Ősvigasztalás*
|
| Ments meg, Uram, minket az örök haláltól. |
| Ama rettenetes napon minden bajtól. |
| Midőn az ég és föld meg fognak indulni, |
| S eljössz a világot lángokban ítélni. |
CSORJA ÁDÁM
Maga elé mered, és énekli ő is.
| Reszket minden tagom, borzadok és félek; |
| földi pályát végzett szegény bűnös lélek. |
| Félek a naptól, mely vizsgálni fog s dúlni, |
| midőn az ég és föld meg fognak indulni. |
Erősödik a szél. Távolról mélyen dörög.
CSORJA ÁDÁM
Ó, be jól esett a lelkemnek!
BOTÁR MÁRTON
Tisztességnél egyebet úgysem adhatunk.
CSORJA ÁDÁM
Érdeme akaratunkat felülmúlja.
BOTÁR MÁRTON
Az egész vármegyét gyászba kéne húzni!
CSORJA ÁDÁM
Csak mi ketten s az ég borul.
BOTÁR MÁRTON
Hét falu harangjait zúgatni kéne!
CSORJA ÁDÁM
Csak a mi keservünk s a homály zúg.
BOTÁR MÁRTON
Nagy sereg siratóasszonyt érdemelne!
CSORJA ÁDÁM
Mi férfiakul vérrel siratunk –: nagyapám az ősidőkből így beszélte.
BOTÁR MÁRTON
Vért a tűzre, s bolondul hiszünk felette.
Távolról dörög.
CSORJA ÁDÁM
Népünk gyökere mégis szakadozik, s hogy újak verődjenek, nem jár reá az idő.
BOTÁR MÁRTON
Bizon, nem járt se reád, se reám: nagy erőnk magtalanul lobogott, mint az őscifraság.
KISPÁL JULA
Szinte futva jön. Lenge ruhában, mezítláb. Még az ajtónál kezdi, félénken, kérve. Kedves nevelőapám, nyugot felé zeng az ég, s én félek.
BOTÁR MÁRTON
Kezét kinyújtja. Gyere hozzám, édes leánkám.
KISPÁL JULA
Odaáll. Az apja haját simogatja.
BOTÁR MÁRTON
Napjaimban már csak te hullatsz egy-egy kicsi fényt…
CSORJA ÁDÁM
Julához. Ha téged látunk, legalább eszünkbe jut az öröm.
KISPÁL JULA
Maga elé néz s elgondolkozik. Eddig már a csillagokon is túl jár…
BOTÁR MÁRTON
Elbúcsúztunk a jóízű beszédtől.
CSORJA ÁDÁM
Julához. Be szépen elsirattad… Látod-é, nekem könnyem sincs: én vagyok az igazi árva…
KISPÁL JULA
Odamegy Ádámhoz. Végtelen gyengéden simogatja őt. Meglátja: én megenyhítem a kend árvaságát: ételünkből örökké hozok, inget is szövök, veteményezek, s még a házat is kiseprem… Botárhoz. Úgy-é, kedves apám, egy családba olvadunk?
BOTÁR MÁRTON
Úgy fiam, úgy.
CSORJA ÁDÁM
Mi megérett virágok vagyunk immár: hull a levelünk, s a fejünk lekonyul. Te vagy a megmaradó illat.
BOTÁR MÁRTON
Ő a madarak éneke hajnalhasadáskor, ő a felkelő nap, minek világánál látjuk elfutni az örömet… Ő a csillag, s mi vagyunk a pásztor.
CSORJA ÁDÁM
A síró pásztor kiül a mezőbe, karjait a csillag felé nyújtja s megindul. A Jula fejét magához húzza, csókolja a haját. Te vigasztalás – te remény – te meleg aranyház…
BOTÁR MÁRTON
Odamegy, hozzájuk hajol, a fejük csokorban van. Ádám, mi ketten két mohás kő vagyunk a tiszta víz fenekén… Kicsi Jutám, te vagy a csillogó fény felettünk a vízen – úgy-é, nem hagysz el soha?
KISPÁL JULA
Soha… Ameddig szívem melege tart, addig van az én országom – kívánni se tudnék többet.
CSORJA ÁDÁM
Kicsi Jula; te pogányságunknak gyógyító vesszeje… Ó, be jó külön világban élni!
KISPÁL JULA
Halkan sír.
Csend.
Fák mozognak, messziről villámlik s dörög.
BOTÁR MÁRTON
Feláll, kifigyel az ablakon, a Jula kezét megfogja. Gyere, édes leánkám, mert készül az üdő.
CSORJA ÁDÁM
Mégis én vagyok az igazi árva!
KISPÁL JULA
Maradjunk itt, kedves apám!
BOTÁR MÁRTON
Hajlékunkat ne hagyjuk el. A bárányokat valami nehogy érje.
CSORJA ÁDÁM
Mintha csak most jöttem volna ez új országba messziről…
BOTÁR MÁRTON
Vigasztalódj, Ádám ecsém!
CSORJA ÁDÁM
Csendes nyugodalmat!
Botár Márton s Kispál Jula elmennek.
CSORJA ÁDÁM
Az ajtót retesszel bezárja. Visszaül a földre. Most jöttem átal a nagy hegyeken, Keletről. Széles országból szomorú országba… Csak egy jelem van immár ezen árvaságban: te vagy a jelem, hamu, s benned mindenem, mit föld, ember és tűz adott. Te vagy a világ, s te vagy hazámnak határa: őrizni foglak öröklött erőmmel s áldani hittel… Te vagy hazámnak határa. Alugyál velem, éljél velem, örökké maradj velem! Az ászokból idehoz egy hosszú, barna posztószokmánt, a fal mellé leteríti, a fazakat ráteszi, maga is ráfekszik, arcával szembe a fazékkal.
Jobban zúg a szél. Már közelebbről dörög.
CSORJA ÁDÁM
A madarak is elültek. Nem vigyáz senki a földre. Csak a fák lengenek, mint a zászlók. Szél lengeti, föld megöleli. Megöleli, mert ő táplálta, s az övé. Madarak elültek, emberek alusznak. Föld termi a vizet s virágot. Föld termi a tövist, Isten termi az embert. A tövis s az ember együtt termik a bért. A halál csendességet terem. Így múlik az idő. S aztán a csendességben megjajdul az asszony, s termik a gyermek, aki ismét elrontja a csendet. Azután járni kezd, s megy azonegy irányba, ahogy világra jött, s elejébe érkezik a halálnak. S akkor átalmegy a tűzön, s nyomában termik ismét a csend… – Felül. Nagy haja összevissza. Hajlékomban elszáradt a hang, s kiszikkadt a tűz. Én vagyok a bujdosó hegedűs, ki járok a hunn halottak felett, s akit sorvaszt enmaga halottas éneke. Én vagyok a száradó mag a tűzzel s vízzel barátkozó nemzetségem sírján, mert nincsen asszony, ki értem belejajduljon a csendbe, teremvén gyümölcsöt nekem, az én nevemre… Arca szenvedőn vágyakozó, karjait kinyújtja. Asszony! Asszony! Jaj, már én maradtam egyedül a Csorják közül! Ó, ad-é nekem valaki asszonyt, aki megáldjon engem egy legénkegyermekkel?! Ó, be erős vagyok, ki ad? ki ad?! Feláll térdre, és könyörögni kezd.
Örökké élő Isten, ki ülsz az égben, adj nekem asszonyt, aki megáldjon!
Hatalmas Isten, aki gondozod mindenek életét, adj nekem asszonyt, aki engemet megáldjon!
Énistenem, tűznek királya, napnak és csillagoknak hordozója, vizeknek ereje, régi Csorjáknak Istene, adj nekem asszonyt, ki egy legénkegyermekkel megáldjon!
Az eső megered.
Benned bízom, népem Istene, ki a hadakat is életre vezérled, ki néped elültetett erejét öntözöd és kitermeszted gonddal, kinek nincs szándéka gyönyörködni a pusztulásban. Már gyermekkoromban a Te nevedet hirdettem társaimnak, kedvedért szakadtam el a világtól, s követtelek a vizek forrása felé, hogy Veled együtt lakjam, s búsongásodban részem legyen. Te vagy a szikla, mely erejében megnyílik s életet hirdet. Az erdők csendje a Te lelked, záporok szemedből hullnak, Neked áldoznak harmattal az egek, vadak ereje Téged dicsér, virágok illata nem hagyott el. Forrásvízzel mosom le az új világ mocskát magamról, hogy meg ne vess. A szálló madarakat tiszteletedre tanítom, s bejárok hosszú földeket, s hirdetlek Téged, mint egy árva táltos, csak adj nekem asszonyt, kinek vére találjon az enyémmel, s adhasson nekem egy fiat, hogy tisztelő néped ki ne vesszen!
Benned reménylek, s áldozok Neked igaz természetem szerint, s Te adj nekem egy ősszékely asszonyt, ki a csendet jajszóval felvirágozza, oltalmad alatt megszületvén kicsi Csorja Ádám, s apjának értelmére fakadva, tiszteletedet terjessze tovább szóval, cselekedettel s vérével fiai útján…
Ó, adj nekem egy ősvérű asszonyt, mert csak Téged szeretlek, Tünemények igaz Istene, s hűségemet Neked őrzöm erdei lakomban…
Ó, adj erőmnek ősszékely asszonyt, én régi, igaz Istenem!
Hátradől a falhoz. Mintha tenger vággyal hívná.
Kispál Jula, te édes leánkám!: gyere, légy te az ősszékely asszony! Gyere, áldj meg engemet s népemet!
A fazakat kezébe veszi.
Véremnek fele: bátyám, Csorja Ambrus, hammadon keresztül kérlek, járj közbe a mi Istenünknél, hogy ne vesszünk el utód nélkül mind a ketten. Kispál Julát szállja meg a lelked, s ébresszen benne vágyat erőm után, hogy fusson hozzám, s áldjon meg engem egy legénkegyermekkel! – Jóságodért megsiratlak a véremmel, csak hallgass meg! hallgass meg! s légy segedelmemre! Karján felszakasztja az inget. Hammadra véremet eresztem… Körülnéz, feláll, az ászoknál megtalál egy kést: veszi, s visszamegy. Leül, a fazakat maga elé teszi, karját föléje tartja. Így sírtunk mi eddig is az igaz Isten tetszése szerint. Karját megvágja: sűrű cseppekben jön a vér, mit a hamura ereszt. Ó, be jó sírni…!
Döngetik az ajtót.
CSORJA ÁDÁM
A kést a falba üti.
Jegyző, Falusi bíró, három hajtólegényke: Gazsi, Dénkó, Gergő az ajtón kívül.
JEGYZŐ
Döngeti az ajtót. Csorja Ambrus, eressz bé!
CSORJA ÁDÁM
Odanéz, de még mindig csorgatja a vérét.
FALUSI BÍRÓ
Üti az ajtót. Csorja Ambrus, eressz bé! Ereszd bé a komádot!
CSORJA ÁDÁM
Csorja Ambrus elköltözött.
FALUSI BÍRÓ
Hát ki van benn?
CSORJA ÁDÁM
Karján az inget lehúzza. Fazakat a fal mellé teszi. Itt az öccse: Ádám.
FALUSI BÍRÓ
Hát eressz bé, Ádám! Súj egyen meg, ehelyt az eső üt agyon!
CSORJA ÁDÁM
Az ajtóhoz megy. Ki van ott?
FALUSI BÍRÓ
Tán ma születtél, hogy nem üsmersz, Ádám?: hát eppen Albert Zsiga, a bíró. S főleg a jegyző úr is.
JEGYZŐ
Én vagyok, Csorja Ádám, a községi jegyző, de felerészben elvitt már a víz.
CSORJA ÁDÁM
Karján az inget igazgatja. Nyitom, hogyne nyitanám!
FALUSI BÍRÓ
Gazsit feddi künn. Fogd a lábát, te kecskebéka, mert elszakad a füle, s osztán suta lesz.
GAZSI
Vajon álmában nem rúg-é meg?
CSORJA ÁDÁM
Csattantja a reteszt, s kinyitja az ajtót.
JEGYZŐ
Belépik. Jó estét, Csorja Ádám! Vendégeket hajt az eső. Kezet fog. Rázza magáról a vizet.
FALUSI BÍRÓ
Még künn. Úgy no, a lábát. S húzzátok ide bé, a házba. Bélépik. Jestét, Ádám. Egy pillantásra jól megszapula az idő. Kezet fog. Ruházatjáról csorog a víz. Kalapját leveszi, s karimájáról ereszti a vizet.
Gazsi s Dénkó egy lőtt vadkant húznak a szobába.
GERGŐ
Hátulról biztatja. Húzzátok, mert nekünk hizlalta a mennyei gazda.
CSORJA ÁDÁM
Készíti a két csutakot. Üljön le, jegyző úr, s szegény hajlékomért ne vessen meg. A bíróhoz. Kend is telepedjék le, Zsiga bácsi.
DÉNKÓ
Ennye, ne te, né!
FALUSI BÍRÓ
Mi a, hé?
DÉNKÓ
Pillogtat a kan.
FALUSI BÍRÓ
Akár énekeljen is, csak eppen el ne fusson.
JEGYZŐ
Fegyverét a falhoz támasztja. Kabátját leveti, s rázza róla a vizet.
FALUSI BÍRÓ
Fegyverét szintén a falhoz támasztja.
A legénykék az ajtó mellett falhoz fordítják a vadkant. Gazsi és Dénkó ráülnek.
JEGYZŐ
Legén, de jókat pillantott!
FALUSI BÍRÓ
Pedig nem ígértük neki a szalonnát, mint a cigány.
GERGŐ
Furakodik, hogy ő is leüljön a kanra. Eresszetek oda, én szenvedtem jeccséget miatta.
DÉNKÓ
Nyughass, mert felébred a kan.
FALUSI BÍRÓ
Gergőhöz. Majtég lövök neked is, hogy mire ülj.
DÉNKÓ
Gergőhöz. No hallod-é?: Zsiga bá’ meglő egy csutakot neked.
JEGYZŐ
A tűzhelyhez megy, s fázódozik. Egy kicsi tűz jó lesz vala…
CSORJA ÁDÁM
Engedelmet kérek, de ma este eszembe se jutott.
FALUSI BÍRÓ
Szomorúnak látszol, Ádám.
CSORJA ÁDÁM
Elhagytam biza minden kedvemet.
FALUSI BÍRÓ
Rosszat sejtve. Ambrus komám hol van ilyen rusnya üdőben?
CSORJA ÁDÁM
Messze van… Igen messze…
A három legényke egymás között.
GAZSI
Gergőhöz. Mondj egy „messzé”-t!
GERGŐ
Hát túl az óperencián.
FALUSI BÍRÓ
Ádám, titeket talála valami?
CSORJA ÁDÁM
Minket a nagy Valami talála meg.
GAZSI
Hát én jobbat tudok: a csillag háta megett ami hely van: azt.
JEGYZŐ
Hát add elé, hadd segítsünk rajta.
DÉNKÓ
Nem tuttok semmit.
FALUSI BÍRÓ
Mégis furcsa a dolog… Beszédedet mért sajnálod?
GAZSI
Dénkóhoz. Hát tuggy te, lám?!
CSORJA ÁDÁM
Itthagyta ezt a világot.
DÉNKÓ
Hát a mennyország túlsó szegeletje van a legmesszébb: onnét telefonyálni se lehet, még a főkapuhoz se.
JEGYZŐ
Bután néz.
Legénykék kacagnak.
FALUSI BÍRÓ
Megütődve. Meghót-é?!
CSORJA ÁDÁM
Fejével felel.
GAZSI
A „Meghót-é” szót elkapja, s kíváncsian a férfiak felé jön.
Aztán Dénkó, s utána Gergő is. – Bámulva lesik a szót.
FALUSI BÍRÓ
Ó, mit ejtél ki, Ádám!
CSORJA ÁDÁM
Csak a szomorú emlékezés maradt utána.
DÉNKÓ
A jegyzőt félénken oldalból megérinti. Ki hót meg, instálom?
FALUSI BÍRÓ
Még a napokban kaszálni látták…
JEGYZŐ
Dénkóhoz bosszúsan. A vén pék! Most hallgass!
FALUSI BÍRÓ
S még vén se volt, csak velem egykorú…
JEGYZŐ
Furcsa halál az egész.
FALUSI BÍRÓ
S még tudtunkra se essen eddig!
DÉNKÓ
Az arcáját fintorgatja a jegyzőnek hátulról.
CSORJA ÁDÁM
Ma este hagyta itt a világot…
GAZSI
Ádámhoz megy. Ádám bácsi, ki?
CSORJA ÁDÁM
Gazsit megsimogatja. Az én bátyám, fiam –: Csorja Ambrus.
Legénykék igen elszomorodnak.
JEGYZŐ
Keresi a holtat.
FALUSI BÍRÓ
S hol fekszik, Ádám?
CSORJA ÁDÁM
Nem fekszik sehol…
JEGYZŐ
Furcsa halál az egész.
CSORJA ÁDÁM
Felveszi a fazakat, egyik kezével belenyúl, s a vért a hamuval összekeveri, hogy észre ne vegyék, azután a Bíróhoz viszi. Ez az ő kopossója…
FALUSI BÍRÓ
Nézi Ádámot értelmetlenül.
JEGYZŐ
Hol Ádámot, hol a fazakat nézi. Ennek az esze meghibádzott…
A három legényke szájat tátva bámul.
CSORJA ÁDÁM
Ez testének maradéka.
FALUSI BÍRÓ
Csakugyan eszeden vagy-é, Ádám?!
CSORJA ÁDÁM
Elhammasztottam…
FALUSI BÍRÓ
Kezeit összecsapja. Szent Úristen!
Mindenkibe beléreked a szó. Szünet.
CSORJA ÁDÁM
Egy órával ezelőtt. – Itt a tisztáson. Egyességünk szerint.
FALUSI BÍRÓ
Maga elé hullatja. Elégette… A komámot…! Nagy tudós embert… Tegnap ember, ma csontjának hamma egy fazékban… Mint a törökbúzaliszt… vaj a köménmag… vaj a szitált füveny…
A legénykék naiv csodálkozással a fazakat bámulják.
CSORJA ÁDÁM
A tűz a kiváltságosok temetője.
JEGYZŐ
Félrefordul. Ilyent ember nem hallott. A mai világban…
GAZSI
A másik kettőhöz. Nem kicsi dolog.
FALUSI BÍRÓ
Különös ember vót…
CSORJA ÁDÁM
A tűz a visszatérésnek dicsőséges útja.
JEGYZŐ
Különválva, magában. A szívem a torkomba jött. Az eszemet nem tudom kézhez kapni.
DÉNKÓ
Én jól üsmertem Csorja Ambrus bácsit: a papnál is szebb szavú ember volt.
FALUSI BÍRÓ
Nagy dolgot cselekedtél, Ádám.
DÉNKÓ
De én még jobban üsmertem. Sokszor háltunk egy tűz mellett. Gergőhöz. Úgy-é te is ott voltál, Gergő?
JEGYZŐ
Kezeivel is nyugtalankodik. A pogány vér kiütött…
GERGŐ
Eppen ott. Gazsihoz. S hadd el, milyen közel tartotta a fejit a tűzhöz. Mondtuk neki, hogy: eccer langba borul, Ambrus bá’, a nagy haja! – s ő azt mondta rea, hogy: ne féjetek, mert én jóbarátos vagyok a tűzzel.
FALUSI BÍRÓ
A fazakat elveszi, a lámpához viszi, s nézi.
JEGYZŐ
Úgy-é no, mire jutott a keresztelő víz!
GAZSI
Nem gyermekjáték!
CSORJA ÁDÁM
Leül a csutakra.
FALUSI BÍRÓ
Nézi a hamut. Ambrus komám – ó irgalmas Isten! – szép szavadot bélepte a hamu… Arcád esszeromlott, nem süti már többet a kelő fény.
GERGŐ
Nagy szomorúan elgondolkozik. Ambrus bácsit eltüzelték, mint a bükkfát…
JEGYZŐ
Hümget. No, most légy Jegyző!
GAZSI
Immár bizonyosan nem tudja senki, hogy mi székelyek honnét eredtünk… Jaj, de szépen tudta ő, s nem fogyott ki soha a szóból…
DÉNKÓ
Önérzetesen ütögeti a homlokát. Ne féj, mett nekem még a fejemben van.
FALUSI BÍRÓ
A fazakat visszaadja Ádámnak. Nem e világba való ember volt. Nyugossa meg kivételesen az Isten.
CSORJA ÁDÁM
A fazakat a fal mellé teszi a szokmánra. Visszaül a csutakra.
JEGYZŐ
Sétálni kezd a szobában. Vesbe-vesbe megáll, s gondolkozik. Bé sem volt jelentve. Meg sem kémlelték a holtat. Pedig törvény is van.
FALUSI BÍRÓ
Félrevonul. Búsong. Velem egykorú volt… Még utolérhetem… – Ma vagyunk, s holnap nincsünk.
A három legényke Csorja Ádámot közrefogja.
GAZSI
Kíváncsian. Szeretettel. Ádám bácsi, magik elegyezték szépen a dolgot?
CSORJA ÁDÁM
Mi el, édes fiam.
HÁROM LEGÉNYKE
Egyszerre. Ó, bár hallottuk vóna!
DÉNKÓ
Legalább tanótunk volna belőle.
GAZSI
Hogy égette el, Ádám bácsi? Nagy-nagy tüzet rakott?
CSORJA ÁDÁM
Nagyot biza, édes fiam.
GERGŐ
Bükkfából-é, vaj cserefából?
CSORJA ÁDÁM
Bükkfából, fiam, hosszú kaszajfából. Mint az oltárt, úgy.
HÁROM LEGÉNYKE
Egyszerre. Ó, be szép lehetett!
DÉNKÓ
Még annál is szebb, barátom!
JEGYZŐ
Vizsgálja a fazakat. Tiszta hamu. Meleg hamu. Ilyen hamu nem égett mostanában a környéken.
DÉNKÓ
A másik kettőhöz. A má halál, lássátok-é?! Nem belé a mocskos földbe, hanem a szép piros tűzbe! Úgy sem érzi az ember, még annyit se, mint a bolhacsípést…
CSORJA ÁDÁM
Megöleli s megcsókolja Dénkót. A másik kettő is odabúvik: azokat is meg.
FALUSI BÍRÓ
Búsong. Elszállunk a világból, mint a tünemény. – Kivirjad, s bésetétedik. – A nap kurta.
GAZSI
Csak vénülhessek meg, ne féjjetek, mert én is úgy hagyományozok.
DÉNKÓ s GERGŐ
Egyszerre. Én is!
GAZSI
Én a testem hammát anyámnak hagyományozom.
FALUSI BÍRÓ
Jön feléjük. Ne beszélj, fiam, ilyeneket. Jut még idő arra. – Meghótnak földben a helye.
Három legényke továbbhúzódik a szóra.
DÉNKÓ
Aki fél a tűztől, annak ott is jó.
FALUSI BÍRÓ
Béka legénkéje, ne tudóskodj. Ádámhoz. Látod-é, már bennük van?!
JEGYZŐ
Ádámhoz jön. Nem hagyhatom szó nélkül a dolgot, Csorja Ádám. Viselkedése hivatalos. Ebből baj lesz, mert a halott embernek is törvénye van.
CSORJA ÁDÁM
Elmúlás a törvénye.
HÁROM LEGÉNYKE
A szokmánra telepedik.
FALUSI BÍRÓ
Jó, jó, Ádám ecsém, de a könyveket is igazítani kell.
CSORJA ÁDÁM
Éltiben nem sokat gondoltak véle. Most egyszerre becsüs lett.
A legénykék sorra nézegetik a fazakat, szagolgatják is. Közben pusmognak.
GAZSI
Lássátok-é, mi lesz az emberből?: mint puskapor, csak eppen hogy bé nem gyúl, hanem inkább aszalódik össze.
JEGYZŐ
A falu az én kezem alá tartozik. Nekem mindenkiről számot kell adnom.
GERGŐ
Hát biza, ilyen az ember: a fazékból táplálja fel magát, s visszakerül oda.
CSORJA ÁDÁM
A mi életünket senki nem tudakolta.
JEGYZŐ
Akárhogy s mint van, de vizsgálat alá kell vennem a dolgot.
CSORJA ÁDÁM
Hirtelen feláll. Hát vizsgálják! Fel a császárig! Én az Istennek adok számot, s nem embernek, s nem jegyzőnek, s még nagyobb úrnak sem. – S egyébként is: éltiben nem kedveskedtek neki, nagy esze itt száradott el az erdő között. Most már nyugalomra tért, s ne bolygassa senki.
HÁROM LEGÉNYKE
Közösen a „Miatyánk”-ot mondja.
FALUSI BÍRÓ
Annyi igaz, hogy esze volt jócskán.
JEGYZŐ
Csakhogy külön Istent tartott, s a jámborokra azt mondta nyíltan, hogy azokat a sok kétszínű pap s a cudarul hazug betűvetők letérengették az igaz útról. Önérzetesen Ádámhoz. Úgy igaz-é, vagy nem?
CSORJA ÁDÁM
Úgy igaz, mert úgy mondta. S úgy igaz, mert úgy mondom én is.
JEGYZŐ
Hát jól van. Ennyi elég volt. Papirosat, ceruzát vesz elé, a bírót megfordítja, papirosat a hátára teszi, írásra készen. Csorja Ádám, ezennel hivatalosan felszólítlak, hogy fülétől farkáig mondd el a halálesetet.
CSORJA ÁDÁM
Az én hajlékom hivatalos szavakat nem tűr.
FALUSI BÍRÓ
Mondd el, Ádám ecsém, hát a jegyző: jegyző, s mi emberek vagyunk.
CSORJA ÁDÁM
Végóráján a hammasztást elhanyományozta nekem.
JEGYZŐ
Ír s közbeszól. Valaki hallotta-é?
CSORJA ÁDÁM
Hallotta az Isten.
JEGYZŐ
Tanú kellett volna. Így ki hiszi, s ki nem.
CSORJA ÁDÁM
Amit én mondok, az igasság, mint reggel a fény.
FALUSI BÍRÓ
Azt merem én is állítani, hogy igaz a fajtád.
JEGYZŐ
Bíróhoz. Ne mozogjon, maga, Zsiga bá’, mert nem tudok írni.
FALUSI BÍRÓ
Nyugodtan megfordul. Hát tanóljon meg az úr.
JEGYZŐ
Jól van, jól. Nekem a törvény parancsol. Megfordítja ismét a bírót. Mondd tovább, Csorja Ádám, az esetet.
CSORJA ÁDÁM
Én kívánságát bétöltöttem: hólta után mingyárt összehordtam az oltárt, kivittük, elégettem, s a hammát két markommal a fazékba raktam. Ennyi az egész.
JEGYZŐ
No, no, azt a szót mondád, hogy „kivittük”. Úgy hát valaki mégiscsak volt itt?!
CSORJA ÁDÁM
Kispál Jula s én vittük ki.
Három legényke idegyűl.
JEGYZŐ
Ír. Ez egy. – A Botár fogadott leánya, úgy-é?
CSORJA ÁDÁM
Ehelyt laknak a veres fedelű házban.
FALUSI BÍRÓ
Megfordul. Micsoda leány az, jegyző úr. Csak Marci nem adja férjhez, mert fejérnép nélkül dísztelen a ház.
JEGYZŐ
Az mind nem tartozik ide. Csak a számítódik, hogy az leány, Ádám még legény, s ketten titkon égették el a hóltat.
CSORJA ÁDÁM
A vér elönti. Hej, hogy az a Jóisten le nem száll az ilyen beszédre! De nekem nincs jegyző, nincs úr s nincs irgalmam, ha így elfacsarja a szót.
FALUSI BÍRÓ
Csillapodj, Ádám ecsém, a jegyző úr a törvény embere, s annak csak esze kéne legyen, de szíve nincs.
JEGYZŐ
Bíróhoz. Maga ne tudóskodjék, hanem tartsa szem előtt a törvényt.
CSORJA ÁDÁM
Kesergőn. A Csorják emberek voltak örökké. Nem nadrágos ördögök, csak emberek, Albert Zsiga bíró. Mutatóujját fenyegetve lógatja. Becsületben társai az igaz Istennek, mezítláb s ehezve is egyenes úton járók. – Vigyázz, ember, ki ítélni akarsz az utolsó Csorja felett!
A három legényke Csorja Ádám körül húzódik, tüntetőleg a jegyző ellen.
JEGYZŐ
No-no, megértem én csendesebben is a szót. S osztán még eddig ok sincs patvarkodni, mert amit mondtam is, csak enyhén tettem.
CSORJA ÁDÁM
Enyhén, úgy-é? – hogy szakadjon a ház az ilyen enyheségre.
FALUSI BÍRÓ
Jegyző úr s te is, Ádám ecsém: ne rontsuk egyikamást, úgyis csak vajegyen vagyunk. Legyen eszünk, s ne rontsuk egymást!
JEGYZŐ
Megy tovafelé. Ne rontsuk, ne rontsuk! Szép oktalan beszéd! De hát a törvénnyel mi lesz?, megtipodjuk a lábunkkal?
FALUSI BÍRÓ
Pipáját tölti. Törvény, törvény… Nem küsasszon a törvény, hogy ha kell, ha nem, hát kedvibe járjon az ember. Csihol.
CSORJA ÁDÁM
Visszaül a csutakra. Mellére mutat. Itt kéne lennie a törvénynek, s nem a száraz papiroson.
JEGYZŐ
Újravizsgál mindent. Körül a szobában, itt is, ott is nézeget. Még az ászkot is felkutatja.
DÉNKÓ
Látván, hogy a bíró nem tud kiütni, felajánlkozik. Adja ide, Zsiga bácsi, én egy hoppra kiütök.
FALUSI BÍRÓ
Bajosan hiszem. Veri jobban. Ha már az én kezemben nem fog szikra, mehetünk nárittyenbe zsákkal levegőt hordani.
GERGŐ
Kerítek én bakszenet hamarébb. A tűzhelyhez megy, a hamut vájni kezdi széjjel, a pityókákra reá kap, s a szenet felejti.
FALUSI BÍRÓ
Dénkónak mégis odaadja a szereléket. No, hadd lám: milyen legény vagy.
GAZSI
Észreveszi, hogy Gergő mire kapott, ő is odamegy.
DÉNKÓ
Ütni kezdi a szikrát, de hirtelen abbahagyja, s a másik kettőhöz megy. Ezt meg ne egyétek, ez legyen az enyém.
FALUSI BÍRÓ
Dénkóhoz. Hitván békája, add ide azt a szereléket.
DÉNKÓ
Egyre kiüt. Hopp, belékapott, mint István bá’ az ivásba. Odaadja.
JEGYZŐ
Itt-ott a falra teszi a papirost, s jegyez.
GAZSI
Egy pityókával a kezében Csorja Ádámhoz megy. Ádám bácsi, vajegy pityóka van a hamuban, nekünk adja-é?
CSORJA ÁDÁM
Egyétek meg mind, édes fiaim.
DÉNKÓ
A köcsöggel Csorja Ádám elé áll. Ádám bácsi, ezt a tejet megihatjuk-é?
CSORJA ÁDÁM
Osszátok el, s igyátok meg, fiaim.
FALUSI BÍRÓ
A vadkanon ül, s búsan pipál.
HÁROM LEGÉNYKE
A tűzhely körül ellegeti a pityókát, s sorra iszik a köcsögből.
JEGYZŐ
Ismét a fazakat vizsgálja. Amint leteszi, megpillantja a falba ütött kést: kihúzza, vizsgálja.
CSORJA ÁDÁM
Háttal a Jegyzőnek ül a csutakon. Állát keze fejére támasztja.
JEGYZŐ
Hol a késre, hol Csorja Ádámra vigyorog.
GAZSI
Issza a tejet. Úgy esik, mint leánnak a csiklintás. Köcsögöt Dénkónak adja.
JEGYZŐ
Csorja Ádám!
CSORJA ÁDÁM
Meg se mozdul.
JEGYZŐ
Csorja Ádám, e miféle kés?!
CSORJA ÁDÁM
Oda se néz. Nyilván cigánykés.
JEGYZŐ
Mert ez egy véres kés.
CSORJA ÁDÁM
Kisvártatva. Az is van rajta.
JEGYZŐ
Meg sincs száradva.
CSORJA ÁDÁM
Mind igaz.
FALUSI BÍRÓ
Jegyzőhöz megy: sunyin, mint a varjú, nézegeti a kést, el akarja venni, de a jegyző nem adja.
HÁROM LEGÉNYKE
Szintén odamennek, kíváncsiskodnak, közben ellegetnek.
CSORJA ÁDÁM
Ül nyugodtan, meg se mozdul.
JEGYZŐ
Fegyverét kézbe veszi.
FALUSI BÍRÓ
Várakozva pislog.
HÁROM LEGÉNYKE
Az evést abbahagyja, s lesi, hogy mi lesz.
JEGYZŐ
Csorja Ádámhoz közelít, oldalt megáll mellette, puskát lábhoz ereszti, kést tartja. Ezen perctől kezdve én a törvény embere vagyok. Őrizetedet elrendelem, s e véres késsel együtt a törvény kezibe adlak. Ha nem engedelmeskedel, fegyveremmel magam hajtom végre rajtad a törvény ítéletét. Most kövess engem!
CSORJA ÁDÁM
Féloldalt, szúrósan, összeszorított szájjal a jegyző arcába néz, aztán végig rajta, s szemét rebbenés nélkül egy pillanatig a puskán tartja – akkor lassan feláll: gőgösen, gúnnyal a jegyző szemébe kacag, mint a villám, mellen ragadja, jegyző emeli a puskát, Dénkó a köcsögöt elveti, s a puska agyát hátulról megragadja.
JEGYZŐ
Nyekkenve a fal mellé suppan. Puska, kés kihull a kezéből.
FALUSI BÍRÓ
Helyben megkövül.
HÁROM LEGÉNYKE
Gúnyosan vigyorog a jegyzőn.
CSORJA ÁDÁM
A fegyvert felveszi, ravaszát felhúzza, gőgösen egyenesre feszül. Én Csorja Ádám vagyok. Apám Csorja Béni volt.
JEGYZŐ
Szeme tétován rebeg, nyögve tápászkodik. Majd a törvény… az erősebb…
GERGŐ
Lassan Csorja Ádámhoz megy, s mintha titokban csinálná, jobb kezét megsimogatja.
CSORJA ÁDÁM
Ebben a hajlékban egy fazék hamu az úr. S én vagyok az ő katonája. A fegyvert lábhoz teszi, s feszesen áll.
GAZSI
Hunyorít a másik kettőnek. Többet ért a vadkannál.
FALUSI BÍRÓ
Támogatja a jegyzőt. Kár vala olyan erősen leülni, jegyző úr.
JEGYZŐ
Nyöszörög. E nem marad annyiban.
FALUSI BÍRÓ
Nem véres már a kés, úgy-é?
JEGYZŐ
Majd a törvény… az erősebb…
DÉNKÓ
Önérzetesen. Ádám bácsi azt is földhöz vágja, ha meg kell lenni!
JEGYZŐ
Gazsihoz. Gazsi, menj csender után, hamar.
GAZSI
Itt elegen vagyunk.
JEGYZŐ
Gergőhöz. Menj te, Gergő, izibe.
GERGŐ
A csenderek most alusznak.
CSORJA ÁDÁM
Menjetek, hadd lám, termett-é csender, aki Csorja Ádámot megkötözze?
FALUSI BÍRÓ
Tán a csendernél jobb volna most a doktor, jegyző úr.
JEGYZŐ
Majd elmegyek én. Tápászkodik.
CSORJA ÁDÁM
Térdepeljen le! A fegyvert nekifogja.
JEGYZŐ
Reszket. Szent Úristen! Még elszól, jaj, elszól! Feleségem, gyermekeim…
CSORJA ÁDÁM
Amíg akaratomat teljesíti, nem szól el soha. – Térdepeljen le!
JEGYZŐ
Letérdepel.
CSORJA ÁDÁM
Mondja ezt utánam: Tisztelet a Csorja nemzetségnek, meghóltaknak s élőknek. Az Ősisten igazi fiai ők.
JEGYZŐ
Tisztelet a Csorja nemzetségnek, meghóltaknak s élőknek. Az Ősisten igaz fiai ők.
CSORJA ÁDÁM
Fegyvert a jegyző kezébe adja.
JEGYZŐ
Félénken elveszi, s avval támaszkodva, feláll.
CSORJA ÁDÁM
A kést felveszi, s a csidmája szárába dugja. Ujjasát felveszi, kalapját fejébe nyomja, a fazakat ölébe veszi, s a szoba közepén kihívóan megáll. Én az Ősisten igaz fia vagyok. Egy fazék hamu s a becsület minden kincsem. Keserűen kacag. Minek ide a csender? Hát félek én embertől?! Vagy félek a törvénytől?! Menjünk!
Megindulnak. Elöl sántít a jegyző, utána megy a bíró s a három legényke.
CSORJA ÁDÁM
Az utolsó legénykéhez. Fúdd el, Gergő fiam, a lámpát.
GERGŐ
Visszalépik, s elfújja a lámpát.
A sötétben kibaktatnak az ajtón.
CSORJA ÁDÁM
Az ajtónál hangzik a szava. Hadd lám azt a törvényt, amit urak termettek, mert én máig csak az Isten igaz törvényét üsmertem.
GAZSI
Kívül, csodálkozással. Zsiga bá’, jaj, hát itt hagyjuk a vadkant?!
FALUSI BÍRÓ
Haggy békén neki, fiam, még törvényre vinne az is, hogy meglőttük.
Függöny lemegy
Szín: rideg bírósági terem. A pódiumon, mely a padlónál csak arasznyival magasabb, hosszú, hitvány asztal, s nincs leterítve semmivel. Az asztalon egy rozsdás feszület, mellette a véres kés, és réztartóban egy görbe szál gyertya. Az asztalnál ülve, jobb sarokban egy kerek füttő, minek füstöt vezető csöve most az űrbe mered; balra két ablak, a piactérre nyílik, hol mindenfajta székelyek járnak-kelnek, részegen is, józanon is. Az asztallal szemben megviselt fapadok.
Idő: a Második jelenés-t követő nap, estefelé.
Függöny feljön
Az asztalnál ülnek: Elnöklő bíró, Első bíró, Második bíró, bütüben az Ügyész és a Védő. Az első padon: jobbra a jegyző s a falusi bíró, balra Botár Márton s Kispál Jula. A hátulsó padokban: falusi székelyek városiakkal keverve. A falusi férfiak némelyike ostorral a vállán, kezében kötéllel vagy újonnan vásárolt egyéb portékával. Falusi asszonyok átalvetővel, szernyünagy szalmakalapokkal, szitákkal.
Az ajtónál egy vén, trottyos szolga.
ELNÖK
Szolgához. Törülje meg ezt a keresztet!
SZOLGA
A feszületet felveszi, kabátja ujját a tenyeréhez szorítja, s karjával kezdi pucolni. Azután előhúz egy kockás zsebkendőt, köpik rá, és súrolja azzal.
Népség derül.
ELNÖK
Mikor a szolga visszateszi a feszületet. Maga milyen vallású?
SZOLGA
Unitárius, szolgálatjára.
ELNÖK
A jó vallás.
SZOLGA
Helyére mentiben. A jó, mert nincs sok baj véle.
ÜGYÉSZ
Bicskával ceruzát hegyez.
ELNÖK
Pontosan fújja az orrát, zsebkendőjét gondosan összehajtogatja, s úgy teszi el.
JEGYZŐ
Utána csinálja.
A népség közül egy vén székely büdösköves gyufával pipára gyújt. Körülötte morgolódnak a fejérnépek: „be büdös, hajja-é”, „türtőztesse magát”, „itt nem szabad pipálni”.
ELNÖK
A dohányzást megtiltom!
VÉN SZÉKELY
Pajmolódik. No ebatta, mihelyt úr, máris réguláz. Oltja s rakja el a pipát.
ELNÖK
Szolgához. Vádlottat vezessék elő!
SZOLGA
Elbilleg, ajtót nyitva hagyja.
Csend. A három bíró sugdosik össze. Védő könyvet forgat. Népség az ajtót lesi.
CSORJA ÁDÁM
Gálfi Bence és egy másik szuronyos csendőr között az ajtóban megjelenik: arca gőgös, testtartása egyenes, viselkedése szinte kihívó. Amint belépik a terembe, a nép tüntetve feláll, csak a jegyző marad ülve.
BOTÁR MÁRTON
Amint Csorja Ádámot meglátja, közelít feléje. Ádám ecsém!
Csendőr visszatartja.
KISPÁL JULA
Apjával egyszerre. Ádám bácsi!
GÁLFI BENCE
Julát visszatartja s e pillanatban megismeri, s megfeledkezik magáról. Kispál Jula, te vagy!?
ELNÖK
Asztalra üt. Itt a törvény házában vagyunk.
KISPÁL JULA
Ijedten leül a padra.
A két csendőr Csorja Ádámot az asztal elé vezeti. Népség apránkint leül.
ELNÖK
Nézi a vádlottat, s súrolja az állát.
Csend.
ELNÖK
Csorja Ádámhoz. Mi a neve?
CSORJA ÁDÁM
Csorja Ádám.
ELNÖK
Hány esztendős?
CSORJA ÁDÁM
Harminchat.
ELNÖK
Milyen vallású?
CSORJA ÁDÁM
Nem felel.
ELNÖK
Nyomatékkal. Milyen vallású?
CSORJA ÁDÁM
Pogány.
JEGYZŐ
Hirtelen kifakad. Jaj, az istentelen!
Bírák összenéznek.
II. BÍRÓ
No, ezt pogányul kimondá.
ELNÖK
Megfogja a keresztet. Ezt nem ismeri?
CSORJA ÁDÁM
Üsmerem.
I. BÍRÓ
Közbeszól. Keresztvíz alatt nem volt?
CSORJA ÁDÁM
Voltam.
ELNÖK
Akkor mért állítja, hogy pogány?
JEGYZŐ
Buzgón. Csak jesztegetni akarja a bíróságot.
Nép derül.
II. BÍRÓ
Mosolyogva leinti a jegyzőt.
CSORJA ÁDÁM
Mert én a tűz Istenét hiszem, s az égi jeleket. S nem a városét.
ELNÖK
A feszületet jól leteszi az asztalra. Maga vadember.
CSORJA ÁDÁM
Arccsontját mozgatja. Hát az. Az igasság s a becsület vadembere vagyok.
II. BÍRÓ
Viccesen. Ne vegye el a kenyerünket.
A nép közül egy kényes női hang: „Milyen igazi ősférfiú!”
ELNÖK
A fazékban mit hordoz?
CSORJA ÁDÁM
A nemzetségemet.
ELNÖK
A bíróság érthető feleleteket vár. S vádlottat figyelmeztetem illedelmes viselkedésre.
JEGYZŐ
Kárörömmel. Most emberedre akadtál!
ELNÖK
Tenyerét a jegyző felé óvásra emeli. Csorja Ádámhoz. A fazékban mit hordoz?
CSORJA ÁDÁM
Csak néz ki az ablakon, s a kérdést semmibe veszi.
Csend.
GÁLFI BENCE
Hát ebben van az édesbátyja hamma, s az Istennek se lehet se elvenni tőle, se letétetni véle.
ELNÖK
Gálfi Bencéhez. Valami gyilkoló szerszám nincs-é belérejtve?
GÁLFI BENCE
Nemigen hinném.
II. BÍRÓ
Nagyképűen, de nem komolyan. Valami bomba talán!?
CSORJA ÁDÁM
Nyugodtan. Hát van gyilkoló szerszám: maga a halál van benne.
JEGYZŐ
Mondám úgy-é, hogy jesztgetni akarja a bíróságot? –
ELNÖK
Csendőrök, kutassák átal!
Csendőrök feléje mozdulnak.
CSORJA ÁDÁM
Egyet hátralépik. Emberfia ide ne, mert a halál van benne.
Csendőrök biztatásért az elnökre néznek.
CSORJA ÁDÁM
A feszületre mutat. Vagy a törvénybírák Krisztusa tanította, hogy háborgatni kell a hóltat!?
Bírák zavarodva hallgatnak. – Nép egy része feláll, zúg, s ilyen mondások hallatszanak: „Igaza van.” „Béke a hóltnak!” „Nyugalom a hóltnak!” – Botár Márton s a falusi bíró felállnak.
BOTÁR MÁRTON
Isten ellen vétkezik, ki bolygatja a hóltak porait!
FALUSI BÍRÓ
A bíróság ezen vizsgálatot szüveskedjék elengedni!
A Gálfi Bence s a Kispál Jula nézése összeakad, s Kispál Jula félénken inti, hogy ne bántsa Csorja Ádámot.
JEGYZŐ
Urason hátraint a népnek, hogy üljenek le.
ELNÖK
Üti az asztalt.
A nép leül és elcsendesedik.
ELNÖK
Vádlott, üljön le!
CSORJA ÁDÁM
Az első pad közepén leül. A két csendőr melléje, puskáját térde közé csípi mind a kettő.
I. BÍRÓ
Olvassa. Szándék Lajos, községi jegyző.
JEGYZŐ
Készséggel feláll. Jelen vagyok, kérem. Sántítva az asztal elé jön.
ELNÖK
Adja elő vádját és panaszát.
JEGYZŐ
Torkát megköszörüli. Tekintetes bíróság! Én, Szeredai Szándék Lajos, jelenleg kösségi jegyző, mindenekelőtt kijelentem a Tekintetes Bíróságnak, hogy engemet harag vagy bosszúállás nem vezérel, hanem olyan igaz minden szavam, mint hogy ragyog a nap –
FALUSI BÍRÓ
Hirtelen közbevág. Éjjel! Bocsánatkérően kezit a szájára teszi.
I. BÍRÓ
Kedves atyámfia, őrizkedjék attól, hogy a tárgyalást zavarja.
ELNÖK
Községi jegyzőhöz. Tessék!
JEGYZŐ
Én, Szeredai Szándék Lajos, jelenleg kösségi jegyző, ezelőtt hat esztendővel kerültem ezen jegyzőségbe, s attólfogvást a nép gyámolítója, bajainak orvoslója és igaz vezére voltam. Félhanggal feljebb. De egyúttal olyan elöljáró, aki előtt e kerek földön legszentebb valami a törvény, mert törvény nélkül nincs nyugalom, nincs becsületes élet, s nincsen Istennek félelme, valamint törvény nélkül összedőlne – Kezével félkört csinál. – a nagy Mindenség is.
ELNÖK
Tessék a vádra térni!
II. BÍRÓ
Az ablak felé mutat. Mert nyugszik mindjárt a nap, kérem.
Közben-közben Gálfi Bence s Kispál Jula szemeiket összeakasztják.
JEGYZŐ
Tekintetes bíróság! Hát én elmondom kurtán, hogy mit észleltem, mit láttam s mit gyanítok. S megemlítem a magam sérelmét is, amely a maga nagyságában tisztán fog állani a Tekintetes Bíróság előtt, ha kidomborítom azt is, hogy legbuzgóbb törvényes működésemben szenvedtem e sértést – hogy még most is sántítok a jobbikra – Emelgeti, s hirtelen Csorja Ádám felé fordul, mint egy vén kakas. –, azt a kutya szentyit ennek a vadembernek. Tekintetes Bíróság!
VÉN SZÉKELY
Szava alaposan jön a nép közül. No-no, a pap kivágja a nyelvit!
II. Bíró mosolyog. Védő jegyez. Ügyész ásítás közben veregeti a száját.
ELNÖK
Feddőleg a jegyzőhöz. Kérem, kérem!
JEGYZŐ
Engedelmet kérek, tekintetes bíró úr, hogy megfelejtkeztem magamról, de elgondolható, micsoda lelkiállapotban állok itten. Hangja emelkedik. Mert a magam személyét nem sokba számítom, Tekintetes Bíróság, de ha valaki a törvényt csúfolja meg – Csorja Ádám felé –, annak kár a jó erdélyi levegő – Gyors tűzzel. –, ítéljék el, tekintetes bíró úr, ítéljék el, a Nagyisten megfizeti!
Nép derül.
ELNÖK
Üti az asztalt. Jegyzőhöz. Kérem, kérem!
I. BÍRÓ
Jegyzőhöz. Mi megtesszük a magunkét, csak bízza reánk.
VÉDŐ
Nyilvánvaló, hogy vádlót bosszúállás vezérli.
JEGYZŐ
I. Bíróhoz. Engemet-é? Távol legyen tőlem, bíró úr, mert én, mint magánember, a számot még ki se tátom, hiszen törné el valaki a lábamot, bíró úr, a lábamot! s úgy törné el, hogy törvénybe ne ütközzék, én még akkor sem szólnék, bizonisten nem, még egy felet sem –
ELNÖK
Jegyzőt beszédében megzavarja. Adja elé végre már a vádját s panaszát.
JEGYZŐ
Tekintetes bíró úr, az egész környék tudja, hogy igaz szónál egyéb nem jő ki a számon, s az is általánosan ismert dolog, hogy a szót ok nélkül nem szaporítom, de amit egyszer kimondok, az olyan, mint a kő: az idő elmegyen felette, de meg nem változik.
II. BÍRÓ
Kedélyesen a jegyzőhöz. Az asszonyok kölcsönpénzzel is megvennék a száját, jegyző úr.
Nép derül.
ELNÖK
Erélyesen. Szíveskedjék kérdéseimre válaszolni.
JEGYZŐ
A legnagyobb készséggel, tekintetes bíró úr, mert én még az ingemet is odaadnám a törvénynek –
VÉN SZÉKELY
Tempósan. Egyet se, szebb a törvény csórén.
ELNÖK
Gálfi Bencéhez. Kérem, vezesse ki a közbeszólót.
Mindenki hátranéz, csak Csorja Ádám ül mozdulatlanul.
GÁLFI BENCE
Hátramegy a padok közé. Távozzék, atyafi!
VÉN SZÉKELY
Kijön a padból, akkor meggondolja magát – az elnökhöz. Akármi legyek, ha szólok többet, tekintetes bíró úr.
ELNÖK
Csendőr, vezesse ki!
VÉN SZÉKELY
A csendőrhöz leereszkedőleg. Egyet se fáraggy, ecsém. Inkább arra ügyelj, hogy a törvény utánam ki ne fusson. Elmegy.
GÁLFI BENCE
Visszajövet Kispál Julához súrlódik, s neki súg valamit.
ELNÖK
Jegyzőhöz. Hogy került ön a Csorja Ádám erdei lakába?
JEGYZŐ
Hát arra vadásztunk, ott esteledtünk, s az eső béhajtott. De bé sem akart ereszteni, tekintetes bíró úr, abból jót ugye nem gondolhat okos ember?
I. BÍRÓ
Ki volt még önnel együtt?
JEGYZŐ
A falusi bíróra mutat. Hát a bíróm, aki itt ül, s még három hajtólegényke – három tolvaj lesz azokból is.
ELNÖK
Falusi bíróhoz. Igaz-é, hogy Csorja Ádám nem akarta béereszteni?
FALUSI BÍRÓ
Hát mü hamar bémentünk, istálom.
I. BÍRÓ
Falusi bíróhoz. Egyenesen feleljen, kérem!
FALUSI BÍRÓ
Igyenesen az ajtón mentünk bé, tekintetes bíró úr.
ELNÖK
Mérgesen int a falusi bíró felé. Jegyzőhöz. Ahogy belépett, valamit vett-é észre?
JEGYZŐ
Hát vettem biza. Először is: a gazda ingujjra vetkezve, tűz nélkül szomorkodott, miből gondoltam, hogy a lelkiismerete gyötörte, mert a lélek, Tekintetes Bíróság, az kínozza a bűnös embert, azt mi mindnyájan jól tudjuk, akik magasabb iskolákban is jártunk, s a tudomány mellett megtanultuk becsülni a törvényparagrafusokat, s nem maradtunk olyan setétségben, mint – Csorja Adám felé. – ez… ez… ó, be jól mondá a tekintetes bíró úr – ez a vadember.
CSORJA ÁDÁM
Hirtelen feláll. A bíróság ítéljen el, vagy lövessen fejbe, de ne kínoztasson engemet a gonoszak mocska által. Elnéz a bírák feje felett. Ó, ősigaz Isten, mért nem borítod tűzbe ezt a világot álnok tudományával együtt, s hoznád vissza a régit, amelyikben igaz erőnkkel fénylettünk, mint a csillag – ó, Csaba, te igasságnak első vértanúja!
Nép között egy falusi asszony szepeg.
ELNÖK
Szomorúan. Vádlottat kérem, üljön le.
CSORJA ÁDÁM
Nem mozdul. A két csendőr le akarja ültetni. Ezeket lerázza magáról, s akkor leül.
JEGYZŐ
Ijedten. Jaj, tekintetes bíró urak, ha ezt az embert szabadan eresztik, ki felel az én életemért?!
CSORJA ÁDÁM
Nyugodtan. Én férgeket nem ölök.
FALUSI BÍRÓ
A jegyzőhöz. Siessen, jegyző úr, mert otthon az asszony reánk pall.
I. BÍRÓ
Falusi bíróhoz. Hallgasson és várjon, kérem.
ELNÖK
Jegyzőhöz. Ne féljen, a törvény áll és igazságos. Csak adja elé a vádat.
JEGYZŐ
Isten látja lelkemet, de minden arra mutatott, hogy Csorja Ambrus nem természetes halállal múlott ki.
CSORJA ÁDÁM
Mozdul. Ó, Isten, be csoda, hogy tűröd!
ELNÖK
Kezét felemeli. Vádlott bízzék a törvényben, s várja csendben az ítéletet.
JEGYZŐ
S amikor bémentünk nagy nehezen, valami négy-ötször is kérdeztük, hogy hol van Csorja Ambrus. Hirtelen a falusi bíróhoz. Nem igaz-é, Zsiga bácsi?
FALUSI BÍRÓ
Nincs hazugság nélkül.
II. Bíró s a nép derül.
I. BÍRÓ
Falusi bíróhoz. Magával nem sokra megy az ember.
FALUSI BÍRÓ
Mer én sokra megyek, úgy-é, magikkal?!
ELNÖK
Falusi bíróhoz. Miféle beszéd? Viselkedjék korához méltón! Jegyzőhöz. Mondja, kérem, tovább.
JEGYZŐ
S csak a hatodikra vallotta bé, hogy meghalt. S osztán – figyeljen csak ide, tekintetes bíró úr, – Kezével is segít magyarázni. – tegnap ilyentájban meghalt, s már este tízre fazékba került a hamma. Halott-bejelentés nélkül, vizsgálat nélkül, végtisztesség megadása nélkül. S éppen elégetni, hogy a halál oka felől semmi bizonyosságot ne lehessen szerezni!? Nohát, jót gondolhat-é az ember, Tekintetes Bíróság?
ÜGYÉSZ
Nem sokat, az már igaz.
JEGYZŐ
S még csak most jön a java, Tekintetes Bíróság. Megnyomva. S akkor falba ütve, éppen a fazék felett, rea akadok egy véres késre, amin a vér jóformán még meg sincs száradva.
ELNÖK
Forgatja s nézegeti a kést.
ÜGYÉSZ
Ez erősen a gyanú mellett szól.
VÉDŐ
De uraim, aki felelőssége tudatában gondolkozik, csupán egy véres késre nem alapíthat ilyen súlyos vádat.
ÜGYÉSZ
Kérem, orvosi megállapítás, hogy embervér van rajta. A vád valószínű.
CSORJA ÁDÁM
Fájdalmasan elkacagja magát.
ELNÖK
A gyanú erősnek látszik.
JEGYZŐ
Tekintetes Bíróság! Én azt gyanítom, hogy Csorja Ádám avval a lánnyal működött közre a halálnál, akivel együtt el is égette – mert a szerelemben örökké kacag az ördög, azt mindnyájan jól tudjuk.
KISPÁL JULA
Sírni kezd.
GÁLFI BENCE
Sápadtan nyugtalankodik.
BOTÁR MÁRTON
Simogatva vigasztalja leányát. Ne félj, kicsi Julám, lát s tud az Isten mindent…
ELNÖK
Csorja Ádámhoz. Vádlott! Miféle mentséget hoz fel ezen súlyos vád ellen?
CSORJA ÁDÁM
Feláll, kettőt a bírák felé lépik, s kihívóan az elnök arcába mondja. Semmit. Én nem ismerek földi bíróságot. Nyugodtan visszaül.
ELNÖK
A bíróság a vádat elfogadta.
ÜGYÉSZ
Ír.
Csend.
ELNÖK
Jegyzőhöz. Most adja elé a panaszát.
JEGYZŐ
Izeg-mozog, torkát köszörüli. Tekintetes Bíróság, hát mi panasza lehet egy községi jegyzőnek, akit a fal mellé béhajítnak, mint egy zsák pityókát!?
Nép derül.
JEGYZŐ
Ellágyulva. S ha a törvény angyala nem véd, bizonyosan ott is halok vala meg – ott, abban az erdei lakban, hol – Ujjával pattint. – csak ennyi az élet.
I. BÍRÓ
Sérüléseket szenvedett-é?
JEGYZŐ
Hogy szenvedtem-é? Odaadással. Tekintetes Bíróság! a feleségem egész éjjel súrolta a tagjaimot, nehogy az ütött helyeken a vérem keringése megálljon. Hogy sérüléseket szenvedtem-é? Hát még most is eligeselig tudom emelinteni a jobbik lábamot – Próbálgatja. –, a térdem, a karom s a tomporám még most is kék, mint a tenger vize, tekintetes bíró úr – Körülnéz. –, meg is mutatnám, ha asszonyemberek nem volnának jelen.
II. BÍRÓ
Igazán kár.
ELNÖK
Panaszát a bíróság tudomásul vette.
ÜGYÉSZ
Ír.
JEGYZŐ
Nekiugrik a beszédnek. De még most jön a java, tekintetes bíró úr! – Amint fel akartam tápászkodni, nekem fogta a fegyvert, nekem – Prüszköl Csorja Ádám felé. – ez a vadember. Nekem: egy családos apának, ki a törvény nevében cselekedtem, s – most hallgasson ide a Tekintetes Bíróság! – halálfenyegetéssel imádkoztatott engem a Csorja nemzetséghez, így – Kezét összefogja. –, mint egy kicsi gyermeket a Csorja nemzetséghez, ó, hogy tűrted el, mindenható Nagyisten!? Hirtelen a bírósághoz. Ítéljék el, ítéljék el, tekintetes bíró urak, mert ha nem: én elköltözöm Erdélyországból, el, bizonisten…!
Minden oldalon derültség.
II. BÍRÓ
Jegyzőhöz. Mutassa, kérem, a nyelvét!
JEGYZŐ
Hát bizon, egyéb se maradt már épen belőlem, csak a nyelvem.
ELNÖK
Int a jegyzőnek. Tessék leülni.
JEGYZŐ
Megy, de elfelejt sántálni.
II. BÍRÓ
Utána szól. Már gyógyul, látom, mert nem sántít.
JEGYZŐ
Megroggyan. Engedelmet kérek, de –
FALUSI BÍRÓ
Feledékeny az ember.
JEGYZŐ
Fáj, fáj, de nem vagyok olyan kényes. S a törvény tiszteletire, ó mit nem szenvednék el! Leül.
Bírák összesúgnak.
Nép zajong.
ELNÖK
Üti az asztalt.
Nép lecsendesedik.
I. BÍRÓ
Olvassa. Albert Zsigmond községi bíró!
FALUSI BÍRÓ
Lassan a bírák elé jön.
ELNÖK
Tanú, adja elé, mit látott s mit hallott!
FALUSI BÍRÓ
Csípején a harisnyáját megigazítja. Isten bocsássa meg nekem, hogy ilyen dologba belékerültem, mert a törvént csak messziről szeretem, mint az úr a parasztot – de hát, ha már ennyiben van, elmondom úgy, ahogy vót, s aki hiszi: jó, s aki nem: az is az ő baja.
II. BÍRÓ
Nocsak!
FALUSI BÍRÓ
Hát azt mondja nekem a tegnap a jegyző úr: mennyünk el vadászni, hajja-é. Bánja a súj, mondom, a másik jegyzőt is ilyenkor ették vót meg a vadak. No jól van: elékerítek három eleven legénkét, belé egy sereg mindent a tarisnyákba, s nosza: mennyünk, míg a szemünk világát meg nem támadja az üdő! Hát felmű a hegyen, belé a nagy erdőbe, s elig veszünk el benne, hát egy nagy állatnagy kan jődögél szembe velünk, node egy se legyen, rendelem a többinek, s hamar célba a kant, s egybe leveszem. A jegyző úr dicsérni kezdi, hogy micsoda szép kant lőttünk közösen, de ragaggyuk meg, mondom én, mert eszrevettem, hogy alattomban készül az üdő. Hát meg is ragaggyuk, s húzzuk, kitől hogy telik, a mező felé, de ki se érünk, s nyugoton már csukros homály csombolyog, odavesz a nap, megfeketedik a levegő, s szél a meleget kirestálja belőle, s hátunk megett mingyárt zúgni kezd az erdő, mint az Isten mozsikája. Node, aprítsunk ízibe hajlék felé, mondom a jegyző úrnak. De húzzuk is a dög állatot, hogy belőlről feredik a fejünk, s mégis utolér az eső, s magát a széllel szapultatni kezdi reánk. Még jobban megriadunk, s hát egy miccre a jegyző úr beléveri a fejit a Csorja Ambrus komám háza oldalába, hogy az Isten nyugossa meg szegént.
ELNÖK
Vakarja a fejét.
II. BÍRÓ
Falusi bíróhoz. Beszédjéért fizetést is kérhetne.
FALUSI BÍRÓ
II. Bíróhoz. Az én szám nem jövedelmez, bíró úr, csak posztítja, mit a két kezem keres.
ELNÖK
Falusi bíróhoz. Tanú, beszéljen az ügyről!
FALUSI BÍRÓ
Hát az ajtónál kiáltom: Csorja Ambrus, eressz bé! – Nem szól senki. De a másodikra valaki matat bent, s az ajtó kinyílik, s Csorja Ádám béfogad. De mingyárt észrevettem, hogy az Ádám arca halovány, szeme bús, s maga elig sem beszédes. – Valami tán talála, Ádám – mondom neki. – A nagy Valami talált – azt feleli vissza. Erre kezdek vigyázkodni s a fejembe rosszat jártatni, s tudakolom az Ambrus komám hollétit többször, s végtére Ádám kimond egy szót, hogy „meghót”. A megütközést arcája mutatja, s éli, amit beszél. Jaj, te Ádám, meghót-é? hiszen az tiszta lehetetlen, nem-é csak jesztegetni akarsz? – De biza nem, mert szomorúsága nemhogy felengedne, de elig ejti már a szót is, csak a hammas fazakat mutatja nekünk, hogy az a bátyja koporsója, mert ő közös egyesség szerint elhammasztotta.
I. BÍRÓ
Úgy mondta, hogy előzetes egyesség szerint?
FALUSI BÍRÓ
Úgy, istenuccsegén!
ELNÖK
Hajtogatja a fejét. Nocsak mondja tovább!
FALUSI BÍRÓ
Kicsi üdő múlva eszreveszem, hogy a jegyző úr erősen vigyázkodik a szobában, s arcája, valamit gondolt fel, halovány-szigorú. De mingyárt reajöttem, hogy a törvényt fedezte fel, s most azon akad el, hogy a hóltat nem kémlelték meg, pap nem zengedezte el, s nem is fődbe temetődött, hanem a tűz égte el, s pedig a neve még állott az élők között. Hát annyi igaz, hogy egy jegyzőnek az ilyen hír nélküli dolog zokon esik, s legkivált a miénknek, ki a törvénynek bolondja, legyen az ő tiszteletire mondva.
ELNÖK
S a verekedés hogy esett?
FALUSI BÍRÓ
Hát a hamar s cifrán megesett, tekintetes bíró úr. Ahogy az előbb mondám, hát a jegyző úr sétálni kezdett körben, mint egy szomorú kakas: ezt is nézte, azt sem hagyta nézés nélkül, minden helyet felkajtott, s eccer csak kihúz egy kést a falból. – Innen kezdve élénk ütemben beszél. – E miféle kés? – kérdi. – Nyilván cigánkés – mondja Ádám. – Ez egy véres kés – vissza a jegyző úr, s avval veszi a puskáját, odalépik Ádámhoz, s katonásan lefogja őt. Ádám csak megnézi, lassan feláll, karja megmozdul, ijedelem, jegyző kering s bésuppan a fal mellé. – No, e megérdemelte a vadászást, gondolom, s hát a jegyző úr már támad fel, Ádám erre nekiszegzi a puskát: e hajlékban egy fazék hamu az úr – jelenti, s imádkozzék az Ősistenhez – vezényli. Osztán a jegyző úr imádkozott is engedelmesen, mire a puskát visszanyerte. Végezetül pedig Ádám menést parancsolt, s szépen velünk jött, hogy lássa az urak törvényét. S most itt vagyunk, s látjuk mind, mint a szegény ember a tizenkettedik gyermekét.
ELNÖK
Amint kiveszem, magának a legkisebb gyanúja sincs, hogy Csorja Ambrus erőszakos halállal múlott volna ki?
FALUSI BÍRÓ
Hát, tekintetes bíró úr, vagy törvény, vagy nem, de akinek lelke s egy csepp esze van, az a Csorja-fiakról ilyent nem gyanít, hiszen azok úgy szerették egyikamást, mint nap az eget.
VÉDŐ
Nevetséges képzelődés az egész vád!
JEGYZŐ
Feláll. Én komoly ember vagyok, kérem!
II. BÍRÓ
Int, hogy üljön le. Mi nem bánjuk, kérem.
ELNÖK
Falusi bíróhoz. Leülhet.
FALUSI BÍRÓ
Feleútján visszafordul. Tekintetes bíró úr, a halál ítél – nem kell annak pótlás…
ELNÖK
Int, hogy üljön le.
Bírák összesúgnak.
I. BÍRÓ
Olvassa. Botár Márton!
BOTÁR MÁRTON
A bírák elé jön. Mindig igen szomorú.
ELNÖK
Ismerte jól boldogult Csorja Ambrust?
BOTÁR MÁRTON
Hogyne! tekintetes bíró úr.
ELNÖK
Milyen volt a természete, s főképpen hogyan gondolkozott a halálról?
BOTÁR MÁRTON
Olyan áldott, igaz ember még a java között sem igen van, tekintetes bíró úr. Arcája örökkétig nyugodalmas volt, se harag nem csúfította, se idétlen örömek nem futkároztak rajta. Jóhajnalban már örökké fenn volt, a forrásban megmosdott, s ahol legnagyobb volt a fű, föld felé hajlott, hogy a füvek harmatját arcájával megossza, s osztán ilyen harmatos arcával várta örökké a nap jöttit, s a legszebb öröme a napbúvással örökké egybeesett. Volt egy kedves cserefája, az alatt estére tüzet rakott, a legényecskéket összegyűjtötte, halovány arcáját közel dugta a langhoz, s beszélni kezdett a régi üdőkről, a székely nemzet őseiről, azok bolygásairól s cselekedeteiről. Biza ilyenkor nem maradt szem szárazon, kivált mikor a hunn-fiak temetésit mondta el, hol vérrel sírtak a férfiak, sírva táncolt az ifiúság, s megkoszorúzták a meghólt vitéz kedvesit, hogy szép virágosan menjen a halálba férfia után. Ezt beszélvén, ragyogott két szeme, s volt olyan ékes szava, ami nincsen már manapság másnak. Még a madarak is úgy szerették, hogy ha egyebüvé nem, hát a pipájára szállottak, s van, aki látta, hogy egy csendes éccakón kivette forrásból a holdat, s a tenyerin tartotta – Mutatja: – így né, tekintetes bíró úr, a forrásban megferedett holdat a kezin…
ELNÖK
S a halálról nem beszélt soha?
BOTÁR MÁRTON
Hát az övéről nem. Csak azt mondogatta, hogy a mai emberek meghalni se tudnak szépen, pedig a halál a legjobb király, nem kétszínű s nem hízeleg, hanem adja az örök nyugodalmat. Az ő országa csendes: a jókat megtartja, s a gonoszakot megjavítja. – Igaz mégis: halála előtt vajegy órával az ágya mellett ültem, s akkor a föld ellen beszélt, pedig nincs még ember e világon, ki világéletiben jobban gondozta volna a földet. Tán csak a napot s a tüzet szerette még erősebben, no még a székely-voltát, mert igen sokszor mondogatta nekem is: „Volt egyszer egy nagy nép, nevezték hunnoknak, azoknak gyökerei vagyunk mü. A törzsököt kidöjtötte már az üdő, de a gyükér él s kihajtana igen szépen, csakhogy nem úgy fú a szél.”
I. BÍRÓ
S hogy mért beszélt a föld ellen, nem sejti-é?
BOTÁR MÁRTON
Gondolatából csak annyit mondott, hogy a föld húzza magához, s már magába akarja színi az ő erejét is.
ELNÖK
Hát a vádlottat milyen embernek ismeri?
BOTÁR MÁRTON
Csorja Ádám világteremtésire olyan, mint a bátyja volt. Együtt szenvedtek, egyformán gondolkoztak, s még a mozgásuk is testvér volt. A gimnáziomból is egy ok miatt szöktek haza: a negyedik esztendő végin, azért, mert étlen s szomjan is csak az erdőt s a forrást kívánták. Egyedül abban üttek el egymástól, hogy Ádám gyérebb szavú, s a vére hamarébb felgyúl.
ELNÖK
Leülhet, kérem.
BOTÁR MÁRTON
Helyére megy s leül.
Bírák sugdosnak össze.
Ablakon látszik, hogy nyugszik a nap.
VÉDŐ
Gondolkozik, szorgosan jegyez, s megint.
I. BÍRÓ
Olvassa. Kispál Juliánna!
BOTÁR MÁRTON
Dédelgeti Julát. Eriggy, édes kicsidem, s mondd el szépen, amit tudsz.
KISPÁL JULA
A bírák elé megy, zsebkendő a kezében. Vár.
ELNÖK
A vád szerint magának bűnös része van a Csorja Ambrus hirtelen halálában.
KISPÁL JULA
Szája előtt tartja a zsebkendőt, s maga elé mered.
ELNÖK
A vádnak az a formája, hogy a vádlott és maga szeretik egymást, s ebből kifolyólag tervezték s követték el a bűnt. Mivel menti magát?
KISPÁL JULA
Zokogni kezd.
Szünet.
KISPÁL JULA
Megtántorodik, fejét az asztalra hajtja, s úgy sír.
GÁLFI BENCE
Kispál Julához megy, s gyámolítja.
ÜGYÉSZ
Sírás nem enyhíti a vádat!
CSORJA ÁDÁM
Hirtelen feláll. Minden elgondolásnál nagyobb ez a gyalázatosság! Egy leányt, ki sugározza a jóságot, mint a nap a fényt: ilyen gonoszul vádolni meg!? S így gyalázni meg az én bátyám szeplőtelen emlékit?! Ha az Isten tudja tűrni, én nem tudom! A kés után ugrik, de az elnök elkapja előle.
Bírák felugrálnak. Nép feláll és zúg.
I. BÍRÓ
Csendőrök, fogják le!!
CSENDŐRÖK
Kétfelől Csorja Ádámot megragadják.
CSORJA ÁDÁM
Testét megrándítja – egyik csendőr a földre hull.
JEGYZŐ
Oldalt somfordál a bíróság felé. Jaj, tekintetes bíró úr, jaj, jajj!
BOTÁR MÁRTON
Csorja Ádámhoz megy.
Nép zajongva előrejön.
BOTÁR MÁRTON
Édes Ádám ecsém, maradj nyugton, fiam… Az igasság kiviláglik… Maradj nyugton, édes ecsém…
KISPÁL JULA
Simogatja Csorja Ádámot. Édes Ádám bácsi – ne csináljon bajt. – A mi Istenünk – nem hagyja el – az igazakot…
CSORJA ÁDÁM
Szelíden magához vonja Kispál Julát. Szegény kicsi Jula – a te ragyogásodat csak az erdők közepiből lehet látni – te égi szép csillag – tövissel koszorúznak miattam… Ráhajlik, és simogatja.
KISPÁL JULA
Csorja Ádámhoz bújik, megöleli és sír.
Nép között leányok, asszonyok szepegnek.
BOTÁR MÁRTON
Törülgeti a szemét.
GÁLFI BENCE
Sápadtan áll, nézi az egymásraborulókat, s fegyverét szorongatja.
ELNÖK
Lejön az asztaltól, Kispál Julát gyöngéden a helyére vezeti s leülteti.
I. BÍRÓ
Keze intéseivel terelgeti helyre a népet.
ELNÖK
Csorja Ádámhoz megy, kezét a vállára teszi. Üljön le, kérem, és bízzék az igazságban. Szépen leülteti.
Nép elcsendesedik.
ELNÖK
Visszamegy az asztalhoz, leül.
Csend.
ELNÖK
Ügyész úr!
ÜGYÉSZ
Tekintetes Királyi Törvényszék! A dolgok, legkisebbtől a legnagyobbig, valamint a körülmények annyira a gyilkosság vádja mellett szólanak, hogy teljesen feleslegesnek látok mindenféle más árgumentációt. Feleslegesnek látom a vád mellett felsorakozó, bizonyító erejű jeleket külön-külön is mind felsorakoztatni, vagy azokat összegezve a Tekintetes Királyi Törvényszék elé tárni újra, hiszen a leggyöngébb ítéletű ember előtt is annyira összefüggően és szorosan állnak a gyilkosság ténye mellett, hogy az én szerepem csak abban állhat jelen esetben, hogy a bíróságot felkérjem az igazság megállapítására s ennek szellemében való ítélethozatalra. A vádlottra életfogytiglani börtönt kérek!
JEGYZŐ
Hirtelen. Én is úgy gondoltam, Tekintetes Bíróság, nem halált, csak halálig tartó tömlecet.
I. BÍRÓ
Indulatosan a jegyző felé. Egy szót se, kérem! A bíróságot kímélje meg hasonló közbeszólásoktól.
ELNÖK
Védő felé. Ügyvéd úr!
VÉDŐ
Feláll, homlokát végigsimogatja. Visszafojtott hévvel. Tekintetes Királyi Törvényszék! Az igazság nevében tiltakozom, hogy ezt az őszinte, bátor és igaz embert a bíróság ártatlanul elítélje!
Nép zúg: „Úgy igaz!” „Igasságot!” „Ne csúfolják meg a népet!”
ELNÖK
Üti az asztalt. Ha csend nem lesz, kiüríttetem a termet.
VÉDŐ
A védelem össze fogja törni a vádat, s ki fogja mutatni, hogy csak gonosz személyes bosszú a szülője, mert nincs egyetlen jel, amire a vádnak még gondolatát is fel lehet építeni –
ÜGYÉSZ
Fölényesen közbevág. Ügyvéd úr, ne feledkezzen meg a véres késről!
VÉDŐ
Ügyész úr, lelkiismeretlen vakmerőség erre felépíteni ezt a szörnyű vádat!
Nép zajong.
CSORJA ÁDÁM
Elszántan a bírák elé lépik. Engemet ne védjen senki, mert az igasság nem tűr védelmet! Én testvéremnek érzem az embert, s ha ez az ember elítél engem, Enmagát ítéli el. Ha a bíróság s ennek az új világnak minden népe azt az Istent hiszi, aki alkotta a világot, akinek jele az áldott nap s lelke a tűz, aki vigasztal a virág illatában s haragszik a viharban, ha ezt az Istent hiszi a város, akkor ez az én Ősistenem, aki testvérekül teremtett minket. Ha ez az a Krisztus, kiről szól az Írás, s nevezi őt az igaz Isten Egy-fiának, akkor üsmerem s áldom Őt. De akkor elevenedjék meg ez a feszület, s tegyen tanúságot igaz emberségem mellett, mert én a régi nagyok férfifia vagyok, aki szántszándékkal szakadtam ki ebből a megromlott új világból. Aki elítél engem, elítéli azt az országot, mely törhetetlen hitével minket felnevelt, elítéli kicsi népem régi nagyjait, kik szívüket és látásukat hagyták nekünk, s elítéli az árván hagyott erdőt s a vizek lebegő erejét. Aki elítél engem, a bujdosó vezéreket ítéli el, akik csillagfénynél számolták apadásukat, s mégis megtették azt a csodát, mely hosszú idő múltán bennem újra kivirágzott, mert én vagyok, aki még hordom a régi köntöst és jeleket, s aki igasságtalanul ezeket leszaggatja rólam, az népem emlékit gyalázza meg, és rútul követ állít a sorsnak, mely keserű leheletével vérünknek megadta fekete színét. Testvérek, ismerjetek meg engem, mielőtt ítélni akartok felettem, mert én vagyok az Attila hatalmából megmaradt örök szikra, mely bujdosik a halál elől, és nem olt életet, hanem ébreszt. Én vagyok a katalaunumi síkság elmenekült emléke, ki minden alkonyaton zokogok véreim sírja felett, és addig költögetem, míg erőm fogytán elalszom, mint egy ősgyermek a hóharmaton. Én vagyok a Csigla-mező híres sebesültje, aki erdők közé mentettem az igaz vér utolsó cseppjeit, s vérző sebemet forrás vizével locsolom s kötözöm füvekkel, s így éltet még csodából az emlék ereje. Én vagyok, aki rokon szóért visszamentem Ázsiába, s hosszú bolygás után, mikor visszatértem, arcámra borulva sírtam el minden halmon, hogy: árvák vagyunk végképpen. Én vagyok a bujdosó igric, aki nem öl soha, hanem dalt zeng a hóltaknak is, akinek ajakára kiülnek az őserejű szavak, s hogy azokat bátran kimondja, fizetése búsan így hangzik: Régi igric már idegen, s dalai árvaságra jutottak… Az asztalon tenyerébe hajtja a fejét.
Nép között asszonyok sírnak.
Kispát Jula sír. Botár Márton szemét törülgeti.
Bírák szomorúan maguk elé néznek.
Csend.
ELNÖK
Hangja ettől fogva már szomorú és meleg. Hát miért égette el?
CSORJA ÁDÁM
Felemeli a fejét, egészen az asztal mellett marad. Az ő kérésére cselekedtem.
ELNÖK
Nem tudja, hogy a vallás és a törvény tiltja?
CSORJA ÁDÁM
A mi életünk különös volt. Törvényünk az uralkodó igasság. S vallásunk a régi.
ELNÖK
Ilyen emberek számára most nincs külön törvény.
CSORJA ÁDÁM
Az én lelkemet törvénnyel nem lehet megmérni.
ELNÖK
A világ haladása nem tűri meg az ilyen tetteket.
CSORJA ÁDÁM
Az én tettem nagy és szép cselekedet volt.
ELNÖK
És a vád alól mivel menti magát?
CSORJA ÁDÁM
Nem szól.
ELNÖK
A hirtelen halált mivel magyarázza?
CSORJA ÁDÁM
Minden ember kicsi ahhoz, hogy magyarázza a halált.
ELNÖK
Felveszi a kést. Ez a kés valami titkot magyaráz.
CSORJA ÁDÁM
Valami titkot …
ELNÖK
A bíróságnak tudnia kell, hogy ítéletét meghozhassa.
CSORJA ÁDÁM
A kés titka: bús titok, ami nem való a bíróság elé.
JEGYZŐ
No úgy-é, hogy nem tiszta a dolog, tekintetes bíró úr!?
I. BÍRÓ
Kezeivel suhint a jegyző felé.
ELNÖK
Ilyenformán a bíróság kénytelen a vádat elismerni.
JEGYZŐ
Kárörömmel kacag.
CSORJA ÁDÁM
Megvetéssel nézi a jegyzőt. Azután a fazakat az asztalra teszi, hirtelen karján az inget felszakasztja, s meztelen karját feltartja. Hát itt van a kés titka, lássa minden ember!
Bírák és nép meglepődve és értelmetlenül nézik a karját.
Csend.
CSORJA ÁDÁM
Ezt a kart vágtam meg a késsel, s ennek a karnak vérét csorgattam az én bátyám hammára. Lássák a bírák! Lássa a nép! És tisztelje más is az én halottamot, s emlékezzék sokáig az ő halálára!
Bírák meghatódva bámulnak.
CSORJA ÁDÁM
Mintha imádkozna. Bátyám: Csorja Ambrus, ki voltál velem egy vér, ki hordoztál velem egy közös szívet, ne vess meg, hogy neked áldozó sebemet felfedtem a világ színe előtt. – Én Ősistenem, kettőnknek Atyja, vezesd őt a régi nagyok közé, s engemet szabadíts meg ettől a világtól, mely arcád színét átalfestette, s jelenéseid elől elbizakodva bűnös városokba menekült… Fejét felemeli. Bírák, ítéljenek felettem!
Szünet.
ELNÖK
Lassan lejön a pódiumról, s a Csorja Ádám karján a sebet nézi sokáig.
A törvény többi emberei is lejönnek s nézik.
ELNÖK
Visszamegy, a székben lesüppedve hátradűl, fejét két tenyerével megtámasztja s gondolkozik.
A nép Csorja Ádám köré gyűl, s nézi a karját.
JEGYZŐ
A pad végin egyedül nyugtalankodik: hol feláll, hol leül.
A törvény emberei visszamennek s összebújva beszélgetnek.
Szünet.
ELNÖK
Csendesítőleg üti az asztalt, mire a csendőrök mindenkit helyre küldözgetnek.
Csend.
Törvény emberei felállnak.
ELNÖK
A bíróság Csorja Ádámot a gyilkosság vádja alól felmenti.
Nép örömében zajong. Hallatszik: „Éljen az igasság!” „Éljen, éljen!”
ELNÖK
Üti az asztalt.
Csend.
ELNÖK
Ellenben a halottra és a halálesetre vonatkozó törvényes szokások és formák megszegéséért, valamint testi sértésért tízhónapi elzárásra ítéli.
A törvény emberei kifelé indulnak.
A nép zajong: „Nem lesz az úgy!” „Meg kell fellebbezni!”
ELNÖK
Az ajtónál Gálfi Bencével beszél, s a terem kulcsát neki átadja. Aztán elmegy.
Fazék hamu, kés, feszület s gyertya az asztalon maradnak.
A két csendőr tuszkolja ki a népet.
Csorja Ádám, Botár Márton s Kispál Jula az asztal előtt beszélgetnek.
A jegyző s a falusi bíró a fal mellett szóváltásba kerülnek.
JEGYZŐ
Maga az én elöljáróm, tudja meg!
FALUSI BÍRÓ
Ne fárassza magát, jegyző úr.
JEGYZŐ
Adja meg a tiszteletet! A bíróság előtt is hazugságban hagyott, miféle dolog? Lecsapatom a bíróságról, tudja meg.
FALUSI BÍRÓ
Elfú a jegyző feje felett. Hess le, bagoly, a fáról!
JEGYZŐ
Egészen méregbe jő. Én vagyok az úr, tudja meg! Én a fejem után élek – maga csak a földet túrja, mint a disznyó.
FALUSI BÍRÓ
Szúrósan. Kevesebb szándék nem volna-é elég?!
JEGYZŐ
Prüszkölve a bírónak ugrik. Most – vége – most!
FALUSI BÍRÓ
Nyugodtan megfogja, s a falra felfeszíti. Két krajcárra édességet adjak-é?!
CSENDŐR
Odarohan, s széjjelválasztja őket, s azután kituszkolja.
Kívülről hallatszik a hang:
JEGYZŐ
Maga – harisnyás – Kaifás.
FALUSI BÍRÓ
Egy úrban két cigán –
Bent a pad közepén ülnek: Csorja Ádám, Botár Márton s Kispál Jula. Mellettük áll Gálfi Bence. A másik csendőr sétál előttük.
BOTÁR MÁRTON
Ne búsulj, Ádám ecsém: fellebbezünk, kiszabadítunk…
CSORJA ÁDÁM
Maga elé néz, s nem szól.
KISPÁL JULA
Édes Ádám bácsi, ne féjjen, az Isten nem hagyja el az igazakot…
GÁLFI BENCE
Kispál Jula mellé ül, s vigyázva, hogy senki észre ne vegye, simogatja s félig meg is öleli.
KISPÁL JULA
Odaadással nézi Gálfi Bencét.
CSORJA ÁDÁM
Tíz hónap igasságtalanul megemészt…
GÁLFI BENCE
Hunyorít Julának, s tovább akarja vinni, de Botár Márton észreveszi, s Julát a szoknyájánál fogva visszahúzza.
BOTÁR MÁRTON
Julához. Gyere, lelkem, haza, mert sokkal jobb lesz úgy.
KISPÁL JULA
Szepeg.
CSORJA ÁDÁM
Julához. Édes kicsi Julám, vajon mikor látlak újra?!
BOTÁR MÁRTON
Egy ötös bankót nyújt Csorja Ádám felé. Vedd el, fiam, ki tudja, mi jő, s szükséget ne láss. A zsebébe beledugja.
KISPÁL JULA
Búcsúzásul megcsókolja Ádámot. Apjostul mennek.
GÁLFI BENCE
Kíséri Julát.
CSORJA ÁDÁM
Utánuk szól. Marci bátyám, Julát tartsa meg, s ügyeljen rea erősen!
BOTÁR MÁRTON
Ő a napfény s házam virága: – hogyne viselnék nagy gondot rea… Kilépik az ajtón.
GÁLFI BENCE
Gyorsan körültekint, s hogy nem látja senki, Julát az ajtó megé visszarántja, s karjuk és szájuk egy pillanatig egymásba forrik. Jula gyorsan elmegy, Bence az ajtót bezárja.
CSENDŐR
Néz ki az ablakon, majd ujjaival a marsot veri az ablaküvegen.
GÁLFI BENCE
A csendőrhöz megy. Eriggy, feküdj le, pajtás. Én éjfélig megőrzöm ezt a rabot, s akkor őrözzed te hajnalig, s osztón jóreggeliben beszállítjuk együtt Enyed városába.
CSENDŐR
Jól van, Bence, csak valahogy meg ne tuggyák a nagykutyák, mert esszerágnak mind a kettőnket. Elmegy.
GÁLFI BENCE
Bezárja az ajtót. A gyertyát meggyújtja, s aztán sétálni kezd, szuronyos fegyverrel a vállán.
CSORJA ÁDÁM
A hammas fazakat az asztalról maga mellé teszi a padra, térdére könyököl, s tekintete maga elé esik.
GÁLFI BENCE
Séta közben, kicsi szünetekkel. Ma éccaka itt hálunk – mi ketten s Krisztus Urunk az asztalon. – Virjadatkor az enyedi tömlecbe békísérek egy rabot. Olyan rabot, kinek nincsen bűn a lelkén. – Ilyenkor a szívem fáj. De én katona vagyok. – Csak egyedül a szívem fáj. – A törvény igen furcsa: házai hideget lehelnek. Az enyedi tömlec is hideget lehel. Ott a nap a rabot nem éri. Madarak nem tanyáznak. Forrás nem bugyog…
CSORJA ÁDÁM
Arcát két tenyerébe hajtja.
GÁLFI BENCE
A tűz kialudt, s nem lobban fel Enyeden. – De a csillagok elől el kell búni, mint a vakond, mert ha a törvény úgy mondja, muszáj bűnösnek lenni… És messze az erdő tovább zúg. A virágokat tovább lengeti a szél. – Akit tömlecbe tesznek, nekik nem hiányzik. S nem tudják, hogy tiszta lelkű rab is van, kinek a szíve szépen fáj… S ki a rabot őrzi, annak is fáj, fáj, fáj…
CSORJA ÁDÁM
Hosszan nézi Gálfi Bencét.
GÁLFI BENCE
Csorja Ádám elejébe áll.
CSORJA ÁDÁM
Mély érzéssel ejti a szót. Testvér…!
GÁLFI BENCE
Fegyverét a padhoz támasztja. Ismersz-é engemet, testvér?
CSORJA ÁDÁM
Csak nézi Bencét.
GÁLFI BENCE
Apám Gálfi Dénes volt, erdők pásztora. S nagyapám dulló. De a virtus s esment az ital – tudod úgy-é, testvér?
CSORJA ÁDÁM
Fejét bólogatja.
GÁLFI BENCE
Apám pásztor volt. S nagyapám dulló.
CSORJA ÁDÁM
Ülj le, testvér!
GÁLFI BENCE
Leül. Én üsmerlek téged. Apád sokszor piculát adott nekem, amikor a tarisnyámot még a földön húztam … Ádámnak nevezték ugyancsak.
CSORJA ÁDÁM
Gálfi Dénessel egy tűznél feküdtem.
GÁLFI BENCE
Vén Csorja Ádám híres ember volt. Esze sóvárogta a tudást, csak illogatott, mert az erejit belé kellett valamibe ölni… Így van-é, testvér?
CSORJA ÁDÁM
Gálfi Dénes egyszer a tűz mellett elsírta magát. Hogy a bátyja negyvennyolcban – bizon – saját vérének tanúja lett. Úgy igaz-é, testvér?
GÁLFI BENCE
Téged apád nagy iskolába vitt. Most úr lehetnél! Mért nem lettél, testvér?
CSORJA ÁDÁM
Az én nevem magyarul urat jelent.
GÁLFI BENCE
A nadrágosok elítélték az urat, testvér…!
CSORJA ÁDÁM
Már régen gyakorolják. Az állam megfizeti nekik.
GÁLFI BENCE
A nép tömlecet épít enmagának, s abból kenyeredzik. A napok múlnak, s a nép szíve fáj. Az enyim igen fáj…
CSORJA ÁDÁM
Reám gondot vetettek, nehogy a rossz gombát megegyem, vagy a vadak reám üssenek. Jólétemért megsajdul a törvény szíve…
GÁLFI BENCE
Bizon, testvér… Enyeden van egy tömlec. Bár ne volna!
CSORJA ÁDÁM
Az égen van egy nap. Bár a se volna…
GÁLFI BENCE
A szíveink igen fájnak. Valami kéne: nincs… Valaki kéne: keserű az este…
CSORJA ÁDÁM
Valami kéne… Keserű minden cudarul…
GÁLFI BENCE
Felüti a fejét. Bor! Bor! – vigasztalás. Hiszen tudod, testvér?
CSORJA ÁDÁM
Szemét reá emeli Bencére. Bor?! Ó, be rég nem ittam! Pedig apám is illogatott, mert az erőt bele kell ölni valamibe… Ez nagy igaz, testvér.
GÁLFI BENCE
Szomorúan. Csendőrlegény: szegénylegény… Neki csak szíve van.
CSORJA ÁDÁM
Botár Márton jó ember: áldja meg az Isten! A pénzt kiveszi a zsebéből, s odaadja Bencének.
GÁLFI BENCE
Ötös bángó! Pénz, pénz! Felugrik. Hozom, testvér. Az ajtót kizárja. Hozom, testvér! Elmegy.
CSORJA ÁDÁM
A zárt ráfordítja. Visszajön, megfogja s nézi a fegyvert. Itt maradtál. Hárman itt maradtunk: Krisztus, a fegyver s az ember… Ketten őrzitek a harmadikat… Megáll a feszület előtt. Enyeden van egy tömlec: fala vastag, ablaka rács, s szalmán fekszik a rab… Hiszen Te tudod, isteni Testvér… Én eddig erdei házban laktam, s áldottam a napot. S mondják, hogy vétkeztem a tűzzel. Én eddig erdőn laktam, ahol csend van, békesség és szabadság… Hiszen tudod, mert Te is sokat bujdostál, isteni Testvér.
GÁLFI BENCE
Kopogtat az ajtón. Halkan. Eressz bé, testvér!
CSORJA ÁDÁM
Béereszti.
GÁLFI BENCE
Egy nagy korsó, tele borral, a kezében. Felemeli. Fájdalomnak bölcsője!
CSORJA ÁDÁM
Búnkot lefektetjük, elrengetjük…
Felülnek a pódiumra.
GÁLFI BENCE
Kezdd meg, testvér!
CSORJA ÁDÁM
A Csorja Ambrus torára! Iszik.
GÁLFI BENCE
A te kedved szerint, testvér. Iszik.
CSORJA ÁDÁM
Apám is illogatott. Olyankor anyám mellette sírt, s osztón rea borult mégis, s kimondta szokott szavát: „Két szemed: két csillag.”
GÁLFI BENCE
Én csendőr vagyok, s testvér-rabot őrzök. Nagyapám dulló volt, s pénzit nem őrözte meg idáig, mert az ital s a virtus… A torára még nem is ittam! Iszik.
CSORJA ÁDÁM
Az ablakhoz megy, néz kifelé. A csillagok feljöttek. Most nyugszik el az erdő, s hajlékomban engem keres a szellő… Homlokkal nekidűl a falnak. Forrásvizet ma nem ittam! Földnek vére, bugyogó vére életemet nem öntözi már… Múlik a nap, s elhervadok, mint az őszi virág… Házam előtt leng a fű, s úgy hódol a holdvilágnak, s csillagok veszik körül, de lehullanak immár, mert nem biztatja őket senki… Hova lett a szabadság? – régi nagyok, sirattok-é engemet?!
GÁLFI BENCE
Iszik.
CSORJA ÁDÁM
Erdő, ó hogy szerettelek, s te vajon tudod-é: mi sorsra jutottam? Ó, én kicsi hajlékom, téged benő a fű s a moha, mert Enyeden van egy másik hajlék… Enyeden van egy tömlec…
GÁLFI BENCE
Ádámhoz megy, odabúvik füléhez. Enyeden – nincsen – tömlec… Iszik. – Kacag. Hiszen tudod, testvér!?
CSORJA ÁDÁM
Tág szemekkel nézi. Gálfi Bence, te vagy-é?
GÁLFI BENCE
Én vagyok hát. Apám pásztor volt, nagyapám dulló. S Enyeden nincsen immár tömlec. – Igyál, testvér!
CSORJA ÁDÁM
Iszik. Enyedről hová lett a tömlec?
GÁLFI BENCE
Odaveszett, testvér. Megölelé. De valahol van egy erdei lak!
CSORJA ÁDÁM
Földre borulva most sír a holdvilágon.
GÁLFI BENCE
Sír és kiáltja nevünket. – Izent az erdő, testvér!
CSORJA ÁDÁM
Ó, kinek, testvér?
GÁLFI BENCE
Nekünk! Nekünk! Hív az erdő! Gyere, testvér! Fussunk a városból, s bujdossunk el az erdőben, mint a madár!
CSORJA ÁDÁM
Mint a madár! Arca kigyúl. Mint a madár!
GÁLFI BENCE
Fegyverét a nyakába akasztja. Vesszen oda minden tömlec!
CSORJA ÁDÁM
A fazakat az ölibe kapja. Vesszen oda!
GÁLFI BENCE
Mentiben a korsót magasra emeli. Bor! Bor!
CSORJA ÁDÁM
Ősvigasztalás!
Sietve és vigyázkodva elszöknek.
Függöny lemegy.
Szín: a Csorja féle erdei hajlék, ahogy a Második jelenés-ben elhagyták.
Idő: a Harmadik jelenés éjszakája folyik: éjféltől hajnalig.
Függöny feljön.
A szoba sötét. A holdvilág az ablakon átal egy fénysávot vet a közepin keresztül. Az ajtón kívül mozgás és susogás.
CSORJA ÁDÁM
Hangja kívülről hallatszik. Itt vagyunk. Jó helyt vagyunk. Az ajtót kinyitja, s előrejön.
GÁLFI BENCE
A beözönlő holdvilágban az ajtó között áll, nekidől a fájának, s iszik. Mozdulatjain s beszédjén mindig látszik, hogy félig már részeg.
CSORJA ÁDÁM
A lámpát meggyújtja.
GÁLFI BENCE
A laktanyát süti a hold… Süti, süti… hej! Iszik, s mikor száján van a korsó, a lámpa akkor gyúl fel.
CSORJA ÁDÁM
Gyere bejjebb, hamar! Tedd bé az ajtót hamar!
GÁLFI BENCE
Teszi bé az ajtót. Süti, süti… Süti, süti…
CSORJA ÁDÁM
A fazakat a fal mellé teszi a lámpa alá. Mit süttetsz, testvér?
GÁLFI BENCE
Hát a laktanyát süti. Kacag. Nálam nélkül süti, süti…
CSORJA ÁDÁM
S az enyedi fegyházat nem süti? Ujjasát veti le.
GÁLFI BENCE
Ádámhoz jön, hajlong előtte. Nálad nélkül süti… Suvaggyon meg a prófusz! Felemeli a korsót. Szerusz világ! – vén bolond. Iszik.
CSORJA ÁDÁM
Az ujjasát az ablakra próbálja, s aztán leveszi, s az ászokban keres valamit.
GÁLFI BENCE
Az ablaknál ágaskodik, s félig ki is dugja a fejit. Csenderek! riadó, riadó! Gálfi Bence megszökött! Ki az ágyból, s utána, utána!
CSORJA ÁDÁM
Két szeggel s egy fadarabbal visszajön. Csendesedjél Bence, mert valaki észreveszen. Kabátját kezdi az ablakra szegezni.
GÁLFI BENCE
Ereszd nekem, testvér! Fegyverét emeli, s anélkül hogy a nyakából kiakasztaná, a talpával üti a szeget.
CSORJA ÁDÁM
Üsd a szeget, hallod-é!
GÁLFI BENCE
Ne féjj, odaszegezzük még a holdvilágot is.
Beléverik mind a két szeget.
CSORJA ÁDÁM
Nem szűrődik ki már a lámpafény. Maradhatunk bátron.
GÁLFI BENCE
Bátron! Bátron! – ez a főszavunk. Nyújtja a korsót. Igyál, testvér! Zsidó mérte, leánya megszerezte.
CSORJA ÁDÁM
Jól megbugyogtatja a korsót.
GÁLFI BENCE
Bátron! Bátron!
CSORJA ÁDÁM
Már szépül a világ, testvér. A földön maradt szokmánt igazgatja, s leül. No, ereszkedjél le te is.
GÁLFI BENCE
Leül. Alább nem esünk-é? Puhatolja a földet.
CSORJA ÁDÁM
A szegényember trónusán ülünk.
GÁLFI BENCE
Üti a földet, s kacag. Hogy vagy, trónus?
CSORJA ÁDÁM
Halála után a király is utánunk igazodik.
GÁLFI BENCE
Utánam; a közcsender után! Kinek csak a szíve fáj. Üti a mellét. Kinek csupán csak a szíve fáj – azt a tizenhárom csillagát, ami párosan ragyog!
CSORJA ÁDÁM
Kalapját leveszi, s oldalt a fal mellé veti. A tollas csákót is a Bence fejéről, s azt is arrafelé elveti.
GÁLFI BENCE
Megütközve nézi Ádámot. Azt én is le tudtam vóna venni, hallod-é, testvér?!
CSORJA ÁDÁM
A csákót visszateszi a Bence fejére. Inkább szegezd is oda. Megérdemli, hiszen keserves szolgaságnak szép jele.
GÁLFI BENCE
Csákóját csárdásra vágja. Jól áll, úgy-é, mi?
CSORJA ÁDÁM
Szolgának jól, mint cifra jel a síron.
GÁLFI BENCE
Mérgesen hátraüti csákóját. A csender úr örökké úr, s ezt ne felejtsd el! Még a bírónál is nagyobb úr, mert ha akarja, eltörli az ítéletet, mint a semmit. S csak egyet gondol, s már Enyeden volt s nincs tömlec… Szúrósan nézi Ádámot. Nem gondolod-é, hogy úr, hé?
CSORJA ÁDÁM
Úgy van, csak szüntesd bé az efféle beszédet!
GÁLFI BENCE
De ha az úr akarja, leveszi a maga csákóját. Gőgösen leveszi, markában összeroppantja, s kivágja a szoba közepire. Eriggy vissza a királyhoz kikirilni! – Hol a bor, Ádám testvér? Megöleli. Te egyetlenegy testvér, be szeretlek téged!
CSORJA ÁDÁM
A korsót megrázza s odaadja. Igyad, elég van, testvér!
GÁLFI BENCE
A korsóval feláll, s úgy rázza, hogy ki is loccsan a bor belőle. Felséges király, tekintetes császár! Mindennemű rendek, nagy katonavezérek s ti mindnyájan, föld népei! Aggyon az Isten bő szőlőtermést, s akinek nincs, ezt is – mert Gálfi Bencének van annyi, hogy egy csorda úrnak rogyásig elég vóna. – Igaz-é, Csorja Ádám?
CSORJA ÁDÁM
Szomorúan. Igaz, Bence, igaz.
GÁLFI BENCE
Akkor éljen az igasság! Iszik. Leül. Csendesen. Te Ádám, csak ennek a kossónak van több esze…
CSORJA ÁDÁM
Add ide, ne féj, hajnalra nem lesz. Iszik.
GÁLFI BENCE
Megosztjuk, megosztjuk. Vigyorog. Hajnalig ezt a sok eszt megosztjuk…
CSORJA ÁDÁM
A korsóhoz beszél. Be jó vagy, be áldott forrás vagy! S én a szivárvány vagyok, ami ősszíneit soha le nem vetette. Szivárvány a világ feje felett, s te vagy az örök kút, s rád hajlik a szivárvány, s táplálja színeit belőled… – Te vagy az örök kút, s rád hajlik a szivárvány. Iszik.
GÁLFI BENCE
Kezeivel hadonászik. Örök kút, örök kút…! Hol vagy, lelkem, örök kút, azt a tizenhárom, ami párosan ragyog…!
CSORJA ÁDÁM
Igyad, testvér. Maholnap nem iszunk, vesse fel a tűz langja!
GÁLFI BENCE
Elkapja a korsót, de a lendülettel oldalt esik.
CSORJA ÁDÁM
Nagy vitéz vagy: lenyomott már ez is.
GÁLFI BENCE
Felkapja magát, derekát kifeszíti. Lenyomott-é?! Ne féjj attól! Csak a fejem – Üti a fejét. -, a kutya fejem könnyű, s elbillentem. Hirtelen. Ehe, mert nincs rajta a csákó! Azért könnyű, azért éppen. Hívni kezdi a csákót. Csákó, hopp! Hol vagy, csákó? Gyere ide gazdádhoz. Fütyül. Ide, csákó, ide! Várja, hogy jöjjön.
CSORJA ÁDÁM
Híjjad, testvér! Csak ahajt van, né! Keresi a királyt, mint a tékozló fiú.
GÁLFI BENCE
Együgyűen nézi Ádámot. Te, Ádám, nagy úr a király úgy-é?
CSORJA ÁDÁM
Hóltáig nagy úr.
GÁLFI BENCE
Önérzetesen. Hát legyen nagy úr. Gálfi Bence nem retirál mégse! – Csak a fejem könnyű, – Rázza. – könnyű, mert csórén van. Hirtelen megállítja a fejét. Hol egy kalap? Hamar, hamar, hol egy kalap?!
CSORJA ÁDÁM
Az ászok felé mutat. Tova van egy: a bátyámé volt. Vedd el, s emlékezzél rea.
GÁLFI BENCE
Feláll, megy arra, meg-megtántorodik. Kalap?! Kalap?! Megtalálja. Itt van a kalap! Megkaptam az obsitot. Fejébe nyomja. Éljen, éljen a szabadság!
CSORJA ÁDÁM
Éljen a szabadság! Iszik.
GÁLFI BENCE
Kalapját leemeli, feje felett némelykor lobogtatja. Százados úr, jó napot! A királynak is jó napot. Én vagyok Gálfi Bence, én, aki lobogtatom ezt a civil kalapot, mint a hadvezér a békelevelet. – Leányok, sirassatok! Vénasszonyok, vessetek tüzet! Bajtársak, duvasszátok ki a gyászlobogót, mert Gálfi Bence odalett. Pedig a csenderek között ő volt a legszebb rózsaszál – ej, haj! – de most a csákója árván bőg a földön, s tollai a porba hullottak. – Jó napot, éljen a szabadság, jó napot! Megy vissza. Útközben felveszi a csákót. Egyik keziben ezt, másikban a kalapot tartja, aztán egymáshoz érteti őket. No lám, melyik erősebb? Biztatja s verekedteti őket, mintha egyik kutya s másik macska volna. Fogd meg, kalap! Ne hagyd magad! Üti össze. A csákó alul kerül. Ne sajnáld! Neki, no most! Csákó a földre esik. Győztünk! Éljen az igaság!
CSORJA ÁDÁM
Bolond vagy, testvér. Ne igyál több bort.
GÁLFI BENCE
Kínosan vigyorog. Mit, mit mondtál? Ádám elé letérdepel, s két kezét az Ádám nyaka köré teszi. Mondd, mondd még egyszer! Én – én Gálfi Bence vagyok. Apám pásztor, nagy… nagyapám dulló – mondd, mondd még egyszer, meg… megnyuvasztlak.
CSORJA ÁDÁM
Ne legénykedj, Bence. Csuklójánál megfogja, s leülteti, mint egy gyermeket. Ülj veszteg, s ne igyál több bort.
GÁLFI BENCE
Merőn néz maga elé, s csikorgatja a fogát.
CSORJA ÁDÁM
Akaszd ki már, s tedd le a puskádot. Nem hajt a tatár.
GÁLFI BENCE
Csikorgatja a fogát. A falunak felit meg… megölöm.
CSORJA ÁDÁM
Én is meg a másik felit, csak tedd le a puskát. S nyugodjunk, mert reggel bujdosni kell. Itt kell hagyni mindent, csak a nap s a csillagok jőnek velünk… Messze megyünk, hol még a régi törvény él mainapiglan, s hol örvendezik az élet enmaga titkának.
GÁLFI BENCE
Megenyhülve nézi Ádámot.
CSORJA ÁDÁM
Hátával nekidől a falnak. Nem látok többet embert, csak még egyet, ki megáld engem, hogy ki ne vesszek, mint az ősírás. S így lesz valaki, ki az én férfias titkomat átalörökli, s hordozza gondjában tovább a Csorjáknak újszomorú kincsét, ami másnak csak egy fazék hamu… Ősisten, be erős s be jó a Te hatalmad, be nagy a hamu ereje, s be sorvasztó a vágyam az ősasszony után… Be szép s erőben be teljes lesz az én fiam, az én hitemnek folytatása, igasságos lelkemnek sarjadéka, aki kiülsz majdan sziklafokára a vihar elé, s belékacagsz az örök jóság szavába… Ó, édes kicsi fiam, te bujdosó apádnak vágya, én fogyatkozó népemnek áldott szava lész!
GÁLFI BENCE
Simogatja Ádámot. Úgy szeretlek, testvér!
CSORJA ÁDÁM
Az örök törvényben csak szeretet van, testvér. Ami onnét hull, csak áldás, s rajta az élet virágzik és terjed. Eloszlik a harag, ereje elvész a gyűlöletnek, s mindenek mélyét bétölti az igasság.
GÁLFI BENCE
Be szép a szavad. Be erősen szeretlek!
CSORJA ÁDÁM
Hallgasd a csendet, s megtanulsz beszélni szépen. Járd az erdőt, s kinyílik előtted az élet titka. S áldd örökké csak a napot, mert véredet átaljárja az örökkévalóság vigasztalása. Megöleli Bencét. Mi áldjuk a napot: mi ketten, a bujdosók…
GÁLFI BENCE
Mi két bujdosó: szövetkezzünk, testvér!
CSORJA ÁDÁM
A Bence kezét megfogja. Segítsen minket az Isten, testvér!
GÁLFI BENCE
Ennek tiszteletire igyunk!
CSORJA ÁDÁM
Felemeli a korsót. Segítsd a bujdosókat, örökké élő Isten! Iszik.
GÁLFI BENCE
Felemeli a korsót. Segítsd meg! Segítsd meg! Iszik.
CSORJA ÁDÁM
Akaszd ki a puskád. Hajnalig nyugszunk, s akkor valamerre megindulunk.
GÁLFI BENCE
Fegyverét kiakasztja s a fal mellé állítja. Merre fogunk, Ádám testvér?
CSORJA ÁDÁM
Amerre ember sohasem jár.
GÁLFI BENCE
Bujdosunk, bujdosunk… Megesszük az epret, a gombát… A vadak megesznek minket…
CSORJA ÁDÁM
Ne búsulj, tudom én az utat.
GÁLFI BENCE
Te tudod… Te tudod…
CSORJA ÁDÁM
Szikla alatt, titkos helyen, hajlékot csinálunk, s élünk, míg az Isten akarja.
GÁLFI BENCE
Szikla alatt hajlék… fáj a szívem… szikla alatt hajlék…
CSORJA ÁDÁM
Csak a hamut visszük.
GÁLFI BENCE
Hamu s bor. S az én szívem fáj. Hamu s bor…
CSORJA ÁDÁM
Ne keseregj, testvér. Egy az élet: – lebujdossuk szépen.
GÁLFI BENCE
Lebujdossuk. A laktanyában üres egy ágy. Lebujdossuk…
CSORJA ÁDÁM
Leszen ágyunk nagy füvekben. Fejünk alá karunkat tesszük.
GÁLFI BENCE
Krisztus Urunkot elhagytuk. A teremben az asztalon elhagytuk…
CSORJA ÁDÁM
S elhitetjük magunkkal, hogy még él az a nép, melynek híre átaljárja a világot…
GÁLFI BENCE
Elhagytunk mindent: házakot, embereket… Egy világ – más világ…! Szemét esdeklőn Ádámra emeli. Úgy-é, testvér, szerzünk mi országot magunknak?
CSORJA ÁDÁM
Szerzünk, s az lesz a többi országoknak jelképe.
GÁLFI BENCE
Te leszel a király, s én leszek a fővezér.
CSORJA ÁDÁM
Határa nem lesz, s a nap fénye béragyogja, mint az öröm.
GÁLFI BENCE
Igen lelkesedve. Mi vagyunk az országszerzők! – Igyunk, mert megérdemeljük. Korsót felemeli. Vezéreljen minket a Nagyisten! Iszik.
CSORJA ÁDÁM
S minden igaz embert! Iszik.
GÁLFI BENCE
Mi ketten nem félnénk egy regiment katonától, úgy-é, Ádám?
CSORJA ÁDÁM
Még a haláltól sem, Bence. Csak egyedül a rabságtól.
GÁLFI BENCE
Ha valaki most jőne!?
CSORJA ÁDÁM
Emberek s állatok elnyugodtak.
GÁLFI BENCE
Én nagyot vétettem, úgy-é, Ádám?
CSORJA ÁDÁM
Nem ártottál senkinek.
GÁLFI BENCE
Csak egyedül a királyt csaltam meg, a királyt… Fejét felüti, hallgatódzik. Ha! valaki suhogtatja a füvet. Valaki jő! Fegyverét megfogja. Úgy meglövöm, mint egy farkast.
CSORJA ÁDÁM
Csak a holdvilág jár – az a mi barátunk.
GÁLFI BENCE
Fegyverét visszateszi. Mi barátunk – holdvilág a mi barátunk. Bágyadtan Ádámra ráhajlik.
CSORJA ÁDÁM
A Bence fejét az ölébe teszi. Nyugodj szépen… Hajnalban felebresztlek.
GÁLFI BENCE
Megcsaltam a királyt… Ő is megcsalt engem… sír a király, sír… fáj a szívem, fáj…
CSORJA ÁDÁM
Csak a setét takaró leng a föld felett. Madarakot nem riasztja senki. Anyja melegében aluszik a medvefiú is. – Vizek álmukban mesét mondanak a halaknak. – Csend érleli a gyümölcsöt. – Pásztorok tüzit magába szíjja a föld: immár csak vékony-piros ujjai melegítik a levegőt. – Tündérek elseprik a földről a bűnt…
GÁLFI BENCE
Félálmában. Seprik a bűnt… az enyimet is… a tündérek, akik seprik a bűnt…
CSORJA ÁDÁM
Fenyvesek között most mondja meséjit a hunn-királyfi, s kicsi népe szomorúan sóhajt, mitől lebben a szél. Nem szánja őket senki, csak az éjszaka halad el puha szavakkal felettük, s nyomában jön a mi hajnalunk, ölében hozza a reményt, s feltárja előttünk rengetegek útjait, hogy elindulhassunk folytatni és cselekedni a mesét, tovább a mesét, nehogy egyszer vége szakadjon, mert akkor emlékünk elmúlik, s ahol éltünk egykoron: csak űr lesz ott, mint a lehullott csillag helyén…
GÁLFI BENCE
Álmában. Látlak – gyere közelebb – látlak…
CSORJA ÁDÁM
Én virjasztok, s fogadom illőn a hajnalt, s ha derül a földnek arca, hitünket tarisnyáljuk magunknak eleségül, s elindulunk, és minden lépésünk egy betűje lesz a mesének, amit tűz mellett fogok megtanítani eljövendő fiamnak. –
GÁLFI BENCE
Szép piros… köntösöd… be vékony… szép fekete… hajad… be tömött…
CSORJA ÁDÁM
Be áldott lesz a szava, amikor mondani fogja utánam így a mesét: –
GÁLFI BENCE
Borulj ide… úgy… csak ketten… vagyunk… a világon…
CSORJA ÁDÁM
Élt egyszer egy erősen szegény ember. Az Ősistennek utolsó fia volt ő, ki a nagy múltak hammát edénybe gyűjtötte, s elindult avval bujdosásra… Ment, mendegélt…
GÁLFI BENCE
Hajadot az arcámra – úgy…
CSORJA ÁDÁM
Éhség útjába állott, senki nem biztatta, de erejét megtoldta hitével, s vágyára támaszkodott, mint vándor a botjára, s ment, mendegélt, mert meg akarta keresni a fényt, a kióltott tüzet, a vizek eredetét…
GÁLFI BENCE
Karodot tedd koszorúba rajtam… mind a kettőt… szépen…
CSORJA ÁDÁM
S egyszer fellobbant ismét előtte a kióltott tűz, s megvillant az elveszett fény, s ő vérébe mentette a tüzet, s szemébe temette a fényt, és útba állott visszafelé ismét, hogy hirdesse az új örömet, s amint jött, jövögetett, egy elfelejtett nyelven dicsérő ének szállott feléje a Hadak útjáról: áldott, áldott legyen a nagyakaratú ember! –
GÁLFI BENCE
Úgy… bújj… közel… egészen… közel…
CSORJA ÁDÁM
Ó, erős kicsi fiam, hogy várja jöttödet a mese! S be nagy lesz az az asszony, ki a te jöttödet belésírja a csendbe… Be nagy lesz az a leánka-asszony, aki itt nyugszik most valahol közel, s várja az én erőmet… Várja, s hív, jaj, hallom, hogy hív, s már ígéri nekem az erős fiút…
GÁLFI BENCE
Lám… hogy szeretsz… szorítsd meg… a nyakamot… jól… jól…
CSORJA ÁDÁM
Jula, Jula, drága gyermek-asszony, várj, megyek, most hozzád megyek, s el nem bujdosom, míg általad újra nem teremtem magamot –
GÁLFI BENCE
Most… maradj… így… csak mi… ketten… vagyunk… a világon…
CSORJA ÁDÁM
Vársz, vársz, a karodat reám nyitod, s vársz, vársz, vársz – megyek, várj, most megyek… A Bence fejét az öléből a földre teszi, s indul szép lassan az ajtó felé.
GÁLFI BENCE
Nyugtalankodik, s tapogatja maga körül a helyet. Hol… hol… vagy? jaj… szóljál…
CSORJA ÁDÁM
Az ajtó reteszét mozgatja már. Ó be szép lesz! most megáldjuk egymást…
GÁLFI BENCE
Félig ébren felemeli a fejét, s tapogat körül. Szerettél… játszottál, megkereslek, ne féjj, ne féjj…
CSORJA ÁDÁM
Lesz egy fiam: erős és szép!… Az ajtó kinyílik, Ádám kilépik.
GÁLFI BENCE
Felugrik, fut az ajtó felé, kiált. Jula, Jula, gyere vissza, ne csalj meg, látlak, látlak, ha megcsalsz: megöllek…
CSORJA ÁDÁM
Ajtón kívül megáll. Vár.
GÁLFI BENCE
Nekifut Ádámnak, s megöleli. Itt vagy, ne féjj, szeretsz, úgy-é?!
CSORJA ÁDÁM
Lefojtott indulattal. Bolond vagy.
GÁLFI BENCE
Dadogni kezd. Te… te… vagy? Ki… ki… vagy?
CSORJA ÁDÁM
Elittad az eszedet…
GÁLFI BENCE
Ki… ki vagy? Megöllek.
CSORJA ÁDÁM
Az elébb én altattalak el az ölömben.
GÁLFI BENCE
Ádám, Ádám!? Mi vagyunk a bujdosók, úgy-é?
CSORJA ÁDÁM
Látod-é, elittad az eszedet.
GÁLFI BENCE
Én?! Nekem eszem… annyi, mint a sár… Csak az álom, az megzavart erősen.
CSORJA ÁDÁM
Gyere vissza s alugyál tovább. Vezeti.
GÁLFI BENCE
Gyere, gyere! Jaj, be jó volt… Hátha…
Előbbi helyükön leülnek.
Szünet.
CSORJA ÁDÁM
Tedd le a fejedet, s alugyál.
GÁLFI BENCE
Maga elé néz, s nem szól.
CSORJA ÁDÁM
Dőlj le, s alugyál.
GÁLFI BENCE
Be szép volt! Köntöse piros, haja leeresztve…
CSORJA ÁDÁM
Megrázza. Ébredj, Bence, s ne beszélj félre.
GÁLFI BENCE
Vékony köntöse piros, haja feketén kibomolva… Jaj, jaj…
CSORJA ÁDÁM
Hát csakugyan elittad az eszedet.
Szünet.
GÁLFI BENCE
Hirtelen, sugárzó arccal. Ádám, Ádám testvér!
CSORJA ÁDÁM
Mondjad!
GÁLFI BENCE
Gyorsan, hévvel. Te sohasem láttál olyan szépet. Mint egy tündér. Köntöse piros selyem, haja lehulló fekete selyem, teste illatos, mint a muskátlilevél… Jaj, be szép volt! Istenem, Istenem!
CSORJA ÁDÁM
Csak álom volt, s felejtsd el.
GÁLFI BENCE
Felejtsd el, felejtsd el… csak láttad volna s érezted volna, mint én… felejtsd el, felejtsd el… be könnyű beszélni.
CSORJA ÁDÁM
Dőlj le, s alugyál!
GÁLFI BENCE
Dőlj le te! Ó, köntöse vékony s forró… haja arcámra hullott…
Szünet.
GÁLFI BENCE
Nyugtalankodik. Jula, Jula! Jaj, a szívem…
CSORJA ÁDÁM
Elfojtott indulattal. Nyugudjál! Hajnalodik mingyárt.
GÁLFI BENCE
Nem nyugszom. Nem tudok. Itt aluszik nem messze, ne féjj, tudom, a teremben megmondta. Jaj, a vágy, meggyúlok! Megyek, megyek. Fel akar állni.
CSORJA ÁDÁM
Ne mozdulj! Vállon fogja.
GÁLFI BENCE
Rámered. Te, te!… eressz!… Haja rám omlott, köntöse piros… Eressz! Vadul erőlködik.
CSORJA ÁDÁM
Ne mozdulj!
GÁLFI BENCE
Arca eltorzul. Most… most… kitaláltam… hozza… akartál… menni, most az előbb… te… te… rabember!
CSORJA ÁDÁM
Hozzá. Se te, se más. Csak én.
GÁLFI BENCE
Én tégedet… a börtönből… megváltottalak… életedet… nekem köszönd… nekem – eressz!
CSORJA ÁDÁM
Ne mozdulj! Se te, se más. Csak én.
GÁLFI BENCE
A fegyverét megfogja. Most… most… meghótál… te… te rabember! Fegyverét nekifogja.
CSORJA ÁDÁM
Te… fegyvert szegezel nekem… te: a testvér?! A fegyver csövét megragadja.
GÁLFI BENCE
Neked golyó – nekem Jula: – élet! Egy pillanatig dulakodnak; fegyver elszól, s Csorja Ádám hördülve elhanyatlik.
CSORJA ÁDÁM
Testvér… megölt… jaj… fiam… hamu… fiam… mese… vége. Meghal.
GÁLFI BENCE
A fegyver kihull a kezéből. Arca ijedtre torzul.
Szünet.
GÁLFI BENCE
Jaj, a vére! – folyik, nem áll meg a vére… Odahajlik, rázza. Ádám, testvér, ne ereszd a véredet! Ádám, élj! élj! legyen a tiéd Jula, élj! élj! Szeme üveges lesz, maga elé mered.
Szünet.
Halál… Jaj, én a gyilkos, a testvéremet, aki bujdosott volna velem! Énistenem, irgalmazz! A testvéremet, ki az ölében elaltatott…! Megint föléje hajlik, rázza. Ádám, Ádám, gyere, már a hajnal itt van, gyere bujdossunk, ketten, jaj, ébredj, soha többet nem bántlak, ébredj! – élsz-é, úgy-é élsz, Ádám? – mi testvérek vagyunk, úgy-é, nem öljük meg egymást? Ébredj fel, ébredj fel, ne haggyuk el egymást! Megint maga elé mered. Halál…! Nem szól… – Halál…! Szünet. Ráborul, zokog. Isten, itt a lelkem: előtted, nézd meg, hogy nem gonosz, hogy én nem akartam, csak a fegyver… Istenem, jaj, ne hagyj el, én nem akartam a posztulását, csak szerettem őt… Szerettem, szerettem – Istenem, ne hagyj el, tudod, hogy erősen szerettem… Sír.
Szünet.
KISPÁL JULA
Künn üti az ajtót. Ádám bácsi, maga van-é itthon?
GÁLFI BENCE
Felül, rémülten az ajtó felé bámul.
KISPÁL JULA
Kopogtatja az ajtót. Ádám bácsi, maga lőtt-é? jaj…
GÁLFI BENCE
Az ajtóra bámul. Vajon ki?! Dörzsöli a homlokát. A hang, ó, a fejem, az eszem, pedig a hang…!
KISPÁL JULA
Ádám bácsi, eresszen bé, hallottam a lövést, félek, jaj…!
GÁLFI BENCE
Megy az ajtó felé. Asszony-hang… Valaki…
KISPÁL JULA
Istenem, Istenem!
GÁLFI BENCE
Kinyitja az ajtót.
KISPÁL JULA
Mezítláb, kibontott hajjal, piros köntösben. A torz férfiútól megrémül, nem ismeri meg, sikolt.
GÁLFI BENCE
Jula! Kicsi szép Jula! Letérdepel, a lábait simogatja. Ne vess meg, megöltem… a testvéremet, érted, megöltem, jaj!
KISPÁL JULA
Két tenyerét arcájához kapja. Szent Isten! A halotthoz megy, letérdepel, nézi, arcáját megérinti. Jaj! Szívéhez kap.
GÁLFI BENCE
Az ajtóból térden állva nézi.
Szünet.
KISPÁL JULA
Arc- és szemkifejezése megdermed, elméje félig elborul. Simogatja Ádámot. Alugyál szépen… Te vagy az én férfiam… Alugyál, nyugtasd ki magadot… Mutatóujját felemeli. Pszt, aluszik… nyugszik… meg ne ébredjen… Ő az én férfiam.
GÁLFI BENCE
Könyörögve. Ébreszd fel, szép kicsi Jula, ébreszd fel!
KISPÁL JULA
Mutatóujját tartja. Csak suttogni…! Lábujjhegyen járni…! Fel ne ébressze senki!
GÁLFI BENCE
Ébreszd fel, ébreszd fel! Jaj, itt a hajnal, el kell menni bujdosásba… Jaj, itt a hajnal!
KISPÁL JULA
Csend! Jaj! Csend!… Ereje a fájdalomba belezsibbad, s a halott mellé lehull.
GÁLFI BENCE
Félve odamegy, Jula fölé hajlik, kezét ijedten a leány arcára teszi. Meleg… Kicsi örömmel. Meleg, meleg…! Fülét a szíve fölé fekteti. Dobog… mint az aranyóra: ti-ta, ti-ta… Végigsimogatja Julát, s mosolyog, mint a gyermek. Él, él…! Öröm, öröm…! Ártatlan szíve dobog, mint a kicsi madárnak… Él! Nézi, mosolyog. Köntöse piros, haja kibomolva… – Egy tincset a kezébe vesz. – fekete selyem… Feltámadt az álom… Eleven lett az álom… Az Isten nem haragszik, be jó! Nagyon messziről igen tompán hallatszik a hajnali harangszó. Isten nem haragszik. Én szeretem Őt… Én jó katolikus vagyok… Örökké eljártam a templomba. Apám is imádkozott minden hajnalban… Kezeit összeteszi. Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében, mi Urunkban: ő egy Fiában, Jézus Krisztusban, ki fogantaték a Szentlélektől, születék Szűz Máriától, kínzaték Poncius Pilátus alatt, megfeszítteték, meghala és eltemetteték, alászálla poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada, felmene mennyekbe, ül a mindenható Atyaistennek jobbja felől, onnét lészen eljövendő: ítélni eleveneket és hóltakot… És hiszem a bűnök bocsánatát, testnek feltámadását s holtunk után az örök életet, Ámen. A bűnök bocsánatját, embertől s Istentől, hiszem, mert én nem akartam a bűnt, sem a halált, csak a vérem, fellobbant a vérem, s elöntötte az agyamot… Szívem biztatta véremet, mert féjtette ezt a piros köntöst, amelyik itt előttem az én életemet bétakarja… Az én lelkem mentes a gonosztól, tanúskodjál, anyám! Kiáltsd fel sírodból az igazat! Élők, tanúskodjatok mind, gyertek ide mind, s szóljatok biztatót, gyertek, gyertek…! Kitárt karjaival minden oldalra fordul. Megbotlottam, emeljetek fel, gyertek, gyertek! Szünet. Fejét sírva Julára ejti. Ó, nem jő senki!… Sem anyám, sem más, aki jó volt hozzám. Nem jön a pap sem, a király sem… én árva, megbotlott szegény árva…
KISPÁL JULA
Feleszmél a sírásra, fejét ijedten felemeli, s nézi az ölében síró Bencét. Egy férfiú sír… Félénken simogatja a fejét.
GÁLFI BENCE
Szemeit Julára emeli.
Mozdulatlanul nézik egymást.
Szünet.
KISPÁL JULA
A te neved Gálfi Bence.
GÁLFI BENCE
Úgy-é, nem változtam átal! Látod: az én lelkem jó, szívem fut a haláltól.
KISPÁL JULA
Be halovány vagy, s be szomorú!
GÁLFI BENCE
Nálad van a színem s az örömem.
KISPÁL JULA
Én juhokat őriztem, s közöttük vágyat és örömet.
GÁLFI BENCE
Ó, mondjad, hogy azok számomra termettek.
KISPÁL JULA
Én vagyok a te pásztorod.
GÁLFI BENCE
Őrizz meg ezután engem.
KISPÁL JULA
Számot adok magamnak rólad.
GÁLFI BENCE
Tanúskodjál értem, ó, tedd meg értem!
KISPÁL JULA
Magammal tanúskodom érted.
GÁLFI BENCE
Mondjad, hogy én jó vagyok.
KISPÁL JULA
Te jó vagy.
GÁLFI BENCE
Az Isten helyett is mondjad!
KISPÁL JULA
Te jó vagy.
GÁLFI BENCE
Anyám helyett is mondjad.
KISPÁL JULA
Te jó vagy.
GÁLFI BENCE
A király helyett is mondjad!
KISPÁL JULA
Te jó vagy.
GÁLFI BENCE
Nézd meg és simogasd meg mellettünk a hóltat, s helyette is mondjad!
KISPÁL JULA
Nézi a holtat. Mintha most látná először. Ádám, Ádám bácsi! Szép arcája hideg, jaj! Vére kifolyt… vére kifolyt…
GÁLFI BENCE
Én a puskával… pedig csak jót akartam – egyedül jót.
KISPÁL JULA
Lassan feláll, s ijedten húzódik Bencétől. A te neved gyilkos!
GÁLFI BENCE
Én jó vagyok.
KISPÁL JULA
A te neved gyilkos.
GÁLFI BENCE
Téged igen szeretlek.
KISPÁL JULA
A te neved gyilkos.
GÁLFI BENCE
Megbotlottam, ne vess meg!
KISPÁL JULA
Csorja Ádám jó ember volt. A te neved gyilkos.
GÁLFI BENCE
Szeress engem, őrizz meg engem!
KISPÁL JULA
Te halált termettél. Félve húzódik.
GÁLFI BENCE
Tárt karokkal követi Julát. Szeress engem, mert életet termek ezután mindig.
KISPÁL JULA
Húzódik az ajtó felé. Add vissza, mit elvettél: a jó embertől az életet, az Egyéletet.
GÁLFI BENCE
Megbotlottam, mert igen szerettelek. Vétkeztem, ne vess meg!
KISPÁL JULA
Eressz apámhoz; ő nem ölt soha embert.
GÁLFI BENCE
Erőszakkal megfogja. Miattad ejtettem a halált, te: élet, élet!
KISPÁL JULA
Szabadulni akar. Eressz, a te neved gyilkos! Jaj, támaszd fel őt, hogy segítsen rajtam!
GÁLFI BENCE
Gyere, szeressél! Te vagy a világ, amiben élek. Elszántan. Kettő helyett akarok élni, két férfiú helyett… Gyere, szeressél! Felkapja Julát, s visszaviszi a fal mellé. Már a hangja kemény és zsarnok. Valljad, hogy szeretsz.
KISPÁL JULA
Remegve húzódik össze.
GÁLFI BENCE
Valljad, mert veled egyszerre fogant a bűnöm. Szeretsz-é?
KISPÁL JULA
Remeg, nem szól.
GÁLFI BENCE
Itt hervasztlak el, mint egy virágot. Szembeszállok a világgal, s mégsem eresztlek, amíg bé nem hódolsz nekem: nekem, az úrnak, te szép szolga! – Valljad, hogy szeretsz!
KISPÁL JULA
Jaj…!
GÁLFI BENCE
Keserű gőggel. Milyen szép rabom van!
KISPÁL JULA
Te vagy a rab: bűnnek rabja. Én árva leány vagyok.
GÁLFI BENCE
Elhervasztlak, te! Szeretsz-é?
KISPÁL JULA
Félek…
GÁLFI BENCE
A korsót a kezébe veszi, s odaül a leány elé a földre. Köntösöd piros, mint a vér! Kínálja a bort. Igyál bort, s vigasztalódj!
KISPÁL JULA
Kezeit arca elé tartja.
GÁLFI BENCE
Igyál, ennek ereje van. Igyál! – meglátod levetkezve a világot.
KISPÁL JULA
Fal felé fordul, és sír.
GÁLFI BENCE
Én meggyógyítlak. Mi bánt, te kesergő szép rab?
KISPÁL JULA
Sírva. A te neved gyilkos. A szívem reszket.
GÁLFI BENCE
Kacag. Hadd lám, hazudsz-é? Fejét erőszakkal a Jula melléhez dugja, s hallgatódzik. Csakugyan reszket. Ez egyszer igazat mondtál, pedig fejérnép vagy. Be szépen reszket… Látod-é, ennek ez való! Merően a szemébe néz. Elhervasztalak – szeretsz-é?
KISPÁL JULA
A köntösét összébb húzza.
GÁLFI BENCE
Nyújtja a korsót. Igyál! Bátor leszel, mint az angyal. Feláll, szájához tartja a korsót. Igyál, s vigasztalódj!
KISPÁL JULA
Kezivel hárítja a korsót.
GÁLFI BENCE
Szúrósan nézi. Hervadás lesz, ha nem iszol. Táltsd ki a szádot! Megitatlak én, ne féjj! Táltsd ki! én mondom: az úr.
KISPÁL JULA
Jaj, szemedben ördögöt látok, menj el, menj el!
GÁLFI BENCE
Kacag. Meg van az már keresztelve – jámborabb, mint én. – Igyál!
KISPÁL JULA
Szívem a torkomban reszket – nem tudok.
GÁLFI BENCE
Akkor elhervasztlak. Fegyverét kézbe veszi. Fegyveremmel lekaszállak.
KISPÁL JULA
Jaj, vidd el, vidd el a fegyvert! Én árva vagyok. Élet, élet!
GÁLFI BENCE
Táltsd ki a szádot! Odadugja a korsót. Válassz: bor vagy fegyver?
KISPÁL JULA
Remeg. Jaj…! Kitátja a száját.
GÁLFI BENCE
Kacagva bort tölt belé. Ős-vi-gasz-ta-lás! Azután leül a földre, fegyverét maga mellett végigfekteti. Most én iszom, a kettőnk életire! Éljünk, virágozzunk! Iszik hosszan.
KISPÁL JULA
Megijed, hogy Bence igen sokat talál inni, a korsót a szájánál megfogja. Ne, ne többet! Megöl a bor…
GÁLFI BENCE
Leereszti a korsót. Szeretsz! Diadalmasan kacag. Látom, hogy szeretsz, mert féjted az egésségemet. – Ó, be szép vagy, s te szeretsz!
KISPÁL JULA
Visszahúzódik a fal mellé.
GÁLFI BENCE
Kitárja karjait. Gyere ide, gyere! Most tudom, hogy szeretsz.
KISPÁL JULA
Félve húzódik össze.
GÁLFI BENCE
Gyere ide, nem hervadunk soha el! Gyere, piros köntösödet öleljem meg, selyem hajadot borítsam arcámra, s higgyem, hogy élek, élek…! Gyere, ó, milyen jó leszek! Árvaságunk bégyógyul, megbékél a vérem is, bűneimtől megtisztulok, s nem vétkezem soha többet, csak szeretni fogok, mint a fészek száján ülő madár. Csak élni és szeretni fogok örökké, mert arra teremtett engemet az Isten, csak a vérem: fut, elönt, leigáz, sorvaszt és uralkodik. Úgy, mint az apámé, ki a földre sokszor kieresztett belőle, mert sok volt, lobogott, s el akarta égetni… Gyere, szelídítsd meg a véremet, gyere, takard rea köntösödet, s szemeden átal vezesd magadba a tüzit… Gyere, milyen jó vagyok én most és leszek örökké… Gyere, jöjj ide, jöjj…!
KISPÁL JULA
Tág szemekkel nézi Bencét, s remeg.
GÁLFI BENCE
Gyere most, jöjj most!
KISPÁL JULA
Félek… jaj! – nem megyek.
GÁLFI BENCE
Felveszi a fegyvert. Elszántan. Nem jössz? Lekaszállak, s elmúlasz, mint egy kicsi pillancs.
KISPÁL JULA
Kezeit arcához szorítja. Istenem, segíts meg!
GÁLFI BENCE
Julának szegezi a fegyvert. Jössz vagy elmúlasz?
KISPÁL JULA
Jaj! Remegve egyet lépik Bence felé.
GÁLFI BENCE
Mosolyogva leteszi a puskát, karjait széjjeltárja. Gyere, tudom, hogy szeretsz. Gyere, igázd le a véremet! Hozzad a köntösödet, a hajadot! Gyere, hogy szeresselek!
KISPÁL JULA
Félénken visszahúzódik megint.
GÁLFI BENCE
Fegyverét nekiszegzi. Vadul. Imádkozzál! Meg fogsz most halni.
KISPÁL JULA
Jaj, jövök… Egészen Bence elé jön.
GÁLFI BENCE
Ereszkedj térdre!
KISPÁL JULA
Térdre ereszkedik.
GÁLFI BENCE
A halott felé elveti a fegyvert: Kitárt karokkal, lobogó vággyal. Itt van az élet: hullj ide!
KISPÁL JULA
Sírva a Bence ölébe hull.
Végigfeküsznek a földön.
Szünet.
GÁLFI BENCE
Most megjavultam, ó, hogy megjavultam! A vérem csendben örvendezik, s szívem jósággal trónol a testem felett, s megjavít minden rossz hajlamot… Elvállottam a bűntől, visszatértem a magam jóságos hazájába, hova örökké vágytam… Jó lettem, mint a gyermek, úgy szeretek, mint a gyermek… Öröm jön reám, ha eszembe jut az Isten… Be jó most az élet betelt szívemnek, be jó, hogy az enyim az én szívem… Ó, be jó megtalálni az álmot, a piros köntöst melegen, élve, a kibomlott hajat illatozva… S be jó megnyugodni, szép kicsi Julám, a te melegednél, s csak örvendezni, hogy reám hull a lehelleted, mint a harmat. Lassan s mindig csendesebben. Milyen jó így alunni: mint kicsi bubájával a gyermek, a gyermek… Úgy alunni, mint a gyermek… feküdni örömben, mint a gyermek… – álmodni az igazat… – örökké az igazat… álmodni, mint… a… gyermek… kicsi… gyermek… Elszenderedik.
Szünet.
KISPÁL JULA
Lassan felemeli a fejét, nézi Bencét. Magának suttog. Elaludt, mint a gyermek… Feláll. A neve gyilkos, pedig a lelke, ó, be jó a lelke… Egy halál rajta szárad, s mégis úgy aluszik, mint a gyermek. Milyen erős, be igazi férfiú – gyermek, ó, ha nem volna az ő neve gyilkos! De az ő neve gyilkos… Félve távolodik tőle, azután a hammas fazakat megkeresi, felveszi. Ez a Csorja nemzetség kincse, ezt megmentem, emlékük áldott legyen! Lopózkodva az ajtóig megy, s amint félve kinyitja, egyszerre szembe özönlik vele a virjadás fénye, s madárdaltól mindenütt zeng az erdő. Megáll, az élet utáni vágy egyszerre elragadja. Földön élet, fákon élet, mindenütt öröm és élet…! És én? árva szomorú vágyammal egyedül, örökké egyedül! Lassan térdre ereszkedik. Dal… illat…: Te adtad, Istenem…, belém a vágyat is Te adtad, Te akartad, hogy éljek, ó, akard megint, úgy-é akarod, hogy éljek? A szívem, most kiált a szívem és éget, ó, reám hull mindenünnét az élet, úgy-é nekem virjadt ez a hajnal?! – élet! szerelem! Élet! Élet! Visszafut Bencéhez, rázza. Gálfi Bence, kelj fel, szeretlek – kelj fel, szeretlek, szeretlek!
GÁLFI BENCE
Ébred, kábult. Jula, Jula…! Szép leánka, te jó leánka…! Jula, szép kicsi Julám…!
KISPÁL JULA
Felveszi a fegyvert.
GÁLFI BENCE
Feláll, kicsit megtántorodik, aztán megáll egyenesen, s nézi Julát.
KISPÁL JULA
A fegyvert a Bence nyakába akasztja.
Egymás szemébe esnek – aztán Bence lassan feléje tárja a karját.
KISPÁL JULA
Mikor a Bence karja megérinti, lobbanó hévvel átöleli a nyakát – a fazék kihull az öléből, darabokra törik, s a hamu elszóródik – csókolja a fejét, az arcát. Szeretlek, szeretlek! Erős vagy: szakassz le! Szeretlek! szeretlek!
GÁLFI BENCE
Ráhajlik. Te vagy a világ… jó lelkemmel úgy szeretlek, mint a gyermek, gyermek, gyermek, ártatlan gyermek…!
KISPÁL JULA
Megragadja a Bence kezét. Gyere, bujdossunk el ketten, az erdőbe, messze, messze, ketten… Gyere, szeretlek, szeretlek! Élet! élet! Futnak kifelé – az ajtóban két csendőr eléjük toppan.
CSENDŐR
Ugyanaz, ki Bencével a bíróságon volt. Ne mozdulj! Fegyverét ráfogja.
GÁLFI BENCE
Te testvér! te engem…!? Te töröd kettőbe az életemet… te: kivel ettem egy kenyeret!?
KISPÁL JULA
Az ajtófába fogódzik, üveges szemekkel nézi őket.
CSENDŐR
Ne mozdulj! Megszöktél. – Add a fegyvered!
GÁLFI BENCE
Egy pillanatig gondolkozik – akkor büszke vére fellobban, fegyverét kiakasztja. Elszántan. Itt a fegyver! Durván adja, szinte veti. Megszöktem. Ezt soha nem bánom. De megöltem a testvéremet: azért sírni tudok, mert nem akartam, szerettem s nem akartam… Csak a vérem, ó, az átkozott, az átkozott vérem!
KISPÁL JULA
Az ajtófára borulva sír.
CSENDŐRÖK
Borzongva nézik a holtat.
GÁLFI BENCE
Felveszi a korsót, felemeli, keserűen kacag – azután a fejét hátradőjti, s úgy iszik sokáig. Ivás után ismét felemeli a korsót, torzul kacag a szája. Te! Ősvigasztalás!! – Vadul a földhöz vágja a korsót.
CSENDŐRÖK
Megrebbennek. Mi volt? mi volt?
GÁLFI BENCE
Bor!
CSENDŐR
Azt kár volt – megittam volna magam is.
GÁLFI BENCE
Az az Ádám bora volt, hé – s az enyim. Vagy mi isszuk, vagy senki! De hogy valamitek legyen: itt van a vérem: a gonosz. S itt van a lelkem: az örökké jó. Vigyetek!!
Csendőrök közrefogják.
CSENDŐR
Kapsz kötelet a nyakadra! Csendőrök Gálfi Bencét elviszik.
KISPÁL JULA
Az ajtó mellé leroskadva Bence után zokog. Elvisznek tőlem…! Ó, hát én mit vétettem az Istennek!? S mégis elvisznek – ó élet! élet!
BOTÁR MÁRTON
Futva jön, még messziről kiált. Mi baj? mi baj? Julához ér. Te: hogy jöttél ide?! Mi baj?
KISPÁL JULA
Int Bence felé. Elvitték… A másik meghalt… Megfogja az apja kezét, a halott felé vezeti. Meghalt… Bence, a fegyverrel… a vére megfutott…
BOTÁR MÁRTON
Elfejéredik. Szent Úristen! Megkerüli a holtat, nekidől a falnak, s megkövülve nézi.
KISPÁL JULA
Odabúvik az apjához, s csendesen sír.
Szünet.
Éppen az ajtó mellett, kívül a három legényke egyezkedik.
GAZSI
Ahogy magyaráz, látszik. Az enyim a farka, a farkát én sütöm meg. Dénkóra mutat. Tiéd a jobbik füle. Gergőre mutat. Tiéd a bal füle. Most szép csendesen levágjuk, ehelyt az erdő széjjin megsütjük, s nem tudja meg soha senki.
DÉNKÓ s GERGŐ
Egyszerre. Úgy lesz, úgy lesz.
GAZSI
Elöl, kinyitott bicskával, az ajtón egyet serényen belépik, s megragadja a vadkan farkát.
DÉNKÓ
E pillanatban észreveszi Botárékat. Gazsit hátulról megérinti. Ügyelj, te! mert eszrevesznek.
A három legényke egy pillanatig Botárékra bámul.
GERGŐ
Itt sír valaki.
GAZSI
A földön fekszik valaki.
DÉNKÓ
Valami baj van.
A három legényke elsomfordál Botárékhoz, nézi őket, aztán szájtátva bámulják a holtat.
DÉNKÓ
Lehajlik a halotthoz, nézi, a könny a szemébe szökik. Csorja Ádám bácsi… meghót… Itt a vére… kifolyt… Leverte a törvény…
Valaki közel az erdőben klárinéton egy bús-szomorú nótát kezd.
GAZSI
A halottra borul, sír. Immár csakugyan ki mondja meg, hogy mi, székelyek, honnét eredtünk…?!
BOTÁR MÁRTON
Senki… senki… Ősvérünk kiszárad… Árva-szép életünket már csak elig bírjuk…
A három legényke sír a halottra borulva.
Valaki bús-szépen fújja a nótát.
Szünet.
EGY HANG
Erős férfihang az erdőből. Fújj egy vigasztalót, testvér! Ne búsujjunk örökké, verje meg a Krisztus!
Valaki keserű-vadul gyors csárdást kezd.
EGY HANG
Ez a, láddeg: ez az ősvigasztalás!
Valaki lelkéből, keserűen fújja a nótát.
HÁROM LEGÉNYKE
Fejét egyszerre felemeli. Felállnak.
DÉNKÓ
Könnyes szemmel. Nem sírunk, többet soha! Nekünk nem sírni kell, hanem megküzsdeni a világgal!
BOTÁR MÁRTON
Összeöleli őket. Éljetek! Éljetek! s küzsgyetek meg a világgal! Ó, hogy segítsen meg az Ősigaz Isten.
GAZSI
Igaz Isten! Igaz Isten!
Így csokorban, könnyes szemmel, vadul csárdásba kezdenek.
BOTÁR MÁRTON
Tánc közben karját Jula felé nyújtja.
KISPÁL JULA
Közéjük áll a csokorba.
E pillanatban, mintha vágták volna, megszűnik a klarinét hangja, s a klarinétos keserűen kiáltja belé az erdőbe: „Elhasadt a klánétám! – jól kezdődik a nap, azt a bús keservit!!”
A csokorbanállók egymásra néznek, aztán mind a Botár Márton mellére bújnak.
Függöny lemegy
A hivatkozás helye
1924-ben, amerikai tartózkodása idején, a kolozsvári Magyar Színház pályázati felhívására írta Tamási első színjátékát, az Ősvigasztalás-t. Menyasszonya, Holitzer Erzsébet közvetítésével, Siculus álnéven küldte meg elbírálásra. A kitűzött első díjat – az Ellenzék című napilap 1924. november 26-i híradása szerint – Pálffyné Gulácsy Irén Napáldozás című drámája kapta. A pályakezdő, fiatal Tamási Áron dicséretben részesült, de nem sorolták a pályázat eredményeként bemutatásra kerülő művek szerzőihez.
Évek múltán már az Ősvigasztalás kéziratát is elveszettnek vélte Tamási. Kései önéletírásában, a Vadrózsa ágá-ban (1966) csak mint ifjúkori, elhamarkodott vállalkozására s elkallódott „komor és darabos vázlatára” emlékezik vissza, amikor első színházi kísérleteiről vall, s az Énekes madár-tól számítja eltökélt, makacs drámaírói pályafutását.
Feltételezhető, hogy a Szűzmáriás királyfi írása idején a darab még birtokában volt. Igazolja ezt, hogy a Rebeka pályafutása című elbeszélés (amely a Pásztortűz 1927. október 21-i számában jelent meg) több ponton egyezik az Ősvigasztalás „Megelőző játék”-ával. A Rebeka pályafutásá-ból idézünk egy részletet, amikor az öregember imádkozik, s Rebeka a virágokat öntözi:
– Beh édes az illatja, mint a nádméz!
A vénember jól hallotta, de egy ideig szótlanul verte keze fejéhez a rojtos dohányzacskót. De aztán megmondotta jóízű véleményét:
– Ti fehérnépekül olyanok vattok, mint a lúd: minden burjánt felmagasztaltok.
Felkapott erre Rebeka is egy cserepet, s apja felé fordulva üdén dicsekedett:
– Jót szóla, hiszen kied is burjánt pipál! Én termesztettem eldugott melegágyban, s amikor a fináncok jártak, úgyé mennyit imádkoztam, hogy reá ne kapjanak?!
Az Ősvigasztalás előjátékában ez így olvasható:
BOTÁR MÁRTON
Az imádkozást beszünteti. Rojtos dohányoszacskóját eléhúzza, s marokra fogva veri a keze fejéhez.
KISPÁL JULA
A muskátlikat öntözi, közben szagolgatja. Jaj, be édes az illatja, mint a nádméz.
BOTÁR MÁRTON
Pipáját kiveszi, készíti pontosan, közben észben tartja, amit Jula mondott. Ti, fejérnépekül, olyanok vattok, mint a lúd: minden burjánt felmagasztaltok. Pipáját begyújtja, hüvelykujja körmével tetején a dohányt ütögeti mindegyre.
KISPÁL JULA
Egy muskátlicserepet a kezébe vesz, nevelőapja felé fordul, s szagolgatja. Biza, de kend is burjánt pipál. Én termesztettem eldugott melegágyban, s mikor a fináncok jártak, úgy-é, mennyit imádkoztam, hogy rea ne kapjanak?
Lássuk, hogy az Ősvigasztalás-ban, 1924-ben, hogyan játszódik le az a jelenet, amelyben a vihar Csorja Ádám erdei hajlékába űzi a község elöljáróit!
JEGYZŐ
Döngeti az ajtót. Csorja Ambrus, eressz bé!
CSORJA ÁDÁM
Odanéz, de még mindig csorgatja a vérét.
FALUSI BÍRÓ
Üti az ajtót. Csorja Ambrus; eressz bé! Ereszd bé a komádot!
CSORJA ÁDÁM
Csorja Ambrus elköltözött.
FALUSI BÍRÓ
Hát ki van benn?
CSORJA ÁDÁM
Karján az inget lehúzza. Fazakat a fal mellé teszi. Itt az öccse: Ádám.
FALUSI BÍRÓ
Hát eressz bé, Ádám! Súj egyen meg, ehelyt az eső üt agyon!
CSORJA ÁDÁM
Az ajtóhoz megy. Ki van ott?
FALUSI BÍRÓ
Tán ma születtél, hogy nem üsmersz, Ádám?: hát eppen Albert Zsiga, a bíró. S főleg a jegyző úr is.
A Szűzmáriás királyfi-ban Csorja Ambrus helyett Bódi szerepel. S következzék a jelenet esztendőkkel később született epikai változata:
S akkor megdöngette valaki az ajtót.
– Csorja Ambrus, eressz bé!
– Csorja Ambrus elköltözött – mondja Bódi. – Hát ki van benn?
– Itt az öccse, Bódi.
– Hát eressz bé, Bódi! A súj egyen meg, ehelyt a vihar öl meg!
– Ki van ott?
– Tán ma születtél, hogy nem üsmersz? Itt a bíró; s főleg a jegyző úr is!
Tény, hogy csak az író halála után került elő az Ősvigasztalás másolati példánya, amelyből a marosvásárhelyi Igaz Szó 1971. évi júniusi (6.) száma közölt először részletet, Izsák József eligazító magyarázatával. A teljes dráma – Simon István előszavával – 1973-ban, a Tiszatájban jelent meg.
Az első alapos tanulmányt, amely felmérte az Ősvigasztalás színpadi megvalósulását, Radnóti Zsuzsa tette közzé a Színház 1974. évi februári számában. A tanulmány írója, miközben a világ drámairodalmának összefüggéseibe igyekezett beilleszteni a művet, méltatta nemzeti jelentőségét is: „Balladás expresszionizmus: így fogalmazhatjuk meg a mű stílusát. A magyar balladavilág az egyetlen folklorisztikus elem, amely a maga eredeti szépségében fennmaradt, mert irodalmunk magába olvasztotta. Arany János, Balázs Béla, Bartók, Kodály, Tamási, Kallós Zoltán mentették át az utókornak népünknek ezt az ősi drámai kifejezésmódját. Zene, líra, próza általa meg tudott újulni és modern kifejezési eszközöket teremteni. Csak a színház nem olvasztotta magába ezt a hangot.”
Az Ősvigasztalás-t a pécsi színház tagjai játszották először, 1976. március 2-án, Sík Ferenc rendezésében. A színház budapesti vendégjátéka alkalmával is bemutatta az előadást. Az ősbemutató dramaturgiailag módosított a darabon. Az előjátékot, Gálfi Bence és Kispál Jula búcsúját késleltetve, a tárgyalási jelenetet követően, mintegy álomszerűen idézte fel. Szereposztása: Csorja Ádám: Pákozdy János, Csorja Ambrus: Galambos György, Kispál Jula: Vári Éva, Botár Márton: Kovács Dénes, Gálfi Bence: Szegváry Menyhért, Községi jegyző: Kézdy György, Falusi bíró: Faludy László, Dénkó: Pogány György, Gazsi: Bobor György, Gergő: Balázsi Gyula, Ügyész: N. Szabó Sándor, Védő: Szivler József, Bírósági elnök: Koroknay Géza, Törvényszolga: Kutas Béla. Zeneszerző: Gulyás László, koreográfus: Sík Ferenc.
Sziládi János színikritikája szerint a pécsi előadás első része – a dramaturgiai simításokkal, változtatásokkal – „a látvány és a gondolat szép egységét adta élményül” a nézőknek, a második részben azonban elmaradt a „látványteremtés”, s a rendező „a szerzői szövegre bízta magát”, amikor „épp a történés kerül előtérbe”. „Valami sejtelmes, szép látomású misztériumjáték az előadás kerete, amelyben nem annyira a kimondott szó, az elhangzó dialógus hordozza a produkció tartalmi, gondolati súlyait, hanem a játék, az előadás egész koreográfiai jelzésrendszere.” (Magyar Nemzet, 1976. április 7.)
A nagyváradi Állami Színház magyar tagozata más felfogásban, misztériumjátékhoz közelítve, 1982. február 6-án mutatta be. A rendező – a szöveget is átigazító Szabó József – a Szűzmáriás királyfi-ból is átemelt részleteket. Az előadás sikerét méltató Méhes György Nem sírni kell… című cikkében (A Hét, 1982. március 19., 12. sz.) többek között a pontos és szép szövegmondást emelte ki az együttes munkából. „Miske László és Török István s a mögéjük felsorakozó két fiatal, Fábián Enikő és Fekete Károly gyönyörködtető tisztasággal mondják Tamási hallatlan intenzitású szövegét.” Előadásuk székelyföldi sikereiről a színház kitűnő (azóta tragikusan elhunyt) dramaturgja, Bölöni Sándor számolt be a nagyváradi Fáklya 1982. április 16-i számában. S a színház 1983 májusában – magyarországi vendégjátékai során – Debrecenben egy, Budapesten az Egyetemi Színpadon három alkalommal adta elő Tamási darabját.
A győri Kisfaludy Színház színpadán, 1983. szeptember 23-án bemutatott Ősvigasztalás rendezője ugyancsak Szabó József volt, aki sok tekintetben folytatta váradi elképzeléseit. Most is misztérium-teret alakított ki: az alsó részben a dráma cselekménye zajlott, fönn a sziklák között pedig időről időre megelevenedett az élet-halál játék. Itt Szabó Józsefnek nem sikerült sem a színészek alakításaiban, sem az előadás drámaiságában a nagyváradi előadás erejét újrateremteni. Kiss Károly bírálata szerint a szereposztás tévedéseit „semmiféle jószándék nem pótolhatta”. „A Csorja Ádámot alakító Áts Gyula igyekezett leginkább játékával is megközelíteni Tamási világát, hitelessé is tehette volna szerepét, ha jó évtizednyivel fiatalabb hőst formáz… A színészvezetési, szerepértelmezési zavarokat csak növelte, hogy Gombár Judit lötyögős jelmezei sehogy sem illettek Tamási hőseire… Tamási expresszív fogantatású műve valóságfeletti és -túli látásmódot és indulatokat sugall a képzeletnek, s ennek fényében most kellett volna csak igazán szárnyalnia a költeménynek!” (Új Tükör, 1983. október 16.)