számában méltatta (1974/12., decemberi szám):
„Békéscsabán a fiatal Karinthy Márton is azzal tudott fölnőni Tamási drámaírói nagyságához, hogy nem az íróról vitázók érveiből próbálta összerakni a maga véleményét, hanem a Tamási-életmű ismeretéből. A többi írás ismeretében mert hozzányúlni a szöveghez, egyszerűsíteni rajta, ahol túlírtnak mutatkozott a mai fül számára, s merte megváltoztatni a drámai tagolást. Az eredeti három felvonást épp középen kettéosztotta, s ezzel szerencsésen fokozta a cselekmény iramát, s gondolatilag is azt helyezte fő helyre, ami igazán fontos és érdekes: hogyan védi meg magát egy falu közössége attól, hogy a háború utáni zavaros politikai időkben túljárjanak az eszén. A Boldog nyárfalevél nem tartozik Tamási legjobb drámái közé, mégis a csabai előadás nézője az igazi drámaíró Tamási szellemével találkozhatott. Mert a rendezés más drámái szelleméből is átmentve erősítette az e drámák megkívánta színpadi közösséget. A játék a majális ünnepen történik. Karinthy ennek gondolatából a május elseje népi misztériumát kerekítette az előadás köré. A községi mindenest, Mátyust pedig afféle előadásszervezővé léptette elő oly sikerrel, hogy Szerencsi Hugó alakításában ez a ravaszul okos parasztember maradt meg legjobb emlékezetünkben. Csabán minden bizonnyal nehezebb minden szerepre egyenlő értékű színészt találni, mint Pesten, a Madáchban például. Mégis inkább ez az előadás gazdagított a közös jó szereplés élményével. Körösztön István Torzsa bíró alakjában bizonyította, hogy érti Tamási humorát; érti, hogy nem góbéskodni kell, hanem hinni ezeknek a figuráknak emberi természetességében, s tisztaságában is, ahogy azt a fiatal szerelmesekként Tóth Gabriella és Lukács József tették. A legnehezebb dolga Szentirmay Évának volt, mert a hűségében megkísértett feleség szerepe néhol édeskésnek, néhol irreálisnak látszik. Hogy sikerült neki is, és a férjet, a frontról hazatérő jegyzőt játszó Áts Gyulának is (bár kár volt a nézőtérre pislognia a hatás kedvéért) nemcsak a közösségi, de a kevésbé fontos magánéleti konfliktust is hitellel megjelenítenie – ez az előadás sikerének színészi kulcsa.”
Karinthyék valóban az életrevalóságában megvizsgáztatott falu igazságát tartották fontosabbnak, a hitvesi bizalom kérdését színezőnek fogták fel. Tamási lényegi mondandója – az, amit a falu szájával mond el a hazatért jegyzőnek – így válik az előadás gondolati oszlopává: „»…a jövőben ne a mi firtatónk legyen, hanem olyan vezérlő emberünk, aki szeret minket és megbízik bennünk.«”
A békéscsabai együttes felvidéki vendégjátéka során 1974. április 7-én Oroszkán, április 8-án Besztercebányán, 9-én Zólyomban is bemutatta a darabot. Összesen negyven alkalommal játszották.
A Déryné Színház 1975 márciusában Szalai Vilmos elképzelésében vitte színre a Boldog nyárfalevél-t. (27-én Budapesten, a Kulich Gyula téren sajtóbemutatót tartottak, 30-án Kunpeszéren volt a premier.) Ebben az előadásban Gellértet Szigeti Géza, Klárist Várnagy Katalin alakította.
Függelék
I. kötet (1924–1942)
Tamási Áronnak olyan, játékaival és általában a színházi élettel kapcsolatos nyilatkozatait, esszészerű vallomásait, jegyzeteit, leveleit közöljük itt, amelyek alig ismertek vagy teljesen ismeretlenek még, s most kerülnek először kötetbe.
Énekes madár
Az 1927 októberében, Molnár Jenőnek írott levelében található először nyoma annak, hogy egy „egészen új parasztvígjáték” megírására készül. 1929 januárjában, a Baumgarten-évdíj átvétele után, Az Estnek már így nyilatkozik: „Háromfelvonásos drámát írok, amelyet a Nemzeti Színháznak nyújtok be.”
A „székely népi játék” felépítésének terve szinte novelláról novellára haladva bontakozik ki. A Mihályka, szippants! (1924) és A legényfa kivirágzik (1927) után megírja még az Okkersárga Ábrahám-ot (1930), amelyben két cigány kísértetet játszik, miként majd Bakk Lukács és Préda Máté az Énekes madár indító jelenetében. A komikus hangvételt próbálgatja a kecske-novellákban is (Kivirágzott kecskeszarvak, Tündéri kecske, 1933), s a hasznos háziállathoz fűződő néphiedelmeknek dramaturgiai jelentőségük lesz színdarabjában.
Tamási egyik legénykori szerelme – Kovács Irma – visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a farkaslaki lányok szemében félelmetesnek, titokzatosnak tűnt kecskék látása a sötét vagy holdvilágos éjszakában miféle riadalmat keltett, amikor udvarlóik nemcsak szívmelengető érzéssel, de a megvadult állattal szemben védelmet nyújtva kísérgették haza őket. Némelyik kecske, amelyik jóllakási lehetőséget keresve elszabadult, sokszor egész éjszakán át kóborolt a faluban – a kocsmából kilépők szórakozására és az ijedős asszonyok, leányok bosszantására. S ebből már nem nehéz kitalálni, hogy a kecske – ez az igénytelen, szelíd állat – a nép fantáziájának működése révén miképpen nőtt a szerelem és a boszorkányság megtestesült képévé.
Az Énekes madár első változata 1933 karácsonyán, a Brassói Lapok mellékleteként látott napvilágot. Előtte részletet közölt belőle az Erdélyi Helikon novemberi (9.) száma, A Göncöl-szekerén címmel.
Féja Géza egyengette az utat a drámaíró Tamási Áron előtt, úgy, hogy az Énekes madár mielőbb színpadot kapjon, de ha ennek akadályai mutatkoznak, a tornalji Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet gondozásában jusson nyilvánosságra. Féjának, aki az elsők közt ismerte meg Tamási színművét, a darab zárójelenete valószínűleg nem tetszett, mert változtatás kért. A csendőrök megjelenése – a dráma végén – elejtette a játék poétikus befejezési lehetőségét a mű egészével összhangban.
A Brassói Lapokban még a következő jelenet olvasható:
LUKÁCS
Megfogja Máténak a karját, és int neki, hogy kotródjanak innét kifelé. Meg is indulnak az ablak felé.
HÁROM CSENDŐR
Béjön az ajtón. A harmadik az, aki a tornácban aludt.
ELSŐ CSENDŐR
Felkapott fegyverrel Lukács és Máté felé. Megállj!
LUKÁCS és MÁTÉ
Feltartják a kezüket.
MÁSODIK CSENDŐR
Az ágy közepéről feláradó fényre mutat. Hát itt mi van!
ESZTER
Harciasan felülve. Megnyílt a pokol!
ELSŐ CSENDŐR
Az nem a mi dolgunk, hanem a papé! Gyerünk az egész banda! Gyerünk! Csendháborításért békísérjük az egészet! Tereli őket kifelé a puskatussal. Gyerünk az egész varjú-sereggel, ha nem hagytátok aludni a kollégánkat! Gyerünk! Egy-kettő!
Közben mind tódulnak ki az ajtón.
HARMADIK CSENDŐR
Ki aludt a tornácban, az éneklő madárra mutatva. Hát ez a madár?
ELSŐ CSENDŐR
A madár maradhat. Úgyis mingyárt virjad. Éppen itt az ideje, hogy énekeljen.
Függöny
Tamási Áron hagyatékában egy Féja Gézának küldött levél másodpéldánya található, amely a ceruzával írott jegyzet szerint „április 20-án” kelteződött. Ehhez Tamási az újraírt, később ismertté vált (jelen kiadásban kis változtatással megjelent) befejezést mellékelte, továbbá: a kézirattal és a kiadással kapcsolatos kérdésekről írt.
MÁTÉ
Megragadja Reginát. Eredj, te se maradj el! Beléveti Reginát az ágyba.
Az ágy mindjárt kidobja, először Esztert, aztán Reginát. Mind a ketten mozdulatlanul, elhullva feküsznek. Az ágy mélyéből feláradó fény egyre nagyobb lesz, majd egy madár száll fel alulról a fényből. Ez a madár teljesen olyan, amilyent Móka elbeszélt volt, amikor a két tojást hozta. Ahogy felrepül a madár, rászáll az ágy fájára fejtől, és énekelni kezd. Ettől az énektől a besereglett emberek, akik a fény áradásakor már letérdepeltek volt, egymás után kezdenek eldőlni a padlón, és nemsokára mind elhullva feküsznek, mozdulatlanul. Legutoljára Máté, majd Lukács hull el.
DOBOS
Dobbal az oldalán és virágos kalappal bejön az ajtón. A boldog szerelmes mámora látszik rajta. Kicsit meglepődik, és csodálkozásában feljebb taszítja a kalapját. Lassan az elhullottak közé megy, néhányat meg is mozgat, de azok nem mozdulnak. Akkor a madarat kezdi nézni, akiről nem veszi le a szemét. Úgy áll, mintha a Paradicsomban volna. Majd leteszi a dobot, és ráül, szembe a madárral, s boldogan mondja, először halkan, majd mind lelkesebben.
| Amit este kidoboltam, |
| Bételt reggel előtt: |
| Elhullott a varjú-sereg |
| A kis madár előtt. |
| Ameddig lesz hű szerelem, |
| Így lesz ezután es: |
| Legyőzi a jó a rosszot |
| S a tiszta szív a gonoszot |
| Mindig ezután es. |
Feláll, és boldogan kinyújtózva:
| Én is a babámtól jövök, |
| Kit igazán szeretek. |
Feldobja a virágos kalapját a levegőbe, és kifogja a fejével.
Ha tetszik, ha nem!
Függöny
Édes Géza barátom,
ennél jobb befejezést a másik helyett nem tudtam találni. Így elég poétikus és elég magyarázó is, azt hiszem. Ha már így áll a dolog, kérlek, hogy a csendőrt úgy a szereplő személyek közül, mint a második felvonásból húzd ki, úgyszintén a legelső oldalról a dobossal kapcsolatban a következő mondatokat: (Valaki: Hát az emberi varjakkal micsináljunk? Dobos: Azt dobolja ki nektek a pap.) Egyébként pedig arra is felhívom szíves figyelmedet, hogy a kézirat gépelés után nem volt helyesírási és ékezeti szempontból átjavítva.
Rendkívül örvendek, hogy így sikerült tető alá hozni a dolgot. Ebben a megoldásban és ilyen kiadásban jobban is tetszik nekem a dolog, mint ha Lantos közöltette volna le valamelyik lapban, amit akart, saját kiadása előtt. Talán feljön még a napja is valamikor ennek a darabnak.
Ami a 350 pengős honoráriumot illeti, abból sajnos nem tudok engedni, hiszen egy 150 oldalas könyv első kiadásáért a Géniusznál 700 pengőnél többet szoktam kapni. Módját fogom azonban ejteni, hogy a Magyar Írás-nak a jövőben is szolgálatára lehessek. Kérlek is, hogy a honoráriumot a számomra vedd fel, s én rövidesen egy címet fogok adni Neked, ahova lefizesd a pénzt. Most már csakugyan sietni kéne a megjelenéssel, hogy a könyvnapra, sőt az előtt meglegyen. Ha készen lehetek a regénnyel, én is felmegyek akkor.
Nagyon hálás vagyok, hogy az otthoni dolgokról s harcaidról néha írsz valamit. Egy-egy cikket is belétehetnél néha a levélbe, ami engem különösképpen érdekel. Kérlek, add át Szentiványinak tiszteletteljes és meleg üdvözletemet.
Szeretettel ölellek:
Az ötvenes évek közepén Tamási átírta az Énekes madar-at; a Jókai Színház társulata ezt a dalokkal is dúsított változatot kezdte el próbálni. Feltétezhetjük, hogy Tamási bejárt a próbákra, s a készülődésben – a játék stílusát és szellemét tekintve – nyugtalanító jeleket látott. Emberi és írói tartására jellemző gesztus: a színrevivőkkel nem kezdett háborúságot. Pontokba szedett elgondolását küldte el. Talán nemcsak az ő írói vágyképe fogalmazódott meg egy-egy jelenet értelmezésében, hanem az 1942-es kolozsvári előadás emléke is, amelyet Tompa Miklós rendezett, s az Énekes madár bemutatói közül Tamási ezt tartotta a legtöbbre.
1. Amikor a vénlegények mint kísértetek megjelennek a puskákkal az ablakban, végleges „kísértetharcot” és „állást” vesznek, s mozdulatlanul úgy maradnak mindaddig, amíg végleg távoznak.
2. Eszter dudorászva érkezik haza, elmegy a virágcsokorral az asztalig, s amikor a kancsóba akarja tenni a virágot, csak akkor veszi észre a két kísértetet. Felsikolt, és kifut. A vénlegényeknek nagy élvezet, hogy sikerült a játék; legyen idejük, hogy csendes örvendezéssel elsompolyogjanak.
3. Ahogy a vénleányok visszajönnek, a fojtott ijedelem után ámuldozásba esnek, még az ablak talpát is megtapogatják: megnyugszanak, hogy nincs kísértet. A játék lecsendesedve indul tovább.
4. Mint mindennap szokott, úgy folyik a játék: egymást figyelve, de a vénlányok részéről titkolt izgalommal, hogy vajon Lukács miért van oly ünnepélyesen felöltözve.
5. Lukács nem durva, hanem inkább gunyorosan kedves; az Eszter szerelmi közeledését is nem fizikai viszolygással utasítja vissza, hanem fortélyos kedvességgel. Amikor például az Eszter csókja miatt borzongással elárulja magát, akkor is magyarázkodni kezd, vagyis „téreng” a szóval. Amikor Eszter az ölébe ül, akkor is inkább lecsúsztatja, de mielőtt leesnék a lány a földre, inkább megfogja, s úgy teszi le a földre.
6. Eszter és Regina állandóan türtőztetik magukat, mert férjhez akarnak menni. Fogcsikorgató, mézesmázos játékot játszanak, csak nagy néha csap ki belőlük a gőz, de akkor is rögtön a kedvességbe húzódnak vissza.
7. A Magdó megjelenése nagy esemény. Már az éneke is olyan, hogy „még az ökör is elécsapja a fülit, amikor hallja”. Jobb lesz, ha a körte csuszikáját, a Magdó iránti figyelmességből, maga Lukács veszi fel.
8. A tojásjelenetnek mindenkit lefegyverző, drámai jelenetnek kell lennie. Ennek a hangját kell Mókának megadnia, amikor meghallja a Magdó énekét: nagy örömteli kiáltással, hogy szinte beugrik örömében az ablakon, mint a vadmacska.
9. Jobb lenne talán, ha az eltörött tojást a két öreg legény, odahajolva föléje, ámuldozó döbbenettel vizsgálná, s úgy mondanák azt a pár mondatot.
10. Magdó a tojás lenyelése után már kivirulva, önérzetesen és bátran jelenjék meg. Bízzék magában, és a végső jelenetnél, mint a fellobbanó tűz, úgy hirdesse meg a maga szabadságát.
11. A második felvonás kezdetekor ne a boszorkányok suttogása legyen a vénlányok hangjában, hanem a holdvilágos éjszaka suttogása. Móka a fiatalság hetyke erejével jöjjön ki. A vénleányok közeledésében sóvárgás legyen inkább, mint fizikai felkínálás. Szó sem lehet arról, hogy Eszter letérdepeljen, mert a női szemérmet még az epekedésben is meg kell őrizni. Móka pedig a közeledések elől úgy térjen ki, mint a vadmacska; majd süssön az elszánt bátorság belőle, amikor kiderül, hogy a vénlegények az ő vesztére visszajönnek.
12. Magdó, amikor elküldi Mókát, csak az ajtót húzza be, de ne tartsa erőszakkal, mert a vénleányok, hogy Móka előtt kedvező színben tűnjenek, durván nem akarnak erőszakoskodni Mókával. Amikor Móka eltűnik, akkor farkasszemet nézzenek; s meggyőződvén, hogy Móka csakugyan elment, csak akkor lökjék be Magdót a házba.
13. Amikor kidobják Magdót az ablakon, akkor nemcsak üldözött, hanem női szépségében boldog is a holdvilágos szabadságban, mert feszíti a szerelem. Ebből a női virágzásból fakad az áhítat, amikor fohászkodik. Úgy legyen öltözve, a párnája és pokróca is színes legyen, hogy a kinyílt nőiességével fizikailag is játszani tudjon; ha távolabb van Mókától, süssön és csábítson; ha Móka közeledik hozzá, szemérmességbe bújjon.
14. Ha lehetséges, Móka inkább csak a tornác fájáig jöjjön le; tegye magát huncutul, hogy le akar esni, mire Magdó segítségére ugrik. Így ér össze a kezük (s ami legtöbb), a fejét is cirógatásra eléri Móka. Ez a szerelmi érintkezés olyan, mintha Móka magához akarná emelni a magasba.
15. Lukács, amikor szerelmi vallomásra jön, ne vigye túlzásba a settenkedést. Jobb, ha a rózsát is a kezében hozza, mint a kabátja alatt, hiszen nem tolvaj módra jön, hanem elszánta magát arra, amire a szíve küldte. Ne legyen szerencsétlen, esett ember, hanem kitisztult szívű férfi. Ne menjen a tornácra, hanem alulról valljon szerelmet; fizikai közeledés helyett inkább féltérdre ereszkedjék, fogja fel a kezét, s úgy valljon szerelmet. A keserűsége és a dühe akkor jön ki, amikor Máté közeledik, de akkor is Máté felé.
16. Máté szerelmi vallomása esetlenebb, de ő is csak medvésen törleszkedik és csámcsog, de nem erőszakoskodik a lánnyal, aki mindig csak felülről, szerelmének diadalában válaszolgat nekik.
17. A végső drámai jelenetnek, amikor Mókát megfogják, inkább fojtott és fogcsikorgató jellege van, mint kiabáló hangossága, hiszen csendes éjszaka van, s amit csinálnak, titkon akarják csinálni.
18. Móka összefüggő módon ne énekeljen a kútban, csak egy-egy dallamfoszlány hallatszik onnét, mert hiszen nagy erőfeszítéssel kapaszkodik. Amikor kiemelkedik a kútból, rázza meg diadallal a vizes fejét, s úgy mondja boldogan, hogy „íme, egy halott”.
19. A harmadik felvonás uralkodó jellege az, hogy Móka és Magdó nagyon szeretik egymást. Erre kell épülnie annak az összejátszásnak, hogy mindenkinek túljárnak az eszén; egymás megértésének és szerelmüknek minden olyan pillanatban ki kell derülnie, amikor a mások háta mögött szót vagy pillantást válthatnak.
20. Magdó, miután és elég hamar megtudja, hogy Móka csak játssza a beteget, legyen a Móka számára szerelmileg ingerlő. De a szerelmi fizikai jeladás nem a szájon való csókolás, hanem inkább az összeborulás.
21. Móka merészen váltogassa a betegséget és a rendelkező egészséges állapotot. Amikor Lukács írja a végrendeletet, neki háttal, mutasson Lukács felé szamárfület. De ne a fenekén írja alá az írást, hanem térdepeltesse le háttal maga felé, és a hátán írja alá. (Általában naturalista játékot ne csináljanak, például Máténak tilos köpködni a színpadon.)
22. A legvégső jelenetnél, amikor a madarak kirepültek, a lányok ámulatukban essenek térdre.
Budapest, 1956. március 28.
A Jókai Színház bemutatója alkalmából a rádió Esti Híradója interjút készített Tamásival. Tamási nyilatkozatának eredeti szövege – a tervezett kérdésekkel együtt – bizonyára az illetékesekhez került, másodpéldánya a hagyatékban lelhető föl. Autográf írással ez áll a jobb felső sarokban: „Felvétel 1956. IV. 8. Kedd.” Ezt valószínűleg később, emlékezetből írta fel Tamási, mert április 8-a vasárnap volt. A 8-i dátummal jelölte a kézirat elkészültét is. Hihetünk a keddi időpontban, ami azt jelenti, hogy a beszélgetést 10-én rögzítették a stúdióban. (Az interjú szövege először a Forrás 1973. évi márciusi-áprilisi, 2. számában jelent meg.)
A Jókai Színház műsorába iktatta Tamási Áron Énekes madár című székely népi játékát. A darab próbái már öt hete folynak, s most tizenharmadikán, pénteken lesz a bemutató előadása. Ebből az alkalomból megkérjük a szerzőt, hogy a rádió hallgatóságának mondjon valamit az Énekes madár-ról és a készülő előadásról.
– Nagyon szívesen. Tessék kérdezni.
– Szeretnők tudni, hogy mikor írta ezt a népi játékot, s milyen körülmények között.
– Még 1933-ban írtam, ősszel. Úgynevezett fiatal író voltam. A művészi kifejezés formáival viaskodtam; s igen sokat foglalkoztam a társadalmi helyzet bírálatával, amiről tanúskodik az Ábel az országban című könyvem is, melyet éppen akkor fejeztem be. Gondoltam hát, viaskodás és bírálat közben megpihenek egy kicsit. S mivel gyönyörű ősz volt abban az esztendőben, kifeküdtem a napra. Néztem abban az arany fényzuhatagban a megszelídült eget és a madarakat. Így született az Énekes madár.
– Miről szól a darab?
– Egy fiatal pár tiszta szerelméről. Ők az „énekes madarak”, akiket a természet és az ég is megsegít a bajban.
– Úgy tudjuk, már régebben is játszották ezt a népi játékot.
– Igen: 1935-ben adták első ízben elő, Pünkösti Andor rendezésében és Tolnay Klárival a fiatal leány szerepében. Aztán előadták Kolozsváron, majd a Nemzeti Színházban is.
– Ha ezekre a régi előadásokra gondol, a mostani bemutatót milyennek ítéli?
– A régebbi előadások is szeretettel keresték azt az előadási formát, amely a darab lényegét legjobban ki tudná fejezni. Most a Jókai Színháznak ebben a keresésében talán még nagyobb szerencséje lesz, mert hiszen közben az idő is közelebb került a darabhoz. Azonkívül pedig úgy művészi, mint műszaki vonatkozásban mindenki mindent megtett az előadás sikere érdekében.
– Bízunk is a sikerben, amit szívből kívánunk.
– Írónak a siker olyan, mint gazdának a szivárvány. De ha mégis lenne sikere a darabnak, én azt a sikert a közönség és a színészek között széjjelosztanám; s magamnak csak egy kicsi tollacskát tartanék meg az Énekes madár szárnyából. Ilyen értelemben köszönöm szépen a jó kívánságot.
1956. április 8.
A debreceni Csokonai Színház 1961. május 5-én tűzte műsorára a darabot. S Tamási bizonyára a rossz emlékű 1956-os előadás aggodalmaitól is vezettetve, a játék stílusára és a színpadi beszédre vonatkozó kéréseit foglalta össze a bemutatóra küldött levelében. (A levelet Tompa Miklós közölte, rendezői jegyzetével együtt, az Alföld 1974. évi, decemberi, 12. számában.)
1. A színdarabot rendezés és előadás szempontjából nem mesejátéknak kell tekinteni, hanem reális játéknak. A mindennapi, valóságos élet eseményei történnek a színpadon. Az akarat és az érzelem heve azonban, néhány ponton, kiszélesíti a valóság kereteit. Ezek a pontok: a fal elmozdítása, a fa emelkedése és a szerelmesek eltűnése. A valóság felfogása alapján a színészek játéka és maszkírozása is nem meseszerű, hanem valóságos.
2. Az előadás nyelvi részében, vagyis a színpadi beszédben, egyedüli út, hogy a színészek ne beszéljenek tájszólásban. Ha a tájszólás útjára mennének a színészek, akkor beszédbeli zűrzavar keletkeznék, mert hiszen, természetes módon, senki sem ismeri a „székely” beszédet. Amiben egyek lehetnek, az csupán az ízes és tiszta magyar beszéd. Tehát beszéljenek így a színjátékban.
3. Mivel a való élet alapját kell játszani, helytelen volna az a felfogás, hogy a mesebeli jók és gonoszak állanak egymással szemben. Ami rossz van az „öregekben”, az csupán az életük körülményeiből és a helyzetükből adódik; s ugyancsak így van a fiataloknál is. Érzelmi és érdek alapon küzdelem az élet: ebből adódik a darabban is minden konfliktus. Így tehát, mint az életben is, árnyaltan beszéljenek és játszanak a színészek: vagyis csak akkor harsányan, ha a valóságos indulat ezt megköveteli. Senki ne akarjon önmagáért való „humort” játszani, mert igazán derülni csak akkor lehet, ha a visszás helyzetekben is komolyan játszik a színész.
4. Ebben a jelben mindenkinek köszönet a munkáért, és baráti üdvözlet.
Budapest, 1961. április 21.
A Magyar Rádió Török Tamás rendezésében, 1963. március 15-én sugározta az Énekes madar-at. (Móka – Zenthe Ferenc, Magdó – Domján Edit, Lukács – Agárdi Gábor, Máté – Szabó Gyula, Eszter – Kiss Manyi, Regina – Fónay Márta, Dobos – Bihary József.) Az előadáshoz február 28-án írt bevezetőt Tamási, amit ő olvasott fel a mikrofon előtt. A kézirat jobb felső lapján tüntette fel később ezt a tényt. S azt is, hogy: 1963. november 17-én „Elmondottam Füzesabonyban”. Erre abból az alkalomból került sor, hogy a poroszlói színjátszók, akik már augusztusban is előadták az Énekes madar-at, most Füzesabonyban szerepeltek, s az eseményre meghívták Tamási Áront. (A zárójelbe tett sorok természetesen a rádióban hangzottak el.)
Tisztelt Hallgatóim!
Akik az Énekés madar-at (a rádió hullámain) most elröpítik a közönséghez, hát azok a figyelmes emberek azt mondják nekem, hogy a madár éneke előtt szóljak valamit. Szerintük érdekes, sőt hasznos is, ha a színdarab megszületésének a körülményeit felidézem, s apai módon jellemzem is eme írásomat.
Amikor ezt a kívánságot hallottam, magam is szinte azt hittem, hogy semmire sem emlékszem, ami a színjáték születésével kapcsolatos. Ami nem is volna csoda, mert az Énekes madar-at egészen fiatal koromban írtam. De amikor azt kezdtem volna hinni, hogy semmire sem emlékszem, már virradni kezdett bennem az emlékezet.
Villáncsol bennem a múlt, s a meg-megvillanó fénynél azt az utat is látom, amelyen elérkeztem a darab megírásáig. Látom magamat mint nagyocska diákot, aki a karácsonyi és húsvéti szünidő alatt, s nemkülönben nyáron is, otthon a faluban, legénykedni kezdettem. Nem volt ez valódi legénykedés, hanem inkább csak kukorékolni tanultam. Vagyis szombat és vasárnap este elmerészkedtem egyik-másik kislányhoz vizitába. Ott a nagyobb legények között egy kicsit vegyültem és üldögéltem. Tartottam a házigazdától, hogy nem véli-e még korainak az én berzenkedésemet; s igyekeztem egy cseppet melegre csiholni a háziasszony pillantásait. Közben nagyokat nevettem a legények tréfáin, melyekkel egymást szőrmentiben csipkedték; s figyeltem a kislányt, hogy kinek szurkol a kelleténél jobban. S amikor távoztomban az ereszbe vagy a tornácba kikísért a kislány, akkor ejtettem néhány szót a holdvilágról, s majd későbben arról is, hogy a csillagok mire biztatják az érző szívet.
Aztán múltak az évek. Egyetemre kerültem, majd Amerikába mentem. Itt írtam, Amerikában, a Mihályka, szippants! című novellát, melynek hímpora a falusi vizitákat idézte. S majd hazajövet, Kolozsváron megírtam A legényfa kivirágzik című elbeszélést, amelyben Móka és a diófa már szerepel. S innét már egyenes volt az út az Énekes madár-ig, melyet a harmincas évek közepe táján írtam meg. A színpad hagyományos formáival nem sokat törődtem akkor, ami kár is, nem is. Kár azért, mert sehol nem akarták előadni a színdarabot, mondván nagyon helyesen, hogy se nem valóság, se nem mese. Kétségtelen, hogy elődje nem volt, mert a népszínművek után, s majd a naturalizmussal kevert népi darabok után úgy lebegett szegény, mint egy váratlan irodalmi rügyecske. Aztán 1935-ben egy alkalmi művészegyüttes mégis előadta Budapesten. A kritikusok azt mondták, hogy ez nem színdarab, de mégis valami. S mint efféle valamit aztán eljátszották a Nemzeti Színházban, s még itt-amott.
(Ez a mostani rádiószöveg, amit hallani fognak, a darab formájából és eredeti szelleméből semmit sem vesztett. Csupán tömörebb lett a szöveg, amit a rádió meg is kívánt. Úgy hiszem, hogy a történet erősebb zártsága javított a darabon, aminek egy írásmű mindig örül. S ha csakugyan jobb lett, azért köszönet elsősorban a dramaturgnak és a rendezőnek jár, s a játszó művészeknek; s nekem csak annyiban, hogy a csökönyösség helyett a művészi érzelmekre hallgattam.) Örvendenék, ha most egy kedves időt tudnánk szerezni mindazoknak, akiknek idejük és kedvük van meghallgatni ezt a székely madáréneket, s akik e tavaszi énekszó mellett csillogni érzik magukban a szív tisztaságát.
Tündöklő Jeromos
Már a kolozsvári ősbemutató előtt felvetődött a budapesti premier gondolata. Sőt az előkészületek is megkezdődtek, hogy a Vígszínház erdélyi ciklusának sorában – Kós darabját, a Budai Nagy Antal-t követően – 1937 februárjában műsorra tűzzék. A remélt budapesti bemutató tette időszerűvé, hogy Tamási a Független Újság felkérésére Kovács Györggyel beszélgessen új drámájáról. (1936. december 20–31.)
Tamási Áron nyilatkozik
„…a színházkultúrának elsekélyesített ízléséhez nem fogok alkalmazkodni.” – Az igazi író feladatai, a Vígszínház transszilvániai ciklusa és a Jégtörő Mátyás második kötete: a Szegények vezére.
(Tamási Áron új színműve, a Tündöklő Jeromos nemcsak a transszilvániai irodalmi életnek, de egész közéletünk érdeklődésének középpontjába került. Bizonyos, hogy a vitákban kirobbanó véleményeket, nézeteket ismét felélénkíti a darab mondanivalója, amikor műsorra kerül a budapesti Vígszínház előadásában.
Nagyon elérkezettnek látjuk az időt arra, hogy maga az író szögezze le a nyilvánosság előtt is a maga elvi álláspontját, és eligazítson a vitában. Tamási Áron megkérdezésünkre tartózkodott a nyilatkozástól. „Az író dolga, hogy írjon – aki nem tud írni, hadd vitatkozzék” – feleli, s ebben igaza is van. Hiszen ő világosan kibeszélte mondanivalóit a színműben, mely művészi és tartalmi szempontból egyaránt pontosan beilleszkedik abba a vonalba, illetve célkitűzésbe, melyet Tamási Áron szolgál irodalmunkban tiszta, a legszélesebb humánumba gyökerező népiségével. Éppen ennek a célkitűzésnek szolgálata teszi szükségessé, hogy az író leszögezze a maga elvi álláspontját, s beszéljen a Tündöklő Jeromos-ról irodalmi tartalom és társadalompolitikai szempontból, s nyilatkozzék a vitáról – természetesen mint művészi kérdésről is, a becsületes művészet megvédése érdekében.)
– Hogyan és mikor született a Tündöklő Jeromos gondolata? – kezdjük kérdezősködésünket a dolgok gyökerénél.
– Tulajdonképpen már Lélekindulás című, első novellás könyvemben felötlött az a gondolat, melyre a Tündöklő Jeromos épült. A kötet darabja, mely ezt a gondolatot rejti, az Ördögváltozás Csíkban című novella, amit még Amerikában írtam volt. Irodalmi munkásságomban ez a novella az első jel, ami erre a darabra mutat. Engem mindig rendkívül érdekelt a székely képzelőerőnek az a játéka, módszere, ahogyan ez a nép az ördögöt elképzeli. Az Ördögváltozás Csíkban – ami nagyon természetes – szinte kizárólag mesenovella volt, úgyhogy semmilyen különös társadalmi kérdést nem érintett. Az ördög azonban nem fért meg ennek a novellának a kereteiben, hanem további szerephez s átváltozásokhoz akart jutni.
Így történt az, hogy gondolataimban egyszer csak – egészen véletlenül – egy örménynek a formáját öltötte magára. Megjegyzem azonban, hogy a szóban forgó novellában is a székely örménynek nézte az ördögöt, s azzal, hogy itt a darabban tényleg örménynek szerepel Jeromos, én nem akartam jelképezni semmiféle fajtát, csupán kézenfekvővé szándékoztam tenni az ördögalakot. Amint egy ilyen figura szerepe az én elképzelésemben is egyre emberibb s egyre szociálisabb valósággá érett: az „ember” felemésztette az „ördögöt”, úgyhogy a székely most az embert nézte ördögnek. A képzelet még ennél a fázisnál is tovább fejlődött, mert amikor a Tündöklő Jeromos témája teljesen kialakult bennem, már tisztán láttam, hogy az emberben csupa ördögi vonások élnek. Vagyis az ördögből hús- és vérember lett, akiben azonban élesen megmaradtak a rossz, gonosz vonások. A színműről ezelőtt hat esztendővel készítettem első jegyzeteimet; akkor alakult ki ennyire képzeletemben ez az alak. Első jegyzeteimet pihenni tettem. Közben, az évek folyamán az ördögalak teremtett magának egy világot, egy témakört, hogy úgy mondjam: szerepet, amelynek keretében ennek az esztendőnek nyarán, mikor darabomat írtam, megjelent. Így született a dráma.
– Miféle szándék vezetett Téged az ördögfigura, illetve az ördög szerepének s az ezt környező életnek megalkotásában, vagyis milyen mondanivalók parancsolták a darab megírását?
– Azzal kell kezdenem – felelte második: kérdésünkre Tamási Áron –, hogy az irodalomnak pusztán művészi formája, illetve célkitűzése engem sohasem elégített ki. Az a felfogásom, hogy az irodalom tartalmi része soha el nem hanyagolható fontosságú az igazi író számára, aki úgy érzi, hogy egy embertömegnek, fajtának kifejezője. Az én esetemben olyan fajtának, mely meglehetősen rendezetlen s alakulóban lévő társadalmi helyzetben él. Általában minden írásomban törekedtem arra, hogy megközelíteni és megvilágítani próbáljam ezt a szociális problémát is – a művészi forma feláldozása nélkül. Volt eset rá, hogy a művészi forma lépett előtérbe; de volt eset arra is – nevezetesen a Czímeresek című regényemnél –, hogy nem a művészi forma, hanem a szociális, részben politikai természetű mondanivaló került első vonalba a művészi forma rovására. Természetesen, mint minden igazi írónak, az volt mindig a célom, hogy ezt a két alkotásbeli követelményt összhangba, egyensúlyba tudjam állítani. Ez pedig egyike a legnehezebb írói feladatoknak.
– Nagyon jól éreztem, hogy ennek a célkitűzésnek egyik legjelentősebb próbája éppen a Tündöklő Jeromos című darab, melynek problémája kétségtelenül erősen politikai vonatkozású. Főleg ez a megérzésem a magyarázata annak, hogy a Czímeresek után hosszú éveken át érleltem magamban a politikai vonatkozású témát. Semmiképp sem akartam abba a hibába esni, hogy a politikai mondanivaló annyira előtérbe kerüljön a forma rovására, hogy kifejezetten egy időszerűen vezércikkízű politikai dráma szülessék a Tündöklő Jeromosból. A hatás, melyet a darab minden irányban kiváltott, megerősíti bennem azt a hitet, hogy a tartalomnak és a művészi formának összhangba hozása egy irodalmi műben ez alkalommal jobban sikerült, mint bármikor eddigi próbálkozásaimban. Tudniillik a hatás mindig olyan mértékben jelentkezik, amilyen mértékben sikerült művészileg megoldani egy feladatot.
– A Te megítélésed szerint ebben a műben mi az, ami legkézenfekvőbben mutatja a sikeres művészi megoldást?
– Jeromossal kapcsolatosan az volt az elképzelésem, hogy ez az ember semmiféle fajtához, semmiféle valláshoz, semmiféle társadalmi osztályhoz és semmiféle politikai párthoz nem tartozik, illetve bármelyikhez tartozhatik. Ezt a tételt művészileg megoldani teljesen lehetetlen volna úgy, hogy a nézőben vagy olvasóban egy valóságos, közönséges ember benyomását ne keltené; egy olyan emberét, akinek származása, cselekedetei, élete és halála nyílt, világos és megmagyarázható, mint a mindennapi emberé. Egyszóval: amellett hogy színpadi szereplésével húsból és vérből való emberként hat, mondom, szimbolikus figura is.
– Természetes, és hangsúlyozni is kívánom, hogy egyetlen olyan alak sincs a darabban, aki a művészi beállításon túl ne akarna valamilyen szempontból – akár osztály-, akár szociális szempontból – egyebet is jelenteni. Például az öreg székely korcsmáros (Sáska) jelképezi azt a székely típust, amelyik a háború- és fogságon keresztül, s általában künn a mai zűrzavaros világban szerzett tapasztalatai után könnyen és bizony nem válogatós eszközökkel szeretne megélni. Mutatja ő, hogy ez a mai polgári társadalom, mely pénzen, félrevezető, a lényeget eltakaró formákon ingadozik, hatásával – sajnos! – elért a faluba is. Kétségtelen azonban, hogy egy faluról származott ember, aki nem vesztette el a földdel való szerves kapcsolat érzését, sohasem lehet annyira lelke aljáig romlott, mint az ellentétes embertípus. Ennek az öreg székelynek például minden csalódásán és eltanult romlottságán túl nagy híre van abban, hogy a fia nem lesz hozzá hasonló. És én is komolyan és mélyen osztom az öreg hitét; ezért szerepel a darabban a tiszta, hívő és bátor ifjúság képviselője gyanánt Gáspár. Gáborra vonatkozólag, aki tanult fővel visszamegy a faluba, s érdek nélkül a nép boldogulását szolgálja és irányítja, azt szeretném mondani, hogy: ha a transszilvániai magyar középosztály tanult fiatal férfiai megérzik a Gábor szerepében a maguk hivatását, akkor a legtöbbet sikerült elérnem abból, amit ezen az alakon keresztül ki akartam fejezni. S általában az alakok összességében és a darab egész jelentésével azt az elvi-politikai meggyőződésemet akartam hangsúlyozni, hogy egyrészt létezésünk első és legfontosabb záloga a falu és a föld, másrészt, hogy személyi érvényesülési, haszonhúzó szándékkal senki ne avatkozzék a falu ügyeibe! Sem az, aki a fajtájához tartozik, sem az, aki érdekből vallja magát idetartozónak, aki ezt mégis megcsinálja, annak sorsára nézve megfontoltan vallom, hogy a Jeromos bukására kell jutnia, illetőleg arra kell juttatnunk, bárki legyen is az!
– A politikai vonatkozású mondanivalónak ilyen művészi formában való megjelenítését hogyan ítélték meg színházi körök?
– Erre vonatkozólag azt kell mondanom, hogy ennek az elfogadtatása nem ment a legsimábban. Ezt nagyon természetesnek is találom. Bár teljes mértékben ismerem a pesti, illetve a mai magyar színházi kultúra felfogását – úgy művészi, mint tartalombeli igényeivel –, amikor alkalom nyílt számomra a színpadi szerepléshez, mégis az volt a határozott véleményem és célkitűzésem, hogy ennek a színházkultúrának elsekélyesített ízléséhez nem fogok alkalmazkodni.
– Nagy örömmel töltött el, hogy ehhez a felfogásomhoz elvileg nagy megértőt találtam Jób Dánielben, a Vígszínház igazgatójában. Mert amikor a tavasz folyamán több itteni író között engem is felkért arra, hogy a Vígszínháznak darabot írjak – s amikor én e felkérésre kijelentettem neki, hogy én a szokásos pesti színdarabírás módját sohasem fogom igénybe venni, s ilyenformán nagyon aggályos lehet az én Vígszínházban való szereplésem –, kijelentette, hogy őneki éppen az a célja, hogy valami frissítőt hozzon a sablonos színdarabírás világába. Ezt pedig elsősorban Transszilvániától várja. Ha már így állt a dolog, boldogan vállalkoztam arra, hogy a legmaibb Transszilvánia-problémát, ami egyben a mai kornak is keresztmetszetét adhatja, művészi keretben színpadra vigyem. Amikor készen voltam a darabbal, és benyújtottam a Vígszínházhoz, Jób Dániel azt a kívánságát fejezte ki, hogy a főszereplő alakot, Tündöklő Jeromost konkretizáljam. Ugyanis az ő véleménye szerint könnyen megeshetik az, hogy a közönség nem fogja a darab mondanivalóját megérteni. Én úgy éreztem, hogy a főhős konkretizálása menthetetlenül vezércikkízűvé tenné a darabot, magát a főhőst pedig valamelyik politikai pártban elhelyezkedő alakká zsugorítaná. Éppen ezért arra kértem Jób Dánielt, hogy a darab esetleges változtatását tartsuk fenn a cluji ősbemutató utánra. Miután az ősbemutató megtörtént, még határozottabban láttam, hogy az az írói felfogás, mely a Jeromosban szimbolikus alakot állított a darab középpontjába, helyes és célravezető volt. Ezt a meggyőződésemet főleg abban a körülményben látom igazolódni, hogy mindenfajta felfogás képviselőiből, s főképpen különböző politikai pártok kebeléből számosan akadtak, akik a rossz és kártékony Jeromosban magukra ismertek. Csupán az alak szimbolikus jelentőségének tudható be az, hogy hivatalos politikai pártunk gyanakodói magyarellenes alakot láttak benne, a munkások fasiszta kalandort, a zsidók antiszemita üzletpolitikust, derék papjaink pedig erkölcsi megrontót. És ahogy nyilvánvalóan kiderült: maguk a románok is gyanakvással nézték ezt a figurát. (A negyedik cluji előadás után a művészeti főfelügyelő négy hétig felfüggesztésben tartotta a darabot, s mint most hallottam, még csupán két-három transszilvániai előadásra engedélyezte, mintha a fentebb elmondottakon kívül Tündöklő Jeromos-ból egyszerre csak egy-két tablettát szabadna bevenni, akárcsak a gyógyító aszpirinből.)
– Mit gondolsz, ez a darab és általában drámaírói célkitűzéseid mennyire függnek össze azzal az egyre erősödő gondolattal, hogy a magyar drámaírást új utakra kell terelni?
– Nagyon természetesnek találom, hogy az ardeali lírának és prózának kiélése után épp itt nálunk ütötte fel fejét legerősebben az a törekvés, hogy a magyar drámairodalomba nemzeti és emberi tartalmat is kell belevinni, és hogy bármilyen módon a színpadot is meg kell szereznünk magunknak. Néhányan egyetértettünk abban, hogy ezt a legnehezebb harcot a háború utáni transszilvániai írás hitelének fölhasználásával és latbavetésével kell elindítanunk. Ez elsősorban azt jelentette, hogy az itteni ősbemutató elvéhez minden lehetőség szerint ragaszkodunk. Ezáltal nyilvánvalóvá akarjuk tenni, hogy törekvésünkkel – úgy tartalmi, mint művészi forma szempontjából – elsősorban Transszilvániához tartozunk, és ha kínlódva meg bukdácsolva is, de innen szeretnénk bevonulni a pesti színpadra; nem pedig a pesti színpadról óhajtunk ide visszajönni. Ebben ne lásson senki semmiféle különcködésre valló törekvést, mert az a meggyőződésünk, hogy az egyetemes magyar színműirodalomnak is csak ezen az úton tudunk legjobban használni. Boldogsággal tölt el, hogy felfogásunk, a jelek szerint, máris igazolódni látszik. Hiszen elértük azt, hogy a pesti Vígszínházban, melynek művészi múltja európai szempontból is kiemelkedő, a jövő színi évadban négy transszilvániai darabból álló ciklus fog színre kerülni. Bizonyos, hogy sok minden múlik ennek a ciklusnak erkölcsi és művészi sikerén, de meggyőződésem, hogy ahol együtt van a tehetség, a hit és a munka, ott legalább olyan bátor és biztató jeleket lehet leadni, melyek magukban véve alkalmasak arra, hogy egészséges légkört és tisztultabb világot teremtsenek.
– Mi a véleményed a honi közönségnek a darabbal szemben történt magatartásáról?
– A közönségről általában a legjobb véleményem van. Egy ilyen újfajta s mondanivalójánál fogva is elevenbe vágó darab színre kerülésénél – mint amilyen a Tündöklő Jeromos – senki sem várhatja az egyöntetű és könnyed elismerést. Nagy dolog az, hogy a közönség nagy része megérezte a darabban rejlő nyugtalanító s életbevágóan fontos problémát. Továbbá, hogy ezeknek a kérdéseknek felszínen tartását és megoldás felé mutató törekvéseit izgatott megbeszélésekkel és vitákkal szolgálni és elősegíteni igyekszik.
– Legközelebbi terveid között szerepel-e valami olyan, ami az itt elmondott irodalmi magatartásodat bizonyítja?
– Hogyne! Mind csak ilyen terveim vannak! Most írom például Jégtörő Mátyás című regényem második kötetét, amely Jégtörő Mátyás transszilvániai életéről szól, s amelynek címe: Szegények vezére. Úgy áll a dolog, hogy az egész első kötetet mintegy előszónak tekintem ehhez a második kötethez. Szükségem volt arra, hogy abban az első könyvben sok minden titokzatos és csudálatos összefüggésre rátapintsak. Ugyanis ezeket az összefüggéseket Jégtörő Mátyás valóságos földi életében (II. kötet) az ő szokatlan és meglepő cselekedeteihez magyarázatul szántam. Tulajdonképpen ebben a most íródó második kötetben válik egészen nyilvánvalóvá, hogy egy igazi emberi élet, annak cselekedetei és hitbeli forrósága csak úgy érthető meg, ha ezt az igazi embert a világgal való szerves összefüggésében tudom megmutatni. Az ember nem társadalmi osztályokba és nem városokra meg falvakra osztott emberek életére született, hanem egyetlen igazság szolgálatára. Ez az igazság pedig nemcsak az emberi társadalom bajainak és örömeinek felismeréséből származik, hanem maga a teremtett világ állataival, növényeivel, vizeivel, csillagaival és levegőjével egyformán táplálja. Vagyis a végső gyökereinél, elülről kell kezdeni mindent, mert ez az egyetlen módja, hogy az ember kimeneküljön a zsákutcából, és újra megtalálhassa igazi helyét a világban. Lehetőleg olyan harmonikusan, ahogy a halott megtalálja helyét a földben.
Két évvel később – az 1939. évi budapesti bemutató előtt – több fővárosi lap is beszámolt a Nemzeti Színház előkészületeiről. A Pesti Napló március 31-i számában megjelent vallomást a szerkesztői információk elhagyásával közöljük, mivel a kiinduló alap az író nyilván előre elkészített szövege volt, amelyből tetszésük szerint emeltek ki egyes részleteket a különböző sajtóorgánumok. Az egyik változat – A Tündöklő Jeromos előkészületei a Nemzeti Színházban címmel – a Magyar Nemzet április 6-i számában volt olvasható.
Két tényező teszi irodalmivá az író munkáját: a művészi színvonal és a nemes tartalom. Ezekben az időkben, amikor a világnézetek és a különféle eszmék kavargása az irodalmat is elemi erővel csapkodja, különösképpen szükséges ezt a felfogást hangoztatni és szolgálni. Azelőtt, régebben csak a művészi színvonal volt a fontos, s ez volt az oka annak, hogy az irodalom erkölcsi tekintélyét és nevelő hatását sokszor elvesztette. Napjainkban viszont sokszor az ellenkező véglet hibájába esik az író és az irodalom: a „nemes” tartalmat hangsúlyozza és követeli, nem törődve a művészi színvonallal. Míg az első felfogás egyénieskedő, és sekélyessé tette az irodalmat, ez a második műkedvelővé teszi. Én azok közé tartozom, akik minden írásukban és megnyilatkozásukban szigorúan követték és szolgálták a művészi színvonal és a nemes tartalom együttes irodalmi törvényét.
Ennek a törekvésemnek legnyilvánvalóbb erőpróbája s egyben példája a Tündöklő Jeromos című népi játék. Ez természetes is, hiszen darabom annyira mai, s mondhatnám, politikai vonatkozású, hogy megírásakor csak a legszigorúbb, legművészibb írói eszközök használata biztosított arról, hogy a Tündöklő Jeromos-ból nem lesz időszerű szatíra, hanem erkölcsileg és művészileg megoldandó mai kérdés, amely voltaképp mindig kérdés volt, amióta társadalmi életet él az ember.
Tulajdonképpen három dologról van szó. Először egy régi, de ma elburjánzott „politikai” típusról. Különböző pártok és világnézetek ebben a típusban közösek. Az ilyen „politikus” velejében demagóg, eszközeiben nem válogatós, csak kettőt akar és ismer: pénzt és hatalmat. Természetes, hogy ennek a típusnak egy vidéki változatáról van szó, hiszen darabom egy székely faluban játszódik le. Másodszor: milyen az az ember és az a magatartás, amelyet a demagógiával és a „hathatós” politikai eszközökkel szembe lehet és szembe kell állítani? Az író úgy felel erre, hogy ez az ember csak erkölcsi személyiség lehet, aki emellett mély kapcsolatban van a tömeggel, s akinek eszközeit ez a felfogás jellemzi: „Tiszta és nagy célokhoz csak tiszta és egyenes úton lehet eljutni.” Harmadszor pedig arról van szó, hogy maga a nép két ilyen ellentétes egyéniség munkája között miképpen viselkedik, hogyan vajúdik, keresvén az egyedül helyes utat. Ez már a kollektívum kérdése, mely annyira döntő, hogy a darab jellege is magyar, népi és emberi közösségi lett.
A Magyar Színpad című heti műsorújság – a budapesti bemutatóhoz kötődően – első oldalon, vezércikként közölte Tamási Áron Erdélyi szó című írását. Ebből Az Est 1939. április 22-i száma hozott részleteltet.
Az elmúlt esztendők során gyakran szóbeszéd tárgya volt, hogy az erdélyi irodalom a közönség részéről nemcsak megbecsülésnek örvend, hanem gyöngédségnek is. Ez érthető. A szóbeszéd is, a gyöngédség is. Az írás, ha jószándék és nemes tartalom van benne, nevelő hatású és öntudatot táplál. Erre pedig mindenütt szükség van, kisebbségi sorsban különösen. Károsnak tartom azonban, ha műkedvelők és mesterkedők védett területté akarják tenni az „erdélyi” és főleg „székely” jelzőt, hogy az irodalmi igény és erkölcsi felelősség elől oda meneküljenek. Éppen a Tündöklő Jeromos bemutatójával kapcsolatban kell ezt mondanom. Szeretném, ha a kritika és a közönség nem az említett gyanús gyöngédséggel mérne engem és darabomat, hanem az erjesztő szeretet szigorúságával és irodalmi igényességgel. Író számára ugyanis ez a legnagyobb megbecsülés. Nem beszélek azokról a magyarországi törekvésekről, amelyek újra vissza akarják adni a színpadi szónak a súlyát és a színpadi cselekmények erkölcsi hitelét. Ezt elvégzik bizonyára mások. Ebben a néhány sorban csupán arra akarom felhívni a figyelmet, hogy mi Erdélyben a legtudatosabban törekszünk erre. De ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a szónak a súlya és a cselekmény erkölcsi hitele csak szigorúan művészi formában térhet vissza. Enélkül irodalom nincs, sem könyvben, sem színpadon. Elbeszélésben és regényben már hoztunk Erdélyből épkézláb írásokat, s szeretnénk hozni a színpadi irodalomba is. Nehéz feladat, hiszen a színpadi mű, belső és külső szigorú törvényeivel, nemcsak az írásművészet teteje, hanem a megírástól az előadásig szerencsével is kell járnia. Mert kétségtelen, hogy a legremekebb drámai mű is félben marad, ha a szerző nem találja meg a művészi segítőtársakat, az arravaló színházat és mindezeken keresztül a közönséget.
A magyar szellemi életben, s a színházművészet világában is erjedés folyik mostanában. Hozhat ez az erjedés jóféle változásokat, de esetleg a művészi sekélyesség virágzását is hozhatja. Én a jóféle változásokban hiszek inkább. Teremtő íróra, bátor és műértő igazgatóra s igazi színészre soha nagyobb szükség nem volt, mint a mostani s az elkövetkező időkben. Szerencse és nagy lehetőség, hogy ezekben nem szűkölködik a magyar fajta. De a meglevő értékeknek napi politikán felül össze kell fogniok. Egyrészt a fenyegető sekélyesség ellen, mely különböző jelszavak alatt meghúzódik; s ugyanakkor az alkotó munkára, mely létünket csillogóvá teszi és vezető szerepünket biztosítja itt a Duna mentén.
Vitéz lélek
A budapesti ősbemutató előtt Tamási a Vitéz lélek létrejöttének körülményeiről így nyilatkozott:
Balla Péter harmincéves székely fiú az, akiben a „vitéz lélek” él, és aki a test háborúja, vagyis a világháború után meghirdeti a lélek háborúját a falujában: hogy amit a gépekkel és a testtel leromboltak, hajlékot, falut, életet, azt a lélek háborújával kell újra felépíteni… A lélek háborújának fegyverei az alázat, a hit s az akarat, ezekkel kell hozzáfogni az építéshez, hogy újra felépüljön a hajlék, a falu és a nemzet. Ebben az építésben a lelki erőn van a hangsúly, az alázatosságon és a szerénységen. Balla Péter a maga kicsi helyén indítja meg a léleknek ezt a háborúját, mégpedig úgy, hogy vásárol egy szamarat, ami itt nemcsak a szegénység szimbóluma, de az igénytelenségé is. Ezen a szimbólumon keresztül akar új szellemet vinni a kicsi székely faluba azzal, hogy az építést a legszerényebb eszközökkel és legalulról kezdi… (Film Színház Irodalom, 1941. január 17–23., 3. sz.)
Csalóka szivárvány
Tamási Áron igazában a kolozsvári előadásokkal volt elégedett. 1942 márciusában nem is titkolta, hogy Tompa Miklós rendezésében milyen jó s kedvére való Énekes madár röppent fel. S most újabb mű, a Csalóka szivárvány következett. S mindjárt a budapesti Nemzeti Színházban! Miért? Egyebek között erről tudakozódott Körössényi Vilmos. (Film Színház Irodalom, 1942. november 6–12., 45. sz.)
„A jó írás mindig az, amikor nem tudjuk elmondani, hogy mit olvastunk” – mondja Tamási Áron, aki Kolozsvárott szerette volna a Csalóka szivárvány ősbemutatóját, de hát…
Elkomolyodik. Valószínűleg fájó pontot érintettem, mert sokáig hallgat. Ebből arra következtetek, hogy még mindig tart az ellentét az erdélyi írók és a kolozsvári Nemzeti Színház között. Ez mindjárt ki is derül.
– Igen szép lett volna először Kolozsvárott látni a Csalóka szivárvány-t. De hát, ha nem lehetett…
(Úgy veszem ki, hogy komolyan bántja ez.)
– A színház szellemi vezetése, nem tagadhatjuk, sokkal kedvezőbb az erdélyi írók számára, mint amilyen az első időkben volt. Tulajdonképpen nincs is ellentét közöttünk. Hogy így áll a dolog, abban sem az írók, sem a színház vezetősége nem hibás. Inkább a szellem körül van baj, mellyel a közönség is megelégszik. Sőt, nem is kíván jobbat és magasabbrendűt. Miért ágáljunk akkor mi? Csendben maradunk, ez a legokosabb, amit tehetünk, mert tudjuk, hogy jönnek még más idők, amikor a közönség is megunja majd ezeket a könnyű, émelygős, operettszerű darabokat.
– Akkor nem értem, hogy az igazgatók miért panaszkodnak, hogy nincsen jó darab? Nem tudom elképzelni, ha a színház igazgatója darabot kérne az erdélyi íróktól, hogy azok ezt a kérést megtagadnák. Így van? – erősködöm.
Kitérő választ ad.
– Megrendelésre nem lehet írni.
A hivatásos kritikusok nagy része értetlenül nézte a Csalóka szivárvány-t. Papp Antal azzal a mentő ötlettel kereste meg Tamási Áront, hogy a zavart föloldja, s kritika helyett interjút készítsen. (Film Színház Irodalom, 1942. október 30 – november 5., 44. sz.)
Napjainkban a darabok általában túl rosszak a közönségnek s a kritikának egyaránt. Ezért különösképpen furcsa, hogy akad egy darab, mely, mint alább kiderül, túl jó volt a mai közönségnek. Persze ezt hangsúlyozni kell, hogy a mai közönségnek, mert ez s általában az irodalmi művek közönsége nem teljesen azonos.
A közönség megszokta, hogy hízelegnek neki, koronként más és más hízelgéssel. Pillanatnyilag éppen azzal, hogy elmondják róla, milyen művelt, okos, elmélyülő. Hogy mennyire érdeklődik a sorskérdések iránt. Közönségsiker minden, ami komolykodó. Ez azt eredményezte, hogy irodalomban, színpadon, regényben ma kizárólag vezércikkeket írnak, programszerűen, világosan propagandacélzattal. A közönség így rászokott, hogy csak az a komoly és jó irodalom, amelyiknek a szájból úgy lóg ki a tanulság, mint a primitív figurák szájából a papírra írt párbeszéd. De jön egy igazi irodalmi alkotás, mely nem ilyen közvetlenül, hanem jellemeken, cselekményen át mutatja meg magát, azt egész egyszerűen nem értik. Ez történt Tamási Áron új darabjával is.
Az önmagunktól menekülés divatos irodalmi játék volt mindig. Régi, groteszk vágyakozása az emberi léleknek. S amíg játék marad, szeszélyes, furcsa játék, nincs is baj. Néha azonban járvánnyá fajul, tragikus hangsúlyt kap. A könnyebbik utat jelenti, melyen magunkból, sorsunkból elmenekülhetünk, hogy ne saját magunknak kelljen kifaragnunk, kivajúdnunk létünk formáit, hanem egy kész, mások által kialakított alakban élhessünk tovább. Mikor ez a játék intézményessé lesz, egyszerre veszedelemmé dagad. Csak a saját sorsunkat vállalhatjuk, s a saját sorsunkat vállalnunk kell. Ha vétkezünk ez ellen az igazság ellen, el kell buknunk. Ez a darab rövid summája, melyet persze nem szavalnak el nyíltan s a mai irodalmi divatok módjára…
*
A Csalóka szivárvány bemutatóján hullámzó tömeg között, a Nemzeti Színház foyer-jában a Film Színház Irodalom szerkesztője mellé sodródtam, s együtt figyeltük a hatást, amit a darab tett a közönségre. Azt hiszem, egy ilyen szemlélődés többet mondhatna a szerzőknek, mint a premiert követő reggelen a fővárosi sajtó kritikáinak olvasgatása. Ahogy az arcokat figyeltük, arra a megállapodásra jutottunk, hogy a közönség – furcsállja a darabot.
Budapest nem érti a Csalóka szivárvány-t.
Van, aki bevallja, van, aki tagadja, van, aki elméleteket gyárt róla, rejtett és kézenfekvő értelmét magyarázgatja a körülállóknak, nagyban-egészben azonban a közönségen valami tanácstalan töprengést figyelhettünk meg. A büfé mellett az úr beleharapott a sonkás szendvicsbe, és röviden összefoglalta a véleményét
– Tudod, fiacskám, ezt te nem érted, ez egy énhasadási probléma. De a végére rendbe jön. Ismerem már én az ilyesmiket.
Egy fanyar szkeptikus az orrából sipogva kísérőjének:
– Tudod, mi ez? Irodalmi nihilizmus. A darab egyik figurája a falhoz állítja az egész falut néhány hangzatos szólammal. Ugyanez történik a közönséggel. Senki nem érti a darabot, tehát tisztelettel és szájtátva hallgatják. A darab értelmetlen, de sznobság mindent belemagyarázni…
Ahogy ott állunk a szünet és a publikum közepén, hát csak elönti az agyamat a világosság:
– El kellene menni Tamásihoz, és megkérdezni, a pesti közönség nevében, mit akart a darabbal? A szerző üljön le öt percre, s magyarázza el bevallott és tagadott gyöngébbeknek a darabját.
Azt mondja erre a szerkesztőm:
– Megállj! Tovább megyek! Annyira becsüljük és szeretjük Áront, hogy még egy bené-t kell adnunk neki. Tudod, mit? Írja meg ő a kritikáját a saját darabjáról.
És a premier reggelén beszélgettünk Tamási Áronnal a darabról, amit nem ért Budapest.
– Nem tehetek róla, ha nem értik – kezdi –, s hiába magyaráznám meg jobban, mint ahogy megírtam. Vagy az a helyzet, hogy nekem van igazam, vagy az, hogy a közönségnek, ezen nem lehet segíteni. Ha neki van igaza, homályos és nem sikerült a mű, ha az írónak, akkor a közönség nézzen meg olyan darabokat, melyeket megért.
– Mennyire voltak személyesek a mondanivalói? Van valami kapcsolata a darabnak személyes élményeivel?
– Annyiban, hogy élek a világban, és gondolkodom.
– Nem volt a mondanivalóban valami kiábrándultság a műveltségből, a városi életből? Valami visszatérés az élet egyszerű és igaz forrásaihoz?
– A darab – ilyen vonatkozásban – nem a műveltségről szól, hanem a félműveltségről. A magunk életéből való menekülés mindig problémája volt az irodalomnak, de ma különösen lényegbevágó probléma. Mindenki irigyli a másik könnyebb sorsát, s ezt a puszta és meztelen irigységet maga előtt azzal takargatja, hogy azon a helyen, ahol most egy másik áll, ő sokkal több hasznot tudna hajtani a társadalomnak. Minél kevesebb munkával elérni a célt, ez a „feladat”. Hát nem bújtunk mi egy más bőrbe? Nézzen körül. A politika színházat akar csinálni, az író kereskedelmi vállalatnál helyezkedik el. Mindenki másra vágyik. A boltos, hogy írjon; az írót csábítják, hogy boltos legyen. S abban, hogy ez van, s hogy az emberek nagy része ebbe a hibába esik, nem a félműveltség a bűnös? Nem mennyiségileg értem a műveltséget. Az a művelt ember, akinek a műveltsége biztos alapokon nyugszik.
A komplett reggeli feketéje mellé szívott szivar parázsát figyeli. A szürke hamu alól előparázslik a tűz. Mint az író szavai mögül a keserűség.
– A magyar író abban a törekvésében, hogy a kérdéseket szintézisben mutassa meg és a kifejezésre formát teremtsen, lassan egyedül marad, mintha egy furcsa, idegen szigetre vetődött volna. Mint valami egzotikus állat, egy egzotikus szigeten. Egyedül. Csak az úgynevezett lelki természettudósok ismerik, értik, tartják számon. Meg az országban szétszórtan élő, főként a fiatalabb értelmiséghez tartozó szellemi emberek tudják, miről van szó.
A hamu megnő a parázs fölött.
– Az idő telik… remélem, nekünk lesz igazunk lassanként.
– Az új szintézist említette, szerkesztő úr. S a fiatal szíveket. Ebben talán valami új drámai hitvallást kell értenem? A polgári, társalgódráma felszámolását?
– Nemcsak az irodalomról van szó. Új életforma forr itt. Ennek csak egy része az irodalmi produktum. Nem lehet az irodalmat különválasztani az élet többi jelenségeitől… A darab azonban abban az értelemben, amit említ, csakugyan kísérlet.
A szivart beledöfi a hamutartóba, s a hamu alól élesen, határozottan csillog elő a parázs. Témánál vagyunk.
– Az a formalizmus, ami a magyar irodalomban él, furcsa fajtája annak a félműveltségnek, amelyről szóltam. Nézze végig az irodalmat, avult formalizmus vonul végig. Alig van valaki, aki arra a következtetésre jut, hogy új dolgok vívódnak körülöttünk, s az új jelenségeket legalább saját magának megmagyarázná. Nem panaszkodom. Az irodalmi és művészi kritikát, általában szólva, nem tartom lényeges tényezőnek mindabban, ami kialakult a magyar irodalomban és művészetben; s még kevésbé lényeges tényező abban, ami ki fog alakulni. Ez tapasztalat útján leszűrt véleményem. A kritika a maga nemében kitűnően teljesíti hivatását. Ha valaki az elfogadott formákban dolgozik, s a régi szabályokat űzi formában és tartalomban, alkotótársaival kapcsolatban a kritika remekül működik. Mert formalista, mint az író. Ha hagyományos formára akad, író és kritikus megtalálja egymást. A kialakult szemléletmódot mindketten eltanulták, és sajátjukká tették. Valaki azt panaszolta nekem a főpróba után, hogy egy baja van a darabnak. Nincs happy endje! Eszébe se jut, hogy aki vétkezik, annak bűnhődnie kell?
Fanyaran elmosolyodik.
– Volt nyolc év, hogy a legszükségesebbekre se tellett. Nem is régen. De vállaltam, mert vállalni kell. Előre kell menni. És ezt fogom csinálni mindig. A magam dolgát.
A premiert követően, az Udvary Gyöngyvérrel folytatott beszélgetésben a magyar színházi élet néhány általánosabb kérdése is szóba került. Nem függetlenül a Csalóka szivárvány fogadtatásától…
– Ennek a színházi művelődésnek ügye olyan kezekben volt, amelyek a művészi magyar feladatok elől kitérve, az öncélú vagy mutatványos színházi teljesítményekben látták a színház feladatát. Milyen közönség nevelődhetik ilyen színházi kultúra mellett? Pontosan olyan, amilyen színházba járó közönségünknek legnagyobb része. Azonban igazságtalanság lenne, ha ennek az „eredménynek” ódiumát egészen a színházi vezetőkre és közönségre hárítanók. Még az egyének életét sem lehet önmagukban helyesen megítélni, annál kevésbé a nemzeti életnek olyan fontos tevékenységét, mint a színház. Ilyen összefüggésekben szemlélve az ügyet, kétségtelennek tűnik, hogy maga a politikai hatalom se óhajtott más színházi művelődést, sőt, éppen ilyent óhajtott. A mai olcsó és igénytelen szórakozásra törekvő színház nem látszik mostoha gyermeknek a hatalom előtt. Joggal fel lehet tenni a kérdést, hogy helyes ez? Az én véleményem szerint nem szolgálja a nemzeti társadalom erőfeszítését az olyan törekvés, hogy inkább nevettessünk és nevessünk, mint hogy szembenézzünk a kérdésekkel. A bódítás helyett igen ajánlatos volna az önvizsgálat és megtisztulás – mondotta Tamási Áron.
Majd drámaírói munkásságára utalva így szólt:
– Gyakran jóindulatú tiltakozással találkozom, amikor nyugodtan megmondom, hogy darabjaim nem arattak sikert. Nem is fognak aratni mindaddig, amíg el nem következik mindaz, amit fentebb a színházi művelődésről mondottam. Mert számomra a sikert ez jelentené. Ha könnyebbik végével foghatnám meg a dolgot, ha csupán szórakoztatni akarnék: bizonyára megcsíphetném a „sikert”. Nevetésre és könnyekre menni a „góbéságok” sajnálatosan népszerű világában: ez igen hálás volna, és adná a babért, mely olcsó lett manapság. Én azonban nem tettem, mert becsülnöm kell önmagamat és az irodalmat.
Udvary Gyöngyvérnek egy másik interjúja is a Csalóka szivárvány-nyal és a budapesti előadás nyomán kialakult bizonytalanságokkal foglalkozik. Lesz még olyan darabom, amely öreg koromra eltart s támogat címmel Tamási nyilatkozata a Színházi Magazin 1942. évi 46-os számában olvasható.
Először a kritikáról beszél:
– A bírálatokról – mondja – nem kívánok szólni. Én megalkottam a művet, színpadra vittem, s ezzel mintegy kiszolgáltattam mások érzésének, mások véleményének. Az én szerepem ebben az ügyben véget ér… Azzal, hogy amit egyszer már megírtam, úgy vagyok, mint apa a férjhez adott leányával: útjára engedi, éljen, ahogy tud.
Majd kudarcaira utal:
– Az én „leányaim” a legtöbb esetben rosszul mentek férjhez… De hát lesz még nekem olyan leányom – akarom mondani, darabom, amely öreg koromra eltart s támogat …
Aztán így folytatja:
– A színészek részéről a Vitéz lélek-nél s ennél a darabomnál is jóindulattal s tisztelni való erőfeszítéssel találkoztam. Ők mindig megértették, hogy az ilyen tárgyú, az ilyen levegőjű játékban mást kell csinálniuk, mint ami megszokott és ami esetleg bevált. Igyekvéssel keresték a formát, hogy maradék nélkül „kihozhassák” a darab szellemét.
Ezt követően a hitelesség kerül szóba. Hogy a színészek mennyiben érzik Tamási világát.
– Az előadóművészek közül – beszéli Tamási Áron – többen székelynek születtek. Ezek, mert vérükben van, könnyen érzik a feladatot. Mások tehetségüknél fogva tudják, hogy mit kell tenniök… Ami azonban nagy általánosságban nem színházi siker, csak jóindulatú tapogatózás, annak a magyarázata, hogy színésznevelésünk módszereiből hiányzik a magyarságismeret. A magyar tájak gondolkodás-, beszéd- és mozgásmódját színészeink alig sejtik. Legtöbbjük olyan környezetből való, amely a népi magyar sajátság tömegeit – a falusit, a parasztot – egyáltalán nem ismeri, mert vele soha nem volt semmiféle érintkezése. Az én elképzelésem szerint helyes lenne, ha a színésznevelés a különféle oktatás mellett arra is súlyt helyezne, hogy neveltjei megismerjék és gyakorlatban ismerjék meg a magyar vidék szellemét.
A városi nézőnek még a hiteles játék is idegen maradhat – veti közbe az újságíró.
– A közönségnek az a része – véli Tamási Áron -, amelyik születése, tanulmányai folytán a törzsmagyarsághoz tartozik, szívvel és helyesen érzi minden magyar táj szavát … A közönségnek az a másik része, amelyik művészi szempontból érzékeny és művelt, szintén megérti a mű szellemét. A közönségnek az a bizonyos harmadik része, amelyre nincs más megjelölés, mint: a színházban szórakozó tömeg – nos, ez a közönség úgyis idegenkedik minden olyan dologtól, ami új nézőpont elé állítja. Közömbös vagy ingerülten visszautasító.
Elképzelhető-e színházban a szellemi egység? – tudakozódik a riporter.
Tamási vélekedése:
– Nem. A színház egymagában képtelen az egység létrehozására. A színház csak segíthet az olyan törekvésnek, ami ezt az egységet létre akarja hozni.
Ezt követően az újságíró arról érdeklődött, hogy hol végződik az író dolga, és hol kezdődik a színház szerepe egy színdarab életében.
– A költő – válaszol Tamási Áron – formát keres mondanivalójának. Ehhez jó, ha a színpadi technikát ismeri. Sőt jó, ha a bevált, úgynevezett színpadi fogásokat ismeri. Csak ezeket a „fogásokat” nem lehet minden költői műnél alkalmazni.
Csupa ilyen bevált színpadi fogásból egész színdarabot lehetne összefércelni. Ha én valami varázslat folytán olyan helyzetbe kerülnék, hogy többé nem lennének költői eszményeim, úgy érzem, kitűnő ilyesfélét csinálnék. Az emberek nyakamba ugranának, s azt mondanák: már régen ezt kellett volna csinálnod! S én borzasztóan szégyellném magam…
A Film Színház Irodalom munkatársa – Bella Andor – Tamási Áronnal az erdélyi lélekről, színházról, irodalomról, nőkről és új regényéről: a „Mesé”-ről címmel közölt interjút a lap 1942. évi december 25-től 31-ig datált (52.) számában. Ebből csak a színházi életre és a drámaíró Tamási helyzetére utaló részt idézzük:
– Mi van a kolozsvári színházzal?
– A színháznál az a baj, hogy nincs egyenes szellemi vonala. Ami még mindig jobb – mosolyog –, mint ha rossz meggyőződése lenne…
– Milyennek kellene lennie?
– Azt gondolom, olyan magyar vonalat kellene szolgálnia, melyet örök magyar vonalnak lehetne nevezni. Ebbe a vonalba nagyszerűen bele lehetne illeszteni az erdélyi színt, például a háború utáni erdélyi magyar irodalmat. Természetesen ez távolról sem jelenti azt, hogy nem lehetne idehozni más írók termését, sőt.
A riporternek arra a megjegyzésére, hogy – tudomása szerint – illetékes helyen tervbe vették színpártoló egyesületek létesítését az ország különböző részeiben, Tamási ezt mondotta:
– Nálunk is volt a kisebbségi időben. Akkor az sokat, többet jelentett, mint ami a nevében van, mert jelentette a magyar szót, és jelentette a művészi formában való tüntetést! Most azonban nem kell a magyarságot erre összefogni, hiszen mindenki szabadon lehet magyar. Az ilyen színpártoló egyesület talán még hátrányokat is jelentene, mert valószínűleg beleszólna művészi problémákba is. Nincs rá szükség…
– A közönyt megtörni …
– Ahhoz más út vezet. Elsősorban tartani kellene azt a bizonyos erdélyi vonalat, ami megalapozná a színház tekintélyét, és művészi előadásokat kell produkálni. Ez a kettő az, ami elég lenne a közöny megtöréséhez.
– Az erdélyi irodalomról…
Nagy felhőt fúj szivarjából.
– Amíg idegen uralom alatt éltünk, addig kényszerű, de hasznos volt magyar szempontból, ha azt mondhattuk, hogy van erdélyi irodalom. Most utólag tárgyilagos megfogalmazásban ezt úgy kell mondanunk, hogy „a múltban Erdélyben létrejött magyar irodalom”. A változás óta csak az Erdélyben élő magyar írókról lehet beszélni. És ezeknek a munkáin keresztül beszélhetünk erdélyi színről, úgy gondolat, mint fogalmazás és forma szempontjából, de ez magyar irodalom, amelyben elvegyülnek az erdélyi színek. És minden eszközzel támogatni kellene, hogy ezek a színek igenis megmaradjanak.
Hosszú lépésekkel megy a kávésmasinához, ami a szoba távolabb eső asztalkáján áll a rádió mellett. Újabb feketés csészével jön vissza.
– Mikor mutatják be Kolozsváron a Csalóka szivárvány-t?
– Január második felében, és Kiss Ferenc fogja játszani benne a főszerepet. Remélem, a rendezés is olyan lesz, ami szükségtelenné teszi, hogy nekem bele kelljen szólnom. Sajnos, Pesten sokat nem értettek meg, s amit igen, azt (újabb füstfelhő) félreértették. Belátom, hogy a Csalóka szivárvány előadása nem könnyű feladat, már ami a játékstílust és rendezést illeti, mert nem szokványos a darab. Én magam is keresem még azt a színpadi formát, amelyben ki tudom fejezni magam, azonban, ha még nem is találtam meg véglegesen, az az érzésem, hogy mégis sokkal előbbre vagyok, mint az a játékrendezés és stílus, amelyben darabjaim eddig színre kerültek.
Részletesen beszél arról, hogy az az emberfajta, amit ő színpadra visz, a kedélyvilág széles skáláján játszik, a tragikus komolyságtól a bohóckodásig menően. És ezért a sokszínű lélekért harcban áll a dramaturgiával, rendezővel, színésszel…
– …darabjaimnál – mondja mosolyogva – ugyanaz a helyzet, mint a novelláimnál. Mikor egyet vagy néhányat bíráltak, azt mondták rájuk, hogy nincs szerkezetük. Mikor együtt jelentek meg, egyszerre megváltozott a vélemény, s még a legszigorúbb kritikus is elismerőleg nyilatkozott. Nem kételkedem abban, hogy igenis el fogok jutni a nagyközönséghez, ezt a negyedik darabomnál láttam, s hamarabb fogom tudni megnyerni a közönséget, mint a szakértőket.
1943. július 3-án Kolozsvárott, a városháza dísztermében színházi emberek és írók értekezletet tartottak. A tanácskozáson Bánffy Miklós mondott bevezetőt, s felszólalt Féja Géza, Zilahy Lajos, Kemény János és Tamási Áron is.
Tamási hozzászólása összegezése annak, amit a korábbi években baráti beszélgetésekben elmondott. Elmefuttatásának több részletét idézi ifjú Molitorisz Pál a Színházi Magazin 1943. évi 29. számában közreadott tudósításában. (A felszólalás szövege teljes terjedelmében a Forrás 1943. évi, augusztusi, 8. számában jelent meg.)
– Szívesen használom fel az alkalmat arra, hogy ezen az ünnepélyes és kivételesen komoly értekezleten egy fontos gondolatomat a színház és az író viszonyáról kifejezésre juttassam. Kivételesen komoly ez az értekezlet: akár annak kezdeményező jelentőségét tekintem, akár a résztvevők szellemi rangját s a hozzászólók szakértelmét. De egyben szokatlan is. Az író számára mindenekelőtt szokatlanná teszi az, hogy a színház dolgában véleményt kérnek tőle, s azt a véleményt bizonyára irodalmi és gyakorlati szempontból egyaránt hasznosítani is óhajtják.
Tréfás hangzattal, de komoly célzattal forradalmi tünetnek is nevezhetném ezt a fordulatot, hogy jelentőséggel teljes formák között az író is hozzászól a színház kérdéséhez. Húsz esztendeje éppen, hogy jobb híján írónak kell neveznem magamat, s különös buzgalommal négy színdarabot is írtam, de engemet komoly formák között soha senki meg nem kérdezett arról, hogy a színházról miképpen vélekedem. Így aztán, mivel sem színházpártoló egyesületbe nem tartoztam, sem színházi művészetet irányító közhivatalom nem volt, minden színművészeti véleményemmel magamra kellett maradnom. Ez volt, s talán a jövőben is ez lesz a dolgok rendje. S ezt azért mondom, nehogy valaki az író helyett sérelmesnek tartsa ezt a rendet. Inkább vegyük tudomásul a magyar színházi világnak azt a kivételes és féltve őrzött elvi és gyakorlati szokásjogát, hogy író nélkül is lehet színházat csinálni. Sőt egyenesen kecsegtető, mert az író elnehezíti a színházat, s ennélfogva riasztja mindazokat, akik kényelmesen szórakozni óhajtanak a színházi előadások alatt. Az a törekvés, hogy író nélkül és könnyen szórakoztató színházat csináljunk, teljes mértékben sikerült is. Sőt azt mondhatnám, hogy jobban sikerült, mint ahogy kellett volna; s ha nem csalódom, némi részben azért vagyunk most itt, hogy a könnyű szórakozás lejtőjén rövid időre megállítsuk a magyar színházat. Képzeljük el, hogy közös erővel sikerült is ezt megtennünk. Most tehát áll és várakozással tekint reánk. Itt az alkalom hát, hogy a különböző hozzászólásokból olyan egyöntetű törekvés alakuljon ki, amely a magyar színházak jövő fejlődésére nézve méltóbb útra tudjon rámutatni.
Ehhez az egyöntetű törekvéshez az író mindenekelőtt a művet adhatja, magát a színdarabot. A művet azonban nem lehet megrendelni, sem tartalmi részében, sem formáját tekintve. Csupán azt lehet megkísérelni, hogy a színházi világban olyan közszellemet teremtsünk, amely lehetővé teszi egyrészt a művek helyes kiválasztását, másrészt pedig a kiválasztott művek megfelelő előadását.
A színházi világ kívánatos közszellemének kialakításához feltétlenül szükséges tudni, hogy mi az az alapvető elv, amely kiinduló pont gyanánt szolgálhat. Az én vélekedésem szerint az alapvető elvet a következőben lehetne megjelölni: a jellegzetesen magyar tartalmat olyan művészettel kell formába önteni, hogy az európai viszonylatban is versenyképes legyen. A tartalmi és a művészi igény egyaránt vonatkozik a színpadi műre, a rendezésre és a színészi játékra. Ha elfogadjuk azt az elvet, hogy a műnek, a rendezésnek és a színészi játéknak egyaránt jellegzetesen magyarnak és versenyképes értelemben művészinek kell lennie, akkor irányt jelöltünk meg arra, hogy merre és hol keressük a színpadi művet, a rendezőt és a színészt.
Nem tudjuk szavakba foglalni, hogy mi a jellegzetesen magyar, de érezzük. S megérezzük azt is, ami nem az. Bizonyára szabad, mert szükségesnek látszik, hogy ebben a kérdésben a legszemélyesebb sugallathoz forduljunk. Ilyen sugallat bennem az, hogy a mai magyar színházi kultúrának legnagyobb részét nem érzem magyarnak (…) Én azt hiszem, hogy nem járok rossz úton, ha csupán arra a magyarázó tényre mutatok rá, hogy a színházainkat fenntartó magyar középosztály maga sem jellegzetesen magyar. Öröklött kultúráját és szerzett műveltségét tekintve, szellemileg erősebb szálak fűzik az európai polgárság felszínéhez, mint a magyar néphez. Igen számos és biztató jel szól azonban amellett, hogy a középosztályunk ezt a kapcsolatot szeretné felcserélni egy olyan bensőséges közösséggel, amely őt valóban a törzsökös magyarsághoz fűzné. Ebben a vágyában vezetője és útmutatója tudna lenni egy olyan magyar színház, amelyet a törzsökös magyarság művészi templomának tekinthetne.
Bár kínálgatta magát az a gondolat, hogy magáról a színpadi műről, a rendezésről és a színészi játékról is személyes vélekedést mondjak el, úgy találtam mégis, hogy egy ilyen értekezlet keretében csak a legfontosabb gondolatnak szabad hangot adni. Ezt a legfontosabbat röviden elmondtam, s ha ebből a gondolatból fakadna olyan rügy, amelyet mindnyájan boldogan tudnánk nézni, akkor azt sem bánnám, ha színházi kérdésben többé nem kérdezne meg engem senki.
Tamási Áron gondolatmenetéhez kapcsolódóan Vasmacska–Kovácsy Szvetoszláv magyar újságíró aláírással jelent meg cikk, ugyancsak a Színházi Magazin 29. számában: Különvélemény a kolozsvári konzíliumról. Szerzője vitatta a „színházfenntartó réteg” minéműségét, illetve Tamási érveit.
Tudjuk, hogy az összejövetel kevés szellemi hozománnyal járt. Illés Endrének 1943. július 15-én kelt levelében Tamási utal is erre: „Itt úgy-ahogy megrendezték a színházi értekezletet, sok értelme nem volt, s nem lesz.”(A só íze, Magvető, 1976)
Színházi kérdésekről persze később is kérdezgették Tamásit. Tokaji György például: Tamási Áron a kortársakról című interjújában.
– És a dráma?
– A magyar drámáról beszélve azt a megjegyzést kell tennem, hogy a dráma általában abban a formájában, ahogy tartalmilag és művészi szerkezetben előttünk áll, tulajdonképpen a múlté. A jó polgári drámát is olyan gyümölcsnek kell tekinteni, amely a gyümölcshullás után még ideig-óráig a fán marad. A hosszú tél után bizonyára teremni fognak majd új gyümölcsök, de az még az idő méhében van… A magyar drámai termésnek egy része ilyen hulló gyümölcs, s a másik része egy-egy érzékenyebb író mostoha rügye, melyet a kietlenség elhervaszt. Az előbbi drámák, műfajilag a polgári dráma műfaját értve, a nézőre megnyugtatólag hatnak. Gondoljunk Bókay, Márai, Illés Endre színpadi műveire.
– A mostoha rügyek viszont…?
– Azok a színpadi művek viszont, melyeknek a mostoha rügy sorsa jut, nyugtalanná teszik a nézőt és indulatossá a bírálatot. Gondoljunk Németh László színpadi műveire; s gondolhatnék talán a magam játékaira is, ha azok színükkel és humorukkal nem hatnának egy kissé szelídítő módon. A legszerencsésebb figyelem még azokat a színpadi műveket illeti, amelyek kétfajta drámai törekvés között állnak, mint Zilahy és Kodolányi drámái.
– Fejlődési irány vagy út mutatkozik-e?
– Ha valaki arra kényszerítene, hogy a jövőre nézve mégis kimondjam sejtelmemet, csak azt mondhatni, hogy érzésem szerint a jövő drámája nem a tények művészi megszerkesztése folytán születik meg, hanem olyan költői mű lesz, melynek szárnyaló szertartása alatt bűvölet szállja meg a néző lelkét, és édes megrettenéssel fogja érezni, a szentek vagy a madarak sorába került. Utána természetesen pislogni fog, s majd vacsorázni – mint az emberek általában.
Székely karácsony
Tamási játékai közé kellene illesztenünk Székely karácsony címmel írott rádiójátékát is, kézirata azonban mindmáig nem került elő. 1940 decemberének közepén született, amikor a Vitéz lélek bemutatójára készült a Nemzeti Színház.
A Széchényi Könyvtár Kézirattárában őrzött levél tanúsága szerint Tamási értesíti Németh Antalt, hogy megállapodásuk ellenére nem készül el karácsonyi játéka a kitűzött határidőre. Aztán mégiscsak elkészült. December 26-án este a Budapest I adó 19,20 és 20,11 között sugározta a két képből álló hangjátékot. Németh Antal rendezte, zenéjét pedig Volly István szerezte. A szereposztás a következő volt:
Boldizsár, kántáló sereg vezére – Apáthy Imre
Gáspár, kántáló sereg vezére – Bihary József
Menyhért, lemaradt vezér – Márky Géza
Elek, klarinétos fiú – Naszódy Sándor
I. és II. legény – Puskás Tibor és Priusz István
Bíróné, Boldizsár anyja – Berky Lili
Márta, Boldizsár húga – Olty Magda
Lázár, nemes házigazda – Abonyi Géza
Ágnes, Lázár leánya – Szeleczky Zita
Tamási személyes élményét – Farkaslakán gyermekként megélt és játszott karácsonyi betlehemezését – jelenítette meg.
Utolsó alkotói korszakából való a Karácsonyi pásztorocskák című elbeszélés. Az első személyben írt történetből kitűnik: Lázár gazdához mennek betlehemezni. „Leányocskája” is szerepel a novellában, noha itt néven nem nevezik. Feltételezhető, hogy a rádiójáték második jelenete volt az a történet, melyet Tamási a Karácsonyi pásztorocskák-ban mesél el több mint másfél évtizeddel később.
S hogy ez a második jelenés lehetett a rádióhangjátékban, a szereposztás rendjéből következtethető. Lázár és leánya a szereplő személyek felsorolásának a végén vannak feltüntetve. Előbb találjuk a sorban Boldizsár anyját és húgát, valószínű tehát, hogy az első jelenet Boldizsárék otthonában játszódott. Úgy sejthető, hogy ebben a készülődést elevenítette meg az író. Amiként a novella elején is a felkészülés főbb mozzanatait jelzi.
1942. december 23-án délután ismét közvetítette a rádió a Székely karácsony-t, ekkor Székely György dr. rendezésében. A műsorújság hangfelvételként jelölte meg az előadást. Játszották: Apáthy Imre, Naszódy Sándor, Lázár Gida, Dévényi László, Nyerges Ferenc, Sándor István, Dinnyési Juliska, Várady Gyöngyi, Bihary József, Dajka Margit.
II. kötet (1943–1966)
A Színjátékok első kötetének gyakorlatát követve olyan írásokat, vallomásokat, jegyzeteket közlünk, amelyek segítenek megvilágítani egy-egy színpadi mű megszületésének körülményeit, illetve Tamási drámaírói, emberi gondjait körvonalazzák.
Tamási Áron 1945. szeptember 17-től a Színház című lap szerkesztőbizottságának tagja volt. A lap belső munkatársaként írta Miért? című cikkét, mely 1945 novemberében, a 13. számban jelent meg. (A hetilapnak 1946. szeptember 1-jéig volt tagja. Lemondásának oka, mint augusztus 26-i levelében írja: „a Színház kiadásában és szerkesztésében beállott lényeges változások”. (S még egy érvet feltételezhetünk: Virágos kert címmel lapindítási kérelmet terjesztett elő 1946. október 7-én. Indoklásában írja: „Ez a hetilap a színházi, a film és más művészetek, valamint a magyar és az emberi kultúrát művelő szellem képes hetilapja lenne, egyelőre tizenhat nagy oldalon, körforgó gépen előállított mélynyomással.” A lap Romeo és Júlia címmel 1947 márciusában meg is indult, szerkesztője Deák Zoltán volt.)
Azon gondolkozom, hogy egy gondolat vagy egy észrevétel milyen ragaszkodó tud lenni! Bizonyára nem teszi ezt céltalanul. Ha íróhoz ragaszkodik ilyen makacsul, azt akarja nyilván, hogy az író írjon róla.
Hát teljék neki kedve.
Arról a gondolatról van szó, hogy vajon egy színházi lapnál helyén van-e az író. Az olyan író természetesen, aki egymagában állva is, könyvek írásával, hiánytalanul teljesíti hivatását. Sőt csak úgy teljesítheti valójában. Ilyenformán, ha nem tágítok az írói hivatás klasszikus fogalmától, készen is vagyok a felelettel, amely helyesnek és határozottnak tetszik. De a gondolat, amely oly makacsul üldözött idáig, ennek a feleletnek igazsága előtt mégsem adja meg magát.
Úgy látszik, nem olyan egyszerű a dolog.
El kell indulnom, hogy megnyugtató és kielégítő magyarázatot keressek. Egy kicsit a múltba megyek, színházi gyermekkoromba, mint ahogy a felnőtt ember is helyesen teszi, ha magyarázatért néha visszafut gyermeki korába. Ha jól emlékszem, az idén éppen tíz éve annak, hogy eleven kapcsolatba kerültem a színházi világgal. Az Új Thália, boldogult Pünkösti Andor rendezésében, akkor mutatta be Énekes madár című színpadi játékomat. Akkor belekóstoltam valamibe, ami egyik felől az alkotó képzeletet igézte meg bennem, másfelől pedig meglebbentett előttem egy világot, amely vonzott s ugyanakkor taszított. Ezt a világot szokták színházi világnak nevezni. Esztendők és új színdarabok következtek, de a színi világgal kapcsolatos élményem nem változott. Nem tudott változni. Amikor vonzódtam, ugyanakkor idegenkedtem tovább is; s amikor idegenkedtem, vonzódtam is egyben. Akárhányszor bosszantott a dolog, mert a természetem és a szellemi fegyelem egyaránt panasszal fordult hozzám, hogy ezt az ügyet nem akarom megelégedésükre rendezni. Én akartam volna, de nehezen ment. Könnyű a megoldás csak akkor lett volna, ha igent vagy nemet döntök: vagyis ha teljesen elszakadok a színházak világától, vagy ha teljesen megadom magam. Az elsőt nem akartam megtenni, mert akkor le kellett volna mondanom arról is, hogy színdarabot írjak; a másodikat nem tehettem meg azért, mert az a világ a maga modorával, szokásaival és szellemi erkölcsével nem az én világom volt. Végül is azt a megoldást választottam magamban, hogy a kötelező és szükséges szerző érintkezéstől eltekintve, távol tartom magam, hogy az örökös vonzódást szépen megőrizhessem.
Így is lett.
Be kell azonban vallanom, önmagam előtt is, hogy ez a felfogásom olyan áldozatokkal járt, amelyeket mint színpadi író, fájdalmasan éreztem. Az igazgatónak átadtam a színdarabot, és a bemutató előadáson megjelentem: jóformán ennyi volt, amit szerző gyanánt színházakban töltöttem. Ehhez a szokásomhoz elméletet is gyártottam, ami különben helyesnek látszik, s ami így szól: az író írja meg a darabot, a rendező rendezze meg, és a színész játssza el. Mondom, helyesnek látszik ez az elmélet, de csak látszik. Mert a bemutató előadásokon, amikor az eredményt elmélet nélkül szemléli a szerző, gyakori szemrehányást tettem magamnak, hogy a próbákon nem vettem részt; sőt nemegyszer az a gonosz gondolat is kerülgetett, hogy darabomat magamnak kéne rendeznem. De hát akinek az a véleménye, hogy a parton sétáljon, nem ugorhatik bele a vízbe!
S miért mondtam el mindezt?
Nem azért, mintha idejét látnám, hogy eddig tartózkodó elméletem fölött rágódjam. Ha ennek meg kell lennie, arra úgyis ráérek, amikor új színdarabbal indulok ismét valamelyik színház felé. A célom az volt, hogy az olvasó számára és magamnak előkészítsek egy nyilvánvaló és határozott feleletet. Mégpedig arra a kérdésre, hogy vajon a múltban vállalkoztam volna-e arra, hogy egy színházi lap szerkesztési és munkatársi gondjaiban cselekvő módon részt vegyek.
Nyilvánvaló, hogy erre nem vállalkoztam volna.
Hát akkor mi történt?!
Mindnyájan tudjuk, hogy mi történt. Egy ország romokba omlott. Majd az a szó, hogy „honalapítás”, az „újjáépítés” szavában valósággal történelmi társat kapott magának. Volt idő, amikor a szellem hajlékaiban úgyszólván csak a baglyok maradtak, fejünkben a kérdőjel és szívünkben a szégyen. De az életösztön kivirágoztatta a romokon a reményt: mindent megteremtünk ismét, ami volt! De nem úgy, ahogy volt, hiszen a romlásunk éppen abból származott, hogy a mutatós edényben rossz vagy hamis volt a tartalom.
Egyszerre ezer kérdés és ezer tennivaló állott elénk. S ezernél is több az író elé, aki amúgy is lelki dajkája mindig nemzetének. Nehéz lett volna csak regényt írni, megmaradván tépetten is a hivatás megszokott fogalmánál.
Úr lett a kötelesség.
Úgy éreztem, hogy ez a kötelesség szól reám, amikor az író külön gondjai mellett a magyar színjátszás gondjaiból is megkínáltak engem. Szót fogadtam az Úrnak, akit Kötelességnek hívnak. S ezt békétlenség nélkül tettem, mert előttem sem kétséges, hogy a színház a legelső nemes eszköze a lelki felébresztésnek és szellemi útbaigazításnak. S a szomorúságban is, hogy ily csúnyán elestünk a nagy viharban, némi örömét éreztem annak, hogy a régi hibákat a romok alatt feledhetjük.
S ott felejtettük?
Nyugodt lélekkel ezt nem mondhatnám. Sőt, ahogy telnek napok, és múlnak hetek, a régi hibák mellett újakat is látok meghonosodni. Nagy szomorúság, hogy a régi és az új hibák barátkozását oly kevesen akarják megakadályozni. De hát bizonyára mindenkit ér ilyen szomorúság, aki nagy szükségben a hivatás ünnepi mezejéről a köznapi kötelesség munkaterületére lép.
Mert ha nem is régi, de bölcs mondás, hogy egy bolhát nehezebb megőrizni, mint az ég csillagait.
Hullámzó vőlegény
A bemutató előtt Halász Péter interjút készített Tamásival. A beszélgetés h. p. monogrammal jelezve, a Színház 1947. január 29-i (5.) számban jelent meg.
Hogy az író mit nyilatkozik darabjának bemutatója után, az bizonyos fokig: érdektelen. Az első gongütéstől a harmadik felvonás függönyéig minden este bőségesen van ideje arra, hogy elmondja mondanivalóját – a többi a közönség és a kritikusok ügye. Érdekesebb és tanulságosabb, hogy milyen gondokkal és problémákkal küszködik az író közvetlenül új színdarabjának bemutatója előtt. Tamási Áron Hullámzó vőlegény-e a legközelebbi napokban lép a közönség elé, igazi díszbemutatónak ígérkezik, az író hosszú idő után szólal meg ismét színpadon, új „színpadi játékával”, ahogyan a színlap jelzi. Budai lakásán beszélgetünk, az íróasztalon nagy halom újság – Tamási a lapokat böngészte. Ez is a bemutató előtt álló író egyik jellegzetessége: aggodalmasan és fürkészőn kutatja a hangokat, amelyek megelőzik darabjának érkezését. Félretolja az újságokat:
– Ha már afféle bemutató előtti beszélgetést folytatunk – kezdi –, akkor le kell szögeznem, hogy sajnos, a Hullámzó vőlegény néma csöndben indul el, a lapokban legalábbis alig fedezhető fel némi érdeklődés. Pillanatig se higgye, hogy valamiféle sértődöttség van bennem, csak éppen úgy érzem, hogy egy magyar író, aki csakugyan hosszú hallgatás és megpróbáltatásos esztendők után színre lép, legalább annyi sajtóérdeklődést érdemelne meg, mint egy külföldi nagyság, aki „leereszkedik” a pesti színpadokhoz. Ezen az én szomorúságomon keresztül azonban elérkezünk egy szélesebb és átfogóbb problémához: az író ezen a vonalon ismét pártszempontokba ütközik, vagyis meg kell állapítani azt, hogy a pártokon felül álló magyar író ügye nem szívügy. Persze ezzel nem mondom azt, hogy az olyan író, aki valamilyen párthoz tartozik, sokkal kedvezőbb helyzetben volna – őt ugyanis saját pártjának lapja agyontömjénezi és agyonérdeklődi, a többi lapok viszont „méla csöndben” hallgatnak felőle. Be kell látni végre azt, hogy ezzel saját kultúránk sírját ássuk meg. Nem lehet úgynevezett kulturális gyarmatpolitikát folytatni. Pártszempontok helyett legalábbis ahhoz joga van az írónak, hogy szigorú tárgyilagosságot követeljen, mert ha ehhez nincs joga, akkor ne nehezményezze senki, hogy nem ír, és ne énekeljenek gyászdalokat az írók halottas ágya fölött. Az író, sajnos, minden vonalon azt érzi, hogy egyfajta idegenségbe ütközik. Például annak ellenére, hogy az együttes, mely a darabomat játssza, szívvel-lélekkel a célért dolgozik, mégis sokkal nehezebben küzd meg az anyaggal, mint például valamilyen külföldi szerző darabjával. A magyar darabbal szemben tanácstalanok. Hiányzanak a kitaposott utak, amelyeken biztonságosabban indulnak el. Lehet, hogy a Hullámzó vőlegény-nél hatványozottan nehezebb a színészek dolga, mert a darab levegője és nyelvezete jellegzetesen erdélyi, tehát nem könnyed, úgynevezett társalgó színmű. Mégis úgy érzem, hogy a színésznevelés körül furcsa hiányosságok mutatkoznak, nem egészséges állapot az, hogy magyar színészhez közelebb álljon Priestley, Huxley vagy akár Shakespeare is, mint az az író, aki tulajdon anyanyelvén ír. Meghatón kínlódnak és küszködnek, de minthogy erősebb bennük az akarat, mint ezek a nehézségek – végül is győznek. Körülbelül ez az, amit a Hullámzó vőlegény bemutatója elé elmondhatok, és úgy érzem, el is kell mondani. Vagyis még egyszer konkréten összefoglalva: nem panaszkodom, és nem érzem magam csalódottnak, mindenki megtette a kötelességét. Én megírtam a darabot, és minthogy elfogadhatónak sikerült, Major Tamás elfogadta, kitűzte a próbákat, majd a bemutató napját, szűkszavú hivatalos kommünikék megjelentek, csak éppen mondom, úgy érzem, mindez nem szívügy.
– Az elmúlt hetekben határozott formában jelent meg az a hír, hogy kultuszminiszter lesz. Ebben az esetben visszavette volna a darabot a Nemzeti Színháztól? Vagy összeegyeztethetőnek találta volna, hogy mint kultuszminiszternek darabja fusson?
– Semmi esetre sem vettem volna vissza a darabot, hiszen mint miniszter is író maradtam volna legelsősorban. Azonban én a magam részéről pillanatig sem hittem komolyan abban, hogy kultuszminiszter leszek. Olyan feltételeket szabtam magamban a miniszteri állás elfogadásához, amelyekről eleve tudtam, hogy úgysem teljesítik. Szabad kezet kértem volna munkatársaim megválasztásában, és a mai körülmények között már ez a legelső és tulajdonképpeni legelemibb feltétel is merev ellenállásba ütköznék. De mondom, ha történetesen miniszter is lettem volna, író számára az élet igazi tartalmát csak az írás adhatja meg.
– Úgy hallom, szorgalmasan látogatja a próbákat. Milyen következtetéseket vont le a Hullámzó vőlegény próbái alatt? Elérhető álom az, hogy a színen csakugyan olyannak valósuljon meg a darab, amilyennek az író megálmodta?
Egy pillanatra maga elé tűnődik.
– Azt, hogy ez az álom elérhetetlen, már sokkal korábban és sokkal régebben felismertem. Író, rendező és színészek találkozhatnak ideális harmóniában, de az, hogy az író minden elképzelése hiánytalanul szublimálódjon egy előadásban – lehetetlen. A kettő között a különbség körülbelül az, mint amikor a madár kitárt szárnyakkal és diadalmasan repül valahol a végtelenségben, és azután a földre száll. Ugyanaz a madár, ugyanazokkal a színekkel, ugyanazokkal a mozdulatokkal, csak az egyik az égben, a másik a földön. Ilyesmi fölött persze gyerekes dolog volna keseregni, a színháznak vannak törvényszerűségei, amelyekbe az írónak bele kell nyugodnia. Én különösképpen „könnyen kezelhető” író vagyok, annak ellenére, hogy a darab próbáin jelen voltam, a rendezés menetébe egyáltalán nem szóltam bele. Nemcsak azért, mert úgy láttam, hogy Both Béla nagy gonddal és lelkiismeretességgel eleveníti meg a darabot, hanem azért is, mert aki szét akarja törni azt a színházi hármas egységet, amit író, rendező és színész jelent, egy ponton okvetlenül elbukik. Az író megírja a darabját, és rosszul teszi, ha tiltakozik az ellen, hogy ezt a darabot a rendező a saját elképzelései szerint hangszerelje és a színház a saját hangján játssza. Én tehát csak mint csöndes vendég üldögéltem a nézőtér homályában, inkább érdeklődve, mintsem azzal az éber fölénnyel, amely minduntalan arra csábítaná az embert, hogy okvetetlenkedjék. Nem is tudom tehát, hogy egyáltalában megszólaltam-e a próbák alatt.
Rágyújt egy cigarettára, végigsimít a homlokán.
– Végül azt szeretném még csak mondani, hogy jó volna, ha ebben az országban mindenki rádöbbenne arra az igazságra, hogy csak az szervesen a miénk, és csak az építi ennek az országnak a kultúráját, amit mi magunk alkottunk. Én úgy hiszem, hogy minden új magyar darab biztató jelenség a jövőre, tehát ajánlatos, hogy szigorúan tárgyilagos kritika fogadja, de ugyanakkor bizonyos szeretet is, legalább akkora szeretet és lelkesség, mint a külföldi szerzőt, akit a hazai társadalmi és politikai sznobizmus csak azért, mert külföldi, tárt karokkal ölel kebelére.
A darab 1947. január 30-i bemutatójához kötődve a Pesti Műsorban (a január 24–30-ig tartó számban) Tamási maga ajánlotta darabját. A mű tartalmát is ő írta, amelyet majd a következő számokban, amíg a játék a Nemzeti Kamara műsorán szerepelt, folyamatosan közölték.
Már az ötödik színpadi munkám ez a Hullámzó vőlegény. A megelőző négy a Nemzeti Színház nagy színpadán került a közönség elé, illetőleg ott is előadták őket. Az elsőt, az Énekes madar-at csak évekkel a színdarab megírása után. Ennek oka az volt, hogy a színigazgatók kezdetben nem tartották előadható darabnak az Énekes madar-at. Abban az időben Márkus László Új Thália néven, lelkes fiatal művészekből, színtársulatot szervezett: ez adta elő, Pünkösti Andor rendezésében, első színdarabomat.
Színpadi munkáim sikere vagy sikertelensége egyaránt vitatható. A nyilvánvaló színpadi siker sohasem tartozott a céljaim közé, de örültem volna annak, hiszen az író szeretne mondanivalójával minél több ember szívéhez és értelméhez eljutni. Azonban úgy szerettem volna és szeretnék eljutni, hogy sem mondanivalóban, sem formában ne alkudjam meg magammal. Ez nemcsak művészi becsvágy kérdése nálam, hanem lelki alkat dolga is. Az ilyen írónak tudomásul kell vennie, hogy az ő útja a közönséghez nehezebb, mint azoké a szerzőké, akik tudják a „mesterséget”. Én nemcsak a „mesterséget” akartam tudni, hanem színpadi formát akartam teremteni. Olyan formát, mely írói világomból épül s amely mondanivalómnak saját bölcsője.
Amit négy színpadi munkám előadásaiból okultam és tanultam, az mind javára vált, remélem, a Hullámzó vőlegény-nek, különösen a művészi formát tekintve. Ami pedig ennek az új színpadi munkámnak eszmei tartalmát illeti, arról szerettem volna újból vallomást tenni, hogy minden érték, amit magunkban hordozunk, kötelez! A tiszta lelkiismeret szavának akartam szabadságot adni, és meg akartam mondani azt, hogy szellemi erkölcs nélkül nincs békességes boldogulás, sőt semmiféle maradandó boldogulás nincs.
Aki megnézi és meghallgatja a Hullámzó vőlegény-t a mosolyért és a nevetésért, amiben remélhetőleg része lesz, tegyen meg annyit, hogy népszerűsítse ezt az eszmei tartalmat.
Természetesen csak akkor, ha Ő is igaznak és jónak tartja azt.
Bodrogi Antal tehetséges embernek született. Festő és iparművész. A szép és nehéz művészi küzdelem helyett azonban a világi érvényesülésre a mutatósabb és könnyebb utat választja. Fazekas lesz belőle, ki iparszerűen, nagy tömegben kezdi gyártani a fazekakat. A tehetsége után környezetével is megalkuszik. Züllésnek indul. Amit keres, rossz barátjaival elveri. Öreg segédje hiába akarja jó útra téríteni. Már késő is talán. Tartozik kétévi házbérrel, fazekait adóba lefoglalják. Nincs más mód, meg kéne gazdagon házasodnia. Házigazdája mond is egy jelöltet, aki gazdag, de öreg és testileg hibás. Mindent elkövet a környezete, hogy ez a házasság létrejöhessen. Egy fiatal leányt is felbérelnek, hogy szökjék be Bodrogihoz, mintha üldözés elől menekülne oda, s csináljon „reklámot” a vén leánynak. Ez sikerül is. Kitűzik a leánykérés napját, ami Szilveszter este lesz.
A leányos háznál hiába várják Bodrogit a kitűzött időben. Már késő este van, s még mindig nem érkeztek meg. Végre dermedten kezd megérkezni a leánykérő társaság. Belédőltek volt a hóba az országúton. Nagy az öröm, és egyre szaporodik a szó. Csak éppen Bodrogi nem tudja kimondani, hogy megkéri a leányt. Végre, hogy szóra bírják, kitalálják a „dugójátékot”, melyben mindenki kimondhat mindent, ami a szívén fekszik. Amikor Bodrogira kerül az igazmondás, boldog mámor fogja el a kimondott igaz szavaktól. Bármi legyen, megmondja, hogy neki nem kell a lány. Éppen megérkezik a fiatal leány, akit kémkedésre használtak korábban. A Bodrogi segédje ezt is magával viszi, fazekasinasnak.
Bodrogi boldog, hogy kimondhatta nyíltan a szót. Megváltozik az egész élete. Visszatér a művészethez, a barátaival szakít. A szerencse is melléje szegődik, nemkülönben az emberek megbecsülése. Kibuggyan belőle a tiszta szerelmi érzés is, melyben találkozik a fiatal leánnyal.
1947. február 5-én a darab közvetítése alkalmából beszélgetésre is sor került a rádióban. Majoros István kritikus és író után Tamási Áron, majd az előadás rendezője, Both Béla beszélt. A kéziratban is fennmaradt szöveget közöljük.
MAJOROS ISTVÁN. Kedves hallgatóink! A Nemzeti Kamara Színház a múlt héten mutatta be Tamási Áron új darabját, a Hullámzó vőlegény-t. Ha irodalmunk egyik élő legnagyobbja megszólal a színpadon, bármikor jelentős eseménye lenne művészi életünknek, de különös jelentőséget kap most, irodalmunk aléltságának idején. Tamási írói világa annyira jellegzetes, újszerű, színes világ a magyar irodalomban, hogy fogas probléma elé állítja a kritikust, ha szokványos szabályok szerint akar hozzá közeledni. Tamási új darabja a dramaturgia és a színpad törvényszerűségei szempontjából nem mondható tökéletes műalkotásnak, de az az érzésem, hogy szándékosan mond le a színpadi szakszerűségről és hanyagolja el még a drámai szerkezetet is. De Tamási tündöklő mondatai, friss zamatú írói ötletei akkor is élettel töltik meg a színpadot, akkor is elbűvölik a hallgatót, ha a cselekmény itt-ott botladozik, ha a helyzetek nem egészen szervesen a karakterekből fejlődnek egymásba. Élet és varázslat nyűgözi le a nézőt, amíg a költő játékos kedve sajátos székely mesevilágának megelevenítésével ezt így akarja. De úgy hiszem, szándékosan megtörik a varázs, amikor az író nemcsak megeleveníteni, hanem hirdetni is akar, amikor a játék hőse felrúgja a játékszabályokat, s többször is hangosan kihirdeti a darab mondanivalóját: a művész maradjon hű a művészetéhez, álljon ellen a pénz csábításainak, mert az életét árulja el, az életét teszi tönkre, ha a művészetét elárulja. Mintha ez a szép és költői mondanivaló olyan lírai erővel kívánkozott volna ki Tamásiból, hogy széttörte az anyagot, amelyet dokumentálására hívott életre. E játék minden szereplője eleven, szerves alakja annak a költői világnak, amelyből szervesen nőtt ki és amelyet megelevenít, csak a főhős figurája van nem önmagáért, azaz világáért, hanem a mondanivaló hirdetéséért megkonstruálva. Úgy hiszem, ezzel a mondanivaló is veszít erejéből.
Kedves hallgatóink, először történik Magyarországon, hogy az író nagy nyilvánosság előtt válaszol a kritikusnak. Kérem hallgassák meg szeretettel Tamási Áront, én örülnék a legjobban, ha meggyőzné önöket arról, hogy nem helyesen ítéltem.
TAMÁSI ÁRON. Mindenekelőtt köszönetet mondok a most elhangzott, emelkedett szellemű kritikai hangért. Csakugyan nem tartozik az író dolgai közé, hogy a kritikára, mellyel őt vagy a művét illetik, válaszoljon. De ha már ennek a komoly beszélgetésnek itt a mikrofon előtt az a célja, hogy az író is mukkanjon egyet, akkor megpróbálom ezt hasznosan tenni. Első szavam általános és a kritikusokhoz szól, akikhez azzal a bajtársi kéréssel szeretnék fordulni, hogy tartsanak az alkotókkal abban a törekvésben, amellyel a magyar művészet és a magyar írás eszmei és művészi hitelét ismét szeretnék a közönség előtt megteremteni.
Személyes vonatkozásban s általában egy alapvető megjegyzést kívánok tenni a kritika számára. Azt gondolom ugyanis, hogy én azok közé az írók közé tartozom, akik a kritika meglévő skatulyái közül egyikben sem helyezhetők el. Ilyen esetben nem vezet célhoz egyéb, csak az, hogy új skatulyát csinál a kritikus, más szóval, ha ő is alkotóvá válik.
Ami a Hullámzó vőlegény kritikai megítélését illeti, előrelátható volt, hogy alapos kifogások merülnek fel vele szemben. Több és erősebb kifogásokra is el voltam készülve. Ahogy most hallottam, a dramaturgia és a színpad törvényszerűségei nem jutnak érvényre a Hullámzó vőlegény-ben. Ha általános drámai szabályokról beszélünk, akkor ez a kifogás igaz lehet. Azonban itt nem szabályos drámai műről van szó, hanem színpadi játékról. Azt hiszem, hogy az epigonok és a színpadi mesterek, akik a színpadszerűségre mindig nagy súlyt helyeznek, zsákutcába vitték a magyar színpadi irodalmat. Megújulást kell tehát hirdetnünk. Én ezt a megújulást úgy vélem szolgálni, ha a színháznak a játék jellegét próbálom előtérbe állítani. A színpadi játéknak pedig olyan természete van, mely nem mindenben tűri a szabályos dráma törvényeit.
A másik lényeges kifogás, amely most elhangzott, a Hullámzó vőlegény főalakjára vonatkozik. A kritika szerint ez a főalak inkább romantikus és lírai figura, aki az előadás művészi hatását megzavarja. Őszintén szólva itt egy kissé tanácstalan vagyok, mert nem tudom, hogy a kifogás dolgában mi esik az író rovására, és mi az, amit az előadásnak kell vállalnia. Hálás lennék, ha Both Béla, az előadás rendezője szíves lenne hozzászólni ehhez a kérdéshez.
BOTH BÉLA. Kétségtelen, hogy a Hullámzó vőlegény főalakja valamelyest elüt a játék többi szereplőitől. Ez azonban – úgy vélem – az író szándéka szerint való. Ő állította Bodrogi Antalt, a művészt, olyan környezetbe és helyzetbe, amellyel előbb-utóbb erőszakosan szakítania kell. Ez az erőszakos szakítás felszabadult, lávaszerűen előtörő mondatok kíséretében történik meg a második felvonás végén.
Természetesen, ha más színész játszaná a szerepet, más volna az elhangzó szöveg akusztikája is. Talán kevésbé – hogy úgy mondjam – arisztokratikus magatartású színész szájából kevésbé hatna kijelentésszerűen, programszerűen az inkriminált írói megnyilatkozás. Ez azonban eldőlt már a szereposztás pillanatában, mert bizonyos határokon túl egy színész sem formálható, még önmaga által sem.
A rendezés legfőbb célja az volt, hogy Tamásit Tamási-szerűen játsszuk. Magam is azon a nézeten vagyok, hogy az ő egyéni alkotása olyan nyeresége a magyar színpadi irodalomnak, ami megérdemli, hogy úgynevezett dramaturgiai hibák keresése helyett lelkesen adjuk át magunkat speciális szépségeinek és építő optimizmusának.
1947. március 8-án a Hullámzó vőlegény ismét műsorra került a rádióban. Most beszélgetés helyett vita követte az előadást, amelyben Békés István vezetésével Márkus László rendező, Bóka László kritikus, Both Béla rendező és Tamási vett részt, majd bekapcsolódtak az előadás szereplői is; Olty Magda, Uray Tivadar, Bihary József, Gózon Gyula, Sitkey Irén, Vizvári Mariska és Szőke Éva is. (A vita szövege először a Kritika 1983. augusztusi (8.) számában jelent meg.)
BÉKÉS ISTVÁN. Kedves hallgatóim! Másodszor közvetíti most a Magyar Rádió Tamási Áron színpadi játékát, a Hullámzó vőlegény-t, és így az ötvenedik előadás körül most már nemcsak magát a művet, hanem sikerének és hatásának eredőit is megvitathatjuk. Tamási Áron kétségtelenül külön ízt és rangot jelent a magyar irodalomban, és a kérdés, ami a Hullámzó vőlegény előadásával kapcsolatban felmerül, elsősorban az, hogy mennyiben sikerült Tamási Áronnak írói sajátosságait színpadra vinni, tett-e engedményeket a színműírás mesterségének kényszere alatt, önmagát törte-é meghirdetett dramaturgiai szabályok béklyóiba, vagy maga alá tudta gyűrni a szabályokat, és hangja, gesztusai kötetlen szabadsággal szólalnak-é meg a színpadon?
Márkus Lászlótól kérdezzük meg először, hogy milyen élményt jelentett a Hullámzó vőlegény előadása, mennyire érezte színpadi valóságnak ezt a mesével és realitással tarkázott székely szőttest?
MÁRKUS. A színpadon csupa egészséges, tiszta, hiteles valóságkép váltja egymást, és aki eltelt ennek a székely világnak szénaszagú, friss, alpesi levegőjével, csak vonakodva egyezik bele, hogy amit kapott, az tündérmese, a népi fantázia játékaival és látomásaival azonos minőségű költői látomás.
BÉKÉS. Arra volnánk kíváncsiak, Igazgató uram, hogy nem érzed-e mesterkéltnek a valóságnak és valóságfölöttiségnek ezt az átmenet nélküli egybeolvasztását?
MÁRKUS. A székely lélek mitikus közvetlenséggel kapcsolódik a léten túli dolgokhoz, olyan intuíciókban, amelyet nem homályosít el és nem szűkít fogalmakká a kritizáló értelem. Ha visszagondolunk arra, ami most a színpadon történt, így felszabadultan az illúzió varázsából, egyre-másra bontakoznak ki az élmény együtteséből a mese ellenőrizhetetlen és mégis meggyőző alakzatai, csudák, amelyeket úgy vettünk tudomásul, mint a természeti élet okadatolt jelenségeit.
BÉKÉS. Nem éreztél ellenkezést a csodákkal és furcsa bűvöletekkel szemben?
MÁRKUS. Egyáltalán nem. Ellenkezés nélkül fogadtuk el, hogy például az a fikciós dugójáték csakugyan vallomást bűvöl ki a lelkekből, és nemcsak játékos ötlet, hanem valóságos tény, hogy Szilveszterkor a ledugaszolt igazságot éppen úgy ki lehet szabadítani, mint az ezeregyéjszakai szellemet a ledugaszolt agyagkoporsóból. Nem csodálkoztunk, hogy a sorssal vívódó művész műhelyében tündérlány rejtőzködik, hogy Bogyó vérbeli tündér, aki feloldja a gonosz varázslatot, és éppen ilyen tündérvilág-bölcs öreg, titoklátó, sorsfordító hegyi szellemnek rokona az a vén Czirmos, aki a fazekaslegény alakját vette magára. Tündérek ők valamennyien, akik itt megjavítják vagy megrontják az embereket, és mert azok, azért tudnak meggyőzni, hogy van a létezés lehetőségei között egy emberségesebb világ, amely elkövetkezik, és abban valóságként éljük meg azt a szépséget, amit most fájdalmas és gonosz tapasztalások homályosítanak, és amit a költő biztatása nélkül csak álomképekként próbálunk valahogy átélni.
BÉKÉS. Most arra kérlek még meg, fogalmazd meg nekünk néhány szóban, hogy milyen igazság hirdetését hallod te Tamási Áron darabjában?
MÁRKUS. A mesében tisztább emberség valósul meg, ha költő mondja a mesét, és ő építi fel az eljövendő, emberségesebb létezés világát. A szellem fog győzni éppen úgy, mint most még csak a mesében, ezt ígéri a káprázatos költői játék, a tiszta művészet, mert a játék, a mese és a teremtő átélés teszik együtt a művészet csodáját.
BÉKÉS. Fel kell tennem még egy kérdést… Miért olyan elhihető és kétségtelen, amit a költő mesél, miért érezzük magunkat olyan otthonosan ebben az imaginárius világban, ahol értelmünk idegenül tapasztal érthetetlen csodákat?
MÁRKUS. Mert a költő ihlete erősebb az okszerű logikánál, és amit az ihlet felépít, az a csodás és tündéries székely élet valóságképeiből áll össze.
BÉKÉS. Azt mondod: a csodás és tündéries székely élet valóságképei… Hogyan lehet valóságos kép az, ami csoda és tündérrege?
MÁRKUS. A székely nép életében mindennapos élmény a csuda, és ezt a mesébe illő életet idézi a költő, elsősorban valószínűleg a székely beszéd varázslatával. Különös nyelv ez, mely a tréfa fordulataiban szikrázik és mélyen búgó szavakat harangoz, mikor az ember az örök dolgok jelenlétére eszmél. Mint a hegyekből leszálló szél a virágok jó szagát, úgy hozza ez a beszéd az észjárásnak azt a fűszeres aromáját, melytől feltüzesedik a hideg értelem, hogy hevületében higgye és átélje a csodákat. A székely beszéd csupa játékos fordulat, nagyon sokszor a shakespeare-i szópárbajok villanásaira ismertem harisnyás góbék évődő társalgásában. A székely a csiszolt formák és furfangos csattanók olyan sziporkázását produkálja, mint mikor Mercutio Tybalttal akaszkodik össze a Romeo és Júliá-ban.
BÉKÉS. Megköszönjük Márkus igazgató úrnak, hogy ilyen szép szivárványszínekre bontotta nekünk a Hullámzó vőlegény szövedékének tarkaságát, és most Bóka Lászlóhoz fordulunk, hogy mondja el, miként vélekedik a Hullámzó vőlegény-ről?
BÓKA. Nem követhetem Márkus Lászlót abba az eszményi régióba, ahol akkor tartózkodott, amikor Tamási Áron darabját nézte. Személyi gátlásom akadályoz ebben. Én a darab szerzőjétől nehezen tudom elvonatkoztatni a darabot.
BÉKÉS. Ez mit jelent, kérlek… Talán személyi ellentét…?
BÓKA. Ellenkezőleg! Tamási Áron, az ember, emberem nekem: minden találkozásunk alkalmával újfent meghódít, minden hibáját a szeretet dühös nagyítójával nézem, minden erényét a szemérmes ember ezerszeres kicsinyítője alá helyezem, s csak ha ott látszik, akkor ismerem el erénynek.
BÉKÉS. Nos, és a szeretet nagyítója és a szemérmes ember kicsinyítője milyen erényeket és hibákat mutat?
BÓKA. Novelláiban nagynak, olykor óriásnak látom Tamásit, regényeit csak homályos foltoknak látom, s a színműíró Tamásiból alig dereng valami számomra.
BÉKÉS. És mi a helyzet az adott esetben? A Hullámzó vőlegény esetében?
BÓKA. Ezen az abszolút igény diktálta helyzeten ez a darab sem változtat. Nagyobb íróm s kedvesebb emberem nekem Tamási Áron annál, hogy ezt a darabot elfogadhatnám teljes értékű műalkotásnak. Ez a darab csak nyelvében, csak helyi ízeiben, csak hangulatában jelenti számomra Tamásit. De a dráma nem nyelv, nem ízes étel s nem hangulat, hanem kompozíció és cselekmény, aktív vízió a társadalomról a dráma technikáján túl is, a dráma költészete ehhez az aktív vízióhoz van kötve.
BÉKÉS. Ezt mutatja a kicsinyítő… És mit mutat a nagyító?
BÓKA. Ebben a darabban költőiek a novellisztikus fordulatok, költői a líra, költő gondolta ki a mellékszereplőket, de a dráma hőse csak amolyan „hullámzó hős”, úrnak túl jó, munkásnak pedig nem elég hiteles. Hős, kit az epizodisták terelgetnek a célja felé, hős, ki kiesik a dráma dikciójának nyelvi egységéből, táji ízéből, ez a hős nem hős.
BÉKÉS. Kíséreljük meg talán tételbe foglalni a kifogásaidat, úgy áttekinthetőbb lesz.
BÓKA. Mondjuk így: Tamási ebben a darabban kétszer téved. Először abban, hogy azt hiszi: elhatározás dolga, hogy valaki művész lesz-e vagy pénzkereső állat. Elfeledkezik az újságíró robotban is mindig remeket alkotó Kosztolányiról, a lapzártára ihlő Adyról és azokról a szántszándékú tehetségtelenekről, kiknek nevét szabadjon elhallgatnom.
BÉKÉS. Hát erre az elsőre még visszatérünk… És a második?
BÓKA. Másodszor pedig ott téved, hogy darabja tételét nem tudja önmagára alkalmazni: ez a darab akkor lenne meggyőző, ha tételét maga a darab igazolná, de ez sajnos nem történt meg: kellemes estét töltöttünk a színházban, de nem éreztük a nagy drámák – ne tessék Shakespeare-re gondolni, gondoljanak Molière-re! – feszültségét. Ha nem éreztük, akkor Tamási is a fazekasiparba tévedt, s elvétette a csillagok sugarát, mikor a drámáját írta.
BÉKÉS. Ennél a pontnál Tamási Áront kell megszólaltatnunk, aki végighallgatta itt a mikrofon előtt Márkus László és Bóka László kritikáját. Kérlek, légy szíves néhány szóban reflektálni az elhangzottakra!
TAMÁSI. Ebben a percben, mikor a tudós kritikusok fényt vetnek a Hullámzó vőlegény-re, vagy árnyékba borítják azt, a szerző úgy érzi, hogy a hallgató véleménye is hullámzik a darabról. Éppen ezért a kíváncsiságon túl is várná talán, hogy mit szól a kritikusok szavához maga a szerző.
BÉKÉS. Egész biztosan nagy érdeklődéssel várják, hogy mit szólsz hozzá.
TAMÁSI. Mit szólhatnék? Ha az egyik kritikus dicséri a darabot, attól a darab nem lesz jobb, sajnos; s ha a másik kritikus szidja, attól sem lesz rosszabb, hála Istennek. Márkus László olyan szavakkal és lelkülettel nyilatkozik a darabról, hogy megnyilatkozása nagyobb költőre vall, mint amilyen maga a szerző. A Bóka László kritikusi modora rendkívül érdekes; s mindaz, amit ő a darabomról mond, számomra nagyon mulatságos.
BÉKÉS. És ezenfelül nincsen más mondanivalód itt a nyitott mikrofon előtt, amely elvezet ahhoz a nagy közönséghez, amely ma este a Hullámzó vőlegény-t hallgatta?
TAMÁSI. Ha már ilyen kedvező alkalmat nyitottak nekem arra, hogy egy-két percig sok emberhez szólhatok, talán arról a hazai világról kellene szólnom, amelyből ez a Hullámzó vőlegény is kisarjadt. Ez a világ, nevezetesen ez az erdélyi székely világ, nagyon különös világ. A föld tele van hegyekkel, hajlatokkal; a levegőég illanó és játszi fényekkel s változatos borúval. A falvak völgyekbe bújnak és leselkednek egymásra, mintha játszani akarnának. Az emberek szegények, de ez a szegénység – borzasztó kimondani! – valahogy csinos. A lelkek vesződnek a bajlátásban, de a szemeken és szavakon keresztül egy kicsit mindig kihajlanak a testből, mint virágos ág a kerítés tetején.
BÉKÉS. És a valódi élet?
TAMÁSI. Ez nálunk a való élet.
Én sohasem akartam egyebet megírni, csak ezt a való életet. Nem tehetek róla, ha néha ez az élet nem hat valóságosan. Mondják, hogy tündérek vannak benne. Én sohasem láttam tündért. Mondják, hogy egyik-másik figurámat költő találta ki és írta meg. Isten látja a lelkemet, én nem találok ki semmit. Tudtommal rendes ember is vagyok, s minden szándékos érdem nélkül keveredtem költői hírbe. Csak éppen, ha már írok, mert egy rendes embernek ezt is tudni kell, akkor szeretnék mindent úgy megírni, ahogy van.
BÉKÉS. Te megírod – megírod, úgy, ahogy van, és akkor szembeszegzik veled a műforma kérdését.
TAMÁSI. Persze, azt én tudom, hogy nagy kérdés a műforma. De ebben a kérdésben különösképpen nem szeretném, ha megzavarhatnának azok a kritikusok, akiknek megvan ugyan a rajzuk a cipőről, de a lábuk fázik.
BÉKÉS. Miután sikerült apróra boncolgatnunk a darabot, szerzőt és kritikusokat, most térjünk rá az előadásra. A rendezésről – ezúttal Both Béla munkája – kellene először beszélnünk. Kérlek, kedves Márkus igazgató úr, mondd el nekünk, mi a véleményed a Both Béla rendezéséről?
MÁRKUS. Both Béla nyugodt, mesteri biztonsággal és a mesés valószerűség titokzatos és tiszta stílusában építi fel a költő reális tündérvilágát, és ebben a világban olyan otthonosan élnek ihletett színészei, mint akik idegenből hazatértek, és most anyanyelvükön beszélhetnek.
BÉKÉS. Kedves Bóka László, van valami ellenvéleményed?
BÓKA. Tulajdonképpen nincs. A rendező, Both Béla, és bár a rádió hallgatói ezt nem érzékelhetik, mégis meg kell említenem a díszlettervezőt, Varga Mátyást is, csak dicséretet érdemel. De azért, mert ők nem Tamási szándékához, hanem a darab valóságos erényeihez alkalmazkodtak.
BÉKÉS. Ellentétet érzel talán a meseszerűség és a színpadi keret között?
BÓKA. Igen, a rendező és a díszlettervező a részletszépségekhez, a sajátos ízekhez, a helyi hangulathoz alkalmazkodott. A színpadi keret ezért nem meseszerű, hanem a füstölgő kályhától a fiókos asztalig elhitető és részletező, s a rendezés ezért realisztikus, csattanókat kihegyező, hangsúlyokra ügyelő, aprólékos gesztusok csipkéjét sokkoló, minden célzást célba vezető. Tamási haragudhatna a rendezőre s díszlettervezőre, mert ők nem törődtek azzal, amit Tamási akart, s ami neki nem sikerült. De a közönség bizony ünnepelje őket, mert ezt, ami Tamásinak hibátlanul sikerült: a nyelvnek muzsikatréfája, tájnak hangulata, annak a különös léleknek ábrázolása, mely Erdély hegyei közt sugárzik, azt hiánytalanul átadja a Fölséges Közönségnek: egy nevetést és egyetlen őszinte könnyet nem spórolnak meg rajtunk. Ők ketten azt adták a közönségnek, amit Tamási darabjának témája s hőse nem tudott adni: társadalmi problémát s az együttélők feszült viszonyát. Azt, ami közös bennük, s azt, ami egymásnak feszíti őket, sajátosságukat s örök emberi arcukat.
BÉKÉS. Nos, kedves Both Béla, mit szólsz ehhez a különös dicsérethez?
BOTH. Bóka László dicséretet mond a rendezésnek a beállítás és a színészi játék reális volta miatt. Kérdés: ugyanezt vallja az író is? Ha az ő részéről esetleg olyan vád hangoznék el, hogy éppen a Tamási-féle valóságfölöttiség, a cselekmény és az alakok meseszerűsége ellentétben van ezzel a realizmussal, azt kellene felelnem, hogy itt nem véletlenről vagy tévedésről van szó a rendezés részéről, hanem határozott tudatosságról.
TAMÁSI. Csakhogy az író – ellentétben Bóka feltételezésével – egyáltalán nem haragszik, nem is haragudhat a rendezőre. Sőt azt hiszem, hogy az a reális rendezési mód, ahogy a Hullámzó vőlegény színre került, helyénvaló. Valami különcködő, stilizált rendezési és előadási módtól idegenkedném. Ha valami, akkor az embereknek egy-egy váratlanabb gesztusa vagy a természet incselkedése hiányzik. Az ilyenek is csak azért, hogy a rendezés annál valóságosabb legyen. Mert hiába: nemcsak a repülőgép valódi, hanem a madár is; s bármennyire reális egy tó, azért a villanva futó hegyi patak sem a képzelet szüleménye.
BOTH. Akkor viszont nyugodtan elmondom, hogy Tamási előbbi darabjainak színpadra vitelekor zavart, sőt bosszantott engem, hogy az előadás a díszletekben, a ruhákban és a szereplők mozgásában akarta kifejezni az író stilizáló hajlamát. Zavart és bosszantott, mert ezzel a rendezés éppen arról vonta el a figyelmet, amit érvényre kellett volna juttatnia, és éppen azzal vonta el a figyelmet, hogy illetéktelenül ilyen külsőségekkel akarta érvényre juttatni.
BÉKÉS. Kérlek, konkretizáld ezt a rendezői kifogásodat, esetleg egy példával… Jó?…
BOTH. Például az Énekes madár valószínűtlen fényben csillogó fájának ágain elkalandozott a szemem; figyelmemet magához vonta a tényleges színhely körül felépített napfényes vidék – s eközben úgy hangzottak el a szereplők száján Tamási mondatai, hogy teljes figyelmem nem fordult feléjük. Azt tartom: minél költőibb egy írói alkotás, annál zártabb, redukáltabb s valószerűbb (tehát nem tolakodó) keretre van szüksége, hogy abban – az ellentét elve folytán – érvényesüljön.
BÉKÉS. Ez ellen az érv ellen fel lehet hozni a Szentivánéji álom margitszigeti „csodáját”…
BOTH. De ez a példa nem jó. A Szigeten a Szentivánéji álom-ból elsősorban mégis csak a látvány ragadta meg a közönséget: a színek, ruhák, mozgások és a tánc látványa. A szavak, a mondatok szépsége a zárt színházban sokkal inkább érvényesül. Meg aztán Tamásinál sem Puck, sem tündérek nincsenek. Az ő irrealitása a valóságos alakok beszédén és cselekedetein keresztül hat. Éppen ezért az a véleményem, hogy Tamási valóban speciális színdarabjainak, melyekben líra, mese, tréfa szinte egyenlő arányban van jelen a drámai elem mellett, a legmegfelelőbb keret: a leegyszerűsített valóságot ábrázoló színpad; a legmegfelelőbb játékstílus pedig: a leegyszerűsített valóságot tükröző játékmód. A Hullámzó vőlegény esetében erre törekedtünk, s azt hiszem, ezt sikerült is valamelyest megközelítenünk – ha nem is mindenben s nem is egyforma eredménnyel – színészeknek és rendezőnek.
BÉKÉS. Ha már Both Béla a színészekre kerítette a szót, hadd tudjuk meg róluk is a kritika véleményét. Talán ezúttal beszéljen mindegyik kritikus azokról az alakításokról, amelyeket legkedvesebbeknek tartott. Márkus igazgató úr, tessék!
MÁRKUS. Röviden így foglalnám össze: Bihary József, az öreg, székely fazekaslegény mókásan bölcs, játékosan szent, ősi, szikrázó, mesés; Uray Tivadar a művész tévelygésében és megfényesedő színeváltozásában egyszerre naiv és tudatos, kedves és tragikusan hősies; Vizvári Mariska kemény, ízes, humoros székely asszony; Bartos Gyula fölényesen okos, vén góbé; Olty Magda a játék víg koboldja a székely rengetegben; Gózon Gyula megtérő bűnös ember, megvilágosodott tanítvány, és a többi kitűnő művész – akit, tudom, a szűkre szabott idő nem enged végigjellemezni –, csupa mesésen színezett, meggyőző valóság. És valóságos mesealak Sitkey Irén is, és már majdnem az Szőke Éva, aki nyilvánvalóan friss és üde jelenség, édesen fiatal, de még csak idővel lesz elég dallamos, elég tündéri Bogyó.
BÓKA. A színészekről amit mondandó vagyok, az is igazolja, hogy őszintén szóltam eddig. Dicsérnem kell Bihary Józsefet: alakítása nemcsak hiteles, hanem költői, a néprajzi jellegen túl azt is tudja, amit csak kivételes költők és a novellaíró Tamási Áron tud a székelyekről, a góbéság jó ízén túl a nép tündérlelkét. Olty Magda ifiasszonyáról, helyes-hamis, kerítő-csúfoló fifikájáról, Vizvári Mariska lányos anya, házsártos feleség alakjáról reggelig szólanék, ha közben el nem zárnák a mikrofont. Ahogy Olty Magda szeme villan, az örök női villódzás, ahogy Vizvári Mariska megigazítja bice-bóca lánya hajfonatát a kérő érkezésekor, az szoborba kívánkozó mozdulat. Bartos Gyulát, Gózon Gyulát szószaporítás lenne dicsérni: ők már kor és stílusok felett játszanak az örök magyar Nemzeti Játékszínben. De Balázs Samu népi linkje, Tompa Sándor székely buffója s Pethes Sándor reális szemmel látott s költészetbe kavart adóhivatalnoka a legjobb Tamási-novellákba illő voltuk okán érdemlik meg a szót.
BÉKÉS. Én pedig most arra kérem meg azokat a művészeket, akik még nem hagyták el a színházat, és hallgatják a mi vitánkat, hogy gyűljenek ide egy kicsit a mikrofon elé, mert plagizálni szeretnék.
OLTY. Plagizálni…? Kitől akar plagizálni?
BÉKÉS. Tulajdonképpen magától, kedves Olty Magda, vagy pontosabban Tamási Árontól.
TAMÁSI. Tőlem…? Mit akarsz tőlem elplagizálni?
BÉKÉS. A dugójátékot! Ez a dugójáték nagyon tetszett nekem. Játsszuk el ezt most a Hullámzó vőlegény jelenlévő szereplőivel. Úgy képzelem, hogy akit kidugunk, az őszintén elmondja színészi és emberi élményét a darabban játszott szerepéről. Beleegyeznek?
HANGOK. Igen… Tessék…
BÉKÉS. Akkor átveszem az Olty Magda szerepét, és én leszek a dugómester, és mindjárt rajta is kezdem el. Olty Magda! Kidugtam! Mit mond a Hullámzó vőlegény dugómestere a dugójátékról?
OLTY. Hát elárulom, hogy én ezt a szerepet tovább játszom az életben. A dugójátékot vittem a Kamaraszínház színpadáról, én voltam az első plagizátor. Ahol csak járok, megfordulok, mindjárt azt ajánlom, hogy játsszunk dugójátékot. Mondhatom, hogy művészek, közéleti emberek között és polgári társaságban egyforma sikere van. Fantasztikus dolgok derülnek ki, mikor az emberek – hacsak játékból is – egy kicsit őszinték. Ajánlom mindenkinek, próbálja meg.
BÉKÉS. Látja, már próbáljuk is. Uray Tivadart dugom ki egy-két őszinte szóra. Tessék!
URAY. Én a Bóka László egyik kijelentésére térek vissza. Azt mondta Bóka László, Tamási Áron először abban téved, hogy azt hiszi: elhatározás dolga hogy valaki művész lesz-e vagy pénzkereső állat. Én azt hiszem, hogy inkább Bóka László téved, amikor Tamásinak tulajdonítja ezt a tévedést. Hiszen arról a Bodrogiról, akit én játszom, éppen az derül ki, hogy egyáltalán nem elhatározás dolga: művész lesz-e valaki, vagy pénzkereső. Bodrogi nagyon is elhatározza, hogy pénzkeresésre adja a fejét, de éppen a belső parancs, a művész belső parancsa tiltja el, hogy végigjárja az elhatározásával megjelölt utat. Éppen a kitervelt elhatározás és a lelki alkat imperativusa közt robban ki a konfliktus Bodrogiban, mikor a dugójáték végén hitet tesz legvalódibb énje mellett.
BÉKÉS. Most Bihary Józsefet dugjuk ki, hogy meghalljuk tőle: miből, honnan szakadt ki ez a csodálatos Czirmos bácsi-alakítás?
BIHARY. A lelki összetételemből származhatik… Székely vagyok… Az én őseim is átmentek ilyen lelki élményeken, ilyen komédiákon, és azt a játékos kedvet, azt a humort, amit ez a darab magában hordoz, sokat tapasztaltam, sokat láttam, hallottam és éreztem a népi életben, az én elmúlt gyermekkoromban, ott a Székelyföld havasai és tisztásai között.
BÉKÉS. És mit ereszt ki a dugó vajon Gózon Gyulából? Kidugtuk, kedves Gózon Gyula…!
GÓZON. Hát én elmondom az őszinte véleményem erről a megtérő, vén bűnösről, akit játszom. Sok nehéz szerepet eljátszottam már az életemben, ez is közéjük számít: higgyék el, ez volt a legnehezebb. Két felvonáson át éreztem folyvást, hogy a közönség a figurát, amit alakítok, rosszindulatúan szemléli. Nem mondom – joggal! Az is előfordult egy este, hogy mikor a második felvonás végén a dugójátéknál azt kérdem Bodrogitól: Gazember vagyok én? – valaki felszólt a nézőtérről, hogy: Igen! Most erre bejövök a harmadik felvonásban, és nyílt színpadon megtörök, jóvá teszek mindent – hát kérem, minden alkalommal a torkomban dobog a szívem az izgalomtól. Vajon elfogadja-e ezt a közönség? Elhiszi nekem ezt a fordulatot? És minden este boldog vagyok, mikor viharos taps nyugtatja a megtérésemet. Ezt a harmadik felvonásbeli nagy monológot hangversenydobogón szeretném egyszer elmondani. Olyan szép.
BÉKÉS. Most pedig Vizvári Mariskát dugaszoljuk ki… Vajon mi mondanivalója van erről a kemény, ízes, humoros székely asszonyról, ahogy alakítását Márkus László jellemezte?
VIZVÁRI. Nem vagyok éppen kezdő színésznő, azt tudják, ugye, rólam – ötvenegy éve nyüvöm ezeket a világot jelentő deszkákat, és ez az életem első magyar parasztszerepe. Nekem már ezért is öröm a dicséret, és külön azért, mert azt látom belőle, hogy sikerült kiformálnom azt az édesanyát, akinek a bicegő-dadogó lánya az egyetlen szenvedélyes anyai szerelme, és aki, ha sárkánykodik is a férjével, mégis megszeppen, megtorpan, mikor a csendes-mókás ura komolyan rámordul.
BÉKÉS. Sorban most – a bice-bóca leányzóból, Sitkey Irénből húzzuk ki a dugót. Milyen kedvvel sántikált, kedves Sitkey Irén, ebben a figurában?
SITKEY. Én jókedvvel, bevallom őszintén. Kétsíkúnak éreztem az alakot: az egyik a reális képe, a testi hibás vénlány, akiből csak úgy epekedik ki a szerelemre való vágyakozás, és a másik az a mesebeli csúnyaság, aki valahogyan a vasorrú bába egész hordó arannyal felmért leányához hasonlít. Ezzel a kettősséggel kínálkoztam, kívánkoztam és bicegtem végig a darabot.
BÉKÉS. És itt van még a fiatal Szőke Éva, a Bogyó tündér, hadd eresszük belőle is ki a dugót. Nos, kis Szőke Éva, tündér-e ez a Bogyó, vagy nem tündér?
SZŐKE. Hogy is mondja rám Czirmos bácsi a darabban: „Ennél valódibbat lányban még nem láttam!” – Hát aki valódi lány, a legvalódibb, az jogosan hiheti magát tündérnek, földi, eleven tündérnek. Én ilyen tündérnek hittem Bogyót. Hogy ebből a hitemből mit sikerült elhitetnem, azt nem mindig érzem egyforma biztonsággal. De hát én még nemrégen kezdtem el a tündérséget, és nem könnyű dolog tündérnek lenni.
BÉKÉS. Nem bizony, kedves Szőke Éva, de higgye meg, a földi és színpadi tündéreknek is csak megnő a szárnyuk, és akkor aztán magasra repülnek. Ahogy most itt körülnézek, látom, hogy elfogyott a művészgárda. Zsebre tehetem a dugót, vége a játéknak. Vagy játsszunk még búcsújátszmát? Bóka László amúgy is – mint hallottuk – igen hajlamos az őszinteségre, dugjuk ki befejezésül, és kérdezzük meg tőle, hogy – miután az ötvenedik jubiláris előadás küszöbén áll a Hullámzó vőlegény – jól tette-e a Kamaraszínház, hogy előadta Tamási Áron darabját?
BÓKA. Azért, hogy nekem nem tetszik Tamási darabja, nem tisztelem kevésbé a színházat és a direkciót. Mert Tamási van akkora író, hogy minden darabja megérdemli a színpadot. S a magyar dráma válságát mégiscsak a magyar színpadi szerzők fogják megoldani s nem a kitűnő külföldi példák. Azokra is szükség van (mértékegységre is szükség van!), de elsősorban arra van szükség, hogy a magyar színpadon szakadatlanul kísérletezzenek a magyar szerzők.
BÉKÉS. Vagyis inkább a színházak kísérletezzenek szakadatlanul a magyar szerzőkkel! Viszont erre vonatkozólag is felállíthatunk bizonyos tapasztalati tételeket. A magyar színpadokon a felszabadulás óta eltelt két esztendőben bemutatott magyar szerzők lényegében három csoportba sorolhatók. Az első csoportba tartoznak a polgári „kisirodalom” kaptafára kapatott mesteremberei, akiknek szabványművei régebben az édesszájú közönség előtt komoly sikereket zsebelhettek be, de most sorra és vitathatatlanul megbuknak. Nem kellenek. Ezzel le kell számolni. Következik a második csoport: akik korszerű mondanivalót igyekeznek színpadi figuráik szájába adni, de az úgy fityeg ki a papirosalakok száján, „mint régi szentek szájából írt szalag kilóg”. Valóságos problémák, de nem valóságos emberek, és amit eljátszatnak velük, az nem színpadi valóság. A közönség érzékenyebb, mint sokan gondolnák. Ezek a szerzők és az ilyen darabok is sorra fagynak be a közöny zord levegőjében. És végül marad a harmadik csoport: az írók, akik akarnak is, és tudnak is szólani a mához és az örök emberhez, és akik, néha-néha csetlenek és botlanak is a színpad deszkáin, siker és taps köszönti azt, amit a jelennek és a jövőnek mondanak.
Vitában
1947 márciusától a Deák Zoltán szerkesztette Romeo és Júlia című színházi és művészeti hetilap főmunkatársaként jegyezte Tamási Áront. „A kultúra és a szellem szabad fórumá”-nak nevezte magát az újság, s ennek március 25-i, második számában jelent meg Tamási Áron cikke.
A napokban azt írták az újságok, hogy egy Vadkerti nevű öreg urat megölt egy ószeres ember. Vadkerti, bizonyára nagy szükségben lévén, könyveket akart eladni az ószeresnek, aki nagyon ragaszkodott a könyvekhez, de ragaszkodott ahhoz is, hogy olcsón vehesse meg azokat. Vevő és eladó között nagy volt az ellentét. Gondolom, az öreg urat lélek is köthette a könyvekhez: a gondolatok, az öröm és a fájdalom, miket a könyvek rejtettek kebelükben, értékessé tették számára az eladó portékát. De a tetszetős kiállítás – a gondos nyomás, a szép papír és a jó kötés – az ószeres tetszését is megnyerte: üzletet ígértek a mutatós könyvek. Ha csökönyös volt a kultúra öreg embere, még csökönyösebb volt a civilizáció ószerese. Harc kezdődött tehát, melyben az ószeres maradt felül. Olyan egyszerű volt a megoldás, mint egy „realista” színdarabban: az ószeres megölte az öreg urat. A harc eldőlt, a kérdés megoldódott, és a függöny összement.
Ez a valóság, de nem ez az igazság.
Az olvasó, aki megszokta, hogy csak a betűket olvassa, de nem szokta meg, hogy egy csepp történetben megérezze magát a tengert: ámulva kérdezheti magában, hogy ennek az olcsó történetnek mi köze van a színházi válsághoz.
Bár az ószeres, mint egy ijesztő fantom, ott ólálkodik színházi kultúránkban, mégsem mondom azt, hogy eme történet durva külsőségeit akarnám vonatkozásba hozni a színházi válsággal. Ami azonban több és vigasztalanabb: a színház is, mint ez a történet, egyre elszántabban és mindjobban eltévelyedve, a valóságot akarja elénk állítani, és nem az igazságot. Az élet otromba és buta valóságait, és nem a költői igazságot, mely egyedül tudná az embert alkalmassá tenni arra, hogy a valóság méltatlan és szégyenteljes eseményeit elsorvassza és végső fokon megszüntesse.
Amilyen mértékben kezdett megszűnni a színház, hogy a költői igazságot keresse és hirdesse, olyan mértékben közeledett a válság felé, mely napjainkban teljesnek mondható. Aki egyéni hivatását elárulja, büntetlenül az sem maradhat. Hát mennyivel inkább egy művészet, melyet az ember szellemi igénye azért teremtett, hogy őt az élet durvaságai között eligazítsa és megtisztítva, lehetőleg azok fölé emelje.
Maholnap nem kell újságot olvasnunk, mert a színházakban, hűségesen megelevenítve, megtaláljuk az újságok vezércikkeit, rémriportjait vagy viccrovatát. Könnyen s már-már fennhéjázó irodalmi igénnyel mondják erre, hogy ez a „realizmus”, holott egyszerűen az írói tehetség hiánya. Divatos bűvszó, melyet nem világnézet, hanem a képzelet hiánya szült, s amely mögött meglapulhat minden szürke írástudó, mint a „költészet” leple alatt az önképzőköri fűzfapoéta.
Azt hiszem néha, hogy az előttünk járó nemzedékben, mely a színes és néha romantikus riportot képviselte a magyar színpadon, csak egyetlen író volt, aki tudta és érezte, hogy mi, a színház. Ez az egy ember Molnár Ferenc volt. Ő is rájött arra, ami az íratlan törvényben foglaltatik: arra, hogy költő kell a színpadra is. Sajnos, sok kísérlet után ezen rajtavesztett, de a magyar drámairodalom tiszteletét mégsem a sikereivel biztosította magának, hanem költői kudarcaival. De mit csinál a mi nemzedékünk? Egyszerűbb és illetékesebb, ha erre nem az énekes madár felel, hanem a verebek.
Sokan azt hiszik, hogy a színház szellemi válságába az „egzisztencializmus” fog beleszólni. Ez lesz a megújulás. Sartre fog bennünket kivezetni Egyiptomból, botrányaival és olyan szellemi felfogással, mely szerint tehetetlen bábok vagyunk a Sors kezében. Az igét az antik istenek súgták neki, de nyilván a bal fülébe, mert ahogy ő az igét magyarázza, egyszerre felkapjuk a fejünket, és azt kérdezzük, hogy miképpen lett ily közönséges mindabból, ami valaha oly fenséges volt?!
Bizonyára nem Sartre fogalmazott így, hanem általa a kor, amelyben élünk.
A lap következő számaiban Kárpáti Aurél, Major Tamás, Illés Endre, Török Sándor és Apáthi Imre fejtette ki a véleményét, majd az április 15-i számban Tamási válaszolt vitatársainak. Terjedelmi okok miatt nem ismertetjük a vita menetét, ám Tamási válaszában utal a nevekre és az álláspontokra.
Ennek a lapnak március 25-i számában Színházi válság címen egy írásom jelent meg. A köznapi cím alatt a magyar színházi kultúra mai állapotára nézve tettem néhány jellemző megjegyzést. Így például azt írtam, hogy „a színház egyre elszántabban és mindjobban eltévelyedve, a valóságot akarja elénk állítani, s nem az igazságot. Az élet otromba és buta valóságait, s nem az igazságot… Amilyen mértékben kezdett megszűnni a színház, hogy a költői igazságot keresse és hirdesse, olyan mértékben közeledett a válság felé, mely napjainkban teljesnek mondható… Maholnap nem kell újságot olvasnunk, mert a színházakban, hűségesen megelevenítve, megtaláljuk az újságok vezércikkeit, rémriportjait vagy viccrovatát. Könnyen s már-már fénnhéjázó irodalmi igénnyel mondják erre, hogy ez a »realizmus«, holott egyszerűen az írói tehetség hiánya. Divatos bűvszó, mely mögött meglapulhat minden szürke írástudó, mint a »költészet« leple alatt az önképzőköri fűzfapoéta”.
Ebből a rövid idézetből is kiérezheti az olvasó, hogy nem a szokványos „színházi válságról” van szó, melyről igen gyakran hallunk és amelyből ritkán épülünk. Sokkal többről van szó! A szellem mai arculatának lényeges vonásaira esik egy-egy éles pillantás, amint éppen ez a szellemi arculat színházi világunk fényében villan elénk. A kérdésnek ilyen komoly és minden érdektől mentes megidézése indokolttá tette, hogy a Romeo és Júlia néhány komoly és szakértő ember véleményét is megkérdezze, vajon miképpen látják ők ezt az ügyet. Ilyen megkérdezésre szólt hozzá a kérdéshez ebben a lapban Kárpáti Aurél, Major Tamás, Illés Endre, Török Sándor és Apáthi Imre. Ezek a hozzászólások általában higgadt és emelkedett szellemben történtek; egyedül a Major Tamás véleménye volt olyan, hogy annak rokonszenves heve nemcsak jótékony fényt, hanem elhomályosító gőzt is árasztott. Azt hiszem, eredmény gyanánt megállapíthatom, hogy a hozzászólók véleménye a fölvetett kérdésben lényegében azonos. Először azonos a színház éltető elemére, a színpadi irodalomra vonatkozólag. Azonos és lesújtó, vagy amint Kárpáti mondja: „a drámának van válsága”, Apáthi szerint „a magyar dráma vajúdásban van”, s Török Sándor is találóan beszél erről, amikor így szól: „A színpadot vissza kell adni a tiszta szónak, az Igének.” Egyöntetűek a vélemények a kívánatos írói egyéniségre nézve s a színpadi művekre vonatkozólag, melyektől én megnyitó írásomban azt kívántam, s most a többiekkel együtt is azt kívánom, hogy ne „az élet otromba és buta valóságait állítsák elénk, hanem a költői igazságot”. Bizonyára jól mondja tehát Illés Endre, hogy „csak az írónak higgyünk”, s igazságot hirdet Török Sándor is azzal, hogy „végső fokon mindig az írónak van igaza”. S milyen tiszta és világos a szó, melyet Kárpáti mondott: „Költészet nélkül a valóság közönséges fotográfiává laposodik”, amiből nyilvánvaló, hogy drámai témának csak azt mondhatjuk, „ami a költői igazságot megkülönbözteti az élet valóságától”. Mily gyakran látjuk, hogy nálunk színpadi művekben ez egyáltalában nem történik meg! Ennek jellemzésére tettem én idézőjelbe a realizmus szavát, de idézőjel nélkül parlagi realizmust is mondhatnék, ahogy Illés Endre teszi, akivel együtt magam is mindig védelmére kelek a valódi reálizmusnak, mint ahogy a fűzfapoétákkal szemben is mindig védtük és védjük a költészet ábrázoló és megtisztító erejét. S mindezeken túl van még a fölvetett kérdésnek egy pontja, melyre nézve ugyancsak helyénvalónak látszik idézni a nyilatkozókat. Arról van szó ennél a pontnál, hogy a nyers mondanivalónak s különösen a mai idők anyagának formátlan eluralkodása szerencsés-e a mai színpadi művekben. Illés Endre szerint a dráma mai vajúdásában „fenyeget az anyag istenítése”; Török Sándor pedig azt mondja, hogy „az időket naiv buzgalommal túlkiszolgáló színház, ez költészettelen, s csak némelyek hiszik, hogy az új”. De még Apáthi Imre is, akit a legtöbb meggondoltság és óvatosság jellemez, még ő is felteszi a kérdést: „A mai (s tegnapi) anyag vajon magában hordja-e az örök életnek (az irodalomnak) a leheletét?”
Úgy gondolom, a fentiek után eléggé egyöntetűnek és egységesnek érezhető a kép, mely a színház szellemi válságának kérdésében most már előttünk áll. Ezt az egységes képet látszólag megzavarja a Major Tamás nyilatkozata, de ha szavainak nem indulatát érzem, hanem letisztított értelmét nézem, ő is majdnem teljesen egyetért velünk. Én sem mondtam mást, mint azt, hogy a „drámának absztrakciókra kell törekednie”, vagyis nem az otromba valóságot, hanem az abból levont, az abból kiáradó költői igazságot kell hirdetni. Ha köznapi szóval színházi válságról is beszéltem, ezt a válságot én sem tartom temetőnek, de nem tartom bölcsőnek sem, mert az a bölcső, amit Major Tamás csak most vél látni, megvolt mindig, lebegve minden válság felett. Tiszteletreméltó, sőt megható, hogy ezt a válságot azzal avatja Major bölcsővé, hogy a munkás gyermekét ülteti bele. Ám én nem elégszem meg ennyivel, mert az Igazság gyermekét szeretném ebben a bölcsőben látni. Ha egyebek mellett ezért volnék, más népi írókkal együtt, korszerűtlenül arisztokratikus, akkor az is maradok, mert az én igazságomat nem egy osztály hordozza, hanem egy nép; s nem a nemzetköziség, hanem az egyetemesség.
Ajánlatok az ötvenes évekből
Az ötvenes évek elejéről való vázlatok, szinopszisok s jelenetek következnek. Komor dokumentumok. Balett, táncjáték, operett, operatervek. Egyikőjük sem valósult meg. Az Énekes madár szerzőjének kétségbeesett ajánlkozásai ezek írói, színpadi jelenlétéért – és a megélhetésért.
Tamási jegyzete és vázlata először az Alföld 1987. szeptemberi (9.) számában jelent meg.
Tamási autográf jegyzete: „1950. jún. 20-án, Voinonnen társaságában tárgyaltuk ezt a témát. Neki nagyjából az volt a véleménye, hogy realitáshiányosságai vannak, fantasztikus, és a tündérek legyőzése sajnálatos. A jelenlévő operaházi társaság mind helyeselt neki.
Garaynénál voltunk együtt, Váci út 4. III.”
Hegyi tanyának vadregényes részét ábrázolja a szín. Középen egy tisztás völgy látszik, amely ragyogó csillagok alatt holdfényben fürdik. E völgy bal és jobb oldalán egy-egy tanyai ház áll, a völgy fölött egymás felé nézve. Az egyik ház ablakában és előrészén sok virág virít; a ház színe is üdítő. A másik ház a rendes és dolgos mindennapi életet mutatja. Eme két házon kívül, hátul a középen és egy magaslaton, várszerű kőház uralkodik, kevélykedve néz előre, le a két másik házba és a völgybe; ablakaiból is fény világol.
A virágos házacskában egy leány lakik, kinek a jelképe gyanánt egy őz áll a ház előtt. A másik dolgos házban egy legény lakik, kinek a jelképe gyanánt egy őzbak áll a ház előtt. A hátsó kőházban egy módos vénlegény, s ott egy hatalmas bakkecske áll a ház előtt.
Az őz, az őzbak és a bakkecske nagyon figyelik és lesik egymást.
Távolról zene hallatszik, amelyben a szerelem, az erdő és az állatok hangjai benne vannak.
Éjjeli madár repül át a völgy fölött; majd előbukkan egy tündér, ki áttáncol a völgyön, miközben kutatva figyel mindenfelé. S mintha jelt adott volna, innen is, onnan is tündérek bukkannak fel és suhannak át táncolva a színen.
Közben a lány virágos házának ablaka kigyúl.
A kőházból kijön a gazdag vénlegény, s virágkoszorút akaszt a bakkecske szarvára, hogy a lánynak vigye, akibe szerelmes. A bakkecske elhozza táncolva a koszorút, és odaviszi a leány házához az őznek, de az őz barátságtalanul fogadja. Incselkednek és veszekednek egymással. Kijön a lány, és a bakkecskét a virágkoszorúval visszaküldi a vénlegénynek.
A tündérek innen-onnan lesik, hogy mi történik.
Közben a dolgos legénynél is kigyúl az ablak. A legény kijön, és az őzbak szarvára akasztva virágkoszorút küld a lánynak. Az őzbak táncolva viszi a virágot, mit az őz és a lány örömmel fogadnak. Mindezt leste a vénlegény, ki dúlva-fúlva indul bosszút állni. Sánta és groteszk figurájával haragos bakkecske módra táncol-törtet, amin a tündérek is nevetnek. Bakkecskéjével a völgyben találkozik. Szarváról leveszi a virágot, s kábító kincseket szed elő. Ezeket mutogatva táncol a lánynak, ki fenn a tetőn, az őzzel együtt mulat rajta.
A bakkecske is segítséget táncol a vénlegénnyel. Ezen már az őz is nagyon mulat, és csúfolkodva utánozza.
A tündérek pajzánkodva figyelik a táncot, a kincs csillogása bűvöli is őket. Lassankint odagyűlnek, pajzánul táncolnak a kincsekért; majd a legszebb tündér is megjelenik. El akarja csábítani a vénlegényt, aki kérkedve, hogy a virágos lány is jól láthassa, néha egy-egy kincset odaad a legszebb tündérnek. Ez a kincsek után a virágkoszorút is szeretné.
Közben a lányban felébred a vetélkedés, és letáncol az őzzel együtt a völgybe. Le is győzi a legszebb tündért, mert legvégül a vénlegény neki nyújtja a virágkoszorút.
Ez óriási megdöbbenést okoz a tündérekben és nagy szívfájdalmat az őzbakos, dolgos legényben, ki a tetőről figyelt mindent. Most azonban, hirtelen elhatározással, az őzbakkal együtt lejön a völgybe. Bánatát és szívfájdalmát táncolja a lány előtt, az őzbakkal együtt. Ugyanakkor azonban a vénlegény és a tündérek dolga egyre komolyabbra fordul. Árulásnak tartják, hogy a virágkoszorút nem a legszebb tündérnek adta, hanem a lánynak. Emiatt mindjobban bosszúra lángolnak ellenük, és halálba akarják táncolni.
Ez sikerül is, mert lassankint valósággal szétszedik s majd halálba táncolják a vénlegényt. Mikor a holtteste már ott fekszik, akkor a lány a virágkoszorút összetépi és a halottra dobálja. Boldogan kezd táncba a szerelmesével, de akkor a tündérek, a vénlegény után, a lány ellen fordulnak.
S megindul a halálos harc a tündérek és a földiek között.
S miközben a bakkecske a vénlegény holtteste fölött mekeg, folyik táncban a nagy harc, melyben magukra vannak a szerelmesek, mert csak a két őz segít nekik. De mint az egyre erősödő riadó, megszólalnak egymás után a madarak és az állatok. Erre a házakból emberek kezdenek jönni, némelyik csak magára kapkodott ruhában; majd az erdőből favágók és pásztorok, egyik a másik után. Mind a tündérek ellen, a szerelmesek mellé állnak. A földi élet erős és változatos mozdulataiból olyan tánc árad, amely valósággal elsodorja a tündérek táncát.
A tündérek osonva elmenekülnek egymás után, csak a földiek förgeteges győzelmes tánca marad meg, melynek himnuszában a bakkecske mekeg a vénlegény holtteste fölött.
Budapest, 1950. június.
Egy magyar daljáték tervének vázlata
Először az Alföld 1987. szeptemberi (9.) számában jelent meg.
A tervezett daljáték tárgya és ideje egyaránt történelmi. Nevezetesen azt az időt szeretné felidézni, amelyet a magyarság a szabadságharc külső elbukása hónapjaiban átélt. Ennek az eseménynek jóformán csak a külső tényei rögződtek meg még a történelmileg jártas olvasóban is. Ez magyarázza meg azt a felfogást, mintha a katonai túlerő és az önkény előtt történt katonai meghódolással véget is ért volna a szabadságharc. Külső és messze sugárzó katonai eseményeiben valóban véget is ért. De vajon lényegében: magában a társadalomban és az emberi szívekben ez történt-e?
Erre a kérdésre határozottan tagadólag kell felelni.
Ilyen felelet szeretne lenni az Őszi csillagok című daljáték is.
Híven mutatná meg, hogy a letett fegyverek éléről az eszme és a hit milyen elemi és termékenyítő erővel fordult befelé, a társadalom útjain és ösvényein át a nemzet szíve felé. Vagyis a valóságban az történt, hogy más fegyverekkel nemcsak tovább folyt a szabadságért vívott küzdelem, hanem egyenesen erősebbé vált maga a gondolat. Oly erőssé, hogy jobban, mint eladdig, egybe tudta fogni a társadalom haladó erőit; sok helyen pedig lerombolta azt a választófalat is, mely a különböző társadalmi osztályok között addig fennállott. Erről tanúskodnak azok az események is, amelyek a bujdosás hónapjaiban igen gyakoriak voltak. A néppel való igazi és bensőséges találkozásról beszélnek ezek, sőt az emberi és a nemzeti testvéri együttérzésről. Az ilyen tények nyilvánvalóvá teszik, hogy a szívekbe és a társadalom különböző fészkeibe visszahúzódó szabadságeszmény, a zsarnokság nyomása alatt már akkor jövendő harcok távlatait rejtette magában.
Bihar vármegye délnyugati részén, az egyik falu majorjában áll egy udvarház. Ebben az udvarházban egy császári és királyi törzskar hadi irodája székel 1849. augusztus elején. A ház és gazdaság egy vármegyei nemescsalád fészke. A birtokot a család egyetlen lánya örökölte, aki egy osztrák származású cs. és kir. katonatiszthez ment feleségül. Egy lányuk született, akinek nevelésére nagy gondot fordítottak, s akinek érzelmi világa fölött, hogy a németekhez húzzon-e, vagy a magyar hon leánya legyen, mindig lappangó versengés folyt a szülők között. Az apa, mint őrnagy, nyugalomba vonult és ezen a birtokon gazdálkodott. Az anya egy 18 éves magyar diákot hozatott a házhoz, hogy a serdülő kislány tudományos és hazafias nevelését végezze. A lány 16 éves és a fiú 20, amikor fellángol a szabadságharc. Akkor az apa bevonul a nagyváradi 37. cs. és kir. gyalogezredhez; a fiatalember pedig beáll honvédnek, de a búcsú alkalmával megvallja szerelmét az ifjú kisasszonynak.
Így tehát csak az anya és a lány maradnak az udvarházban.
Múlnak a hónapok, s december elején az apa Csucsánál megsebesül és fogságba kerül. A fogságból megszökik és bujkálva hazakerül az udvarházba. Az egyik füle hiányzik, mert azt a csatában elvesztette. Mivel ismeretlenségben kell maradnia otthon, német nevén inas lesz a háznál. Meghunyászkodva, gyáván viselkedik. A felesége előtt megbánja, hogy fegyvert fogott a magyarok ellen, sőt túlzottan magyarkodik, dicsőítvén a szabadságharcosokat is. Ez már túl sok a feleségnek és a lánynak is. A kiábrándulás, mely a magyarság elleni harcnál kezdődött, emiatt folytatódik.
Így következik el augusztus (1849) hónapja, amikor német törzskar szállásolja el magát a házban. A férj akkor is titokban tartja kilétét, de sokat vívódik már a kettősség miatt, amely a német törzskar állandó jelenlétében hol magyar, hol pedig német érzelmeiben nyilatkozik meg. Ez a helyzet, amikor augusztus 13-án este megérkezik a hír, hogy Görgey Világosnál letette a fegyvert. Erre nagy öröm tör ki a törzskarban, s ebben a győzelmi ünnepben az inas férj már a németekkel tart, ami végső kiábrándulást okoz az asszonyban és lányban. De az esti ünnepség közepette váratlan esemény történik, mert a kisasszony nevelő diákja, mint honvéd hadnagy, egy fegyveres csapattal megjelenik az udvarháznál. Ő a csapat parancsnoka, s valójában azért jött, hogy az asszonyt és szerelmesét lássa, s ha szükséges, védelmet biztosítson nekik, esetleg elvigye őket. Van ebben a csapatban mindenféle szabadságharcos: egy Rulikovszky Kázmér nevű orosz, ki a szabadságharcosokhoz állott; egy tót és egy román; s végül egy 35 éves székely tűzmester, 14 éves tüzér fiával, kik ketten a Gábor Áron-féle ágyút is magukkal hozták. Amikor a csapat megérkezik, meglepetéssel veszik észre, hogy a német törzskar szállása van a házban. Mit csináljanak? Már-már kelepcében érzik magukat. A székely tűzmester bátorsága és találékonysága menti meg a helyzetet: látván, hogy az éberség hiányzik a németeknél, s hogy nagy mulatság folyik bent a házban, az ágyút az ajtó elé vontatják, s maguk fegyveresen betoppannak az ajtón, s miközben az ágyú csöve befelé mered a szobába, megadásra szólítják a mulató törzskart. Ezek megadják magukat, s a honvédok összeszedik a fegyvereket. Megtörténik a viszontlátás. Az asszonynak tetszik a merész dolog, s a kisasszonynak még jobban. A nagy örömben most együtt ülnek az asztalhoz, de a honvédok csak akkor tudják meg, hogy Görgey azon a napon már letette a fegyvert. Hüh, hát akkor rettentő baj van! S az a rettentő nagy baj mindjárt jelentkezik is a maga valóságában, mert kívülről masírozó német katonák éneke hallatszik, s a rengeteg katona egyre közeledik a ház felé. Ebben a fenyegető helyzetben a székely fiú találékonysága menti meg őket. A fiú ugyanis a német törzskari főnök katonablúzát hamar az apjára adja, hogy az apja legyen itt a német parancsnok. A németeket, törzskariakat hamar betuszkolják egy szobába, s már jön is a német csapat parancsnoka, hogy a törzskari főnöknek jelentést tegyen. A székely tűzmester fogadja a jelentést, s megparancsolja a németeknek, hogy rakják le a fegyvert a törzskar udvarán, s aztán oszoljanak szét a környéken, ki-ki mulasson, ahogy tud, mert vége van a háborúnak, de a derék magyarokkal mindenütt jól bánjanak. Amikor ez meg is történik, a sikeres tréfa és a nagy öröm után egyszerre érzik, hogy a bujdosás ideje szakadt rájuk. Az inas férj teljes rosszindulattal van irántuk, s most már, amióta megtudta a fegyverletételt, teljesen a németekkel tart. Az árulástól csak a felesége tartja vissza, illetőleg az a félelem, hogy akkor végleg elveszti a feleségét, akit szeret. Ebben a helyzetben úgy látják, hogy az asszony és a kislány is veszélyben forog: a diák hadnagy tehát azt tanácsolja, hogy az asszony és a kislány is induljon el velük bujdosásra. Az asszony azonban, történjék is bármi, a helyén akar maradni s most már nem mint feleség, hanem a háznak és a gazdaságnak az ura. Ez végleges szakítást jelent a férjjel, kinek az asszony azt mégis megengedi, hogy ott maradjon. Láthatólag azonban a székely tűzmester tetszik neki. A lányát is rábízza, kinek megengedi, hogy a honvédokkal együtt menjen a bujdosásba. Örök emlékül ott hagyják a szobában az ágyút, nemzetiszínű zászlóval letakarva. Aztán a kisasszonnyal együtt elmegy a honvédcsapat.
A hegyek s majd az erdős vidékek után kiérkeznek az alföldi síkságra. Ott már csak éjszakánkint mennek tovább. A nép között, ki segíti és ellátja őket, nem is tagadják, hogy bujdosó honvédek; máshol azonban kitalált ürügyet és foglalkozást mondanak, hogy az elfogatást lehetőleg elkerüljék. Az egyik éjjel pislogó tüzet vesznek észre, távol a pusztában valahol. Alföldi pásztorok, zsellérek és szegénylegények töltik ott az éjszakát, deszkából ácsolt tető alatt, a tűz mellett. Amikor a honvédek kikémlelik és megtudják, hogy kik éjjeleznek ott, bátorságosan odamennek a szegény pusztai emberekhez, akik eleinte gyanakodva fogadják őket, mert hiszen olyan idők vannak, hogy sohasem tudja a szegény ember, hogy kiben mi lakik. Lassan mégis megindul a szó, s amikor az emberek megtudják, hogy bujdosó honvédek a látogatók, elámulva nézik, hogy miért kell bujdosni a honvédnek a szabadságért való harc idején! Akkor mondják meg, hogy Görgey letette a fegyvert, s vége van a fegyveres szabadságharcnak. Döbbenten hallgatnak el a szegény magyarok, némán néznek a lobogó tűzbe vagy fel az égre, a kora őszi buzgó és biztató csillagokra. A közös bánatban eltűnik a különbség honvédtiszt és pásztor között, magyar, román, tót és orosz között. S amikor az együttlétben a remény is megemészti a bánatot, eggyé forrnak a reményben, és egyek lesznek abban a hitben, hogy eljön még az ideje a harcnak, amelyet együtt fognak majd megküzdeni.
Másnap, elhagyván a pusztai embereket, Szeged irányába mennek tovább. Két szekeres magyart találnak az úton, akik szekereikkel a hadból térnek haza. Szekereikre felveszik a honvédeket, s úgy haladnak Szeged felé. A város határában német őrök állítják meg a két szekeret, és fegyverek után kérdezősködnek. A két szekeres „fegyvertelen” válasza után megkutatják a szekeret, és a szalma alatt rengeteg elrejtett fegyvert találnak. Emiatt mindnyájukat lefogják és a várbörtönbe viszik, ahol mindenféle bűnözők között vannak. Az akkori haditörvények szerint szigorú büntetés vár rájuk, de ha ártatlanságukat a fegyvercsempészés dolgában bizonyítani is tudják, a fennálló rendelkezések értelmében besorozzák az osztrák hadseregbe s mint közlegényeket, Olaszországba viszik. Hamarosan sor is kerül arra, hogy a foglár kihallgassa őket. Abban egyeznek meg, hogy inkább a börtönbüntetést, mint az Olaszországban való katonáskodás: tehát nem mondják meg, hogy bujdosó honvédek. Amikor azonban elsőnek a diák hadnagyot hallgatja ki a foglár, kiderül, hogy a foglár nagyon jól ismeri a hadnagy édesapját. Amikor azt is megtudja a foglár, hogy a hadnagy és társai bujdosó honvédek, egyszerre váratlan dolog történik. A foglárból ugyanis hirtelen magyar hazafi lesz. Nagy örömében felrúgja a börtönbeli szabályzatot és a császári rendelkezéseket: behívja a feleségét és a két lányát, s kiadja nekik a parancsot, hogy a honvédek tiszteletére nagy vacsorát készítsenek. El is készül a vacsora, melyből a szabadságeszme jegyében nagy ünnepség lesz, melynek a végén a tót és a román honvéd megkérik a foglár két leányát is. Aztán a foglár ellátja őket megfelelő iratokkal, hogy azok birtokában akárhol szabadon járhassanak. Amikor megtudja, hogy a honvédek a bihari udvarházba szeretnének visszamenni, kocsikon és osztrák védelmi kísérettel ereszti el őket s velük együtt a két menyasszony lányát is.
Megérkezvén a bihari udvarházba, a ház asszonya nagy örömmel fogadja őket. Időközben annyi változás történt, hogy az asszony elvált férjétől, kit azonban megtartott inasnak. Boldog a tűzmester, mert a szerelmét és a jövőjét teljesedni látja a birtokon. A diák hadnagy is megkéri a kislány kezét, és megtartják az eljegyzést, melynek ünnepén a ház asszonya és a tűzmester ülnek egymás mellett; a férj pedig, mint inas, felszolgál az asztalnál.
Egy operai mű szövegének vázlata
Két falu fekszik egy völgyben, mely igen szép és termékeny. Munkával, megelégedve, békességben élnek az emberek benne. Nem is gondolnak arra, hogy ez másképpen is lehetne.
Érzékük, a leskelődő veszéllyel szemben, el is tompult már.
Nem veszik hát idejében észre, amikor egy „idegen” képében megjelenik a békebontó ember. Ennek az embernek olyan céljai vannak, amelyeket csak ármánykodó módon tud elérni. Vagyont akar szerezni. Erre a szerelem fondorlatait használja fel, és a rombolástól sem riad vissza. Természetesen vigyáz arra, hogy valódi céljait ne is gyanítsa senki. Maga a tudomány is alkalmas arra, hogy félrevezesse az embereket. Mivel alkalma kínálkozik arra, ilyen „tudományos” álarcban jelenik meg. Föl is tesz egy kérdést, látszólag jelentéktelen dologban. De a kérdés jelentőssé válik, mert megosztja az embereket. Két párt alakul. Mindenki ragaszkodik ahhoz, amit ő igaznak tud. Az egyik ember szembefordul a másikkal; majd az egyik falu a másikkal. Felborul a megszokott rend, felizzanak a szenvedélyek. S a szenvedély tüzében már meg is feledkeznek az emberek arról, hogy miből is indult a viszály.
Folyik a rombolás.
De az igazságnak, bármilyen vonatkozásban, hatalmas ereje van. Aki nemtelen céljai számára akarja félrevezetés céljából felhasználni, azt végül elpusztítja. Aki pedig érette áldozta életét, azt a halálban is fölemeli.
Egy pohár vízben játszódik le, ami a nagy tengeren általános érvényű. De hát ebben a pohár vízben is, magában a műben, valójában a béke és a háború kérdéséről van szó, lelkileg pedig az igazság és hamisság küzdelméről.
1951. III. 8.
Pálháza végében áll egy malom. A malom tulajdonosa Pál, még fiatal és jómódú ember. Egy hónapja házasodott. Feleségét egy környékbeli uradalom vadásza, egy Hergely nevű barátja ajánlotta neki. Úgy vette el. A malomházban a házasság egy hónapos fordulóját tartják. Békesség és boldogság lebeg mindenütt. A pálháziak nevében egy fiatal lány, a szomszéd Péterfalva nevében egy legény jelenik meg. Két galambot hoznak a házaspárnak. Ott van a péterfalvi Lengődi is, egy bölcs férfi, a malmos jó barátja s a galambhozó legénynek az apja. Megjelenik az uradalmi vadász is, Hergely. Ő egy bárányt hoz ajándékba. De négyszemközt számonkéri az asszonytól, hogy miért nem végzett valamit egy hónap leforgása alatt. Ugyanis a malmosné leánykorában szeretője volt neki, és azzal a céllal adta férjhez a gazdag malmoshoz, hogy az asszony elteszi a férjét láb alól, s akkor, a birtokkal együtt, ő fogja feleségül venni. Ebben a hangulatban kezdenek poharazgatni. A vidám beszélgetésbe folyton borsot vegyít a vadász. Ide és oda tereli a vidám beszélgetést, keresve az ürügyet, hogy a célja érdekében miképpen idézhetne elő olyan háborúságot, mely a malmos vesztét okozhatná. Látja, hogy Lengődi és a malmos a társaság legokosabb emberei, akik a maguk kedélyes módján mindig ellenkeznek egymással. Bármilyen kérdés vetődik fel ugyanis, az egyik többet akar tudni, mint a másik. Ebben az emelkedett hangulatban hirtelen azt a kérdést veti fel a vadász, hogy hány lába van a légynek. A malmos azt mondja, hogy négy; Lengődi azt, hogy hat. Ezen összekülönböznek, majd össze is vesznek. A szenvedély lángra gyúl, egymásnak megy a két ember. Ebben a helyzetben Lengődi mellé támasztja a fegyvert a vadász, de a malmos elkapja és Lengődit agyonlövi.
A malmos elbujdosik, hogy ne tudják a gyilkosság miatt elfogni. Rögtön egy elhagyott, nagy oszlopos és korhadó szénatartó épületbe megy, mely a két falu között elhagyottan áll. Itt a szénatartóban, a rothadó széna alatt húzza meg magát. Ekkor már ellenség gyanánt áll egymással szemben a két falu. Zászlót is csináltak már, hadi lobogót: egyik négylábú s a másik hatlábú léggyel. Történetesen mind a két fél ezt az elhagyott épületet szemeli ki főhadiszállásnak. Itt folynak a hadi tanácskozások. De a szerelmesek is itt találkoznak. Mindenekelőtt a malmosné és a vadász. Izgatott együttlétük alkalmával a vadász erőszakoskodni kezd az asszonnyal, aki már irtózik a vadásztól, mert az valójában egy ember gyilkosa; s a gyilkosság óta már szerelmes is lett a Lengődi fiába, ki a péterfalviak vezére, hogy az apja halálát megbosszulja. Itt, a szénagyűjtő épületben a malmos megöli a vadászt. Utána itt történik meg a két tábor között a döntő ütközet is, mely a péterfalviak, a „hatlábúak” győzelmével végződik. Az ütközetben teljesen rommá válik az épület. Csak most, a halottak és romok között vetődik fel a kérdés, hogy miért is volt valójában mindez!?
Alkonyatkor ugyanis a romok helyén megjelenik egy koldus, aki éjjelenkint itt szokott meghúzódni, a rothadó szénán. Megdöbbenve látja, hogy az épületet vadul lerombolták. Fájdalmas szívvel kesereg ezen. Kesergésére lassankint odagyűlnek az emberek, akik elmondják a koldusnak, hogy a légy lábai miatt nagy harc folyt, s abban a harcban rombolták le az épületet. A koldus mondja meg, hogy inkább egy legyet kellett volna fogni, és megnézni úgy, hogy valóban hány lába is van a légynek. Hát csakugyan. Fogjanak legalább most egyet. Mindenki hozzálát, hogy foghasson valahol egy legyet. De nem találnak legyet sehol. Az egész nép könyörög és imádkozik, hogy kerüljön egy légy. Végre a vadász holttestén, mely félrehúzva ott hever, találnak is egyet. Megvizsgálván a legyet, megállapítják, hogy hat lába van. Tehát Lengődinek volt igaza! S ott helyben, mint az igazság vértanújának, emlékművet emelnek Lengődinek. A fiát pedig, aki szerelmesével együtt ott áll, hős gyanánt tisztelik.
Följegyzés egy táncjáték meséjének vázlatánál
Főszereplők:
Domokos Ágnes falusi leány, híres szépség
Szunyogh Gellért, birtokos fia, nagy gavallér
Bors Márton, betyár, falusi legény
Színhely: a Dunántúl egyik faluja
Idő: 1848. május–szeptember
Az udvarházban, Szunyoghéknál, nagy vigalom van. Május első, virágos napját ünneplik. Az egész környék úri ifjúsága jelen van. Az idő délutánból estébe hajlik. Éppen kezdődik a táncos éjszaka. Híres cigánybanda húzza. Az ifjúság tánckirályfit választ. A versenyben egyenkint járják a táncot. A győztes Szunyogh Gellért. Ünneplik.
A szín változik. Az úri világ után a nép világát látjuk. Egy falusi porta nyitott csűrében folyik a falusi ifjúság mulatsága. Rongyos falusi cigányok húzzák. Legények és leányok csupa színben kavarognak. Itt tánckirálynőt választanak. A versenyben Domokos Ágnes győz. Táncában, szépségében valóban olyan, mint egy megejtő tündér. Ünneplik Ágnest. A legények esengenek érte, hogy a meginduló együttes táncban véle táncolhassanak. Ágnes Bors Mártont választja. Ahogy megindul a tánc, a Szunyogh-udvarházból egy csoport ifjú érkezik Szunyogh Gellérttel az élen. Vendégjogot kérnek. Tánc alatt Szunyogh Gellért elszökteti Ágnest. Nagy kavarodás. Megáll a tánc.
Új színen vagyunk. A Szunyoghék kertjében. A kertnek egy gyönyörű tisztásán. Holdvilágos éjjel van. A tisztás körül virágba borult fák. Az úrfiak az elrabolt tündérrel megérkeznek a tisztásra. Ágnest Szunyogh Gellért hozza, az ölében. A lány sír, de a szeme sarkából tetszik neki a kaland. A tisztáson, mint egy bús gerlicét, körüludvarolják. Mókás és megejtő táncokkal vidítják. Lassan meghozzák kicsit a kedvét. Az úrfiak körbefogják. A kör közepén Ágnes táncol. Az elbűvölő tánc alatt a falusi legények meglepik őket. Elöl Bors Márton, ki a többinek védelme alatt ölbe kapja Ágnest, és elviszik.
A falu nagy piacterét mutatja az új szín. Az egyik oldalon a falusiak gyülekeznek; a másik oldalon az úri világ. A falusiak sorfala előtt Bors Márton áll egy karddal; az úri népek sorfala előtt pedig Szunyogh Gellért, ugyancsak egy karddal. A két sorfal között bajvívás kezdődik. Bajvívás közben felhangzik a toborzók kürtjele. Az Ágnes vezetésével megérkeznek a toborzó huszárok. A bajvívás helyére a toborzási ünnepség lép. A zászló alatt Szunyogh Gellért és Bors Márton kezet fognak. A toborzás nagy tánccal ér véget, melyben a falusi és az úri világ egybeolvad.
Először a Film Színház Muzsika 1986. 21. számában (május 24.) jelent meg.
A gyermektelenség, illetőleg a gyermekáldás kérdéséről szól ez a kis mese, mely azt akarja példázni, hogy nemcsak a természet diadalmas törvénye, hanem az állatok jóindulata s maga a szerencse is hódol a gyermek előtt.
Erdő között vagyunk, egy kis tisztáson. Körül nagy fák között messziről tanyai ház látszik. A tisztáson ösvény vezet keresztül. Patak csörgedezik valahol, madarak rikkantanak, szólnak. Ropognak az ágak: előjön a medve, s utánatörtet-gurul három gyermeke, a bocsok. A medve leül egy tuskóra, a bocsok köréje állnak. Családi tanácskozás indul. Kiderül, hogy a bocsok nagyon éhesek, s szemrehányást tesznek az anyjuknak, hogy nem ad nekik elegendő módon enni. A medve vigasztalja őket: minden okot felsorol, ami megnehezítette abban az esztendőben a bőséges táplálkozást. Nem termett elég vadgyümölcs, a méhek sem voltak elég szorgalmasok, a pásztorok is nagyon vigyáznak az állatokra. A nagyobbik bocs különösen elégedetlen, még ezután is. Valami affélét talál mondani az anyjának, hogy minek a gyermek az olyan anyának, aki nem tudja kellő módon táplálni a gyermekét. Erre kiüt a családi perpatvar. A medve elhívatja a közeli tanyai ház tetejéről a maga igazolására a gólyát, aki hat-hét gólyafiával meg is jelenik, és bizony úgy dönt, hogy legyen csak mindenkinek minél több fia. A bocsok azonban a rókát hívják a maguk pártjára, akinek nincsen fia. A róka panaszkodik ugyan, hogy dísztelen és árva gyermek nélkül az élet, de azt a ravasz tanácsot adja, hogy ne búsuljon a medve, amíg emberek vannak, mert itt az ösvényen szoktak emberek járni: azokat meg kell lesni, s ha már erős medve valaki, akkor azokat az embereket meg kell enni. Hát ez tetszik a bocsoknak s a medvének, aki a nagyobbik bocsot ki is állítja az ösvényre, hogy lesse az érkező embereket. Maga pedig, a másik két boccsal, megbújik az erdőben, és várja a jószerencsét.
Gazdag falusi házban vagyunk. A gazdag ember és a felesége vásárra készül. Nagyon módosak, mert nincs nekik gyermekük. Nem is akarták, hogy legyen. Sok drágaságot készítettek elő, hogy azokat mind a vásárra viszik és pénzzé teszik, hogy még jobban gazdagodjanak. Sok tojást, kalácsot, mézet, tejfölt, csirkét, szalonnát és sonkát csomagolnak: Midőn már készen is lennének, megérkezik a szegény szomszédasszony, hogy ő is velük menne a vásárra, hátha ottan tudna valamit szerezni a családnak és a gyermekeknek. A három gyermeknek, akik vele vannak most is, mert otthon nincs kire hagyni, s így magával vinné a vásárra azokat is. A gazdag ember és a felesége nem örvend a szegény útitársnak, mert az olyan koldus csak bajt szerezhet, s az a három gyermek is csupa vesződés lesz az úton. A szegény asszony azonban megígéri, hogy inkább segít a gazdag embernek a sok csomagot az úton vinni, csak éppen mehessen a három gyermekkel. Hát jól van, elindulnak.
Ott vagyunk ismét az erdő között, a tisztáson. A nagyobbik bocs nagyon leselkedik, figyeli az ösvényt. Végre feltűnik a gazdag ember és a felesége, ahogy jönnek a sok kincs alatt roskadozva. Amikor éppen kell, szól a bocs az anyjának, hogy emberek jönnek. A medve kiugrik az ösvényre a két boccsal együtt, s megállítja a gazdag embert. A gazdag ember és a felesége rettentően meg vannak ijedve, s kérik a kegyelmet. Midőn látják, hogy nem segít a rimánkodás, azt mondja a gazdag ember, hogy jön utánuk egy édes húsú asszony, akinek még három gyermeke is van, vele jön mind a három. S milyen csemege lesz a három bocsnak az a három gyermek! Amíg így tárgyalnak-alkudoznak, csakugyan megérkezik a szegény asszony, ki a gyermekeit már a karján-vállán cipeli, mert elfáradtak szegények. Oda megérkezve leteszi a három gyermeket, akik örvendezve játszadozni kezdenek a bocsokkal. Mindjárt megszeretik egymást. Ezt látva a medve, a gazdag emberre még dobban megharagszik, hogy miért vádolta be a szegény asszonyt és a három gyermeket. Kibontatja a gazdag ember csomagjait, mind elveszi tőle a sok jó ennivalót, s azokat elosztja a bocsok között, akik a gyermekeknek is adnak belőle. A gazdag ember és a felesége puszta életét azonban nagy rimánkodásra meghagyja a medve, ha a gazdag ember minden héten elhozza a megfelelő eleséget, s ha a vagyonát a háromgyermekes szegény asszonynak adja. Ezt meg is ígéri a gazdag ember, mire a medve kezet ad neki, a bocsok pedig a gyermekekkel táncolni kezdenek.
Boldog nyárfalevél
Tamási Áron írása a kecskeméti bemutató műsorfüzete számára készült.
A kecskeméti bemutató alkalmából
Ezt a színpadi játékot két évvel ezelőtt írtam. Azóta ide-oda fújta a szél, ami nyilván nem a színdarab mondanivalója miatt történt, hanem a címében levő „nyárfalevél” miatt, mellyel a szél, amint tudjuk, játszani szokott. Már pedig, nem lehet tagadni, egy idő óta, s mostanság is, eléggé szeles a világ.
Bolydult volt a légkör akkor különösen, 1946-ban, amikor színpadi munkám eseményei történtek vagy történhettek. Sőt akkor volt igazán megbolydulva! S mint ilyen időkben, amikor új szelek űzik a régit, általában történni szokott: hát akkor is kavarogtak a szabályok, amelyek az emberi együttélés rendjét általában szabályozták. A régi rend, mely bajokat szült, összeomlott. Az omlás elemi ereje nemcsak a régi és igazságtalan társadalmi rendet zúzta széjjel, hanem megingatta az emberi együttélés erkölcsi szabályait is. Ha azt nézem, hogy ezekkel az erkölcsi szabályokkal visszaélt a régi rend, akkor ez is természetes. Csakhogy: az emberi együttélésnek vannak olyan erkölcsi szabályai, amelyek állandó jellegűek. Vagyis: semmiféle társadalmi rendben nem lehet nélkülözni őket. Ha tehát ezek a szabályok kárt szenvednek, akkor nem a bennük rejlő erkölcsi tartalom a hibás, hanem hibásak azok, akik visszaéltek vele.
A bizalom egyike azoknak az erkölcsi szabályoknak, amelyeket az emberi együttélésben nem lehet nélkülözni. Most azért említem egyedül a bizalmat, mert a Boldog nyárfalevél lényegében ezt kívánja, művészi formában, ábrázolni. Úgy látszik, hogy aránylag korán tettem, két évvel ezelőtt. Aránylag, vagyis színpadi formában. Mert a politikai közélet irányító gondolatai között már akkor helyet talált a bizalom kérdése. Persze, amíg az én „nyárfalevelemet” ide-oda fújta a szél, azalatt már irodalmi formában is többször beszéltek erről a kérdésről. Ami nemcsak helyénvaló, hanem örvendetes is.
Ennek az örvendezésnek a folyamatában látom a Boldog nyárfalevél bemutatását. Ami annál nagyobb öröm a számomra, mert egyben elégtétel is. A színház, ahol darabom színre kerül, a Katona József nevét viseli, keserű életének színhelyén. Ha ő küszködött, a sok engesztelés után talán magam is vihetek neki egy virágszálat: a bizalomnak egy vidám virágát. S hogy ezt elvihetem, köszönet a segítő társaknak: a színháznak és a játszó művészeknek; s akik a szellemi gondosságban ápolják őket: a város és megye vezetőinek.
Reményemet és írói kedvemet gyarapítanák, ha nem csalódnának a munkámban, melynek szép és tisztes hajlékukban helyet adtak.
Kecskemét, 1962. december 25.